FILOZÓFIA A HUMANIZMUSKORI
ORVOSI STÚDIUMBAN* |
|
"So ein Arzt nicht durch Philosophie Paracelsus |
Mivel a medicinában annak minden formájában a
kezdetektől napjainkig szükségképpen kell, hogy legyenek elképzelések az
emberről és a világról, melyben él, nincs és nem is lehet medicina
filozófia nélkül. Különösen áll ez az európai kultúra két és fél évezredes
empirikus-racionális orvostanára. Nem bizonyíték - erre nincs is szükség -
csupán emlékeztető a Corpus Hippocraticum sokszor idézett, kommentált és
interpretált hasonlata: az orvos, ha filozófus, az istenekhez
hasonló.(1)
A preszókratikusok természetfilozófiája nélkül
nem lenne hippokratészi medicus, az arisztotelészi természetfilozófia, a
sztoa bölcselete nélkül, csak a legfontosabbakat említve, nem lenne
galénoszi medicina. De ezek nélkül nem lenne érthető sem a középkori
"Fakultätsmedizin", sem a reneszánsz orvostana. Ezt a medicina elméletét
művelő orvosok a maguk korában felismerték. Tudományukat mindig ennek a
gondolatnak a jegyében tanították. Ennek a diszciplínának a tanításáról az
orvosoknál mégis aránytalanul kevés szó esik.
A későközépkor és a reneszánsz-humanizmus korának egyik
sokat vitatott kérdése: vajon Galénoszt vagy Arisztotelészt illeti az
elsőbbség, ki nagyobb jelentőségű? A szuperioritásnak ez a kérdése Hamey-ig
sokakat foglalkoztatott.(2)
A korszak tudománytörténetének egy másik lényeges aspektusát
a filozófia, a medicina és a természettudományok metodológiai vitái
jelentik. E diszciplínák összefüggésének módja, valamint a filozófia
és a medicina már az ókor óta ismert kapcsolatának hierarchiája, sorrendje
képezte vita tárgyát.(3)
Magát a filozófia és medicina szoros
kapcsolatát, összefonódását senki nem vitatta sem akkor, sem később.
Tárgyalása kapcsán azonban a filozófia- és a tudománytörténészek nemritkán
úgy írnak, hogy nincsenek tekintettel a filozófia e vonatkozásában
betöltött kvázi szubaltern szerepére, arra, hogy a medicina viszonylatában
nem mindig autonóm, legalábbis a curriculumban nem az, hanem a
későközépkori és a humanizmus korának egyetemi tantervében egyrészt a
teológia és a jog, másrészt az orvosi stúdium előképesítésére előírt
diszciplína.
A medicina egyetemi oktatásában betöltött
szerepét viszont az orvostörténészek többsége hanyagolja el. A kitűnő
filozófiatörténész, Charles Schmitt, miközben a filozófiatörténészeknek is
szemrehányást tesz, az orvostörténészeket azzal vádolja, hogy kevés
kivétellel, hajlanak arra, hogy a reneszánszkori orvosképzés filozófiai
komponensét háttérbe szorítsák, úgy művelvén némelykor az
orvostörténelmet, mintha annak filozófiai eleme az oktatásban nem is
léteznék.(4) Ha Schmitt megfogalmazásában van is egy kis túlzás, az nem
teljesen alaptalan, különösen ami a filozófia oktatását, az orvosi
curriculumban, stúdiumban betöltött helyét és szerepét illeti. Így talán
nem felesleges ennek áttekintése. Úgy gondolom, hogy enélkül a
középkori-humanizmuskori orvosképzés történetéről alkotott képünk nem
teljes. Ennek kapcsán Kristeller véleményére is szeretném felhívni a
figyelmet, aki annak a meggyőződésének adott kifejezést: "...dass das
Studium der Medizin und der Philosophie des späten Mittelalters und der
Renaissance einander ergänzen, und dass sich durch ihre Verbindung ein
besseres Verständnis der gelehrten Literatur der Zeit gewinnen lässt, als
dies bei der bisher üblichen völligen Trennung der beiden
Forschungsgebiete möglich war."(5)
A humanizmus korának egyetemi oktatásáról annál is inkább
kell szót ejteni, mivel az a "mítosz", hogy a humanista mozgalom csak
az egyetemeken kívül keletkezett, tovább nem tartható fent, amint azt
a korszak egyik legjelesebb kutatója Kristeller is kifejti.(6)
Az utóbbi évtizedek kutatásai alapján mind világosabb,
hogy a teológia mellett, gyakran attól teljesen függetlenül művelték
az egyetemek a többi, egyre önállóbb diszciplínát. A grammatikát és
retorikát követően a logikát, természetfilozófiát, matematikát, asztronómiát,
majd a civil és kánonjogot, illetve a medicinát. Ez is amellett szól,
hogy a középkori és a humanizmuskori egyetemi medicinát együtt vizsgáljuk
a kor filozófiájának oktatásával, kiindulva a disciplinae liberales
curriculumából, mely mindkét tárgy alapja.(7)
ARTES LIBERALES - ARS MEDICINAE
A
későközépkor és a humanizmuskor magasabb iskoláinak lényege az eruditio et
institutio in bonas artes, ami az egyetemi oktatásban a septem artes
liberalest s ezen belül a filozófiát jelenti. A humanista medicus eruditus
képzettsége is erre, a filozófiailag jól fundált oktatásra épül. Az artes
oktatás a görögöktől átvett enkyklios padeiát jelenti.(8)
A
középkori stúdium elméletének a medicinát is beleértve, megalapozója M.
Aurelius Cassiodorus volt. Elsőként foglalta össze a késői antik
tudományos irodalmat Institutiones divinarum et humanarum litterarum címet
viselő gyűjteményében. Az 544 körül készült Institutiones kifejezetten
oktatási-tanulási célra készült.(9) Az általa alapított Vivarium
könyvtárában egyebek között az orvosi és a filozófiai irodalom
klasszikusai találhatók. Az Institutionesben foglalt tanulmányi tervben
ajánlott írások túlélték a kritikus 7-8. századot és megjelentek a
káptalani iskolákban. Ezekkel kezdődnek az egyetemeken használt
szövegváltozatok. A gyűjtemény része annak az irodalomnak, amely a
közvetlen túlélést biztosította. Cassiodorus nem szorítkozik a szorosan
vett antik artes liberales anyagára. A tanulmányozandó irodalomba bevonja
a medicina klasszikusait is.(10)
A középkor és a humanizmus filozófiájának és vele a
medicina teóriájának meghatározó vonása a görög-arab mikrokozmosztan
összeegyeztetése a keresztény világképpel. Ennek jegyében folyik az
egyetemi oktatás is mind az ars fakultáson, mind az orvoskaron. Ennek
a görög-arab természetfilozófiának a recepciója nem minden küzdelem
nélkül folyt. A Karoling-kor korai humanizmusának tudományfelfogása,
különösen az ún. arab humanizmus áttörése és a keresztény vallással
való harmóniája meghatározó folyamat volt. A kulcsmondat Adelard de
Baath-nál olvasható: "Quanturn scientia humana procedit, audienda est."(11)
Egybehangzóan ezzel írja Wilhelm de Conches "...im omnibus rationem
esse quaerendam; si autem deficit, quod divina pagina affirmat, Sancto
Spiritui et fidei mandandum. "(12) Ennek a folyamatnak köszönhető az
a teoretikus alap, melyre egy rendszerbe foglalt tudománytan, az egyetemi
oktatás későbbi anyaga épül.
