NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
XII. KÖTET: KORUNK ÁLLAMI ÉS TÁRSADALMI ALKOTÁSAI
II. RÉSZ: AZ UJ ÁLLAMALAKULÁSOK
XI. A katastrófa           XIII. A nagy keleti háború

II. RÉSZ.
AZ UJ ÁLLAMALAKULÁSOK.

XII. FEJEZET.
A reactio kora.

Francziaország.Olaszországban.Németországban.Ausztriában.

 

Francziaország.

Napoleon Lajos elnökké választása a forradalom befejezését jelentette. A suffrage universal conservativ értelemben döntött a fővárosi proletariátus ellen. A jövő fejlődés iránya azonban ezzel korántsem volt eldöntve. Az új elnököt gyönge, jelentéktelen embernek tartották és így minden párt azt remélte, hogy az ő nevében uralkodhatik.225 Egyelőre kormányának csak katholikus iránya volt biztos. A választás előtt megigérte a vallás védelmét és a tanítás szabadságáról való gondoskodást. A papok voltak főkortesei. A legitimisták hozzá csatlakoztak, mert V. Henrik (a bordeauxi herczeg) gyáván távol maradt; az Orléansokat pedig még jobban gyűlölték.

Csakhamar azonban kitűnt, mennyire tévedett mindenki az elnökben. Marrast, a nemzetgyűlés elnöke, már deczember 20-án mondta: el vagyunk veszve, ismeri nevének egész hatalmát. Kormányát Odilon Barrot alatt másodrendű emberekre bízta, már deczember 27-én kijelentette, hogy az nélküle ne tárgyalhasson semmiféle fontosabb ügyet. Falloux ministersége biztosította részére a papokat, Bugeaud, kit az olasz határra rendelt és Changarnier, kit Páris parancsnokává tett, a hadsereget. Erre a két oszlopra akarta építeni hatalmát.

A nemzetgyűlés többsége még republikánus volt, mikor sem az ország, sem a kormány nem volt már az. Ebből az az összeütközés támadt, hogy a gyűlés lehető sokáig együtt akart maradni, úgy, mint 1795-ben a convent, az elnök pedig feloszlatásra tört. Végre a nemzetgyűlés 1849 márcz. 19-én kimondta lemondását. Mint a szabadelvű bourgeoise képviselete egyaránt magára haragította a socialistákat és a conservativokat és mihelyt a 48-as napok lendülete elmúlt és a polgárság is elébe tette a rendet a szabadságnak, magára maradt. Az új gyűlés nagy többségében monarchikus volt; a mérsékelt köztársaságok eltűntek, hanem a szélsők, a radikálisok és socialisták megszaporodtak. Midőn világossá lőn, hogy a kormány nemcsak bent reactionarius, hanem reactionarius czélra, a pápai hatalom visszaállítására akarja felhasználni a franczia hatalmat külföldön is, mit az alkotmány egyenesen megtiltott. 1849 június 13-án újra felkelt Páris népe. Ezt azonban Changarnier csakhamar leverte. Párist ostromállapotba, a szélsőbali követeket vád alá helyezték.

Most az elnök magára maradt a többséggel. A socialismus, sőt a liberális irány ellen is együtt működnek az elnök és a «bourgrave»-ok, úgy csúfolták a conservativ urakat. A választási jogot megszorították az által, hogy három évi tartózkodást követeltek a lakóhelyen. A sajtótörvényt szigorították; a névtelenséget politikai, vallásos, sőt bölcselkedő czikkekben is eltiltották. Falloux keresztül vitte az utána nevezett iskolatörvényt, mely a szerzeteseknek – a jezsuitákat sem véve ki – és apáczáknak jogot ad nép- és középiskolák nyitására és fenntartására, a helyi felügyeletet a plébánosra bízza, az állami «université» felügyeletét a felekezeti iskolák fölött pedig a lehető legkevesebbre szorítja. Ez a szabad iskolák rendszere. A liberálisokat megnyerte a jelszó és a főérdek: a rend. Még Thiers is mellette szólott. Csak a radikálisok küzdtek ellene. Victor Hugo akkor mondta: a jövő nemzedék tanítását, Francziaország jövőjét, a klerikális pártra bízni annyit tesz, mint róla lemondani. «Törvényetek más mond és mást tesz. Elnyomásra gondol és a szabadság köpenyét ölti fel.» Montalembert ezzel szemben arra hivatkozott, hogy a nép őket a socialismus leküzdésére küldte. Erre pedig a katholicismus az egyetlen eszköz. Ily ridegen állottak akkor egymással szemben az ellentétek.

De megszünt az egyetértés a többség és az elnök közt is. Már 1850 elején az elnök személyes hiveire bizta a kormányt. Ezek közt volt Rouher igazságügyminister, a későbbi vicecsászár. Midőn a vidéket beutazta, mindenfelé azon kiáltással fogadtatta magát: éljen a császár. Ezzel szemben a többség fusiót akart létrehozni V. Henrik és az Orleans család között s a mi Napoleont még jobban bántotta, 1850 nyarán csak hosszú, személyére nézve sértő vita után szavazta meg civillistája felemelését – egy évre. Az alkotmány változtatásának sürgetése a départementok részéről egyre sürgősebbé vált. Minthogy törvényes kérvény jött ez iránt a nemzetgyűléshez, a többség kénytelen volt velök foglalkozni. Tocqueville, a híres történetíró, mint előadó, a választás mellett szólott, vagyis a mellett, hogy Napóleon ismét elnök lehessen, mert hisz úgyis megválasztják alkotmányellenesen. Thiers azonban a terv ellen foglalt állást és az nem nyerte meg az alkotmány módosításához szükséges kétharmadnyi többséget.

Az ország hangulata, mely csaknem kivétel nélkül mellette nyilatkozott, kitartásra bátorította az elnököt, a környezetében élő szerencsevadászok pedig, kik csak általa jutottak hatalomhoz és pénzhez, a legszélsőbb eszközök alkalmazására is rábirták, hogy jövőjüket biztosítsa. Ezek közt Persigny, Morny, az elnök féltestvére és St. Arnaud, volt szinész, sikkasztásért elcsapott és üldözött katona, voltak a legkiválóbbak. A katonaság biztos volt,226 a socialisták megnyerésére 1851. nov. 4-én törvényjavaslatot nyújtott be a régi választási törvény visszaállítása végett. A gyűlés, máris tartva a fegyveres feloszlatástól, a quaestori (háznagyi) törvényjavaslattal próbált védekezni, mely a gyűlés biztosításának czéljából annak elnökére, esetleg háznagyjaira bízta a hatóságokkal, valamint a katonasággal való rendelkezést is. De mivel a köztársaságiak nem annyira Napoleon erőszakától féltek, mint Changarniertől, kinek terve volt elfogni az elnököt és királyt kiáltani ki, a bonapartistákkal együtt elvetették a javaslatot.227

Ellenségei terveztek: az elnöknek cselekedni kellett. A legfőbb polgári és katonai hivatalokat megbízott embereinek adta, hű csapatokat vont Párisba és St. Arnaud, Morny és Maupas rendőrfőnök segítségével megállapította az államcsíny kivitelének minden részletét. Még deczember 1-én este fényes társaság volt együtt az Elysée termeiben. Hajnalra elfogták a nemzetgyűlés 18 előkelő tagját, köztük Thierst, Changarniert, Cavaignacot, az ellenzéki tábornokokat és 60 párisi népvezért. Elfoglalták a nemzetgyülés palotáját, melynek elnöke, Dupin, szó nélkül eltávozott. A gyűlést feloszlatták, a választókat decz. 14-ére hívták össze és Párisban kihirdették az ostromállapotot. Hogy minden gyülekezésnek és ellenállásnak elejét vegyék, az utczákon felállított rendőrök és katonák elfogtak minden gyanús, «borotválatlan» embert.228

Dicsősége a francziáknak, hogy nemcsak szóval, hanem tettel is készek meghalni a szabadságért. Az erőszak mégsem akadályozhatta meg, hogy vagy 300 képviselő össze ne gyűljön egy kerületi mairieban, ki ott letette az elnököt és Oudinot tábornokot nevezi ki a sereg és nemzetőrség vezérévé. A katonaság odajő, vagy 200-at elfog közülök. A baj az volt, hogy csak a kékek voltak Napoleon ellenségei, a munkások pedig nem akartak megverekedni azért a köztársaságért, mely őket 1848 júniusban elnyomta. Midőn decz. 3-án St.-Antoineban mégis megkezdték a barrikádok építését, a munkások tétlenül nézték, noha Baudin a képviselő izgatta őket. «Azért lövessük magunkat agyon,» mondá neki egy munkás, «hogy ti tovább is kapjatok 25 franc napszámot?» «Nézzetek ide, hogy hal meg az ember 25 francért,» válaszol Baudin, fellép a barrikádra, hol egy golyó leteríti. Victor Hugo, Jules Favre és más követek is hiába beszéltek; a nép még inkább akarta a császárságot, mint a polgári köztársaságot. A vidéken, különösen délen, sok helytt parasztlázadást idézett ugyan elő a titkos republikánus társaságok izgatása, de ezt csakhamar leverte a katonaság. A rend győzött a communismus ellen. A fele országot ostromállapotba helyezték, 100,000 embert elfogtak, a republikánus vezéreket száműzték.

Már decz. 3-án plebiscitumot követelt az elnök azon kérdés fölött, akarják-e uralmát 10 évre és olyan alkotmányt, amely körülbelül az 1802-iki, consulatusinak megfelelő. Decz. 20-án 7.400,000 polgár szavazott mellette – igaz, hogy nagy hatósági pressio alatt – és csak 640,000 ellene.

Mindenki tudta, hogy mint 1802-ben, most is csak rövid idő kérdése a császárság megalapítása. A belföldön rendet, munkát, pénzt akar mindenki; még a dicsőség sem oly ingerlő, mint egy félszázad előtt. A külföldön pedig, még a letiport forradalomtól is félve, az udvarok örömmel látják, hogy olyan hatalom nehezedik az európai forradalmak vulkánjára, mely lényegében hozzájuk hasonló: papságra és katonaságra támaszkodó. Ezért az elnök mindenütt a békét hirdetve járta be az országot. «L’Empire, c’est la paix» mondta Bordeauxban és ezzel készítette elő az új választást. 1852. évi nov. 20-án 7.800,000-en szavaztak mellette, csak 250,000-en ellene. A második császárság meg volt alapítva.229 A nagyhatalmak is elismerték, még Miklós czár is, kinek csak a szám, III. Napoleon ellen volt kifogása, mert hisz II. Napoleont, az I-nek fiát nem ismerték el. Ausztria és Anglia barátságát kereste és így a bitorlót csakhamar befogadták az európai fejedelmek családjába. A hesseni választó Párisba utazott, hogy leányát nőül kinálja az új uralkodónak.


