Tartozásfélét érzek a Magyar Nemzet-nek azok iránt az olvasói iránt, akik az évfordulókor itt megjelent írásomnak figyelmet szenteltek. Ehhez volna hozzátennivalóm. Írásom visszhangot vert túl határainkon is, keltve itt-ott sajnálatos félre-, azaz belemagyarázást is. Főképp cikkem második fele.

Akik még azzal is megtiszteltek, hogy az újságpéldányt megtartották, kérem, vegyék elő, terítsék maguk elé; megegyszerűsítik föladatomat. Fejtegetésem alapja népünk történelmi teherbírása volt. Hadd világítsam meg ezt tüzetesebben.

Magyarország lakossága a 16. század elején még annyi, mint Angliáé. Az oszmán betörés nyugat felé nem egy nemzetet gázolt úgy le, átrohant rajtuk. Ezek mindegyike méltán tekinti magát Európa védőpajzsának. A magyar nép vérvesztesége volt azonban a legvégzetesebb. Az ország százötven évig lett olyasféle hadszíntér, mint az első világháborúban Verdun vidéke. A síkságnak - a nagy Magyar Alföldnek - lakosságát szinte maradéktalanul elsöpörte a százötven éves, állandóan mozgó háború. A nemzet ellenállása a határ menti hegyekbe húzódott, a Felvidékre és különösen Erdélybe; az utóbbiban élt tovább a magyar civilizáció; egy európai rangú író szerint itt vert a meggyötört magyarság szíve. A néppusztulás oly fokú volt, hogy a 18. század végén a nagy német filozófus, Herder, nem egészen alaptalanul írta le baljós mondatát: úgy lehet, a magyar anyanyelvű nép évei meg vannak számlálva. Ez nem következett be. A magyar nemzet bámulatos gyorsan talpra állt, az Európában testvértelen - mert csak a finnekkel rokon nyelv rendkívülien megújhodott.

Ez volt az alap, amelyre fejtegetésem épült. A további mondandó az volt, miképp őrizte meg életerejét és hitét ez a nép a 20. század folyamán. Ez ugyanis csaknem olyan mostoha volt hozzá, akár a 16. és 17. század. Az első világháború, illetve az 1919-es magyar Kommün leverése után - hogy csak a summáját idézzük az emlékezetbe - a magyar anyanyelvűek egyharmada, szám szerint mintegy hárommillió lélek, azaz minden harmadik magyar más anyanyelvű államok keretébe került.

Ez a korszak egyben a nemzeti vetélkedés páratlanul heveny ideje. A túlzott nemzeti büszkeség és a nemzeti kisebbségek mind erősebb érzékenysége baljós ellentétbe került világszerte.

Fejtegetéseim záróköve, hogy súlyos körülményei közt is a magyar nép anyagilag és szellemileg megingathatatlan biztonsággal halad történelmi útján. A jólét emelkedése nem propaganda, a demokrácia nem szólam. Szellemi életünk higgadtan és valóságismerően vizsgálja a történelemből még itt maradt - s egy-egy nemzedék által meg sem oldható - nehézségeket. Hírünk a világban - a véleményileg ugyancsak megoszlott világban - egyre kedvezőbb.

Nyelvünket és népünket tehát mégsem fenyegeti a herderi jóslat. Ezt azonban meg kell értetnünk azokkal is, akik mintha nem értenék meg az idők szavát. Herder, mint tudjuk, nyomósan visszavonta téves tűnődését. De mintha volnának még idült véleménycsökevények, melyek nem azt vallják, hogy nemcsak a puszta élethez, hanem a virágzáshoz joga is van minden nyelvnek, mindenütt. Ennek megértése nem könnyű föladat. Előmunkálata minden országban, de főleg a történelem folyamán fájdalmas ellentétekbe sodort országokban a szellemi, kiváltképp az irodalmi életre várt. Hiszen szerfölött összekuszált, sokszor csaknem érinthetetlenül finom szálak kibogozásáról volt szó. A politika az erőviszonyok tudománya. De nagy segítséget kap, ha nem az erőhöz kell folyamodnia.

Cikkemben véletlenül sem akartam a politika területét érinteni. Minden nemzeti, faji, felekezeti elfogultság távol áll s állt mindig tőlem. Saját népem számára soha nem igényeltem több jogot, mint amennyit másiknak juttatni kívántam, küzdelemmel is. Harcos internacionalistának vallom magam.

Ez tűnik - tűnt ki mindig - fejtegetéseimből akkor is, amikor ez a nemzetközi tárgyilagosság arra bírt, hogy - mint irodalmunk egyik tapasztalt tagja - a világban óriási számmal szétszakadt magyar anyanyelvűek helyzetét vizsgáljam.

Érvelésem - s reményem - régóta az volt, hogy a világszerte élesedő nemzetiségi, "kisebbségi" kérdés megoldását épp e kérdés világszerte mind nagyobb arányú elterjedése hozza meg. Hiszen hovatovább másról sem adnak hírt az újságok. De a még gondolatkifejező viták, a magányos és tömeges nyelvek harcai! Töredék népek követelnek maguknak egyetemet, általuk is érthető falunevet, tartományi önkormányzatot. Száz-kétszázezres nemzetek vívnak ki törvény előtti nyelvhasználatot.

Nem kellett tehát, ahogy a szólás mondja, a szomszédba mennem, hogy ne a lehető legáltalánosabban gondolkodva írjam le azt, hogy akad, ahol "százezer, sőt millió lelket számláló kisebbségi lakosságnak nincs saját nyelvű egyeteme, illetve, ha volt, azt eltörölték", meg hogy "rövidesen nem lesz egyetlen saját anyanyelvű középiskolája", és hogy "a nemzeti kisebbségi ifjú a saját anyanyelvén ipart sem tanulhat". Majd hogy "hatalmas tájegységeken tűnik el a kisebbségi értelmiség, eladdig nemzetiségi városok hosszú sorában szűnik meg a kisebbségi műveltség minden működése".

Fájdalmas - általánosan tudott - igazság, hogy nincs világrész, ahol ilyen helyzet nem akadna. Általánosan tudott igazság az is, hogy Európában - a SZU-n kívül - húszmillió ember él kisebbségi sorban s ezek 16-18 százaléka - fájdalmas igazság, de így van - magyar anyanyelvű.

*

Francia híradásból - illetve a világsajtó nyomán - értesültem először, hogy tanulmányomra a román írószövetség lapja választ közölt, s annak szerzője a lap vezető tanácsának elnöke, Mihnea Gheorghiu, a hírneves író és tudós, aki egyben akadémiai elnök is - Président de l'Académie des Sciences Sociales et Politiques - a francia szöveg szerint.

Kedvező jelnek véltem, hogy elmefuttatásaimba ilyen nagy tekintélyű kartárs kapcsolódik bele. Szerencsés lehetőségnek éreztem, hogy mi, a szellemi élet emberei, lám, tisztító és csitító hangot lelünk egy nem mindig lármamentes vitateremben. Mert - ismétlem - mi a mesterségéhez hű író gondja és felelőssége? Lombfűrészmunkát végezni olyan kérdésben, ahol a világ oly sokszor bizony szekercék lendülését nézi és szenvedi.

A Luceafarul megtisztelően terjedelmes cikkét lankadó reménnyel olvastam. Érvek összeegyeztetése helyett az író mintha szenvedélyek összeütközését óhajtaná, föl nem tárt s mint igazolni fogom, helyt nem álló hiedelmek alapján.

Ezek láncolata hosszú és rendszertelen, elég talán egy-két láncszemet kiemelnem és kommentálnom, nem hosszabb terjedelemben, mint tekintélyes állású vitatársam.

Azt kell például megtudnom, hogy noha mélyen átérezve, elismerésre méltóan fordítottam magyarra a román népballadák remekét, a Bárányká-t, olyan magyar író vagyok, aki végre "kiengedte odújából lidércnyomásos románellenességét".

A Bárányká-t - a Mioritá-t - valóban az egyszerű román nép univerzumának mély átérzésével véltem átadni a magyar népnek, már csak azért is, mert hasonlóan a ballada gyönyörű pásztor hőséhez, az én nagyapám is juhnyájat terelgetett valaha. Ilyen buzgalommal próbáltam irodalmunk közkincsévé tenni a román balladaköltészet másik nagy remekét, a Corbeá-t. Műfordításaim szerény kötetében ez nem kevesebb, mint huszonnégy oldalt kapott. Ugyanott található - ebben az odúban - George Coşbuc híres költeménye, A hegyekben. Itt említhetem vajon, amiket Tristan Tzarától fordítottam? Nos, csak még egy cáfolatot, mert ebben csaknem szenvedélyig menő érzelem van, s tán lehet egy fénypont magában a román irodalomtörténetben is.

Tudor Arghezi költeménye, a Testamentum, a modern román irodalom gyöngye. Nem szívesen olvasok föl verset, de amikor Tudor Arghezivel együtt ülhettem egy Balaton melletti házban, az öreg - már erősen rosszul látó - költő megkért, hogy ha már nem olvashatja, hallhassa legalább, miként tettem át magyarra. Azt mondták neki, megközelíti az eredetit. Fölolvastam. Nehézkesen, botladozva állt föl a mély karosszékből. Ujjaival megtapogatta arcom, majd jobbról-balról megcsókolt. Arasznyi távolságból jártattam szemem az agg költőnek szürke, már a halál árnyékában játszó vonásain, s mert nekem is könnyel kellett küzdenem, megcsókoltam én is jobbról-balról őt.

Ezután töltöttem heteket azzal, hogy a század szerelmi lírájának remekét, Arghezi Titkos zsoltár-át is méltóan szólaltassam meg magyarul. Aki eredetiben behatóan ismeri e verset, elképzelheti, milyen buzgalom kellett, hogy a mesteri rímelésű hatvan-egynéhány sor gondolat- és víziózuhataga magyarul is úgy kápráztasson, mint zseniális szerzője nyelvén.

S tán említést kap még az írásos dokumentum arról is, midőn hangot adtam, hangot élőszóval is és Tamási Áron társaságában még a magyar államhatalmú Erdélyben románok pártján, épp jogos nyelvhasználatuk dolgában.

Olvasói előtt a Luceafarul, a Román Írószövetség lapjának cikkírója ezek után meglepő fordulattal mint Horthy kései bajnokát ábrázol, "tele nosztalgiával a letűnt dualizmus és a flotta nélküli admirális emléke iránt". Erre tán csak annyit, hogy kilenc-tíz alkalommal álltam a Horthy-kor bírósága előtt, e korszak alatt (és egész Közép-Európában) az egyetlen író voltam, aki a Szovjetunióban tett utamról olyan könyvet tettem közzé, amely ma is látható a kirakatokban.

Remélem, nem fölény cseng ki szavaimból. Megrendülésemmel kellett birkóznom. Ez helyzetemből következett.

Hozzám itt nem érvelés illik - mert mi haszna is lehetne szavaimnak ott, ahova irányoznám őket? Semmi. Oda én csak kérést intézhetek az igazság számára is, és azok számára is, akik mellé hatékonynak vélt igazságommal odaállnék. Minden tekintetben birtokon kívül vagyok, s ők is.

Végezhessek hát én is egy fordulatot. Szeretném a hátralevőkben szavamat egyenest a cikk szerzőjéhez intézni.

*

Szellemi életüknek, ön, tisztelt elnök úr, egyik dísze, méltán magasra emelt irányítója. Szavainak súlya van határokon belül és határokon túl.

Irodalmi szintű esszét próbáltam írni, erőm szerintit, helyzetemhez szabottat. Az ön által megbírált írásomat ön is maga elé terítheti, sehol nem látja leírva azt a szót, hogy román. Mint mondtam, a nemzeti kisebbségek sorsa világszerte bő anyagot szolgáltat példákra. Célom az volt, hogy messze kerülve a politika területét, eszmei síkra tereljem a nemzeti kisebbségek annyi felől fölhangzó panaszainak kérdését, e kérdés megközelítésének módját.

Nem csináltam tudatosan, s csak most jövök rá, hogy, mondhatnám, mintha akaratlanul is egyfajta sakkjátszmát rejtettek volna. Kialakítottak elvszerűen egy pontot. Aki oda lép, sakkvonalba kerül. Mégpedig úgy, hogy ha mozdul, csak jobban elárulja helyzetét a mattra.

Válaszában, ha figyelmeztethetem rá, szemét mintha az indulat köde homályosította volna el a kérdéshez és helyzethez szükséges éleslátás helyett. Nyilván az ragadtatta arra, hogy a román nép ellenségének és elfogult magyarnak nevezzen, holott - azt hiszem, sikerült igazolnom csupán a közös bajok ellensége vagyok, egyaránt mind a két nép jövője érdekében. Becsülöm és szeretem a román népet. A tisztázást mégse folytathatom. Következmények nélküli szószaporítás lenne.

De van még egy okom. Befejezésül még csak ehhez kérem türelmét.

Személyemben is megsértett.

"Kicifrázott hazugságok" szerzőjének nevez, de közben rágalmazónak és gyalázkodónak is, aljas érdekek sáfárjának. Akit piszkos ügyek szolgálatába a "halhatatlanság dicsfényének kergetése" juttatott.

Engedje meg, hogy ezekre is messzebb mutatóan válaszoljak.

Nincs művész, akit nem kísértene meg a halhatatlanság: Botorság lenne titkolnom, ezt bizony én is kergetem. Ám nem a román - vagy bármely nép - lebecsülésével törekszem elérni. Sokért nem adnám, ha ércnél maradandóbb értékeket hagyhatnék ha csak saját népem elkövetkező ezer évére. Az eddig eltelt ezer év egyik magyar műemlékét, a mostanában sokat emlegetett Szent Koronát is, nem tudni, miért, velem kapcsolatban is, elnök úr gúnyra veti közbe. Ezt a királyainkról ránk maradt ereklyénket, noha szentekben nincs módom hinni, és köztársaságpárti vagyok, magam is szentnek érzem. S mert jelen lehettem, meghatottan néztem, mikor azt Képviselőházunk kommunista elnöke az Egyesült Államok külügyminiszterétől átvette egy hosszas kézfogással.

Becsületemen azonban nem hagyhatok foltot. Ezt sem csak magamért. Első ízben esik meg velem, hogy előhozakodom, milyen megbecsülés ért már pályám során. Ezek köteleznek is. Mialatt ön a személyem lebecsülését fogalmazta, épp akkor lehetett részem abban, hogy a Francia Költők Társasága évi nagydíját kezembe tette. Ön nyilván ismeri a franciáknak azt a közbecsülésben álló művészek számára alakított rendjét; az Ordre des Arts et Lettres a neve; az a megtiszteltetés is ért, hogy néhány éve ennek commandeur-je, parancsnoka vagyok. Röstellnék e körökben megjelenni mint olyan ember, aki nem emelte föl szavát, amikor a világ színe előtt olyan szavakkal illettek, mint aminőket az imént az ön tolla nyomán idéztem.

Tisztázzuk tehát, ki tért el a valóságtól. Merő példázásul többször is fölmerült az egyetemek sorsa. A csaknem kétmilliós romániai magyar kisebbség egyetemének immár húsz év előtti megszüntetésének ügye. A helyébe teremtett már kétnyelvű egyetem vegyészeti karán 1958-ban a 45 román hallgató mellett még 36 volt a magyar; 1976-ban pedig 63 román és 14 magyar; ez a mérlegjáték a többi karon is, a provincia minden tanintézetében. Ez a hivatalos statisztika állítása.

Valótlanság? - rá tudja mondani ezekre az adatokra? S hogy a magyar felsőbboktatás tervszerű elsorvasztását jelenti, vagyis, hogy a magyar millióknak ne legyen értelmiségük.

De nem sorolom föl mindazt, aminek állítása és cáfolása kapcsán a megsértett fél méltán kívánhat megnyugtató választ: ki tér el az igazságtól? Ilyen kérdések seregestől nyüzsögnek, igen, a világsajtóban is. Én volnék a legboldogabb, ha nem lehetne semmi ok rá.

Mi itt csak a szócséplést folytathatnánk. Helyzetünk ebben is, mint az Aesopus-versben a két négylábú a patak partján. Fölül, birtokon belül itt is ön áll, sajátosan erős és erősen sajátos hangjával.

De a vita mégsem csupán ránk tartozik. A világ szellemi élete kíván tiszta képet, szenvedély és elfogulatlanság nélküli ábrázolásban.

De lám, ezt kívánja ön is. "A románok és magyarok között nem léteznek »problémák«, létezik viszont egy tartós barátság" - írja. Ezek a protokoll szavai. Vállaljunk egy kis augurságot, szálljunk le a felhőkakukkvárból a valóság talajára.

"A más népekkel való barátság és együttműködés elősegítése érdekében valósítsunk meg egy jobb és őszintébb kölcsönös tájékoztatást, egymás tiszteletben tartása szellemében. Ez az, ami, nekem úgy tetszik, minden ország íróinak tiszteletbeli kötelessége." Ezt is ön mondja.

Ezt is örvendve hallom, számból vette ki a szavakat. Így kell nekünk, a szellem felelőseinek beszélnünk.

Üljünk tehát egy asztalhoz, ön, Írószövetségük felelőse, az Akadémia szakosztályelnöke, és kérjünk igazságos döntést azoknak a kijelentéseknek ügyében is, amelyeket ön mint sérelmeket magára vett. És az én becsületem dolgában. A világ színe előtt érte azt sérelem, ez is tehát ott kíván ítéletet. Eleve alávetem magam.

A döntést persze képtelenség mi magunknak igényelnünk. Grammatici certant - de hát alkothatnak és elfogadhatnak ők maguk fölé pártatlan bíróságot.

(Ön kommunista párttag, és marxistának vallja magát. Én semmiféle párthoz nem tartozom, s noha szocialista államunknak hű polgára vagyok, kellő képzettség híján marxistának sem vallhatom magam.) Fölvetem a gondolatot mégis: kérjük meg valamiféle zsűri szerepére a kontinens akár kommunista pártjainak erre vállalkozó íróit és tudósait. Ehhez össze sem kell gyűlnünk, az előterjesztett állítások és vélemények írásban is megtörténhetnek. Az eljárás tehát szerfölött könnyű és költségmentes. De ha ez önnek nem alkalmas, bármely ön által ajánlott fórum - esetleg a PEN Klub - részemről eleve megfelel. Ha ez sem történhetne meg, adjuk ki ezt a mi eszmecserénket egy közös füzetben: az én érintett cikkemet, az ön hozzászólását ahhoz és ezt az én mostani reflexiómat, lehetőleg egy-két világnyelven is, de románul és magyarul mindenképpen.

Látok tehát utat - fegyelmezetten és békeszeretően - a közeledésre, bár legyen szabad még csak ezt közölnöm - úgy érzem magam, mint akit miután eszébe juttatták hajlott korát - arcközelből szembe köptek. Erre várom további véleményét. Lekötelezne, ha civilizált hangon tenné.

(Megjelent: tíz esztendővel később, a Magyar Nemzet 1988. augusztus 6-i számában, a következő bevezető jegyzet kíséretében: "A Magyar Nemzet 1977. karácsonyi és szilveszteri számában közölte Illyés Gyula Válasz Herdernek című esszéjét, amely ország- s világszerte föltűnést keltett. A költőt és írását ért méltatlan támadásra Pach Zsigmond Pál akadémikus tárgyilagos és tudományosan érvelő választ adott az Élet és Irodalom 1978. július 8-i számában. Higgadt, lírai feleletet írt Illyés Gyula is, amely azonban akkor nem jelent meg: úgy tetszett, célravezetőbb, ha más veszi védelmébe őt. A kézirat azonban a szerkesztőségi archívumban megőrződött: a Magyar Nemzet most közzéteszi ezt a szép írást." A Naplójegyzetek-ben az eredeti fogalmazvány szerepel. - A szerk.)

Aczél hétkor (reggel) ideküldte Flóráért a kocsiját. Flóra ebéd előtt jött meg. - Nos? - Is, is.

"Megvédenek." Komoly tekintély utasítja majd vissza a legyalázásokat, Pach Zsigmond. (Aki a mi "nacionalizmusunk" egyik leleplezőjének számított.) De átírhat az Írószövetség is. De tán lesz jegyzék is, szóbeli ugyan, de...

Az én feleletemről semmi.

A könyv is megjelenik - majd. Kardos a hibás, miért nem mutatta meg előzően, egy-két mondat csak az akadály. De most a románok után a cseheket is ráeresztené. (Amikor Brezsnyevet Pozsonyban ünneplik gondolhatni, milyen hatással az ottani éppúgy etnocidiumra szánt magyarokra. )

De az Élet és Irodalom is megvédhet. (Amelynek régi magyargyalázkodásait most készítik össze Bukarestben újabb "visszavágás" alapanyagául.)

Semmi nyugtalanság részemről, sőt - magam is csodálom - milyen hideg nyugalom.

S egyszerre, a bal orcát mintha villanyoznák. Leterjed a nyakba, föl a koponyába. Ez az a híres "bal oldali szívhűdés"? Megkérem Flórát, hagyjuk abba. Nem mondom meg, miért. Megkérem, hozzon nyugtatót. Két nyugtató. Majd ismét kettő. Nem múlik. Igen kevés viszki, igen sok vízzel.

Mi jut eszembe? Mikor mezétláb jártam, anyám nem győzött óvni, vigyázzak a lábnagyujjamra; azt csaptam mindig téglához, röghöz, azt kellett mindig kötözni. Így kellene most óvni az egész testemet. Csak a test részeit, a rejtelmeseket ott belül. Olyan nyugodtan teszem, mintha a saját anyám volnék.

Ebéd közben Aczéllal ismét telefon, oly hosszan, hogy föl is megyek a padlásszobába: bor, még egy pohár, hogy tán elalszom.

Jóakaratúan - s mert mást ők nem tehetnek, kétnaponta hitegetnek, hogy "minden meglesz".

Flórára üzenetül csak ezt hagytam: Senki "védelmét" nem kérem. Nem adom külföldre az én válaszomat sem. (Higgye csak a világ s főleg az erdélyiek, hogy a magyar kormány végre gondol velük.) Adjanak nekem ezer példányt a kinyomott harmincezerből, ezt csak azért, ne terjedjen tovább, hogy zúzdába küldték a legfontosabb könyvemet.

Késő délután Iván, Topolánszky. Nem tudja, mi okozta a rosszullétet. Tünetei most is jelentkeznek még, de a vérnyomás a szokásos - 105 - a pulzus viszont a szokásos 50 helyett 62.

Egyetlen "megoldás" - senkitől ne halljak semmi "ajánlat"-ot, legkevésbé olyat, mint vasárnap (amire Balogh Edgár akkorát hallgatott). De semmit nem publikálni. Mert az ellenkező is a legyalázás elfogadása lenne.

Közben Brezsnyev ünneplése Pozsonyban. Megerősítéséül a szlovákok magyarellenes intézkedéseinek. Annyi, mint Ceauşescunak a Lenin-díj, a Béke-díj.

S mégis - mit is tehetnének a mi felelőseink? Hacsak a kisujjukat emelnék - nincsenek a helyükön, s jönnek azok, akik, rám például, öklöt emelnének azonnal.

Türelem tehát. Szívósság - én már ezt csak a testemnek magyarázom. Aczél tán nehezebb helyzetben van nálamnál is. És - akiknek véleményét közvetíti? A szövevénybe, azt hiszem, ők sem látnak be jobban, mint én. Mindenki az ösztöne - a "részleges becsülete" - szerint cselekszik. Széttört nép utóvédharca? Vagy partizánösztön indulása? Bethlen Gábor-i korszak - mondják, akik ezzel a szép "meglátással" mentik föl magukat - nem egy kis cselekvés, hanem - minden gond alól.

*

Nekem meg - nyolc-tíz kötetnyi a kiadatlan kéziratom. Egy házkutatás "életművem" szívét tépné ki és semmisítené meg úgy, hogy a világnak sejtelme sem volt róla.

Böbe bemondta magát még péntek esti vacsorára. Fontos dolgokról beszélne, de csak hármasban. Aztán - betegségem miatt - mi mondtuk le - talán később.

Mint annyi esetben a lépésről lépésre való hitegetés - az egyre idegfeszítőbb várakoztatás módszere - borítja föl a lelki egyensúlyt.

Megállapodás: senki telefonjára, jelentkezésére nem jövök le a padlástérből; telefonáljanak Flórának este ötkor; vagy ha sürgős, az iskolájába.

De a postát fölbontom.

Ruffy levelében a szlovákok törvénytervezetének hiteles szövege. Az iskolák után az óvodákban is megszüntetik a magyar nyelvet.

De öt után véletlenül lent vagyok, amikor Csoóri telefonál. Flóra veszi föl, de az egyoldalú beszélgetésből is megértem: Kardos semmit sem tud, hogy legalább csitítóul adnak tíz-húsz példányt. Mert-mit kell intézkedni? Ha ideadnak egy cédulát, magam lemegyek Dabasra taxin az ígért példányokért. Amik cáfolnák, hogy nem zúzták be az egész kiadást.

Fejgörcs erre néhány perc múlva, akár egy hisztériás vénasszonynál. Bár közben egyáltalában semmi "lelki" "nyugtalanság". Csak a koponyatető alatt a gilisztalassú mozgású villámok, balról jobbra most is.

És tegnapelőtt éjszaka Ika rosszulléte is. Feszültség az egész házon (szinte az egész környéken)! Annit, Flóra unokahúgát tegnapelőtt operálta Bambi férje, Laci és Adri egész nap a betegnél, ha nem: telefonálás szüntelenül.

Péntek reggel az álmatlanság már reggel hétre levitt a konyhába, teázni. Telefon. Már reggeli hétkor is? Molnár Enikő - hogy Flórával konzultáljon - gyógymódul milyen állást szerezne neki?

Flóra Aczélnál. Ne hagyja, hogy Czine és Kiss Ferenc társasága "izgasson". (Micsoda jelentéseket kap, kitől? Czinét és Kisst hónapszámra nem látom - közli vele Flóra.) Halk hangon fölolvassa jegyzeteit: ilyen szellemben akar majd Pachhal íratni a védelmemben. (Vagyis az én válaszomat végleg nem közlik.) Fogok kapni, megígéri, harminc példányt. Csak most neki el kell utaznia, hívja föl Flóra csütörtökön. (Vagyis megint húzás-hitegetés, hogy megbénítsanak, semmit ne csináljak.) Szavát adja, hogy a példányokat nem fogják bezúzni. (Már csak a nyilas szóhasználat miatt sem. - Pincében penészesedni hagyják?)

Rossz nap, munka- sőt olvasásképtelenség. Hányadik napja nem mentem ki a házból? Viszki, küszködve, hogy több ne legyen.

Ágota - Tamási Áronné - telefon. Most jött meg Erdélyből. Ott azt hiszik - ő is még ezt a hírt vitte - felelni fogok a Luceafarul-nak. Csináljuk úgy, hogy a rádió is beolvassa. Akármelyik. Hogy hallhassák füllel legalább, mert nyomtatva úgyse jut be.

A lakásban is földúltság. Ikáék szobáiban hangyainvázió. Fertőtlenítenek, hozzánk költöznek át. Föl kellene tán szedetni mindenütt a parkettet, csak úgy hatna az ellenméreg.

Ezzel alszom el, ráadás-gondolatként. Fölriadás ¹/₂3-kor, szívszorítás, fájdalom a koponyatető alatt. Két nyugtató, a nyelv alá Nitromint.

De most fél négy után megint ébren, de most már fejfájás is és ragadó pillákkal az álmatlanság. Sajnos, kitörés is, mikor Flóra a vizet nyújtotta az orvossággal. "Még az ürügy is, hogy nekik most utazniok kell! Mintha nem látnám át a stratégiát."

S közben a szlovákiai "jajok" is: most kapják az utolsó döféseket. És Janics is leterítve. Az ő könyve a zúzdáig se jut el. S a reszketeg kezű levél az öreg erdélyitől, még a Trianon ellen, eszelősen. (Mint már én is?)

*

Application de la morale par ceux de la politique... az az erkölcs, ahogy a politika alkalmazhatja. Ők természetesnek vélik (az "ügy" érdekében), hogy hazudjanak. De ha én használnám ugyanezt az eszközt, erkölcstelent kiáltva lecsapnának rám. Aczélt és társait valóban jóakaróknak érzem (még barátaimnak is), de a barátság elárulásának vennék (s torolnák meg), ha a barátságnak nem a klasszikus szabályai szerint viszonoznám az ő eljárásukat, a barátság örve alatt.

Juhász nem jelentkezett most vasárnapra. Nyilván megsértődött, hogy baráti (de őszintén baráti) tanácsát (hogy ne vegyem föl a Luceafarul köpéseit) erkölcsi keménységgel hárítottam el.

Elvárják, hogy mert barátinak érzik a kapcsolatot, pórázra kötött kutyaként haladjak "az egyetlen lehetséges úton".

Az út, valóban az egyetlen.

Délután a Hűvösvölgybe, a Törökvészi úton át. De hisz ez Buda legszebb lakott része lett. A vadregényes hegytorkokban családi házak.

Szegedy-Maszák Mihályéknál, hét-nyolc főnyi fiatal tudós: történész, néprajzos. A kedves háziasszony másállapotban, második gyermekével. Hogy alakulhat a magyar kultúra. Nyilván a vigasztalásomra beszélnek. Célzást sem teszek a kettős megcenzúráltatásomra: se a válaszomat nem közölhetem, sem a könyvemet nem kaphatom kézhez. Ettől a vigasztaló szándéktól is csak csüggedés, idegpróba lett.

Böbe kórházban, de csak kivizsgálásra. Még - bélcsavarodás is lehet életveszély! Ebbe halt meg Sinkó Ervin Gyula nevű öccse - ötvenöt éve. Ilyen adatok is hevernek az agyamban.

Fájdalmak hátul a vállban. A szívtől ez is? Azaz a zaklatottságtól, az elnyomatásomtól, a cenzúrától. És hogy beszéljek-e valóban a Nouvel Observateur munkatársával, aki már a hét elején föl akart jönni? Azaz: fegyelmet tartok-e, vagy falazok?

A szlovák törvénytervezet teljes szövege, hogy már az óvodákban se legyen magyar. Még a jóhiszeműek gondolata is: de hisz csak nyereség, ha megtanulják a gyerekek az állam nyelvét, vagy csak: egy másik nyelvet a maguké mellé! De ha ez a saját nemzeti közösségüktől való elszakadással jár, a saját népük becsmérlése útján? Megannyi földúlt lélek lesz az "eredmény", rossz jellemek százezrei. S az erőszak - aljasság - diadala. A hazugság megistenülése, mert azt a megoldást, hogy azokat a határ menti magyar területeket társítsák vissza a magyar tömbhöz - ki sem lehet mondani. Épeszűek társaságában, valóban: őrület. A józanság útja tehát: a gyalázat helyeslése?

*

A mai napi postából; aláírás nélkül:

"Igen tisztelt Író Úr!

kissé megkésve, de a keserűséget nem feledve essék szó a nemrégen a tv-műsoron látott Az ünnepelt című írásával kapcsolatban. Miért kellett a magyarság, Ön által is méltatott nagy költőjét, Petőfit, ilyen hátrányos színbe állítani, miért kellett nemzeti múltunk illúzióit - ha szomorú is - Önnek is megtépdesni, ilyen beállításban tálalni Petőfi politikai próbálkozását. Tudjuk, hogy így történt, de ordenáré, durva szavakkal felemlegetni származását, nagyon bántó volt. Miért kell annyi véres-könnyes, mégis kedves történelmi emlékeinket besározni s Petőfi csodálatos életének éppen ezt a balszerencsés mozzanatát filmre és a közönség elé vinni. A múltkoriban egy kabarétréfa keretében a szent korona nimbuszát próbálta tönkretenni Ükapa sipkája című idétlen írásával, azt hiszem, Szilágyi György, minden jó magyar ember botránkozására. Nagyobb írónak tartom s tartja Önt a jóérzésű magyar társadalom, semhogy ilyen írásával akarjon olcsó sikerekre törekednie.

Vagy talán feledve van: "Egy mondat a zsarnokságról"?

*

Délután Lászlóffy Csaba. Kórházból - agyhártyagyulladás. Maga is ennek tulajdonítja fölfűtöttségét, rendkívül gyors beszédét, izgatottságát. Huszon-egynéhány színdarabot írt - felesége nyolcadik hónapban van, ő azért nem lehet itt.

Hol nagyon halkan, hol csaknem kiáltva beszél - nehezen koncentrálok: a kis Bálint lángpirosan fekszik 39 fölötti lázzal s az orvos csak nem jön. Így megy el két és fél óra. Meleg összeölelkezés a kapuban.

Azonközben Györgyey Klára Amerikából, de most közvetlenül Svájcból és Stockholmból. Beszámolója a PEN-gyűlés - kudarcairól. Veszekvés, rossz szervezés, drága ellátás. De ő vidám, árad belőle az életkedve és a remek kritika. Feszültre tölti az életigenlése. De közben a kis Bálint. A nehezen készülő vacsora, Ikának (szakmabeli) hosszú telefonja. Nekem kellene tenir compagnie, mert Flóra készíti a vacsorát. Le kell fektetnem a zúgó fejemet Marici sötét szobájában. Klára már el akar menni, de végül jókedve mindenen győz, még a vacsorán túl is szíves csevegés tizenegy óráig. De akkor - szédülés az ágyban is.

Bernard Quetta, a Nouvel Observateur kiküldött tudósítója. Élénk szemű, szellemű, jókötésű, huszonnyolc éves.

Lengyelországot ismeri és Bukarestet.

Az utóbbi: szomorú, levert város. Noha kellemes hely: csupa kert.

Két kérdése van, ezekre tér vissza egyre. Noha mindkettőben tudja honnan? - a valóságot.

Igaz-e, hogy feleltem a Luceafarul-nak, s azt nincs módom megjelentetni?

- Feleltem, de én magam halasztom a döntést.

Hosszú magyarázat, miért nem élhetek vissza azzal a relatív szólásszabadsággal, melyben részünk van, s melyet mi magunk tehetünk tönkre, ha nem osztjuk meg a felelősséget érte.

És hogy elkészítettem egy könyvet a magyar kisebbségek helyzetéről.

Itt nem teszi föl egyenest a kérdést, az miért nem jelenik meg. Kínosan tekerődző mondatok. Végső tartalmuk: írtam ilyen könyvet, de csak rajtam áll, mikor jelenik meg.

Kedélyes, hasznos társalgás után. De egyre rosszabb a lelkiállapot részemről.

Végül még tréfás hang is. Ezt már ismerem, mi lesz ennek a következménye.

S valóban, ahogy visszatérek a kapuból, ahova kikísértem, máris kezdheti Flóra a vigaszt, hogy csak fegyelem volt, amit tanúsítottam, s nem fedezés; nem falazás. Földúlt órák. Magány kell. Olvasnék, de csak az tereli szememet a betűkre, hogy egyik pohár viszki a másik után.

Álmatlan éj, depressziórohamok már hajnalban.

Nem hazudtam, de mégis lepleztem egy hazug állapotot.

Nem elég, hogy hosszú hetek óta nyűvik az idegemet az állandó félrevezetésemmel, most arra kényszerülök, hogy én vezessem félre a világot egy taktika következményeként, aminek a hátterét nem fedik föl előttem. Azaz nem fedhetik föl, tudva, hogy nem helyeselném.

S most még mi könyörögjünk (azaz nevemben Flóra), hogy tessék-lássék kiadjanak egy-két példányt, ugyanilyen felelősségre.

Ehhez már túlságosan megkeményített az öregkor. A maradék két-három évben legyek hazug? Játsszam el a becsületemet egy politika játékfigurájaként? Nyugtatók.

Reggel nyolckor olyan forróság az agyban, hogy egy félfordulat után két térden voltam szerencsére egy szék előtt, a konyhában.

Váratlanul. (Kaptunk díszkártyás meghívót a svéd követségre a kultuszminiszterük fogadására. Két napja letárgyaltuk, hogy nem megyünk el. Noha jó alkalom lenne a magyarázatra, miért nem voltunk Stockholmban. De - hány ember kérdezné: miért nem jelent meg a válasz, és miért nem engedik föl a dabasi pincéből az új könyvemet. Erről mondott egy mondatot Flóra.)

Pár percig volt fejem ott a konyhaszéken. Aztán elég tűrhető lépésekkel be a szobába. Másfél óra hosszat olyan fáradtan, mintha a csontjaimat is kiszedték volna.

Este Iván, Topolánszky. Meg kellett mondanunk (Flóra mondta meg?) az okot. "De hisz az egész város tudja", hogy cenzúrázva a válasz, zúzdába megy a könyv.

Még itt is cáfolat - de már hazugság nélkül.

Nyugtatók. Görcsoldó.

Czímer megjött Amerikából. Szégyenlem, hogy még az ő "jó híreket hoztam" telefonjára is csak a válasz: majd később, egyszer.

Depresszió már hajnalban, Rilke körhintájának föl-fölvillanó fehér elefántjaként azzal: minek élni, meddig élni.

Zivataros, hideg idő.

S nagytakarítás itt, a padlásszobában. Flóra ebédre hazarohan s vissza az Akadémiára.

S izgat: elég udvariasan mondtuk-e le a svédek déli meghívását, ettől a délutáni "pihenés" is: álmatlan hánykolódás.

Az alap persze: semmi válasz se a felelet, se a könyvzúzás dolgában. Így "altatják el" az ügyet, hogy nekem már egy percnyi alvásom sincs?

Délután a három kedves unokatestvér ismét néhány napra, hogy a pesti udvari szobájuk hónapjai után levegőt szívjanak, zöldet lássanak. Külön-külön mind ápolással tudna csak élni, s egymást tartják talpon; megannyi hősiesség a szerénységükben. Lívia csak 44 kiló, Dórikát egyre jobban gyötri a gyermekkori gyermekparalízises lábbénulás, Aranka már csak a zongorabillentyűket tudja használni - igaz, hogy azt nagyon szépen!

Közben Lenike ángyikánk - Ferenczy Laci unokatestvérem felesége - Malmőből, lebeg egyenest ide, hősi angyalként: Ilonka lánya ott babázott le, harmincöt évesen. A megható szerény ajándékai, az ujjnyi autó, a kis mackó Bálintnak. Ferenczy részről a családba kerültek tán legrokonszenvesebb jelleme. S a panasztalan szívóssága! Kikísérem a kapuhoz. Épp megered megint egy zápor. "Gyere vissza." De csak borít a fejére egy nejlonzacskót, és - "erre van az autóbusz-megálló?" - eliramodik, mint a nyúl. Mert az öt gyerek közül most még az egyik legsikerültebbel, az orvosnő Piroskával is baj van. Úgy súlyosbul a - milyen túltengése is? - a pajzsmirigybetegsége, hogy el kell jönnie Szekszárdról, kényszernyugdíjba, alig negyvenévesen.

A végeznivaló mégis, hogy legalább regény formájában is lehessen írni egypár történelmi igazságot. De lehet-e. Az idegfeszültség, hogy a következő folytatás megjelenik-e, elveszi az erőt, hogy a még hátralevőket úgy-ahogy megcsináljam. Így megy el a délelőtt - tetejébe még a hát- és nyakfájások is.

Fél ötkor Czímer. Flóra megkért, addig lehetőleg ne kezdje el a beszámolóját, amíg ő nem ér haza. De negyed hatkor sincs még itthon - a várakozás (mint most már minden várakozás) türelmetlenné tesz, betelefonálok. Egy külföldi gyógypedagógust kell fogadnia.

Czímer: mekkora az USA-ban is, Kanadában is a figyelem az iránt, aminek végre valaki itthon hangot adott. Fölháborodást keltett Frey Andrásék piszkolódó támadása ellenem ("a cselédgyerek beleköpdös a volt gazdái vendéglátó levesébe"). Mindenütt a kinti magyarok úgy éreznek az óhaza iránt, ahogy épp a kormánysajtó. Aztán Pécsről. A. nevem leírása nélkül nevezte csak gyalázatosnak, hogy valaki rossz színben meri föltüntetni a 45-ös rendbetevést - ez ellen kívánt cenzúrát, még neves írók esetében is. Ne adjak rá, mindenki tudja a hátteret.

Belép S. egy hajdani nagy sikerű film rendezője; most külföldön él; megszállottan nyomoz a 48-as József nádor halálának - szerinte meggyilkolásának - körülményei után. Erre terelődik jó másfél órára a beszéd. Közben megjött Flóra; hozza s fogy a behűtött cirfandli.

Czímer távozása után S. újra és újra: miért nem tiltakozik végre a magyar kormány? Az emberi jogok nevében! Helsinkire hivatkozva. Próbálom néven nevezés nélkül, mi lehet az akadály. De most nem lehet elaludni hagyni az ügyet. Felelősséget kell érezni és vállalni. Beadványt a Népszövetséghez, illetve a magyar kormányhoz, talpra kell állni stb. Flóra megpróbálja átvenni a szót, hogy megkíméljen: valóban meglátszik az arcomon is, kiérzik szavaimból is, hogy mi zúg a fejemben. Végre én kérem meg (arany pecsétgyűrű nem a kisujján, hanem a gyűrűsujján), hogy beszéljünk másról, ha mindezt csak rám tudja olvasni, és nem keresi egy pillanatra sem, mit tehetnek mások, ő maga például. De csak hajtja a magáét, hogy a kormányt kell tettre bírni, kényszeríteni, mert igenis elvész a magyarság. Fölkelek, s hogy mást halljak, bekapcsolom a rádiót. Ceauşescu Londonban, a királynő a pályaudvaron fogadta, nyitott hintón együtt kocsiztak a királyi palotába, mert a királyi család személyes vendége, már ma este, vacsorán. A hang most már: mintha még ezért is azok felelnének, akik nem tudják megértetni a magyar kormánnyal, hogy... ez az ember? Ennyire tájékozatlan? Vagy önző, hogy neki a dolga csak a mások felelősségre vonása, ez esetben az én megszámoltatásom, hogy miért nincs - mert hogyan is lehetne - látható eredmény a "megkezdett úton". Már Flóra is terelné a szót másfelé.

Mintha én nem látnám - most szinte "költői" látomásszerűen -, hogy a bájos angol királynő négyes - vagy hatos - fogatának minden centiméternyi kerékfordulása egy-egy pofont juttat Erdélybe és a Fölvidékre.

Végül fölállok, s igen udvariasan megmondom, rosszul érzem magam, S. vérvörösen áll föl, megsértődött, ahogy a kapkodó szavai mutatják. Hidegen kér elnézést, hogy ennyi ideig föltartott - teljes három óráig, mert már kilenc is elmúlt. De mindössze három napot tölthet Pesten, megy vissza. Világos, kivasalt nyári ruha rajta, mellén díszzsebkendő, daliás termet.

Visszajövet mondja Flóra: csomag Aczéltól. Igen, a könyvek. Mind a harminc példány első lapján beleütve: Nem terjeszthető. Műszaki példány. S a mellékelt névjegyen: A megbeszéltek értelmében küldöm, várva a mielőbbi viszontlátást.

Vagyis jelentsem, kinek juttatok példányt. De hisz ez olyan, mintha denunciálnám is azokat, akiket az ajándékkal megbecsülnék? Meglenne a lista, hogy hol szedjék össze a köteteket, ha az lenne az utórendelkezés. Akár házkutatással, megfeleltetéssel.

Fejfájás persze, bizonytalan lépések. Öregség. Már aggastyánság. A "pálya csúcsán", a "Parnasszuson".