A
toledói Dominicus Gundissalinus tudományos szisztémájában az alexandriai
görög korpusz arab modifikációja Galénosszal és Avicennával gazdagítva
jelenik meg, hogy a 12. században az egyetemeken elfoglalhassa önálló
helyét. Gundissalinusnál a tudományfilozófia, bár felfogása szerint
egységes, nem nélkülöz bizonyos rangsort. A természettudományok között a
medicina kerül az első helyre: "...prima autem species scientiae naturalis
est scientia medicinae."(13) Ezt a felfogást tükrözi a középkori diákok
egyik alapolvasmánya mind filozófiai, mind orvosi stúdiumaikhoz,
Bartholomaeus Anglicus enciklopedikus műve, a De proprietatibus rerum. A
munka kitűnő példa a görög és arab tudomány keresztény recepciójára.
Különösen a testről és a lélekről szóló könyvek foglalkoztatták mind a
filozófia és a teológia, mind a medicina hallgatóit.(14) Az egyes
diszciplináknak a tanulmányokban való összefüggését, a filozófia és a
medicina szoros kapcsolatát Isidorus de Sevilla is megfogalmazta, híres
Etymologiájában, melyben a tudományok tantervi alapjait fekteti le. A
filozófia és medicina már ebben a legelső, az egyetemeket megelőző,
káptalani iskolai tantervben is összefügg.(15) Egyes káptalani iskolák
tantervének bizonyos elméleti orvosi részei azért kaptak helyet, mert
ismeretük a gyakorlattól függetlenül szükséges. A kor tudománya
szempontjából a medicina nem feltétlenül egyenlő az orvoslással. Ismerete
az egyetemes tudás része. Senki nem lehet a természet és a filozófia
ismerője, aki a medicina elméleti alapjait nem ismeri. A medicina
hozzátartozik a teljes emberről kialakított képünk tudományához. Ezért
tárgyaljuk a filozófiához kapcsolódóan, annak mintegy részeként és ezért
nevezzük második filozófiának: "Hinc est quod medicina secunda philosophia
dicitur. Utraque enim disciplina totum sibi indicat hominem. Nam sicut per
illam anima, ita per hanc corpus curatur."(16)
A filozófia az orvosi stúdiumban a disciplinae artes
tanulásának befejeztével is folytatódik. A növekvő elméleti, s vele
a filozófiai érdeklődés a medicina egyetemi oktatásában a 12. század
vége felé jelenik meg, az első annak tekinthető orvosi fakultáson, Salernoban.
Urso Arisztotelész ismeretén nyugvó természetfilozófiai érdeklődése
és ilyen szellemben tartott előadásai jelzik ezt a tendenciát.(17)
Kristeller bizonyította be Maurus Articella-kommentárjai alapján, hogy
a salernói medicina már a 12. század folyamán nem tisztán gyakorlati
orientációjú mint a középkorban, hanem grammatikus képzettséggel ismét
felvértezett, filozófiai teóriákkal átszőtt, a görögből és arabból újonnan
és teljesen fordított források által befolyásolt tudomány.(18)
A medicina részt vett tehát az akkori értelemben vett
tudományos fejlődésben. Az orvostant ugyanazzal a metodikával adták
elő Salernóban, mint Bolognában és Párizsban a jogot. A salernói orvosi
kommentárirodalomban - tudjuk, ezek tankönyvek - filozófiai, mindenekelőtt
arisztotelészi teóriák, fogalmak, idézetek olvashatók. A medicina és
filozófia viszonya Salernóban tulajdonképpen a korai humanizmus képzési
ideáljának felel meg. Jól ismert, hogy az olasz reneszánsz filozófiáját,
különösen pedig arisztotelizmusát, szemben a francia és az északi arisztotelizmussal
már a 13. században nem teológiai, hanem orvosi érdeklődés határozta
meg, amit az olasz egyetemeken a teológiai fakultás hiánya tett lehetővé.(19)
A 13. század végére az ismeretanyag az ars
fakultáson oly mértékben bővült és olyannyira specializálódott, hogy a
tradicionális hét szabad művészet keretei már túl szűknek bizonyultak. Az
egyetem négy fakultásának tanítási programja sem volt már beilleszthető az
eddigi sémába. A septem artes már nem képezhette az akkori tágabb
értelemben vett filozófia tartalmát, amint azt Aquinoi Tamás
megjegyezte:(20) "Septem artes liberales non sufficienter dividunt
philosophiam theoricam." A filozófia egyrészt önállósult magán az ars
fakultáson, másrészt túllépett a kar határain. Önálló helyet kapott a
magasabb fakultásokon is.(21) A jelentős tartalmi változás mellett a korai
humanizmus "szakirodalom" műfaja, a tankönyvi irodalom formája nem
különbözött a skolasztika írásainak szerkezetétől.(22) Nem változott
kezdetben az előadási forma sem. Az előírt, később választolt textus
előadásának tárgyalása: "intentio auctoris, utilitas, cuius sit liber,
titulus, ordo, divisio modus" doctrinae végül "ad quam philosophiam
reducatur liber". Ez az interpretatios séma kisebb változtatásokkal a
későantik Aeneis-kommentárokon nyugszik, amit a középkor átvett és még az
Universitätshumanismus is gyakran alkalmazott.(23)
A studium philosophicum kiegészítésére minden magasabb
fakultás scholarisának is módja volt, a kötelező lekturákon kívül is
hallgathatta a tárgyat. Erre a célra egy vagy több contubernium állott
rendelkezésre, főként a filozófiai tanulmányokba való bevezetés céljából.
Ezeken egy vagy több magister regens adott elő. Heidelbergben pl. az
1558. évi statutum szerint az öt rendes lectura mellett egy rendszeres
contubernium volt.(24)
A
filozófia tanítását az orvoskaron jól tükrözi az ingolstadti egyetem 16.
századi modus docendi et discendije, már a bevezető részben előírja a
galénoszi "guod medicus optimus etiam sit philosophus "
előadását.(25)
A doktori grádushoz szükséges vizsgák
tárgyalásánál ismét szó esik a filozófiáról.(26)
Az oktatás rendszerét a tudományok aktuális felosztása
határozta meg. Arisztotelész eddig lappangó írásainak ismertté válása
a tudományok felosztásában és így az egyetemi előadásokban is új rendszert
hozott. Az eddigi platóni beosztást, mely a filozófiát logikára (dialektika),
etikára és fizikára bontatta, fokozatosan, némi küzdelem árán, Arisztotelész
"új" felosztása váltotta fel: theorica (fizika, matematika, metafizika)
practica (etika, ökonómia, politika) philosophia, poetica. Ez a változás
a skolasztikus disputa kimeríthetetlen forrása volt. A Platón és Arisztotelész
közötti "ellentét" mint a "régi" és az "új", sőt a trivium és quadrivium
közötti ellentét lett a vita tárgya. Hugo de St. Victor (1096-1141)
Didascalionja ezt az ellentétet igyekszik feloldani, már csak azért
is, hogy következményei ne veszélyeztessék a teológiát. Rendszerében
a mindent összefoglaló s az isteni és emberi "dolgok" végső okait és
jelenségeit tárgyaló filozófiai felosztása: A) Theoretica, ebben teológia,
mathesis, quadrivium a hozzátartozó diszciplinákkal (arithmetika, geometria,
musica, astronomia, astrologia); B) Practica, benne etika, ökonómia,
politika; C) Mechanica, ide sorolta többek között a medicinát, a mezőgazdaságot;
D) Logica, ide tartozik a retorika, dialektika, sőt a szofisztika. Mint
függeléket tárgyalja külön (appendentia artium) a poetikát, históriát
és az "újmódi filozófiát". Mint látható a trivium és a quadrivium nála
egybemosódik. Dominicus Gundissalinus, a toledói fordítócsoport nevezetes
képviselője (1200 előtt) a De divisione philosophiae-ban a felosztást
kifejezetten Arisztotelész és az őt közvetítő arabok szellemében írja:
A) Scientia eloquentiae (mint propedeutikus tudományok: grammatica,
poetica, retorica); B) Logika (scientia media inter scientias eloquentiae
et sapientiae); C) Scientia sapientiae (a szoros értelemben vett filozófia),
ez két részre oszlik: philosophia teoreticára és philosophia practicára.
