Bevezetés (részlet)

A XVIII. század második felének nagy erdélyi kivándorlási hullámát a történetírás a székely határőrség szervezéséhez és a hírhedt mádéfalvi veszedelemhez köti. A székely határőrség nagy lendülettel megindított szervezésének nem várt következményei már 1762-ben megmutatkoztak. Például a Radna-völgyi román jobbágyok, mivel ígéretet kaptak a katonai hatóságoktól, hogy megszabadulnak Beszterce város földesurasága alól, tömegesen tódultak a toborzó zászlók alá. Hasonló jelenség játszódott le a Mezőségben is, de legjobban Csíkszéken mérgesedett el a helyzet. 1762 májusában már úgy hírlett, hogy "egyik székely a másikra támad, mindegyik male contentus; a nemesekre, kik kevesen vannak, irigykednek, fenyegetik őket, tisztektől nem függnek". Őszre a rend teljesen felborult, a nép mindenütt megtagadta az engedelmességet. Itt is, ott is megüzenték a földesuraknak: "... velük nincs semmi dolgunk, mert már katonavilág van." Fokozta a nyugtalanságot, hogy a "vérontások, prédálások, pusztítások, minden rendnek felforgatása" Gyergyó, Udvarhely és Háromszék népére is kezdett átterjedni.

A toborzásra Erdély lakói - társadalmi helyzetüktől függően - kétféleképpen reagáltak: a székely és román jobbágyok, valamint a szegény szabadok egyes rétegei jobbágykötelezettségeiktől, illetve a közszolgáltatásoktól a határőrségbe történő belépéssel igyekeztek megmenekülni. Az ún. non-conscriptusok - akiknek zömét a jómódú nemeseken kívül szabad és nem szabad szegények alkották - vagy nem tudtak, vagy nem akartak katonának állni. E rétegek terhei a toborzás miatt jelentősen növekedtek, ezért a kivándorlásban kerestek menekülést, amely elsősorban a közeli Moldvába irányult. Ennek a folyamatnak adott új lökést a mádéfalvi vérengzés. Úgy hírlett, Moldvában a vajda "nem kergeti az adóért őket".

Bukovinának Ausztria fennhatósága alá kerülésével (1774) megkezdődött a kivándoroltak Moldvából Bukovinába történő visszatelepítése. Valószínű, hogy a Suceava folyó mentén fekvő Fogadjisten és Istensegíts alapítását Splényi tábornok, a Bukovinát megszálló osztrák csapatok vezére kezdeményezte, s első lakói szász telepesek voltak. 1784-ben indult meg az erőteljesebb telepítési akció, ekkor került sor - lengyel, német, ukrán, román telepesek behozatala mellett - a moldvai székelyek letelepítésére is. A többi magyarországi telepítéshez hasonlóan - amely telepítések a török által elpusztított területek népességét voltak hivatva pótolni - itt is megtalálhatjuk a visszatelepülőknek nyújtott kedvezményeket: ingyen házhely és szántóföld, házépítésre, gazdasági felszerelésekre 5 évi adómentesség stb. Így alakultak ki a Suceava folyó mentén a mérnöki vonalzóval kialakított, tipikus telepes falvak: Fogadjisten, Istensegíts, Andrásfalva, Hadikfalva majd Józseffalva.

Az ide telepítettek 1848 előtti sorsa "se jobb, se rosszabb nem volt, mint az osztrák birodalom többi jobbágyainak sorsa. Azok, akik nagybirtokok közelében éltek, sokkal rosszabb helyzetben voltak, mint szegény, de önálló életet élő társaik." Józseffalva telepeseinek egy része például a XIX. század első negyedében - ismét csak a földesúri terhek elől menekülve - visszaszökött Moldvába. Helyüket újabb telepesek, ezúttal román jobbágyok foglalták el.

A jobbágyfelszabadítás után a bukovinai magyarok körében kialakult egy viszonylag széles kisbirtokos réteg. A falvak szerény gazdasági fejlődését a közelben fekvő tartományi központ, Csernovic gazdasági életének fellendülése is segítette, elsősorban azáltal, hogy Rădăuţi, Suceava és Moldva távolabbi városai mellett biztos piacot jelentett a falvak mezőgazdasági terményei számára. A kapitalizmus lassú térhódítása nyújtotta lehetőségeket azonban kezdettől fogva behatárolta a már eleve kicsinyre szabott parcellák további aprózódása; ezen a vidéken ugyanis a 8-10 gyermek "fel sem tűnt". A föld szűke miatt is konzerválódó hagyományos földművelés hosszú évtizedekre tartósította a falvak hagyományos életmódját, szokásait. A felesleges munkaerő a szomszédos Moldvában vagy a távolabbi Besszarábiában vállalt munkát, többnyire bojár birtokokon. A nagybirtokok intézői, munkásszerzői a tél közepén jelentek meg a bukovinai székely falvakban, akkor, amikor a népes családok tartalékai már kifogyóban voltak, ezért a székelyek kénytelenek voltak elfogadni még a legkedvezőtlenebb munkafeltételeket is.

A gazdasági kényszer miatt keletkezett munkaerőfelesleget azonban a környező birtokok sem tudták teljes mértékben foglalkoztatni, ezért a jobb élet reményében már a századfordulót megelőző évtizedekben megindult a kivándorlás, egyrészt Romániába, másrészt Magyarországra; a XX. század első évtizedében pedig Kanadába.