III. Napoleon császár.
Metzmachernek 1859-ből való rézmetszete után.

III. Napoleon alatt Francziaország ismét oly helyet foglal el Európában, mint nagybátyja alatt. Őt is gondviselésszerű embernek tartották, genienek; tulajdon nagybátyja, az öreg Jeromos, okosabbnak az elsőnél és úgy itélt az egész európai közvélemény is – míg hatalma tartott és szavai oraculum gyanánt határoztak béke és háború fölött. Pedig Napoleon Lajos egészen más megitélés alá esik. Nincs benne semmi abból az ifjú energiából, abból a félisteni örömből az alkotásban, győzelemben, dicsőségben, mely Bonapartet nemcsak a történet, hanem a legenda elsőrendű alakjai közé sorozza. Nyugodt, megfontolt, inkább lassú felfogású ember, kinek mindent igen jól kell megmagyarázni és ki igen lassan határozza el magát. Nem hadvezér, még csak nem is vitéz; az imperatori képzelődésnek nincs ereje fölötte. Már nem fiatal: múltja uralkodik fölötte két irányban is. Először a trónon is összeesküvő marad, ki mindent inkább titkos utakon, mint nyilvánosan akar elérni, ki mindig zavart támaszt és egyszerre különböző, sőt ellenséges irányokban is izgat, csakhogy nyerhessen valamit az általános zűrzavarban. Másodszor, mint a ki a szegénységet is próbálta, de a mellett mindig pazar és buja hajlamú volt, nem annyira dicsőségre áhítozik, mint pénzre, nem annyira hatalomra, mint élvezésre. Napoleon született uralkodó volt; öcscse, mint Európa leghatalmasabb embere is parvenu maradt. De mivel a francziák természete miatt szüksége volt «gloire»-ra is; mivel már azért is háborút kellett viselnie, hogy oda fordítsa nyugtalan népe figyelmét; mivel népe nemcsak vagyont akart, hanem fenn akarta tartani rangját a civilisatio élén; mivel Párisnak a világ első városának kellett maradnia: a katonai hirnévnek, a cultura és különösen a művészet iránti érdeknek is helyet kellett foglalnia az új fejedelem számításaiban.

Eleinte uralkodó családból akart feleséget. Rokonára, egy Hohenzollern herczegleányra gondolt, majd a bukott Wasa leányára, Carolára, – ki szász királyné lett később; – kosarat kapott. Ezért szerelmi házasságra szánta el magát. 1853. jan. 22-én egy udvari ünnepen kijelentette, hogy nőül veszi Montijo Eugenia grófnét s jan. 30-án oltárhoz is vezette. Az új császárné rendkívül szépségével hódította meg, de spanyol létére nem volt művelt, csak a mulatságnak élt és tékozolt. Még nagyobb baj volt az, hogy egész nevelésénél fogva mindig az ultramontánokkal tartott. Mivel pedig a császár legközelebbi rokona és praesumtiv örököse, Jeromos fia, a «vörös herczeg» (Plonplon) a radikálisokhoz hajlott, maga a császári család is megoszlott és a császár még tétovázóbb lett, mint előbb.

Kifelé azért mégis nagy hatalmat fejtett ki. Miklós czár, mint láttuk, nem ismerte el mindjárt és azután is, mivel nem volt legitim – nem czímezte testvérének, csak jó barátjának. Napoleonnak ez az érzékeny oldala. Politikai okokon kívül ez a sértés is reábirta, hogy Angliával szövetséges hadat izenjen a muszkának. Látjuk, inkább Lajos Fülöpnek, mint nagybátyjának követi politikáját. A krimi háború (lásd alább) nem járt hódítással, de Francziaországnak erkölcsi hatalmát nagyon emelte. Hegemon állásának volt elismerése, hogy Párisban tartották utána a congressust és hogy minden hatalom – első sorban épen Oroszország – szövetségére áhítozott. A császári herczegnek 1856. márcz. 16-án történt születése, biztosítani látszott a dynastia jövőjét is. Az újszülöttnek IX. Pius pápa volt a keresztapja.

Alkotmányról ez időben szó sincs. Volt ugyan törvényhozó testület, de ebben 1852 után egyetlen ember mert opponálni: Montalembert. Minthogy nem volt sajtószabadság, sem egyesületi jog, de a személyes szabadság sem volt biztosítva a rendőrséggel szemben, az ellenzéknek, különösen a köztársaságinak, nem volt semmi kilátása a választásoknál. 1857-ben Páris öt ellenzékit választott ugyan – köztük volt Cavaignac is – de ez a kisebbség, bár kiváló emberek voltak közte, még sem okozhatott sok bajt.230

A lényeges az, hogy az egész rendszer alapja: a katonai absolutismus szövetsége az ultramontán iránynyal megbomlik. 1858. évi január 14. a császár egy régi összeesküvő társa, Orsini Felix, bombát vetett reá, a mint az operába menet kiszállt kocsijából. 141 ember meghalt vagy megsebesült; Napoleonnak csak a kalapja lyukadt át. Remegett a félelemtől, alig birt magához jönni a császárné figyelmeztetésére, hogy gondoljon méltóságára. Orsinit lefejezték, de a császár tudta, hogy élete veszélyben forog, míg nem tesz valamit Olaszországért. Ez pedig csak a pápa ellen lehetséges.

Különben is személyére épen nem volt hivő, még tán absolutista sem. Legalább Bismarcknak még ez időben azt mondta, minő gyönge az az uralom, melyet csak a zsandár tart fenn! A szabadságot kezdettől fogva nem egészen akarta kizárni. «A szabadság» úgy nyilatkozott, «nem alkalmas szilárd politikai épület alapítására, de ha az idő megerősítette azt, megkoszorúzza.» Most az olasz bonyodalom kötelességévé tette szövetségre lépni a nemzetiségi eszmével, sőt a demokratiával is. A reactió rendszerének az olasz háborúval, 1859-ben vége szakadt.

 

Olaszországban.

Itáliában a nápolyi király diadala az 1848 május 15-iki harczban a barrikádok ellen jelölte az első fordulatot, Radetzky győzelme Károly Albert fölött a másodikat és legfontosabbat. Mihelyt egyszer az osztrák katonai túlsúly helyreállott, a nemzeti mozgalom, mely itt egyetlen igazi tartama volt a forradalomnak, megoszlott, erőtlenné vált.

Sicilia még egy ideig ellenállott Nápolynak. Palermoban trónveszteseknek nyilvánították a Bourbonokat, igen szabad alkotmányt szereztek és Károly Albert második fiát, Amadé herczeget hívták meg királynak. Károly Albert akkori legyőzött állapotában el sem fogadhatta fia részére, de azért nemcsak a nápolyi király lett ellenségévé, hanem Francziaország is elfordult tőle, mert olasz nagyhatalmat nem akart, sem azt, hogy Sicilia angol befolyás alá jusson. Ferdinánd király felhasználja az alkalmat. A messinai várból löveti a hazafias várost s ennek köszönte Ré Bomba nevét. Megszállja a sziget keleti részét és miután a franczia közvetítéssel kötött fegyverszünet letelt, svájczi zsoldosaival megtámadta a siciliaiakat, kiket a lengyel Miroszlavszki vezetett. 1849 május 14-én Palermo is meghódolt. A kettős királyság területén helyreállott a régi állapot. Az eseményeknek eredménye gyanánt megmaradt és megerősödött a Bourbonok hajlandósága a reactióhoz és ellentéte Sardiniával.

Toscanában, Modenában és Parmában az osztrák uralom visszavezette a régi uralkodókat. Toscanában 1849 elején a köztársasági párt Guerrazzi és Montenalli alatt ragadta magához a hatalmat és Leopold nagyherczeg távozni volt kénytelen. De maga a polgárság tiltakozott a republikánus túlzások ellen és visszahívta a népszerű fejedelmet.

Velencze még állott, a Magyarországból jövő hírek mutatták Ausztria belső bajait; így Károly Albert nem változtatta állandó békévé az 1848 augusztus 9-én kötött fegyverszünetet. A radikálisok nyomása arra kényszerítette, hogy együtt tartsa, sőt erősítse seregét. A vezetést lengyelekre bízta, és minthogy Splényi, a magyar követ biztatta, szegény királysága pedig úgy sem birta volna soká a készülődést, 1849 márczius 16-án felmondta a fegyverszünetet. Radetzky talpon állott: mihelyt a piemonti sereg Chrzanovszky alatt átlépett a Ticinon, ő is átment a folyón Páviánál, hogy hátba fogja az ellenséget. Mortaránál megütköztek, hol a huszárság nagyon kitüntette magát. Harmadnapra Nováránál volt a döntő ütközet, melyben az osztrák teljes diadalt aratott (márcz. 23.) Különösen Albrecht főherczeg tüntette ki magát. Károly Albert tudta, hogy ügye elveszett: lemondott, hogy fia jobb békét nyerhessen. Elment Portugáliába, hol nemsokára meghalt. Fia, Viktor Emánuel, ki hivatva volt győzelemre vinni az eszmét, melynek atyja martyrja lett, mindjárt fegyverszünetet kért. Radetzky megadta, noha tisztjei nagyon szerettek volna bevonulni Turinba. Csak a hadiköltségek megtérítését követelte és kormánya még ezt is hajlandó lett volna elengedni, ha az új király megígéri az új alkotmány eltörlését. Viktor Emánuel ezt megtagadta. Nem akart vasallus lenni, nem akart lemondani azon jövőről, melyet a szabadság eszméjéről való szövetségétől remélt. Ennek köszönte a «Ré galantuomo» nevet. Azeglio marquis lett a ministerelnöke, ki a békével ellenkező képviselőházat feloszlatta és 1850-ben keresztülvitte a béke elfogadását. Itt tehát megmaradt az alkotmány, mint a nagy mozgalom emléke és a jövő záloga.


D’Azeglio.
Fénykép után.