Hajnali négy. Álmatlan éjszaka, ha ez egyáltalán éjszaka volt, hisz éjfél után oltottam. Miben bénít meg a figyelmemnek ilyen S.-féle "baráti" fölhívása? Hogy józanul mérlegeljem, hogy hogyan is lehetne a kormányt valamiféle lépésre bírni, mindezek ellenére? "Népszerűsége" megy rá, ha ilyen áron növeli Ceauşescu népszerűségét. Mert az a díszhintó valóságosan is prolik millióinak nyakán gördül, egy nép gerincét töri. S ha a sikeres nagyfőnök a díszvacsorára kitűzi a Lenin-rendjét, a Béke nagyérmét?

Még egy emlékkép (az alvatlanság hatása alatt élesen) az S.-sel való három órából. Ahogy értésemre adja, "ami köztudomás", hogy a válaszomat letiltották, és hogy most minden téren "így nyomnak"; ahogy az első esetben halkan elnevette magát, a másik esetben meg fordított egyet-egyet az összeszorított öklén. És végül a záradék. S.-t évtizedek óta ismerem - Áron révén - de csak úgy, hogy el-eljött hozzám kisebb szívességeket kérni, és nyilván ennek alapján hazalátogatva meg-megvacsorázott nálunk. No most még az legyen a közös lelkiismeret-furdalásunk Flórával, hogy miért is nem tartottuk itt - udvariatlanul - vacsorára? (De hát itt vannak az unokatestvérek is, és ilyenkor övék a konyhai vacsorázóasztal.)

*

Aczéllal viszont továbbra is udvariasnak - barátságosnak kell lennünk, ez még a most, kora reggeli megállapodásunk. Kínos napjai lehettek, s nyilván jót akart velünk is. Akar - az is bizonyos - változatlanul. De - hogyan megmondani neki, hogy mégse legyen viszontlátás. Mert az ő szavai nyomán is jelentkezhet a fejfájás...

Fájdalom derékban.

Vacsorán Menczer Béla, a francia-angol feleségével és unokaöccse, Bogárdi Gábor (gyermekkórházi főorvos), ugyancsak a feleségével.

Béla - mint ötven évvel ezelőtt. Maga elé meredve - emlékeibe meredve - ontja az adatokat, s tekeri a tények fonalát, senkit, senki mást nem véve tekintetbe. Bámulatos emlékezőképesség. Egy börtönőr nevére is emlékszik, akit Mauthner Varjaséknál hagyott: Balázs János. Akárhol vágják meg, dől belőle, mint fából a lé, az emlék. Jogász volt. Pauler óráin találkoztunk, kétszer hetente, délután.

Alig jár, bottal is. Érszűkület a két lábában. Milyen kitüntetései is vannak, ezt sorolja föl - meg-megismételve magát -, ha szóba kerül valakinek bármilyen grádusa. De tüzetes, az igazat mondja. Jászi másodunokaöccse.

Bogárdiék huszonkilenc éves fia disszidált. London után Stockholmba került. Autóbuszvezető. Kezdetben egyszer eltévedt a kocsijával. Az utcanép, az utasok ingerültség nélkül, vidáman magyarázták neki, hogy merre talál vissza a helyes járatra.

Fájdalmak. Flóra - ismét a hátam mögött - telefonon beszámol Ivánnak. Mintha "kibeszélne". Aztán Iván az eszközeivel. Faggat, húzódzkodom. Mintha az derülhetne ki, hogy én meg az ő háta mögött nem tartottam volna be valami ígéretet. Egészségesnek maradni, a háziorvossal szemben: becsületbeli ügy. Ráadásul végbélfájdalom gyötör, három Algopyrin, egy Demalgon és négy Noxiron ellenére is álmatlanul.

*

A Szentlélek karavánja zavaros kásahegy lett. Abbahagyni. Hogy heverőben majd kimegy belőle a nyavalyája?

Gépelés alá tizenkét vers, töredék ambícióval, ahogy szigetre úszik a hajótörött. A fehér papíron az írógép fölszentelő betűivel: valósággal megfeketednek, mint fényben a bűn.

S a fájdalom még mindig, a Ridol-kúpok ellenére is.

No és a depresszió.

*

Éjfélkor, ahogy eloltom a villanyt, eszeveszett körfűrész forog olyan növekvő zajjal, hogy kinyitom az ablakot; a házépítés szomszéd telepén dolgoznak-e. Nem, eljön velem a fürdőszobába is. Az agyban tehát? Vagy csak a fülben. Flóra szerint: valamelyik gyógyszer "mellékhatása".

Újabb gyógyszer mégis: nyugtató és altató. A gyógyszerek benti tanácskozása. Megegyeznek, legalább abban, hogy engem kikapcsolnak az ügyükből: alhatom.

Azzal, hogy hagyjam abba az írást. Ne szórjam szét épp a buzdító szavakkal, akiket összetáboroztam, átvett - klasszikus - szavukkal. Csak úgy a lovon, mint a lóra kötözött halott Szulejmán Zrínyivel szemben. No de ő holtan is diadalt nyert.

Hát bizony mint az úszónak a fáradt karcsapásai a folyóban, szemközt az árral: naponta belekezdek (hacsak néhány sorral, vagy le sem írt gondolattal is) egy versbe, tanulmányba - egész könyvbe! Aztán: sodorjanak csak a napok. Nem győzöm le az időmet. Meg fogok halni, homokszemnek a meder alján.

Flóra megmutatta Ikáéknak Pach és Dobozy írását. Az előbbié: nyilván ennyit lehet, ahhoz képest jó. A másiké még diplomatikusabb. Még több ok, hogy én mégse nézzek beléjük.

De növekvő csüggedés - a testben, fizikailag.

Flóra ma is beszélt telefonon Aczéllal. Csupa jószándék ő is. De ez is csak elszomorító: a jószándék, az övék is, hasztalan.

A vigaszok - a legprimitívebben állatfokúak. Ahogy az erkélyről elnézem a kis Bálint fáradhatatlan buzgólkodását, hogy a játék teherautóját telerakja homokkal.

Délután Wessel Bandi repülőn Nantes-ból. Így az asztalomon a mai Le Monde és a Canard Enchainé. Küldesse naponta? Nem. Ne. Ezeket elolvasom. Egy okos nyolcvankét éves volt harcos elvű párisi (de lengyel eredetű) zsidószármazású cikke (a Monde-ban, hogy eredetileg Herzl is a beolvadás, az általános kikeresztelkedés mellett volt, s most, élete végén ez az öreg is csak a vegyes házasságot tanácsolhatja.

A legjobb verset írni: hogy kopjon az az önpusztító egérfog.

Depresszió kerítget.

Hat-hét vastag irattömb, amit a depresszió elűzéséül (visszaszorításul) összeírtam naplójegyzetet. Készülünk Tihanyba - vigyünk le egy másolatot Flóra gépeléseiből? De szét kellene rakni. Az első lapot elolvastam. Kiábrándítóan szürke; hatása rám: itt újra a depresszió.

Így hát a "regény" is - minek?

Ha még sikerülne kimerni azt az 1919-21-es éveket: s napra hozni, milyen is volt minden mai rossznak forrásvidéke.

Délután Flóra ismét Aczélnál. Példányt "nagyon-nagyon megnézve" (csak a "családi" körben). Vagyis én zárjam pincébe azt a nekem adott 30 példányt? (Eddig senkinek sem adtam.)

Este Zsuzsa, volt Tangl Haraldné, még előbb Rácz Györgyné. Ella volt a legjobb barátnője. Most összevesztek. Hogy Flóra intézze el az ő ügyüket. Én csak a vacsora idejére velük. Fáradtan (Flóra is), de ő egyfolytában - érdekesen - mondja élete jeleneteit, az érzelmi bonyodalmat, milyen chassé croisé-k útján lett ő végül Tanglné, vette el Gyuri Verát Nagy Pétertől, s lett az végül - Nagyné.

Jancsi elvált felesége Klárival, Bélával, a kis Zsuzsával vacsorán.

Nem tud magyarul (Élise, Lizi), de - meghalt férje családjában töltött két hetet, és már-már magyarul is kifejezi magát. Élete legszebb kora volt, amit Jancsival töltött. Hibáztatja magát, miért nem vigyázott rá, amikor már mással élt; aki miatt: Jeannot s'est tué!

Befut Wessel Bandi is. Teljes a családi melegség, hiszen Bandi ismerte (gyerekként) Jancsit, sőt annak apját, de még nagyapját is. Erről beszélnek - már vidáman, boldogan - egész vacsora alatt.

Igen. Jancsinak Liza mellett kellett volna maradnia.

Szülei örmények voltak. Így beszél örményül is, de még a - gyűlölt - törökök nyelvén is. (Ezért menne neki jól a magyar.) Szívesen elvinné magával megint a kis Zsuzsát (most érettségizik.) Mikor nála volt egyszer Párisban, mindenki a lányának nézte. (Amiért Bélát Moszkvában oszétnak; a jász képe miatt.)

(Közben még délután Flóra a kórházban, hacsak rövid időre is, Böbéhez. Folyton lázas. Infúzióval táplálják. Aczélné Zsuzsával tanakodnak, mit lehet tenni.)

Amilyen mértékben szót ejtek a magyarok akármilyen kis nemzeti fájdalma (jogtalansága, becsmérlése) ellen, olyan mértékben kell egyre jobb - verseket írnom. Hogy ne minősülhessek figyelemre sem érdemes fecsegőnek, gyanús szájalónak. Másik oldalról nézve ez is: magyar ügyről a magyar szellemi életben csak (nemzetközien elismert) zseni fokon lehet beszélni.

*

Délután ötkor Hőgye Mihály, Washingtonból, Nagy Ferenc hazatéréséről.

Az emigráns lelkület. Kovács Imrének szeméből kijött a könny, mikor elmondta a nagy "hazai" élményt. Külföldön találkozott az unokaöccseivel; hírét se hallották, hogy milyen szerepe volt őneki a "magyar történelem"-ben.

Nagy Ferenc reálisabb, többet szenvedett, főleg az utóbbi években, de két-három hétre is csak úgy tudna visszajönni, ha... és egy sor lelkileg érthető - és kezelhető - föltétel. Ez viszont az itthoni "lelkületbe" ütközik.

Hívjam meg én, akkor hazalátogat. Neki ez elég, mert - és most az én szerepem eltúlzott látása, odakintről. És a túlzott érzelemkitörés, hogy készségesen meghívom, mert hisz - noha személyesen alig érintkeztünk - emberi mivoltában is becsülöm.

Aztán vacsorán Csoóri. Ő meg a Pesten és Erdélyben kerengő hírekről. Hogy miért "hallgatok", és mit "várnának" tőlem az emberek.

De ez egy-két perc alatt visszatéríthető a valóság talajára. Flóra is jelen van - lassan őrá hárul, hogy helyesen alakuljanak a dolgok. Túlságosan félt - az igaz, hogy a fejem az öttől tízig tartó teljesítmény után most is végzi a maga külön munkáját: zúg, védekezésül.

De a beszélgetés magva mégis tréfásan kap megfogalmazást. "Az ember úgy-ahogy hazudik a szeretőjének, édesanyjának, feleségének, unokájának - de a hazájának öregedve egyre nehezebben."

Ennek a kutyaszorítójában vagyok.

Azoknak sem vagyok képes hazudni, akiknek a mesterségbeli eszközük a taktikázás.

És - sajnos - idegzetemmel is tudom (és szenvedem) a felelősséget.

A Jugoszláv Kommunisták Szövetségének XI. kongresszusán Tito a nemzetiségi politika eredményeiről: "A nemzetiségi általános iskolák száma az elmúlt tíz évben csaknem megtizszereződött." Lehet eredménynek számítani vagy érdemnek bevallani, hogy tíz év előtt szégyenletes volt a helyzet? De hisz ma is az "eredmény": a háború alatt magyar nyelven tanuló magyar középiskolás (gimnazista) mindössze 337 volt; most 1975-76-ban már 1794. Több mint félmillió lakosból.

Ébredés ötkor. Indulás negyed hétkor Tihanyba, egyelőre csak két napra, kisöpörni a telet a házból. Dezső ül Gyuszi mellett elöl, Flóra s én hátul. Beszólunk Mariskának is. Most meg az a panasz, hogy az orvosságok meghizlalták, nehezen mozog. S az iskolára csak oly nehezen rákapott kis Attila? Úszóversenyen van, - mert olyan jól sikerült a vizsga.

Cseresznye csak az alsókertben. A ház mögötti fát letarolták a gyerekek? A madarak jobbadán, a fa alá szórt rengeteg mag erre vall.

Be Füredre - mert jövet az üzletház előtt alkalmasnak tetsző hintaszéket láttunk. Oly ötletes és még formás is, hogy - magyar gyártmány, Siófokról? - vettünk kettőt is, az egyiket Pestre.

A másikba rögtön beletelepedtem, a ház hűsebb oldalán, könyvvel, papírral; befejezendő (nem könnyű) három verssel. Ötpercenként előbb helikopterek, csaknem a tetőket súrolva, aztán rohambrigádokban négymotoros bombázók - épp itt, a Balaton fölött, hét végén. Iszonyú ellenpropaganda, mert hisz az emberek az állandó pokoli dörejhez hozzáadják a tapintatlanságot, hogy semmibe veszik a gyakorlatoztatók a szíveslátás határait.

*

Délután Józsa Tivadar, találomra, lányával, még csecsszopó unokájával. A Szabad Európa híre: Ceauşescu most Zilahon, Szatmárnémetiben ismételte meg: a székely autonómiát a nép gazdasági megsegítése végett szüntették meg. Csak az anyagiak fontosak, a nemzeti kérdés harmadrendű.

Én, kérdéseire, nehezen, lelki görcsben. Egy példányt mégis, neki is a Szellem és erőszak-ból. Flóra most tudja meg, hogy Czímernek is adtam, elsőül, s addig másnak nem.

Takarítás; én - bizony a depresszió szélén. Sőt csúszva is bele. Fekete és viszki is - hogy legalább kábultan érjek az aljára.

Dezső őrülete: fölgyújt egy halom papírt a telek végében, a szomszéd erdő mellett úgy, hogy a tűz oda is átcsap. Szerencsére az öntözőcső jól működik, de - ha felhőszakadás nem támad, tán leég az egész part.

Vas Zoltán telefonja. Teljes kimerültség.

Ragyogó hajnal, konokan borult lelkület. Délelőtt - a leégett kertsarok rendbetevése után - váratlanul rövid idő alatt a Közügy befejezése (összerakása, pótlása, approbálása) és még egy bökvers is.

Aztán az öreg szöllőkarók hegyezése, leverése, hogy a ház előtti véletlenül alakulgató kis lugasból afféle korlát is legyen, hogy a kisgyerek ne guruljon le a túl meredek rézsőn.

Háromkor Paliék kocsiján föl. Itt Tasnádi Gáborék a kis Andrisukkal. Négy hónappal idősebb Bálintnál, - még alig vesznek tudomást is egymásról. András előbbre van a beszédben, Bálint jobban érti, hogy mit közlünk vele.

Szegedy-Maszák, Vásáry és a két barátjuk, akik hat hétig Erdélyben színes filmeket készítettek, még a híres tiltó rendelet előtt, azaz még óvatosságból kikért hatósági engedéllyel. Szék községben jártak, Kolozsvártól 50-60 kilométerre.

Falusi jeleneteket, népszokásokat vettek föl. Még hiteles folklórt.

Az anyag: ömlesztett állapotban. De jó szerkezetű forgatókönyvvel a legjobb "népi együttes"-t lehetne készíteni belőle.

Sütő kolozsvári bemutatóján is ott voltak a "fiúk". Tomboló siker - mert hisz az előadás (most már) jobb volt.

András véleménye: nem ártunk, ha tovább folytatjuk az igazság kimondását. De mikor ad hangot végre - Magyarország?

Őt is, Kányádit, Kántort s többeket még fölszólítottak, hogy írjanak a Luceafarul - mellett.

Nem vállalta senki. Sőt, olyan hangon helyeslik annak elítélését, olyan nyíltan, amilyen még nem volt.

Vas Zoltán és Edit vacsorán. Félévi amerikai út után. Kovács Imrétől, Nagy Ferenctől - Varga Bélától baráti - és elismerő - üzenet. Sőt: egy golyóstoll, valamiféle sipka és egy - ing. (Majd Tihanyba hozzák le.) Az USA-beliek jóra alakuló véleménye rólunk.

Zoltán egyre jobban, oly ártatlan az önbizalma, hogy az már lefegyverez, és hódít, annyira gyermekies; gyermekesen őszinte. Fönntartás nélkül kér szívességet a kisebb-nagyobb ügyeiben, de ő maga is éppily korlátlanul tenne (s tesz) szívességet bárkinek, s így ez is eredményes a gyermeki közvetlensége folytán.

Vágyom a társaságra. Dörmögök, hogy a kora reggeli elrohanás, a késő délutáni hazarohanás betetőzéséül Flórát a konyhába rohangáltatja előbb a modern tűzhely, aztán az (ott is szépen leterített, megterített) ócska asztal körül a gyerekkora óta kinőhetetlen vágya, hogy osszon, ajándékozzon, etessen. Az ő erejének-idejének, no meg az én (még mindig paraszti zsugorisággal kezelt) bukszámnak kímélésére morgok. De azért mindig megcsap valami ünnepi várakozás (mint mikor a pusztára jöttek vendégek, tele hírekkel, hajamra hozott simogatásokkal) és boldogan végzem én is a magamét: a töltögetést, a szívélyeskedést, még a szellemeskedést is. De a végén, már a kaputól visszabotorkálva a sötét kertlépcsőkön: kielégítetlenség, kiürültség. Másnap pedig: nincs pazarolni való időm. S röstelkedés még a "sikerült", sőt a "nagyszerű", a tartalmas esték miatt is. Legjobb esetben is kölcsönös bohóckodással szereztük meg magunknak, sír felé lépegetők.

*

Vas Zoltánék "egy percre beugorva" a levélért, hogy beajánljam kiadásra az életrajzát. Nagy "kebelbeli" értesülés: a politikai bizottság kedden tárgyalja "megvédésedet" a románokkal szemben.

Vacsorán Zilahy Lajosné Bárczy Piroska - éppoly fiatalos-öregen, mint húsz év előtt, s vele egy időben Susanne Hargraves.

Piroska: "terítsetek rám nagykendőt, mint a kanárikra, ha nem áll be a szám" - de élvezetesen - mert adatokat ontva - cseveg. Spanyolországban már végkimerültségben, testileg is oly elnyűtt, hogy a szálló spanyol divatú márványlépcsőjén elvágódva combnyakcsontját, csuklóit törte. Két hónapot kellett feküdnie, remek spanyol koszt, szép kilátás, az ápolónő Zilahy-regényfaló. Testben-lélekben újjászületve pattant ki az ágyból, mikor megengedték.

A kis (hihetetlen egyéni) Susanne Hargraves, Erdélyből jön. Hátizsákkal, campingezve akart utazni. Rossz idő volt, sokszor be kellett kéredzkednie a falusiak - pajtáiba. (Mert lakást a törvény szerint nem adhattak.) Így ezt a réteget ugyancsak megismerte. Nyomor, tudatlanság, piszok; rengeteg légy - és még tetű is. Legutóbb bőrbetegséget kapott.

Kitűnően beszél magyarul, de főleg szereti hallani a magyar beszédet, annak is a háromszéki nyelvjárását. Magyarul úgy tanult meg, hogy 56-ban ingyen angol leckét adott menekült magyar csoportoknak. A szünetben oly érdekes - lelkesítően szép - nyelvet beszéltek, hogy végül - előbb tanult meg ő magyarul, mint tanítványai angolul.

Piroska meghatódik: Susanne (úgy ismeri a magyar irodalmat, hogy!) Lajos műveit is fölmondja. Összebarátkozva mennek el.

Fájdalmak, tengés-lengés, 37 fölötti láz, fekvés. Sárospatakról már nem lehet lemondani. Hat óra autóút. S ha mégse bírom?

Este váratlanul Csoóri. Higgadt, okos, de - állhatatos. Megtörtént a találkozás Pozsgayval. Hanák Gábor, Makkai igen jól beszélt, de a többi is. De - mit tehet maga Pozsgay? Okos, őszinte, világosan lát. De a külpolitikai szövevénybe ki láthat bele - két hétre előre? Az oroszok minden tétje a határok meg nem változtathatósága. A románok minden kis jogkívánságot határrobbantásnak ábrázolnak. De ezt végzik itthon is a - stallumaik határait védők.

Kurucz János már nyolc előtt nálunk, a jó időket megért Trabantjával. Előbb vissza Mogyoródra, fölvesszük Irénkét, a feleségét. Az udvaron a nyolcvankét éves, összetöpörödött, de ráadásul még kétrét hajlott édesanyja. - Hogy tetszik lenni? - Nagyon jól! Tesz-vesz az udvaron, délután olvas. A meghűlés fokozódik, a fejem, mint a dézsa. Megállás egy kávé erejéig a "Bagolyvár"-nál.

Újszászy Kálmán. - Ne is kérdezd, hogy vagyunk, benne a vastagjában! Tegnap jöttem meg Pestről. Győzelem a csehek ellen! (Valami református békemozgalom elnöke nem a csehek püspöke lett, hanem a magyar Tóth Károly püspök.) Egy mondat nem hangzik el, hogy én milyen dolgok vastagjában vagyok benne. Ebéd egy vendéglőben, én kétszer két deci forralt bort iszom. Két óra után a kollégium egyik termében a hajdani népfőiskolások beszámolója, Újszászy Kálmán megnyitója után. A végén én sem kerülhettem el, hogy ne mondjak néhány szót: miben értett egyet annak idején legkönnyebben a szociáldemokrata, a rákosista, de még az Ortutay-kisgazdaszárny is: hogy a népfőiskolákat és népi kollégiumokat - a demokrácia egyik legszebb önképződményét - mint haladásellenes mozgalmat - gyökerestől eltapossák. Rövid vacsora után tovább folyt most már a vita. Én egy okos felszólalásra válaszul, miért kell küzdeni kényszerhelyzetben is tovább (a tragédiai fölfogás szerint), mint Ödipusz, Hamlet, Bánk. Rekedtség, didergés, ott kell hagynom a termet. Valaki szerez Kalmopyrint; altatóval, fázva, ágyba. (Lorántffy Zsuzsanna szobájában.)

Hajnalban 38 fokos láz, izzadás nélkül - noha már nem is tudom, mennyi gyógyszerrel bennem. Az altató hál' istennek jól dolgozott, aludhattam.

Tegnap du. 3-tól ¹/₂9-ig autón, elég nehéz állapotban, dideregve s egyben verejtékezve. Lassan jöttünk, Jánosnak büszkesége; még a teherautókat sem előzi meg.

Így alig tudok valamit írni erről a két napról. Hányszor is kellett beszélnem? Legtartalmasabban tán Újszászyék kertjében a nagy diófa alatt. Csak néztem magam körül a megilletődött öreg arcokat: ezek a "vérembeliek" tehát?

Az öreg - 83 éves, szépszál református pap Amerikából s az ugyanolyan termetű felesége (aki 51 éve járt utoljára itthon), ahogy könnyezni kezd, hogy kezet szoríthattunk.

Az okos - jó taktikusnak látszó - új püspök.

Egy püspöktől kell hallanom (a bemutatkozásnál), milyen hatással olvasta kisdiákként az egyik könyvemet (a Petőfiről szólót).

A sárospataki út visszazuhintott ebbe a rossz-közérzetű nyavalyába - megérte; nem mondtak volna le róla azok is, akik - megbántódnak, ha nem megyek el? Láz már csak 37,l-2 körül, de az orvosságok állandóan verejtékeztetnek, mindenem ragad, váltom az ingeket, lemosdások után.

Délután épp készülök föl: Aczél beszél Flórával. Megvolt a Politikai Bizottság ülése, Pach cikke azonmód fog megjelenni - közölje majd Flóra, mit szólok hozzá; már csütörtökön küld példányt. Itt van máris Bécsből egy újságíró, beszélek-e vele; nálunk jelentkezett a kívánságával.

Az eredmény máris megbecsülendő. Az ország vezetőségéből legalább ötven ember elolvasta az én két cikkemet, és a Luceafarul-t, ismerik legalább a helyzetet.

*

Amíg különbek akarnak lenni a többi ("közönséges") halandónál: tisztelem a művészeket. De rögtön megvetem őket, mihelyt annak is érzik magukat. De még ha csak vélik is, közönségesség már az is.

*

Ítélj el bármily pici igazságtalanságot, s tartsd ne is nagyon keményen az érvelés fonalát, s a világ minden igazságtalansága lelepleződik úgy, hogy ítéletet sürget.

Sajátos képessége a költészetnek, hogy tárgyszerűen megszerkesztve olyasmit hoz létre, aminek előzően nincs modellje. Még Frénaud is ilyen általánossággal kezdi.

Az igazság mindig a részletekben van. A modern vers igazságát is a részletekben kell kimutatni és eszményül - modellül - fölmutatni.

Hogy egy zsebóra jár, elég az érdeklődő füléhez nyomni. De hogy mitől és miképp jár, azt bizony csak a szétszedésével - a porcikák bemutatásával - lehet, igenis: megértetni. Így lehet a modern versnek is értőket szerezni. Sznobok és balekok helyett.

*

Verejtékezve - azért is, mert az orvossághoz (ahogy a doboz fölirata mondja:) "fokozott folyadékbevitelt kell alkalmazni" (és vedelem a néhány csöpp viszkivel megemberiesített vízvezetékvizet) - jobb híján a Fáklyaláng (Czímer tanácsa szerint "átigazítandó" szövegének olvasása). De hisz ez egész jó színdarab! Aztán (nyilván a viszki sugallatára): Kik merték ezt nacionalistának mondani, még legutóbb is?! Szabályos nemzetfölötti bárhol tanúságot adó - munka. Nacionalistaként csak azok vethetik ki a művészet édenkertjéből, akik ezt a nációt eleve minden kedvező fénytől megfosztanák; azok a különös szemléletű s kötöttségű moszkoviták, akiket Moszkva is röstelkedve vállal; amíg vállal.

*

Délután arca elé szorított kendővel jön föl Flóra. Lázas ő is; 37,7 fok. Így mondja ki második mondatául, hogy Ikának ismét gyermeke lesz, már az ötödik hónapban van. Csak az imént mondta meg - bizonyosra - Ika. Mert az orvosok eddig kételkedtek a dologban, de most már Ika mozgást is érez.

Ülünk, Flóra a karosszékben, én előtte az alkalmi sámlin, és hallgatunk, nézzük egymást. Bálint nem lesz egyedül. Két gyerekre már rá lehet hagyni a jövőjüket, a beláthatatlan időt, amikor mi már nem leszünk.

Csak egészséges legyen. S Ika bírja jól.

De hisz már látszódni kellene rajta. (Igaz, Flórán se látszódott.)

Vett egy kismamakosztümöt is, ma már az van rajta.

Aztán magamra maradva, hosszú föl-alá járás a szoba két vége közt. Hogy valamit leküzdjek? Vagy fölszabadítsak?

Csaknem testi tünetű - de persze lelki eredetű - bizsergés bennem; no de hol is hát? A bőröm alatt? Olyanféle fermentálódás, mint mikor a hordóban a must épp megszűnik szöllőlé lenni, vagyis megbuzog és az enzimek megkezdik a szesz kifejlesztését. Mint mikor - ha költői képet mernék leírni - az eleven fatörzsben megindul az a tavaszi folyamat, amiből lent a földben eggyel több ág lesz, és mintha ezt maga a fa is érezhetné valamiképpen.

Egyszerre: biztonságérzet és veszélyérzet növekedése, elválaszthatatlanul. Mintha valamiféle előőrsöt vagy még inkább hátvédet ígérnének a tábornak, melyhez tartozom; s ugyanakkor szorongok, mi sors várja ezt a tapasztalatlan - de mennyire járatlan - segéderőt?

De az egészet helyesli az - ösztönöm. Mégpedig abban az irányban, van miért dolgoznom. Takarékoskodnom: domesztikálni a jövőt, kezesíteni a végzetet. Ha tíz unokám volna, tízszerte többet dolgoznék.

Reggel fél hétkor küldönc. Dezső hozza föl a küldeményt is, az üzenetet is. "Aczél elvtárs küldi, hogy elolvasás után tessék fölhívni őt telefonon."

Pach Zsigmond cikkének kefelevonata. Holnapután már kint lesz az utcán, az Élet és Irodalom-ban. Jó néhány ezerrel több példányt nyomnak, hogy jusson - a nemzetközi érdeklődésnek. Ezt már Flóra közvetíti.

Ez hát az első lépés, mellyel a hivatalos Magyarország, ha nem lép is föl a magyar kisebbségek hivatalos nyomorgatóival szemben, de kilép abból a csöndből, hogy együtt halad velük.

*

Az eddigi (tömérdek!) följegyzés úgy-ahogy való szétrakása közben: vajon nem nagyon talajmentiek-e (írói művek) ezek a sorok? De igen. Hajnalban, kora reggel rója őket a toll; hogy bemelegedjék az agy, hogy kisöprődjék a depresszió. Ami közülük mégis emelkedettebb, az legtöbbnyire már az íróasztali munka szünetében kap betűt; pihentetőül.

*

Este vacsorán Csatlós János, Stockholmból, a két növendék (óriásnak ígérkező) félsvéd fiával. Anyjuk is tud - megtanult - magyarul. Évente a Balatonhoz járnak nyaralni, benne vannak egy kis parasztfalu közösségében. Természetesek: feszélyezetlenek s mégis fegyelmezettek, udvariasak.

Csatlós (56-os) kint gimnáziumban tanít, franciát, latint, olaszt. Heti 23 órát! Az asszony is dolgozik.

És nekik - a gyerekeknek is - Magyarország a tisztább, műveltebb. Itt pezsgőbb, fölszabadultabb az élet. Én védem meg második hazájukat nevetést keltve persze.

Miért nem mentem föl Stockholmba májusban! Egyszerre kétkötetnyi vers fordítása, kiadása is készül. És a Puszták népe, a Petőfi.

Ennek folytatásaként aztán a Nobel-díj. Egyre kínosabb hallgatnom, milyenek lehetnének az esélyeim - lehettek volna, ha kimegyek Lundkvist külön meghívására; terelem másra a szót. Még azt se merve elejteni, hogy ezt a díjat én nem venném föl, illetve a gyógypedagógiára szánnám, vagy az emberi szabadság védelmének valami formájára.

Kedélyes est, a jókedvű kamaszok még alszanak is egyet.

Már az előszobában levették a cipőjüket, hogy a díványra telepedhessenek, törökülésben.

Csatlós János makói parasztszármazék. Nagyanyja tréfás mondását ismétlik a fiai is: Gyerök, ödd a möggyet, ha nem köll, tödd el, mögöszöd röggel.

Flóra elég kimerült. Így éjfél felé elő-előveszi a köhögés, nehezen kap levegőt. De még most is várni kell a pihenésre, Tihanyra. Rak össze arra az időre is végeznivalót: szakkönyvet, iratot, a "Harminc év" összeválogatását. S a hőmérő neki is még 37,3 fokot mutat.

Végre készülődés Tihanyba.

Hogyan kiügyeskedni majd mégis valami pihenést? Az ártatlanul önző vizitelők bekopogását? Elüldögélését órák hosszat, mert a kitett pohár bort és süteményt marasztalásként fogadják.

Nincs illúzióm: udvariaskodása vagy panasza olyiknak hiúságfedő ürügy, hogy elfecsegje gondolatait. Érdekes tünet még: rám öntik a kétségbeesésüket, s ráadásként szinte neheztelően távoznak: lám, én sem tudtam megvigasztalni őket.

Élvezik pusztán maguk számára azokat az órákat, melyeket ha dolgozva töltök, mégiscsak a közgond szolgálatára fordítok. Megkeresve azt a pénzt is, amit erre a közgondra közvetlenül is odaadok. (Évente elég tisztes az összeg, amit a sovány erszénnyel érkezőknek fölajánlunk "kölcsönképpen", hogy "vegyenek valami emléket az otthoniaknak, a gyerekeknek".)

Mit ér nekem egy-egy ilyen elvesztegetett munkaóra? - jutott nemegyszer eszembe, idegeim nyűvésén túl. S mit nekik az "élmény", a "megtiszteltetés", az "örök emlék", az aláírt képeslap, a dedikáció, a közös fénykép; no meg a pohár bor, Flóra pogácsája, a málnaszörp a gyerekeknek? Az elüldögélés a "paradicsomi kilátás" szemléletében. Volt már olyan badar ötletem: és ha ki lehetne számítani valahogy a pénzbeli értékeket s rábírni az itteni lelki-testi fogyasztás forint összegét, még azon a héten nyújtsák át valami közgondú célra (a határon túli szenvedők megsegítésére)!

*

"Tomori! büszke vezér..." A forma (ezúttal a prozódia) rémuralom. Szegény, kétségbeesett Tomori minden volt (ezen kívül) csak büszke nem. De a hexaméter ítéletét, azt a büszke szót, le nem tépheti magáról, amíg csak az a vers élni fog; sőt tán azután sem.

*

Nono, annyira mégsem szabadultam ki (én sem) a cecei erkölcs hatása alól, hogy egy zsinegen (akár a végén) elvágjam a csomót, ha körömmel-késsel ki tudom bogozni.

*

Megnyugtató, ha a házban másállapotos nő van.

Ha nem okoz anyagi gondot.

Megnyugtató, de miért is? Ha teljesen "reálisan" akarjuk fülön fogni ezt az érzést? Olyasféle biztonságot ad, vagy még inkább: tájékozottságfélét, mint hajdan, amikor a házban még jó falióra járt, hallható ketyegéssel, szabályos ütésekkel. Az élet jár és ketyeg abban a fiatal nőben.

*

Háromkor hagyjuk el Pestet, szemerkélő esőben, öt felé már cipekedünk be a tihanyi házba. Bandi (Sasvári) vezetett. Négy napja halt meg az édesapja; igyekeznie kellett estére vissza, anyja vigasztalására. Útközben Flóra aggályait csitítgattuk: szabályos-e, hogy a neki járó hivatali kocsi engem is lehoz, nem kellene ezt is beírni a menetlevélbe.

Este: nagy tűz a pici kandallóban.

Jéghideg, nyirkos ágy. Az influenza megújul tőle, hólyaggyulladásos, fájdalmas tünetekkel.

Az Élet és Irodalom (Pach Zs. cikkével) még nem jelent meg, de hogy a cikk benne lesz: itt van Jovánovics levele. A baráti mellékcél nyilvánvaló: írjak ismét a lapjába.

De hogy lépjek be olyan szerkesztőség helyiségébe, ahol a gárda - megörökölt - vezetői közül némelyikkel magára adó ember nem foghat kezet? Sőt, ha népére (és elveire) is ad, a népi becsületérzés arra emeltetné a kezét, hogy ozorai módon adjon végre választ azokra az útszélieskedésekre, melyek évtizedekig folyamatosan érték elsősorban a - szocializmust, a magyar nemzeti öntudat nyegle legyalázásával.

*

A láz csökken, de nem a rosszullét, azaz a rossz közérzet. Tea tea után, tejjel, hogy ne támassza föl a gyomorfekélyt, de a tej tetejébe egy kis rum is, hogy a gyomrom viszont ne émelyedjék a sok tejtől. Flóra takarókba bugyolál, így fekszem valamelyest délután.

Erdélyi házaspár, sikerült átköltözniök Magyarországba. Kiss Jenő versesköteteit hozzák, s köszönetet, nem is a magukét, hanem azét a nyolc-tíz családét, akik levelekben kérték a közbenjárásomat, s ami aztán Pethő Tibor jóvoltából sikert is ért.

Flóra épp a függönyöket rakta, széken állva, nagyon is egyszerű ruhában. Én meg abban az agyonnyűtt, vastag, nemezszerű kabátban, amit még Lőrinctől kaptam. A fenyőfa alatt ültünk, én dideregve. A hírek hatása alatt is. A Szilágyságban, a Mezőföldön már nincs magyar öntudat. Itt hagyták az Előre számait: Ceauşescu az angol királyi párral, az amerikai román emigráció vezetőivel.

- Mert az igazi baj az, hogy az olyanok is, mint az Illyés úr, maholnap utolsóul meghal, és akkor ki gondolkodik úgy, mint mi.

Így a füredi órás a hálókocsifülkénél nem nagyobb üzletében, a Vasút utcában.

- És hol vannak a magyar vezetők, akiket nem vezet félre akármelyik román és cseh "elvtárs"-a. Azzal, hogy a magyaroknak: végük! De még Jugoszláviában is.

Temerini.

Gyerekkoromban egész Temerinben, de a többi helyen is mutatóba ha volt szerb. Tessék most megnézni. Azok csöndben telepítenek. Már nem is vágyok hazalátogatni. Hogy szégyenljem magam az ismerősök előtt. Ha legalább egy jó szót kapnának a sivatag életükben.

Leveszi a szeméről az óriásnagyítót, hogy szembenézve velem mondhassa az igazságát. A karórám fölhúzóját kell kicserélni.

Csak a keresztnevét tudom meg - Jenő - a következő kliensétől.

Folytatja annak is, amibe velem kezdett.

Napok óta szél, borulat, zápor. A "kandalló" - még szegény Kötél Pali rakta, életében először, az én rövid magyarázataimat félreértve - többet füstöl, mint ég. Ikáék - kinedvesíthetetlen az alsó szoba - fölmennek a gyerekkel Pestre. Vita Flórával, hogy holnap - amikor az iskola őt is fölhívja egy napra - menjek-e én is -, mert ő nem hagy betegen egyedül itt éjszakára. S ha valaki idejönne aludni? Megkérné Józsát.

Ebben a percben lép be. Igen szívesen. Hisz itt is elérhető telefonon, ha sürgősen hívják.

Pach válaszáról. A veje (s annak társasága) szerint hiba volt, hogy a hivatalos köröknek is van velem vitájuk, az "eruptív" gondolataim miatt. De ugyanakkor a Baltimore Times azt írja (a Szabad Európa szerint), hogy még az én "románellenes" írásaimhoz is az oroszok adták kezembe a tollat.

Nyomda alá készítem a Beatrice apródjai-t - de csak félórára futja az energia, aminek most már a munkakedvet nevezhetem. Buzgalom és törekvés volna, de - mi is kellene még hozzá? Hogy vannak-e, akiknek kellhet? A hiúság tehát? Hogy "tetszhet"-e, azaz "szolgálhat"-e valami érdemest?

A tv-sek, Borus Rózsa vezényletével a Jásziról készülő film fölvevésére. A beszéltető: Litván György, különbet keresve sem leltem volna. Megmutatja a Századunk-nak azt az 1938-as számát, amelyben Jászi megvédi a mi szociográfiai munkánkat - Hatvany támadásával szemben. Egyikükről sem tudtam. Keserű - utólagos - vigasz, hogy a tudatalattijában akkor már tomboló "ellenfél" ellenében egy Jászi-formájú európai is egyensúlyt próbált teremteni. Most tudom meg, hogy Jászi a verseimről is "mint Ady óta legnagyobb élményéről" beszélt.

Csaknem három óráig tartott a fölvétel. Megőrzik vajon? Hallhatom én is, miket mondtam? Elég összefüggéstelenül. A "stáb" persze dicséri - már csak a teljesítményt is. Bár - isteni visszaütés - mikor a "már hetvenkét éves" Jászi szellemi elgyermekesedésére céloztam, nekem is autonómia helyett anatómia jött a számra.

Aztán Sasvári Flóráért; már egy napra is úgy búcsúzkodunk, (annyi a kölcsönös tanács), mintha hónapokra válnánk el.

*

Nelli - a kis Szabolccsal - a rendelkezés szerint följön. Aztán még sötétedés előtt Józsa. Együtt vacsorázunk. Újabb versei - szabad hexameterekben. Az öregedő férfi érzelmeiről (nem személyes élmény alapján), igen sikeres ciklus.

Itt is alszik, a szomszéd szobában.

*

Hajnali ébredés. Reggelihez én terítek, már fél hatkor. Tivadart már várják a betegei.

Szép reggel, csönd, napsütés. Egyedül a ház előtt, mint - oly régen, hogy visszafiatalodottnak érzem magam.

*

Nem sokkal Józsa távozása után (újabb részletek a Szabad Európa "részletes" beszámolójából Pach cikkéről) Flóra. Kimerülten: három-négy helyen is helyt kell állnia tíz-tizenöt ember helyett. Egyetlen elégtétel: hogy van részlegesen siker is (a főiskolai fölvételek során).

A pesti - irodalmi - hírek; szép szelíden háttérbe szorítanak az én itteni híreim mögött: a fürdőszoba zsaluját új zsanérok nélkül alig tudom megcsinálni; viszont sikerül a lugas fő akácfa cölöpét úgy megerősíteni, hogy mégis egyenesen áll, és az öntözés meggyökerezteti a Szitás Erzsikétől lehozott nagy szálú margarétákat.

Quatorze Juillet! Húszéves koromban, amikor az egész Szent Lajos-sziget úgy föl volt lampionozva, mint egy hatalmas hajó, a bisztróban mindenki kapott egy kupica armagnacot (reklámból?) s az utcai tánc hajnalig nem is itt folyt, hanem a rue de Rivolin is, végig a Concorde-tól a Bastille-ig.

Illett volna, s készséggel is mentünk volna el a francia követség fogadására. Flóra mentett ki bennünket. Nem a "son état de santé" tartott vissza. Hanem: és ha a belső szalonban a kedves (féloccitán) követ a román diplomatáknak is bemutat? A kézfogás? Fogyatékosságom, hogy tenyerem máig nem képes viszolygás nélkül diplomatikus lenni. Írói - nem pusztai neveltetésem miatt vagyok (hűségből tehát) szalonképtelen.

*

Élni érdemes nap. Édeni napsütés: éles fény, hőség nélkül. Az új hintaszék meghálálja, hogy nem sajnáltam (túlságosan) érte a pénzt (670 forintot): alig egy óra alatt kiringat belőlem egy (komor) verset, a túlélőről. Aztán neki a fürdőszoba zsalugáterének. Lefeszegetni róla a fölöslegesen rászegelt(em) keretfát, amitől oly nehéz, hogy kiesett a zsanér. Ebédszünettel délután ötig, félmeztelenül, de munka verejtékeztet! S tölt el mesteremberi büszkeséggel, mert mégiscsak tart (sőt forog is) a zsalu - már addig, amíg nem jön ki a füredi asztalos. Aztán - lássuk a suszterkodást. Egy régi cipőről le a gumisarok, és rá a jól kitaposott, de veszélyesen csúszós, mert fasarkú szandálra. A szögek aprók, a gumi visszadobja őket: kap egy jó ütést a bal hüvelykem körme is. Fáj, de - nem bánt a várható kék folt, sőt - emlékeztető lesz, mint egy jó helyre került kitüntetés.

Rossz éjszaka. Az időjárás! A készülő vihar - vagy országos eső - a tó szintjére nyomta a ködöt. Mögöttünk a hegyen gazt égetnek. A füstfellegek mint gleccserek hömpölyögnek le a tóra.

Hat órakor az "átigazított" Fáklyaláng győri bemutatója (s egyben az ottani új színház megnyitása) alkalmából interjút tervező Z. Szabó László. A magnetofon nem működik. Át a szomszédba, ott van szakértő. Vissza, de a gép most is csökönyös. Vissza a Gödrösbe, az ifjú Szabóért. Nos, végre, másfél órai pazarlás (épp a versírástól elragadva) és idegfeszültség után megindul a munka. De mit mível a rokon érzés? Visszanyomja a türelmetlenséget; az újra és újra kész ingerültséget túlzott udvariasságra váltja át. Tartalmas munka az egyformán értékes agyú apával és fiával.