A humanistákat, a humanista orvosokat erősen
foglalkoztatta a tudományok felosztásának és tanításának kérdése. A septem
artes liberalesről szóló több későközépkori és humanizmuskori írás közül
Konrad Bitschin 1433 és 1479 között írott könyvét külön kell itt
említenem, - mert a disciplinae liberales felsorolásában (Lib. IV. 58-64)
az ismert artes tárgyak közé sorolja a medicinát és ami az oktatást
illetően még fontosabb az orvosi előképzettség nélkülözhetetlen tárgyának
tartja a természetfilozófiát.(27) Úgy gondolom, hogy a medicina
idesorolása az ars fakultáson Hugo de St. Victorra vezethető vissza.
Azokat az élettani, lélektani, makrobiotikai ismereteket tartalmazza,
melyeket a kor minden művelt, egyetemi stúdiumot végzett embertől elvárt.
Később az uomo universale egyetemes tudásához tartozott.
A
humanizmus korában az artes curriculum már az előző században is változó
tartalma tovább bővült. Az igen jól ismert orvos-humanista Hartmann
Schedel (1440-1514) gazdag könyvtárának jegyzéke, amely a tantervek
sorrendjében készült, jól mutatja ezt. Precízen összeállított és
fejezetcímekkel ellátott katalógusának egyik legterjedelmesebb kapitulusa
az "In arte humanitatis libri" címet viseli. (Poetae et oratores,
Historici graeci. Latini veteres, Cosmographia et Cosmologia, Modernes
Historici, Tullii (t. i. opera, igazi humanista módon említve Cicero
nevét).(28) Itt tehát a studia humanitatis tárgyai önálló arsként jelennek
meg.(29)
A reformáció a német egyetemek ars fakultásain
a tartalmi változások mellett, bizonyos formai átalakulást is hozott.
Melanchthon híres wittenbergi egyetemi megnyitó beszédében, De corrigendis
adolescentium studiis (1518), a trivium és quadrivium beosztását ugyan még
megtartja, de a kilenc múzsa hasonlatával élve a történelmet nyolcadik, a
poesist kilencedik arsként csatolja az eddigi tárgyakhoz, lehetőleg külön
tanszékkel. (De artibus liberalibus, 1517.)
Az ars fakultás tanárai a 15. században nem kis részben
olyan magistri artium voltak, akik egyidejűleg valamelyik magasabb fakultáson
végezték tanulmányaikat, közöltük sok volt az orvos. A 16. században
már ennek a karnak is voltak állandó tanszékei, állandó rendes tanárokkal
(ordinarii). Számuk megnövekedett. A legtöbb egyetemen az artesnek több
ordináriusa volt, mint a magasabb fakultásoknak, az előadott tárgyak
számának megfelelően.(30)
A tanszékek önállóbbá válását az előadások egyre eredetibb
hangvétele kíséri. Erősen eltérően a skolasztikától már saját kézirat
alapján is praelegálnak: ex plagulis suis.
A 16. század német egyetemein az
Arisztotelész-előadások már nem a régebben előírt, söt nem is csak az új
humanista kommentátorokra és a quaestio-irodalomra támaszkodnak, hanem a
rendes tanárok, ritkábban az előadó magisterek saját neoskolasztikus
compendiumaira: libellis propriis suis.
Az ars fakultás felsőbb évfolyamainak a tudományok s
a további tanulmányok szempontjából talán legfontosabb tárgya a logika,
ami a középkor minden magasabb stúdiumának alapja. A 12. századtól kezdve,
amióta Arisztotelész logikai korpusza, fizikai, metafizikai, etikai
etc. munkái latin nyelven hozzáférhetők lettek, integráns része az orvosi
curriculumnak is.(31)
Ismeretes II. Frigyes császár 1241-ben kelt, az
orvosi tanulmányokat szabályozó rendelete, mely a salernói egyetemen
hároméves logikai kurzust ír elő az öt évig tartó, tulajdonképpeni orvosi
curriculumot megelőzően.(32) Ez ebben az esetben nem kizárólag logikát
jelentett, hanem a septem artes liberales egészét a
logikával.
A logika tanulmányozása "összefonódott" az
orvostudománnya1.(33) Ez a szoros kapcsolat évszázadokon át tartott.
Eredete Galénoszig nyúlik vissza. Galénosz, majd később Avicenna pedig
egyaránt tekinthetők orvosnak és filozófusnak. Bár Galénosznak sok
filozófiai műve veszett el, elegendő maradt ahhoz, hogy filozófiája jól
megismerhető legyen.(34)
A középkor orvosának ítéletében, akár filozófus, akár
nem, a medicina mindig a filozófiával együtt jelenik meg. Hogy az arab
orvosok mennyire összetartozónak tartották a filozófiát és a medicinát,
az kitűnik Constantinus Africanusnak a Pantechnéhez írott előszavából
is: "Sed ut oporteat medicum rationalem rerum naturalium et non naturalium,
necnon moralium tractorem esse, constat quia in omnes incidit, diversis
cogitationibus omnibus subiici."(35)
Avicenna azt írja az orvos feladatáról, ill. képzettségéről,
a medicina feladata és felosztásának definíciója kapcsán, hogy az orvos
tudásának alapja a természetfilozófia, anélkül azonban, fűzi hozzá,
hogy maga meddő spekulációba merülne.(36) A későközépkor, s továbbhatóan
még a kora reneszánsz orvosi szemléletének alakításában Avicenna és
Galénosz logikai munkái mellett Petrus Hispanus logikai írásai, legfőképpen
a Summulae logicales töltenek be jelentős szerepet. Petrus Hispanus
műve évszázadokon át kanonizált egyetemi tankönyv, melyet Melanchton
is felhasznált.(37)
Galénosz nemcsak nagy jelentőségű logikai műveket írt,
de egyes orvosi munkáit is felhasználta, hogy azokban logikai gondolatmenetét
kifejtse és magyarázza.(38) Logikai fejtegetéseiben leginkább az Eiszagogé
dialektikében, a hipotetikus szillogizmusok kapcsán számos példát élettani
funkciókból merít. Így a diszfunkciók kondicionálássá alakítását a táplálék
továbbjutásával és a gyomorműködéssel illusztrálja etc.