A sardiniai képviselők ellenmondásának az volt az oka, hogy a békében nem volt kikötve semmi a lombardiai felkelők és menekülők részére. A mennyire enyhén bánt Radetzky Sardiniával, annyira meg akarta mutatni, hogy ura területén megtorol minden lázadást. Ez elhatározását különösen Brescia városa sínylette meg, melynek derék, vitéz, de erőszakos és féktelen lakói a sardiniai hadizenet hírére fegyvert ragadtak, és svájczi szabad csapatok segítségével elfogták és részben felkonczolták az osztrák őrséget. Nem hitték el a novarai vereség hírét és folytatták a harczot akkor is, mikor Haynau vette át ellenök a parancsot. Haynau értesülvén arról, hogy felkelők kegyetlenül a foglyokkal, megtiltotta a kegyelemadást. Emberei szót fogadtak, nem úgy, mint a magyarok Budán, sőt a védtelen nőkön és gyermekeken is töltötték bosszújokat (április 2-án). Szerencsésebb volt Velencze, hol Manin, bízva Magyarországban, Novara után is folytatta a harczot. Csak Világos hirére mondott le, átadván a hatalmat a városi tanácsnak. Augusztus 24-én megkötötték a capitulatiót, mely szerint a vezetők és a szökevény tisztek eltávozhattak: a többi pedig kegyelmet nyer. Radetzky megújult tekintélylyel kormányozta a lombard-velenczei királyságot és tartotta féken a sardiniai királyságot, mely e háborúban mindenkorra lekötötte magát a nemzet ügyének.

Ugyanazon időben ért véget a római forradalom is. Láttuk, minő nagy része volt IX. Piusnak a nemzeti mozgalom népszerűvé válásában és mint volt kénytelen elválni tőle, midőn az, követeléseivel, ellentétbe jutott az ő egyházfői kötelességeivel. De a szabadsággal azért nem szakított, Előbb Terentio Mamianit tette ministerévé, a «szabad egyház a szabad államban» elvének képviselőjét, de az osztrák győzelem hirére elbocsátotta és más, mérsékelt szabadelvűekkel vette magát körül. Ez időben leginkább Rossira, a volt franczia követre hallgatott. Alkotmányos is akart lenni; és a mellett, mint pápa, korlátlanul uralkodni; kielégíteni az osztrákokat is, meg a hazafiakat is!

Bologna városa 1848 augusztusban visszaverte az osztrákok egy támadását. Ez által lelkesítve, Bonaparte Lucián bibornok a római kamarában a radikálisok vezetője, azt indítványozta: izenjenek hadat az osztrákoknak. Mamiani pedig keresztülvitte, hogy Károly Albertet Itália első polgárának kiáltsák ki. Pius erre válaszul Rossit nevezte ki ministerelnöknek és katonai segítséget kért Cavaignactól.

Rossi hozzá is fogott a komoly, jóakaró reformhoz. Visszaéléssel volt tele minden – ezt akarta megszüntetni. Ezért, midőn november 15-én az épen összeülő kamarába ment, agyonszúrta őt egy volt vámtiszt. Egyszerre vége volt minden kormánynak, még a gyilkos megbüntetésére sem gondoltak. A népkör, melyet Mazzini vezetett, ragadta magához a hatalmat. A Quirinálba vonult pápát ostromzár alatt tartották, míg ő is, meg a kamarák is megadtak minden engedményt. Pius azonban előbb a külföldi követek előtt kijelentette, hogy kénytelen engedni, mert nincs már villáma az égnek, de épen ezért igérete érvénytelen. Így nevelte nagygyá a pápai rossz igazgatás és a papi kormányzás tétlensége és kapzsisága a vörös respublicát.

Pius el volt határozva, hogy menekül. Osztrák segítséget nem hívhatott, különben életét teszi ki veszélynek, a francziába és egyáltalában minden köztársaságba való elvesztette bizalmát. Spaun grófnak, a bajor követnek segítségével, november 24-én álruhában kijutott a Quirinálból és másnap szerencsésen a nápolyi királyhoz érkezett Gaétába. Innét mindjárt érvénytelennek mondta ki concessiót és nem ismerte el távollétében a kormányt.

Az új alkotmányozó gyűlés a legradikálisabb elemekből állott, annál is inkább, mert a pápa hiveinek eltiltotta választásokban való részvételt. Kikiáltották a római köztársaságot és czélul kitűzték: Itália egyesítését demokratikus köztársasággá. A novarai csata óta, mint Mazzini mondá, az a hit is megszünt, mintha fejedelemtől várni lehetne a felszabadítást. Ezért két társával, mint «triumvir» most maga veszi kezébe a kormányt. Az új alkotmány a római respublikának majmolása: meg van benne a consuli, tribunusi, dictátori tisztség. A mellett államvallásnak ismeri el a katholikus vallást, de pápai vagy bibornoki hatalmat nem ismer el.

Nápoly, akkor még Siciliával is elfoglalva, nem állíthatta helyre a pápa világi uralmát. Ezért Pius már 1848 deczember 21-én felszólította «kedves fiát», az ausztriai császárt: állítsa vissza az egyház fejének tekintélyét. Schwarzenberg nem nagyon bánta, ha a pápa meglakol kissé forradalmi velleitásáért és újabb bonyodalmak elkerülése végett Francziaországgal egyetértésben akart eljárni. Annak új elnöke eleinte nem mert ily nagy vállalatba belefogni és csak, miután Antonelli államtitkár 1849 február 18-án újabb felszólítást intézett az összes katholikus hatalmakhoz, «határozta el a beavatkozást már azért is, hogy ne engedje át a teret Ausztriának.231 A franczia nemzetgyűlés helyeselte a beavatkozást Sardinia javára, de Napoleon Civita-Vecchiába, Róma kikötőjébe küldte a franczia hadtestet (1849 ápr. 25.). Ugyanazon időben betörtek az osztrákok északkelet, a nápolyiak pedig dél felől. A római köztársaság csapatait az a férfiú vezette, kinek neve legfénylőbb lett az olasz vitézek sorában: Garibaldi József. Mint genuai fiú korán lett tengerész, azután a délamerikai államokat szolgálta condottieri módjára, míg hazája szabadságharczának híre haza nem hívta. Most a szárazföldön is kitüntette magát. A francziákat Oudinot alatt Róma falai alól visszaverte, a nápolyiakat pedig kiűzte. Mialatt Oudinot ujabb segítséget várt, hogy ostromát megújíthassa, Lesseps Ferdinánd alkudozott a római köztársasággal. Ez kész volt meghódolni a pápának, ha Anglia és Francziaország biztosítják a 48-iki római alkotmányt. De ezalatt Párisban a kormány leverte a nép tüntetését a római expeditio ellen és Oudinot 35,000 emberrel újra hozzáfogott az ostromhoz. Garibaldi vitézül védekezett, de midőn a francziák junius 30-án elfoglalták a bástyák egy részét, kimenekült és szerencsésen eljutott Genuába. Mazzininak is sikerült a menekülés. Oudinot már julius 14-én kijelentette a pápai uralom visszaállítását, de a pápa csak 1850 áprilisban tért vissza Rómába, hol franczia őrség védte tulajdon népe ellen.

Itt teljes és tökéletes volt a reactió. Pius soha sem tudta megbocsátani a forradalomnak, a szabadelvűségnek, hogy egyszer hozzájuk szított és hogy menekülnie kellett előlük. A régi papi kormány egész ridegségében visszaállíttatott. Nyomában visszatért a bandita világ is. Róma nagy internationális jelentőségét bizonyítja, hogy a két katholikus nagyhatalom egyaránt megjelenik területén, hogy az egyházi államot megvédje azon mozgalom ellen, mely eleinte IX. Piusban látta legünnepeltebb vezérét.

 

Németországban.

Mióta Fridrik Vilmos visszautasította a német császári koronát, Németország egyesítéséről nem lehetett szó, még kevésbbé azon alkotmány életbe léptetéséről, melynek az első nemzetgyűlés legfőbb tevékenységét szentelte. Minthogy Ausztriát ez az alkotmány sem tartotta szorosan véve a birodalom részének, minthogy különben is a magyar forradalom egészen lekötötte akkor e hatalom erején: egyelőre csak a kis-német (porosz) párt tehetett kisérletet törekvéseinek megvalósítására.

A porosz királyság nemcsak hogy erősen állott, hanem a kisebb fejedelmeket is megoltalmazta a forradalom ellen. Ezt a sikerét állandóvá akarta tenni az által, hogy kezébe veszi a fejedelmeknek és így a nemzetnek állandó egyesítését (Unio). Berlinben erről folytak a tanácskozások, de sem az osztrák, sem a bajor követ nem járultak hozzá e tervhez. A hannoverai és szász királyok azonban, a porosz torkában, a demokratáktól is rettegve, elfogadták a szövetséget, mely a német ügyekben Poroszországnak biztosította a diplomatiai és katonai vezetést. A szövetség fejét a fejedelmek tanácsa veszi körül; a mellett még két kamarát is felállítanak a nép alkotmányos részvételének biztosítására. De mivel Ausztria határozottan ellenmondott, Szászország is visszahúzódott és világos volt, hogy a német fejedelmek, ha egyáltalában feladnak valamit souverainitásuktól, azt inkább a Habsburgok, mint a Hohenzollernek kedvéért teszik. Ezért a kis-német párt vezetői junius végén összegyűltek Gothában és Poroszországnak ajánlották fel a német nép támogatását, ha az egységet meg akarja valósítani. Ennek a gothai nyilatkozatnak csakugyan megvolt az a hatása, hogy az összes apró német államok hozzáállottak az Unióhoz és így legalább Észak-Németország a Majnáig egyesültnek látszott. Ha a porosz király szövetségben a liberális eszmével és a magyarokkal, akkor megtámadja Ausztriát, nagy sikert érhet el. Fridrik Vilmos ilyen elhatározásra nem volt képes.

Így csak az Ausztriával való megegyezés maradt hátra. 1849 szeptemberben Ferencz József Pillnitzben találkozik a porosz királylyal és megegyeznek a felől, hogy 1850 május 1-ig egyelőre közösen vezetik a németeket. Ezzel az Unió felbomlott. A négy király (bajor, szász, württembergi, hannoverai) 1850-ben oly megállapodásra jutott, mely szerint Németországot ezentúl héttagú directorium kormányozza, tanácskozó testületűl pedig 300 tagból álló parlament szolgál, kiknek egy-egy harmada osztrák, porosz és a többi államból való. Ausztria e tervet elfogadta és csak azzal a követeléssel állott elő: vegyék be az egész birodalmat a német szövetségbe.

A porosz király ezzel szemben alattvalói lelkesedésében keres támaszt. Leteszi az esküt az 1848-iki alkotmányra, «noha oly évben született, melyet későbbi nemzedékek könnyezve szeretnének kitörülni emlékezetükből», abban a reményben, hogy népe hűsége fenntartja őt a gonoszok ellen, kik ezzel a chartával az isteni gondviselést akarják elnyomni. A most már lényegesen megcsappant «unio» országgyűlése is összeült Erfurtban és elfogadta az alkotmányt. A régi conservativ pártnak, melynek Erzsébet királyné, Zsófia főherczegasszony nővére, volt a király környezetében a legfőbb oltalmazója és melyet ügyes és mindenre elszánt férfiak vezettek, mint Gerlach tábornok és Bismarck, egyaránt visszatetszett az Ausztriával való háború és az alkotmányos játék. Befolyásuk alatt a király nem erősítette meg az erfurti határozatokat és megegyezést tervezett Ausztriával.