Néppusztító ragály, félelmetes elmenyavalya öntötte el Európát. Voltak, akik hangot emeltek ellene, főképp mikor saját népük forgott veszedelemben. Elfogultan hadakoztak? A veszélyről ma már nem esik szó, de arról az "elfogultságról" igen, évtizedek múlva is. És - különös logika - egyre erősebb megrovással. A népnek ez a védelme hovatovább teljesen a nacionalizmus bélyegét kapja, a rossz értelműt.

*

Délután ötkor M. Frank C. Földváry. - Az amerikai követségen lakik, de a magyar külügynél is jelentkezett, hogy - nyilván mások előtt vagy után - velem is beszélgessen. Idegen akcentus, bár 57-ben ment el. Működtetheti-e a magnetofonját? Tessék. Nyitányul rögtön ő beszél, jó negyedórát. Része van - tudom meg - a korona hazaküldésében. A román "sikerek" oka: a jó propaganda. Nincs könyvtár, ahol ne volna több könyv is, hogy a románok már a vaskorszakban Erdély őslakói voltak. Miért nem egyensúlyozzák ki a magyarok? - Azzal, hogy mi meg a sumerek maradékai vagyunk? (Kis termet, rikítóan fehér amerikai nyári öltöny.) Kimennék-e Amerikába a kormány vendégeként - igen magas állásúakkal beszélhetnék, még Brzezinskivel is! Hogy megmondjam, hogyan árulták el a washingtoniak Wilsontól Roosevelten át a legutóbbi időkig a magyarokat? Kilenckor el, főfájással kimegyek a teraszra.

Délután 3-kor Ella, Manyi; az utóbbi Luganóból jövet s Kanadába visszamenet. Ella már maga is összekeveri, hol mindenhol járt s járna ismét. Menjünk jövőre hármasban - autóbuszon - Görögországba, Törökországba!

Magdi - ötvenéves már? Tíz-húsz évre hozzávetőlegesen sem tudom. Annyira az az angyali kislányarca süt át a vonásain, ahogy még - Párisban is láttam, a Boul-Mich-i szállodánkban.

Összeismerkedésük Nellivel, akiről Ella (Jutka révén) csak mint a bámulatosan doktoráló (kandidaturáló) Kozmutza Kornéliáról hallott.

Ella változatlan elevenségű hírleadó központ. Most a stockholmi PEN kongresszusról (ahol "általános" föltűnés volt, hogy nem mentem el - Kerényiné szerint) a magyar küldöttségbe.

Böbéről változatlanul rossz - már-már aggasztó - híre van Ellának. A könnyedség, ahogy a sokat szült asszonyok természetességével részletezni tudja bárki meghitt testi bajait. Most még Borsosét is. Operálták.

Aztán a román ügyről a mendemondák.

Búcsúzáskor Magdát Manyinak szólítottam. "Mint negyven éve, Gyula bácsi!" - S majdnem kijön a könnye. Balatonföldvárról hajózott, biciklizett hetente kétszer-háromszor, hozta a húst, ette a Flóra néni adta csokit, és bámulta később már az asztalon rúgkapálózó, csupa feketeszem-kislányt, akiről ő sejtette, hogy Flóra néni kicsinye.

Alig mennek el - Molnárék, Párisból. Itt lent van nyaraló öröklakásuk, a BMW-telepen, a közelben. A Beaubourg-ban beszélgettünk húsz percet együtt Barre-néval. Ez minden alapja az ismeretségnek s mégis rögtön (művészien - pszichiáterként) bensőséges - bennfentes - beszélgetésnek.

Tizenkettő után Czímer József. De egyedül; félreértés volt, hogy akkor tér be, mikor párisi testvérbátyját Hévízre viszi; már onnan jön. Erzsébet sem jöhetett. Így hát szinte úgy adjuk föl, s mi magunk is úgy esszük Mariska büszkeségét, a hagyományos tihanyi hallevest és rántott süllőt, mint mikor félüres terem előtt remekelnek a színészek. Került elő a pincehomokból egy tavalyelőtti üveg de notre cru. Menjünk le Szegedre a Bánk bán-ra vagy ne? Flóra igencsak félti az állapotomat a hosszú autózástól, meg az üldögéléstől órák hosszat a csillagok alatt; ha ugyan nem fog akkor is cseperészni, mint most. Úgy készültünk, hogy Józsefet s Erzsébetet egy-két napra itt is tartjuk. Így az együtt töltött idő duplán csonka.

Este pedig Flóra aggodalmaskodása, miért is nem mentünk el Harrimant látni az amerikaiakhoz. Hátha fontos lett volna (Erdély miatt ez is).

Flóra vérnyomása 180/100; Józsa is megnézte.

Innen a nyomott hangulata? És az időjárás miatt? Borult ég, lógó felhők, tele esővel, mint a szivacs.

Alig hallgat a vigasztaló szóra. És az örök elégedetlensége önmagával szemben most már szüntelen önvád: mi mindent elmulasztott; hány dolgot nem vitt jóra (vagy jobbra, ha az érveimnek mégis kénytelen engedni).

És Böbe állapota is. Operálni kell, valószínűleg többször.

Állandó telefonkísérletezés A. Zsuzsával. Amit ő tud, az sem biztató. Az orvosok: "Megteszünk mindent, amit lehet." Köznapi nyelven ez azt jelenti: keveset tehetnek.

Józseffel, a permetezés szünetében; a sok eső miatt ezen a nyáron ez már a negyedszeri szórás.

Amíg megtöltődik a bordói lével a masina, szóba ezúttal az kerül: hova tűnt el az országból az a rengeteg eperfa is; azaz a mi szóhasználatunkban a szederfa. Tanító tanította, de még pap is prédikálta valamikor a selyemhernyó-tenyésztés áldását, olasz példáját. Azok az ingyen szederlevélen élő kis bogarak fogják kihúzni a magyar falvak szegénységét is a nyomorból, az alkoholizmusból, az elmaradottságból. A terv füstbe ment, noha a nemzetmentők milliós költséggel ültették be a megyékben az országutak két felét a legjobb lombardiai fajtával. De beváltak azok a régi hazai félék is, amelyek századok óta bólingattak a parasztudvarokon s hullattak mézízű csemegét az apróságnak.

- Jó volt az kenyérrel. Még ebédre is.

- S hogy lesték a pottyanásukat a kacsák, kapásból ették.

- Azok ehették. De a libákra ügyelni kellett. Hogy csak módjával. Berúgtak.

- A szedertől?

- Megerjedt valahogy a bögyükben vagy a zúzájuknál. Gá-gá-gá lökdösték egymást, mint a részegek a pult előtt. Győzködtek, tántorogtak. Este kétfelől lelógatott szárnnyal botorkáltak bécibaba, dülöngéltek haza.

- Talán még daloltak is.

- A maguk nyelvén. Dőltek be az ólba. De hajnalban már csapták az ajtót, hogy ki, vissza, kupicázni a szeszt. Nem híztak, nem engedték tömni maguk. Szederérés alatt semmi egyéb nem kellett nekik. Napszám koplaltak volna, várva az alkalmat, hogy uzsgyi, ki az udvarokból, az andocsi útra, egyenest át a réten, mezőn.

- Gyógyíthatatlan alkoholisták.

- Az. Kiszöktek, mentek hosszú csapatban Andocs felé, mint a búcsúsok.

- Búcsúsok jártak el odáig innen is?

- Az asszonya. A női fejfájást gyógyította ott az a forrás. Egy öreg fűzfa tövéből bugyogott. Kis öblöcske volt ott. Abba mosták meg az asszonyok a fejük. A hajtűt meg bele kellett tűzni a fűzfa puhájába. Egy boltra való hajtű volt ott. De senki egyet el nem vitt; azokban maradt ott a betegség.

- Én meg részeg kutyákat láttam.

- Haraptak?

- Daloltak azok, valósággal. Igaz, beittak, ugyancsak.

- Mit ittak?

- Forralt bort, télen. Gyalog mentünk, hóban, aprószenteket köszönteni, kamasz diákok, ki, az egresi malomba; Aranyosék voltak ott akkor a molnárék, kérdezzen róluk ettől az örvényesi vízimolnártól, valamikor náluk segédeskedett. A tágas (és jó meleg) konyhában folyt a szíveslátás, bejött velünk a mi két fiatal kutyánk is (hogy ne folytatódjék összevicsorgásuk, összemarakodásuk az ottani kutyákkal). Még volt velünk egy szál hegedű is, Irmuska tiszteletére; éjjeli zene helyett délelőtti zenét kaphat, ha elég nagylánynak vallja már magát. Széles lábasban tették a tűzhelyre azonnal a bort, bőven keverve bele a tojást, ahogy azt akkor arrafelé szokták. Kortyintgattuk is hamarosan a meleg, a hasas, a dermedt tenyérbe oly jól simuló bögrékből a forró italt. Egyre ritkábban hörpintgettük. De csak akkor hagytuk abba, amikor maga a házigazda is fölhajtott egy kortyot belőle. Nagyon fanyalogva nyelte.

Biz ez kozmássá sikerült. Irmuska - először csinálván - annyi tojást kavart a habját pöffentgető jó szekszárdiba, hogy megkapta a tűz. A háziasszony pironkodva hozta be ismét a demizsont, hogy újra töltse a lábast, s nézte, hova löttyintse a nem szájba valót.

De a két kis kani szájának az nagyon is ízlett volna azonmód; lábra állva szimatolták az ajtó felé vitt gőzölgő lábast.

Kértem egy kutyaedényt, teletöltöttem, elébük tettem.

Úgy berúgtak, mint a csacsi. A kutya nem issza a bort. A nyerset, a hideget. A tojás bódította meg őket, no meg hogy meleget lefetyelhettek.

Hogy milyen embertelenül leszopták magukat, akkor derült ki, amikor már - fokonként ugyan - de duhajkodni kezdtek. Belecsahintottak a beszédbe, majd, mondhatni, beleszájaltak. A coki!-ra még nekik állt feljebb. Egymást biztatva kiabáltak vissza, harsogták a maguk véleményét.

Nem lehetett azzal élni, hogy kívül tágasabb. Az ilyen két falu közt fekvő magányos malmokat borjúnagy komondorok őrzik. Széjjeltépik őket, ha velük hetykélkednek. De hisz tán anélkül is, abból ítélve, ahogy puszta megjelenésüket fogadták.

Szelíd, parolás korcsok voltak ezek a mieink. Simogatni, babusgatni próbáltam őket; szeretettel, hízelkedéssel terelni jó irányba a viselkedésüket.

Jót próbáltam.

Havazott-fagyott még, de már nem volt messze a kutyák évi szerelmeskedésének időszaka.

Tallér, a kisebbik korcs, a házigazda kinyújtott lábának ünnepire fényesített csizmáját szemelte ki arájául. Rátapadt, vinnyogott, alig lehetett róla - hátsó lábainál fogva - lefejteni. Aztán Irmuska szoknyája felé szippantgatott, odacsalva addig tétova társát.

Irmuska, az istállók és baromfiudvarok nemi fölvilágosító kurzusán nevelődött vidéki lányok módjára volt - mindent ismerően - szűzies. A játék kitörő vidámságával kacagott, miközben húzta be lábát a szoknya és a szék alá.

Mulatott ugyanúgy az édesanyja is. Csak a javakorabeli molnár eszmélt rá némi idő múltán, hogy főmolnár ő, felelős hercegi alkalmazott; és akkor tán már presbiter is; Cecén!

De nem vetett gátat a mulatságnak. Korlátot szabott csak neki, a komollyá hidegülő mosolyával, a férfias fejcsóválásával, hogy azért már elég.

A kutyák beparancsolódtak a vizespad alá. Békítőül megkapták, ami maradék a lábosból még a kutyatányérba csordult. Előkerült a hegedű. Kis társaságunk legelegánsabb tagja, Kovács József csurgói tanítóképzős, azaz prepa igazította a csokornyakkendős álla alá.

Olyasmi következett, amire elsőül a komoly főmolnár is csak azt tudta mondani: - Pénzemet nem sajnálom, ha ilyet cirkuszban látok!

A kutyák mintha a hegedűszóra vonítottak volna. Dehogyis: "Mintha." Valósággal aszerint tutultak és nyüszítettek, azaz váltották magasra vagy mélyre a hangot, ahogy a c vagy g húron vonta meg hosszan a vonót az alkalmi mutatványos, mellesleg Cece (s a környék) legtekintélyesebb csizmadiájának elsőszülöttje. Kibújtak a vizespad alól a korcsok, magasra tartott fejjel váltogatták a vonítást, a csahintást, szívükből küldve a hangot. Néha együtt, majd külön. Valósággal mint a páros énekesek a zenei kísérőjük mellett. Úgy látszik, bizonyos mennyiségen túl, az állatokra szelídítően hat a szesz.

- Tudott dolog. A rúgós lónak is törkölyt adnak, jó erőset, de módjával adagolva.

- S attól nem rúg?

- Ott, a vásárban! Amíg az alku folyik. Az a gebecsiszár magyarázza a jámbor vidékinek, hogy dehogy rúgós ez, nézze, hogyan emelgetem akármelyik hátsó lábát - a másik meg itatta elöl, de nekik háttal a Sárgát.

- S az itta?

- Mit tehetett? Fölcsapták a fejét, hosszú nyakú üvegből döntötték a torkába, jó mélyre benyomva. Többszörte után, vette már szívesen. Csöndes kezes lett, legalább addig, amíg a nagy tenyérbe csapkodás folyt, és azok a bársonyruhás szenzálok el nem mentek a jó vidéki markából kikapkodott lóvéval.

- Szoktak adni itt is ilyen kezesítő pálinkát a tyúkoknak is?

- Arra nem emlékszek.

- A kotlósnak, ha nem akar megülni. Annak a szesztől meg az anyai ösztöne támad föl abban a kis tyúkszívében. Tányéron nyújtották neki a pálinkás kenyérmorzsát. De hallottam én részeg disznókról is, igazi disznókról, mármint becsiccsentett sertésekről. A fürgedi nagykocsmában egy vadásztársaság éjfél után a hidlásra támaszkodva a vályúkba öklendezte ki, amit már visszaküldött a gyomor. Egy óra múlva, mikor kiengedték az ólból a süldőket, mintha kigyulladt volna Fürged, olyan éktelen, bár jókedvű sivalkodásra ébredtek a népek. Fél nap hejjehujjáztak az egymás hangjának örvendő szesztestvérek: a disznók, a növendék malacok. De beszéltek nekem már részeg sárgarigókról is. Azoknak meg valaki, hogy ne dézsmálják a szöllejét, császárkörte-pálinkába áztatott kölest adott a madáretetőjükbe. Attól állítólag letelepednek - amit máskor soha - a földre. Jó volna tudni, azokra hogy hatott - azok kedélyére - a tütü.

- Ha az emberekre mindre másképp meg másképp hat, gondolom, az állatokra is. A végén aztán mind elcsöndesül, elalszik, ahogy azok a kutyák ott a malomban.

- Volt még velük baj. Ahogy elmenetünkben az udvaron a komondorok ismét megmorogták őket, föleszméltek, s nyomban rájuk jött a vitézkedhetnék. Rohantak volna a vesztükbe, a halálukba; neki azoknak a náluk ötszörte nagyobb gubancos-sáros zsiványfogóknak! Semmi szóra, botemelésre nem hallgattak. Végül karba vettük őket, de még onnan is csaholtak, vadul vissza, küldték, szaporázták fogvicsorítva az átkozódó fogadkozásaikat.

Egyszóval vidítja vagy búsítja a szesz azokat a tudatlannak hitt állatokat is. Tudatlanok? Mi mindent tudnak kikotyvasztani a méhek abból a nyersanyagból, amit a kaptárba hordanak. Mézet, lépet, viaszt. Valóságos konyhájuk lehet. Meg a fecske meg a hörcsög okossága. És ha egyszer kikísérleteznek szeszcsinálást! A jámbor, mert már közelünkben, a házunk táján élő állatok.

Flóra - nekierősödve ébredt. Életerő, sőt jókedv a nyomában, mint a láncon a szemek.

Szabad terület hát számomra is a nap. (Közlekedő edények szerint függ össze már nemcsak a természetünk, hanem a hangulatunk is.)

Eredményes munkanap. Hogy a vers milyen (a Veszélyes hitves), döntsem el egy év múlva. De a korlát, melyet öt-hat órai elme- és izommegfeszítés után elkészítettem - alig állhatom meg, hogy ne gratuláljam meg magamat. Már tavaly a két hányódó vascsövet a bejárati lépcsőhöz becementeztetni: ihletett pillanat eredménye volt. Mert hosszas válogatás után találni olyan jó vastag és hosszú mogyoróágat, amelynek a kampós fele beleillik a felső csőbe, a vége pedig az alsó csőbe ékelt ágas fába rögzíthető: - ritkán végeztem napot ilyen elégedetten.

Egy protestáns - a protestánsok másképp lesznek ateisták, tehát más ateisták, mint a katolikusok. A zsidók megint másként. Nyilván a mohamedánok is.

Ahogy egy gróf is másként demokrata, mint egy kereskedő vagy szabósegéd.

És a "hazafiság"! Egy olaszé, egy afgáné, egy kínaié!

És aki - mint én - ateistaként ateista? Ilyen alázatosan? Az már-már hívőnek számít.

*

Zuhog az eső, országosan. Kint a hőmérséklet 16 fok. De a kandallóhoz oda van készítve a fa, s ez - barátságossá teszi a kettőnk lakta házat.

Senki vendég nem fog jönni. S a telefon is rossz.

*

Este Józsa mégis, szívesen látott vendégként. Hozza a megígért orvosságot, a Cavintont, ő is szedi, az öregkori feledékenység ellen, vagyis hát az érelmeszesedés ellen.

Bent ülünk, fönt a fűtött szobában. Az asztalon Kiss Jenő két verseskönyve. Hetek óta hányódtak - hova is tegyem őket, a polcokon már annyi a könyv, nem engednek maguk közé erőszakolni sem. Vittem volna át Ika szobájába, hogy ne kelljen rakosgatnom őket. Az ajtóban néztem bele az egyikbe. - De hisz egészen jó, amire épp rányitottam. Szerény, mértéktartó, épp ezáltal villan fényeset a szerény tartalom is. Józsa fennhangon olvassa, amit kikeresek neki.

Küldemény - Brüsszelből. Hosszú levéllel (beszámolva az eltelt tíz évről) Kotányi Magda a Nouvel Observateur cikkét borítékozta, Bernard Guettáét Magyarországról. Kitűnő, azáltal, hogy nem színes és mégis újságírói. Megbízható, noha olvasmányos.

Hajnali ébredésként - ébresztésként - már napok óta: Petőfinek (és a segesvári csatának) utolsó két órája, már filmszerűen.

S épp ilyen "obsession"-ként: van nemzeti (közösségi) felelősség; nem jogász, hanem pszichológus által megállapíthatóan és kodifikálhatóan. Egy közösség bűnéért mindenkinek felelnie kell (valahogyan, "lelkileg" legalább), aki élvezi annak a közösségnek az előnyeit (dicsőségét), mert ami ott dicsőségnövelő tett volt, emitt (a sértett megfogalmazásában) gaztett.

*

Egy szép - házi készítésű - széles karimájú szalmakalap a Székelyföldről. Nem akarja megnevezni magát, aki küldte. Egyetlen aggodalma - amire egyszer választ remél -, illik-e fejembe.

Illik, tökéletesen. Pontosan hatvanas fejbőségű.

Más üzenet: nagyon is jó hatású Erdélyben az, ami itt végre megkezdődött. Mintha szűnőben lenne, hogy a magyar értelmiségieket szétszórják a nem magyar vidékekre.

De utcai belekötés mintha szaporodnék: "Miért nem a mi nyelvünkön beszél, ha a mi kenyerünket eszi?"

Délután Flóra föl Pestre.

Szitás Erzsi egy kosár őszibarackkal.

Este Józsa, Flóra rendelkezése - kérelme - szerint itt alszik.

Délben forróság, de vacsorára - hideg sonka - begyújtjuk a kandallót, s jólesik a művi - emberi - meleg.

Délelőtt Józsa mégis áthozza az erdélyi rokonait. Szép szál fiú, szép asszony és okos - megpróbált tekintetű férfi fia. Hidegülés a román és a magyar intelligencia közt: óvakodás, hogy a kényes - a fájó - pontokat érintsék.

Bukaresti autóbuszon, ha két ember - akár csöndesen - magyarul beszél: az utazóközönség elnémul, figyel. Kíváncsian, ellenségesen? Ez sem derül ki.

Délután előbb Ikáék a rengeteg csomaggal. Bálint a már szimatot kapott kutya módjára szaladgálja be a házat, a kertet, főleg a zugokat. Megtalálja, kikeresi a pad alatt a szerszámládában a kalapácsot, megszálltan ütöget mindent, de rögtön megtanulja, hogy a kőasztalokat ne kocogtassa, mert eltörhetnek.

Öt óra felé Flóra, Bandi (Wessel) kocsiján. Laciról persze ismét, meghatottan, de már - tréfálkozva is idézgetve az emlékeket.

És Margo (Dard). Tegnapelőtt voltak együtt Párisban. Elképesztő nagy összegű nyugdíjat kap (mint volt adminisztrátor orvos), el se tudja költeni - már-már okosan elajándékozni sem. Iszik, magányban s utazik, magányosan.

Délután Pálóczy Erzsi a két szép fiával. És Kodolányi Lászlóék (Akaliban tanyáznak).

Este négyesben Liptákékhoz vacsora után. Ők meg párosban utazgatnak külföldre, páros magányban, most már kétszer is évente. Tavaly Capri és Jalta, az idén Dalmácia és Barcelona, félsüketen, mankóval, mázsán felüli súllyal; fényképezőgépekkel, Pulcsi vesebajával és gerincfájdalmaival.

Rengeteg ember fordul meg most is a házukban. "Nem volt, aki ne melletted beszélt volna" - a román ügyben. Ennek tükörképeként a képtelen állítgatások sorozata: hogy is volt lehetséges az én "kiállásom".

- Pethő részeg volt, úgy adta le a cikket - ez volt X. magyarázata, illetve bizalmas információja. Tehát még ő is ilyen példa lehet a felelőtlen (s romboló) pletykálkodásnak, a "jól informáltság"-ban való díszelgésnek.

Bandival egy szobában alszunk. Beszélgetünk még, de - Nantes-tól Tihanyig vezette a kocsit - mondat közben szunnyadt el...

"Journée remplie" - maga Rousselot mondta, holott csak a felét ministrálta végig. Ők - Yvonne-nal - fél tizenkettőkor érkeztek, kocsin, Párisból ugyancsak, de - Strasbourg, Augsburg, Salzburg, Bécs - megállásokkal. Ebéd, Ikáékkal is. Jean szieszta helyett sétál. Engem máris lehív Flóra: Amerikából Nagy Károly, feleségével, lányával, Csergő Miklóssal és még két magyarral. Komoly beszélgetés az eddigi s elkövetkező föladatokról. Vigasztalóan okos és művelt emberek. Alig mennek el: Boldizsár Iván és Josette. Velük meg - hazai - kedvezőtlen gondolatalakulásokról. Quetta cikkéről a Nouvel Observateur-ben. Itt maradnak alkalmi vacsorára parasztsonka, saját termésű (jó) bor, tűz a kandallóban: ha ránk szakad még egy háború, ezt az estét emlegethetjük (s ezt a napot): az volt a béke!

Az alsó lépcső korlátja után tegnap megcsináltam a felsőét is. Ma kora reggel lementem, hogy még egyszer kipróbáljam. Úgy jöttem föl, mintha komoly szakembertől kaptam volna dicséretet.

Különben elfecsérelt nap: Flóra versválogatásának "helybenhagyása" az Illés Bandiék által sürgetett antológia számára.

Ötkor Pozsgay Imre, Ilonka és - most érettségizett szép szál lányuk.

A "jövő embere" lehet, ha így megy a jövő.

Az elkövetkező gazdasági nehézségekről.

A szellemi élet mulasztása.

Ha van miért, minden közösség összébb tudja húzni a nadrágszíjat.

Itt ma azonban mit jelent a "közösség"? Tartsam az érdem nélkül szerzett kiváltságomat?

Hajnalban már - Segesvár. De most szinte hangos-színes filmként pörög az agyban, ami délután fél négy után történt. A berohanás a kocsmaudvarra, aztán a menekülés át a falun, ki a határba.

Hol pillanthatta meg, hogy nyomában a kozákok? A falusi kálváriák példájára lehetne kis emlékműveket - ájtatos stációkat - fölállítani azon az útszakaszon. Hány relief is kellene kellő szöveggel? Egész addig, amíg bele nem döfték a dárdát. Nem, addig, amíg ki nem zsebelték, le nem rángatták - a még meleg s a tán még élő! testről az inget is.

Délben ismét Rousselot-ék. Ebéd után tréfás ünnepélyességgel a nemrég újjáalakult Académie Mallarmé - melynek Guillevic az elnöke - levelező tagjává választott. "De hol az okmány?" - "És a medaille!" - Tu les aura dès que..., - legyen ez egy újabb ürügy a párisi útra.

De - szerencsére - hahotázásba fullad ez is - éppen délután öt felé.

Majd Józsa, lányával, jegenyetermetű szép szál vejével, unokájával befőzni való barackot és ringlót szedni. Mindnyájan fölvonulunk. Vékák telnek.

A rokonszenves vő annyira finnugor nyelvész, hogy - szamojédül is tud. Jupi (a feleség) olaszul felel Yvonne-nak (mert hisz negyed olasz).

Közben feljön Nelli is, karján a kis Szabolccsal és a maga angol tudásával. Lábunk körül Bálint csacsog. Keverül hát szelíden a bábeli örökség.

A "korai lefekvés" - mert Flóráért már hajnalban itt lesz a pesti kocsi - jóval tíz után.

Flóra nincs itt - minden holmim, dolgom után magamnak kell járnom, lépten-nyomon beleütközve valakibe. Kérdezősködés, sürgés-forgás tehát az egész házban: attól lett zsúfoltig tele, hogy ő hiányzik belőle.

Estefelé az első - már csonttörő öregségi tünet. Teljes hosszomban elvágódtam, leestem a lábamról, mintegy a Kaszás első suhintására. Átrendeződött az egyensúlyérzékem, így kellett tudtul vennem.

A kerítés melletti szöllőtőkék szegélyezte út elé odatettük a már kinőtt járókát, Bálintnak tiltó fául. Naponta nemegyszer átléptem, vagy elkerültem.

Ma a szürkület kezdetén fél fordulattal mentem volna el mellette. Máris a földön, nem kis rémülettel nemcsak a zuhanás közben, de utána is.

A sípcsonton végig cafatokban a bőr. Vér alig, de jókora fekete foltok. Kimosom. Maricinek van sárgás fertőtlenítő pora.

Föl a szobába. Nem is kellemetlen azzal csitítani a sziszeghetnéket s hessegetni a lelki utóhatást: - milyen szerencse, hogy nem történt meg, ami történhetett volna.

Flóra nem sok idő múlva. Győzködnöm kell, hogy ne a kórházi orvost hívja, tetanusz elleni oltást nem kell-e adni?

Józsát telefonálja mégis ide.

Szépen kimossa a sebet, eléggé csípős oldattal. Gézt teker rá, épp a fehér sebhely (fehéres mélyedés) fölött, ahol Déryék házában az a vihar vadította kutya úgy megharapott, egy húsdarabot kitépett, a csontig, hogy nem találtuk. Megette.

Délben Czímer József és Zsarnay Erzsébet, jó hangulatban mint velük mindig - az én maszek külügyminiszterkedésemről. Szemléletváltozás - országosan már? Még vége sincs az ebédnek: Varsányi Gyula Ausztriából. Egyetemi tanár, kisebbségi szakértő, újra erről a kérdésről készül könyvet írni.

A dán-német viszony lehet példa (s a biztatás), hogy képzelhető megoldás? A németországi dán kisebbség iskoláiban dániai tankönyvekből tanulnak, a dániai németekében németországiakból. A tanárok is a másik országból valók; a diplomák itt is, ott is érvényesek.

Ötkor Vas Edit kocsin értünk. Királyék, Pethőék, Fazekasék.

Pethőék rögtön külön. Átadtam neki mégis a verset, ráhagyva, ő döntsön mintegy nevemben is, kívánatos-e a megjelentetése.

Kellemes vacsora - velő, máj! - és gondolatcsere, itt arról, hogy amit (rám mondva) nacionalizmusnak mondtak, kezd nemzeti tudattá alakulni.

Búcsúebéd Rousselot-éknak. Mennyire vidámak, szüntelenül még a magyarországi környezetben is! Kritikus szem - Yvonne-é főleg -, de ami jót lát, attól rögtön csillog. Jean, mihelyt begyújtja a motort, kézbe veszi a kormányt, mintha a dalolhatnékját is begyújtotta volna, csaknem minden alkalommal dalol legalább egy áriát.

Mariska kitett magáért. A halleveséből Jean háromszor is merített magának. De a halak is: délicieux! A szokásos rikongással!

A nemzetiségi kérdés. Ők hozzák elő. Rossz véleményük a szlovák írók alkalmazkodó képességéről.

Négyre kint Pécselyen Józsáéknál, előbb a házban, aztán föl (félig gyalogolva) a cellier-hez.

A pince - 1827-ben épült - valóban évről évre meghittebb, testhezállóbb lesz.

Hat helyett így fél hétre Liptákékhoz. Nem hatan ülünk az asztalhoz, hanem legalább tizenöten. Rudnyánszky István Párisból, itt van három hétre a szívkórházban. Strauszék. Topolánszky Évi, félig ismert fiatalok.

Rudnyánszky mellett ülök, rögtön a helyzet taglalásába mélyedve.

Még be is kereteztette az image d'Épinal-t, amit a chatou-i marché aux puces-ön nézegettem - már akkor megvettem? Bonaparte touchant les pestiférés. A francia tisztek között az egyik valóban Andréssy - aki Follain (a mindentudó Napóleon-kutató) szerint nemcsak Egyiptomban volt valóban ott, de a pestiseseket látogató főtisztek között is. Mi történt vele? Hol esett el? És valóban az Andréssy csakis Andrássy lehet? Még egy ismeretlenségből fölbukkanó s ugyanúgy visszamerülő magyar, akiből történelmi alak lehetett volna.

Zuhogó esőben hoznak haza bennünket Rousselot-ék. Érzékeny búcsú és fogadkozás, hogy ezt most már gyakrabban kell ismételni.

Peuser Lóritól (mint orvosától) kérdezte meg egy fiatal veszprémi vegyészmérnök, eljöhetne-e hozzánk, mert vérrokonok vagyunk.

Nyúlánk, jó arcú, huszonnyolc éves ember lép be. Apám egyik nénjét az ozorai kovácsmester vette el, Schneider József (?). Apám nála is inaskodott. Ennek egyik lánya, Annus (nekem tehát unokatestvérem) férjhez ment egy állomásfőnökhöz. Apám temetésén, az udvarra tett koporsónál állván (az első sorban) mondta el: fia a Ludovikán minta tisztjelölt. Ennek fia ő, Bodnár (másik nevét nem is kérdeztem) a fölmerült rokon.

Értelmes, jó modorú. Szerinte még az apjára is hasonlítok. (Teljesen a Kállayakra ütök a valóságban.)

Flórát igazánból a rokoni szövevény, a Szondi-féle génkutatás emlékeként.

Este Jani Lajos mostohalánya, a szép székely arcával, a már kopaszodó francia férjével (a sorbonne-i esztéta Charmet egyetlen fiával). Közben épp lefejthetem a tavalyi maradék bort, már üvegekbe.

Derűs vasárnap, munka délutánra halasztva. Kellemes teával az idegzetben, fönt a kis toalettasztalra kirakott füzet előtt. "Egy ember Tokodról, levelezésben van veled, azért jelentkezett" - így a belépő Flóra.

Se a névre, sem az arcra nem emlékszem. Korombeli bőbeszédűséggel közvetlen férfi, tudós fiával, két kis unokájával.

Verseket, regénytöredéket küldött tán még tavaly, s - reklamációjára - megköszöntem.

Ezekről. S hogy nézném át, ami még az irattáskájában van. Oly fáradttá, csüggedtté tesz a jelenet, hogy hosszan-hosszan elhallgattam, végre élettörténetét is. Tizenhat unokája van.

Alig mennek el, Passuth Krisztina és Józsa s köréjük persze Ikáék is. Őket meg én tartóztatnám. Az ismeretlenekkel való társalgás kimerít, az ismerősökkel való pihentet. Megtölt. Ha pletykákkal is, Charaire-ék helyzete, és hogy miért bocsátották el Molnár G. Pétert a Népszabadság-tól, azaz helyezték kényelmesebb állásba a Színháztörténeti Intézetbe. Tanulmány-adathalmaz a született rosszakaratról.

A vámon "tartóztatták le" (csak föl), mert filmtekercsen tilos irodalmat akart kicsempészni. Ami másnál hőstett volna, itt megtorlandó bűntett. Aztán: azért csinálta, hogy még ellenzéki hős is legyen; hogy külföldön szamizdátvezért csináljanak belőle. "Így lesznek (a világ új fordulatában) Saulus-Paulus-gyorsasággal belhoni sztálinistákból külhoni nacionalisták!"

Közben egy szó sem arról: lendületes tollú színházi kritikusról dönt a "közvélemény". A színdarabokhoz nem volt érzéke, de a színelőadásokhoz igen nagy. És - jól iskolázott tolla úgy volt (már én is voltat írok), szellemes, hogy tartalmas. Úgy népszerűsítő, hogy szakszerű.

Este fél hatkor Ikáék vissza Pestre a gyerekkel és Lacival. Ugyanakkor Wessel Bandi a nantes-i volt titkárnőjével - akire az üzemét hagyta - Annival. A nagy fenyő alatt, amíg el nem mennek a Zöld Hordóba vacsorázni. A francia jólétről. A munkanélküli segély a fizetés 90%-a. "Insensé", aki nem használja ki, hogy magának "maszekoljon". De épp ettől a fejlődés - az athéni demokrácia felé, ahol a nehéz fegyelmet kívánó munkát éppúgy idegen rabszolgák végezték, akár Franciaországban (és most már Nyugat-Németországban is), a "vendégmunkások". Miért nem fognak ezek föllázadni? Mert van hova "szabadon" hazatérhetniük, anyagilag is némileg fölszabadulva. Tehát bízva még az ilyenképp demokratikus szabadságban is.

(Vers - a Kifőzött koponya - igen rövid idő alatt. )

A halál "álom". Afféle délutáni szundításnak kívánom még. Ott legyek még a vacsoránál, a komolyabb elszenderülés előtt.

Délután Keresztesék svájci rokona, mérnök, erdélyi, székely, 56-os. Mit kellene csinálni a románok 1980-ra máris szervezés alatt álló propagandahadjárata ellen, hogy Erdély 2500 év óta az övék mint a dákok utódaié? Ellenpropaganda irat vagy tudományos mű.

Közben Wessel Bandiék - ők is belekapcsolódnak. Majd Keresztesné.

De aztán az igazi pörkölt elkészítése erdélyi módra. Marhahúst fehér borban főzni, de legyen benne disznóláb is és - hagyma, kakukkfű.

Közben Máténé Ilonka: lent kialudt a villany, itt a szám, telefonáljunk, azaz Flóra (mert ő, Ilonka nem jól hall). Hosszas próbálkozás után (Ilonka szinte szívességből marad), mert a szám rossz. S végül a jó szám: már más is bejelentette a hibát; megjavítják.

Minél ismertebb nevű valaki, annál természetesebben kérünk tőle szívességet (vesszük el az idejét) olyan dolgokban, amire mi magunk alig áldozunk valami fáradságot. Azt hisszük, neki könnyebben megy (ha annyit végez), több az ideje (ha olyan gyorsan csinálja), és több rá a szerencséje (mert hisz mindenben szerencsés, ha egyszer "híres").

Bandi sokat forgatja kezében a hengeres réz kávédarálót. "Vidd el." Nem, nem. Itt is hagyja s azt szűröm ki (önkínzásul ilyen kis dologból is), nyilván kevés értékűnek tartja.

Délelőtt Lányiné, fiaival, unokaöccseivel.

Délben - ebédre - Rudnyánszky István. Rudnyánszkynak családjából anyja - R.-lány - még bárói ág is sarjadt. Rudnyánszky Gyula, a költő: az anyai nagyapja. Komlós eleget emlegette, de Pándi néhány ellenséges sorral kitörölte előbb a "haladó" irodalomból, aztán az egészből. Rudnyánszky Endre, aki Kun titkára volt s tán vele együtt pusztult el, a nagybátyja.

Riportjai Korzikában, melyet tojáshéjként szálltak meg a franciák, a kéjszállodáikkal, majd elfranciásítanak a pieds noirs-ok a belső terméketlen területek megjavításával s megszállásával.

Jó szemű; közérthetően tömör.

De az üveg Napóleon-konyak, amivel belépett. Az egyik - százéves - szép csobolyóval kell hát kilépnie. Négy óra felé.

Estefelé Molnár Vera - utaznak már vissza Párisba. Biz nem tudtuk visszaadni a vizitet.

Este váratlanul T. a Felvidékről. Janics Pesten volt, szeptember 9-én tud ismét átjönni.

Néhány perc múlva Halász Péter (a Honismeret szerkesztője) és Csorba Csaba (fiatal történész) meg egy fiatal nő. Hosszú, komoly s mégsem borúlátó beszélgetés Erdélyről, általában a határon kívüliekről. Éreztem, hogy kimerít a már-már előadásszerű beszéd, de erőt adott (még a zsibongást is elűzte), hogy jól befogadó elmékre hatott. Az előző évtized magyar szellemi életének végeznivalója: közös tudatba fogni a 15 millió magyar anyanyelvűt, s visszaadni nekik az emberi méltóság - az egymás iránti felelősség - tudatát.

Délelőtt a Gelkától, beállítani a tv-készüléket (még Ikáék telefonálása szerint).

Az idősebb jellegzetes mély zalai kiejtéssel. Igen készséges; megérzik, hogy figyelmeztethették, hol lesz munkája.

Az árlapot Illés Béla névre tölti ki. Flóra helyesbít, hogy nem Béla, hanem Gyula. Csalódott föltekintés.

- Illés Béla már tíz éve halott.

Az udvariasság csak egy centit csökken.

- Úgy is jó, kérem.

*

Ebéd után egy sudár negyvenes nő, a Partiumból. Kölcsey és Erdélyi Szilveszter leszármazék. A könny pillanatonként a szemét kísérti. Mert hogy "mit jelent tudni, hogy rajtunk tartják a szemük".

Négy órakor Kántor Lajos Szigligetről, Pomogáts hozza kocsin.

A szétdarabolt szellemi életre példa: ha az erdélyiek együtt vannak az egésszel, Kántor szellemi vezető. Így végződik a - megalkuvók közt? Az élet szükséges megalkuvásának légkörében.

De a "boldog", a készséges megalkuvók! Ideát például. A "hivatalos hely" utasítást adott, mutassák be az információs szervek a magyar-román helyzetre vonatkozó anyagot. Véleményre tehát. Erre azok máris minden ilyen anyagot maguk letiltanak.

A tv elnöke - valami Nagy (?) maga csonkíttatta meg a Balogh Edgárral készített beszélgetést. "Mi volt magyarországi útján a legnagyobb élménye?" "Hogy találkoztam Illyés Gyulával." - Kivágni, az egész passzust kivágni! - tiltották ezt a részt olyan hangon, hogy majdnem fegyelmit kapott, aki egyáltalán bevette. Erdélyben ez már úgy terjedt el, hogy a magyar kormány ismét fél térden áll Bukarest előtt.

Később Szitás Erzsike.

Aztán hét óra felé följön Kántorné és Pomogátsné is.

Sötéttel mentek el.

A nyolcvanévesen is kedves, okos, tartalmas szavú Tóth Kálmán - reggel tízkor; munkából döcögtet le az emeletről a ház elé. Negyedik kiadás előtt a vitorlázásról írott könyve. Bár a miniszter - noha régi vitorlázó - nem mert előszót írni hozzá. Azaz nem merte aláírni a készen eléje tett előszót. A következő óra tárgya: az ösztön a népi építészetben. Miért vizsgálandó? Mert a művészet és építészet hasonlóan inkább az ösztönt követi, mintsem a (látszólagos) ésszerűséget. A madarak fészke ezért úgy praktikus mindig, hogy szép is. A nép építészete ezért hasznos és ugyanakkor szép. A műépítészet azért téved el a gyakorlatiasság terén is, mert szépösztöne nem működik. De hogyan lehetne megközelíteni tudományosan - pszichológiával - az ösztön és a szépérzék összefüggését - ebben konzultálná Kálmán Flórát. Betegségemre (sebesült lábam kínjaira) hivatkozva mentem ki magam, és sántikálok föl az egyre meredekebbnek tetsző lépcsőn.

Délben Pali, kompjuterpapírral.

Délután (négytől hétig) a győriek. Görgeyről, Kossuthról, egyfolytában "egyetemi szintű előadás is lehetett volna".

Levél, végre, Juhász Ferenc esküvőjére. Tréfás szerencsekívánattal, de komoly céllal is: oldódjék föl a legutóbbi együttlétünk feszültsége. A nagy költők gyermekes fajtájából való, beleértve a komolykodásait is a felelősség dolgában. Tapintatlanságai is gyermekiek. Örömmel lett szerkesztő, de nyilván máris keserüli. De hogyan kijutni ebből a labirintusból?

A többi levél: elhárítás. Interjút adni mégoly lelkes (könyvet készítő) tanárnak, megtárgyalni az én erdélyi bemocskolásomat Hajdú Zoltánnal megannyi gyötrelemnek áldozott nap.

Délben egy nyíregyházi diák, Pethő Sándor. Mondat közepéből kell fölkelnem s lemennem. De vigasztaló: van tartalmas lelkesség is. Irodalomtörténésznek készül, melyiket tanulja meg a már ízlelgetett öt nyelv közül?

Délután Pethő Tibor telefonja. Kedd délelőtt idejön Pestről. Megbeszélni egy-két dolgot. Utolsóul említi a verset (a Közügy címűt). Tehát még az is - szemet szúr? De hol, kiknek? S miért? Az udvarias cenzúra az átláthatatlanságával aláz meg. De - ellátnak vajon a látnivalókig a végrehajtóik is? És ha nem, ők mit éreznek a megaláztatás helyett? Milyen ügyközösséget? Ez már nyilván annyira hit dolga, akár a vallásoké. Ezért nem boncolható, ez sem.

Teljesen hétköznappá törlődött vasárnap. Rossz idő: tiszta ég hát véletlen hozta látogatóktól.

Két nap óta tartalmatlan, de kimerítő munka: a Nyitott ajtók - műfordításaim - új, kétkötetes kiadásának tömérdek kefelevonata. Oly rég csináltam, magam is már olvasóként élvezhetném.

No, élvezem is. Napló, gyorsfényképek egy világirodalmi utazásról. S az idő ugyancsak rostál. Cocteau! Milyen üres lett. S mind a handabandázó, a magakellető, a riszáló. De a román balladák hogy ragyogtatják a karátozás előtti aranyat. Éluard a beaucoup perdu d'autorité? Il regrend.^[25] Negyedét elhagyva (egy kötetre sűrítve) ott lehet ez a kötet is - mégiscsak - a testamentumban.

Este Dávidék. Az öreg Laci és a fia Laci s az asszonyok. Mária mellé a meny és a kétévesként is szinte felnőttként társalgó - gyönyörű - unoka.