Az artes stúdiumokban előadott logika a későbbi
századokban beépült az orvosi curriculum egyes tárgyaiba. A bolognai
egyetem 1432-ből származó statutumaiban "philosophiae ac medicinae
scholarium Bononiensis gymnasii statuta" a studiosi medicinae számára
előadott, vizsgaköteles tárgyak között találjuk, mint a kor többi
egyetemén is.(39)
A humanisták történeti és nyelvi kritikája révén eredeti
formájában visszaállított Galénosz növekvő tekintélye a teoretikus medicina
filozófiai-stúdiumainak is új lendületet adott. Számos írása tükrözi
a medicina és filozófia szoros kapcsolatát. Filozófiai tanulmányait
autobiográfiai írásaiban is említi.(40) A prognózisról szóló írás, nem
a cím alapján várható értekezés a prognózis metodikájáról; hanem kellemetlenkedő
kollégáit lefegyverezni szándékozó, olvasmányos irodalmi mű. A diatribé,
a dialógus és az önéletrajz rétori erővel komponált írása. Galénosz
számára a természetfilozófiai fiziológia és a metodikus filozófia volt
a kiindulási alap a medicinához, mint tudományhoz. A medicinától függetlenül
is foglalkozott a filozófiával, beleértve az etikát.(41) Különösen jelentősek
logikai munkái, amilyen pl. az Institutio logicae.(42) Az orvosnak,
írja Galénosz, ismernie kell az általános okokat, ezért az orvos nem
nélkülözheti a logikai képzettséget. Visszatér racionálisabb megfogalmazásban
is a hippokratészi gondolathoz: a jó orvosnak filozófusnak kell lennie:
"Quod optimus medicus sit quoque philosophus."(43) Ez az a gondolat,
mely Hippokratészt követően évszázadokra határozta meg a két diszciplína
viszonyát.
Galénosz követői voltak azok az arab és szír orvosok, akik szükségét
érezték, hogy az orvostudományon kívül a filozófiában s különösen a
logikában is járatosak legyenek. A Kelet legjelentősebb koraközépkori
orvosi iskolája Gundishapur egyben a filozófiai-logikai tanulmányok
központja is. Nagyrészt ennek köszönhető, hogy az arisztotelészi logika
nemcsak megőrizte állásait, de az egész birodalomban, még Andalúziában is
elterjedt.(44) Avicenna átvette Galénosz tanát. A kijelentéslogika
területén elsőként kanonizált téziseit bedolgozta kommentárjaiba. De
nemcsak Galénosz logikai műveit dolgozta fel, kora egész logikai
tradícióját foglalta össze, gondolta tovább. Alapja Arisztotelész
Organonja és Porphüriosz Eiszagogéja. Tartalmazza továbbá - a kor
szokásának megfelelően - Arisztotelész Rétorikáját és Politikáját is.(45)
Avicenna sok logikai kérdésben követi Galénoszt az Eiszagogé dialektiké
alapján. Leginkább a kijelentéslogika az, ahol rá
támaszkodik.
A 16. században az ars fakultáson megjelenik a
humanista logika, amit elsősorban Valla, Agricola, Nizzolini, Ramus
képviselnek. Az ars fakultáson, de a magasabb fakultásokon is obligát
tárgy lett a dialektika. A protestáns német egyetemeken dialektika néven
egy olyan diszciplínát adtak elő, melyet Melanchthon a logikából és
ismeretelméletből állított össze. Ez a két részből álló diszciplína (pars
inventrix és iudicatrix) a kutatáshoz oly fontos invenciót hangsúlyozta.
Ebben Melanchthon Agricolát követte, aki Franciaországban Ramust a
dialektika hasonló felfogására késztette. A dialektika ilyen
"humanisztikus" tárgyalása ultima analysi Platónra vezethető vissza,
akinek tanai itt ötvöződnek Arisztotelész formális logikájának egyes
részeivel. Az ars és a magasabb fakultásokon egyaránt része a
curriculumnak.(46) Az egyetemeken a dialektika ilyen formában való
előadása nem mindig volt egyértelmű, mert gyakran azok a tanárok is
használták a dialektika elnevezést, akik mint pl. az orvosfilozófus
Schegk, vagy a 17. században Dannhauer valójában tiszta arisztotelészi
logikát adtak elő, és éppen arra voltak büszkék, hogy az arisztotelészi
logikát "megtisztították", ill. az új, tiszta logikai szöveget adták
tovább.(47)
Megint csak az orvosi stúdiumot tekintve, azt
kell gondolnom, hogy a logika és az ismeretelmélet ilyetén összekapcsolása
teoretikus-praktikus összefüggések vonatkozásában az orvoskaron előnyös
volt. Jelentősége a tudományok haladását illetően sem csekély. A humanista
dialektika pars inventrixe azokat az argumentumokat kereste meg, melyeknek
megítélése a második rész, a pars iudicatrix feladata volt. Elvezetett a
mondatok, végül a dolgok feletti ítélethez. Ezzel a humanista dialektika
olyan tudománnyá vált, mely a többi tudomány, így az elméleti medicina
számára is előkészítette az utat.(48) A dialektika eme formájának a
térhódítása az egyetemeken nem tudta teljesen megakadályozni a logika egy
részének, a metódustannak fenyegető visszafejlődését a 16. században,
éppen az egyetemeken. Hogy ez végülis nem következett be teljesen és
véglegesen, az a 16. század egyik legjelentősebb - később tárgyalandó -
filozófusának, Zabarellának és nem utolsósorban éppen Galénosz
tekintélyének köszönhető.(49) Galénosz ti. három metódust tart
elégségesnek (ill. szükségesnek) valamennyi tudomány és művészet számára:
az analytikus, a syntetikus és a definitív módszerét, de a synthetikus és
analytikus eljárás szükségességét nyomatékosan hangsúlyozva, azt
részleteiben is ki fejtve, magát a metodikát
megerősítette.(50)
A humanista logika, ill. dialektika igen nagy befolyású
tanára Petrus Ramus,(51) akinek Európa csaknem minden egyetemén voltak
tanítványai. Közöttük feltűnően sok az orvos, legtöbben követői, néhányan
később ellenfelei. Tanai nagy hatással voltak az orvosi stúdiumokra.
A kálvinista Ramus a párizsi egyetem ars tantervét reformálja 1650-ben
tartott és publikált beszédében: Pro philosophia Parisiensis Academiae
disciplina. Ez néhány év múlva német egyetemeken is ismertté vált. Hatása
csaknem nagyobb itt, mint a francia egyetemeken.(52) Párizsban Ramus
tantervét a katolizált IV. Henrik ún. reformja szorítja háttérbe, ami
másfél évszázadra meghatározza a tanulmányi rendet. A személyét, logikai
tanait s főleg filozófiai irányzatának hovatartozását illető heves viták
és a nézetkülönbségek ellenére nem kétséges, hogy Ramus a maga módján
Arisztotelész követője akkor is, ha nemegyszer támadja őt. Még az sem
szól ez ellen, hogy a fogalmi szillogizmus helyébe a "dolgokkal" való
érintkezést, a logika helyébe a retorikát kívánta tenni, amiben Lorenzo
Valla tekinthető elődjének. Nem hiányzik az elismerés, a dicséret, sőt
kifejezetten védi is a Stagiritát, ahol ezt szükségesnek látja. Mint
Melanchthon, Ramus is egy tiszta, helyesen értelmezett és magyarázott
Arisztotelészért szállt síkra. Kortársa, Beurhusen joggal írja róla:
"etiam vere Aristotelicus, qui maxime ex Aristotele deducens, omnia
praecepta cum Aristotele legibus congruentia retineat. "(53) A Ramus
féle logikai felosztás nagy didaktikai előnye a világosabb, a még nem
képzett hallgatók számára is érthető tagolás. Valószínűleg ez is egyik
magyarázata a német egyetemek orvosi karain is kedvelt ún. Philippo-Ramismusnak.
Ramus ugyanazt a célt tűzte maga elé tanárként is, mint Melanchthon.
Éppen egy nagyhírű német orvos, Libavius ír róla elismeréssel tanainak
elemzése kapcsán.(54) Ramus legtöbb követője, ill. tanítványa német
egyetemeken tanít. Alig találni egyetemet, mely ebben a korszakban valami
módon ne lett volna kontaktusban a ramismussal. Ami a ramismusból hiányzott,
az az önálló metafizika, amit Ramus a logikával azonosként kezelt. Tulajdonképpen
ebben is kora gyermeke. Tudjuk, hogy a humanizmusnak, a legtöbb humanistának
ez iránt nem volt érzéke. A metafizikát nem önálló tudományként kezelték
s mindaddig, míg a "megújított Arisztotelész" nem vette át ismét domináló
szerepét.