Schwarzenberg határozottan, támadón lépett fel. Magához akarja kötni az összes fejedelmeket, elszigetelni, «lealázni a poroszt». Minthogy az «interim» végét járja, felszólítja a német államokat, küldjék követeiket ismét Frankfurtba, a Bundestaghoz. Eleinte csak a négy király tette ezt, majd Poroszország legtöbb szövetségese is. A 48 előtti állapotot kellett helyreállítani, egyaránt elejteni az egységes nemzeti államot és az alkotmányt, hogy Ausztria és a kisebb fejedelmek meg legyenek elégedve, és régi belső viszonyuk helyreállhasson. Hogy csakugyan vége minden illusiónak, hogy lemondtak a «bolond» év minden álmáról, Schleswig-Holstein teljes elhagyása mutatja leginkább.

Poroszországnak engedni kellett; követét Frankfurtba küldeni, lemondani mindenről, mit a zavaros időkben nyert; vagy harczolni. A harczot követelte a nép; az udvar ellen volt. A hadügyminister ráutalt, hogy a zavarok nagyon megrontották a hadsereg szerkezetét: sok idő kell a mozgósításhoz. De a Csehországban gyülekező osztrák hadsereg sem volt jó állapotban. Ott voltak a besorozott honvédek, «kiknek arczán meglátszott a bú és elégedetlenség»232 és a financiák állapota is a lehető legrosszabb. Ily viszonyok közt, midőn egyaránt gyönge mind a két nagyhatalom, védnöküknek, a czárnak kellett döntenie a perben.

A czár megvetette sógorát, a királyt, mert az megalkudott a forradalommal és a legnagyobb ragaszkodással viseltetett Ferencz József iránt, kiben conservativ és autokrata elveinek igazi örökösét látta. A magyar hadi foglyokkal való kegyetlen bánásmód sértette őt és akkor ismét Poroszországhoz húzott. Egyáltalában akkor, hatalma tetőpontján, úgy lép fel, mint nemcsak Németországnak, hanem egész Európának békebírója. Most azonban ismét elégedetlen a porosszal. A hesseni választó ugyanis Hassenpflug ministere segítségével le akarta rázni az alkotmány nyügét és midőn a rendek e miatt megtagadták az adófizetést, a törvényszékek, sőt a tisztek is hozzájuk csatlakoztak. A választó a Bundestaghoz fordult, mely bajor és osztrák katonaságot rendelt oda executióra. Az isteni jog ezen védelmezői ellen Poroszország is küldött oda csapatokat, úgy, hogy napról-napra lehető volt az összeütközés, melyben a porosz király mint a forradalom védője szerepel.

Varsóban tartja udvarát a czár, oda jő Ferencz József Schwarzenberggel, oda küldi Fridrik Vilmos ministerét, Gr. Brandenburgot. A czár Ausztria mellett dönt. A porosz kamara várja, reméli a hadüzenetet, megszavazza a hadi költséget a ministertanácsban is felszólal a mobilisatio mellett Vilmos porosz herczeg: hiába, a király és a kormány többsége alávetik magukat a czárnak, lemondnak az unióról, nem akadályozzák a hesseni executiót. Brandenburg ekkor meghalt és utóda, Manteuffel, kész eszköze volt a királynak és az udvari pártnak és Ausztriához hajlott. Mindamellett, mivel épen akkor összecsaptak Hessenben Bronzellnél a poroszok a bajorokkal, – úgy mondták, egy trombitás lova esett el ott – (1850 nov. 8.), ismét fenyegetővé vált a helyzet. Schwarzenberg ultimátumot küldött Berlinbe, mire a király Manteuffelt küldte a megegyezés végett Olmützbe. Schwarzenberg nem szivesen ment oda: bízva az orosz protectióban és látva a porosz kormány nagy gyöngeségét, akarta a háborút. De a porosz mindenben engedett és csak méltósága valamelyes megőrzése mellett állapították meg, hogy a szövetség jövő berendezése felől még tanácskoznak Drezdában. (1850 nov. 28.).

Ez a híres olmützi «lealázás», melyet a porosz hazafiak nem tudtak megbocsátani Ausztriának. Pedig nagyrészt maguk voltak az okai. Poroszország még nem volt német. Első sorban, szinte kizárólag, magára gondolt. Poroszország nagyobbításáért, becsületéért kész volt harczolni, de mint Bismarck akkor a kamrában mondta, a német eszmének nem akart Don Quixotteje lenni. Ausztria voltakép nem sokat nyert vele. A régi Bundestag egyszerű visszaállítása a régi fejetlenséget újította meg, míg ellenben szerencsés háború esetén akkor igenis lehetséges lett volna a szövetség olyan átalakítása, mely Ausztriát teszi fejévé és mindenek fölött bizonyos volt az egész monarchia befogadása a szövetségbe.

A drezdai conferenctiákon ily tervekkel lépett fel Schwarzenberg, de nem vihette keresztül. Elég volt, ha egyszerűen helyreállott a régi szövetségtanács. Komolyabb kilátást nyujtott a Zollvereinnak 1854 január 1-én várható fölmondása a déli államok részéről. Ezek szivesen léptek volna vámszövetségbe Ausztriával már csak azért is, hogy mindenkép megmenekedjenek a porosz politikai túlsúlytól. Poroszország azonban részére nyerte Hannoverát, és így legalább az északi részek egyesítéséről volt biztosítva és midőn a déli államok azt követelték Ausztriától: kárpótolja őket a Zollvereinból való kilépésükkel járó veszteségekért: Ausztria legjobb akarattal sem volt képes ezt az évi 23 milliót előteremteni. A Zollvereint 1853 márczius 8-án megújították és ez a válság, mely egy ideig csakugyan létében fenyegette Poroszországot, csak annál világosabban mutatta, minő mélyen gyökerezik annak hatalma a gazdasági téren is.233

Csak most kezdődik a reactio. Az új alkotmányokat eltörlik, a nemesség visszanyeri régi kizárólagos hatalmát; sőt, a mi előbb hiányzott, a papság is mellé lép mint fontos politikai tényező. Legerősebb volt az összeütközés Hessenben, hol Hassenpflug rendszeresen üldözte a liberálisokat. Kémek lopództak be mindenhová; a német hazafi megint gyanussá vált, csak a dynastikus érzet, jó melegen kitálalva, biztosította az előmenetelt.

Poroszország megtartotta alkotmányát, ebben az egyben hasonlított Sardiniához. De az alkotmány alkalmazása kijátszása volt minden eszmének, melyet ez alkotmány szolgálni lett volna hivatott. Valóban még korlátlan volt a király, annak is tartotta magát, minden alkotmányos esküje mellett. Vele szemben Manteuffel és ministeriuma is egészen önállótlan. Ő pedig a «Junkerpárt»-nak befolyása alatt állt, melyhez egész környezete tartozik és mely őt mindjobban elidegeníti öcscsétől, ki viszont a szabadelvűekben és a nemzeti pártban keres támaszt. A «Junker»-ekre nézve ez nem elvi harcz, hanem harcz az állások és a velök járó javadalmak kizárólagos birtokáért. Ez a katonás kisnemesség egészen birtokába ejti a katonaságot, melynek tisztikarából csaknem egészen kiszorítja a polgári elemet, Scharnhorst és Gneisenau hagyományainak vége szakadt. De vége szakadt a porosz közigazgatás és igazságszolgáltatás régi jó hirének is. Mindent pártczéloknak vetettek alá és ha volt független tisztviselő, a ki szembe szállt az osztályérdekkel vagy előitélettel, azt az osztályok elzárkózásának középkori eszközével, a párbajjal tették tönkre.234 Mindezek ellenőrzése és megakadályozására az országgyűlés lett volna hivatva. De a választásokat a Landrath-ok (szolgabirák) vezették teljes hivatalos apparátussal. A parasztra ráijesztettek, a polgáron, ha mégis szabadelvűre szavazott, adója felemelésével állottak boszut. Igy történt, hogy az országgyűléseken mindig erősen conservativ volt a többség és csak a nagy városokban lehetett megválasztani néhány liberális követet.

Ezt a többséget és a kormány nyilvános jóakaratát arra használták fel a Junkerek, hogy maga az országgyűlés által lehetőleg megsemmisítsék mindazt, a mit 1848 teremtett. Különösen az úrbérváltság olyan rendezése feküdt szívükön, mely a régi nemesség egész túlsúlyát fenntartsa, az adókötelességet illusioriussá tegye és a földesurakat az elvesztett robotért és más szolgálatokért a paraszt földjével kárpótolja. E téren annyira czélt értek, hogy a sociáldemokratáknak, különösen Lassallenak és a liberálisoknak támadásai legerősebben és legjogosabban erre irányultak: czélt természetesen azok sem értek.235

A «kicsi, de hatalmas» párt, a hogy a király conservativ környezetét nevezték, ily módon tartotta fenn és erősítette befolyását. Igazi urául nem is a királyt tekintette, kinek fogékony kedélyére még mindig hatott a német eszme, hanem a muszka czárt. Tudva, hogy a szellem, az igazság a legfélelmesebb ellensége; ezen a téren is lehetőleg orosz állapotokat iparkodtak létesíteni. Hirlapjuk, a mai napig fennálló Kreuzzeitung hadat izent minden haladásnak, minden felvilágosodásnak. A porosz államnak az a nagy és méltó büszkesége, hogy a német tudománynak otthont adott, megszünt. Már Hegel sem volt elég conservativ. A pártnak Stahl volt a philosophusa, a ki kijelentette, hogy a tudománynak, minthogy a hitbe ütközik, meg kell fordulnia, a ki a vallásos türelemben a hitetlenség «leányát» üldözte, a lelkiismeret szabadságában pedig veszélyét látta Európa nyugalmának.236 Ezeket az elveket Raumer közoktatásügyi minister belevitte az iskolába. A tanároknak előírták a históriai tankönyveket és megtiltották, hogy azok tartalmán túlmenjenek. Megtiltották továbbá Mommsen akkor megjelenő remek római történetének felhasználását.