A seb már alig fáj, de nehezen gyógyul. A három hosszabb var vastag is: bennük van a körülnyírt géz.

Korrektúrajavítás.

Flóra telefonon előbb délben Ikáékkal (jól vannak), aztán Aczél feleségével Böbéről.

Valamivel később Aczél, engem keresve. Nehéz napjai voltak, nyolc kilót lefogyott, lelkileg is voltak rossz érzései. De bélhurut. Mennek Németországba a hét végén. Ha visszajönnek, Arácson lesz még egy-két szabad napjuk. Nagyon jó volna már beszélgetnünk.

"A versed ügyéről is."

Tehát nem közölhető. Ha "ügye" van.

A könyv betiltása, most az évben írt legjobb - s fontosabb - írásom betiltása.

Holnap tehát ezt fogja megmagyarázni Pethő Tibor.

Hallgatólagos megállapodás volt, hogy a külföldiek előtt - még a jó ismerősök előtt sem - beszélek a cenzúráról.

Sújt valakit még úgy, mint épp engem? Netán épp az udvariasságom folytán?

Ezt üzenjem majd vissza - "hivatalos-barátian" - Pethő Tiborral is?

Flóra máris vigasztal: az egészséged! Örüljünk, hogy élünk, s így tudsz dolgozni. - De mi végre?

Igaz, ha komoly ellenállást mutatok, a Beatricé-be burkolt részletek se jelenhetnek meg. Pedig azt - a Kortárs 7. számát - máris másolják.

*

Mire juthat a közíró, a jelenben. Mire juthat a költő, kiszolgáltatva a jelennek.

Az alábbi vezércikket Létay Lajos írta az Utunk augusztus 4-i számába.

Ki mondhat ítéletet - dehogyis fölötte - csak róla?

Pusztán a korszak adataként álljon itt: mint keverül egybe a szabadság két költője s egy diktátor. Mint lesz az előbbi kettő mellékalak az utóbbi szobrán.

Pethő Tibor, a fő érvemre, mely voltaképpen Aczélnak szól - hogy legfeljebb már csak egy-két évem van hátra - mélyet bólint: igen, ezt beláthatnák.

Kocsin jött le, megbízásból, fogadjam el, hogy azt a verset nem lehet most közölni, főképp nem a Magyar Nemzet-ben.

Az "általános" vélemény fönt (tehát többen is látták), hogy a vers nagyon jó, de hát... Öt-hat kényes pont. Elhűlök az "érzékenységre". Azt mind magára veheti a román államfő. De vele együtt legalább harminc hatalmaskodó. S ha magára veszi - megint egy típus által beszennyezett véres inget vesz magára.

Pethő Tiborral hosszú - okos eszmecsere -, kettőnk közt nincs vitaanyag.

De a politikai helyzet.

A Brezsnyev-Kádár legutóbbi (krími) találkozón végre az oroszok is áttanulmányozták az erdélyi kérdést. Szeptember elején szovjet-román megbeszélés lesz, Ceauşescu mellé oda kéretik a fontosabb román vezetőket is, Brezsnyev vezeti a "tisztázás"-t. Ismeri az én cikkeimet, a Luceafarul támadását.

A napon a ház előtt ülünk, jó egy liter betöltődik a poharakba.

Féja meghalt - mondja -, hagyja itt búcsúzáskor a hírt.

Rögtön utána váratlanul Manchesterből Kabdebo Tamás (a könyvtáros), Venezueláról, majd mi is hozta haza. Egy diákkori álom! A Dunán végig csónakon a Fekete-erdőből a Fekete-tengerig. Szülővárosáig, Bajáig már megtette, most egy angol barátjával akarta befejezni. De csak Mohácsig jutott, a határon nem engedték át - a kislánya nélkül. Mert az is bele volt írva az útlevelébe. Új útlevél pedig, amiért Pestre visszatért - Londonon át legkevesebb két hét.

Véletlenül kitűnő ebéd - maradékokból. De még saját termésű kukorica is.

*

Kis Ferenc meghalt. Fényképen olyan arca volt, mint nekem. Fejér megyei parasztivadék volt.

*

Alig megy el Kabdebo, a régebbről bejelentkezettek: Veress Bulcsu és Hámos László New Yorkból. Csoóri sajnos nem jöhetett velük (vonaton), beteg, kórházban.

Beszámoló az amerikaiak által indított Erdély-védő mozgalomról. Az ellentétek. A kard-ki-kard vitézkedők (Kanadában) és a mazochista visszahúzódók a magyar "nacionalizmustól". Ha minderről én írnék egy kioktatót?

Közben Józsa, az egy hónap alatt megírt drámájával és egy "tűzkutyá"-val.

Nyolckor megy Füredről a gyors.

Tizenegytől fél nyolcig egyfolytában: bizony üresre fáradt a fej, mert hisz nagyrészt nekem kellett beszélnem. Lefeküdni is fáradt lettem. De még ülni is, gondolat nélkül. "Kikapcsolódni" úgy, hogy nem is élek, ez lehetett volna a pihenés.

De az agy csak zakatolja a hiábavalót. A könyv, a Luceafarul-nak írt válasz, most a vers letiltása: fél év alatt három ilyen cenzorcsavarás rajtam. Akit kint-bent fő alibiként emlegetnek - emlegetnek látványul -, hogy nincs cenzúra.

*

Pethő megbízásának magva - amivel még ma vissza kellett Pestre utaznia - ígértesse meg velem: nem küldöm ki külföldre (fordításra) a verset. "Mert ha igen, engem milyen rangra emelnétek a Színháztörténeti Intézetben?" - ez volt a nyelvemen. Nem mondtam ki. A Népszabadság főkritikusára vágott volna, akit egy kéziratcsempészés kísérletéért ilyesmivel - büntettek mostanában.

Döng a ház. A földszinten a WC-zuhanyozóban veri-vési karnyi vascsővel a falat, kézmosót szerel föl a fiatalon galambősz Fülöp Zoli; akinek édesanyja még főzőlányként járt hajdan a házba. Megszakított munka, mert tanítónő feleségével nyaralni voltak (Tihanyból) gépkocsijukkal egy hétre.

- No, milyen a világ a határokon túl?

- Magyarországon jártunk mindvégig.

- Úgy búcsúztál, hogy Erdélybe mentek.

- Oda is. Magyarul beszél ott is mindenki. Látták, magyar a kocsi, jöttek hozzánk kezelni.

Aradtól el a Gyilkos-tóig voltak, onnan visszajövet Kolozsvár, Nagyvárad. Sátorban aludtak.

- Rossz az ellátás, igaz?

- Nem tapasztaltuk.

Mindent innen vittek.

- A kenyér meg akár nálunk.

*

Délben Flóra egykori tanítványa, majd tanártársa, Clark angol egyetemi tanár felesége, Szigeti Bori. (Annak az asszonynak mostohalánya, akihez József Attila az Ódá-t írta.) Trinidadban (?) él három gyermekével (egyik közülük örökbe fogadott néger) - kétévente jár haza. Fia, ez a most vele jött angol fejű kisfiúcska is jól beszél magyarul.

*

Meghívás szept. 1-re Ábrahám Kálmántól Siófokra.

*

Délután a tv-sek, tízperces fölvételre, gyerekeknek, meseműsorban: Megígérték (a nyomatékos kérésre), hogy csak négyen lesznek. Tizenheten jöttek, jó részük csak azért, hogy állandóan csattogtassák a fényképezőgépeiket is. Míg meg nem kértem őket, hagyják abba, zavar. Tündöklő a nappal, nyilván ezért jöttek le ennyien. Miért ne tennék, a gondolatot is elsuhintom, hogy ha egyszer még kiszállási és napidíjat is kapnak érte. De közben országszerte azért rothad a fákon a gyümölcs, a kaszálókon a fű, mert oda nem kerül ember.

De mind rokonszenvesek, buzgók. Vidáman, természetes járandóságként fogadják Flóra süteményét, málnaszörpét, udvariasságát.

Négytől Veress Péter (a párisi követ) feleségével, Erzsivel. A szellemi nívó köztük a tartós kapocs, a kezdeti (nyilván) eszmei összehangoltság után. Jó megjelenésűek. Értelmességük járulékaként nyíltak. Úgy tehát, hogy szavuk hiteles pro-ként is.

Péter (nem tudok szabadulni valami szívbeli melegségtől, valahányszor kiejtem a nevét, a Veressről a Veresre emlékezve), székely származék, Csík megyei.

Lent töltött egy hetet. Tárgyilagos képet hoz vissza a keretében is. Három rétege van a (hol kétmilliót, hol két és fél milliót mond) magyar kisebbségnek. A befelé fordulva kitartók s így új európai rendezést remélők; a józan helyzetelfogadók; a "janicsárok" (az ő szava, mentő mosollyal, hogy még mindig ez a legérthetőbb kifejezés).

Ha ma lenne népszavazás, igen sok magyar anyanyelvű már nem kívánna gyökeres változást: a mai állapothoz köti az érdeke, a kompromittáltsága.

Közép-európa nemzetiségi viszályait élezni, ez ma az USA fő külpolitikai vonala, Brzezinski elméletei alapján.

Még két évig marad követ Veress. Eddig a franciákkal való szellemi érintkezés terén a legeredményesebb (még most az utóhatásaiban is) a mi párisi két hetünk volt. De az a jéghideg atelier! A követségnek van vendégszobája, mért nem fogadtuk el azt?! Bármikor rendelkezhetünk vele. Juhász is ott lakott.

Hoztak két gyomorfekélyt mulasztó gyógyteát, amivel már kint megismertettek. Ettől gyógyultam meg? Azaz vagyok kilábolóban ebből a betegségből?

Előbb a ház előtt ültünk, a gyümölcsöstál, a házilag készült sütemény körül. Esni kezdett.

A kandalló egyaránt adta a kellemes meleget (augusztus derekán) s a jó hangulatot.

Frénaud levele, benne a Monique készítette fényképek a Bussy-le-Grand-i ház előtt. "Dommage que Monique n'y figure pas. Nous sommes très bien tous les trois, Flora superbe, et nous ressemblant à deux paysans de Somogy un jour de marché, (celle ou nous sommes penchés, en particulier, regardant dans ta main, je ne sais quoi, est très drôle.)^[26]

Illés Endre naplójegyzetei a Népszabadság ünnepi számában. A lecsiszolt kő olvasása után: le kell tennem a tollat, ez az érzésem. Az a remeklés elcsüggeszt. Ugyanazon az oldalon E. Fehér Pál cikke a magyar múltról, emlékíróiról. Tollbénító ez is.

Délután Tivadar. Pestről jön. Ötletszerűen fölhívta Böbe lakását. Otthon volt. Négyszer operálták; amitől az étvágya megnövekedetten helyreállt - még vár rá pótoperáció. Egy-két órára engedték ki, két ápolónő közt. Az orvosa - Drobni professzor, kitűnő sebész - megkockáztatta az erőfeszítést. Jó ösztönnel. Az életerőt pezsdíti, jobban, mint bármely injekció.

*

Szent István napja. Gyermekkorom legnagyobb - leghőbb izgalommal várt, legtöbb élményben részesítő - ünnepe. Az ozorai búcsú napja. Sötéttel indultunk el Rácegresről, sötéttel érkeztünk vissza. Két kocsi zötyögtette alvás közt a körhinták forgása, a céllövölde durranásai.

Álmatlan éj. Az ostromlásom persze ágyúkkal is folyik, s minden nap betörhetik a főkaput. Az apró támadások éppúgy izgatnak már. Tegnap este hirtelen éles fogfájás, az alatt a fog alatt, mely a felső híd egyik pillére. Le kell venni, föl tehát Pestre! A lábamról lejött az egyik ujjperecnyi var, de alatta gennyes pont. Belső ajkam nem ritka ebéd közbeni megharapása - ráadásként éjjel - a félszendergések kezdetén is hasonló harapás a nyelven.

És a vers - a Pihenő - végének befejezése és a kezdetének sikertelen átírása.

Mit adnék most éjjel, az ágyban forgolódva, ha reggelre mégis kimenne a fogam alól ez az orv fájás? Egyhavi keresetemet? Egy évit is, még többet - pedig ez még nem a kaput döngeti. Az életemet nem egészében viszi el, hanem csak két hetet belőle.

*

Lívia - "Lici" ahogy kedvesen kiigazítja - okos és (kemény tapasztalatok árán - és után is) jó magyar pártállású asszony, a hosszú román vita végén: alapjában kezdeni az (igazi alapú) önvédelmet. Valami szervezetet a nyugati könyvkiadás, lexikonszerkesztés figyelésére, hogy - udvariasan - kiigazíthassuk az ellenünk irányuló hazug (már "tudományos") hírverést. Ajánlott ilyet, Tarr Lászlót szemelve ki vezetőnek, de - elejtették. Figyelni s kiigazítani a lapok közléseit is.

Patkó Imre a kínai tapasztalatairól: négyszer járt Kínában.

Pach Zsigmondról. Magától is megírta volna azt a - szerintük hibátlanul kitűnő - cikket. Tudták róla, ezért kapott mégiscsak megbízást rá. Mariska kitett magáért a kertben szedett friss zöldbablevesével. Ők vitték aztán haza, Pestre menet.

A tihanyiak szavairól: a naponnand nincs benne a köznyelvben, helye lehetne tehát benne is, a napközben értelmében. A lét, mint eszmélet; "léten volt még": ájulás előtt. Aztán a rebec, a csáté itt is; a szodé, a hévizál. Ezekre az árnyalt meghatározásokra nincs szó a közhasználatú beszédben.

Látogatóba Szabó Lőrincné Klárához.

Most múlt nyolcvanhárom éves. Arca pirospozsgás, amerikai zöld nadrágkabát. Évek óta alig eszik, alig lát - tartja szolgálatában tovább is Flórát. Barackpálinkás üveg mellette, orvosi rendeletre, értágítóul.

De vesz a süteményből is, a Pestről hozott eperből is.

Olvasni? Nem képes.

De a szobában televízió van. Ez előtt el-elüldögél. De csak a fehér foltokat látja.

Jövet hozzánk csatlakozott (mert ránk ismert) egy lelkes irodalomrajongó, még Lázár Mária barátnője volt. Kláránál szállt meg. Bejöhet-e a szobába, csak hallgatni a szavunkat, némán. Ő beszélt oly lelkes-gyorsan szünetlenül, hogy - végül alig tudtunk meg valamit Kláráról.

A népszerű jugoszláv nudista fürdőhely színes prospektusát nézegettem. Lóci odament pótnyaralásra a feleségével és kislányával. Lóci is - ötven lesz!

Mennyi élményt, tanulságot szedett össze egy életen át Klára. S milyen kiköszörülten tud őszinte lenni. S mégis mit tudtam meg most tőle használhatót? Hogy örült szinte a Pestről frissiben kapott hírnek: temetésén alig volt tömeg, író még mutatóba is alig. "Mindig is..." - mit mond ezzel egy nyolcvanhárom éves száj?

Mennyivel többet közölt élményeiből még tanulságul is az éppúgy őszinte Margit. Hogy miképp nem fogadta be senki Tihanyban a vajúdása (a méhében már halott gyermek kilökődése) alatt sem, csak azért, mert az ura nyilas volt. (De jóhiszemű, mert meggyőzte őt az előtte tekintélyes Sámli (Schammel?) úr. "De én? Még a zöld ingét is undorral mostam, annyira csak családpárti voltam: féltettem a gyerekeket, hogy rájuk is átragad a Sámli úr szava, hogy most mindent föl kell áldozni.")

Már délután felé - de őket mégis ebédre várva - Ikáék. Baj nélkül, egészségesen, tehát még vidáman is, a viszontlátás örömét foldva-toldva.

Ikán már látszik az állapota - főleg amikor testére tapasztja a szél az egybeszabott bő ruhát - de arcra egyre (lányosan) szebb. A védtelenség gyermeki szelídséget sugároz a vonásaiból.

A kis unoka rögtön, mint a szaglászva futkosó kiskutya olyan helyen, ahol már van emléke.

József itt van (Flórának ás), mehetünk hát végre a pincébe az évi borért.

Végül - jöjjön-e vagy ne az összezsúfolt kocsiban? - Ika is velünk tart, Bálintostól. Ölben, láb alatt demizsonok.

*

Gyerekkorom ünnepi - és világlátási - nagy hete: az ozorai búcsú után az Anna- és Lajos-nap Cecén. Szöllő, görögdinnye, nyikorgó új cipő, szoros inggallér. Unokahadak.

Itt most én vagyok - melyik nagyapa is? A gyánti? A Kállay?

Bálint még mindig bokortól bokorhoz nyargal, kutat, fedezi föl a világot.

*

Délután háromkor Rudnyánszky István, viszi föl Flórát, alkalmi utasként.

Ötkor Liptákék a veszprémi Napló tanár-festőművész-újságírójával.

Utána Ikával, Bálinttal, séta az új villák felé. Találkozás Lázárral. Szívbajos. Az orvossága - hatékony - reggel négytől este hatig a vízparton ül. A horgászbot varázsvesszőként mentesíti minden ("de minden") gondolattól; s így gondtól-bajtól is.

Eszköz nyújtotta buddhizmus. Mennyei béke.

*

Este aztán a Pestről lehozott posta. Nagy Ferenc, Hőgye Mihály, Zilahy Lajosné levele Amerikából. S hogy ne emelkedjék egy centit se az önbizalom feszültségmérője, Márta rövid beszámolója az erdélyi protestáns lelkészek szebeni nagygyűléséről.

Ez megint a jellegzetes román "túlpolitizálás". L.-ről köztudomású - hisz köz- és pártfunkcionárius, képviselő is, hogy hitele semmi. Ilyen szájszennyező munkát nem a legfőbbre kell bízni. Az ilyen testület csúcsára jó szándékú - ütődött, vagy ténylegesen meg is ütött - mulyát kell ültetni. A rangban másod- harmadfokúak végezzék az ilyen föladatot. A testület így sugároz még valami hitelt is. (Rövid esszét írni, miért oldozható föl még a gyilkos janicsár is, ellentétben a szép szavú "taktikus"-sal.) Sütő is kapott fölszólítást hasonló fölszólalásra (ellenem), elutasította. (Esszét írni erről is: miért tehette? Nem az első ok, hogy őt nem úgy helyezték a testülete - az írók, az irodalom - élére, hanem a maga megedződött lábán jutott oda.)

Hideg idő; szemerkélő, de folyamatos eső. Már délre meggyújtok egy öl "rebec"-szemetet a kandallóban; estig elfüstölög, kellemesre szelídítve a hajdani (aztán beüvegezett) verandát.

Délután háromkor Kiss Jenő feleségestől, Kolozsvárról. Nyúlánk, arisztokratikus külső, még a ruha is választékos rajta. Holott - jobban megnézve - áruházi szabványöltöny: a jó termet az előkelő rajta. Rokonszenvesen - hiszékenyen - lelkes.

Nyomában szinte Józsa, újabb tervvel a szellemi teendők dolgában. Ellához összegyűlnek Laci "fiatalabb" (ötvenes) hívei, az évi emléktalálkozóra, majd áthívnak engem is.

Este hét felé Flóra, egészségesen, kiszipolyozottsága ellenszeréül: az intézet építkezése már a harmadik emeletnél tart!

Barna Péterék a két kisfiukkal (Ikáék baráti köréből). Az asszony Borsos-tanítvány volt, most gyermekpszichológus a művészeti hajlam (s fejlesztés) föladatával. A férfi - atomfizikus - nemrég jött meg Iaşi-ból egy tudós értekezletről. A román kartársak panasza: minden vizsgálatukat s kísérletüket a rögtöni gyakorlati alkalmazás föladataként kell végezniök.

Még el se mentek: Jean-Loup Charmet-ék, vagyis a feleség Szerényi Anikó (unokatestvérem, Jani Lajos fogadott, illetve mostohalánya) és a két fiú, akik - akár apjuk - jól értenek s meglehetősen beszélnek is magyarul. Tekintve, hogy Jean-Loup édesanyja is magyar eredet (ő meg Ferenczy Sanyi feleségének a nagynénje. Ezek révén ismerkedtek össze a fiatalok.)

Pincéjük van Akaliban s vele megbeszélendő gondjuk.

Anikó is mint pszichológus dolgozik Párisban, kórházban. Jó megfigyelő; csöndes tekintet, de mélyén még éles humorérzék is: ő meg anyja révén székely eredet.

Mint a mérleg két tányérja, úgy tudja összehasonlítani két életterének jelenségeit.

A magyarok, ellentétben a franciákkal, nem tárgytisztelők. Innen pazarlásuk, lustaságuk, műveletlenségük; sőt a rossz közerkölcs. Párisban pl. képtelenség orvosnak, de még csak ápolónőnek is "hálapénz"-t adni. Legfeljebb egy tábla csokoládét.

A hazai anyagpazarlás.

A megvesztegetések.

A franciák viszont emberietlenebbek. (Ez is a tárgyszeretetükből fakad, a "tárgyilagosságuk"-ból.)

Vacsorára itt maradnak a kandallóban sült krumplira.

Tizenegy felé Hunyor Kati (Pólya Tibor unokahúga, Cs. Szabó legmeghittebb barátnője, (de barátja is) olasz autón, Svájcból.

Tisztázni végre a Keresztury - Cs. Szabó boldogtalan kosösszefutást.

Ebéd, jó hangulatban - jó rúgózatú elme, frissen forgó nyelv, remek emléktár ül mellettem az asztalnál.

Föl aztán a szöllőhöz, leszedni a körtét - azaz szedni két kosár és tarisznya körtét a roskadásig tele fáról.

Uzsonnakor egy-két lapkivágás, Cs. Szabó kinti helyzetéről az emigráns sajtóban.

"Laci fáradt" - nincs otthona. Bizalmasan közölt végrendelkezése: ne Angliában temessék el. Hol tehát? Itthon?

Újra a tervek végiggombolyítása: hogyan lehetne megindítani ismét, hogy itthon mégis kiadott könyve várja?

De hát én tavasz óta nem beszéltem egy fentibb emberrel, s ezután is bajos kéréssel jelentkeznem. Rögtön kérést kapnék magam is.

Öt után búcsúztatjuk a vendéget a kigördülő autójában.

Az itt hagyott lapkivágások közt Borbándi kitűnő cikke a Korona visszahozataláról. Föllélegeztető olvasmány: van publicisztika.

A lapkivágások közt a kanadai Magyarság-ban Mikes György mondata az Ebéd a Kastélyban-ról. "Illyés egész mondanivalója kárörvendő kézdörzsölés. A volt béresgyerek rosszakaratú vigyorral beleköpött a volt gazdája tányérjába." Frey András pedig "...Illyés az emigránsokat is próbálta gyalázni... És ami a még nagyobb vétke: részt vett az elszakított magyarok elárulásában". És: "Ez a magyar paraszt emberhez méltatlan (nincs rá jobb szó) ordenáré proli tempó nem zavarja az emigránsokat (Cs. Szabóékat), hogy Illyést úgy ünnepeljék, mint..." stb.

S most mért volna kedvem - különös elégtételem - végigidézni mind ezt a satöbbit? "Alávalóság", "gyávaság", "árulás" - ezeknek fő gyakorlója vagyok elég hosszú fölsorolásban.

Leírtam már (egyre esedékesebb) végrendeletemet arról, hogy ha lesz népszerű életművem: bevezetőül a föllépésemtől leírt legyalázásaim kellően összeszedett virágcsokra álljon.

*

Itthon: semmi hír, hogy a Közügy bárhol megjelenhessék. Vagyis bizonyos, hogy a "türelem" és a "majd meglátjuk" -: a cenzúra egyféle nyálkás kötele. Átolvasva a verset (késő este), hogy mi is benne az akadály, az a kényes csomó - amit az érzékeny zsarnokok nem nyelhetnek le -; hozzáírtam még egy szakaszt.

A ebéd utáni gondolatgyűjtés után épp ülnék a kis kerek asztalhoz: Flóra hangja lentről, várnak.

Az egyik malomkőasztalnál Jean-Loup Charmet, Anikó, a két gyerek. A másiknál a kis Bálint a nevelő-udvartartásával. A fehér bádogasztalnál idősebb férfi, két leánykával.

Előbb az utóbbiakkal a dedikálás, több könyvbe is. Köztük egy Puszták népé-nek első kiadása, kezdetleges betűkkel benne, aki pénzt adott érte. Paraszt tehát, vagy munkás.

Charmet-ékkel órák hosszat tartó megbeszélés, kérvényfogalmazás a pénzügyminiszterhez. Eladták a Jani-örökségű családiház rájuk eső felét, no meg az akali pincét, s helyébe Dörgicsén vennének egy parasztházat. Külföldinek ez bajosan megy. Személyes kísérő levél tehát részemről (saját kezűleg), majd a kérvény másodszori átfogalmazása, legépelése.

Közben Kodolányi Istvánka egész családjával, gyalog föl, Paliék telkén át. Hét gyermekük van, öt sajátja, kettő az asszony első házasságából. Vallási meggyőződésből vállalják (szívvel-lélekkel) ami gyermekáldásban csak részesülhetnek. Az "újkeresztények" közösségének tagjai ők is? Nagy körteosztás.

Közben Józsa Tivadar újabb fogalmazvánnyal.

És a pécselyi asztalos, megbeszélni, hogyan javítsa meg a fürdőszoba ablaktábláját, hova szereljen új polcokat.

Megy a vonat! Gyors kapkodásban ki a kilenc Kodolányit a saját és a véletlenül idejött autókba. Csepeg az eső, hidegül a szél.

De fogalmazás még a tűzrakás, a krumplisütés közben is.

Kemama meg hova vitte sétálni Bálintot, ebben az időben, sötéttel?

Nyugtatók, altatóul.

Az év legkeservesebb napja, eddig.

A fű lekaszálása.

Bozsgás és másodpercenként villámlás az agyban, le a bal szem alá. Megvakulok? Dermedtség, hogy ez az, ami Bénit lesújtotta.

De - másfél órás séta - botladozó bolyongás - a szöllők közt.

Kötél József és Jani (a fia) épp a pincénél.

Van még a borból, amit a hordó aljaként hagytunk itt. Töretlenül áttetsző.

A hányinger ellenszeréül. De jótékonyan hat az agyra is.

De szüntével - növekvő bozsgás.

Este felé Veress Bulcsú és caracasi Nyárády Miklós(?). Flóra - rosszullétem miatt - udvariasan elküldi őket, de mikor (hátrafordulva az ablakból) megmondja, kik voltak, megkérem, fusson utánuk.

S a beszélgetés mégis: hol szereti a klímát a füge, a nemes gesztenye.

Rövid idő után mégis megkérem őket: hagyjanak magamra a dadogásommal.

Aztán Józsa, kézirattal.

Nyugtató. Kikészített Noxyron.

*

Még két szakasz a Közügy-höz. Keresve, hogy mi "túl sok" benne, így érzékelem, hogy mi hiányzik belőle; mi fér még, azaz tartozik bele szerves részeként.

Rossz éjszaka; nyugtató, és fejszaggatás elleni kevert por. Indulás reggel 9-kor Siófokra, a kompon át. Szél, hideg, ígérkező eső.

A Mahart kikötőjének fogadócsarnokában: Boldizsárék, Passuthék, Borsos, Keresztury, Görgey Gábor, Tamás István, Bertha Bulcsu, akikkel elsőkül kezet fogunk.

S a vendéglátók.

Ábrahám Kálmán (aki meghívott), megnyerő miniszteri viselkedés. Paraszti szép arc, de választékos nyugati öltözet. Felesége a születéssel kapott szépségét ízléses szépítéssel növeli - és fiatalon - kétszeres nagymama..

Hajóra invitálták az egész együttest a tó közepére.

Tanácskozás a Balaton jövőjéről. Ültetés programmal. A miniszter, majd két szakelőadó igen őszintén s hiteles adatokkal tárja föl, amit a hozzászólók vitaanyagul hozhattak volna. Így a "vita" gyorsan ment a cél felé: mik a valóban rögtön megvalósítható teendők.

Hideg ebéd.

Boldizsárral egy asztalnál.

A hidegtál körül: Görgey, Tamás István, Bertha.

Dideregtem, végül hoztak egy fedélzeti pokrócot, hónaljig beleburkolóztam.

Este Iván, Topolánszky, új feleségével, Évával.

Vizsgálatok. A vérnyomások jók: Flóra 145, én 105.

Egy rossz óra kizökkent (de az önpusztítás fokáig) a "létmenetből" és három nap is olykor, hogy visszaemelgessem magamat, ezt az egyre ingatagabb úti szekeret.

Délben Józsa. Ika fölkiáltott, hogy itt van - nem hallottam. Flóra följött, hogy szabadban sütnek ebédre húst, ő is itt van. Azt hittem, ebédre is itt marad. Aztán Ika kiáltása, mikor (ebédre gondolva már) indultam: Már késő! Elment!

Telefonálás, kínos mentegetődzés.

Négyesben esszük a szabadban sült húst, ott lent, a sütőhelyen.

Este séta Flórával, a sötétben. Ezt kellene mindennap. De olyan gödrös az út (csak a volt tiszti főügyészig van makadámozva), hogy a bokatörés veszélye nélkül alig lehet lépni.

Film a kis tv-ben. Bergmann Jeanne d'Arc-ja. Zörgő csontvázzá tette az idő a filmet, a rendezést, - már-már a (nyilván akkor még kezdő) színésznőt.

Kedves Aurél,

Dicsérjük az orvosokat, akik a saját betegségükről afféle hajónaplót vezetnek, azt ígérve, hogy a végső kikötőig!

Ami jó írásmű, az mind ilyen hajónapló. De ilyen minden művészi alkotás is. Hogy a befejező - a legizgalmasabbnak, a legtanulságosabbnak tetsző pontig hogyan jut el ki-ki, vagyis mindenki a Pályán - arról naplót (és leckét) nyújtanak a festmények is. Rembrandt élményei és gondolatai az öregségről, ahogy vásznain ránk hagyta, tartalmasabbak Cicero körmondatainál, Épiktétosz nagy szentenciáinál.

Mélyen megrázó, amit ebben a kis formájában is nagy könyvben azáltal mondasz, hogy valójában ábrázolod is a lelkiállapotot: a megállíthatatlan hajóút megannyi örök pillanatát. Kapj belőle annyi vigaszt, mint amennyit másoknak adsz!

Mindnyájan szeretettel ölelünk mindnyájatokat

Gyula

Tán sosem írom meg, vagy legalábbis nem olyanra a Puszták népé-t, ha az első részt nem olyan megalázóan adják vissza a Magyar Hírlap "felelősei". Még egy szakasz most - csaknem ugyanolyan ösztökélésre - a Közügy-höz.

Nem, ez a fajta cenzúra, ez a nyálkás-hínáros, megalázóbban fojt, mint az acélhurokkal - egyenesen: tisztán - dolgozó. Azok mívelik az áltatással bonyolított műfajt, akiket magukat is áltatnak.

Délben Józsa a fogalmazvánnyal. Ebéd közben beszéljük meg: az ilyenféle írásban semmi líra, semmi, ami nem általános érvényű. Noha az indítéka nagyon is "lírai", és a még nem általános érvényűt akarja kifejezni.

Közben Pintér Pálné újabb gyűjteményt ír le emlékeiből - a gyermekkorban hallott pajzán történetekből ezúttal - ajánljam ezt is kiadásra, írjak hozzá előszót.

Ajándék csomag: két kis kerámia, saját arcmásommal, megzenésített versek. Dr. Szállási Sándorné.

Közben Ikáék már rakják a rengeteg holmit a kis Volkswagenbe; még a tetőre is kerül.

Induláskor Tangl Haraldné, a - hány évtized óta is régi "szomszéd" - Rácz Györgyné, Ella egykori legszívszerintibb barátnője.

Estig marad, a ház elől beköltözünk a kandalló, elé - ezúttal elégszer kiszellőzendő füstbe.

Híre aztán van. De kellemes, gyors szavú - színészi képességű - társalgó. Az Akadémia üdülőjében nyaral, remek filmképek az odajárókról.

Németh Lászlóról. Az utolsó hónapokban ő volt gyakran vele: sétálni vitte, bejárt hozzá.

Az Irgalom modellje Flóra. De hisz ez tudott dolog!

"No persze csak a karakter. Meg a könyörületessége! Antigonéi."

A második remek nap! Egy lélek se a kapu felől, végül oly üdítően, hogy a sárgarigók eltávozása is pihentet. A ház előtt ülök (mert a szobánkban Flóra cihát vált, ágyneműt szellőztet), ölemben könyvvel, papírral, abban a hiszemben: tartós lesz a napsütés. De aztán pokrócban is remek. Olyan remek, hogy a 4-5 szakasszal megbővített Közügy-et is remeknek találom: a betoldás nem állította meg a svung-ot (amitől féltem). Munkakedv tehát, s ez a jó érzés különösen megmarad, sőt fokozódik, mikor Flórának segítek rendbe tenni az alsó kertben a rebec-et: fűrész, balta kielégítőbben villog a kezemben az ágakra, mint a legfrissebb mondat a fejből a papírra. Lent sütjük meg a szabadban a déli húst. Hamarosan abbahagyatja velem Flóra a munkát.

Reggel 38,2. Az éjszaka folyamán hidegrázás. Fájdalom minden mozdítható csontban. (A tegnapelőtti megfázás?) (A tegnapi túlhajtott fejszézés, fűrészelés utóhatása?) Ijedelem hozzá: ha őszintén megmondom, Flóra fölkényszerít Pestre.

Szerencsére Csabi még itt van. Visz be vizeletet vizsgálatra Füredre. Enyhébb fokú foszlányosodás. De az a keményebb fájás, az a prosztata? Reggel nyolckor alszom el, tízig, tizenegyig. Flóra föl akarja hozni az ebédet (a tegnapi káposztás tészta és halleves maradékát), de: ha megemberlem magam, s lemegyek, megerősít.

Váratlanul sudár termetű negyven fölötti férfi és felesége, két kisgyerekkel. - Nem ismer meg, Gyula bátyám? - Hát bizony kaparnom kellene a fejemben a nyalós képeket. - Rácz Sándor!

Még egy dilettáns, akinek a nyugdíjazottság adott szárnyat. De elküldte az 1931-ben írt verseit is - döntsek én, érdemes-e életét a költészetre áldozni.

Tihanyban négyen írnak a közlés sürgető igényével. De egyik sem eredendően tihanyi. Pintérné (a legértékesebb, akinek jelent is meg könyve) somogyi; Jenei Sándor (a volt közértes) Mariska szerint egy sváb faluból került ide, s maga is sváb volt; Csernyák József, a "legfejlődőképesebb". Őt, mint bértaxist az autóforgalom hozta ide.

Ezzel megy el a délelőtt. Ha nem beszélek velük Pestre indulásunk előtt: örök a sértettség részükről s részemre a gőgösség híre a faluban.

*

Ebédre autón Kiss Ferenc, Janics Kálmán, Tóth Lajos, Szigeti László. Négyig tartott az igen finom - munkaebéd. A fölvidéki helyzetről.

A magyar Lidicék, amelyekről tilos csak célzást is ejtenünk. Az erdélyi Szárazajkák. S a legszörnyűbb a Szigetújfaluban 1945 nyarán, már jóval a háború befejezése után tarkón lőtt 92 tizenhat éves magyar fiú.

*

A csöndes mintaorvos, Janics Kálmán. Magas termet, sovány, megpróbált homlok, okos szem, szívós arcvonások. Szája körül a becsületesség.

Elfogadnám családi orvosnak is.

De a többi három is.

Vigaszebéd volt. Keserű gondokkal, de lélekerősítő. Hogy ilyen emberek is vannak.

*

Milyen kitűnő jellemfejlesztő egy-egy mozgalom (a munkásmozgalom!), míg nem jut a céljába!

*

Este Józsa, pihenőül néhány percre az olasz rokonai vendégeskedéséből. A láz 37,2. Vizeletet visz vizsgálatra.

Telefon: duplázni kell az orvosságot, a lázat nem a hólyag, hanem a vese okozza. A bajnak négy fokozata van a kórházba utalásig. A vizsgálat a harmadik tüneteit mutatja.

Vasárnap. Senki egész nap! Mintha elutaztam volna, s már meg is érkeztem volna egy lakatlan messzi szigetre. Borús nap, lóg az eső. Láz: 37.

Az elrágalmazás több, mint a megrágalmazás. Magyarország belső elrágalmazásának története a XX. század közepén - ilyen című könyv lehetne folytatója Litván György és Juhász Gyula valóságfölderítő publikációinak.

Az elrágalmazás a sorozatosan sikeres, a végzetes következményű megrágalmazás. De mi is vezette - milyen indulat és érdek - azokat a magyar anyanyelvűeket, akik ezzel a tudattörő (mert benső hangnak tetsző) módon rombolták a magyar anyanyelvű közösség omladék kereteit; szúette, viharroncsolta gerendázatát?

Litván tán ezt is meg tudná írni, száz év múlva.

*

Vitámban Flórával (hogy testi egészségemre kell-e jobban vigyáznom, "vigyáznunk", vagy életem értelmére): Fiatalon kockáztathatjuk így-úgy a becsületünket is, ösztönünk ilyet súg azzal: lesz esztendő még elég helyreütni az esetleges hibát. Az öregnek erre már nincs ideje; hovatovább egy lépést se, egy percet se becsület nélkül.

*

A haza drágább dolog, hogysem a politikusokra lehetne bízni.

Főképp a "kis" hazákról szólva.

A politika szakértői a pillanatot figyelik és szolgálják, ez a hiedelem. Hozzávéve, hogy esetleges balfogásaik, sőt ballépéseik fölött elnéz az a bizonyos távoli - tágabb lejáratú - erkölcs, amelyek érvényesítése a szellem embereire hárul, napi föladatként.

A valóság merőben fordított. A tételt a század a feje tetejére állította. A hű írástudó már-már óránként kap kötelezettséget közbeszólásra; közbelépésre a maga módján. S a politikust kötik a "hosszú távlatok".

A tegnapi telefonmegbeszélés szerint 11-kor eljött értünk Aczél hivatalos sofőrje.

A nehéz hangulat (az enyém) oldódik, de csak hosszú bölcsészeti nézetfejtegetések után: mit segíthet vagy árthat az író közvetlenül a politikának.

Ott fordul elevenre az általánoskodás, mikor: bánjatok úgy velünk, hogy merjétek vállalni még a letartóztatásunkat is, az engedélyezett szabadságunk fejében!

Tetszett-e Pach cikke?

Nem kaptam időt megmondani, ha tetszett is: elütött a szótól engem, az újabb sakkadástól.

Flóra, Zsuzsa is belefűzték a magukét. Flóra az erdélyiek kívánságával: nemcsak nem abbahagyni, hanem fokozni a törődést velük.

Meglepő fordulatok lesznek ezen a téren.

Gyalog föl az étkezőházba. Négyesben az óriási - ízlésesen elegáns - egyik asztalánál.

Húsleves, főtt marhahús tormával (az asszonyoknak becsinált borjú), tészta, gyümölcs, fekete.

- De azért volt, amikor teljes szívvel a kommunisták mellé álltál?

- Amikor akasztófa alatt álltak.

Hétkor Sasvári a főiskolai kocsival Flóráért.

Szél, de napsütéssel. A szép idő könnyebbé teszi a búcsúzást. Mintha kellemes útravalóval bocsátanám el, egy csokor szép virággal.

Alig egy óra múlva Józsa. (Flóra nem enged egyedül maradni.)

Beszélt Sándorral, Csoórival. Az ő ajánlatuk: közvetlenül Kádárnak írni levelet. Ez személynek szól; nem olyan általános, mintha a kormányzat kapná. S úgyis őelébe kerülne.

Jogászokkal is értekeznek, hogy minden szigorúan törvényes - a nemzetközi jog törvényeinek vonalán - maradjon.

Készülődés Győrbe, ¹/₂9-re ígérték, hogy értünk jönnek a színházból. Ébren már ötkor, fölöltözve, megborotválkozva már 7-re. Át Pannonhalmán. Álljunk meg egy félórára. Odafelé nincs idő, de okvetlenül tisztelegnem illik Mécs Lászlónál - ha még ott van. Épp azért, mert hajdan oly rossz volt köztünk a viszony. Az én bírálatomra nyeglén legyuszizott. (Babits utasította rendre.) De most már hány éves is? Meg az óriási fölénye, hogy - mellőzik. (Még az egyháziak is.)

A drámát nem tudtam átnézni - nagyképűségnek éreztem, hogy "foglalkozzam" vele. Magammal "foglalkozni"! Ha nem kerítené az egészet most ünnepiesség - ünnepieskedés.

Csoóri állapota aggasztó: Böbéé is. M. Dezső állapota még csak nyugtatja az otthoniakat, mert ha két napig átélte a krízist, bírni fogja tán továbbra is.

Győrben vagy figyelnem kellett, vagy szünetlenül beszélnem, tíztől fél háromig, és mégis üdítő nap. Az idegfáradtság pótlásául szellemi frissülés. Kibújt belőlem a tanár. A színészek minden kérésére - hogy milyen természetű volt Kossuth, Csányi, Görgey - egy-egy kiselőadást kellett tíz-tizenöt percbe tömörítenem. Hazafelé a vezető: regölyi származék. Ozora?! Az ozorai bicskások?! - még ide is eljutott a falu híre. "Egyesével oda nemigen ment vidéki."

Nem akarok szépen írni. Szellemesen, "fordulatosan" sem. Ez az újságcikkírók mesterségi járuléka. Ne akarjunk szórakoztatni - a pálya vége felé ez a fő stíluskövetelményem. Igazat tudatni, tanítani tehát? Ezt is csak áttételesen. Igazat meglátni? Még inkább: igazat elfogadni. Jó jellemmé nevelni magamat a mondataimmal, ilyenféle a célom, egy élet tanulságával. De ehhez is (mint minden neveléshez) szerény és megbízható mondatokra van szükségem. Ne csak a szószéken a pap ne illegesse magát, de a bohóc se, miközben fenekére esik. Csak annyi mozdulatot, amennyit a tartalom - itt a közlendő - kíván.

*

Egy óra előtt Bertók Lóránd kocsival. A rév melletti szálloda éttermében vagy negyven ember, asszonyok is. A Hazafias Népfront és az Akadémia közös Club-ja; tudósi rangra (vagy posztra) jutott, jórészt munkás- és parasztszármazású- (és gondú) harminc-ötven közti jófejűek háromnapos tanácskozása.

Délelőtt is volt megbeszélés. Most ebéd után a beszédtárgy: a tudós "kötöttsége" a "hazájához"; magyarul: az értelmiségiek közösségi felelőssége.

Nívósan, tárgyilagosan indul a vita.

A neveket nem rögzítette az agyam, az arcokat igen.

Az egyik fölszólalás szerencsés magva: Bertholet visszaadta a német tudományos kitüntetését, tiltakozásul, mert megsértették a nemzetét. "Hát lehet a tudománynak nemzete: hazája?" Annak nem; de a tudósnak igen.

Intéztek hozzám háromszor úgy kérdést, hogy nem háríthattam el a - már szokásos gondolatláncolatot: miért szociális kérdések ma a mi nemzetiségi kérdéseink.

Közben a "diaszpóra" fogalmának új tartalma; abból a kényszerhelyzetből, hogy beszélni tudjunk a határokon kívüliekről. Ma már mindenki érti, hogy régóta afféle argot-szó lett. Nemcsak a szülőföldről elűzött (vagy elkényszerült) csoportokat jelenti, hanem az elszakítottakat is. "Igen, nekünk diaszpóra területeink is vannak" - szaladt a számra. Nevetés támadt, az a fajta, mely a tragédiák előadását is csak világosabbá teszi.