AUCTOR LOGICAE
Áttekintve a reneszánsz egyetemek filozófiai tananyagát, benne a medicina
teoretikus, (filozófiailag fundált tankönyvi kommentár-irodalmát, az első
szembetűnő irányzat az arisztotelizmus. Az arisztotelizmus szellemében
művelték évszázadokon át a medicina elméletét, miközben az orvosok nemcsak
követői voltak Arisztotelésznek, de a Stagirita tanainak terjesztői is. A.
Birkenmejer mondta ki először, hogy az orvosoknak nem csekély szerepük
volt az arisztotelészi írások bevezetésében.(55)
Arisztotelész a 6. század óta a nyugati tudományosság
alapja. Közvetítője a későrónai Boethius (480-S24), aki a Kategóriákat
és a Peri herméneiaszt latinra fordította és kommentálta. Saját logikai
írásaiban is Arisztotelész gondolatát közvetítette.(56) Arisztotelész
tanát egészen a 12. századig logikai írásainak ez a töredékes de nagy
jelentőségű hagyománya, a Logica vetus jelentette. Ezt értékelték a
muszlin filozófusok, amikor a "logika szerző"-jének nevezik.(57) A 12.
században egy velencei klérikus, Jacobus fordítja több írását. Kiegészíti
a logikai korpuszt az Analytica priora, az Analytica posteriora, a Topica
és a Sophistici elenchi fordításával. Ezek, a Logica nova címmel említett
írások gyorsan terjedtek és a középkori tudomány alapjául szolgáltak
az első, Abaelard (1079-1142) által írott kommentárokkal, melyeket Párizsban
készített.(58) Ezzel csaknem egyidőben (1120-1140) kezdődött Avicenna
koncepciója alapján Arisztotelész természettudományos és orvosi (élettani,
lélektani) írásainak feltárása Toledóban.(59) Dominicus Gundissalinus
és Petrus Hispanus munkásságával, majd néhány évtized múlva Gerardus
de Cremona (1114-1187) és fordítói köre által produkált művek, az Avicenna-féle
felosztás alapján készült Collectio secunda naturalium egészítik ki
az arisztotelészi opust.(60) A 13. század végén már nagy számban voltak
Arisztotelész fordítások éspedig nem csak arabból, hanem ha jóval kisebb
számban is, de eredeti szövegekből is. Albertus Magnus és Aquinoi Tamás
révén került Arisztotelész az egyházi filozófia élére. A fordítások
teljességének ideje a 14. század, amikor is csaknem teljessé válik az
arab-latin és a görög-latin fordításokból eredő Arisztotelész-recepció.
Ezt az "új tudományt", amely most már a Corpus Aristotelicumon. nyugszik,
fogadja be a párizsi egyetem. Ettől kezdve válik a tradicionális artes
liberales részévé az arisztotelészi alapokon nyugvó scientia, és lesz
a magasabb fakultások curriculumának is része. A korai Arisztotelismus,
egybeesvén az egyetemek keletkezésével, meghatározta az egyetemi stúdiumot.
A logika és dialektika mellett előbb az artes keretében, majd ott és
a magasabb fakultásokon előadják az akkori ismeretek szerinti teljes
Arisztotelészt. Párizsban a 13. századnak már az első felében a philosophia
naturalist (metafizika, matematika, fizika) a philosophia practicat
(teológia, ökonómia, politika, etika) és a philosophia rationalist (retorika,
grammatika, logika). 1234-ben a párizsi egyetemen a Stagirita minden
addig megismert munkájának előadását előírta a Chartularium, ill. Statutum.(61)
Ahogy Párizsban az artes fakultáson előadott philosophia naturalis a
medicina stúdium propedeutikája lett, úgy alakult ez néhány évvel később
jóformán minden egyetemen is. A Quaestiokból(62) kitűnően, ebben a scientia
inferior naturalis-ban Arisztotelész említett könyvei mellett, felhasználták
a pseudoarisztotelészi De vegetabilibus et plantis c. munkát. Az arisztotelészi
Naturalián kívül a Quaestio-gyűjtemény Párizsban még egy élettani művet
említ, ez Alfredus Anglicus írása. De motu cordis.(63) Az orvosok és
az orvostudomány számára oly nagyjelentőségűvé vált korai Arisztotelész-recepciót
igen jól fejezi ki Albertus Magnus a medicinára és a többi diszciplínára
vonatkozó megjegyzése, amivel Galénosz, Hippokratész és Arisztotelész
helyét jelöli ki a tudományokban.(64)
Albertus Magnus Arisztotelész-felfogásával ellentétben állott - és
1230-tól Párizsban egyre nagyobb tért hódított - az Averroes-féle
Arisztotelész-interpretatio a maga majdnem radikális naturalizmusával. A
Michael Scotus által fordított Metaphysica első mondata ("minden ember
természettől fogva törekszik a tudásra") Averroes kommentárjaiban
ellentétet teremt a hit és tudás között, ami az ismert feszültségekhez,
sőt harchoz vezetett. Jóllehet a medicinát az averroizmus és a racionális
nominalizmus éppoly kevéssé hagyta érintetlenül, mint az
augustinusi-tomista realizmus, vagy az arisztotelizmus franciskánus
megjelenési formája, az oktatási anyagot ez kezdetben nem változtatta
meg.
A transitio 14. századi periódusát követően a
15. században Arisztotelész tradíciója lényeges megszakítás nélkül
folytatódik. Folytatódik azonban a teológia és filozófia különválása is, a
század második felében egyre kifejezettebben. Az oxfordi logikai és a
párizsi természetfilozófiai iskola befolyása a természettudományokra
növekszik a 14. században. Németországban ugyanakkor ez a miszticizmus
nagy korszaka is. Itt egyre erősödik a devotio modenia, mely kombinálja a
vallásos meditációt a tanulás és a nevelés világi ideáljával, mély nyomot
hagy Cusanus és Erasmus világán és általában az északi
reneszánszon.
A reneszánsz arisztotelizmusa követi annak
középkori formáját és folytatja egynémely irányzatát, mint az
averroizmust, occamizmust, scotizmust és tomizmust, melyek befolyása a 16.
században talán még nagyobb, mint előtte volt. A reneszánsz
arisztotelizmusa sok új, jellemző vonást mutat. Ugyanakkor a kor nem
arisztoteliánus áramlatainak hatása is nyilvánvaló. Nehéz összegezni a
reneszánsz-humanizmus arisztotelizmusát, tény, hogy a medicina
szempontjából legfontosabb jellemzője a precíz definíciók és argumentumok
alkalmazása és az ezekhez való ragaszkodás, a logikus összefüggések
keresése, a természetfilozófiai problémák iránti állandó érdeklődés, mely
közelebb vitte kutatóit a megoldás megközelítéséhez, sőt egyes esetekben
magához a megoldáshoz, mivel végső soron a modern természettudomány
kialakulását készítették elő.
A magasabb fakultások, köztük a medicina, alapvető filozófiai
tankönyvei Arisztotelész logikai, etikai munkái és metafizikája a természettani
műveken kívül. A párizsi egyetem ars fakultásán 1240-ben kötelezően
előírt 24 könyv közül nem kevesebb mint 18 Arisztotelész mű volt.(65)
A régi, középkorban alapított egyetemeken a
diszciplína vázolt alakulása magától értetődőnek tűnik, de így alakult ez
a humanizmuskorban alapított új egyetemeken is.