Világos, hogy ez a politika sem Poroszország európai jelentőségét, sem népszerűségét Németországon belül nem emelte. Voltakép a szent szövetség kora tért vissza: Oroszország játszotta az első szerepet, az lett mintává. És Ausztria a politikai túlsúly alól 1853 óta ki is szabadult: Poroszország hive maradt a czárnak, mit a krimi háborúban követett viseletével módjában volt bebizonyítani. Az orosz kudarcz, a nagy birodalom belső gyöngeségének nyilvánulása viszont visszahatott Poroszországra is, hol az udvari klikk uralmát gyengítette és függetlenebb külső politikát készített elő.

Mind a mellett a reactio uralmon maradt mindaddig, míg IV. Fridrik Vilmos uralkodott. Mert ez a nagy műveltségű, tehetséges fejedelem sohasem birt lemondani két uralkodó eszméjéről: a forradalom és a szabadelvűség ördögének ájtatos megvetéséről és a legitim hatalmaknak, különösen a czárnak és az osztrák császárnak ájtatos tiszteletéről, 1857-ben azonban gutaütés érte: elméje megzavarodott. Öcscse eleinte csak mint helyettese kormányzott, de midőn a király állapota egyre rosszabbodott, egy év múlva, 1858 október 7-én mint regens maga vette át az uralmat. Erre annál is inkább szükség volt, mert a Junkerek, vesztöket érezvén, még követelőbbek voltak, mint valaha, Vilmos, kire nagy befolyást gyakorolt neje, Auguszta, a szász-weimari nagyherczeg leánya, ellenök határozott. Liberális ministereket nevezett ki, rokona, Hohenzollern herczeg elnöklete alatt és megparancsolta, hogy a kormány és a közigazgatás ne avatkozzék a választásokba. Megkezdődött «az új aera». Németország ugyanezen évben, bár egészen más viszonyok közt szabadult fel a reactio nyomása alól, mint Francziaország.

 

Ausztriában.

Minden európai állam között a Habsburgok monarchiája sinylette meg legjobban a forradalmat. Természetes, hogy midőn orosz segítséggel helyre lehetett állítani a régit, a visszaesésnek is itt kellett lenni legerősebbnek.

De a régi itt nem is volt egészen visszaállítható. Közjogilag azért nem, mert a magyar forradalom leverésével megszünt az a különállás, melyet Magyarország nemcsak törvényei értelmében, hanem valóságban is mindig elfoglalt. Az egységes, német Ausztria most az egyetlen uralkodó állami eszme. Ez előtt pedig meg kell hajolnia nemcsak a magyarnak, hanem azoknak a nemzetiségeknek is, melyekkel szövetségben győzte le az udvar a forradalmat; a horvátnak, csehnek, szerbnek. Németté pedig nem valami nagy nemzeti rajongásból kellett tenni a birodalmat, hanem azért, mert azt külső, nemzetközi politikai érdek követelte. A Habsburgoknak vissza kell szerezniök régi hegemoniájukat: az pedig csak úgy lehetséges, ha mint egy nagy német birodalom urai ott teljes joggal követelhetik a felsőséget. Schwarzenberg régi eljárása: hogy a belső kérdéseket a külső politikai szükségek szerint kell elintézni, tehát továbbra is fennmarad.

A másik a min változtatni már nem lehetett, 1848 nagy társadalmi tette, a jobbágyság felszabadítása. Tudjuk, hogy ez Magyarországon miként ment végbe. Ausztriában a birodalmi gyűlés rendelte el egyik legifjabb tagjának Kudlichnak indítványára és azt a későbbi reactionarius kormány sem másíthatta meg, mert a magyarok elleni háború idején a leghatározottabb igéreteket tette a parasztoknak.

Ez a két nagy újítás okozta, hogy ez a reactionarius kormányrendszer bizonyos tekintetben nem conservativ, hanem egyenesen forradalmi. Megsemmisitésére tör egy nagy legitim történeti alkotásnak, a magyar királyságnak, és azokban a tartományokban, hol a nemesség nem megbízható, kész a parasztokat reá zúdítani.


Bach Sándor.
Az ötvenes években készült rajz után.

A teljes reactionak egy ideig útját állotta a kremsieri octroyált alkotmány is. A birodalmi gyűlést nem hívták össze, de az esküdtszék, a szabadsajtó legalább az örökös tartományokban megmaradtak. Magyarországban ellenben tovább tartott az ostromállapot, Haynaunak, a császári alteregonak katonai kormánya alatt. Igaz, hogy Magyarországgal úgy bánnak, mint alávetett országgal, de azért az egyenlősítés, Bach ministernek nagy eszméje, itt nem léphet életbe. Ezért folytonos volt a viszály a kormány és Haynau között, minek utoljára, 1850 jul. 8. Haynau elbocsátása lett a vége. Azzal állt bosszút, hogy egyszerre szabadon bocsátotta a még vizsgálat alatt álló foglyokat.237 Magyarország igazgatását Albrecht főherczegre bízták.

Nem lehetett kérdés a felől, milyen irányú lesz a végleges berendezés. Nagyon elterjedt röpiratok, mint p. o. Babarczyé, nyiltan a katonai uralmat ajánlották, hiszen csakis a hadsereg hívsége tartotta fenn eddig is a dynastiát.238 Ezzel szemben keveset ért, ha Somssics Pál, a conservativ régi Magyarország történeti joga érdekében szólalt fel és a ha a magyar conservativ főurak emlékiratot nyujtottak be, a melyben a történeti jog tiszteletben tartását javasolták. Az igazi jelszót kiadta Bach akkor, midőn B. Vay Miklóst megkinálta Magyarország igazgatásával, azon feltétel alatt, hogy az országnak csak a geographiai elnevezése maradjon meg.239 Minthogy nem akadt valamire való magyar, ki ezzel egyetértett volna, a tanácskozásokban magyar nem is vett részt. Határozattá lett, hogy Erdélyt, Horvátországot és Szlavoniát külön koronaországokká emelik, Erdélyhez csatolják a Partiumot, Horvátországhoz Muraközt, azonkivül a szerb vajdaságot és Bánságot is kiszakítják Magyarország testéből. Még így is ijesztően nagy maradt Magyarország; öt alkormányzóságra osztották (Pest, Sopron, Pozsony, Kassa, Nagyvárad), lehetőleg nemzetiségi szempontok szerint.

Mihelyt a Bundestag helyreállott, itt is vége lett az alkotmányos provisoriumnak. 1851 aug. 20-án kibocsátott császári kéziratok megszüntetik a ministerium felelősségét minden más politikai tényezővel, mint a koronával szemben. Kötelezik a kormányt a császári parancsnok és rendeletek teljesítésére.240 A birodalmi tanács kizárólag a korona tanácsává válik, mint Párisban a senatus. Valóban tehát intézményekben is ki van mondva az autokratia, minden alkotmányos ellenőrzés nélkül.

Mihelyt Napoleon leveri a republikánusokat, itt is befejezik az új organisatiót. 1851 decz. 31-én eltörlik a kremsieri alkotmányt, csak a törvény előtti egyenlőséget és a jobbágyság megszünését erősítik meg. Magyarországról külön már nem is szólnak, csak a lombard-velenczei királyság sajátos körülményeire vannak valamelyes tekintettel. A birodalom egysége kifejezést nyer abban is, hogy egyetlen legfőbb fölebbezési forum van: a legfőbb törvényszék Bécsben. Az osztrák általános polgári és büntetőtörvénykönyv érvényességét kiterjesztik az egész birodalomra. Az egyetlen modern újítás: a közigazgatás teljes elválasztása a törvénykezéstől. Nemcsak hogy alkotmány nincs, még municipális autonomiát sem engednek: az egész közigazgatást a kerületi hivatalokra bízzák. Az esküdtszékeket megszüntetik. Szembeszökő a feudális, az arisztokratiának kedvező tendentia is. A főnemesség uradalmai kivétetnek a községi kötelékből (9. pont). A nagybirtok fenntartása végett lehető könnyítését igérik a majoratusok és hitbizományok felállításának (34. p.).

Az új birodalmi tanácsba kineveztek több magyart is, de azok felszólalása a központosítás, a magyar sajátságos jogi élet kiirtása ellen eredménytelen maradt.241

Nemcsak absolutistikus volt ez az új átalakulás, hanem aristokratikus is. Az osztrák főnemesség újra kivívta magának az elsőséget; minden polczot a maga részére foglal le. A polgári ministerekkel, Bach, Bruck megvetéssel bánnak, úgy mint előbb a birodalmi gyűléssel, melyben a nagyúri ministerek soha sem jelentek meg. A főúri gőg és protectio oly meztelenségben nyilvánul, hogy még a hadsereg is zokon veszi. Érdem, tehetség már nem sokat használ; fiatal, tudatlan főnemesek a legméltóbb férfiak elől elfoglalnak minden állást. Még Radeczkyt is szeretnék kitúrni.242

A központosítás és a németesítés emlékeztet II. József terveire. De ez a hasonlóság külső. A haladó, szabadelvű császár elfordult volna Schwarzenberg és Bachnak művétől. Mert az nemcsak a főnemességnek uralomra juttatásával és az erőszaknak legfőbb hatalommá tételével állította vissza a középkort, hanem különösen azzal, hogy az állami jogokról is lemondott a papsággal szemben. Ebben kereste egyetlen szellemi támaszát. Nem II. József útján járnak, hanem II. Ferdinándén.

Gr. Thun Leo, vallás- és közoktatásügy ministere, már 1850-ben kidolgozott egy concordatumtervezetet, az egyház viszonyainak szabályozására. A kath. egyházban nemcsak a belső rend és nyugalom támogatóját akarták megnyerni a forradalom elleni küzdelemben, úgy mint III. Napoleon tette, hanem segítségével meg akarták újítani a dynastia világuralmi hagyományait. Schwarzenberg és Bach épen nem voltak valami buzgó hivők, azonkivül az állam egész berendezése Mária Terézia óta az egyházi befolyásnak lehető megszorítására törekedett. Bach maga is fogadkozott, hogy a concordatumból soha sem lesz törvény, míg ő minister. Végre is engedett. Úgy hitték, a császár anyjának, Zsófiának befolyása győzött ebben is.243 Hosszú időn át folytak a tárgyalások Rómával, melyek végre 1855 aug. 18-án eredményre vezettek. A concordatum czélja, mint a császár kijelenti: «a társadalmi rend és népeink boldogsága, erkölcsi alapjainak megújítása és megerősítése». Első pontja szerint a szent római katholikus egyház az egész császárságban mindenkorra fenn fog tartatni, mindazon kiváltságaival együtt, melyeket Isten parancsa és az egyház rendelkezése szerint élveznie kell. A pápa és a püspökök közt egyházi ügyekben teljesen szabad az érintkezés; ép úgy szabad az egyházfők érintkezése alárendeltjeikkel és a néppel. A katholikus ifjúság oktatása a kath. hitnek megfelelő lesz. A püspökök tiszte felügyelni arra, hogy semmi tantárgyban ne forduljon elő a hittel és erkölcsi tisztasággal ellenkező. Katholikus gymnasiumokban csak kath. tanárok működhetnek és az egész oktatás alkalmas lesz «a keresztény élet törvényének bevésésére». A katholikus népiskolák tanítói egyházi felügyelet alatt állanak. Ha erkölcsük és hitük nem szeplő nélkül való, eltávolíttatnak. Az érsekek és püspökök az ártalmas könyvek megjelölésében teljes szabadsággal gyakorolják hatalmukat és a kormány is mindent megtesz az ily könyvek terjesztésének meggátlására.