Erről a jelentésváltozásról maradt le (s lett idegen a magyar szellemi életben) F. V. a maga acolyte-jaival, amikor ezt a magyar diaszpórát nyegle gúnnyal a lengyelek és olaszok határon kívüli tömegeivel hasonlította össze, és tette helyzetük emlegetését nevetségessé.

Csorba Győző puritán - s ezáltal fokozottan remek - (Másik nyelv című) verse a Jelenkor-ban. S rögtön utána Mándy Iván ugyanilyen "keresetlenség"-gel ugyancsak mesteri novellája. S mindkettő alig-alig megfogalmazható lelkiállapotot ábrázol ezzel a "mindennapiság"-gal. És a szám többi írása is. Jelenik meg még egy ilyen igazi avantgárd folyóiratszám Európának ebben a hónapjában? S mindez Pécsett szerkesztve, egy pörköltszagú kávéház még ódivatú márványasztalánál. S ez van olyan "magyarságvédelem": olyan erőd egy omló nép alá, mint... mint az a nemzetóvás, amit - "kampány"-nak nevezve - nekem kezdenek tulajdonítani. Az ki van szolgáltatva az időnek. Ez nem.

*

Délután ötkor Edouard Bailly, az Express munkatársa, Kiss Károlynak és fiának (Gulyás Pál unokájának) társaságában. Bailly Erdélyből, Bukarestből megtérve megy (holnap) Párisba. Beszélt a Luceafarul cikkírójával, Gheorghiu (?)-val is. Dehogyis tart engem fasisztának! Hát akkor? Mert azt nem írhatta le, hogy "Paysan révolutionnaire".

Este kilencig maradtak; bor, házi sütemény. Miket is mondtam? Magam kíváncsian olvasnám - fogom talán olvasni -, mi volt az ágazata a mégiscsak egy gondolat körött sarjadt szórengetegnek.

Hajnali ébredés. Flóra indult Pestre. Óvatosságból - hogy tudja, kímélnie kell magát - megmérem kétszer is a vérnyomását: 170. Előre beveszi a nyugtatót, a vérnyomáscsökkentőt.

Munka, nehezen. De - minek is? Kinek? "Ihlet"-bénaság, amíg a Közügy meg nem jelenhet. Nyilván nem jelenhet meg - messze visszamenően a "legérdemesebb" (a megírást leginkább megérdemelt) írásom. Versem.

*

Csingafa. Amit a pusztán katrincának mondtak. A vállra vethető kis rúd, a két végén lecsüngő vödrökkel.

Délután két mackóruhás férfi a drótkerítésen át: bejöhetnek-e? Csak egy percre. A külügyi üdülőből.

Kuti (s talán Jenő) nyugdíjas diplomata. Párisba akkor került ki, amikor én épp eljöttem, de - milyenek is voltak az otthagyott nyomok. Orosz Anna. Gerő.

"Spanyolban" szemmel látta Tarr Imre halálát. Elestét csak. Az ezredparancsnokkal túl messze merészkedett előre, puskatüzet kaptak. Ők nem tudtak értük mászni. A frankóisták vitték el őket: holtan? Sebesülten?

Sírjuk nincs tehát.

Nem szerette Tarrt. Még a jó termetére is dölyfös volt. A durvasága valóban széppé tette, férfiassá az arcát s ezt ő is tudta, s élt vele.

A másik vendég Tel-Avivban volt ügyvivő. Néhány hete itt sétál a parton a vendégségbe jött román külügyi államtitkárral. "Ott lakik Illyés" - mutatta meg neki a házunkat. Hát a vendég nem valami hízelgőt ejtett ki a száján. - Mit mégis? - Olyasmit, hogy megéri az is a pénzét. Nyeltem egyet, de mit válaszolhattam volna?

A legnagyobb gondomat mondta ki, dicsérően. Bár megérném azt a pénzt, amit az ország mások elől az eltartásomra - minden művészféle eltartására - elszed.

Este Józsa, ahogy Flóra elrendezte, hogy itt háljon, mert hátha rosszul leszek.

Negyven éve élek egy födél alatt Maricival, Flóra testvérnénjével, s most ismerem meg úgy, hogy becsülöm is, szeretem is. Szorgalmas, szótlan, szerény - vegetatív lény, növényi élet? Ez volt rá a megfogalmazásom. De hát a növény is harcol, mégoly csöndes tevékenységével is. Ő ezzel is használ. Öröme, ha foltoz, s én örülök, s elégedetten, szinte büszkén hordom az agyonstoppolt ingeimet. Hány esztendeje, hogy Lőrinc ezt a vastag nemezmellényt adta? S hogy megvettem Rácz Lászlótól ezt az amerikai villámzáras blúzt? Húsz-harminc év óta támadnak új főnixlétre Marici tűjének villogása után.

Este Flóra. Semmi újság! Ennél jobb hírt nem hozhatott. Annyi a szorongás a pestiek miatt. Dezső - a jobbulás felé agonizál.

Délután négykor Zákonyi Ferenc. Mikor ő jegyző volt Mezőkomáromban! Az ozoraiakról ő is csak azt tudta: bicska a zsebben, sőt kés a csizmában.

Ott olvasta a Puszták népé-t.

Kilovagolt rögtön az uradalmakba. Sok helyt árnyékszékek se voltak. A törvényre hivatkozva is - harcolni kellett. Újévkor el is maradtak neki a szokásos megemlékezések vékái és zsákjai.

*

Aztán Csernyák József, a nyugdíjas gépkocsivezető a verseivel.

Elutasítja, hogy megvegyen egy iskoláskönyvet a versírás szabályainak megtanulása - tudatosítása végett. (A cigánygyerekek pusztán a fölhúrozott hegedű révén maguktól is megtanulják a zenélést, el a kottáig. De egyszerűbb, ha az apjuk megmagyarázza a vonó és a húr kezelését. Ez a példám.)

Hat elemit végzett, mindig jelesen. Tanulhatott volna tovább. A tanító szemébe mondta: nagy emberként akarlak viszontlátni.

Ez neki elég volt, hogy ne erőltesse betűvel a szemét.

Hatvanöt évesen is jó test, mokány arc, erős áll - akár Németh Lászlóé. Németh önbizalmát idézi hát. S bizalmatlanságát egyben a világgal szemben. S végül még az erkölcsiségből eredő "gőg"-öt is. Hogy "azok közt" érvényesüljön, egy lépést se tesz - nem vesz kezébe tankönyvet.

Sok helyre küldött be verset, eredménytelenül. S milyen megtévesztő kifogásokkal - ismert szerkesztők, írók válaszaként is.

Holnap reggelre ígérték az Írószövetség kocsiját. Csomagolás tehát. A "becses" kéziratok helye minden helyváltoztatáskor egy megviselt, sarkaiban már lukas régi francia préseltpapír útitáska. (Nyilván a "becses"-ség ellensúlyozására s nemcsak azért, mert magában a táska szinte súlytalan.) A visszarakodás egyben mérleg is: mi lett mindabból, aminek befejezését ide terveztem. A Szentlélek lovagjai-hoz hozzá se nyúltam. Az Avant-garde most is az első "ének"-énél tart.

Délután Szabadfi István, egy hónaljnyi könyvvel, dedikálásra. Rajong a versért, minden rádiószavalást hetekkel előbb megjegyez. De olvasva - alig érti a verset. Szerinte, mert nem magyar iskolába járt. Nyitrán végzett s a szlovák iskolakönyvben a magyar irodalomból csak Petőfiről volt egy mondat, abban is az, hogy "szlovák ember volt". A szlovák nemzeti ünnepre a diákság részéről ő, Szabadfi mondta az ünnepi beszédet. Ma is betéve tudja azt a részletet, hogy "akkor betörtek a kegyetlen magyarok" (még a honfoglalók).

Rögtön utána Jenei Sándor, hetvenkét éves nyugdíjas. Ünnepi gálában, mindvégig ünnepi szavakkal. Jelent meg nyomtatásban is verse 1932-ben. De azután "elfoglalt az ipar" - kereskedő volt, Hangya-üzletvezető. Most - hogyan jelentethetné meg a verseit. De a látogatás fő célja: mondjam meg, miért nem érti ő a mai verseket? A betűt, a sort is érti, de az egészet szinte soha.

Közben Józsa.

Előtte már nemigen kérdezősködik Jenei, szégyelli mintegy (egy orvos előtt), hogy mi foglalkoztatja. A kapuban ismételt célzás - igen protokollszerűen most is - szívesen venné, ha én tisztelném meg őt látogatásommal, mert röstellné, hogy ő zavarogjon.

*

Bibóék végre, igen körülményesen. Két autóbuszt is kihagytak. Végre Józsa megy át értük Füredre a kocsiján.

Kikérték a vacsorájukat, meg is ették, de a hangulat hatása alatt - s a pedagógusüdülő konyhájának bírálatául - asztalhoz ülnek velünk. Józsa viszi a szót - Erdélyről persze, de István alig reagál. Megint csak: a politikatudomány egyetemi tanára "nem tud" hozzászólni az egyszerre túlbonyolult s a barbáran egyszerű helyzethez. A háborút - kérdésemre - ő sem tartja kizártnak. De ha nem tör is ki, az emberiség tán még annál is nagyobb katasztrófák felé tart: 1. túlnépesedés (húsz év múlva az emberiség 90%-a színes lesz), 2. a halak s madarak kipusztulása, 3. a városi közlekedés csődje, 4. a szaporodó népek élelmezési és művelődési süllyedése, 5. az erkölcsi rend teljes eltűnése.

Indulás tízkor Tihanyból, összesen 15, de nagyobbrészt kisebb csomaggal: kosárral, gyümölccsel, teli befőttesüvegekkel. Hűvös van. Rövid látogatás Kötél Józsefnél. Megoperálták, de még nem mehet napvilágra. Az amúgy is sötét (ablaktalan, csak üvegajtós) konyhában, fekete szemüveg mögött - első gondként is a szüretről. Egy hónap múlva.

Levetettem, de aztán magamra terítem a bőrkabátot. A vezető (nevét röstellem megkérdezni) már nyugdíjas, így szolgál Dobozy mellett. Olyan okosan (takarékoskodó, de mégis unokaszerető szemlélettel) beszél az érdi kis kertjéről, tágítandó faházáról, hogy a neki szánt borravalót fokozatosan 300 forintra emelem.

Itthon: Dezső meghalt. Az infarktusseb óriási volt, de a letelt három nap után az orvosok reménykedtek. De ő - a fogmosásra is fölugrált, a WC-re meg még erőszakoskodva is.

A kocsiból így egyenest a házmesterlakásba. Rózsikának van könnyözöne a mi láttunkra is. Hogy Flóra újra s újra összeölelkezik vele, tán merő szívességből uralkodni kezd magán. Úgy szidja Dezsőt, hogy dicséri is. Mert annak mindene a gyors munka volt! Most aztán itt a megvett szép lakás (a Kosztolányi térnél) s ő majd egyedül mehet oda örök gyászra. S azzal is mennyi baj lesz - amiért nem hagyta rá Dezsőre, hogy ne kettejük nevére, hanem rögtön az ő, Rózsika nevére írassák a lakást.

Az emberbe a kötelességei ojtanak felelősséget. Ez aztán hősiességgé is lázasulhat, az alkat természete szerint. Már-már függetlenül attól, hogy az a természeti adottság milyen. Van olyan alkat is, akit pusztán a dac tesz hőssé, ha ugyan nem a hiúság. (Minden dac alján ott a hiúság élesztője.)

Elfogadni ("vállalni") hűvösen a "hősiesség"-et, ez az igazi engedelmesség a körülményeknek; a jó tanítványi figyelem a "sors" leckéi iránt.

Ez alól kibújni már - gerinctörés, mert hisz felelőtlenség, elemien.

Ez "nevel" hónapok óta.

Semmi hír ugyanis, hogy akár a könyv (a Szellem és erőszak) terjesztését, akár a vers (a Közügy) kinyomtatását engedélyezzék. Bizonyos, hogy Aczéltól függ?

De a türelemre, hogy csak néhány hónapról; kezdetben hétről van szó, ő beszélt rá, a személyes hangot mindig barátira váltva.

Így engedtem annak is, hogy a Luceafarul-nak ne én válaszoljak. Noha épp az én válaszom kerülte volna el a személyes részt, és vitte volna tovább a vonalat. (Hogy tárgyilagos fórum döntse el, ki hazudott - kik hazudnak - egy eredendően nem személyes ügyben.)

A józanság érlelte felelősség most arra nyugtalanít (már-már álmatlansággal), hogy a méltó választ mégiscsak én írjam meg, publikálhatóan egy elv (és két nép) szolgálatában.

Pázmány nyelve. "Vastagíts engem Úr Isten, szentlélek malasztjával." Latinból fordít, Kempis Tamásból. Ott így hangzik: "Confirma me, Deus, per gratiam Sancti Spiritus." Az eredeti szöveg világítja meg a fordító eredetiségét. A vastagítás tehát itt (és a 16. században) erősítést jelent. Törvényszerűen, mert másutt is így lelem: "Fiam, vastagon állj és én bennem bizakodjál. ("Fili, sta firmiter, et spera me.") Ez a nyelv vaskosan erős. Mintha a De Imitatione Christi magasban járó gondolatait egy parasztember tenné át magyarra, mégpedig nem a beszélőhöz, hanem a hallgatóhoz alkalmazkodva. Amikor "eltér", akkor is irigylendően egyenesben van. "Engedd Uram, hogy - gyalázzam azt, ami teelőtted büdös" - "da mihi, Domine hoc vituparere quod oculis tuis sordescit". Írhatta volna: "ami a te szemedben mocskos". A nyelvész nyilván itt a szó szerinti hűséggel beszélt volna. De itt író kezeli a szót, a művész megingathatatlan fölényével. Téli halászásaikkor a tihanyiak is úgy teszik biztonságossá: vastaggá, erőssé a jeget, hogy hizlalják: időt adnak a hízásra.

Ennek a magyarosságnak jellegzetessége, hogy szinte tapinthatóan izmos; oly emberközeli, hogy valósággal testi. "Szüvednek soványságát békességesen viseljed", ez az áttétele annak az elvont, írástudói mondatnak, hogy "ariditatem mentis patienter suffere"; hogy az írástudatlanok, a szószékre bámuló bocskorosok is megértsék.

Nagy betegség jele, ha egy anyanyelvet "újítani" kell. A nyugati nyelvek rendezése - jellegzetességük föltárása a törvényszerűségig - a reneszánszban indul meg s a barokkban. Pázmány idejében már kész. Mi azért nem rendezhettük idejekorán, mert a nemzet, az ország sem volt rendben. Holott lám, megvolt még bőven az anyag. Ha nem újítani, hanem folytatni lehetett volna!

Hogy mi ez a törvényszerűségig vezethető jellegzetesség? A szemlélet, a világlátás; kimondhatjuk: a világszemlélet. "Jacta cor tuum firmiter in Domino" -: a bocskorosokba ez a zengő szólam "hű" fordításban csak a dobhártyáig hatolt volna. "Erősen támaszd a te szüvedet Istenhez" - így hangzik ez az ő eszük szerint, így megy egyenest a tudatba, világosan, szinte szemmel láthatóan.

Balassi:

"Idővel paloták, házak, erős várak, városok elromolnak.
Nagy erő, vastagság, sok kincs, nagy gazdagság idővel mind elmúlnak."

S hol olvastam ezt: sovány benne a hit?

Fél nyolcra a kórházba, fölkelés így hát fél hatkor; noha csak a megrepedt műfog a baj. Az üldögélés a folyosón ez a legkimerítőbb, így hát korán megyünk.

Két órára a pozsonyiak, de bizony négyig eltart, hogyan és mikor írjam meg az előszót Janics könyvéhez, s interjút adjak-e, vagy cikket.

Közben Pécselyről Józsa - itt ebédel, itt gépel.

Ruffy Péter - a szerkesztőségből telefonálva. Dél-Amerikában a magyar futballistákat egy család mindennel ellátta, s viszonzásul azt kérték: küldjenek nekik tőlem könyvet. S ezek még dedikálást is nyújtanak hozzá.

És telefon, telefon, még tízkor is.

Teli nap tehát.

Prés alatt álló nap a fej. De tartalmas csordulás egy csöpp sem.

*

Nincs veszélyérzetem. Pedig még ennek is van, és milyen radarérzékenységű ennek a kövér, nyár hizlalta őszi légynek, akivel órák óta párbajt vívok, afféle tüzérségi párbajt. A nagy ablaküvegen mászkál, küldi felém ingerlő zümmögését. Rácsapnék a Réforme szépen összehajtott lappéldányával, de mindig sikertelenül. Még csak kezem nyújtom a Réforme-ért (egy francia jó kiállítású hetilapért): a testes légy máris fölröppen. Két méter távolságból megérzi a veszélyt.

Az én veszélyérzetem öt centi távolságból, ötpercnyi időből nem működik. E fogyatékosságom révén évtizedekig a hős szerepében díszeleghettem. "Gyula kiáll!" "Illyés vállalja a kockázatot!" Épp csak nem érzékeltem a kockázatot. E hibám miatt hajdan egyedül anyámtól kaptam feddő szavakat - volt, amikor már-már nyaklevest. Aztán Flóra tudott visszatartani előbb egy-egy ápolónői (gyógypszichológusi) tekintettel, aztán - az ostrom alatti meggondolatlanságaim láttán - már csaknem olyan szavakkal, mint anyám. A bátorság atavisztikus - állati - örökség. Rettenthetetlen az oroszlán. Izmai, agyarai biztonságérzettel töltik el. De ezt a konok szemtelenséggel visszatérő legyet is bátorrá ez a különös radarösztöne teszi, és nem valami olyan kanti kategória, amellyel az erkölcs méri a jellemet.

Négynapi fekvés után végre - mert tündérien napsütéses a reggel - némi időre legalább talpon, fölöltözve, szemben a fekvésre kész ággyal.

Reggelente a hőmérő 36, este 38. Fölváltva didergés és verejtékezés.

De a szokásos agytompaság nélkül.

Így ez a négy-öt nap is vakációs utazás inkább, hajófödélzeten, könyvek közt, olyan kiszolgálással, amiben fejedelem is csak szerencsés házasság révén részesülhet.

Szabadság minden kötelezettség alól. Még annak - már-már pszichotikus kényszere alól -, hogy tollat forgassak, hacsak ilyen napi jegyzet végett is. Ha abbahagynám?

Még kinőnek az egérfogak.

A családból is csak Flórát látom. Nehogy áthessentsem a fertőző bacilusokat. De tegnap Ika egy félórára mégis fölhozta a kis Bálintot. Nagy távolságra ült le, és futtatta tőlem mindig még távolabbra a fiát. A vidámságuk egymást növelte.

Artur Lundkvisték tiszteletére vacsora a Gellértben. Boldizsár jön értünk. Útközben beszámol az Írószövetség választmányi üléséről - ahogy a román Gheorghiu újabb sértésével szemben megvédtek.

Lundkvist - az ő érdeme a most megjelent svéd válogatás a verseimből - nálam is jó másfél fejjel magasabb. Felesége hozzá illő. Szemben ül velem.

- Először járnak Magyarországon?

Tíz éve voltak már itt, nálunk vacsorán is.

Mellette Vas István. Alig értem (remélem, hogy csak a láz miatt), hogy miket mond; csak mosolyán látom, hogy kedvezőt, dicsérőt.

Fázom. Holott Csatlósné még ki is nyittatja maga mögött az ablakot.

Passuthékkal együtt hoz haza bennünket Boldizsár. Ismét a "helyzetem"-ről, a románok viselkedése kapcsán. Semmit nem lehet tennünk, holott érdemes lenne, mert januártól fogva még mindig a világ tudatában van, hogy valami nincs rendben a kisebbségi magyarokkal. És Kádár közeli párisi útja is fokozná a figyelmet.

"Amilyen valaki otthon embernek, olyan a világban magyarnak" véletlen mondat a többi közt másról szóló szövegben; leírója - Pinczési Judit - tán maga sem érzékelte, hogy egy jó ritmusú mondat milyen igazságot tölt egy közhelybe.

Lundkvisték vacsorán, Csatlósékkal. Egyórai késéssel érkeztek; indulásukkor épp kitört a vihar, kocsiról senki sem gondoskodott. Csatlós sorba állt taxiért, bőrig ázott, áztak. Jártunk mi is eleget idegesen az ablakhoz, áll-e meg kocsi a kapu előtt. Hűlt a nagy gonddal készült étel.

De aztán kellemesre fordult minden, már a viszki hatására. Közös jó barátok: Éluard, Aragon, Tzara, Breton. De még Paszternák és Neruda is. Csatlós kitűnően tolmácsolt - még a mondatok szellemességét is híven átadva.

"Erdélyi is." Hozzá sem kell tennem azt, hogy meghalt; Flórával már közös hangsúlyunk van a fölfoghatatlan (s így alig kimondható) megnevezésére.

Nehezen bírta a tehetségét Erdélyi. Nehezen bírta a tehetségét el már ifjan, meg-megrokkant alatta; eluralkodott rajta, emberileg le-lealacsonyította. Úgy értve, az eredendően rossz emberi tulajdonságokat is szabadjára engedte benne. Zabolátlanul acsarkodott, rágalmazott és követelődzött: zseniskedett, noha egy kis fegyelemmel hitelesen zseniként viselkedhetett volna, megvolt rá az érdeme, az alapja. Tántorgott tehát az égi teherrel; kapott persze gáncsot is - őt is nehezen bírták el -, hogy ha már esendő, alaposat essék. Föl fog állni, a helyére fog állni. De évtizedek múlva. Korszerű volt, rövid lejáratúan, mennyire korszerű! Most épp ezt kell túlhaladnia, azzal a megmentendő, megmentésre való teherrel.

*

Taxival - okosan beszédes fiatal sofőrrel - a Vörösmarty térre. Van fél éve, hogy bent jártam Pesten. Meszelik, festik végre a házakat. Mennyire hat a közérzetre még ez is, a város tisztasága, csinosodása. Mintegy jó levegő jön, jó modorú otthon. Tán még a csalás is kevesebb lesz, nemcsak a durvaság.

A PEN ülése. Felöltővel, sállal én dideregve. Versek magyarul, svédül.

Garai hoz föl a kocsiján, Bíró Zoltánnal.

Itthon már Csoóri (a kórházból), Szervátiusz, Kósa, Czine, (?) Lajos, Erdélyről persze. Higgadtan, de növekvő felelősségérzettel. Mert ha a "fegyelmezettség" a teljes némaságig fokozódik - az nem lesz hibás viselkedés?

Közben folyton Erdélyi. Húsz írót is láttam, egy sem tett egy szó említést sem a haláláról. Elalvás után is, ébredés után is: milyen megrendítő sors. De ki beszél akár Lőrincről is? Aki író a porondon van, az én nemzedékemből, a politika rá-rávetülő fényének köszönheti.

37, 2 - déltől fogva kitartóan annyi a láz. A hőemelkedés emeli a kritikusi igényt. Egy hete Tolsztoj minden művére a vakondtúrás Mont-Blanc iránti tiszteletével néztem föl. Így kezdtem bele az Élő holttest-be. De hisz ez főbe kólintóan alacsony, figyelmeztetően zsenge. Olyan idős korában írta, mint amilyenben most vagyok.

Ilyen bírálatot kapott a tegnap írt vers (a Francia barátaimhoz), pusztán azért, mert betoldtam még egy szakaszt.

Borzongás, verejtékezés.

A halál közelsége gyöngíti a testet. De erősíti a védekezés szívósságának egyetlen módját: a munkát. Még ha annyira "értelmetlen" is. És ha mégis ez (a munka) az értelme a lélek életének is?

Dezső temetése egy órakor a pestszentlőrinci temetőben; mert oda tudnak kijárni a rokonok. Menet bekanyarodtunk a Szigligeti utcába. Nem olyan sivár környezet, ahogy Flóra képzeletében máig él. Csupa kertes ház.

A szertartás első osztályú. Három fekete miseruhás pap - deli szép termetűek - jó hangú kántor. Rózsikát - aki reggel még kezében seprűvel az utcai kapuban trécselt, ültében is támogatni kell. Lánya törölgeti a könnyeit. Hunyt szem, égre tartott arc, állandó jajongás, amíg a (közeli) sírig eltántorog.

De két csuklás közt botjával mutatja a sírásóknak, hogy a koszorúk szalagjait az írott felükkel fölfelé rendezzék el. Ölelgeti, szó szerint könnyeivel öntözi - a végül bevert fakeresztet.

A pap búcsúztatójából tudom meg magam is: Dezső születése az édesanyja életébe került; egyéves volt, amikor apját is elvesztette. De kitűnő nevelőszülőkhöz került.

Rózsika haragban volt a lányával, az unokáival; Dezső iránti vonzalmából ő nem hívta őket. Most megjelentek - a gyász nehéz napjaiban folyik az összebékülés, rohamszerűen. Ez az öröm vegyül a fájdalommal. Dezsőt most már az unokák is siratják. Kötelességszerűen (a vitáknak engedve) vagy hálából? A közösen szerzett szép öröklakás Rózsika tulajdona lesz, hála F.-nak. A rossz lábai miatt oda kell máris vennie valakit, nyilván a saját rokonságából (s nem Dezsőéből, ahogy eredetileg emlegették).

Hazatérőben ismét bekanyarodás a Szigligeti utcába. Be is kopogunk. A belsőség igen szép - csupa virág és fa; még egy pirinyó szökőkút is működik. Még szebb lehetett a régi nagyságában a kert, még több fával, ahogy Flóra kiskorában, mielőtt a telek felét eladták. Két idős rokonszenves hölgy fogad bennünket, szívélyesen. A házat - az egész utcatömböt - két év múlva lebontják; tér lesz itt is, lakótelep.

Nem mentünk be a házba. Átalakították. Így akként maradt meg a fejemben, ahogy akkor - több mint negyven éve?! - először itt jártam.

Nagyklára temetése. A meghűlés miatt kelletlenül, de aztán mégiscsak föl a Farkasrétibe Flórával, kocsin. Egy rezzenet bennem: a falusi öregek találkozási vágya, bármily alkalmakkor? Biztonságérzet keresése, hogy - mi még megvagyunk.

Ismerős alig. Azazhogy a második-harmadik odahajlásra ismerem meg: Móricz Virág, Thury Leventéné, Kodolányi Jutka (Júlia), Sándor Erzsi. Férfi alig. Kabdebó, Hárs Ernő. A koporsó fejénél Lóci és - a legmegrendítőbb látvány - a kis (hat-hét éves?) Réka, az unoka. Riadtan ültében is apja kezét fogja.

Lóci termetre, arcra most még meglepőbben Lőrinc, csak kopaszon; és mosolya is - kopaszon szinte.

Hosszú papi beszéd, fölöslegesen, mert hisz mindenki ateista itt.

Kevesen vagyunk itt a ravatalozóban is. A fal mellett a tágas karosszékekben összetöpörödött öreg nők. Középen a még nyitott koporsóban Klára, belenyugvás közepette, mint egész élete folyamán. Kit is szeretett szív szerint? Gyermekeit, néhány barátnőjét.

*

Délután átvitték a Kerepesi temetőbe, Lőrinc sírjába. Flóra oda is elment. Kabdebó szép búcsúztatót mondott.

Délután ötkor Aczél ajánlatára a már kinevezett bukaresti magyar követ, Rajnai (?, keresztnevét nem értettem). Rokonszenvesen megviselt, de fegyelmezett arc; ilyen a lépésrakása, a hanghordozása is. Idéz valami katonást. Mintha a diplomatákat is úgy lehetne csaknem szabványban faragni, mint a katonatiszteket. A mesterség ilyen jelei mindig ébresztenek némi bizalmat: tudja a szakmáját.

Rögtön persze, mi várja - a kemény diók milyen zsákja - Romániában. Mentegetődzik: jöhet-e máskor is - véleményt hallani. (Tanács helyett mondja, mert egy pillanatnyi szünet után.)

A találkozás értelme: magam előtt is tisztáztam ezt a nem könnyű kérdésszövevényt. Aztán azt: hogyan veszélyeztetheti a politika is, a szellemi élet is úgy a közös munkát (a nemzet sorsának irányítását), hogy ne ütközzenek össze károsan még az elkerülhetetlen ütközési pontokon is. Amikre azért jutunk, mert az egyiket a taktika szabályai vezetik, a másikat az erkölcs és az - esztétika törvényei.

De ezekről más alkalommal. Tán már külön esszébe összefoglalva; világosra értek.

Flóra is jelen van. Kínálja a vörösbort s az ez alkalomra sütött - kitűnően sikerült - pogácsát.

Este véletlenül a szovjet-magyar futballmérkőzés adására nyitom föl a tévét. Nemzetközi adás, leleplezően beszédes az egész olvasni, azaz nézni tudó világnak. Magyar győzelem 2:0-ra. De a tribünök csaknem üresek, közöny tehát. De akik odamentek, azokat sem a sportszenvedély fűti, igencsak meggondoltatóan. A hangot nemzetiszínű lobogók serege helyettesíti - és zászló csak ilyen van. Az egyik csapat tehát lelkileg egyenlőtlenül, lelkesítő háttér nélkül játszik.

*

Bálint játék teherautóját éjszakára kint feledték a ház előtt. Épp az alatt a kis almafa alatt, melyet egykor Márta saját maga ültetett oda (két más társával). Fájáról almát földre hullni saját szememmel sose láttam - ebben a newtoni élményben nem volt részem, mind a mai napig. Az erkélyen állok, megrezzen egy kis ág, majd egy másik, és kopp, egy alma pontosan az elég terjedelmes játék teherautóba esik. S az én fejemben a correspondance révélátrice: mintha Márta (a hány tíz éve is halott?) nyújtott volna ajándékot Bálintnak, örömet szerezve annak a két lénynek is, akiket szeretett (s akiket akkor megajándékozni akart), Flórának és Ikának. S íme, nekem is.

Ha ezeket a jegyzeteket csak véletlenül is "írói ambíció"-val írom: céljuk ellenkezőre fordul. Úgy pihentetik (csitítják) az idegzetet, hogy kimerítik. Elszívják az erőt az igazi munkától. Vagyis céltalanná válik megint csak az életem.

*

Amerikából Nyeste Zoltán és felesége (akiknek békési házában 1945 tavaszán Némethék meghúzódhattak). Huszonkét éve nem volt itthon: "lélekemelő" a változás. Mindenki boldogan jönne haza megfelelő formaságok után: Kovács, Gombos, Vatai. Nem sejti, mit közvetítettem Nagy Ferenc dolgában. A Szent Korona körüli veszekvés; a román "hírnév" alakulása.

Jól vannak: vegyészüzem-szervező, a világot járja, most éppen az arabokét.

"Mindent tudunk" egymásról. Ő a könyveimből, én az ötletes újítása révén. Karácsonykor nyomtatott körlevelet küld a baráti s rokoni kör tagjainak, beszámolva, mi történt velük az elmúlt évben, s mit terveznek.

Házi iparosmunka, találékonysággal; legalább annyi elmemunkával, mintha regényrészletet írnék. A konyhában már-már csöpög a mennyezet. Végül megvan: a padlástéri zuhanyozó padlata ereszt, fölpattogott róla a szigetelő. Gipszet tehát? Vagy gittet inkább? Késsel kenném előbb, térden hajladozva, de aztán ujjammal tömöm és simítom.

Utóeszmecsere még: Elmenjünk-e Erdélyi temetésére? Elolvastam az első köteteit, aztán a Fegyvertelen-t, az önéletrajzát. Az előbbi után: menj el. Ez utóbbi után (ritkán szórtak rám annyi átkot s rágalmat, mint ebben): mégse. Vagy olcsó diadalmaskodásnak hatna, vagy még olcsóbb kereszténykedő megbocsátáskodásnak. Így is, úgy is, napokig tartó önvád. De milyen hiteles - ösztönös - költő! A képtelenül rossz civil ösztönei tehertételével. Mikor feledteti majd az előbbi az utóbbit. Ezt szolgálná, ha mégis ott lennék az utolsó földi útján. Elmegyek tehát. S ha nem mond senki búcsúztatót? (Mert meglehet.) Akkor nekem kell megszólalnom.

*

Erdélyi temetése. A taxi pontosan jön, a sofőr - fiatal ember - a temetőhöz közeledve fokozott bizalmassággal, már-már bizalmaskodással fecseg. Az elmúlás eltörli az emberek közti idegenséget.

Az első öt perc már éles szociológiai fölvétel a nem kisszámú összegyűltekről. Egyetlen férfi sincs negyven év alatt, hacsak a szép szál unokák nem Honor mögött. (Aki oly csodálkozva néz ránk, hogy én bemutatkozom, Flóra pedig megöleli.)

Egyetlen író sincs.

De mégis: Fodor András.

Az egyházi szertartást jóval előbb tartották. Soká állongunk némán a hideg ravatalozóban. Honor: fekete ruha, fekete szalmakalap. A koporsó fejéhez áll, arca elé emel egy talicskakerék nagyságú koszorút, csupa ibolyából. Így áll jó negyedórát, papnőszerűen; valamit jelképezve - az "Ibolyalevelet."

Kiviszik a kívül fekete, belül bádogszürke koporsót a napfénybe. Itt beszél - töredékesen hallom csak - Fodor.

Valóban csupa ősz haj és kopasz fő. S mert - megint csak ezt szociologizálom - magam vagyok író: föltűnést is keltünk tán, csattognak az alkalmi (a magán) fényképező masinák.

Elmegyünk a sírig.

Az emberi fecseghetnék - dörgölődzhetnék? Egymás után lépnek hozzám nehezen azonosítható ismerősök s ismeretlenek, magángondjukkal, terveikkel. Egy nő, szinte eszelősen: Erdély rajong értem, de tudom-e, s mit teszek, hogy Király Károlyt elmegyógyintézetbe zárták stb.

Hazafelé elkapjuk az egyetlen várakozó taxit.

Öregkori agyterheltség. A taxaméter mutatta 38 forint mellé 10 forintot mondok a vezetőnek, hogy fogjon le a százasból. De aztán figyelmeztetem, hogy tízzel kevesebbet adott vissza. Mert közben azzal volt tele a fejem, nem szerepjátszás volt-e, hogy kimentünk a temetésre. Azaz nem hiúskodás-e. Mert a szerepnek még lehetett értelme: a példa. Erdélyi valóban bête noire-ként csepült engem egy életen át, s íme nem az számít, hanem amit még így is ajándékozott az alkotó tehetségével az egész irodalomnak s így nekem is. Úttörő volt; olyan ugaron ugyan, melyen egykor Petőfi s Arany gazdálkodott; de ilyenen csak megújítani is az utat, van olyan érdem, mint teljesen új csapást vágni. Mert hisz végül háládatlanabb is.

Itthon épp csak arcot mosok: jön már Fedorenko, pontosan a megbeszélt idő szerint.

Nem tudja, milyen szívességet tett - s játszott szándéktalanul szerepet -, hogy épp akkor közölte a maga hosszú esszéjét, majd Laksin tanulmányát az Inosztrannaja Literaturá-ban (a Kháron ladikján-ról szólva), amikor a románok hivatalos irodalmi lapja fasisztának és hazugnak nevezett.

Így rögtön a magyar nép nemzetiségi kérdéseiről, igen őszintén.

Többször is megismételte, hogy a mostani szovjet követ is milyen jó véleménnyel volt mindarról, amit tőlem oroszul olvashatott. Megbízta őt - Fedorenkót - még tegnap is, közvetítse, milyen őszintén rokonszenvezik velem. Mások jelenlétében is elismételte: Illyés, az egy kemény férfi.

Mondott ilyet vajon a magyar politikus kartársainak is?

Nagy ideje a szovjet követség egyetlen fogadására sem fogadtuk el a meghívást. Helyes volt? Ha egyszer Fedorenkóval ilyen egyszerű közvetlenséggel lehet gondolatot cserélni végzetesen bonyolult kérdésekben is.

Aztán mivel ő kitűnő sinológus (szovjet nagykövet volt Pekingben) arról, hogy a kínai nyelv a magyarokat ma is hunoknak nevezi. "Folyamatosan a Nagy Fal ideje óta?" - "Igen."

Le is írja kínai írással.

Majd a hun civilizációról.

Mert részletesen cserélgetve értesüléseinket:

Nem írna erről is valamit? Ha csak a magyarok számára?

Bizonyos, hogy föllélegzésének van történelmi alapja.

Aztán, amikor órákig úgy ült Sztálin és Mao Ce-tung közt, mint most itt, a mi karosszékünkben, a mi asztalunknál. Ő volt a bizalmi tolmács.

S most mi az az emlékdarab, amelyet legtovább kerülgetünk? Hogy Sztálin összeöntötte (egy arasznyi magas pohárban) a vörösbort a fehérrel, s úgy itta - Mao nagy csodálkozására: nem egészségtelen. "De kellemesen vegyül a két zamat. Szeretem a vegyítéseket."

Másban is szerette! Ezt a Duna-völgyet is jól összekeverte.

És jót nevethettünk még ezen is, az időnek (az évekkel növekvő) humorérzékének jóvoltából.

Fedorenko kézírása, hogy a kínaiak milyen jellel írják azt, hogy

1. hun
2. magyar
3. Magyarország.

A "magyar" ejtése: hszjüng

Ez az író azon van, hogy minden képességét már az első lapokon bemutassa. A nagy ékszerészeknek nincs nagy kirakatuk. A világuralmi bankoknak a cégtáblája egy tenyérnyi széles márványtábla a kapu alatt.

A klasszikus hadtudomány szerint a fő erő fokozatosan mutatkozzék meg, de akkor fokozódó beavatkozással.

Délután Czímer.

Új színdarab?

Reggel futott át a fejemen: Urhegyi Ferenc édesanyja Klárikáéknál: öregségére egyik lánya se tudta magánál tartani, mert mindent elajándékozott.

A tréfás családi szólás: "van ezeknek" - tőle származik.

Tűz és víz alapállás.

Czímer szerint: mai drámának is jó.

De akkor társadalmi dráma lenne.

Holott így - az eredeti mintakép szerint - lélektani; lelki. Az öregség és az - üdvösség?

Lear királyné? Még azt sem. Fölmerül az ifjúság. Az eredendő erkölcs.

Erdélyi Honor, telefon Flórával: mikor jöhet föl.

A norvég költő, Knut Ødegard, aki egy kötetnyi fordítást jelentetett meg, Sulyok Vince nyersfordításai alapján. Skót származás, a politika is foglalkoztatja: parasztpárti, ezért jár (már másodszor) Magyarországon s most nálam.

Este vacsora Elláéknál: Böbe, Illés Endre, Juhász Ferencék, Gigi, Jutka, majd Csilla, végül Aczél.

Böbe "dokumentum"-munkájáról. Jó vacsora, jó bor - neki-nekiszabaduló nevetés, holott csaknem mindenki sírást feledtet vele. Juhászék némán egymás mellett, kéz a kézben. Aczél hoz haza bennünket. Ő meg már nagyon is sovány - gyomorfekélyes. Itthon a jó hangulat visszaütéseként rossz közérzet: nem fecsegtem-e túl sokat... "Csupa okos és szükséges dolgot, te voltál a központ" - így Flóra, nyilván vigaszul.

Károlyiné nyilatkozata a Kritiká-ban, E. Fehér közlése szerint. Még emigránsként Ehrenburg kérdésére, hogy mi lenne a kívánsága, Károlyi ezt mondta (volna): "Kis ház, nagy kert, gyönyörű tavasz s minden fán egy horthysta ellenforradalmár..." Csikorítóan stílustalan mondat, mellélő a tárgynak, az olvasót (aki alapjában mindig "nyájas"), úgy hökkenti meg, hogy ellöki az író céljától. Azokon a fákon az akasztottak csak in effigie függhettek volna. Mint ahogy Károlyinak (még bosszúálló) lelkületében is nyilván úgy himbálóztak; mert hisz ő - mikor módja lett rá - egyetlen embert sem juttatott kötélre.

Erdélyi annak idején bűnvállalás és bocsánatkérés után tért vissza a szellemi életbe. Szívből jött vajon ez a lépés, hiteles volt a versbe foglalt vallomás? A helyzet diktálta s így fogadta kétely is. A jó vers egy bizonyos fokon mindig hiteles. Erdélyi önkritikája ma is olvasható, szinte egyedüliként a szabvány önkritikák abból a korából: elevenen őrzi a vers volta; költő munkája (szinte függetlenül attól, hogy milyen költői mű).

Nem mindennapi kanyarba fordulhat itt a tűnődés. Mi a helye s a módja az önbírálatnak a szellemi életben.

*

Délután Eszenyi László, Washingtonból. A néha elkerülhetetlen nyelvi beolvasásról és a búvópatakként hányszor előtörő etikai hűségről.

Még egyszer a szellemi életben "megkövetelhető" önkritikáról. Zsdanov magánszorgalmú pesti tanítványai! Életveszélyesen írtak és szónokoltak: úgy értve, hogy mások életét fenyegetve. "A fő ellenség: Németh László" - ez a mondat vezércikkben azt jelentette, másnap a megjelölt börtönben lesz. S aki eldörögte - a Vígszínházba rendelt írógyűlés előtt - arcrándulásnyi önbírálat nélkül folytatta a publikációkat.

Tehetségtelenségben az agy, mint ketrecében a tigris, magát sebzi s nyomorítja minél tettre készebb, annál hamarabb. A magyar kisebbségek sorsa ilyen ketrec már az én fejemnek. Egy-egy pont puszta érintése, mintha a ketrecrácsban villanyáram is volna.

Dobos László - fiatal, kitűnő közgazda - "csak tíz percre!" De öt perc után már olyan kattanás fönt a jobb fül fölött az agyban, hogy: - most jön a végzetes villámcsapás?

De - századszor is - nekem kell válaszolnom az erdélyiek sürgetésére: miért nem lépünk föl most már komolyan, "mi" - értve ezen a kormányt.

És mért van még mindig "zúzdában" a könyvem.

És: "Gyula bátyám az egyetlen, aki kiállhat..." Aki...

Míg ki nem fogy a harminc-negyven éve túlfeszített ideg teherbírása. Míg ez a kattogás az agyban nem lesz robbanás.

A magyar fordítóirodalom, amely kezdetétől fogva tündöklő volt, az 1945-1955 közti tíz év alatt érte el legmagasabb csúcsát. Remek írókat - s nagyrészt klasszikusokat - remek írók szólaltattak meg magyarul. A toll olyan mesterei, mint Szabó Lőrinc, Weöres, Jékely, Vas, Kálnoky, a költők közül. A prózaírók sorából elég csak Némethet említeni. "Belegondolva", hogy ezek a termőidejük virágkorát élő írók a maguk elszánásukból épp akkor tán egy sort sem fordítottak volna. Shakespeare, Tolsztoj helyett - s no még Molière, Racine magyarítása helyett a magukét írták volna; eredetit, minden értelemben. Ám ez volt a megélhetésük. No, ne kerülgessük a szót: a kegyelemkenyér, amelyért - mondjuk ki itt is a szót - még hála is illeti azokat, akik így-úgy (nemegyszer lopva) odatolták nekik. Ez volt a szellemi életünk Révai-korszaka. A korszak "pozitív" oldala.

*

Elmefeszítő, de teljesen terméketlen (tehát csak csüggesztően fejgyötrő) munka már harmadik napja: kefelevonat-javítás. De ez az utolsó alkalom, hogy a - most már csaknem ezerlapnyi műfordításaimat - újranyomásuk előtt átnézzem, véglegesítsem.