Salernóba a már említett Urso de Calabria (12. sz.)
vezette be Arisztotelészt. Az arisztotelészi doktrínák hozzáférhetősége,
majd kötelező ismerete, oktatása és tanulása jelentette a tudományos
gondolkodást, Hippokratész és Galénosz mellett pedig a medicina elméletét
nyugaton. Urso írása teljesen teoretikus tankönyv. Maurussal együtt
a skolasztikus iskolát képviseli Salernóban.(66) Valójában ettől kezdve
lesz Arisztotelész szerves része az orvosi tanulmányoknak.(67)
Párizsban az egyetem hallgatói és magisterei a 13. század
második felében Pietro d'Abano révén ismerkedhettek meg Arisztotelésszel.(68)
Expositio problematum Aristotelis című munkáját ugyan csak paduai tanársága
idején (1306-1304) fejezte be, de az abban foglaltak már párizsi előadásainál
is a lectura szövegei voltak éppúgy, mint a Conciliator differentiarum
philosophorum et praecipue medicorum címet viselő, a reneszánsz idején
sokat olvasott műve. A könyv a medicina tudományelméleti alapkérdéseinek
filozófiai megközelítésű tárgyalása.(69) Kifejti, hogy a logika, a természetfilozófia
és az asztronómia tudása az eredményes orvosi tanulmányoknak előfeltétele.
Ez, a Conciliator első differentia-jában leírt kapcsolat az itáliai
egyetemek orvosi oktatásának modellje. A Conciliatort a többi európai
egyetem is felveszi ordo legendijébe. Martin Stainpeis, a bécsi orvosi
fakultás tanára 1520-ban megjelent "Liber de modo studendi et legendi
in medicina" című könyvében a vizsgához szükséges könyvek közé sorolja
a Conciliatort (Liber I. pars. 1/129).(70)
A perszisztáló arisztotelészi filozófia az új
textusokban tehát gyakorlatilag a nyugati kultúra valamennyi egyetemén
uralkodó volt. Alapvetően a reformáció sem ingatta meg, sőt Melanchthon
működése révén még erősödött is. A katolikus egyetemek konzervatívabbak
maradtak. A nem protestáns német egyetemek között volt olyan, ahol még a
16. század második felében is gondosan ügyeltek arra, hogy Arisztotelészt
csak az előírt régi könyvek alapján praelegálják. Ilyen volt a kölni
egyetem, ahol 1564-ben Heinrich Weyer-től meg vonták a venia legendit,
mert "Arisztotelész ellen fordult ", a humanizmus szellemében írott, ill.
mondott kritikájával. Ugyanez a Weyer doktor Arisztotelészről ugyanilyen
módon szóló előadásait Paduában minden ellenvetés nélkül megtarthatta.
(71) Az Arisztotelész-oktatás intenzitása változó volt. 1503-ban a párizsi
egyetemen panaszkodnak, hogy a filozófiai oktatás nem kielégítő. Van, aki
magisteri fokozatot szerzett az artes fakultáson, noha nem ismeri
Arisztotelészt.(72)
A német egyetemek magasabb fakultásain, beleértve az
orvosit is, bizonyos rivalizálás figyelhető meg Arisztotelész interpretálásában
Aquinoi Tamás és Duns Scotus realista irányzata, a via antiqua és William
Occam nominalista via moderna-ja között.(73)
Az orvosi curriculumot, az orvosi fakultás filozófia-stúdiumát
ez a versengés, illetve vita a tanulmányok formáját illetően nem befolyásolja.
Olyan megjegyzést, ajánlást, vagy előírást, mely egyik vagy másik irányzathoz
tartozó szerzők, kommentátorok műveit tiltotta vagy akár csak helytelenítette
volna, az általam átnézett statutumokban, ordo legendikben, modus docendikben,
institutiokban, nem találtam. Valamely irányzat preferenciája nem volt
gátja sem a tanításnak, sem a tanulásnak. A harcot az egyes irányzatok
képviselői egymás között vívták meg, ritkábban az előadótermekben. A
nem kis küzdelem hatalmas vitákban csapódott le.
A különböző "arisztotelészi irányzatok" mellett
továbbélő skolasztikus metodika sem akadályozta az új fordításban
megjelent arisztotelészi filozófia terjedését valamennyi
karon.(74)
Míg az angol és francia egyetemek késői
arisztotelizmusának hatása az orvosi oktatásra még viszonylag kevéssé
feltárt, az olasz és spanyol egyetemek orvosi karára gyakorolt befolyás
jobban ismert, mint ahogy a protestáns német egyetemeken előadott
"Auswahlphilosophie" is az.(75)
A Melanchthon irányította Arisztotelész-oktatásról tudjuk,
hogy az meghatározta a magasabb fakultások, így a medicina stúdiumát
az északi egyetemeken. Az olasz egyetemek, főként Padua és Bologna az
arisztotelészi filozófia központjai lettek. Kisugárzásuk a humanizmuskorban
nagyobb volt, mint addig bármikor. Az olasz iskola a logikában és természetfilozófiában
nem csak Oxford és Párizs 14. századi hagyományát vitte tovább, de ugyanakkor
befogadott más szellemi áramlatokat is. Ez nem utolsósorban annak köszönhető,
hogy az olasz egyetemeken a filozófia oktatása inkább kapcsolódott a
medicinához, míg másutt még igen hosszú ideig a teológia ancillája maradt.(76)
1520 után a német egyetemeken a melanchthoni reformot követően a fizika-természetfilozófia
előadásakor ügyeltek arra, hogy a régi szövegeken alapuló kommentárok
helyett, az újonnan fordított, eredeti és tiszta Arisztotelész szövegeket
használják az ún. lectio textualis formájában. Így pl. a wittenbergi
egyetemen a humanista orvos, Wittenbergben a filozófia, majd Marburgban
a medicina professzora, Janus Cornarius az új Arisztotelész alapján
praelegált. A filozófián és orvosi tárgyakon kívül Cornarius görög grammatikát
és latin grammatikát adott elő, utóbbit Priscianus alapján.(77)
Az angol egyetemek Arisztotelész-recepciójának, gyakorlatának
késői, de igen jellemző példája Harvey felfedezése és előadásainak sora.
A specializáció, melynek gyökerei a későközépkorig nyúlnak vissza, a
humanizmus korában, tóként a 16. század második felében logikai és természetfilozófiai
írásai nyomán kap új lendületet. A 1'uomo universaléból Arisztotelész
segítségével lesz professzionális filozófus és egyetlen, igaz akkor
igen széles területet felölelő, diszciplína kutatója és az egyetem tanára.
A specializáció elméleti alapja Arisztotelész logikája. Az ezirányú
fejlődést leginkább elősegítő műve az Analytica posterior a 16. században
nagyobb figyelmet keltett, mint előtte bármikor. Növekszik az érdeklődés
a specializáció irányának megfelelően, biológiai, botanikai, zoológiai,
természetfilozófiai művei iránt - újonnan létesített katedrák képviselik
az új diszciplínákat. Végső soron Arisztotelész követői készítették
elő a talajt a modern fizikához, a medicina új elméleteihez s az azokból
következő felfedezésekhez. Ide vezetnek vissza Harvey gondolatai, aki
Arisztotelész abszolút híve, s mint az arisztoteliánusok, keresi a keringési
modelleket (s meg is találja).(78) Az arisztotelészi logika, s nem kizárólag
a természetfilozófiai írások alakítják Harvey egyetemi előadásainak
egy részét is. Harvey idejében Arisztotelész "logikusként" is él az
orvoskaron.(79)
A reneszánsz-humanizmus logikai-filozófiai tanulmányai
elsősorban Arisztotelész nevéhez fűződnek. Az orvosi stúdiumok jellegzetessége
a 17. századig az arisztotelészi filozófia dominanciája. Az is tény
azonban, hogy az arisztotelészi filozófia sohasem volt teljesen egyedülálló
bölcselet még az egyetemi oktatásban sem. A humanizmus renovációs mozgalmáig
pedig nem tanították teljesen tiszta formájában, eredeti szövege szerint.