II. József törvényhozásának egyik legnagyobb eredménye volt a házasság polgári és világi jellemének megőrzése. Most a házassági ügyet kiveszik a törvénykönyvből: az egészen a szentszékek alá tartozik.

Az egyháznak jogában áll minden törvényes módon új birtokot szerezni: tulajdonjoga, mind jelen, mind jövőben szerzendő vagyonára nézve, sérthetetlen.

A vallás- és tanulmányalapok javait eredetöknek megfelelően az egyház nevében igazgatják. A felügyeletet a püspökök gyakorolják, azon határozatok értelmében, melyeket a római sz.-szék ő felségével együtt megállapít. A tanulmányi alap jövedelmét kizárólag a kath. oktatás czéljaira fordítják.

Ezek a concordatumnak főczikkelyei. Minden a jelen szerződéssel ellenkező törvény a birodalomban vagy annak bármely tartományában egyúttal eltöröltnek nyilváníttatik, a szerződés pedig mindenkorra állami törvénynyé lesz.244

Ez a törvény, melynek létrejöttében Rauscher bécsi érseknek, a császár volt tudós nevelőjének volt legfőbb része, a legjellemzőbb alkotása az absolutistikus rendszernek. Ugy a mint a belső berendezés útját szegte a politikai életnek, úgy akarta ez útját állani a szellemi élet fejlődésének is. Mert a concordatumnál semmi sem oly világos, mint az egész közoktatásnak a klerus vezetése és felügyelete alá helyezése. Pedig akkor IX. Pius nemcsak a kor tudományos haladásával helyezkedik ellentétbe, hanem a protestantismussal is. A forradalomban tett tapasztalatai őt egészen a középkori világfelfogás felé veti vissza: annak megújítása és terjesztése válik az egyházi kormány legfőbb czéljává. Ezt a czélt szolgálta az 1854-iki concilium, mely decz. 8-án dogmává tette a Szűz Mária szeplőtlen fogantatását. Ebben a jezsuiták művét látta mindenki, egyúttal azt a szándékot is, hogy a pápát a zsinatok fölé emeljék és így az infallibilitás kimondását előkészítsék.

Ilyen körülmények közt jut ez a rend, melyet még Metternich is lehetőleg távol tartott, újabb jelentőségre. Tanintézeteit, különösen a kalksburgit, buzgón látogatja a főnemesi ifjúság. Ezzel egyszersmind vége volt annak a lendületnek is, melyet Thun Leo eleinte behozott az osztrák tanügybe. Ő ugyanis, egészen a porosz tanrendszert véve mintául, nemcsak a nép- és középiskolákat alakította át, hanem az egyetemeket is először tette tudományos intézetekké. Ezen érdemeit el kell ismernünk, bármennyire elhomályosítja azokat a későbbi, a concordatum által okozott hanyatlás. Mert világos, hogy kevés szellemi tartalma lehet a németesítésnek, keveset ér a német minta is, mihelyt az iskolában nem az a német szellem uralkodik, mely új korszakot alapított meg a műveltség történetében, hanem épen az, mely ellen Németország fellázadt. Politikailag nem is jelenthetett a concordatum mást, mint a német hegemoniáról lemondást, minthogy a műveltség összekötő kapcsa hiányzik és így előrelátható, hogy a fejlődés egészen más irányt vesz itt, mint amott.245

Magyarországon leginkább a concordatum politikai oldalát vették tekintetbe. Voltakép nem volt az más, mint a nemzet jogainak confiscatiója egyházi tekintetben is. Szt. István koronáját beolvasztották az új császáriba. Az egész birodalom összes egyházainak a bécsi érsekség, mint primatia alá vetése az esztergomi szék jogainak sérelmével járt, az egyházi külön szervezettel együtt a nemzeti önállóság és történeti dicsőség utolsó megmaradt nyoma is eltünt. Mindez a papságot is sértette, de még sokkal nagyobb aggodalmat kellett keltenie a concordatumnak a protestansokban.

Már Haynau idejében sok súlyos csapást mértek a protestansok egyházi autonomiájára. Iskoláikat, a nemzeti szellem és nyelv bástyáit csak kénytelenségből, a protestáns külföldre való tekintetből tűrte még a rendszer. A concordatumot ugyan családi ünnepnek szerették feltüntetni, mely csak a családhoz tartozókat érdekli, a kívül állókat pedig nem, de csakhamar be kellett látni, hogy a római szék követelései végső veszélylyel fenyegetik a magyar protestantismusnak vérrel szerzett, annyi törvénnyel megerősített jogait. Különösen az apostasia megengedése, fiugyermekeknek a protestans apa vallásán való nevelése és a közös temető idézett elő sok panaszt Rómában, melyre Bécsben szivesen hallgattak. Ausztriában a Curia a protestansok teljes kizárását követelte a «hitegy» Tirolon kivül még Galicziából és a Lombard-velenczei királyságból is.246 A vegyes házasságokat illetőleg a kormány nem engedett, hanem egyes püspökök, tudva, hogy alapjában mégis csak velök ért egyet az udvar, a legridegebb ellenállást fejtették ki a törvény ellen. Úgy látszott, mintha az ellenreformatio kora újult volna meg. Mindent karddal és erőszakkal akartak eligazítani és mégis, épen a legkövetkezetesebben hódító hatalomnak engedték át nemcsak az osztrák császár felségi jogait, hanem Szt. István apostoli jogait is. A protestánsokat tűrt felekezetté akarták leszorítani, még a zsidók közt is inkább a minden haladással és műveltséggel ellenkező orthodoxiát pártolták.

Ez a szellemi elnyomás azonban csak egy része volt annak az egész elnyomási rendszernek, mely Magyarországra nehezedett. A magyar papságot mélyen sértette az a törekvés, hogy a magyar egyházat beolvaszszák az osztrákba. Scitovszky primást is sértette az a szándék, hogy őt és megyéjét Bécsnek alárendeljék; védekezett is, a mennyire lehetett.247 Sértő volt az is, hogy a zágrábi püspökséget Haulik alatt érsekségre emelték és a horvát-szlavon püspökségeket alája rendelték. A conservativokat sértette folytonos mellőztetésük. Így a magyar ember néhány «muszkavezetőt» kivéve csak szükségből és cseh alárendeltjeivel, sőt előljáróival is azt a megvetést, melyet a hazafiaknál maga iránt tapasztalt. Az idegen tisztviselők úgy garázdálkodtak, mint hódolt földön; volt aztán néhány magyar is, ki versenyzett velők, vagy felülmúlni iparkodott őket. Társadalmi állásuk nem volt, a kormány csak buzgóságukat nézte és így rosszakaratukat csak ügyetlenségük mérsékelte.

Így az egész állapotot csak erőszakkal lehetett fenntartani. Katonai erővel, mely lehetetlenné teszi a forradalom kitörését, erős zsandársággal és kémrendszerrel, mely mindenüvé befurakodik és a hazafiasság legkisebb jelét is üldözésre használja fel. Hogy minő szerepet szántak a rendőrségnek, kitűnik abból, hogy külön rendőrministerium volt, a mire addig még Oroszországban sem volt példa. Egyenesen kimutatható, hogy az orosz szellem vált uralkodóvá. Mint a kivégzéseknél, úgy a berendezésnél is azt a példát követték, melyet a muszka adott Lengyelországban.

Ennek az elnyomó és kémlelő rendszernek oly hatása lett népünkre, mely sajnos, később jobb viszonyok közt sem múlt el teljesen. Az ilyen kormányt csalni, kijátszani, nevetségessé tenni, vele mindenkép szembeszállni hazafias dolog volt. Hazafias dolog adót lehetőleg nem fizetni, szűz dohányt színi, nemcsak a hazafias bujdosókat, hanem még a szegénylegényeket is lehetőleg pártolni. Így a zsandárok még a legközelebbi czéljukat, a közbiztonságot sem érhették el; az alföldön elharapódzott a rablóvilág, úgy mint Róma körül a banditavilág, mert nem polgári, hanem politikai bűnök üldözése lett a főfeladat.248

Még kevésbbé birták természetesen legyőzni a nemzeti gyűlöletet, azt a törekvést, hogy minden módon szabadulni óhajtott a magyar. Az összeköttetés és a levelezés az emigratióval szüntelen tartott és minduntalan történtek elfogatások. Így 1852-ben elfogták egy ilyen hazafias összeesküvés vezéreit, Törököt, Horváthot és Gálffyt Erdélyben és két év mulva fel is akasztották őket. De az a tudat, hogy a nemzet él, nem volt kiirtható, csakhogy a szomorú viszonyok arra kényszerítették a magyart, hogy fegyveres felkelés helyett titkos összeesküvésre adja magát. A legnagyobb ezek közt, a Noszlopyé egyenesen összeköttetésben állott azzal, melyet Mazzini ügynökei szerveztek Lombardiában. Midőn ott 1853 elején felfedeztek egy ilyen társaságot, egy 22 éves szabólegény, Libényi János 1853 febr. 18-án Bécsben, azon a helyen, hol engesztelő emlékül azóta a Votiv-templomot emelték, orgyilkossági kisérletet követett el a császár ellen. Szt. István óta első eset történetükben. A császár, bár Libényi sebet ejtett nyakán, megmenekült, de az attentatum természetesen újabb üldözésekre és fokozódó szigorúságra adott jogczímet. Mindamellett a forradalmi szervezet nem volt megtörhető. A magyar társadalom úgyszólván mint egész védekezett az ellenséges állam ellen.

Mire a rendszer véget ért, oly egységes nemzeti bizottság hálózta be az országot, melynek sok ezren vakon követték parancsát és mely mindent előkészített a fegyveres forradalomra.249 A rendszer alaphibáját mutatja, hogy nemcsak Magyarországon növesztette ily nagyra a forradalmi szellemet, hanem ép így Galicziában, a horvátoknál, sőt a cseheknél is; ezek a titkos szervezetek pedig mind összeköttetésben állottak egymással.