Ugyanakkor Csak az igazat kefelevonata is az évi színdarabantológiába. Az elsőt, az Egyiptomi világosságot még lehetne tömöríteni. A másodikat, a Lőrincet példázót magam is feszülten olvastam végig. Megrendültem, s azt hiszem: tárgyilagosan is ez nem mindennapian jó. Pesten "képtelenség" előadni, Bánffy György szerint (aki még a pécsi siker másnapján jelentkezett érte). Az ok: nyomtatásban is megjelent, hogy hivatalos cenzúrát érdemelt volna már Pécsett is. "Adminisztratív eljárást" emlegettek.

*

Délután Erdélyi Honor. Arca teljesen az apjáé. Késve mentem le, össze kellett valahogy szednem a buta munkával szétdúlt agyamat. Szerencsére az apjáéhoz hasonló a beszélőkedve is. És a függetlenkedés. Nem azért jött, amit gondoltam. Maradjon csak csönd Erdélyi József körül - nem fog az ártani neki.

A temetés után még lakására is följártak: "hogyan kell kiértékelni", hogy ott voltam a temetésen.

Valóban egyetlen íróként - a "vidéki" Szüts Lászlót és Csanádi Jánost leszámítva.

Fodor Andrást a gyászbeszédre Tóth Dezső kérte föl. Azzal vállalta: ne kelljen bemutatnia, hogy mit olvas föl.

Honor látogatásának célja végül is: apja hosszabb verset írt a bibliai József szerepéről a fáraói udvarban. József belebukott ebbe a díszes szerepbe. Utolsó reménye öccse, Benjamin volt: az megállja majd a hatalmasok közt is a helyét! Honor faggatta apját: kire gondolt, amikor ezt a Benjamint időszerűsítve versbe foglalta: "Illyés Gyulára, mondd meg neki, ha meghalok" - ismételte Honor, közvetítve apjának a hangsúlyát, fejtartását is.

Föl vagyunk szabadítva; s ugyanakkor le vagyunk verve. Azaz itt mint osztály, ott mint ország. Kortárs honfitársaim ezt nem tudják párba tenni.

Pusztán a szóhasználat miatt. Hogy egy szó világosan mutassa az új tartalmát: néha egy évtized is elég. Mint az impresszionizmus esetében például. Néha ehhez egy évszázad sem elég. Az iskolai tankönyv történelmi térképén az, hogy "török hódoltság" máig zavarja a tudatomat. Belejátszik, hogy a "hódolás"-ban önkéntesség is van. Az legenyhébben is "megszállás" volt.

*

Délután hatkor Csoóri - meggyógyultan végre (úgy-ahogy), és Kiss Ferenc. Megint: az ő nemzedékük sorsa: szétszóródik az elemien közös kifejeznivalójuk is; csak azért, mert nem állnak föl külön terebéllyé. Külön folyóirat! És ha egy eddigibe tömörülnének, így valami külön szemlélettel akaratlanul is? A Tiszatáj-ba. Ilia a saját sorsának nagy esélyeit is eljátszotta, mikor meghátrált.

Aztán Kósa, beszámolva, hányan gondolkodnak már másként a román ügyben.

Később telefonon Kányádi. Jöjjön föl rögtön.

Flóra a pogácsák mellé kitesz egy negyedrúd szalámit, egy fél cipó kenyeret, bicskája mindenkinek van. Magát az eszmék "megközelítését" is szerencsésen segíti a köröm közi - nagyatyák korabeli - vacsora.

Hitler is cipőt viselt. Mussolini, Franco, Dzsingisz Kán, - a világ minden vérengző zsarnoka hordott valamiféle lábbelit. A téboly logikája kívánhatná meg, hogy pusztán azért én mezítláb járjak. Hogy a Sarkok jegét, a Szahara déli homokját, pusztán azért, nehogy a fentiekkel egyfajta vonatkozás - netán eszmebeli érintkezés - gyanújába essek, cipőtlenül tapossam. Sőt kapcátlanul, amennyiben kimutatható, hogy azok ilyennel is éltek.

A magyar szellemi életnek természetes járó eszköze Erdély és a Felvidék magyarok lakta területe is. Ebbe azt belekeverni, hogy a magyarság etnográfiai határait azért ne ejtsék szóba se, mert azok határok voltak Hitler és Mussolini (és Sztálin) szemében is - hova utasítsuk elmevizsgálatra azt, aki még ezt mívelte valaha is? És hova azt, aki még ma is azt míveli? Az ember már nem is a kezétől és tollától, hanem a papírostól kér bocsánatot, hogy ilyenre pocsékol időt? Mentség, hogy jámbor - hiszékeny - olvasók közt még mindig sok a fölvilágosítandó, meghökkentendő.

Ismét: "az utolsó nemzeti költő"! Ezúttal: "szocialista irodalmunkban". Az első internacionalista író, szocialista költő szocialista irodalmunkkal szemben.

Délután az amerikai költő Williams Jay Smith, feleségével, Sonjával (akiknek vidéki házában Ikáék napokat töltöttek) - és az amerikai tanácsos (Wilgis) feleségével. Most Rómából, Moszkvából hazatérőben vendégeskednek Pesten a kormány meghívására, magyar kitüntetések átvételére (holnap).

Van tehát beszámolnivaló.

Szellemesen, vidáman.

Hajnali fölriadás, nyomasztó szégyenérzettel. Hogy milyen nekiszabadultan szaporítottam a szót Smithékkel. Úgy belekábulva a sikerbe (amiért minden szellemeskedésemre oly értőn - nagyot - kacagtak), hogy még a francia nyelvkészségemet is "sikerrel" tündököltettem.

De Flóra s Ika is szüntelenül kacagott - ettől vetettem el a sulykot. Ez most az - izomláz?

*

Az idő végül is becsületpárti.

Hajlamos, hogy egy-két disznóságot megbélyegezzen.

Kitartani hát a megöregedésig, s aztán abban rostokolni: erkölcsi szolgálat, lehet, közérdek.

Este Domokos Mátyás a fordítások kefelevonatáért. Vacsorára Molnár Edit - még tanácsért is a Galériával folyó ügyében.

Arthur Haulot telefonja délben, vacsorára este. Magasabb, testesebb, mint valaha, óriás biliárdgolyó feje mélyet hajlik, hogy megcsókoljon. És flamand kedélyű (hangosságú) változatlanul, a hatvanöt éve ellenére. Csupa siker: csupa elégedettség. Második feleségétől a fia már hétéves.

De kitűnő megfigyelések is a remekül előadott beszámolók alján.

Megcsinálta - a nemzetközi összeköttetéseivel -, hogy a Brüsszelben velük élő orosz zsidó származású anyósa viszontlássa ötven év után először Odesszában az ott élő ikerhúgát. Gazdag kereskedőcsalád voltak, de a forradalom után persze épp ezért nagyon is szegények. A brüsszeli lánytestvér nem győzte idézgetni a sétakocsikázásokat, operákat, zsúrokat és bálokat. Az odesszai semmire, de semmire másra nem emlékezett, csak kilakoltatásra, sorban állásra, éhezésre.

Ebből egy színpadi jelenetet.

De akár regényrészletet.

Novellát - levél alakban? Az egyik lány hogyan panaszolja el - s világítja meg - a másik belső "árulás"-át.

Hova kanyarul az én "irodalmi" munkám? Értéke (értelme) lassanként merőben az, amit számomra jelent. Vagyis mennyiben segít jól eltöltenem (tehát nem hasznosan) az időt, amely enélkül a depresszió mázsáit hozná rám. Egész délelőtt abba "feledkeztem" bele, hogy tegyek-e még két sort egy epigrammához, vagy ne. A címe: Egy száműzött (ezúttal nem baszk, hanem katalán) szociológushoz.

*

Este héttől Sonja és Bill Smith, Ikáék és feleségével John Wilgis (az amerikai kulturális attasé) jól sikerült vacsorán. Noha a beszélgetés állandóan háromnyelvű: az elzászi Sonja (a Haussmann dédunoka) Ikával, Flórával franciául, Gyuszi Wilgisszel angolul. Wilgis velem mindenáron magyarul, mert ad rá, hogy ha már megtanulta, használja is. Épp ma érkezett meg az Express októberi száma Erdélyről, ahol "les Hongrois en colère". Erről folyt tehát a komoly percekben - félórákban - a szó, már csak azért is, mert a lap képmelléklete Sütő András és az én (Flóra szerint igen rossz) fényképem.

Kefelevonatot javítani valaha öröm volt. Kinyomatva látni első ízben, ami akármilyen kétellyel is, "nyomdafestéket kívánt".

Ma csak a kétely. Milyenné áll össze idegen szemben és agyban?

A Beatricé-ben, igen, vannak sikerült fejezetek. De épp amiért az egész "nyomdafestéket" s idegen elméket kívánt: a sorskérdések fejezetei túl súlyosak, túl bonyolultak. Igaz, kerülnöm is kellett a túlságosan egyenes fogalmazást. Hisz csodálkoztam (s mások még jobban), hogy mindez így is megjelenhetett.

Egész nap ez a fajta korrektúrakészítés - kimerít.

Este váratlanul a Reuter tudósítója, Bécsből:

Csak két napra jött Pestre.

A külföldön az ő jóvoltából megjelent cikkek közt szerinte a legfontosabb, hogy az angol kommunista napilap is a Luceafarul vitáját úgy közli, hogy a magyar álláspontot védi, az öreg költő igazát. Igazam van, már csak azért is, mert öreg vagyok.

Flóra összetörve jött haza az intézetből, a kirobbanás határán, megint a párttitkár és az építkezés akadozása miatt. S itthon is a háztartásban; mihelyt nem ő intézi még a jégszekrényben is a rendrakást - teljes pagaille. Nyugtató és újra nyugtató. Végre is az a pihenő hozza rendbe, hogy Weyganddal a beszélgetést is fokozott figyelemmel hallgatja, a szokásos, már-már azzal a bírói fegyelemmel, amelyet apjától örökölhetett.

Rossz ébredés. Helyes volt-e az akaratlan flottatüntetés, hogy mégis elmentem. (Csak azért, hogy ne legyenek rossz ébredéseim amiatt, hogy nem mentem el.) Mit szólna, ha szólhatna Erdélyi ehhez is, ahhoz is? [...]

Akkor merült ez föl bennem, mikor valaki azt már a sírtól eljövet mondta: jó válasz volt ez a mai zűrzavarban, hogy itt láthatnak, elmegy ennek a híre. Ő az "irodalompolitika" pesti köreire gondolt. De rajtam átvillant: hátha a bukarestieknek is szánt valamiféle választ a fegyelmezettebb részem.

Valamennyien, magyar "népiek", "népiesek" között ő volt a legnépiesebben - népibben - magyar is. Én - mellette igazán - internacionalista voltam, Szabó Lőrinc (ahogy tőle meg is kapta) kozmopolita.

J. F. is egzaltált volt. De őt (szememben) nem mentette olyan elementáris tehetség, ami Erdélyit néha zubbonyként korlátozta és - mentette; úgy értve, hogy mentette föl az értők előtt.

*

Halottak napjának előestéje. A születésnap és a temetői gyertyagyújtások emlékei - hány esztendő óta már?

Anyám most volna százéves.

Bába nélkül huszonhárom évesen szült meg harmadik gyermekeként. A L'Express, a Bailly csinálta interjú, (rossz) fényképpel.

Még egy alkalom, hogy a világ figyelme Erdély felé forduljon. Ez a reggeli olvasmány születésnapi ajándékul.

Itthon egész nap. Munka: kefelevonat, egy kicsit jobb véleménnyel.

Természet áldása, ha legalább harmincéves korunkig - amitől fogva az ember "felelős az arcáért" - született hülyének, erkölcsi nyomoréknak érezzük magunkat.

Ez a szellemi emelkedés, a lelki tisztulás ingyenes ösztökéje.

Hogy mennyire "csinált" keret minden regény: lehetetlen (s mégis tanulságos) olvasmány lenne pusztán leírni minden eddigi születésnapomat. A rózsafűzér szavai maguktól collier-vá fűződnének össze.

Vacsora négyesben, Ikáékkal. Egy doboz konzerv moule és kinek-kinek egy szelet libamáj.

Flórától egy nyakkendő és egy hálóing, Ikától egy könnyű cache-nez, az állandó torokfájások ellen.

Reggel korán - nyolc felé - ki a temetőbe.

Tegnap este nem volt szabad a kocsi; azaz nem volt, aki vezesse.

Este voltaképpen nem is látni, milyen megtiszteltetést kapnak évente a halottak. Most járhatnák be a nyugvóhelyüket, elégedetten. Minden sír rendbe téve. Ragyogóra kisöpört ház - falu.

Ragyogóvá rendbe tett ország - ez a benyomás, végig a Győrbe vivő úton: akaratlanul is a temetőket nézzük, oly szépen villognak az őszi ködben is a rengeteg krizantémmal.

Négyen ülünk a vezetőn kívül a kocsiban: Flóra, Berkes Erzsébet, Czímer, én.

Győrben valamivel négy óra előtt. A szép Rába Szálloda. Didergek, a megpróbáltatások előtt egy forró fürdő tán fölfrissítene. Langyos víz csurog, tovább folyatom, hidegül, s végül teljesen elapad. Egy csöpp se több, az orvosságot is szárazon nyelem le.

Gyalog át a színházhoz, előbb az igazgatói szobába, aztán a közönséggel telin még jobban ható terembe. Mi az első sorban.

A függöny fölmegy - a hosszú asztalnál a notabilitások, élükön a jó kiállású, szerényen is valóban elnöki Losonczival.

Pozsgay - színházavató - ünnepi beszédéből a bátor - s így szépen helyénvaló mondat: Ennek a színháznak különleges hivatása a Csehszlovákiához fűződő őszinte barátságunk jegyében részt venni a határainkon kívül élő magyarság kulturális ellátásában, anyanyelvi nevelésében, helyt adni a szomszédainknál termett szlovák, cseh és magyar alkotásoknak.

A kitüntetések szétosztása (az építkezésben részt vettek közt.) Mint Bovaryné-ban a mezőgazdasági díjosztásnál! Szinte csak vezető - értelmiségi - kap rendjelet. Egy brigádvezető még, s még valaki, aki járásával - ahogy a színpadi asztalhoz járul - elárulja, hogy fizikailag is dolgozik.

A Fáklyaláng előadása. Az eleje még mindig vontatott. Holl, sajnos, igen rossz állapotban játszott, én az első sorban egy szavát sem hallottam. Bács Ferenc - Görgey - kitűnő; ha egy kicsit még kemény is lenne: remek. A többiek is. A díszlet sajnos túlságosan tág: egy tornaterem nagyságú kazamata. A jelmezek igen közepesek. Patassy - Vukovics, kitűnő.

Utána: fogadás. Ünnepélyesen felköszöntenek 76. születésnapomon. Óriási virágkosár. A színésznők Flóra köré (asztalunkhoz) gyűlnek, és - gyerekszülésről folyik - megállíthatatlanul - a szó. Martin Márta - Kossuthné - is, Cserhalminé is friss kismama. Miklóssy Jutka ugyanaz.

Aztán ide-oda visznek. A vezetők külön csoportban. Egy asztalnál csupa asszony, jó arcok, jó feleségek. A beszédtárgy, akár hajdan az ozorai iparosnék közt. Hogyan kell főzni (kétszeresen) a kisüstit, hogy meggyógyítsa - mert meggyógyítja! - a gyomorfekélyt.

Rossz éjszaka: az ágy túl rövid. (Meleg víz már van.)

A gond a borravalókkal. Flórának ajándékozási kedvét eredményesen fokozza: egy I. Gy.-tól elvárják, hogy... "Azért, mert elismert szocialista író?"

A színházi titkárt kértük meg tegnap, lássa el, hogy a színészek (a műszakiak is) kapjanak valamit a köszönő névjegy mellé. "Azt végy nekik, amit szeretnek." A nők virágot kaptak, a férfiak - úgy látszik - whisky-t, mert az összeg 5800 forint.

Városnézés.

Ámulat, hogy mennyi hitelesen szép utcarészlet, épület. Ha ennek fele Budán állna!

És Pannonhalma.

Látogatás Pannonhalmán.

Utolsó írásaiban Malraux komolyan - vagy legalább komolykodó hangon - ad számot egy távol-keleti hiedelemről. A történelem előtti korok épületeiből nemcsak szépség árad, hanem éppúgy gondolat; nemcsak művészet, hanem valóságos emlék. Anyagszerűen. Aki e helyeken tartózkodik, szemlehunyva is világosabban képes fölidézni a valaha ott történteket, mint másutt és egyébkor. Tehát - e hiedelem szerint - a tárgyak is őrizhetnek emberi - tudatot! S adhatnak át megfelelő esetekben.

Ez is egyik formája örök tiltakozásunknak az elmúlás ellen. Az idő uralmával szemben. A folyamatosság mellett, az ember teremtette kontinuitásért! Ami a dinasztiákat létesítette, és konokan újítgatja; ami mindmáig fönntartotta.

Képtelen vagyok Malraux eszmevillanását követni: hogy tárgyak tartósíthatnak ilyenféle gondolati elemeket! De nem tagadom, átcikázott rajtam valami különös érintettség, amikor a legrégibb magyar és egyben finnugor nyelvemléket, az 1055-ben kiadott tihanyi eredeti alapítólevelet tegnap a két kezembe emelhettem, és a szépen kiírt, a semmit nem halványult sorokon az ujjaim bögyét végigjárathattam, milliméternyi távolságból.

Kétoldali üveglap, gondos keret őrzi az európai civilizációnak ezt az egyik leghitelesebb oklevelét. Amit közműveltségű magyar tudhat, mindazt magam is régtől tudtam róla. Újszerű élmény volt mégis olvasnom eleven szememtől arasznyi közelben, de életemből kilencszáz évnyi messzeségen ezeket a nekem különösen közeli-távoli (mert a szülőföldön kapott) szavakat: Sumig és Thelena, azaz Somogy és Tolna, a mai helyesírásban. Ott volt még a Sárvíz is! Meg az az írásban fönnmaradt első magyar mondat arról, hogy mi esik a Fehérvárra menő hadi útra; vagyis az akkori helyesírás szerint: a feheru uaru rea meneh hodu utu rea.

Rábeszélésemre feleségem, majd Czímer József is ujjal kísérte a történelem borostyánkövébe tartósult magyar szavakat. Arra gondoltam, megkérdezem majd, éreztek-e ők is valamit. Mégsem kérdeztem meg. Nyilván éreztek. Mindenki érez ilyenkor valami rendkívülit. Ha mást nem: valami ünnepit. Teljes anyagszerű gondolkodásom birtokában (és börtönében) azt kérdezhettem volna meg tőlük - s önmagamtól -, tökéletesen mindegy lett volna-e számunkra, ha az annyi megpróbáltatást, hányattatást oly bámulatos épen átvészelt ereklye helyett annak valamely másolatán silabizálhatták volna azokat az állhatatos magyar szavakat.

Természetesen nem lett volna mindegy. Bármily hasonló, nem tévesztésig hű megvalósításban.

Nem ok nélkül írtam le ezt a szót: ereklye.

Nincs valláskezdet őstisztelet, azaz halottkultusz nélkül. A földi maradványhoz tapad olyan hit is, hogy abban valami szintén tovább él. Szellem, varázserő, túlvilági segedelem.

Roland legendás kardja, a Durendál, azért törhetetlen, mert - ahogy a hős búcsúszavaiban fölsorolja:

Ez több, mint szellemi kultusz. Ez a halmozás a tárgyak mágikus erejében való hitre vall.

Oltáraikat az első keresztények a vértanúk tetemei fölé emelték; az 5. századtól fogva általában a szentek tetemei fölé. Milyen hiedelem vagy hit hatására? A hitetlen Malraux nyilván gúnymosoly nélkül hallott volna erről is magyarázatot. A templomok szaporodásával kezdődött a szentek tetemének szétszedése, tüzetes szétosztása, Krisztus keresztjének s minden viselt holmijának apróra darabolása. Milyen hagyomány indokolta? Milyen varázshatalmat, égi erőt tulajdonítottak nekik? Emberfölötti tartalmat is, a tisztelet ráadásaként.

De nem akarom még ilyen kérdésekkel is zavarni készséges és tudós vezetőnket, Csóka tisztelendő urat. Profán ereklye amúgy is ez a kegytárgy, melyet kezemben tarthatok.

Bizonyos: másképp vizsgálom még a cirádáit is, mintha csak utánzat volna. Honnan hát a hitelességnek ez a különös fluiduma, ez a tagadhatatlan kisugárzás? Mert fölbecsülhetetlen értéket emelgetek? Egy fillért sem kapnék érte. Épp a fölbecsülhetetlensége miatt.

A királyi koronák általában nem ősrégiek. Közülük legtöbb friss csinálmány. Történelmi emlékül akkor is nulla, ha az ékszerkereskedelmi értéke óriási. Ritka a korona hát, amelynek ilyen tárgyi kultusza lehet. A magyar koronázó korona ezek között is az egyik legrégibb. Ismerjük, hogy történelmünk során küzdelmek folytak birtoklásáért: tradíció és törvény csak azt ismerte el uralkodónak, akinek fejét fizikailag is megérintette.

Kinek nem jutna eszébe, hogy mindez már olyasféle isteni erő megtárgyalását közelíti, amit az etnográfia fétisizmusként tárgyal. De hát, láttuk, őskorában minden vallás - minden "primitív" nép túlvilághívői - imádatuk első alakzatául ilyen kézzel fogható tárgyakat használnak. Mintegy kapaszkodóul, hogy előbb a szellemek, majd az istenek világába emelkedjenek, az öröklétbe, a halhatatlanságba.

Pannonhalmán ez eddig sose jártam. Távolból is csak egyszer-kétszer szemlélhettem, röpülő kocsiablakból. Most mintha valamiképp a múltamnak is, egykori hitvilágomnak limbusait is közelíthetném: A latin - tehát pogány kori - limbus szóval jelöli némely Krisztus utáni vallás is az üdvösségre nem érdemesült lelkek várakozóhelyét; a pokol tornácát.

Ha kellő "tárgyilagossággal" magamba nézek, az én gyermekkori túlvilághitem is ilyen tárgyszerű volt: eltéphetetlenül a valósághoz fűződő. Istent csak személyi ábrázolásban tudtam elképzelni, s mikor ezen túl kellett volna lépnem, fejlődnöm, a teológiák szerint is, egyáltalán nem láttam többé.

Ezen a protestantizmus sem segített, sem a többi vallás, amely óvakodik, hogy szemmel a Láthatatlant festett vagy faragott arccal ábrázolja. Ezeknek a vallásoknak végül az elvont logikájukat voltam képtelen valóságként szemlélni. Mit áldoztam: mennyit feszítettem az agyam a predestinációnak, a kálvinizmus sarktételének befogadására például! (Hogy noha Isten eleve elrendelte üdvözülésünket vagy elkárhozásunkat, túlvilági sorsunk mégsem független földi viselkedésünktől.) Úgy voltam vele, mint a belőle eredő egzisztencializmus választáselméletével. Egy ideig értettem, aztán megint nem. Noha megkérhettem volt mindkettőnek egy-egy hivatott pontifexét a beható magyarázatra.

Ám ide sem apologetikai felvilágosításért jöttem. De csak nyelvemre tolul még egy kérdés. Gyerekkorom óta várom erre is a választ.

Hogy Pilátus belekerült a Crédóba, azért lett szólásmondás - miért éppen az ő nevét tartósította - hibernálja - annyi méltatlan kortárs közül évezredekre az Egyház fő hitvallomása? Ekként kerülhetett, de miképp mégis a Hiszekegybe a Szentek Egyessége, melyben közvetlenül az egyedül üdvözítő Egyház után kell hinnem kételytelenül. Csóka tisztelendő úr röviden elmagyarázza a hittételt. A katolikus egyház tagjai három osztályba csoportosíthatók. Akik még a földön élnek, küzdve, hogy szentté válhassanak; ez a küzdő Egyház, az Ecclesia militans. Akiknek szent voltukért már csak gyötrelmet kell viselniök a purgatóriumban; ez a szenvedő Egyház. S végül akik már szentté tökéletesedtek a mennyben; ez az Ecclesia triumphans, a győzelmes Egyház.

Dante mindezt még betű szerint értette és értelmezte; mindnyájunk elismerő csodálatára. A művészete iránt. Magamat vezetném tévútra, ha - bár terzinái hatására - magam is érteni vélném; ha nem választanám el a szépséget a mondandótól; a formát attól, amit burkol. Noha azt még Luther is hiszi, hogy Krisztus egyháza a még földön élőknek szentségre hivatott gyülekezet az egy Szentlélek által hitre vezéreltetve. Azaz mégis arra rendeltetve?

Homály, távoli köd előttem.

Marad tehát Malraux, a maga példájaival? Azzal az én földhöz bilincselt elmém számára éppoly képbe foglalhatatlan - mondjam ki a szót -, elképzelhetetlen hiedelemmel, hogy szent épületekben, tárgyakban is akkumulálódhat - beletáplálódhat tartósodás végett - transzcendencia, azaz tapasztalaton kívül eső energia? Hogy életjelenséget ne mondjunk.

Nem; nyűgeim nem bocsátanak el a földről. Maradjak tehát magam is legfeljebb a talizmán, a kőbálvány, az óceáni fétis, a kardmarkolatba rejtett fog, hajdani skapuláréink védelme alatt?

Megilletett, mélyen lelkembe hatott magyar írásbeliségünk - a máris magas fokú európai műveltségünk első fönnmaradt dokumentuma. De azt mozgatta meg bennem, ami addig is bennem volt; lelkembe rakodott pusztán annak folytán, hogy "e nép fia vagyok", tudatos elme, ezzel az ezeréves civilizációval a hajszálgyökérzetig világosan együtt érző. Nem tagadhatom le - de hisz műveltségárulás lenne, ha letagadnám -, hogy mélyen, sokak számára misztikusan együtt érzek azzal a derék, föltehetően franciás műveltségű baráttal, aki ősi szavainkat betűkbe kénytette. Vagyis fölszárnyalta, hogy íme, ezer évet győztesen átrepültek. A betűértő tiszteleg hát a betűértőnek? Többről van szó, s aki számára ez az időn és téren át ható kohézió ártalmas misztikum, vagyis ködös idegenség, azok lelki habitusa az én racionalizmusom számára ártó idegen misztikum.

Ha a vallások a sírból bugyognak, vagyis ha minden hit az ősök tiszteletével épít frontot a mulandóság ellen: az én ősöm ennek a ma is hibátlanul olvasható betűknek a leírója. Nem ő az első magyar írástudó. Ezreknek és ezreknek kellett tevékenykedniök, hogy ő ilyet alkosson. Egy csak hát ő azok közül, akik az én túlvilági oltalmazóim, jelenkori vigasztalóim, jövőbeli biztatóim. Munkájukban, hatalmukban babonásan hiszek. Minden ránk maradt ereklyéjük, minél régibb, különösképpen annál elevenebbül sugall egy közös hitet. Hogy ez az általuk megörökített nyelv elpusztíthatatlan: tele van jövővel.

Így jártuk be a francia katedrálisokkal egy idejű építészeti remekeket - az altemplomot 1001-ben szentelték föl -, a könyvtárat, a képtárat - ahol Teniers Brüsszeli búcsú-jához zarándokolnak külföldről is a hozzáértők.

De Pannonhalma nemcsak katedrális és múzeum. Iskola és szeretetház. Évek óta itt él teljes visszavonultságban és többnyire betegágyban az öregség nyavalyáival küzdve a költő Mécs László! Életünkben sose láttuk egymást, de pályánk egy pontján érdesen szembekerültünk, még verset is váltva, éleset; így foglalhatom össze: bandázs nélkül. Megkérdeztem, nem zavarnám-e, ha csak egy kézfogás idejére.

A mostani, a nyolcvanharmadik éve néha már súlyosan ránehezül; az agyérelmeszesedéssel főképp; de vannak könnyebb fél napjai. Megkérdezik.

A szerzetesi cellák - az egykori lakószobáinak - egyikébe vezetett be egy fiatal polgári ruhájában is apácai mozgású és arcú ápolónő, csak engem. Minden fehér. A nagy ablakához hosszúkásan nyúló szobában minden ragyogóan fehér és kék - ez a benyomás rögzül a szemembe. Hófehérbe vont huzatban a takaró; a fölpolcolt vánkoson hófehér a szétterülő, fiatalosan dús haj. Jobbkézt a falon nagy olajfestmény, a költő férfikori alakja, a rend fehér köntösében, a széles kék cingulussal.

Nyilván megmondták neki, hogy ki tiszteleg nála. Az üdvözlő szavak után is úgy áll rajtam a szeme, mintha mégis messze mögém tekintene. A kislányos arcú s szavú ápolónő tanítónői szelídséggel részletezi: Győrből hazatérőben fölkanyarodtunk az autóval, s érdeklődünk állapota iránt. Megismétlem jókívánságaimat.

Autó..., ilyen autó... - mondja végre olyanféleképp irányozva a távolba a szót, ahogy az imént a tekintetet.

Ennyi is nehezére esik.

Most már kéz kézben állok az ágy mellett. Pehelyfehér, pehelykönnyű és puhaságú kezeket tartok a kezemben. De már mentegetőzve, hogy zavartam, s búcsúzóul szorítva meg azt a csonttalan kezet.

Tekintet-szóértésben lehet a karcsú kis ápolónővel. Egy oldalpillantására elfordul az, majd egy levelezőlap nagyságú fényképpel lép vissza hozzánk. A takaróra teszi.

Aztán néhány perc múlva kihozza már a folyosóra; ott kapok részletesebb fölvilágosítást a remélhetőkről, illetve várhatókról.

Ez november harmadikán délelőtt volt.

Mécs László rá három napra halt meg; szenvedés nélkül; öntudatlanul.

Idegkimerültség föl-fölriadással, éjszaka - ez még. Fogam kell szorítanom, hogy a síróroham belül maradjon, hangtalan.

Flóra csitítására próbál kitörni, már jól bent a délelőttben. Nyugtatók, három is, majd Algopyrin. Ez a gyomorfájdalom ellen. Iván, az okos nyugtató orvosi megállapítással: szélhűdés nem lehet belőle. Hisz a vérnyomás alig száz. (Igaz, a nyugtatók után.)

Fekvés, fázva, fölöltözve. Délután is, a szokásos elalvás se jelentkezik.

Menjünk-e el a szovjet meghívásra. Ha nem - udvariatlanság a követ üzenetei után, amit Fedorenko nyilván nem szándéktalanul ismételgetett.

De hát nem politika-e ez már, és hogy - eszköz legyek? S ha igen? Az eszközön is megfordulhat egy és más.

Gyuszi visz le. Mivel a mi kocsink (elhasznált) Volkswagen, oda nem engednek az épület elé, a sok Mercedes áramlatába.

A lépcsőn Pozsgay. Tud máris a baranyaiak csángókiadási tervéről. A Széchényi Könyvtárnak is szól, hogy kölcsönözhessenek könyveket Erdélybe.

Nyolcszáz emberrel szorítanak kezet a fogadásra fölállt követségbeliek, az asszonyok is.

Mégiscsak volt értelme, hogy elmentünk. Előre senkinek nem nyújtok kezet, de aki hozzám lép, a fele, a bukaresti meghurcoltatásért szorít egy másodikat is a tenyeremen.

Bognárral Nagy Ferencről - Aczél jelenlétében. (Aki a Táviratok-at dicséri. )

Hidas, csaknem vakon. Megható, ahogy Ágnesből kijön most a házastársi szeretet, már ahogy karját bele-belefűzi Hidas karjába.

Aztán az USA követ (Kayser) igen hosszasan. És a felesége. "Elolvastam a könyvét, engedje meg, hogy bírálatképpen megöleljem!" Melyik könyvért? (Puszták népe. )

Én leszek aztán a tolmács Kayser és Aczél közt Piaget-ről beszélve, majd hogy Brunet, a vele egyenrangú gyermekpszichológust meghívják Pestre. Flóra veszi át a beszélgetést.

A kanadai követ (asszony), három hete van itt - hol kezdje az ország megismerését.

A büfé példaadóan egyszerű. Amit a legközelebbi közértben kapni, hidegen. Ital: sör, közepes bor, Coca-Cola. (A győri ötszörte gazdagabb volt. )

Iván? (?) a magyarul tökéletesen tudó rokonszenves fiatal titkár: Nem mennék-e oda a követhez? - Várta magát. - Nem zavarom. Így Iván lép oda, s jön máris Pavlov. (Magasabb termetű, mint emlékezetemben élt.) Tudja, mikor láttuk egymást utoljára? Már négy éve! Miért kerüli ezt a házat?

Elmondtam, hogy mikor még a szemben levő házban volt a követségük, 1936-ban egy díszebédre egyedül én fogadtam el a magyar szellemi életbeliek közül a meghívást. Ebéd végén a sarkon egy detektív - igen udvariasan - elkérte a lakcímemet. - No, most ezt elháríthatjuk. Derékon átölelve tart, nem kerülhetem el, hogy ne tegyem a vállára a kezem.

Így lép oda Kádár. A kör még szélesebbre tágul. Hogy vagy? Egészség? Ő mintha zömökebb lenne, sőt - alacsonyabb. - Feleségem influenzában fekszik. - Szeretettel üdvözöljük, jókívánságokkal. - Te meg vigyázz magadra. - Ő vigyáz rám, nagyon is - mutatok a hátra, jóval messzebbre húzódott Flórára. Hozzá lép, mélyet hajolva (ez szokása) mondja: Vigyázzon Gyulára, nagyon vigyázzon.

Fényképezés, filmezés persze közben.

Vagyis, mondhatni, színpadszerű jelenetezés arról, hogy a bukaresti viszályban ők mégsem tagadnak meg. Nem úgy legalább, ahogy az alantasabb szervek közt nem egy fejes is. (Bognár épp itt s az imént mondta el, milyen vitái voltak az akadémiai üdülő csaknem teljes létszámával.)

Szekérék hoznak haza. Menjünk föl hozzájuk egy pohár borra, Éva megmelegít egy jó csésze húslevest is. De nem, késő van. De mégis, ha csak félórára. Nem, ti sétáljatok át majd egyszer hozzánk.

Hallásvizsgára a Szabolcs utcai kórházba Flórával, Pálcival. A mozdonyfüst feketítette épület belül üdítően fehér. Ugyanaz az ellentét a földszinti hosszú, szűk, tiszta folyosón, a zegzugos tiszta fülkékben. Fehér gépek, hófehér köpenyek. Sehol egy férfi, teljes nőuralom. Így van helyén; betegen anyai gondozásra vár az aggastyán is. S közben repülőgépi hangulat: a kis ápolónők és készülékkezelők a légikisasszonyok frissességével mozognak, most, kora reggel. Mosolyogva is komolyak; a mellzsebükben komoly adatfölvételre kész mű- és írószerek, de a gumipuha padló vagy cipőtalp tündérekként suhantatja, lebegteti szinte őket. A repülőgéphangulat sci-fi hangulatra vált. A tudomány (és a szociológia) ígérte jövendőben vagyok: a matriarchátus világában. Az óvó nénik és tanító nénik sikere nyomán hovatovább a pedagógia minden fokát-rangját nőknek engedjük át. Aztán a bírói pulpitusokat.

*

A matriarchátus nem nőuralmat jelent, ahogy az újkor kezdi értelmezni. Helyes fordítása anyai vezetés volna, anyai gondoskodás. Az, ami már a bábuikat dédelgető nőnemű csöppségek viselkedésében úgy megmutatkozik.

Gépiratba lemásolva, amit hangfelvevőbe mondtam a rádió számára Tihanyról. Szánalmas, szégyellni való, tépném szét rögtön. Agyalágyultságra valló szóismétlések ("szóval", "szerintem" stb.), összeegyeztetlen alany s állítmány, dadogás, félresiklás. "Épp azért jó!" - így a kis riporternő, de még Flóra is. De azért ki legalább a felét.

Kimerítő munka a Beatrice apródjai-nak kéziratán, a nyomdába adás előtt. Bonyolult, csavaros mondatok Magyarország 1919-es ábrázolásában. Néhol magam is csak erős odafigyeléssel értem. De ha világosabbá teszem - nem jelenhet meg; "leszakad az emelet", ami eddig is fenyegetett, és arra kényszerített, hogy homályosan rajzoljam azt, ami éles vonalakkal ma is "sértene", érzékenységet és érdeket. Azokban a fejezetekben a stílus (lám szándékos) homályossága a mondandó védőpajzsa. A gladiátor sebesen (szemfényvesztően) forgó kardja. És hálója.

Tíz órakor csaknem egy teljesen elvesztegetett óra, hogy mégis megnézzük (legalább a reggeli ismétlésben) a tv-szereplésemet, a mesék műsorában. Kivételesen egész jó; de az operatőrök jóvoltából.

*

Délben váratlanul Józsáék; röstelkedés, hogy csak a mi szokásos ebédünkhöz - a "krinolinos" paprikás krumplihoz ültetjük őket, de aztán épp ezért folyik jól a beszélgetés, Ikáék betársulásával. Egész délután 3-ig.

Utánuk pedig Dávid László. Majd a kőmívesmester a lenti konyha rendbetevése ügyében. (Flóra intézi.)

És öt előtt már Hermlin, a keletnémet költészet reprezentánsa, kétszeres államdíjas stb. Épp olyan fiatalos, mint húsz éve; az a dús fehér haj, amely a szőkeség emlékét őrzi. Nyitott ing, könnyű ruha a nyúlánk termeten. Angol pipa és dohány; jó francia kiejtés; csillogó emlékek (Aragonról többek közt). Bámulatos pálya, azaz - idevaló a szó - karrier. Mert kész mű - mi is van mögötte? Egy sora nincs a fejemben. De máséban sem. Fordított, valaha, egy-két modern verset, de a hivatalosan approbáltakból.

Egy hiányt tölt be. A szükséglet is összekalapálhat akár egy szobrot is.

Csaknem közvetlenül utána Csoóri - váratlanul szintén, de ő pihentetőn; jó hírekkel ezúttal. Király Károlynak fölkínálták a marosvásárhelyi konzervgyár igazgatóságát. Aztán az Express legújabb cikkének hatásáról. (La Roumanie: Les Hongrois, en colère.) És hogy mégis menjek el a Nékosz holnapi találkozójára. Hirtelen összeütött vacsora neki is, rántotta a meglevő gombára.

De hát azért zakatoló agy, még az ágyban is, úgyhogy hasra fekve fogom a fejem.

A tv-ben hanyag, végzetesen rossz hatású film a magyar honfoglalásról. Árpádot "deheroizálja". Ráadásul a képek is sötétek, oda nem tartozó "életképek" rontják a kérdés megértését..

Este mégis a Nékosz közvacsoráján. (Kardos László hatvanadik születésnapjának ünneplése.) A diákként megismert arcok negyven év után ilyen sereglésben! Egy szürrealista túlvilág.

K.-val ülünk egymás mellé. Pozsonyból jön. A szlovákok államfejlesztő tervei. A századfordulóra nyolcmillió szlovák, a magyarság leolvasztása legalább 400 000 lélekre, a Csallóköz "áttörése", Pozsony egymilliós főváros. Az északi és déli szláv öntudat újjáéledése: megroppantani a közéjük ékelődött magyarokat és - románokat.

(Flóra Harasztiék mellett. Irén kilencvenen fölül, friss, vidám.)

Az elnöki asztal mögött vékony spanyolfal, jégverem hideg folyosó előtt. Didergés. A sálamat tekertem a derekamra.

A felköszöntők után haza, Illés Jenő kocsiján.

Major Ottó levele: félreérthető az Egy ifjú történészhez írt epigramma. Litván gúnyként értheti. Telefon: hagyják hát el a befejező két sort. De mégse - mondja erre. Mutassák meg Litvánnak.

Délután Czímer. Élvezetes társalgó, aki maga is élvezi a történeteit, s ezzel fokozza a hatást. De a színdarabról épp csak annyit, hogy mi - ne legyen benne.

Az angol követségről telefonok: a követ szeretne eljönni hozzánk. Sürgős? Ó, csak baráti beszélgetés.

Sajnos, Flóra egész héten bent van munkahelyén, délután is. Így csak jövő pénteken.

Csoóri áthozta Janics Kálmán könyvének gépiratát. Most tehát az előszót; "minél előbb"; harmadéve viszi a szél a kiadók közt ide-oda a Duna-völgyi szociológia egyik legjobb művét.

Úgy megírni, hogy a vakságig elfogult szlovákok is megérezzék: író vezet be tudóst.

Az első két oldal - mintha nagyon is olvasmányosnak sikerült volna.

*

Ebédre aztán. Asztalon a leves. Hirtelen futkosás, csomagkészítés. Létracipelés a szekrények felső polcaihoz: kiszedni fehérneműt, köpenyt.

És türelmetlen kínzása a megdermedt telefonnak.

Ikának fájdalmai vannak.

S Bognár se a kórházban, se a lakásán. A segédorvos sem.

Akárhogyan is - készületlenül is - be a kórházba.

Ika a legnyugodtabb. "Hol a papucsom?" Végre a telefont nyaggató Flóra veti le a maga papucscipőjét, s küldi velem a csomagolókhoz.

Végre - induljanak csak el, mi közben megtaláljuk valamelyik orvost. Nyilván lesz hely.

De lesz-e?

Ikáék végül el, ketten.

S nem lesz-e késő az asszisztencia?

Itt van végre Bognár hangja. Megy be rögtön a kórházba. Rendelkezik addig is, hogy legyen ágy.

Kanyarodik vissza a ház elé Ikáékkal a kocsi.

Nem vittek magukkal szappant.

Ika oly fegyelmezett, hogy - "de meghűlsz ebben a hidegben kalap nélkül!" - még ő küld vissza a kapu elől.

Két óra tájban mentek el végleg.

Izgatott ebéd hát. S már az is gond, tegyek-e föl - a hivatalos értesítés szerint - kitüntetést a holnapi ünnepen; Aczél telefonált. Pozsgay jön értem.

Flóra maga is elmegy a kórházba.

Négy óra felé telefonál.

Kislány, anya s lánya egészségesek.

*

Fehér csempefal a mennyezetig, fehérlakk-ajtók, tolókocsik, fehérben sürgő ápolónők. Hálóingben, szép pongyolában döcögő és üldögélő ápoltak. Mindennek tartozékául a szem vonagló arcot, a fül nyögést vár. De nem.

Egyetlen keserű száj, egyetlen lemondó kézmozdulat. Hol vannak a bottal csoszogó mamukák, az ültükben rögtön főt horgasztó - sírjukba bámuló - aggastyánok?

A vasárnap délutáni beteglátogatás idején lépdelek a széles, de így is tömött folyosón; oldalazva, mert annyi a nép. A betegszobák itt kisebb méretűek. Mindegyik ajtaja nyitva. Zsúfoltság ott is. Egy-egy ágy körül négy-öt látogató.

Vidám csevetelés, nevetés. Csomagocskák sikongások kísérte kibontása. Még a papírzörgés is a kacagás rokonának tetszik. Itt minden kórterem női kórterem. Minden ágyban női beteg fekszik.

Nyelvünk ég és föld különbséget tesz a megbetegedni és a lebetegedni szavunk közt.

Akik itt az ágyakat lakják, nem azért kerültek ide otthonukból, mert megbetegedtek.

Lebetegedtek.

Csupa fiatal nő. Ez a betegség fiatallá teszi mindegyikőjüket. S megszépíti egyben.

Most a látogatás ideje alatt alig van köztük, aki vízszintesen fekszik. A fölpolcolt vánkosoknak támaszkodva, ülő helyzetben fogadják a tisztelgőket.

Megannyi fejedelemnő tehát.