Az arabok közvetítette Arisztotelész újplatonista elemekkel keveredett.
Számos Arisztotelésznek tulajdonított textust is olvastak, mint pl.
a Secretum Secretorumot. Így nem csoda, ha a 13-15. században a platonizmus
sok áramlata, irányzata is helyet kapott a medicina stúdiumában.(80)
Különösen Albertus Magnus volt az, aki az újplatonizmust
német földre közvetítette, aminek talaján a misztika még az egyetemeken
is felbukkan.(81) Joh. Philoponus Arisztotelész kommentárjában megfigyelhető
első megjelenését követően a reneszánsz-humanizmusban az újplatonizmus
újjáéled. Befolyása a kor tudományának fejlődésére jellemző.
Az újplatonista filozófia tendenciájában racionális
metafizikai rendszer, melyben a rendező elv tulajdonképpen minden átmenetet
lehetővé tesz. Az újplatonikusok ti. az arisztotelészi és posztarisztotelészi
logika kiváló ismerői voltak. Arisztotelész logikájához írott kommentárjaik
úttörőek. Az újplatonizmusban a humanizmus a tradícióval szembeni bizonyos
fenntartásában új támaszt kapott, ha ennek kezdetben nyíltan nem is
adtak hangot. Nelly Tsouyopoulos(82) hívta fel a figyelmet a 16.-17.
század újplatoniznutsának egy tipikus orvosi példájára. Jean Fernel
korai munkájában a harmincas években írott, de csak 1548-ban megjelent
De abditis rerum causis-ban fejti ki az elsők között a hagyományos,
akkor még uralkodó négy nedv tanával szembeni ellenvetéseit: "Mivel
a legtöbb orvos ma is lemond a gondos és alapos vizsgálatról, éppen
az akut betegségeknél, gondolkodás és tudományos megokolás nélkül vezetik
vissza a betegséget a nedvek túltengésére, romlására vagy rothadására."
Fernel eme fejtegetése azonban nem változtat azon a tényen, hogy könyveit,
melyek a 18. század elejéig tankönyvek maradtak, formailag az eklektikus
arisztotelizmus dominálja. Az Arisztotelész idézetek száma könyveiben
minden egyéb forrást felülmúl. Az újplatonista befolyás a többi szöveghelyen
nem ilyen világos. Fernel fél a félreérthetőségtől, kíméli Galénoszt.
Különösen nagy az Arisztotelész citátumok száma a De naturali parte
medicinae (1542) című élettani írásában, ahol többször hivatkozik Arisztotelészre,
mint Hippokratészre és Galénoszra együttvéve.(83) Mégis itt az átmenet
a medicina filozófiai fundamentumában. Az eklektikus arisztotelizmusból
és az újplatonizmusból vezet az út a kartéziánizmusig. Fernel eme teóriájának
legnagyobb ellenfele René Descartes és ahogy Descartes filozófiája az
orvosok és természettudósok között is terjedt, az arisztotelészi-ferneli
modell vagy szisztéma a maga, lényegében még mindig antik természetfilozófiájával
és kórtanával lassan átadja helyét a kartéziánus gondolkodási rendszernek.(84)
A tudomány haladása és bizonyos mértékig a medicina
oktatása szempontjából az újplatonizmus jelentősége abban rejlik, hogy
az arisztotelészi logikán túl, lehetővé teszi a megismerést absztrakt
módon, akár a paradoxonokkal való konfrontáció révén is. A szigorúan
vett arisztotelészi tudományfelfogás legnagyobb hátránya, a magasabb
absztrakcióra való nehézkessége, ill. képtelensége. Semmi, ami az érzékelés
valósága által nem evidens, vagy szillogizmussal nem vezethető le, nem
kap helyet a tudományban. A láthatatlan, testet nem öltő kórokozó sem
nem evidens, sem szillogisztikusan nem vezethető le. A továbbgondolkodáshoz
szükséges tudományos hipotézist az újplatonizmus vezette be, túllépve
az empirizmus határán. Az újplatonizmus hatására került a medicinába
is a hipotetikus entitas. Konzekvensen Arisztotelészre hivatkozó, ugyanakkor
tudományos hipotézisek felállításában újplatonikus módon gondolkodó
tanárok, amilyen maga Fernel is, munkássága nem választható el az oktatástól,
s írásaik legnagyobb része tankönyv.
A korszak kétségtelenül növekvő antiarisztotelizmusának
az egyetemi curriculumban alig volt jele. Ez nem magyarázható sem konzervativizmussal,
sem egyszerűen az inercia academicával, ahogy ezt gyakran írják, bár
az egyetemek akkor sem voltak a gyors változások lelkes képviselői.
Az ingolstadti egyetem modus docendijében például éppen csak említés
történik Platónról az élettanhoz szükséges könyvek között, Hippokratésszel
együtt.(85) Ami a kutatásnak új lendületet adott, az oktatásban még
nem kapott helyet. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy az új, jobbára
újplatonista irányzatok, szellemi mozgalmak még a 16. század vége felé
sem nyújtottak elég szolid tanítható doktrínát, mely Arisztotelész instrukcióit
helyettesíthette volna. Így az újplatonista tanok általános térhódítása
nem szoríthatta ki Arisztotelészt a katedráról. A Schulmedizin idegenkedése
nem a platóni, de az újplatonista gondolkodástól viszont annál is inkább
érthető, mivel az egyre racionálisabban magyarázó tanrendszereket zavarta
túlságosan is szárnyaló gondolkodásuk. Igaz ugyan, hogy Giovanni Pico
della Mirandola számára minden filozófia "scientia sub lumine naturali"
isteni, de mégis természetes illuminatio.(86) A gondolat együtt él nála
is a keresztény misztikával. Sem Brunónál, sem pedig Piconál nem lehet
éles határt vonni mítosz és tudomány, fehér mágia és filozófia közé.(87)
A mágia és az asztrológia az újplatonikusok természetfilozófiájától
nem esik távol. Igaz, hogy utóbbi egyes Arisztotelész-követőktől sem
idegen, miközben paradox módon az asztrológiát éppen Pico támadja.(88)
Arisztotelész nem csökkenő befolyása a curriculumban az egyébként inkább
"platonista-újplatonista" humanizmus korában az egyetemeken leginkább
azzal magyarázható, hogy Platón a tudományokat nem teljességében és
szisztematikusan tárgyalja, amint azt Theodor Gaza kifejtette. Melanchthon
osztotta Gaza nézetét: először Arisztotelészt kell gondosan tanulmányozni,
csak utána lehet nagy haszonnal olvasni Platónt. Az arisztotelészi filozófiát
és a morálfilozófiát általában, nem az egyetemeken, legkevésbé az orvosi
karokon támadták. A kritika kívülről jött, az újplatonikusoktól. Az
orvosok filozófiai stúdiumát ez alig érintette. Még Gianfrancesco Pico
della Mirandola (1469-1553) a keresztény tanokra szerinte károsan ható
filozófia kifejezett ellenzője is kénytelen a jó orvosi képzéshez szükséges
filozófia javára engedményt tenni.(89) G. P. Pico azt írja, hogy egy
a platóni filozófián alapuló tantervet szívesen látna. Kritikája csak
az arisztotelészi - akkor azonban az egyetemen hivatalos - filozófia
ellen irányul. A humanista arisztotelizmus mellett jelentős, bár kevésbé