Két irányban mégis szerezhetett érdemet Bach kormánya. Mindenütt a felvilágosodott absolutismus vetett véget a rendi előjogoknak, szervezte az igazságszolgáltatást és közigazgatást és tette valóvá a törvényelőtti egyenlőséget. Bach nemcsak demokrata multjánál fogva kereste azt az erkölcsi alapot, hanem már azért is, mert úgy nálunk, mint a lengyeleknél, a nemességben látta a forradalmi ellenséges elemet, melyet meg kell törni. De a végrehajtás két okból nem sikerült. Először, mert az udvar e pontban nem értett egyet a polgárministerrel, hiszen az előtt csak az aristokrata volt ember. Másodszor azért, mert a kerületi főnökök és birák nem ismerték az ország viszonyait, nem tudták nyelvét, gyakran nevetségessé váltak és épen nem birtak személyes tulajdonaikkal imponálni sem az uraknak, sem a népnek. Eleinte, míg tartósnak hitték az állapotot, többen közülök komolyan fogtak feladatukhoz és sokban jobb is lett a közigazgatás, mint a megyei világban. De akkor is sok volt köztük a szedett-vedett nép, később pedig, midőn napjaikat megszámláltaknak látták, állásával visszaélővé, megvesztegethetővé vált a legtöbbje, úgy hogy a rendszer e szempontból is tisztesség nélkül bukott el.

Másodszor: a bureaukratiának jutott hálás feladatául részleteiben is keresztülvinni a forradalomnak csak elvben kifejezett nagy reformjait: az urbérváltságot, a közteherviselést és az általános védkötelezettséget. Az urbérváltságot általában a parasztnak kedvező szellemben hajtották végre. Mindamellett a földesúr nem szenved nagy kárt, hisz pénzhez jut, ha ezt a pénzt csakugyan megkapja. De mivel az állam financiáinak rossz állása miatt az urbérváltsági értékekért alig kapják névleges értékük felét vagy kétharmadát, a nemesség sok helyütt adóságokba bonyolódott, annál is inkább, mert politikai szerepe is kiadásokra kényszerítette és a régi úri életet az új viszonyok közt is folytatta. A nemesség aztán sok helyütt a tagosításnál, commassatiónál szerzett magának kárpótlást, mi viszont a parasztságot keserítette el és ébren tartotta benne a mai napig is élő földosztó ábrándokat. Csak Erdélyben, a hol a nemesi és jobbágyi érdek ellentétét a nemzetiségi és felekezeti harcz még élesebbé tette, szerzett magának a rendszer némi érdemet az által, hogy a két küzdő fél fölött, ha nem is mint pártatlan, de mint erős és mérsékelő hatalom léphetett fel.

A concordatum és a vele járó álszenteskedés nem takarhatja el azt a tényt, hogy voltakép minden idealismustól ment, pusztán anyag előnyökre és élvezetre forduló ama kor törekvése. Igazi kifejezője az a Schwarzenberg, a vér és vas embere, ki Magyarországból «csak néhány szép asszonyt ismert» és kit 1852 ápr. 5-én egy szép asszonynál ért a halál.250 A vállalkozás nagy mértéket öltött, a bécsi börze nagyhatalommá lett, egyesek óriás vagyont gyűjtöttek, bárminő financiális bajok nehezedtek az államra, sőt ez a vállalkozó, könnyű nyerészkedésre hajló szellem még az előkelőkre sem maradt hatás nélkül, bár annyira nem mentek, mint Párisban. Az anyagi érdekek ápolása különben is egyik főtörekvése volt az államnak. A gazdagodást elősegíti a földnek és a munkának felszabadítása. A közlekedési eszközök eddig nem ismert lendületet vettek: a kormány nemcsak hadi czélra építette őket, hanem beolvasztó, központosító hatást is várt tőlük. A belső vámsorompó megszűnése és a vasút megengedte a magyar föld terményeinek jobb áron való piaczra hozatalát és Magyarország csak most válik gabonakivitele által az európai gazdasági élet fontos tényezőjévé. Az államvasútat, mely a egész a török határig átszelte Magyarországot, az állam nemsokára kénytelen volt átengedni nagy dominiumaival, a bánsági bányák nagy részével együtt egy franczia társaságnak. Ekkor építik a tiszavidéki vasútat és a déli vasút magyar részét. Haladt a Tisza szabályozása is. Bécset az Adriai-tengerrel a Semmeringen át Európa első nagy hegyi vaspályája köti össze. A triesti Lloyd gőzhajózása uralkodott a Levante tengerein. Még nagyszerűbb lendületet igért a német államokkal való vámszövetség terve. Midőn ez nem sikerült, Bruck minister külön szerződésre lépett a Zollvereinnal, szabad kereskedelmi elvek alapján (1857), úgy hogy Ausztria ekkor szakított a több mint száz év óta uralkodó védő-vámpolitikával. Ez a szerződés tette lehetővé a magyar búzának, gyapjúnak, repczének, Németország piaczán való megjelenését, de az osztrák iparnak sem ártott, sőt a verseny azt annál nagyobb erőfeszítésre ösztönözte. Csehország akkor lett elsőrendű iparos ország s ezen nagy ipar igazi alapja, a kőszéntermelés, roppant fokozódott.


Báró Bruck.
Weger aczélmetszete után.

Mindamellett, mint már említettük, siralmas állapotban tengettek a financiák. Azt a nagy megrendítést és költséget, melyet a forradalom okozott, könnyen orvosolhatta volna Magyarország megadóztatása, a dohánymonopólium behozása hazánkba, az ipar és mezőgazdaság fellendülése. Csakhogy a rendszer roppant költséges volt, nemcsak a beruházások miatt, hanem még inkább azért, mert az egésznek alapja, az erőszak, töméntelen összegeket emésztett meg. A hadsereg 1848-tól 1859-ig 2 milliárdba került; a belső igazgatás és a rendőrség költségei 1850–59 megkétszereződtek. Minthogy minduntalan új kölcsönt kellett kötni, a bankó értéke egyre alább szállt, készpénz nem volt, még az aprópénzt is apró papirszeletek helyettesítették és mivel minduntalan a bankhoz kellett fordulni kölcsönért, az állam pénzügyi zavara azt is magával rántotta. A valuta helyreállítására 1854-ben 500 milliónyi önkéntes nemzeti kölcsönt írtak ki, azaz kirótták a tőkepénzesekre. De ezt a pénzt hadi készülésre fordították, úgy hogy az előre látott 175 millió frtnyi évi deficit három annyira emelkedett, új kölcsönt kellett kötni a banknál és már remény sem maradt kigázolni a bajból. A katonai költségeket leszállítani ugyanis lehetetlennek mutatkozott. Nem is volt hadügyministerium, a katonaság ügyeit a császár mindenható adjutánsa gr. Grünne igazgatta, egészen a császár nevében, a kormány minden beleszólása nélkül. Világos, hogy ez a tékozló gondatlan rendszer csak addig volt tartható, míg a banknak van még valamije és míg erőszakkal be lehet hajtani az adókat és az önkéntes kölcsönöket.

Változás csak két módon volt várható. Vagy az uralkodó elhatározásától, ha arra a meggyőződésre jut, hogy az eddig követett eljárás bukáshoz vezet; vagy a külföldi viszonyok olyan fordulatától, mely vagy a forradalmat segíti győzelemre, vagy pedig az alkotmány helyreállítására kényszerít a forradalom elkerülésére.

Ferencz József a legnagyobb kötelességtudással végezte uralkodói tisztét. Ritka műveltsége, megnyerő modora által épúgy kivált, mint Istentől nyert hivatásába vetett és annak nagyszerűségétől eltelt hitével. Bismarck 1852-ben azt írja róla: Felfogása gyors, itélete tisztán átgondolt, egész lényének egyszerűsége s nyiltsága bizalmat gerjeszt. Reggel négy órakor kel, fáradhatatlanul dolgozik, minden hivatalnokával csak annak szaka felől beszél, gyorsan elvágja az azon túl menő tanácsokat és kérdéseket, saját önálló elhatározását úgy alakilag mint anyagilag mindig előtérbe helyezi és azt gyorsan kijelenti. Ernyedetlensége kötelessége teljesítésében ugyanazt tételezteti fel másoknál is, mint magától érthetőt és minden eltérés ettől őt bámulatba ejti. Ennyiben igazi autokrata, noha inkább II. József, mint Miklós czár módjára. Sohasem rideg. Nagy igazságszeretetét dicsérik. «Éveit tekintve, mint az őt környező ifju uraktól tudom, ritka mértéket tud mindenben, kivéve uralkodói kötelességeit és néha a vadászatot.» Egy más akkori levelében Európa nyugalmát félti a huszonkétéves fejedelem nagyravágyásától.251 Világos, hogy mihelyt ilyen uralkodó felül tud emelkedni családi és papi befolyásokon, megtudja az igazat, csak népei boldogsága érdekében cselekszik.

E tulajdonainak köszönhette, hogy az az általános gyűlölet, melyet a rendszer keltett, személyére nem terjedt ki. Igazi magyar érzéssel és politikai tapintattal elválasztották az uralkodót tanácsosaitól. 1852-ben előre utazza be az országot és még a tiszta magyar vidéken is örömmel, ragaszkodással fogadták. Természetes, hogy Bach ezt rendszere sikerének tulajdonította, melyet csak a befolyásukat vesztett főurak és Kossuth hívei támadnak. Házassága a gyönyörű szép bajor Erzsébettel (1854. ápr. 24.) romantikus vonásaival még jobban megnyerte neki a sziveket. Most már valamivel enyhébbé vált a rendszer és így midőn a császár 1857 tavaszán nejével ujra beutazta az országot, a conservativok elhatározzák, hogy kérvénnyel járulnak eléje, hogy őt a rendszer teljes elhagyására birják. Kerültek minden forradalmi vonatkozást. A főurakon kívül aláírta a folyamodást az egész püspöki kar, Scitovszkyval élén és nem is annyira az alkotmány helyreállításáról volt benne szó, mint az ország integritásáról s a nemzetiség védelméről. A császár nem fogadta el a primás kezéből. Rosszallotta Albrecht főherczeg mellőzését és az egészet csak demonstratiónak nézte. Tudta, hogy a nemesség elégedetlen, de a népet jó érzelmünek tartotta. Ezért véget akar vetni az egésznek, mert ha Magyarországon enged gyűlést, azt máshol sem tagadhatja meg. Őszszel ki is jelenti, hogy törhetetlenül fenntartja kormányzata addigi alapjait. A kivitelben azonban már szelidebb erre kezdődik. A forradalom óta cseh várakban sínylődő politikai foglyok amnesiát kapnak, sőt az emigransok közt is engedelmet kap a legtöbb a hazatérésre. Sokan élnek is az engedelemmel, de a vezetők közül csak gróf Andrássy Gyula tér haza. A nemzetiség biztosítására elrendelték, hogy a tisztviselők 2/3-a bennszülött legyen és hogy a törvényszékek kötelesek a magyar beadványokat elfogadni. Még fontosabb volt a M. T. Akadémia alapszabályainak hosszas kérés után történt megerősítése, miben báró Eötvös Józsefnek és Deák Ferencznek volt legfőbb része.