Azaz fejedelemasszony. Hogy leányneve odaadtával nőnemű embertársaink már asszonyok is egyben, a legrespektálandóbb magánügy, s úgy a helyes. Hogy ki mikor tekinthető asszonynak, arra udvariasságot ismerő társadalmak egyetlen külső jelből következtethetnek: a csecsemőről.

Nyelvünkbe az asszony szó a kaukázusi alán nyelvből került, s eredetileg valóságosan is fejedelemnőt jelentett. A nő közrangúan a né volt. Az asszony tehát bókoltató, térdhajlíttató rang volt, különös egyezésben a madame szóval, amellyel eredetileg a franciák a trónörökös feleségét tisztelték.

Minden megbocsátó mosoly: kegyes mosoly; fejedelmi tehát ez is. A fölpolcolt párnák asszonyainak arcán ilyenfajta mosolyok borítgatnak a minapi szenvedések nyomaira feledést, kegyes megbocsátást.

Nem tökéletes sikerrel, szerencsére. Az ágy köré gyűlt férfiak közül könnyen megállapítható, melyik a férj: amelyik az előbbi mosolyt a bűntudat mosolyával viszonozza; a tettesnek ezúttal büszkélkedő vigyorával.

Kisded nincs a közelben. Gyenge virágszálak még, a folyosók végén őrzik őket, s csak üveg mögött láthatók, mint még trópusokról érkezett s a mi éghajlatunkhoz - levegőnkhöz - csak lassan idomuló növények.

A folyosókon a keleti vásárok nyüzsgése.

Akár a Nílus vagy a Gangesz mentén, túl tarka, túl könnyű köntösök a papucsos nőkön, az ifjú férfiakon vállig omló fürtök, torzonborz szakállak. Keleti még a gyümölcs is a kezekben: banán és narancs.

Ragyogó gyereklányarc, nem is egy. Imbolyognak, minthogyha hajófedélzeten vezetnék őket azok az indus hajú gyerekemberek. Ezekben az ifjú lányokban még belül, amitől oly megfiatalítóan lebetegedtek.

- Sírt már? - hallom fél füllel. - Sírt azonnal?

Egy kórház, ahol öröm fogadja a sírást.

Odaértünk az üvegház elé. A jegypénztár nagyságú ablak mögött nekünk is megmutatnak a fehér köpenyes ápolónők egy kis virágszálat. Még bimbóban van ugyancsak, pillát sem nyit ránk. Hosszan nézem. Van képzeletem. De az előtt megáll az agyam, hogy ebben a három kilónál alig több kis csomagban egy teljes Judit lakik.

A meghívó borítékjában - a Kommunista Párt megalakításának 60. évfordulójának ünnepére - külön papírszelet: Kérjük, hogy kitüntetéseit eredeti alakjukban viselje.

"J'aurai le courage de porter mes distinctions", - így Jules Renard.^[27]

Nos, csak nincs bátorságom, hogy karácsonyfát csináljak magamból.

Végül csak a Kossuth-díj körömnyi jelvényét mesterkedi föl Flóra a gomblyuk alá - erősen küzdve a ráforrasztott pici biztosító tűvel.

Pozsgay jön be értem.

Pátzay - biz testben elég megrokkanva.

A második sor szélére vezet.

Kádár teljesítménye. A tv-ben nézni is elég volt párisi útját. S ma itt hetven percet beszél - olvas föl, tanítói hangsúllyal.

Utána Szentágothai.

A végén épp vele beszélek, már állva, mikor Kádár hozzálép gratulálni. Majd hozzám: Te milyennek találtad? Még mindig kritikusan? - Feleljek húsz év múlva, milyen az én kritikám rólatok.

Nevetés. Aczél kezdte.

Aztán vele, majd Pethővel a karácsonykor esetleg mégis közlendő versről.

Büfé - meleg ételek is, de ital igen mérsékelten, főleg sör, pohárba töltve - a fogadócsarnokban Aurél nagy freskója alatt (melyen állítólag én is oda skicceltettem, még Tiborral).

Aczél vezet egy négyes asztalhoz.

Ott van Pátzayné is.

- Hogy van Aurél?

- Marilit folyton az anyjához küldi, hívja már haza a kórházból.

Megáll előttem egy csontra szikkadt, jó mozgású férfi. Megölel hangos örömszavakkal.

- Nem ismersz meg, persze! Senki sem ismer meg! Mert nyolcvannyolc éves vagyok!

S mindenki azt hiszi, rég meghaltam!

Boros István, a pécsi veterán; egy-két napig voltunk együtt 45 márciusában, a földosztás idején. Úgy ölelem vissza, hogy átveszem - szívemig - az örömét.

De meghatottság mialatt a kitűnő kórus (csupa fiatal leány és fiú) a régi mozgalmi indulókat énekelte.

De még a befejező Internacionálé is. Az ifjúság hite még művi fölmelegítés közben is - szívet melegít?

A vita közben Aczéllal. Ő:

- Hagyd már azt a Ceauşescut. Tizenöt év múlva a híre-porát is elviszi a szél, itt a kezem fogadásra, mit teszel föl tizenöt üveg pezsgő ellen?

- Egy kupica pálinkát.

*

Délután a kórházba, Ikához. A picit nem láthatjuk, olyan tömeg az ablaknál. Ika fáradt, de jól tartja magát. És szép, mint a terhesség egész ideje alatt.

Ez a könyv nem kíván előszót. Rögtön az első lapok mélyen megragadják az olvasót. Az író máris elevenébe vág: nemcsak tárgyának, hanem népmilliók rejtett érzékenységének és kiáltó érdekének. Az én szavam itt voltaképpen hozzászólás, hozzátevés. A tudományok emberének adataihoz az író adatai.

Amikor a közép-európai nemzetek szellemi érintkezése újra megindult, az a megtiszteltetés ért, hogy a magyar írószövetséget képviselhettem a cseh írószövetség meghívására, Prágában. Ugyanakkor Budapest cseh írót fogadott. Afféle csereakciók voltak ezek. A háborút és fasizmust átgyötrődött népek kezet is nyújtottak egymásnak művészeken át, ideértve az operaénekeseiket, táncosaikat. Bemutatkozásuk képességeiket is megmutatta, sikeresen. A szó művészeinek szóval kellett vizsgázniok.

A megtiszteltetésben azért is lett részem, mert már a háború előtt fordító munkatársa voltam - József Attila és Szabó Lőrinc társaságában - annak a magyar nyelvű csehszlovák versgyűjteménynek, melyet a mártírhalált halt Anton Straka szerkesztett olyan kölcsönös ügybuzgalommal, hogy az hamarosan meghitt barátsággá melegült.

A megkülönböztetett elszállásolás, ellátás keretében a prágai írószövetség fogadással is megvendégelt, alkalmi szerzői esttel egybekötve, a szövetség székházában. Válogatott közönség gyűlt össze. Megjelent a cseh líra akkori legnagyobbja, Vitezlav Nezval.

Az ő verseiből én ültettem át magyarra több mint egy tucatot, csak balladáiból ötöt-hatot. Az első sorban mellettem foglalt helyet, s onnan is lépett föl nagy termetével nehézkesen a színpadul szolgáló dobogóra; megnyitóul fölolvasta azt a nyolcsoros verset, melyet - nyilván viszonzásul - ő ültetett át magyarból csehre. Lejövet átadta a kéziratot, szertartásosan még össze is ölelkeztünk.

Taps közepette. Tapsok kísérték a beszédeket is. Egyikből sem hiányzott, hogy a két nép - a csehszlovák és a magyar - melyek közt az utóbbi századokban uraik annyiszor szítottak viszályt, most végre mégiscsak egymásra talált: Testvérileg halad a demokrácia útján a szocializmusba. Örömünnep hát ez a mai is, lelkesítő példaképpen zárjuk emlékezetünkbe.

Úgy illett, válaszoljak. Nezval maga fogott karon, s vezetett a dobogóhoz, franciául biztatva (ahogy addig is beszéltünk), hogy ne szabódjak, ejtsek legalább néhány szót.

A cseh és a magyar nép kapcsolatai valóban már-már testvériek voltak, a múltban. Közös királyok, közös vallási mozgalmak. Ám testvériségről vagy csak barátságról beszélni inkább csak óhajképpen lehetne, mintsem tényként. Ezt mondtam válaszul, majd azt, hogy akiben őszinte ez a vágy, annak őszintén kell szólnia arról is: lehet-e és mikor lehet valóság abból a vágyból. Hogy ha rögtön jó testvérek nem is, de valamikor legalább jó szomszédok legyünk? Erre vonatkozóan én - őszintén beszélve - nem hozhatok kedvező hírt. Majd így folytattam: Magyarország viszonyát minden szomszédjával jó száz éve nem a barátság, hanem a gyanakvás, a feszültség jellemzi. Hovatovább végzetesen. De hisz ilyen állapot jellemezte az ő viszonyukat is csaknem minden szomszédjukkal. Történetpszichológiai következtetésem szerint ennek valamelyes föloldásához legalább száz év kell: a népek nehezen heverik ki a fertőzetet is, a sebeket is. A tudati fertőzetet, a lelki sebeket. Ezzel vessünk számot, így készüljünk föl, hacsak megbeszélésére is annak, mi lehet a szellem embereinek a teendője, hogy legalább a kötelező emberiesség légköre megvalósuljon; hogy emberileg - biztonságban és bizalomban - éljünk.

Elvismertetésem az itteninél is udvariasabb, körülményesebb volt. A teremben a meghökkenés zavarrá fokozódott. Voltak, akik máris egymással váltottak véleményt. Nezval föllépett mellém a dobogóra.

A hallgatósághoz akart szólni; merev arccal kereste a szavakat. Aztán gondolatait mintegy tettbe tömörítve, keményen kezet szorított velem, majd átölelt, éppoly kemény szorítással. Színpadszerű volt, de színpadszerűség is lehet megható; a mégoly romantikusan történelmi darabokban is.

Föloldottan, vidáman folyt le a fogadásnak már pohárkoccintó része. Vajon nem tudtuk - vendég s vendéglátók egyaránt -, mi minden történt épp nem sokkal azelőtt olyan, ami ezt az összebarátkozást tán száz évnél is tovább reménytelenné tette? Akik tudták is, nyilván a polgári politikusok rövidlátásának, remélhetőleg utolsó jogfosztó tettének minősítették.

Mindenki elvtársnak szólított. A falakon hatalmas arcmások: Marx, Engels és újabb előharcosai a nemzetközi szocializmusnak, mely íme győzedelmeskedett.

A kitüntető meghívás országjárást kínált, a vendéglátás magas szintjén ezt is kalauzolással, tolmáccsal.

A vegyes nyelvű, vagy a még mindig magyar többségű területeken ezeket nem vettük igénybe. Feleségemmel együtt jártuk a városokat és városkákat, melyeket ismerhettünk látatlanban is; irodalmunk, történetírásaink lapjairól.

A kuruc idők - a szlovák-magyar népfölkelések - egyik legendás kisvárosában sétáltunk, még elég néptelen, kora délelőtti órában. Az egyik boltíves kapuból hangosan, de mégis kedvesen szitkozódó hárászkendős nagymama rángatott egy dacoskodó kisfiút, nyilván az unokáját. Nem válogatta meg a szavait, de ezek népi érdességükkel is csak a nagyanyai kedvesség, mondhatni, becézés finomságát hirdették. "Égetett volna meg, büdös, a tűzláng!" "Kössem itt tüstént hátra a sarkadat?!" - ilyeneket mondott.

Azt a képtelen fenyegetést, hogy hátrakötik a sarkunkat, én is hallottam valaha, de azóta se. Kíváncsian fordítottam fejemet hátra, mintegy a múltba: mit hallhatok még gyermekkoromból.

A nagymama azon nyomban átváltotta a szót - szlovákra, indulatán egy leheletnyit nem változtatva. Sőt mintha még emelt volna a hangján.

Továbbmentem, hátratekintés nélkül; kívül a hallótávolságból valamiképp a lőtávolság fogalmát idézte föl bennem, ugyancsak nyomasztóan: az én közelemtől kellett tartaniok, egyszerű embereknek, még tipegő s már csoszogó korú népeknek. Feleségem kisvártatva megállt, majd azzal csatlakozott hozzám, hogy a nemzedékek szócseréje ismét magyarul folyt, változatlan hévvel, de most már halkabban; fojtottan és suttogva.

Ez volt - ez a groteszk, de ugyancsak mélyrétű élmény - az első tanulmányúti tapasztalat. Egyfajta történelmi lecke. Rengeteg követte. Olyan helyszíni, személyes élmény, mely kellő mennyiségben már adatnak számítható; hitelesebb a statisztikaiaknál. Az íróknak a betű és a szellem embereinek, akarva, nem akarva, ilyet kell kitölteniök.

*

Évek során át szaporodtak az élmények és adatok. Aki fogékony elmével és szívvel élt a Kárpátok s a Duna vidékein, egyre jobban hatásuk alá került. E hatás a különböző nyelvcsoportokban egyaránt nyugtalanító volt.

Élmény és adat: a világ valóságos megismerésében ritkán tudjuk egyesíteni őket. Hajlamosak, hogy az egyik megelőzze a másikat; a logikát az érzelem, vagy viszont.

Janics Kálmán könyvének egyik nagy érdeme, hogy adatokat sorakoztat, s következtetéseit mindig a logika rendjére építi.

Ezért számíthat arra, hogy olvasóiban helyes érzelmeket kelt, függetlenül attól, előzően milyen csoporthoz húztak. Az igazság megláttatásán mindnyájunk érdekében fáradozik. Első és utolsó szava a megbékülés; az összetartozásnak az a megteremtése, amelynek hamari eljöttétől az egész emberiség holnapja függ.

A könyv szakkörök által nagyra becsült írója az a fajta társadalomtudós, akinek műveltségi alapozottsága a természettudomány. Szociológiai munkásságával párhuzamosan gyakorló orvos; tárgya megismerését, szemléletének függetlenségét ez támogatta évtizedeken át. Okmánytárak százados anyagába éppoly behatóan elmerülhetett, akár a jelen köznapjaiéba. Mondatfűzésén megérzik, hogy klasszikus tisztaságban tartja s kezeli íróműszerét is, felelősséggel bontja a fölhámot. Számít a türelmes figyelemre, akkor is, ha elevenbe vág. Bízik a gyógyíthatóságban. Sebeket tép föl? Nem. Gondos fertőtlenítés után sebeket vág föl és tisztogat.

Invitál, hogy föladatát megosszuk, keze alá dolgozzunk. Példája nyomán az őszinte hangnak hatókörét kitágítsuk, teljessé tegyük.

*

A nyugtalanító hírek, melyek a Romániában élő magyar anyanyelvűekről szóltak, sokáig háttérbe szorították a csehszlovákiai magyar anyanyelvűek helyzetéről szólókat.

Az erdélyi magyarság helyzetének puszta ismertetése is tapintatos, szívós, kezdettől fogva kockázatos föladat volt. Lelkiismereti is tehát. Birtokon kívülieknek kellett pusztán az igazság érveivel más belátásra bírniok belülieket. E merőben elvi küzdelem vállalását a magyar szellemi életnek csak töredékei vélték időszerűnek. Kaptak megrovást még honi kartársaiktól is: miért nyugtalanítani az úgy-ahogy csöndes vizeket?

Valahányszor a Csehszlovákiában élő magyar anyanyelvűek helyzetének tüzetesebb ismertetése is hangot sürgetett, a jóhiszeműekben is fölmerült az aggály: miért fokozni a nyugtalanságot? Majd szinte a stratégiai óvás: miért nyitni szellemi vitáink oly keserves küzdőterén még egy második frontot?

Ez vezetett el annak tudatosulásához, hogy egy több oldalról vizsgálható kérdéstömböt ne csak egy-egy oldaláról vizsgáljunk, hanem teljes egészében. Nézzük meg tehát, hogy a részletekben - a szóképként sem szívesen emlegetett "frontok"-ban - mi az összefüggő. Ezek nyomán keressük meg a gyökérzetet. Hatoljunk tehát az alapokig. Azokra építsünk olyan eszmerendszert, mely tartós nyugalmat - alapos békét - biztosít, a lelkekben is; abban a szellemi életben, melynek jó rendjéért mi, írástudók, felelünk. Erre különösképpen mi, magyar írástudók, vagyunk tragikusan hivatottak. Európai mivoltunkban is. Népünket szolgálva az emberiséget szolgáljuk. Ez a meggyőződésünk. A jogosultság mellé ez ad kötelezettséget, hogy ahányszor tehetjük, népünk ügyét a világ elé tárjuk: a világ ügyévé tesszük.

A gyökérzet föltárása méltán meghökkentő. Közép-Európa számszerűen is, aránylag is legszétdaraboltabb anyanyelvi egysége a magyar. Az alapadatok a következők:

Az első világháborút lezáró békeszerződések a legutóbbi magyar népszámlálás adatai szerint Romániához csatoltak 1 660 000 főt, Csehszlovákiához 896 000 főt, Jugoszláviához 577 000 főt.

Több mint hárommilliót tehát; megkérdezésük, azaz népszavazás nélkül; azaz diktátummal, s nem békeszerződéssel.

Hogy a "természetes népszaporulattal" számuk ma mekkora - ez rögtön több oldalról nézve is kínos probléma. A statisztikai számítás itt azért is megbízhatatlan, mert voltaképpen megvalósíthatatlan. A statisztikai adat rögtön további adatot kíván. Miért nincs arányban a többségi lakosság szaporulatával?

Hogy a kimutatásoknál mennyivel több ma a Magyarországon kívül élő magyarok száma - azt az idők teltével mind bajosabb lesz megállapítani. Ahol a nemzeti hovatartozás előnnyel vagy hátránnyal jár, a népszámlálások e rovatai nem tartoznak a tárgyi tudományok körébe. A más rubrikák segítette becslés a négymilliót közelítgeti, az államhivatalnokok számadata a hárommilliót.

De változtat-e ilyen néptömegek ilyenfajta fájdalmán akár százezres számok tüzetes helyesbítése? Mérhető-e - hogy a gondolatsor végét mondjuk - moralitás aritmetikával?

Vagy akár az egyéni szenvedés? Az anyanyelvűségük miatt másodrendűen kezelt magyarok helyzete nemcsak őket magukat nyugtalanítja, immár egyre égetőbben. A világ mintegy tizenöt millió magyarját élő és élénk rokoni kapcsok, szoros történelmi és műveltségi szálak kötik egybe. A szenvedők száma tehát mérhetetlenül fölülmúlja az idegen államok statisztikájának mégoly hiteles számoszlopát. Az emberi test rezzen bármily kis tű szúrására, ahogy az egészséges nemzeti corpusok, ha megaláztatást kell szenvedniök, összetartó burokjuk - bőrük - mégoly kicsiny felületén. Kelet-Európában az anyanyelv a legérzékenyebb epidermisz. A múlt század elején vált azzá, s mutatja e század végére állandó gyulladásosság állapotát. Érzékenyen reagálva olyan behatásokra is, melyek eredendően nem is érintették volna.

A magyar anyanyelvű közösség kezdettől fogva feszített erőt végzetes megszoríttatása ellen; legalább tágítani akarta. Hogy alapjában az emberi mivolt természetes jogait védte, azt mi sem bizonyíthatja jobban, hogy első ízben a legszélsőbb internacionalizmus táborának tagjaként szegül szembe az erőszaktétellel: az 1919 nyarán folyt kétfrontos háborút a marxi történetírás is forradalmi honvédelemnek nevezi.

Tiszta ügy is lehet nem tiszta politikai játékok eszköze. A nyugat-európai nagy imperializmus erejével a kelet-európai kis imperializmusok a magyarság köré is cordon sanitaire-t szerveztek, úgy pedig, hogy az mindinkább sorvasztó s végül megsemmisítő tábor legyen. A Horthy vezette, majd kormányozta ellenforradalom, mely a kis imperializmusok fegyvereinek árnyékában rendezkedett be, de amelyet ez a cordon gazdaságilag is megnyomorított, hasztalan keresett utat, hogy szót értsen az azt fenntartó nagy imperializmushoz. Így azok vetélytársaihoz szegődött. Mintha egy nép igazsága egy uralkodó osztály tulajdona lehetne.

Soha végzetesebb úttévesztés. Noha Petőfi és Ady eszméin tudatosult magyarság valóságos szellemisége a környező népekkel való összebékülés mellett fogott pártot, gyakran harciasan szegülve szembe a hivatalos rétegekkel, az utóbbiak a magyarellenes agitációval éppoly szerencsétlen ellenakcióval feleltek. A föladat az etnikailag magyar területek békés védelme lett volna. Az olyan jelszavak, hogy "Csonka-Magyarország nem ország - Egész Magyarország mennyország" tovább bőszítették mindazokat, akik azt a monarchiabeli országot pokolnak vallották a nemzeti-nemzetiségi mozgalmak megindulása óta.

Pörös felek közt jogot szolgáltatni fokozottan patikamérleg-pontosságot kíván, ha népek vitatják igazukat. Az 1919 után a nagy és a kis antant által hatalomba ültetett magyarországi feudalizmus és kapitalizmus - Európa legnépnyomorítóbb s azonközben legrövidlátóbb szipolyszövetkezése - a maga osztályérdekeit követve természetszerűleg zárkózott föl a sovinizmus eszmeterületére; pontosan oda, ahol a környező államok polgári irányítói már rég elhelyezkedtek.

Időbe került, míg kiderült, hogy a felső rétegek "igazsága" nem népeik, nem a tömegek igazsága. Kiderült, de még több lett szükséges, hogy köztudattá váljon; hogy az innen és onnan az "utca embereinek" tömegei, de a szellemi élet táborai kellőképp ráeszméljenek, milyen fokú s hatású agykezelés, manipulálás, bourrage de crâne történt velük. Máig nem eszméltünk rá, határon innen s határon túl. Ezért több ez a kegyet s tekintetet nem ismerő könyv, mint történelmi szakmunka.

Így máig nem tisztult föl a mi határainkon belül sem az az eszmefertőzés, amelyet a parancsuralmak a maguk teljhatalma megszerzése útján világméretű ragállyá tettek. A demagógia vegyi receptje: tömérdek hazugságba annyi igazságot keverni, hogy azt a jogra szomjazók frissítő italként nyeljék. Ám pusztán azért, mert egy-egy eszelős zsarnok a népek valóságos problémáit is belekeverte a népelnyomás kiáltó parasztfogásaiba, megszűntek vajon azok a problémák tényei? S oda kellene-e irányulnia minden gondnak, hogy ezeket a valóságokat többé soha senki gyalázat eszközéül ne használhassa?

Az első világháborút a gyúlékony és semmi szerződési okirattal el nem szigetelhető nemzetiségi kérdés robbantotta ki, alakította, vitte ismert végéhez. Egy szerb diák rálőtt a délszláv nemzeti érzést tüntetően lebecsülő Habsburg trónörökösre. A második világháborút Hitler a nemzetiségek kérdésének demagóg szításával robbantotta ki, manővereivel évtizedekig szinte lehetetlenné téve, hogy e kérdésekről ésszerű szó essék.

Gondolom, hogy azok, akik e demagógiával kezdettől harcba szálltak, megfogalmazhatják: azért, mert egy tiszta elvet méltatlan szájak is megforgatnak, nem azok az elvek lesznek méltatlanok. A náci politika egyébként sakkfiguraként kezelte hamis játékaiban az országon kívüli anyanyelvűek igaz ügyét is.

A magyar határokon belül is támadt hiedelem, hogy ezek az igaz kérdések tiszta ajakra többé nem kerülhetnek. Holott épp kettős lett a föladat: eltávolítani ezekről a valóságos kérdésekről a szennyet, s úgy közelíteni kettős felelősséggel a rendezésükhöz, hogy az minden rezzenetben a békét szolgálja, az összebékülést.

Ez a könyv mélyre hatóan ennek jó alapozásán munkálkodik. Ezért lenne kívánatos, hogy elsősorban a birtokon belüliek között kapjon figyelmet; tárgyilagos állításaihoz tárgyilagos hozzászólást. De számíthat még szélesebb körű figyelemre. Az első világháború éppúgy, mint a második, a legkeservesebb tűzfészkeit Európának ezeken a vidékein érlelte. Márpedig minden tűzrendészeti közlendő elsősorban az óvóintézkedésekről, az előzetes tennivalókról beszél.

*

A Duna-völgy meggyötört népei mindmáig olyanféle szerepet is elvárnak költőiktől, aminőt a múlt század költői jórészt vállaltak is; utolsóul Victor Hugóval. A csehszlovák költők közül a cseh Nezval után legtöbbet a szlovák Ján Poničánnal foglalkoztam, fordítva tőle is nem egy költeményt. Nagy bemutatkozó-hitvalló versének magvát annak idején így tettem át magyarba:

Ez az ősi juss a magyarokról szólva megtöretett - az olvasó a megbízható és ellenőrizhető adatok megismerése után ezzel a döbbenettel teszi le a könyvet. Az egykor a milliót közelítő magyar anyanyelvűekből jóformán a feléről tud a népszámlálási statisztika. A szlovákiai magyarság helyzete aggasztóbb a romániainál.

E sorok írásának napjaiban kerültem ismét abba a nem-szeretem helyzetbe, hogy a magyar anyanyelvűek miatt súlyos megkülönböztetést szenvedő népmilliók jövőjéről nem magyarok számára kellett (a lelkiismeret kényszerével) válaszolnom. Ezúttal épp a szlovák-magyar viszony jó fejlesztéséről kaptam pontokba foglalt kérdéseket. A nem rövid interjú csontváza ez volt, pontok szerint: 1. A kérdés nem a jó viszony fejlesztése, hanem az egyre rosszabbodó viszony megállítása, vagy legalább lassítása. - 2. Hogy e "javítás" kire milyen tennivalót ró? Tennivalója nyilván csak annak lehet, akinek módja van rá. - 3. Mi harminc-egynéhány éve semmit nem cselekedhetünk abban, ami odaát folyik. Legfeljebb szellemileg. - 4. Ez kettős: a világ elé tárni a helyzetet, és ránevelni népünket, hogy európaiságával legyen példakép és szétsugárzó remény. - 5. S a jobbakat odaát mivel vigasztalni? Hogy az esetleges helyzetcsere során a mi néptömegeink ne olyanféle sugárzást kapjanak, mint az övék. - 6. Hogy végre lezárjuk a múltat.

Ami a könyv szerint még ma is röstellendő jelen. Városok sorában, melyek valaha a magyar műveltség röptető fészkei voltak, maga a magyar köznyelv, az egyszerű néptömegeknek eszmecserélő eszköze olyan zugokba szorult, aminőkről csak lírai ízelítő annak a nagymamának és unokának a fölemlítése. E sorok íróját azonban nemcsak a lírai húr vonzza. Pendített hangot már a zsarnokság tüneteiről. A zsarnokság egyetlen formáját sem tartja pusztítóbbnak, s egyben nevetségesebbnek, mint az albérletben űzött zsarnokságot, a minikirálykodást, a fedezék alatti hősködést. Az annyira esedékes szóértés: seb- és agytisztálkodás helyett.

A történelemmérgezés égető kérdéseire annyi orvosló kísérlet vallott kudarcot, hogy minden olyan jó hiszemű ajánlat, mely az észre is számít, eleve elnémul; s ad teret a mégoly badar kételynek és - tragédiának.

Holott nem egy logika és jogérzet támogatta megoldás bizonyult sikeresnek - megemlítetlenül.

Dániában csaknem annyi német él, mint Németországban dán. Közülük akár itt, akár ott végez közép- és felsőiskolát: képesítést és működést nyer a másik területen is. Zürich egyetemén elsősorban a német irodalmat tanítják, s csak kiegészítésül a svájcit. Ahogy Genfben a francia nyelv és irodalom az alaptárgy, s csak pótlásául annak svájci ága. Az anyanyelvek s az emberies irodalmak valóban híddá válhatnak a népek között; még ha azok időnként olyan viszályba sodródhatnak, mint történelmük során nemegyszer a francia s a német.

Vannak tervek már a megvalósulás útján tankönyvek kölcsönös ellenőrzésére, illetve együttes elkészítésére. Tévedések esetén udvarias formában fölkínálni és elfogadni a helyesbítéseket. Egyenjogúsítani a diplomákat. Kisebbségi értelmiségiek képzését megfelelő szinten és helyen biztosítani. Utat nyitni a szellemi élet valóságos egybeáramlásának.

A világ vigasztalóan ennek az iránynak is épít hídfőket. Amilyen mértékben gazdaságilag egységesülnek a bolygó népei, olyan mértékben tartanak igényt, hogy anyanyelv és etnikum dolgában megőrizzék, sőt erősítsék külön-külön sajátosságaikat. A már egészen aprónak nyilvánítható kisebbségek világszerte a lehető legnagyobb függetlenségre törnek, újabb példázatául, hogy a népek szabadsága valóban csak egy és egységesen terjedő lehet, föl és le egyaránt.

A tudatosodásnak, a lelki föllélegzésnek ezt a békés útját Európa nyugati felén a svájci példára kantonizálásnak nevezik, a lenini eszméket követő országokban nemzeti autonómiáknak. Nem milliós népi egységek, hanem a tízezer léleknél is alig több lelkes népcsoportok igényelhettek és kaptak teljes etnikai önállóságot, abból logikusan következő lelki öntörvényűséget, adminisztrációs önkormányzatot. Ekként máris - legalább elvben - a múlt csökevényeivé fokozza le az annyi kínt sugárzó határokat; addig is, míg el nem következik az utópista és a tudományos szocializmusnak egyként áhított nagy jóslata: az állam elhalása. Részletekbe menő irodalma van már mind e kérdéseknek. Ezek kelet-európai, különlegesen Balkán-övezetű vetületeinek. A súlyosak közül tán ide is kívánkozó az: és ahol az etnikumok nem széthatárolhatók? Ahol az anyanyelvek csoportjai mozaikszerűen - a francia szaktudomány szavával en puzzle - osztódnak innen és túl bármiképp megrajzolható vonalakon? A szakismerőknek van erre is ajánlatuk. Vonalon innen és vonalon túl - mint a mérleg két tányérján - legyen itt is, ott is olyan akként népcsoport, hogy figyelmet nyerhessen innen is és onnan. S legyen a mérleg nyelve fönt, a humanitással mégiscsak egy jelentésű emberiség szeme előtt.

Hogy ez a mérleg jól működjék, az alá hord alapot ez a könyv. És szégyenkeznünk kellene, mégpedig szocialista-humanista mivoltunkban duplán, ha céljára - az összebékülés következetes, tehát adott esetben akár harcos megközelítésére - azt mondanánk, reménytelen. Vagy akár azt: korai.

Pusztán azért, mert nem érvényesül azonnal, a szellem szava nem hatástalan, s így mostoha körülmények közt sem halasztható. Ha a res publica - a közügy - a római szekérhez hasonlítható: a két kerék közül az egyik a politikai élet, a másik a szellemi élet. Kitekintheti át a világ politikai szövevényét úgy, hogy annak alakulásáról bár csak fél évre jóslatot mondhasson? A szellemi élet akár percenként biztos szót hallathat. Mércéje nem a kombináció, hanem az erkölcs. S ehhez az erkölcsi szemponthoz ezen a téren meglepő hűséggel ragaszkodik bármily hittételű vagy világszemléletű tábor írástudója. Mert ez magának az írott szónak az erkölcsi normája. Amely betűkben nincs maradandó elem - maradandó hatás - ha scripta non volent - nem érdemlik meg a papirost.

*

A nemzeti kisebbségek kezelésére a közelibb jelen ez eddig két tételt ismerhetett meg. Az egyik a kisebbségek számára nem csupán teljes egyenjogúságot szabott elő, hanem - mintegy a kisebb testvérrel való bánásmód mintájára - fokozott udvariasságot és kedvezést. Ezt Lenin foglalta írásba. A második - amint e könyvből is majd látni fogjuk (együtt már a következményeivel) - Benesé. Ez a nemzeti kisebbségek bármily eszközű eltüntetését, vagyis kiirtását fogalmazta meg, fogadtatta el kormányprogramként, sőt beiktatta békeszerződési elvfejtegetésekbe is.

Mintha a történelem legújabb kori menete is a nemzeti kisebbségek léte ellen irányulna. Az iparosítás központosít, városokat duzzaszt, sőt kelt létre, a városok pedig az állam nyelvének - a hivatali nyelvnek - asszimiláló gócai. Nem is nagy tervszerűség kell ahhoz, hogy még az összefüggő kisebbségi területeket szétdarabolják, a gyárak idevágó elhelyezésével, a lakosság áttelepülésének célzatos irányításával.

De ez mégsem az a békés asszimiláció, ahogy a szükségszerűség még oly friss szavú hirdetői magyarázzák. A történelem ismert már ilyenféle elidegenítéseket, elvándorlásokat, elvándoroltatásokat. A "szükségszerűség" elmúlt, a jogfosztás maradt; s a betokosodott baj mérgez végzetesen az ok felületi eltűnte után is. Így hát - nyomon követve a morál tiltakozását - vétek volna bármit csak azért szükségesnek elfogadnunk, mert a történelem hozta. Elfogadták eleink a pestist?

Nem volt küzdelem a boszorkány- és eretnekégetés, a vérvád tébolya ellen? Nincs-e világfront az apartheid tünetekkel szemben? Aki ekként mond le bármily indulatból népe emberi jogairól, nemcsak nép- és hazaáruló? Az emberiség Coriolanusa.

Váratlan erejű föllépésükkel, majd elharapózásukkal a 20. századi nacionalizmusok már-már a középkor világjárványaihoz hasonlíthatók; e szellemi járványok leküzdésének dolgában nem átüzenni - akár utcabeli, akár kontinensi - szomszédságba, nyilván legalábbis - mulasztás. A közösségek politikai megtestesülései érzékenyek, ha sajátos ügyeiket a külső beavatkozásnak csak a gondolata zavarhatja. Határaikat a megváltoztathatatlanság igényével húzzák meg, s vélik tartósítani a földön.

A szellemi élet maga a közösség, minden nép fölött. Minél magasabb az ég, a látóhatár annál szélesebb birodalmat ölel be, anélkül hogy más határokat sértene. Mert itt más dimenziók az uralkodók. Ami közönségesen beavatkozás volna, itt - a század szavával - besegítés. Aki itt magát védi, szükségképpen társait is védi. A lelki műveltség, a technikai civilizáció ismeri már és sokigényűen hirdeti: az emberiségnek hazája maga a Föld nevű bolygó; (holnap a teljes csillagrendszer). Ami még részleg, azért s arra tökéletesedik, hogy békés része legyen az előre látható egységnek. E részlegek sorában a nemzeti nyelvek, a "kisebbségi" nyelvek is előrejelzések akár a politikai együttműködés irányában.

*

Ez a könyv úgynevezett világnyelveken is megjelenik. Szándéka ellenére vet sugarat a történelmi menetre is, hogy jövőjét tekintve az egész világ hovatovább egy res publica: egy közügy. Azaz megismételve: hogy amiként a béke oszthatatlanul egy, akként egy és oszthatatlan annak alapzata. És hogy az igazmondásnak csak egy ellenfrontja van: a hamisság.

A jó hiszemű s jó szemű, s e könyv elolvasása után magasabb szempontú világpolgár nyilván sokszor emeli föl fejét e lapokról úgy, hogy ámulóan, ha ugyan nem lebecsülően, mosolyog. Mert hát ezúttal milyen két, egyaránt keserves sorsú nép is van itt bajban?

A legnagyobb magyar költő szlovák névvel jött a világra, a legnagyobb szlovák költő pedig magyarral. A Petrovicsból Petőfi Sándorként, az Országh Pálból Hviezdoslávként halhatatlanult két lángelme együtt sem tudott világítani az elmehomályba? A világon a legtöbbször emlegetett újkori magyarnak, Kossuthnak nevében cseh szó rejlik; cseh szellemi megújulás világhíressége Komensky, utolsó írásában reszkető kézzel rója oda ősei nevét is, a magyar Szeges-t.

Már csak ezért is merném ajánlani ezt a könyvet mindenekelőtt a cseh és a szlovák olvasók figyelmébe. És általában az idők folyamán annyi üggyel-bajjal testvériesülő népek szellemi életének érdeklődésébe. Bizakodva teszem ezt. Meghatva emlékszem a percre, midőn Nezval mellém lépett a prágai pódiumon, hogy megöleljen, s én visszaölelhessem. Ján Poničánt sose láttam. De volt még egy ilyen ölelésig melegült kézfogásban részem. Egy Balaton-parti házban, az akkor legnagyobb román költő, az agg Tudor Arghezi részéről, amidőn kérésére fölolvastam legszebb két versének magyar változatát, saját fordításomban. A szellem okfejtése - és embereinek viselkedése - mégiscsak felülkerekedhet az indulati politika - a mindenkori napi szenvedély - kitörésein?

Kételyt is, de reményt is nyújt erre ez a könyv. Épp azáltal, hogy a kételyt is vállalja.

A kép, amit a jövő mutat: homályos. A múlt tanulsága azonban egy-két igazságot kemény vonalakkal ábrázol. Ha egy "többségi" ország képtelen arra, hogy "kisebbségeit" úgy kezelje, mint a többi állampolgárt: méltatlan arra, hogy azok sorsát irányítsa. Azok megvédésével magának az oly bajosan civilizálódó emberiségnek kell védekeznie az oly könnyen megújuló barbárság ellen. A barbárság ragálytünetei sehol nem ütköznek ki riasztóbban, mint a gyengébbek - a védtelenebbek - iránti viselkedésben.

*

Zárófejezetében a könyv nem hirdet reményt a csehszlovák-magyar viszonyról szólva. Eszerint a helyzet a két szellemi élet magatartásának dolgában sem változott, sem ott, sem itt.

Nagyon is változott, már ez ideig is ideát. Kedvezően s ugyanakkor már-már aggasztóan.

A magyar szellemi élet végleg kiiktatta azt a különös szemléletet, hogy az elnyomás nacionalizmusa helyett az elnyomást szenvedők panaszaira kiáltott nacionalizmust, sőt fasizmust, alapjában kavarva össze a fogalmakat. Mert ugyancsak bőven szolgáltatva érvet mindazoknak, akik szándékukban a népirtásig "nacionalisták". Az etnikumok már-már riasztóan gyorsuló önállósulása: a század váratlan tünete. Az a nacionalizmus meghökkentő tobzódása is. A kettőt mindazonáltal lényegileg összerokonítani, az az ok és okozat összecserélése. A két irányzat éppenséggel tűz és víz. Esetleg kiegészítik egymást? Élesen kizárja egyik a másikát; legmélyebben épp azzal áll harcban. Ámulni való, hogy szellemi körök is milyen nehezen birkóznak meg e kettő nagyon is egyszerű elválasztásával. Országos fölháborodásnak kellett megdönteni például azt az eladdig nemegyszer végzetesen - mert hisz itt a szenvedők elnémítására - hangoztatható tételt, hogy szabadságra törő népek elnyomása is szolgálhatja a szabadság fejlődését. A népek emberi jogainak következetes - hagyományos - hangoztatása miatt utolsó nemzeti költőnek már-már megbélyegzésül emlegetett író méltán eszmélhetett rá, hogy éppenséggel ő tán az első internacionalista lírikus. Abból a bordából szőtten, hogy a jogokra méltó nemzetek közé a magáét is odaszámíthassa bármily széljáratban. Minden nép ítélőszéke előtt. Úgy, ahogy azt kötelezően előírják irodalmunknak nemcsak klasszikus, hanem újabb kori hagyományai; amelyek fölött a nagyvilág felé Petőfi és Ady neve a világító transzparens.

A magyar szellemi élet a valóság talajára helyezkedve áll talpon. Állása - helytállása - mégsem csupán tőle függ. Helyzete olyan mértékben adhat okot aggodalomra, amilyen mértékben minden történelmi erő a "kihívás"-ai szerint fejlődik is. A magyar szellemi élet - a magyarság nemzeti tudata - törvényszerű összefüggésben alakul szomszédai szellemi életével, az onnan érkező "ráhatások"-kal.

A hontalanság évei reménykeltés nélkül is mutató tábla a jövő útján. Soha senkit ilyen sorscsapás ne fenyegessen. Azokat sem, akik hajlottak ilyet okozni, kihasználni.

Ez a könyv kéznyújtás; tehát kemény fogású, de ezáltal férfias; nyíltságával kínál barátságot. Óriási munka tetőzése Janics Kálmán műve. S ugyanakkor saját szellemi életünkben útnyitó vállalkozás. Hogy a magyar anyanyelvűség minden területéről hasonló helyzetföltárást kapjon a világ lelkiismerete.

Reggel kéziratok postára - csaknem annyi fáradsággal, mintha most írnám mindet; csak a tépelődés miatt: elküldhetők? Nem gyengék?

Tizenegykor le a kórházba, előbb Bognár Zoltánhoz, aztán fehér köpenyben föl a csecsemőnézőbe.

Kihozzák pólyában a kicsit - Juditot. (Az apai nagyanyja neve után.) Óriásira tátott szájjal sír, de aztán - mintha ránk ismerne - csücsörít, mosolygásféleképpen. 56 cm hosszú, 3¹/₂ kiló.

Ika - tiszteletre méltóan panasztalan. Még föl is kel az ágyból, hogy egy kicsit a folyosón üljön velünk.

Ika azért - a Kritika új száma iránt is érdeklődik, mialatt a még mindig fájó hasát-derekát fogja. Cikke jelent meg benne, nyilván. De említenünk sem illik, a családi szokás szerint.

*

Többet ne fényképezzenek.

Nem vagyok már azonos az arcommal.

*

Tegnap a hirtelen kézfogás közben majdnem részvétemet fejeztem ki Aprónak, a felesége elvesztése miatt. Azaz néhány közhelyes szóval ki is fejeztem; szerencsére nem értette meg. Friss Istvánnal tévesztettem össze. Pusztán annak kapcsán, hogy egymás szomszédságában laknak, itt, alattunk.

*

Vagyis társaságba se járjak már. Szavaimmal sem vagyok azonos.

Este vacsorán Tánya, a Kháron ladikjá-nak orosz fordítója, a barátnőjével, az éppoly kedves (s magyarul szintén jól felelgető) - nevét bizony ott az asztalnál sem értettem jól - Fedorenko titkárnőjével.

Föloldott beszélgetés, meleg baráti légkör. Mindkettőt tegezem - ez is a kor tünete! - olyan jó mosollyal hívnak Gyula bácsinak. Meghozták az új orosz kiadást - a Kháron, a Puszták népe, az Ebéd - százezer példányban jelent meg.

Délelőtt Ikánál hárman. Épp ebédelt volna, ha rendesen eszik. Kiegyensúlyozott, szép, vidám. Még attól is külön nevet, hogy ha nevet, kénytelen a még mindig domború hasát fogni.

Fölkel az ágyból - megnőtt!

Anyám mondta, hogy minden szülés után 2-3 centit nőtt.

Előbb csak azt hiszem: tán a fejtartása miatt látszik nagyobbnak. De mikor elváltunk, s háttal megy vissza a betegszobába: még magasabb.

Megnéztük a kicsit is. Aludt, pityergett egyet, sírt.

Miért kerül közelebb hozzánk rögtön a lánycsecsemő, mint a fiú? Mert védtelen. Hazamenet váratlanul jó érzés önt el pusztán attól, hogy eszembe jut, hogy - milyen csöpp és máris Jutkaként emlegetjük.

Judit - idegenkedtem attól a névtől: egy gyilkosé, aki prostituálta is magát. Hős volt? Ne asszony legyen hős! De most az élő kis arc eltörli a történelmet. Jutka a mi családi történetünkben kap sorsot.

