Előszó

Ezt a kötetet az élet szerkesztette. Úgy is mondhatnám: a halál. Amikor Vajda Ágnes a személyi jövedelemadó civil szervezetek számára felajánlható 1%-ával kapcsolatos kutatás tervét elkészítette, úgy képzelte, hogy az eredményeket "egy elemző részből és részletes táblázatokból álló füzetben" fogja publikálni. Az Aspen Institute nagyvonalú támogatása lehetővé tette, hogy átgondoltan és igényesen kialakított kutatási programját megalkuvások nélkül hajtsa végre. Minden esély megvolt a sikerre, minden nyersanyag összegyűlt, sokszorosan ellenőrzött, javított adatbázis várta az értő elemzőt. A tanulmányt azonban, amely egy kivételesen érdekes jelenség első empirikusan is megalapozott elemzésének ígérkezett, Vajda Ágnes már nem írhatta meg. A magyar nonprofit szektor egyik legjobb kutatója anélkül ment el, hogy sok-sok befektetett munkájáért valódi elismerést kapott volna.

Árnyékban élt. Nemcsak azokban a közösségeiben, ahol kivételesen tehetséges emberek vették körül, hanem számtalan más kapcsolatában is. Hányan tudják, hogy Magyarországon ő indította el (Gyulavári Antallal együtt) a nonprofit szektor statisztikai megfigyelését? Hogy az első szabad választások után ő alakította ki (Farkas Jánossal együtt) a parlamenti képviselőjelöltekre, illetve az önkormányzati képviselőkre vonatkozó felméréseket? Hogy úttörő szerepet játszott (Czakó Ágnessel és Lengyel Györggyel együtt) a kisvállalkozások kutatásában? Hosszan lehetne sorolni azokat a kutatási területeket (a munkahelyteremtéstől a háztartások közötti önkéntes munkacseréig, a lakásstatisztikától a káderelit vizsgálatáig, a nonprofit szervezetek vállalkozási tevékenységétől a mikrohitelezés gyakorlatáig), amelyek tartalmi és módszertani szempontból egyaránt magukon viselik a keze nyomát.

Akik együtt dolgozhattunk vele, tudjuk, milyen sokat jelentett, amikor egy-egy csendes kérdéssel, megjegyzéssel segített átlendülni a holtpontokon, megtalálni a választ megoldhatatlannak tűnő szakmai kérdésekre, vagy éppen árnyaltabbá tenni túl sommás és túl magabiztos megállapításainkat. Nemcsak a szakmai tudását fogjuk fájdalmasan nélkülözni, hanem kivételes érzékenységét és beleérzőképességét is. Ama kevesek közé tartozott, akik türelmetlen világunkban a türelmet és az empátiát képviselik. Nemcsak a társadalomban zajló folyamatokat értette meg, megértéssel viseltetett e folyamatok sokszor igen gyarló szereplői iránt is. S nagyon tudott örülni a jó jeleknek, azoknak a kutatási eredményeknek, amelyek a társadalom egészséges működésére utaltak. Sohasem fogom elfelejteni, hogy halála előtt néhány héttel milyen boldog volt, amikor először látta az összefoglalót az állampolgárok 1%-os felajánlásokkal kapcsolatos véleményéről. Személyes bajairól megfeledkezve tudott örülni annak, hogy a megkérdezettek döntő többsége gondolkodó emberként és felelős állampolgárként reagált az adórendszer kínálta új lehetőségre.

Mindannyiunkat, olvasókat és munkatársakat egyaránt nagy veszteség ért azzal, hogy a kutatás zárótanulmányát már nem Vajda Ágnes írta meg. Az általa készített elemzés bizonyára árnyaltabb lett volna, megértőbb, puhább, kevésbé szikár, kevésbé kritikai. Miközben a mondatokkal és megállapításokkal birkóztam, igyekeztem az ő eredeti elképzeléseihez igazítani a szerkezetet, megpróbáltam minden olyan gondolatot beépíteni a tanulmányba, amely még az ő gondolata volt. A végeredmény természetesen nem lehet más, mint megszenvedett kudarc: a másik ember egyszeriségének és pótolhatatlanságának fájdalmas dokumentuma.

Hogy az olvasó mégis kapjon némi kárpótlást, a kötetbe - az eredeti elképzeléssel ellentétben - felvettük azokat az 1997 tavaszán született vitacikkeket is, amelyek közül a második nagyrészt Vajda Ágnes mondatait és gondolatait tartalmazza. Az ily módon tanulmánygyűjteménnyé alakult kötet Gerencsér Balázs nonprofit vezetőkkel készült interjúkat összegző és Bódi György gyakorlati tapasztalatokat elemző írásával zárul.

Kuti Éva

2000. január