Erzsébet királyné 1867-ben.
Fénykép után.

Bachnak tehát 1857-ben volt valamelyes joga rámutatni rendszerének magyar földön elért sikereire. Meg is iratta hivével, a «fekete» Meyerrel a visszapillantást, mely diadalmasan mutat arra, mit alkotott a német szellem és a kormány bölcsesége és energiája a pusztákon és a rablók tanyáin.252 Ez a magában véve nem nagy jelentőségű mű a leggyilkosabb birálatban részesült, mely valaha megsemmisített egy hivatalos röpiratot. Bach korszaka mindig abban a világításban áll majd az utókor előtt, melyet Széchenyi szelleme árasztott reá.

A legnagyobb magyar legalább biztosságban élt Döblingben, hol dr. Görgen gyógyintézetében mint őrültet tartották. Sokan látogatták meg, értesült mindenről. Éveken át nem szünt meg töprengeni azon, hogy ő vezette hazáját az örvénybe, úgy hogy nemcsak elméjét, hanem egészségét is megrendítette a borzasztó önvád. Az a szörnyű áltatás, melylyel a rendszer a császár és a világ előtt el akarta rejteni az igazságot, visszaadta neki teljes erejét. Egy nagy bajjal külföldre vitt és kinyomatott műben a Blickben válaszol a Rückblickre és széttépve a számokból s alakoskodásból szőtt fátyolt, a maga meztelenségében mutatja be azt a kormányzatot, mely a kegyetlenséget gúnynyal és hazugsággal tetézi.253 Az önkényt, így szól Bachhoz, nem gyülölik az emberek, hanem a kétszinűséget, az álszenteskedést. Az ily manipulatio, a tartuffesség, végtére a legszelidebb vért is megtelíti a legbőszebb méreggel, mely előbb-utóbb kitör. Közjogi tekintetben azt az absurdumot fejti ki, hogy egyrészt törvényes örökös uralkodónak mondják a császárt, másrészt pedig kormánya alapjául a hódító jogát jelölik meg. Ez oly kevéssé lehetséges, mondja keserű gúnynyal, mint a hogy férfi nem lehet egy és ugyanazon nőszemélynek atyja és férje egyszersmind. Mindenért Bach felelős, ki huszárjait a nép és a császár közé helyezi, nem engedi, hogy az ifju császár meglássa az igazságot és kisérlete kudarczával a dynastia bukását idézheti elő. Legnagyobb bűne azonban az, hogy a büszke s őszinte magyart színlelésre kényszeríti az által, hogy nem engedi meg a szabad szót a császár előtt.

Rámutat arra is, hogy ez a rendszer nemcsak a magyart egyesítette maga ellen, hanem az összes magyar területen lakó népeket. Sok magyar csak most gyúl igaz szeretetre Nemzetünk, nyelvünk iránt. nemzetünk és nyelvünk napról-napra jobban felvirágzik és ha ezer bitófát állítanak is fel Pesten és egyebütt, ez utolsó kincsünktől parancsolóink nem fognak megfosztani.

De ezen az úton még sem volt elérhető változás. Bárminő biztató volt a nemzet lassú és folytonos erősödése, annak érvényesülése legjobb esetben is sok időt követelt. Ebből következett az a nagy érdeklődés az európai bonyodalmak iránt, mely minden elnyomott, elégedetlen nemzetnek közös vonása. Különben a történet is bizonyította, hogy mindig a külső veszélyek birták legjobban engedésre a dynastiát. Igy történt 1790-ben, így 1825-ben.

E szempontból igen fontosnak látszott a nagy keleti háború. Az új Ausztriának ez volt hatalmi és diplomácziai próbája. Rosszúl állotta meg. Előbb az oroszszal jött ellentétbe, mert hálátlannak kellett tartania a bécsi udvar viselkedését; aztán a nyugati hatalmakkal is. A mozgósítás rengeteg költségbe került, meg is szállták Oláhországot, de a békénél ki kellett onnan menni, minden haszon nélkül. Ausztria teljesen elszigetelve maradt; a franczia befolyás minden téren győz és már nyiltan pártfogolja egyrészt Sardiniát, másrészt a dunai fejedelemségeket. A bécsi diplomata tétovázó, hibás eljárását pedig nagyrészt az a tekintet magyarázza meg, hogy Magyarország és Lombardia nyomban felkelnek, mihelyt baleset éri a császári fegyvereket. Itthon lázas érdeklődéssel követték a háború menetét.

Háború van most a nagy világban.

írta ekkor Vörösmarty, hattyúdalában, a «vén czigány»-ban és azt a reményt fűzi hozzá:

Lesz még egyszer ünnep a világon.

A franczia-olasz háborúban már katonai volt a próba. Az a hadsereg, mely az egész állapotnak igazi alapja volt, melyre annyit költöttek s melynek főtisztjei legyőzhetetleneknek tartották magukat, mégsem szerzett diadalt. Rossz volt a vezetés, az élelmezés, még a katonákban sem igen lehetett bízni, annyira kínozták őket tisztjeik. Kitünt, hogy a reactio az állami hatalomnak legszilárdabb alapjait rendítette meg a feudalis egyoldalúságával. Az érdem nem juthatott el miatta megfelelő polczra, az értelmiség képzése elmaradt, külső lélektelen betanítás volt az egész katonai nevelés. A háború után még azok a visszaélések is napfényre jöttek, melyeket igen előkelő állású férfiak elkövettek, a hadserege ellátásának rovására. Eynatten báró a börtönben követett el öngyilkosságot; Bruck, a volt minister, elbocsátása után maga vetett véget életének s több más pénzügyi ember hasonló módon vonta ki magát a felelősség alól.

Attól kellett félni, hogy a háború további folytatása lángba borítja Magyarországot, hol már elő volt készítve a felkelés, csak a béke, az ujjáalakulás reménye idézhetett elő fordulatot. A császár 1859 julius 15-én kijelenti, hogy egész gondját feladatának szenteli. «Ausztria belső jólétét s külső hatalmát gazdag szellemi és anyagi erejének czélszerű kifejtése, valamint a törvényhozás és közigazgatás korszerű javítása által szilárdan megalapítani.» Augusztus 22-én történt Bach elbocsátása. A rendszer megbukott; szabaddá lett a tér és kilátást nyujtott ujabb, jobb alakulásokra.


  1. Falloux, Mémoires d’un royaliste I. 387. [VISSZA]
  2. «J ne crains point les orages, j’ai foi dans l’armée», írja egy akkori leveleiben. (Kiadatlan). [VISSZA]
  3. Az államcsíny előzményeit elbeszéli: Granier de Cassagnac: Histoire de la chúte de Louis Philippe et de la république de 1848 czímű művében.[VISSZA]
  4. Victor Hugo: Histoire d’un crime.[VISSZA]
  5. «Reménylem a hatalom nem részegít meg és hogy több jót tehetek, mint elnök koromban,» írja első levelében. 1851 decz. 3. Kiadatlan. [VISSZA]
  6. Emile Olliver: L’opposition des Cinq. Revue des deux Mondes 1897.[VISSZA]
  7. Révolution et Réaction et Italie. Par A. Pingaud. 66. l. [VISSZA]
  8. Bernhardi. [VISSZA]
  9. E tárgyalásokra nézve főforrás: Pöschinger, Preussen im Bundestag, 1851–59. Négy kötet.[VISSZA]
  10. Rochow párbajban megölte Hinckeldey berlini rendőrfőnököt, mert a rendőrség nála játékbarlangot fedezett fel. Pedig Hinckeldey a király előleges beleegyezésével küldte oda a rendőröket. Manteuffel, a király mindenható szárnysegéde lelőtte Twesten karját, mert az egy röpiratban balvégzetűnek nevezte az ő működését. Bernhardi, i. m. III. IV. sok példát beszél el. [VISSZA]
  11. Lassalle agitatiójának ezek a visszaélések szolgáltatták az alapját. Lassalles smmtliche Werke. I.[VISSZA]
  12. Ugyanez az ember deák korában halált esküdött a tyrannusokra. Bernhardi i. m. II. [VISSZA]
  13. Bernhardi szerint azért tette, mert mégsem nevezték ki tábornagynak, s pénzbeli jutalmával sem volt megelégedve. [VISSZA]
  14. Babarczy Imre: Bekenntnisse eines Soldaten. [VISSZA]
  15. B. Vay Miklós szóbeli közlése. [VISSZA]
  16. Augsb. Allg. Zeitung 1851 aug. 27. [VISSZA]
  17. Szögyény Marich László, Deák megkérdezése után, belépett a testületbe. De felszólalásainak a magyar történeti jog érdekében, nem volt eredménye.[VISSZA]
  18. Bernhardi.[VISSZA]
  19. Bernhardi, III. k. A koburgi herczeg elbeszélése után. [VISSZA]
  20. A Concordatumot császári patenssel 1855 nov. 5-én adták ki. Szövegét Augsb. Allg. Zeitg. nov. 16. közli.[VISSZA]
  21. Ezért énekelte Grillparzer: Meine Herren, lasst Euch sagen, Der Cultus hat den Unterricht erschlagen.[VISSZA]
  22. Erlebnisse des Bernhard Ritter von Mayer. I. 368–74. [VISSZA]
  23. Az erre vonatkozó memorandumot Somogyi Károly szerkesztette. Esztergomi primási levéltár. [VISSZA]
  24. Bismarck 1852 jun. 27-én Szolnokon írt levelében bőven szól a betyárokról.[VISSZA]
  25. Bernhardi Sybel elbeszélése után. IV. k. [VISSZA]
  26. Horváth-Tholdy szerint Löwenthalné, egy orosz tiszt neje. [VISSZA]
  27. Bismarck levelei 1852. jún. 23. Buda. [VISSZA]
  28. Rückblick auf die jüngste Entwickelungs-Periode Ungarns. Wiens 1857. [VISSZA]
  29. Ein Blick auf den anonymen Rückblick, von einem Ungarn. London. [VISSZA]