Délután háromkor látogatásra az angol követ és vele a sajtóattasé. Másfél órás élénk beszélgetés, de csak nem derül ki, miért is jöttek.

Udvariassági tisztelgés? A gondolatcsere mindkettővel nyílt, szellemeskedően tréfás, hogy a kényes tárgyakat is érinteni lehessen. Mosolyuk arra bocsánatkérő diplomatafegyelemmel, hogy Magyarország mostani helyzetének gyökérbajáért az akkori Anglia is felelős. Meghívás: ismerkedjenek össze az asszonyok is, elmennénk-e hozzájuk ebédre. Ritkán járunk ki, és engem nem fizetnek a protokolli időért, fáradságért. (Nevetés.) De Flóra kíváncsibb természet, hívják meg őt a lányával. Flóra persze tiltakozik, tréfásan rám pirít. Fölényünk abból kifolyóan, hogy a társalgás franciául folyik, s mi - nem született franciák előtt - könnyebben fejezzük ki magunkat. De így is kölcsönös jó benyomás. A kapu előtt többször is megismétlődő kézszorítás, jókívánság - a mesterség gyakorlására.

*

Flóra megint kitér a névnapi, születésnapi megünneplés elől. Ez aztán azzal jár, hogy évek során már-már én is megfeledkezem róluk - udvariasságból?

*

Egy unoka nem ad nagyapai érzést. Kettő már úgy-ahogy, föltéve, hogy az egyik lány. A törzs másodfokú ágán négy-öt szemnek kell lennie, hogy megnyugodjunk a gyökérzet értelmében.

*

Úgy küzdök a cenzúrával - se a Szellem és Erőszak, se a vers, se a cikk nem jelenhet meg - akár Petőfi. A különbség, hogy: és ha nem volna cenzúra? Jobban érvényesülne az igazság? A hazugság ellen mikor működik a cenzúra? A népmilliók agyában.

A véleménymondás bármily szabad porondján bármily egyenrangú küzdelemben az igazság pillanatonként mindig alul marad. És ha nagy néha mégsem - a diadalnyeréshez neki is hazudnia, erőszakoskodnia: cenzoroskodnia kellett. De még ha így van is, - Petőfi az útmutató.

Aki nyer, az mer.

Vagyis minden élmény közt tapasztalatnak leggazdagítóbb a sikerélmény.

Vagyis a győzelem is kötelezettséget hoz. Aki már nyert, az most már merjen is. Köszönje meg a kegyet, hálálja meg a szerencsét.

*

Délelőtt Ikánál. Nő az öntudata is.

*

Délután - az éjszaka érkezett sürgöny szerint - B. Gy. Pozsonyból.

Sötét és sötétedő gazdasági helyzet. Fokozódó - már a fasizmust érintő nacionalizmus. A legszomorúbb: szlovák suhancok verik - bandákban - a magyarul beszélő gyerekeket.

Interjú annak a prágai folyóiratnak, amely a pesti Nagyvilág hasonmása.

A kérdésre, hogy mi a véleményem a csehszlovák-magyar viszonyról, a válasz sorrendje:

1. A gond s a föladat nem a helyzet javítása, hanem a fokozódó romlás megállítása, lassítása;

2. Megvizsgálni: lehet-e lassítani ezt a romlást. Vagyis ki mit tehet a felek közül;

3. Mi semmit, mert hisz harminc-egynéhány éve ők cselekszenek, egyre kihívóbban;

4. Miben számíthatnak ők mégis reánk?

5. Fölkészülni arra, hogy robbanás esetén az esetleges helyzetcsere során mi ne úgy viselkedjünk, ahogy ők.

Párisból levél: gyors adatokat Szabó Jánosról; ott - "biztos információból csak azt tudják, hónapok óta a Duna-delta valamelyik fogolytelepén van - már életveszélyes állapotban. De - ki lehet? Azonos a festővel?

Telefon Csoórinak. Jön át - készült amúgy is ide - Kiss Ferenccel, Duray Miklóssal.

Komoly, rövid, lélekerősítő cserélése olyan gondolatoknak, melyeken - nincs is cserélnivaló; annyira természetesen emberiek.

Pethő elküldte a Közügy, a vers másolatát. Mutassam meg nekik? Ha nem az én versem volna, igen. Így feszélyez.

Az előszó Janicsnak - sürgős. Flórának hajnalban kell kelnie, hogy még a gépelést is ellássa.

S este, vacsora közben, a konyhában még tv. Zoscsenko ötven év előtti szatírái - mintha Ionesco-darabok volnának, az idő abszurditása folytán.

Ika haza a szülőotthonból az egyhetes kicsijével. Hogyan készítsük elő a két és fél éves Bálintot, hogy elkerülje a féltékenységet, a mellőztetés érzését s a többi freudi komplexust. Az én tanácsom: ajándékozzuk neki úgy a húgát, mintha eleve neki szánta volna a család. És ha szoptatás közben mászna az anyja ölébe? Akkor mégis elküldeni. Hogyan?

Nagy szerencse: semmi ilyesmire nem volt szükség. Épp Ika mellett a díványon találta a kicsit. (Régen elő volt készítve rá.) Kíváncsian melléje mászott, fölébe hajolt. "Ez a baba" - mondta neki Ika. Bólintott, simogatni kezdte ő is a kicsi haját. S az első mondata: Neki adom a piros kockámat. Megérdeklődte, hogy becsinál-e az még a pólyába. Megnyugodott, simogatta tovább.

Már kezdi ismerni - saját érdeklődéséből - a nagy színes betűket.

*

Fél hétkor Aczél autója előbb kettőnkért, aztán őérte magáért a hivatala elé. "Az ember akkor se uzsorázza ki más munkaerejét, ha ő maga a gazdája is."

Ella, Böbe, Illés Endre, Keresztury, Juhászék. Vadvacsora, "saját lövésekből"; fácánleves, vadkacsasült. Egyszerű, de kitűnő - mert oly ízes. Camembert, Chianti. És mindvégig jó lendületű mondatok, szabad röppályán, szabad levegőben. Rémhírek Jugoszláviából: Tito és Jovánka válnak - mi lesz a férj halála után? A lengyel, román helyzet is rossz.

Szóljak a Pethő által hozzáküldött versről? Én semmiképp. És Janics könyve, az én előszómmal? Ha megemlítem: állásfoglalásra szorítom Aczélt, ami csak - itt a baráti asztalnál is - hivatalos lehet.

Ez azért nyomaszt - láthatólag csak engem.

Tompa Kálmán temetése.

Ingyen gyógyított, sőt a magáéból áldozva; ilyenképp ingyenesen vigasztalt, járt körbe. Mert közben szenvedett maga is; vigaszra, támogatásra, közbenjárásra szorult.

Az utóbbira már alig valaki gondolt. Így aztán pazarolhatta magát, "mámorosan", ahogy a búcsúztató ismétli.

Érdemes mégis - ez a meghökkentő - tán meg is döbbentő - első élményem itt. Rengetegen vannak. Délelőtt 11-kor, fagypont körüli nedves-ködös időben.

Nagyrészt székely persze. Vagy akit annak is nézhet a szem. Arcukon az idő állandó gépfegyversorozatainak rombolásával.

Egy délceg magas fiatalember Márta (az özvegy) mellett áll. Egyszeri találkozásból született, hirtelen "megfeledkezésből". Kálmán nem ismerte el gyermekének. S most íme az idő teljesen az ő alakjával tanúsítja annak a hajdani nőnek az igazságát. Tiszta emlékül akart gyermeket abból a "kaland"-ból, s nem alantas számításból.

*

Mennyi szép termet különben is, és mennyi rokon érzést keltő arc. Vizsgálódás, már-már "tudományos fölvétel" közben meg-megáll a tekintetem egy-egy szép női arcon. Azon veszem észre egyszerre magam, hogy visszakapom a tekintetet, azon melegen. De nyilván mégis más tartalommal, s ez megzavar, a röstelkedésig. "Rám ismertek!"

Honor (Erdélyi) Flórával beszéli meg: kiadják - ha kiadják - Erdélyi utolsó verseit, írjak előszót, akkor tán jobban (gyorsabban?) megy. Szétoszlásnál Nemes Nagy Ágnessel: - Lám, érdemes becsületesnek, önfeláldozónak lenni. Úgy döntök, hogy becsületes leszek! Mire Lengyel Balázs: - Rég úgy döntöttél. (Nagy nevetés.)

Tangl Haraldné, Zsuzsa (Rácz) hozott haza bennünket. A Vízivárosban a házuk előtt: menjünk föl hozzá egy percre, az az erkélye.

Azt nem, de - gyere te be hozzánk ebédre, borravaló helyett.

Együtt ettünk. Aztán - végre befejezve, Flóra kezébe nyomtam a bevezetőt.

Készülődés - telefonálás a repülőtérre - Charaire Véronique vendéglátására. Frankfurtból, azaz Ausztráliából jön, vasárnapig marad.

A kicsi nyűgös, Ika még nem járhat fenn sokat - így hát rendelt taxin megyünk ki a Ferihegyi repülőtérre (140 Ft borravalóval).

Már az emeleti lelátóról észreveszem. Aztán lent, a kijárónál Flóra öleli át. Barnára van sülve, vidám.

A gépben összeismerkedett egy francia asszonnyal, aki magyar származású, ide Sidneyben meghalt férje rokonaihoz jön. Kivettünk neki szobát az Astoriában; így hát először őt kell odavinni, elhelyezni.

Itthon aztán - a beszámolók. Véronique-ban az agya azon frissen maradt. Ontja a jó megfigyelésre valló történeteket az ausztrál őslakókról, az ottani magyar kolóniák életéről, élelmes anyjáról, Georges-ról, a japán nőről (még Claude Bourdet-ról is). És terveiről.

Vacsora, kései lefekvés (ő az alsó nagyszobában).

Véronique kérésére vacsoravendégül Czímer és Csoóri. Megbeszélni a francia-magyar kooprodukciós filmet. Kósa majd később, nála is vendégek.

De egyelőre a "magyar ügy" - most már a csehszlovák vonatkozásban is. (Mert közben Claude telefonon Párisból, Fejtőnek Kádárt ünneplő cikkéről is a Monde-ban.) Kemény szavak is: meddig ministráljunk mi mindig a cseheknek, annak ellenében, hogy ők nekünk soha, véletlenül sem. Sőt!

A sült és a sajt közt Czímer váratlanul föláll, indul ki a konyhából. De az üvegajtónál nagy csattanás, zuhanás.

Elvágódott, hanyatt terülve feküdt élettelenül épp a konyhaküszöbön, fél testtel a kövön. Papírfehérre sápadó arc, rebbenő, majd szétmeredt szemhéj, fölfelé kifordult szem.

Flóra a mentőkért. Véronique inget, gallért, mellényt gombol, nyakkendőt old.

Hörgés, lecsukódó szem. Paradicsomvörösség az arcon, aztán ismét sápadtság. Flóra édesapja halálát épp ilyen színváltozás előzte meg.

Aztán némi pihegés. Leesett ajak.

S az ellentét: a mindig választékos - néha már-már keresett - eleganciával öltözködő, mindig oly fegyelmezett, hogy már-már szertartásos őszülő férfi a konyha és az előszoba küszöbén. A lábasok közt, amiket a kis Bálint játékból épp az imént szedett ki a könnyen nyíló olasz kredencből.

Meglepő gyorsan a mentők.

Okos, gyors, fiatal orvosnő: Péter Zsuzsanna. És három markos, fiatal férfi.

Czímer máris a nappali díványán.

Szívvizsgálat; EKG; vérnyomásvizsgálat. De a koponyát röntgenezni kell: hanyatt zuhantában arra esett.

Telefon Zsarnay Erzsébetnek. A Szobi utcai mentőkórházba.

Kocsijáért majd eljön Erzsébet.

Zsúfolt nap hát.

És rá "álmatlan éj", kínzóan zaklatott álmokkal.

Metsző fagyos széllel olyan orkán, hogy a kopott lombú hosszú fenyők csaknem derékba törnek. Ezt hallgatom, föl-fölkelve az ablakhoz: recsegés, vagy máris roppanás?

Kovács Andrásékkal, az ő kocsijukon ki a Hunnia filmgyár kis vetítőjébe, hogy Veronika is lássa a Ménesgazdá-t. Elkelne-e vajon Párisban is?

Az első húsz perc után fordultam volna hozzá gratulálni. Németh László panaszolta hajdan, a filmesek nem tudják elénk képszerűen vetíteni a falu valóságát, a sarunkat, a kerítéseinket, rossz házainkat. Otthon voltam a Ménesgazda pusztáján.

De - a filmben is sok a kötőszál. Négy-öt erősebben kötött volna. S tette volna feszültté is a sok igazságot, amely valóban a részletekben van.

Sok az öncélú betét is, a külföldre kacsintó "merészség". Az erotikus jelenetek bevezetőjeként a "ló-pornó".

De a szándék nagy, s ez hat is - az értőre. Hogy a világ nyomasztó és kibogozhatatlan annak, aki még célt keres.

Keresse hát tovább.

Hazatérőben bejöttek hozzánk.

Fél tízkor ment a tv-ben a Távozz tőlem, angyal. Nem tudtuk beállítani a készüléket. Menjünk át hozzájuk, Kovácsékhoz. De annyi erőt mégsem adott a hiúságom.

Ötkor ébredés. Fehér ing, díszfeketébe öltözés, kelletlenül az elveszítendő nap miatt, a Béketanács kongresszusán való fölösleges üldögéléssel, amelyre Zsebők Zoltán annyi noszogatással rávett.

És negyedóra, félóra, háromnegyed óra: az ígért kocsi nem jön.

Örülnöm kellene hát, hogy a nap nem vész kárba - nem vár hiába a munka.

De kárba vész. Mert még én érzek mulasztást; önvádat miatta.

Ebédre Veronika elhozta a repülőn megismert ausztrál barátnőjét, Lise-t. Házasság: negyven évig tartó boldogság a meglátni-megszeretni pillanatától. Rajongott - ma is rajong - a magyarokért. Kétszer is elmondja - a gyász könnyeivel a szemében - míg megértjük:

Mert - jegyességük alatt - kezdett magyarul is tanulni.

Délután ráébredek, hogy Zsebők állhatatos kocsiküldő szavaira azt válaszoltam: eltalálok én oda magam is. Tehát - én vagyok a hibás, én röstellhetem magam, amiért nem mentem el. Flóra addig vigasztal, míg: hátha ő még azután is tukmálta a kocsit?

Teljes zavar tehát. S először komoly ijedelem, hogy nem számíthatok már az agyamra sem? De csak a feledékenység dolgában, hiszem én (Flóra szavaira).

A szerzői est az Egyetemi Színpadon. Czine jön értünk. Veronika is velünk. Az előadás kitűzésének harmadnapján már minden jegy elkelt.

A kapunál nagy csoportokban, akik nem tudtak jegyhez jutni. A folyosón, lépcsőn - csupa fiatal lány és fiú: egyetemisták, tanárok.

Czine bevezetője; Jancsó Adrienne, Molnár Piroska, Bessenyei, Sinkovits - közben-közben egy fiú s egy lány szövegeket olvas, Kósa válogatása szerint.

A második részben Czine és én, a szünet alatt cédulákra írt kérdésekre válaszolunk.

"Forró" terem, nagy ünneplés. Ceauşescu érdeméből, jórészt ő ellenében, neki válaszul dörögnek a tapsok, lángolnak az arcok. Így hát - kétely bennem: ez azt est nem igazi képet ad - a költészet lényegéről.

Utána föl hozzánk: Kósa, Czine, majd később - miután a Látó-hegyi házukba is fölment (maga termelte öklömnyi hagymákért, almákért) Sinkovits.

Vidám kocsonyázás, poharazás éjfél után ¹/₂2-ig.

Ebéden, amit az amerikai követ és felesége a nagy New York-i pszichológus, Jerome Bruner tiszteletére adott. Flórán s rajtam kívől még Aczél Anna a férjével, Ádám György és Eisenstadt, az amerikai kultúrtanácsos. Könnyed, mégis tartalmas - néha élesen is villódzó - társalgás, nagyrészt franciául az ízlésesen szerény ebéd közben.

Este - zsúfolt nap - Vas Zoltánéknál, az el nem halasztott vacsorán. Böbe és Király Istvánék.

Szellemes, könnyed hangú, de nem tartalmatlan órák itt is.

Mégis - fárasztó-csüggedt hazatérés. Nem ittam sokat (s főképp csak sört), de olyan alkoholszomjam, fölpezsdülés-éhem támadt, hogy reggelig, az öntudatvesztésig, vagyis a teljes könnyülésig tudtam volna inni.

Sziporkázó szavakkal - gondolatokkal is - teli nap, s mégis csüggedtség: mi haszna? Mi a vigasz is benne, ha nem maradandó?

Kielégíthetetlen szomj, hogy az utolsó cseppig elpusztítsam magam.

Minden ok nélkül. Hacsak nem valami másnaposság hatása alatt - évtizedek egyetlen előző napja után.

*

Az irodalomtörténet periodizálása, korszakra osztása más, mint a nemzedékekre osztása, a - nemzedékiesítése? Van periódus - hanyatló - nemzedék nélkül; életrevaló nemzedék híján. De hisz ez össze is függ.

A szellemi élet mégis a nemzedékekkel lép egyet-egyet; ha kilép. Mert hisz botladozhat, sántíthat. Sőt - léphet félre is. Nem szólva, mikor meg se indul. Bénaság, árok; lábtörés, ingovány.

A századfordulón vált vigasztaló bölcs mondássá az irodalomban és a szocializmusban egyaránt, hogy aki a jövőnek, s így mintegy a jövőben él, az örökfiatal marad; a forradalmi mozgalmakban tehát minden nemzedék egy vonalban halad; generációs különbséget csak a társadalom ismer, az egyén a maga tennivalójára nem. Gerontokrácia volt a görög neve annak az országlási formának, mely a vezetést teljesen a vének tanácsára hagyta.

Alig van megmosolyogtatóbb, mint mikor egy irodalomban gerontesek, stallumos vének szánják ifjúi szökdelésre maguk. Ha valaki tanulmányozni akarja, mi az üres formabontás, ezeket a mozdulatokat nézze. A még mosolyogtatóbb, amikor az ifjak is helyet nyerendő - ilyen - immár kettősen álifjú - mozgásművészetre gyakorolnak.

Olyan föladat közben, ahol épp a tartalom volna az újdonság, ahol a valóság kínál csábító talajt. S a kísérlet merészséget. A vállalkozásnak azt a kockázatát, mely az ifjú vért még egészséget növelőn forralja, termékenységre; a szívet megszárnyaltatja, tiszta régiókba.

Elgondolkodtató, hogy a Nyugat nemzedékére következő nemzedék erre a formacserélő, friss tartalomkereső vállalkozásra mennyire félrevonultan választott helyet, nem is egyet. Nem az a mózesi exodus volt ez, melyet Karácsony Sándor (és Fülep Lajos) tanácsolt. Nem is az a szigetre menekülés, amelyre Németh László (és Kerényi Károly) buzdította a jobbakat (a barbárság váratlan özönvize elől). Egyfajta elegancia volt - választékosság, már-már finnyásság -, hogy szívünk és ízlésünk szerint való megtárgyalandóinkkal félrébb álljunk. Épp azért, mert egyénenként akkor már csaknem minden kapu nyitva állt előttünk. "A siker kompromittál" - úgy villan, mintha egy debreceni megbeszélésen épp én foglaltam volna jelszóba az - útkeresést. Mert a célt magunk sem láttuk világosan. Pesten, Debrecenben, Vésztőn, Biharugrán, Zengővárkonyban forrtak a tervek a teendőkről, azaz végül: lapalapításról. Így született meg a Válasz. Én magam azon voltam, hogy a már-már illegálisan, de abban az időben óriási példányszámú paraszt hetilap, a (hajdan Várkonyi-Mezőfi irányzatú) Szabad Szó legyen az a finnyásoknak megfelelő hely, de kisebbségben maradtam.

A princípiumok - az alapelvek és végokok - ugyanazok maradtak. A tülekvés, a fény- és haszonáhítás világában nemcsak ingyen írni, hanem polgári pénzkeresetünkből fönntartani a lapot. Valamiféle erkölcsöt tehát. "Szolgálat tehát?" - merült föl a meghatározás. "Kötelezettség" - volt a helyesbítés. A világban terjedt a littérature engagée fogalma, az "engagé"-t hol lekötelezettnek, hol pártosnak értelmezve. Ez az "engagement" jelent azonban szegődményt, tartozást is; és vállalást gázsi nélkül. A szó mögött ott lappang ez a fogalom: tisztesség. Eleget teszek annak, amire kötelezve vagyok, franciául így mondják: faire honneur à mes devoirs.

Imbolygó lépésekkel úgy kezdek járni, főleg lefelé, korlát nélküli lépcsőn, mint tengerész a hánykolódó hajón. Tréfára veszem, élvezem. A dülöngélés a jókedvű kapatottságaim lelkületét hozza vissza. A lépcsőkorlát - a karfa - francia neve: "gardefou": bolondvigyázó. Ez is ad pehelynyi mosolyt. Az öregség a bolondosságba vihet, azon át az elmegyengülésbe, az agylágyulásba, végül az agy - a lélek! - teljes elröppenéséhez.

Reggel ¹/₂8-ra Kútvölgyi kórház. Az injekció a szájba kínzóbb, mint maga a fúrás, kalapálás (egy hidat kell levenni, majd újrakonstruálni).

Délelőtt az érzéstelenítés múltával föllépő fájdalom: ahogy kitör s dühöng a barlangjába szorított vad.

Négykor Csoóri, Páskándi, Csiki László, hétig.

Ika születésnapja volna holnap. De mindkét kicsi órák óta sír, nyafog. Ika fáradt, még fájdalma is van. Ünnepi vacsora - majd máskor.

Lelki kiürültség. Mert egész nap nagyon is foglalkoztattam az agyamat, szüntelenül szellemeskedve még a fogászati karosszékben is.

Nyomott napok, riadalmakkal; fojtó felhők közt riadalmak villámsorozataival. Ika 40 fokos - és fölötti - lázai. A csillapítókra 39,8, aztán újra és újra 40. Fájdalmak. Bognár bekéreti a kórházba. Leverik a lázt valamelyest, de meddig?

S közben a két kicsi versenyt sír.

S közben ismeretlen - váratlanul becsengető - fiatalok a Felvidékről, "csak öt percre", csak "egy aláírásra".

S annyi abbahagyott írás, hogy azt se tudom, melyik érdemes folytatásra. S a levelek, melyek hetek óta várják a sürgős választ.

Holott: kolostorban kellene élnem, hegy tetején egy cellában, hogy szembenézzek a még kifejezhetőkkel. Útravalóul készítve (nyugodt távozásra) azt, amit - itt hagyok.

Nehéz napok. Ika - váltakozóan lázas, nagy fájdalmai vannak. Mindenki mindenkit ápol, és fojtja magába a maga kínját.

Algopyrines, Noxyronos éjszaka után ¹/₂8-ra a kórházba a fogammal; a taxi vár, s ez még azt is feszíti bennem: micsoda pazarlás. Haza is hát taxin, Flóra ugyanazzal a munkahelyére.

- Ika meg be a kórházba. ("Tejgyulladás".) Ott kell maradnia? Hazajöhet.

S telefonhoz, le, követelődző hangra felelni: nem olvastam még végig egy (már az elején reménytelenül rossz) kéziratot.

Följövet: és az én kéziratom? (A hosszú versé, mely a Magyar Nemzet-ben lenne válasz egy esztendőre vissza.) Hol vándorolhat Pethő és Aczél körein túl?

A halált vállaló bölcsesség: a belecsüggedés a létbe; a pihentető megalázottság.

Megdúlt - már egy kis érintésre földúlható (mert agyonhasznált) idegzet. Ika lázai, fenyegetettsége.

De az is, hogy hetek óta az alagsori helyiség fölbontása folytán az udvar csupa tégla- és vakolathalom, a lépcsőház csupa sár, összetaposott újságpapír.

És a megalázottság: az "átjavított" versre - életem tán legfontosabb (legsikerültebb?) versére - semmi válasz. Tehát még így is közölhetetlen? De mi miatt? Ki itt végső fokon a cenzor? Egy felelősségtudó felsőbb tanács? Vagy ismét egy L. úr a külügy egyik hátsó folyosójáról? (Mint a commandeuri kitüntetés hírlapi közlésének "leállítója" esetében?) S közben a fogorvosi szék.

S a legrombolóbb: mindezek hatása alatt egyetlen sor se; még az egérfog alá sem.

Este hétkor Csoóri és Kiss Ferenc autóval értünk, a megígért látogatásra a táncházba.

A Fehérvári úton, egy művelődési "kombinát"-ban. A földszinti nagyteremben most más műsor folyik. A táncolók - jórészt begyakorlott táncosok - egy emeleti kisebb teremben vagy ötszázan ropják az Erdélyből, Szatmárból, Tolnából (Ozoráról is) gyűjtött (s gondolom földolgozott) táncokat. Lelkesen; a produkció igénye és tudata nélkül.

Oly ősi taglejtésekkel, hogy Ugandában is lehetnének, ha nekivetkőznek. A kis emelvényen a zenészek, Sebő Ferenc vezetésével, Sipos Gyula és Csoóri Sándor fia. De itt van Kamondyé, és Kiss Ferencé is. Véletlen vagy gyerekkori összebarátkozás - hogy csupa írógyerek?

A tánc második szünete alatt külön szobában: Csoóri, Kiss Ferenc, Czine, és (no, még egy névkiesés) Czine veje (Pálfy) a rádió számára Latinovitsról. Majd - egy kicsit megzavart kedéllyel - a román helyzetről, Ceauşescu legújabb oroszellenes lépése után. A világsajtó ismét őt ünnepli (állítólag máris kapott újabb egymilliárdos "hitel"-t) - mi származik ebből az erdélyi magyarokra?

Hó, sűrű hóesés. A kertben a kis Bálint futva sürög-forog: rakja a hóembert a Kodolányi nagyanyjával ("mami"-val).

Délben Pethő telefonja. Még mindig nem kapott választ, hogy közölheti-e a M.N. a nyári (igazánból áprilisban írt) verset: "életed egyik legszebb versét". Szerdán fogja Aczélt látni: mit mondjon neki, ha még mindig "késleltetni" akarják a megjelenést?

Hogy most már én nem akarom: Augusztusban (István királykor) még önálló vélemény lett volna, a mi szellemi életünk független, mert értékes ("és maradandó") állásfoglalása; most a nemzetközi hercehurcában: mintha rendelésre írtam volna.

Egy kicsit ingerülten beszéltem. De hisz ilyen taktikázás volt (s marad) a könyv betiltása is. Az ember a "józan", az "okos" cenzúrát is nehezen bírja. De az érthetetlent?!

A modern regény játékosan fölbontja az időrendet. Szórakoztat, mert írói fogás; La psychanalyse de l'Art című könyvében Ernst Kris - Mária Terézia császárnő kegyeltjét - állandóan Bécs és - Bratislava közt utaztatja. Majd 1777-ben tartósan "Bratislavá"-ban telepíti le. A történetíró ilyen játékot az időrenddel nem engedhet meg, de vajon miért is nem engedhet meg az "anyagkezelésben"? Mert nem játszhat az anyagával. A művészet mélylélektani földerítése, eredeti címén "Psychoanalytic Explorations in Art" sikeres könyv, írója hírneves tudós. Művét kétellyel, lankadó figyelemmel olvasom, majd csak lapozom tovább.

Délelőtt Lukácsi, az Írószövetség sofőrje; le Gellért Oszkár lakóházához: emléktábla leleplezés.

A környező utcákon mind olyan történelmi név, akiknek viselője még személyes ismerősöm volt: Radnóti, Rajk... egy figyelmeztetéssel több, hogy magam is lépjek át a múltba; a távol-múltba.

A lapok kétszer is közöltek hírt az ünnepségről. Annyian vagyunk, hogy a járdán is elférünk, még így is széles félkörben Garai körül, ő mondja az üdvözlő beszédet. Olyan közlekedési zajban, hogy föl-föl kell emelnie a hangját. Egy-két járókelő mögötte folytatja az útját a járdán.

Hazajövet Lukácsi (József) az írók haláláról. Nagy László utolsó mondata: Érzem, meghalok, pedig nem akarok meghalni. Hatvanyé pedig: Ebből elég volt.

*

Este Hanák Gáborral - a tv kocsiján - megnézni az Erdeiről készült kétrészes dokumentumfilmet.

Elfeledtem, hogy - tán másfél éve - gép elé ültettek engem is. Idegenül nézem a hirtelen vetített arcot. Gesztikulál az arcvonásaival is: kelleti magát, a gondolatai helyett.

A film a színészek játékának a tükre; lefaraghatják a hibáikat. Az írónak a saját tudata, egy későbbi ízlése lehet ilyen tükör, de mindenkor már későn.

Haza Boldizsárral. A román helyzetről. S ha most megint a nagyok játéka juttatná vissza a jogos területeinket, megmaradhatna helyén olyan kormány, amely ezt nem fogadja el? Ez az én kérdésem.

Ideadja új könyvét. Bent feledtem az autóban? (Román kocsija van, Dácia, ismerőseim közül csak neki.) Vagy behoztam mégis a könyvet? Nem lelem, széthányva (az előkészített) karácsonyi ajándékokat sem. Egy szem altató a lélek csitítására. Mert annak már minden ürügy jó. Így járnak a napok, ilyesmi szitálódik ki belőlük esti eredményül.

A lélegzést sem hagyó szokásos karácsonyi futkosás, a sülő kalács minden szobát elárasztó szagában a rengeteg elküldendő és kibontandó csomag közt.

S telefon, telefon.

Én Boldizsárnak is, újból. A könyvet keresztmama szobájában véletlenül pillantottam meg. Tegnap este az előszobából hozta be: fölvette a telefonasztalkáról, beleolvasott, folytatni akarta.

Délután Bibó. Szívességkéréssel: járjak közbe Aczélnál egy volt parasztpárti - szinte eszelősen magyarkodó s emiatt megzaklatott - ember ügyében. De hisz én hónapok óta nem érintkezem a hivatalosakkal, nem érintkezhetem épp a saját "magyarkodó" ügyeim folytán. De mégis megpróbálom.

Vacsorán Vadász Gyula és Vadász Ili.

Jó világkép a háborús szándékokról. A szovjet erejéről. A román ügyek hátteréről.

Szekérék a szomszéd utcában laknak, igaz, hogy igen meredek utca alján. A járdán jégpáncél. Flóra elfogadja az indítványt, Szekér Gyula följön értünk a kocsijával.

Mit is tudok Szekér Gyuláról? Az újságokból a csaknem hetenként megújuló híradást: most Moszkvában tárgyal, most Vietnamban, holnap Amerikában. És azt - ő mondta el egyszer (egyebek közt) -, hogy nagyapja kútba ugorva ölte meg magát. Csirásbéres volt, de a fagytól "csontfolyásos" lába miatt az intéző azonhelyt fölmondott neki, amikor egyszer meglepte a seb kötése közben. Kilenc gyerekkel kellett volna - ismét - helyet keresnie.

Az eddigi puszta ismeretség most melegül egyetértéssé, barátsággá. Jó a háziasszony készítette vacsora, de a még pezsgőbb, ízesebb négyes gondolatcsere figyelmet sem hagy rá. Átülünk a díványra, a beharangozott májat ott feledve az asztalon.

Délelőtt két vers is. (Halak holdfényben és a Zrínyi: Véghezviszem én nem-jóhírű munkámat.)

Pethő telefonja. A vers (a Közügy) megjelenéséről még "nincs döntés". Maga Aczél akar velem beszélni a dologról. Pethő így azt sem tudja, benne lehet-e akár már a holnapi számban a vers.

Olyan nyugalommal mondom a magamét a kagylóba - az én saját felelősségemről és politikai érzékemről -, hogy ez már (tapasztalatból tudom) a robbanás előjele. Senki író nem szenvedett ebben az évben akkora cenzúrát, mint én. "Mert a te szavad messze száll." Tehát épp azért húznak le (a maguk óvatos szintjére), mert (érdem vagy képesség révén) kiemelkedtem?

*

Czímer délután. Fáradtan ültem neki a kanavász megszövésének, és mégis egy óra hosszat folyékonyan adta fejem a szót. Hogy a cselekmény háromrétegű legyen. Társadalmi leleplezés; a génrokonság rejtelmei; a bűn és erény kölcsönös vonzódása.

Este Czine Mihály épp csak beadja (a kerítésen át) Maricinak a két könyvet, melyről szólva megemlítettem neki, hogy már Gyuszi se tudja megvásárolni. Az egyik 90, a másik 150 forint. Telefonon köszönöm meg - Czine hallani sem akar pénzről. Karácsonyi üdvözlet.

Röstelkedés persze (s majd álmatlan óra), miért említettem neki a dolgot.

Karácsonyfa Ikáéknál, annyi - csupa hasznos - angyal hozta csomaggal, hogy győzzük kibontani.

Még a "Mennyből az angyal"-ba is belefogtunk. El is jutottunk a végéig, leküzdve, hogy nem tudunk jól énekelni.

Bálint szeme, ahogy a csillagszórókat nézi; szinte benne is csillagszóró gyúl.

Vacsora - egyszerű kocsonya és kalács - nálunk az ebédlőkonyhában. A tv-ben Beethoven, majd a Nyomorultak húsz év előtti filmje. Hogy a romantika milyen hazugságot volt képes leplezni, az ilyen - a műfajilag már reális - átszerelés fedi föl.

Fájdalmak, Algopyrin.

Álmatlanság, gyötrődés, fokozódó fájdalmak az altestben.

Algopyrin. Meg egy fájdalomcsillapító. Altató hatására sikeredett alvás, fél tízig.

No de mi lesz ebből?

*

Klárikáéknál.

Példásan tiszta, telezsúfolt, jobban mondva tele-lakott, mert minden szögletében ötletesen és hasznosan fölszerelt három kis szoba. Hatalmas tömbház földszintjén, a lépcsőháztól rögtön balra. Mégse agyonnyomottan, hanem inkább ettől is meghittebben, biztonságosabban, a lakóik érzése szerint. Testvérnéném megmaradt családtagjai (lánya, veje, három unoka) szeretnek földszinten lakni, illetve csak ott szeretnek lakni, akárcsak Babits (mintha ez tolnai hajlam volna), és úgy nyüzsögnek a bútoraik közt, mint a fecskecsalád a fészkében.

Jól vannak, és - Flóra változatlanul - már a mosolyával is - dicséri őket, épp a szerény megelégedettségük miatt. A kis Bálint is rendkívüli gyorsan otthonosan szaladgál: ezzel leli meg nyomban a helyét a szüntelen helyben-nem-maradással.

Vacsora. Amikor a szerénység ki akar tenni magáért. Minden van, de minőségét rejtve. Még wiszki is, jugoszláviai. Bélát, a vőt, mint földmérnököt oda is ki-kiküldik. Ahogy elég gyakran (tárgyalásra) a Szovjetbe is. Ma is meg-megkérdezik ott, melyik kaukázusi népből való, a jászsági arca (sasorra, csókaszeme) annyira oszét.

Hírek a családról. Cser Laci (Kállay dédunoka), aki eddig a bikali nagyszövetkezetet vezette, most az egész pécsi gazdaság helyettes vezetője.

Déryné, Vas Zoltánék s megkésve (magát kimentve) Keresztury a már-már szokásos karácsony utáni disznótoros vacsorára. Jó, könnyed szavú ide-oda szökellő beszélgetés során Vas Zoltán egyszerre teljes szenvedéllyel azok ellen, akik még ma is ismételgetni merik: Magyarország volt Hitler utolsó csatlósa. (Legutóbbi nagy beszédében Kádár is csak azt mondta: a magyar uralkodó osztály volt a csatlós. ) Aztán még szenvedélyesebben: még a Horthy-hadsereg is csak azért nem tudott átállni, mert az orosz politika nem akarta. Ahogy Juhász Gyula dokumentumgyűjteménye végre nyíltan is taglalta.

Így merül föl a virtigli. Mi cseng ki (a Népszabadság-ban megjelent) e mondatból: "Amikor Teleki Pál, mint virtigli úriember agyonlőtte magát..." Lefitymálás, az rögtön a véleménye Kereszturynak és Vas Zoltánnak is. Böbe még élesebb. (Nem mondtam meg, kitől van a mondat.) A nálunk is nagyra becsült Franz Masereel annak idején fametszetsorozatot készített Teleki tragédiájáról. Megvan a Széchényi Könyvtárban. Keresztury látta, közölni is akarta, de - emlegetését sem helyeselték, akkor. S most?

Hónapok olvasmányanyaga alól veti föl agyam, mint megemészthetetlent, ezt a mondatot; szépírói toll írta le: "Mikor Teleki Pál, mint virtigli úriember agyonlőtte magát..." A virtigli itt gúnyszónak hat. Teleki Pál egyenes pályafutású tudós és kanyargó pályájú politikus volt, osztályának, a főrendűeknek tájékozódásával s képviseletében - egy életen át. Ezt az életet végül, így mondhatni: a haza oltárán áldozta föl, mintegy az Erinniszek megengeszteléséül, golyót küldve a hatvankét éves szívébe, egy ország képviseletében; mögötte az egész néppel. Asztalán a korszak egyik legtragikusabb búcsúlevelével. Aki itt fitymál, nem érzékeli, miképp kell írni magyarul; úgy értve: a magyarok összességének. Sőt: a népek összességének. Teleki teteme előtt akkor világszerte meghajtották, ha mást nem, a kegyelet lobogóját.

*

Mármost nem túlbuzgólkodás-e, tehát szükséges-e, kívánatos-e s főképp időszerű-e az ilyenfajta nyelvtisztítás? Mert hátha az én nyelvérzékem más, mint a különben nem sikertelen szerzőé? A véletlen úgy hozta, hogy a most már nemcsak nyelvi, hanem lelkiismereti kérdésben mások véleményét is megkérdezhettem. (A szerző megnevezése nélkül.) Az asztalnál még az Akadémia és az élő történetírás is képviselve volt, ugyancsak a véletlen játékából, két olyan egykori miniszter személyében, akik tollat is forgatnak, forgattak, nemcsak nyugdíjasként, hanem belső szükségből. Ezt a virtiglit ők is elmarasztalták. De miért is? Mi itt a mérleg? A vita érdekesnek indult, mégse kapott szárnyra. Lelőtte a kis társaság egyik friss szellemű és nyelvű nőtagja, egyetlen mondattal. Effélével: Zrínyi a török ágyúk torkolattüzének tehát mint virtigli hős rohant neki, s nem mint valódi?

*

Késő délután Rudnyánszky István (Párisból) a feleségével. Románia már semmit nem kockáztat. Az oroszokkal szemben végül - nyugati kommunisták is Ceauşescut támogatják, részéről még a sztálini módszert is elfogadják. A FKP-ban a legerősebb a - Troisième voie! A harmadik út, melytől Révai annak idején szívből jövően kapott dührohamokat.

Magyarország jövedelmének 41%-a a külkereskedelemből származik. Közvetítő áruszállításokból.

Estefelé Klein Márton feleségével (a bájos bolgár Lénával) s két fiukkal.

Jó szellemű beszélgetésben egyszerű (még mindig) disznótoros vacsora.

Fájdalmak. Csillapítók.

Kora reggel János Kórház.

"Milyen jó, hogy kórházak is vannak" - mondja Flóra. "S milyen jó, hogy nem kell folyosói padon órákig kucorogni, hogy szólítsák az embert!"

Noszkay, Wabrosch, Szabó József.

Ez a helyes hang orvos és beteg közt, ez a vegyest komolykodó és tréfás.

Röntgen, vérvétel, egyebek.

A vizsgálat persze növeli a fájdalmakat. Feküdjek be legalább 10-12 napra. Nem.

Jövő hétre lesz "eredmény".

Szédülések, már kint az utcán, a taxiállomáson várakozva. Enyhe idő, napsütést ígérgető ég: lélegezni is jó!

De meddig?

*

Frankfurt egyik legkeresettebb - s legtöbbet kereső, de adóval, költségekkel éppúgy megterhelt - sebésze Sztankay Csaba. Magas, karcsú, friss-szavú, - szellemű - tehát még férfinak is sikeres. Azért van Pesten, hogy Flóra egykori kedvenc tanítványát s most utódjelöltjét, Lányi Miklós háromgyerekes özvegyét, a Gyógypedagógiai Főiskola büszkeségét (és még mutatós szép asszonyát) feleségül vegye, azaz vigye.

Nyolcvan magyar orvos él Frankfurt környékén. Összetartanak, keresik és gyakran látják egymást. Szaporodnak - Románia kiengedi, sőt biztatja külföldre a magyar diplomásait.

Az én jó hírem kint: hogy fölhasználom azt, hogy énnekem "mindent szabad" kimondanom. Akár egykor Kodálynak! - De milyen áron - az idegzetem aranyalapjából?

Aztán: mi lesz Európából? Ha az ország (a mienk) egyszer "magára maradna" és "maradhatna", milyen esély lenne, ha a kintiek visszatérésével európaizálódhatna.

Illés Endre hüvelykujjnyi írása is föllelkesít, a tartalmas zsúfoltságával s természetes könnyedségével. S ugyanakkor megszégyenít. Önkínzóan, önnönnevelően végzem a kísérletet. Itt is továbbszíneztem volna, locsogva, lustán bóklászva, az egyenes út helyett. Kérkedve, sőt riszálva. Nem bizonyítva, hanem fitogtatva az erőt. Még a meglevő erőt is.

Délelőtt Ikáékkal - Bálinttal is - a Szépművészeti Múzeumban a moszkvai Puskin Múzeum modern francia festményeinek vándorkiállítására. Az impresszionistákat csak nem nyomta félre, ami utánuk (s ellenük) következett.

Messziről fölismerem egykori kedvencemet (a sose kalandor) Marquet egyik képét. Vita Ikával, "puha"-e Marquet.

Aztán a magyar modernek. Ney Laci nagy festménye. Péri László fareliefje.

Föl az emeletre - mert Bálint előre szalad. Ikának tetszik az épület belülről is. A korszak építészetében mintadarab.

Rengeteg ember mindenütt. Sok idegen. Akár bárhol külföldön. Esztétikai műveltség jele? Vagy - turisztikai tartozék?

Tisma jó novellája a Híd-ban.

*

A szilveszterest - már hagyományosan - Elláéknál. Gigi, Ucó, a férjükkel, Bibóék, Borsosék, Juhászék, Böbe, Keresztury, Sinkovitsék vagy húsz ember tehát. Rögtön Erdélyről, a Felvidékről, a határonkívüliek fenyegetettségéről, a hazug s üres szólamok hangoztatóiról, akik minden nemzeti "fájdalmat" agresszív nacionalizmusnak bélyegeznek, még ma is. Ez "hangol" össze, s teremt a rossz közlendőkkel is jó hangulatot: egy csöppnyi közösséget.

Holott itt igazán senki nem büszkélkedő magyar; sőt: szégyenkezően.

Viszont, együtt szégyenkezni is már kohézió.

*

25. Hogy Éluard sokat vesztett a tekintélyéből? Visszaszerzi. ^[VISSZA]

26. "Kár, hogy Monique nem látszik rajtuk. Mindhárman remekek vagyunk, Flóra nagyszerű, két somogyi paraszthoz hasonlítunk, a vásárban (különösen az a kép mulatságos, amelyen előrehajolunk és nézzük, mi van a kezedben, nem tudom, micsoda). ^[VISSZA]

27. "Igenis, elég bátor leszek hozzá, hogy hordjam a kitüntetéseimet." ^[VISSZA]

---