látványos volt Platón felvétele a filozófia stúdiumába, amely mindhárom
magasabb fakultást érintette. A platonizmus ugyanolyan fáziseltolódással,
tehát későn tűnt fel az ars fakultáson, mint az orvosi karon a neóterikus
tanok. Niccolo Leoniceo Tomeo 1500 körül tartott Platón előadásai a
paduai egyetemen még csak előfutárai voltak a század második felében
tartott lekcióknak.(90) Platóni dialógusokat 1570 és 1580 között a pisai
és a ferrarai, később a római egyetem is felvesz a curriculumba, bár
nem a kötelező tárgyak közé. A század vége felé több vizsgajegyzőkönyvben
lehet a platóni filozófiából merített kérdésekkel találkozni. A mindig
szívesen tárgyalt Timaiosz mellett, Arisztotelész Metafizikájának ellensúlyozására
a Parmenidészt adják elő. Ennek volt egy kifejezetten tancélú fordítása
a "Platonis Parmenides seu de ideis Latine seorsim editus et brevioribus
notis illustratus... praelectionibus explicandis" (Hafniae, 1598).(91)
Az újplatonista gondolatrendszer az absztrakció
fogalmának kibővítésével megteremtette azokat az előfeltételeket, melyek
nélkül a természettudományok nem fejlődhettek volna. Mai ismereteink
alapján az alchemia, asztrológia akkori nagy befolyása a tudományos életre
pozitívan értékelendő.(92) Az arisztotelizmus a maga különféle
irányzataival, amilyen pl. a Pomponazzi által képviselt heterodox
arisztotelizmus a platonizmus különböző megjelenési formáiban pl. Ficino,
Bruno, Pico, L. Valla vagy akár Paracelsus interpretálásában, az
arisztoteliánus Melanchthon újabban sokat tárgyalt kryptoplatonizmusát is
beleértve,(93) e korban oly mértékben összefonódtak, hogy teljes
tisztaságukban nem ábrázolhatók. A reneszánsz filozófusok hallgatólagosan
Pál apostol szavait követték: "Mindent megpróbáljatok, ami jó, azt
megtartsátok" (Thessalonikabeliekhez írt I. levél, 5: 11).
MELANCHTHON AZ ORVOSOK KÖZÖTT
A
15-16. század magyar diákjai a legnagyobb számban a német és olasz
egyetemeket keresték fel, így ezek filozófia-stúdiuma alakította a kor
legtöbb magyar orvosának szemléletét. A német egyetemeken számuk a
reformáció után nemcsak a teológiai fakultáson növekedett meg, nőtt a
studiosi medicinae száma is.
A reneszánsz-humanizmus nem a nagy rendszeralkotó filozófusok
kora. Gazdag azonban a klasszikusokat interpretáló és kommentáló, tudományos
munkájukban azokra építő, produktív auktorokban. Különösen olyanokban,
akiknek didaktikusan írott munkái igen alkalmasak voltak tárgyuk elfogadtatására.
Könyveik többnyire tankönyvek, a renovált egyetemi stúdiumok nélkülözhetetlen
eszközévé váltak. Az északi egyetemeken vezéralakjuk Philip Melanchthon,
a német reneszánsz-arisztotelizmus megújításának legjelentősebb személyisége,
akinek célja mindent megelőzve, az egyetemi tanulmányok javítása, nívójának
emelése, a "tiszta" tanok oktatása volt.
A humanisták nem akartak változtatni a stúdium
rendjén, Philip Melanchthon igen. Nevéhez olyan egyetemi reformsorozat
fűződik, Mely a filozófiai alapok révén a protestáns német egyetemeken az
elméleti orvosi stúdiumokat éppoly jelentős mértékben befolyásolta, mint a
teológiai és jogi tanulmányokat, mindenekelőtt pedig mindhárom magasabb
fakultás közös fundamentumát, az ars curriculumot. Az ars fakultás
curriculumának humanizmuskori feladatát tökéletesen fogalmazta meg
Melanchthon az akadémiai fokozatokról szóló beszédében,(94) példaképül
véve az antik enciklopédiát. Előbb a formális diszciplínákat kell tanulni,
a grammatikát és a dialektikát, hogy alapul szolgálhassanak. Ehhez
csatlakozóan kell igen behatóan tanulmányozni a fizikát, matematikát és
etikát. Az etika vezeti be tanulóját a humán szemléletbe. A fizika a
mozgás sokféleségét, az elemeket és a test természetét mutatja be. Ennek
kapcsán kezd el az arisztotelészi fizikával foglalkozni, miután 1515-ben
még nemigen van kedve, hogy Spalatin kérésének eleget tegyen, aki fizikai
előadások tartására kéri fel. 1526-ban azonban, mint orvosbarátjához, a
humanista Camerariushoz írott leveléből kiderül, már elmélyülten
foglalkozik az arisztotelészi és galénoszi fizikával és
természetfilozófiával. Nagy nyomatékkal fejtegeti, hogy a dialektikánál
nem kisebb mértékben van szükség a fizika tudására minden magasabb
fakultáson.(95)
A tanulmányi rendről 1531-ben mondott
beszédében az erkölcs- és természetfilozófia, mint a humanista műveltség
és ezzel minden magasabb tudás része kap hangot.(96)
Végül a filozófiáról szóló előadással fejezi be az egyetemi tanulmányok
reformjáról, helyesebben reformjairól szóló írásait, melyekből világosan
kitűnik, az egyes diszciplínák nem választhatók el egymástól, egymásra
épülnek. Ez az az összefüggő anyag, orbis doctrinarum, amire a
tudományoknak, de az egyházaknak is szüksége van (97) és egyetlen magasabb
fakultás, az orvosi sem nélkülözheti.
Melanchthon nem általában mint tanár, mint praeceptor,
hanem mint filozófus tárgyalja és bizonyítja a filozófia szükségességét,
a propedeutikus logikán túl, a magasabb stúdiumokban. Egyformán és egyforma
súllyal szól a medicináról és a jogról, a teológiának természetszerűen
nagyobb teret engedve. A magasabb fakultásokon művelt tudományok nem
nélkülözhetik a filozófiát. Hogy a pszichológia, a fizika (természetfilozófia)
az orvosok, az etika s vele összefüggésben a pszichológia pedig a jogászok
számára szükséges, nyilvánvaló, mivel az orvostudomány és a jogtudomány
lényegüknél fogva természetfilozófiai-fizikai, pszichológiai és etikai
téziseket ültetnek át a gyakorlatba. (98) A liberális humanista eruditio
vezeti a tudományok oktatásáról, a tanrend kialakításáról szóló írásaiban
is. A kor filozófiaoktatását az orvostan hallgatói, s a tanulni kész
orvosok számára Melanchthon a német egyetemeken másfél évszázadra megszabta.
A Németország határain túl működő protestáns egyetemek is igazodtak
a reformokhoz.(99) Melanchthon nagy érdeklődést mutatott a természettudományok
iránt általában is, amint az a Declamatio de doctrina physicae (1550)
című írásából is kitűnik.(100) Melanchthon filozófiájában központi helyet
foglal el a dialektika. Tudományrendszerében a dialektika nemcsak propedeutika,
mely a jövendő orvost, jogászt, teológust a tudományos módszerre tanítja,
hanem tudásának része, az a logikai alaptudomány, mely a következetes
gondolkodás alapjául szolgál, igaz és megbízható állításokat tesz lehetővé:
"ars seu via recte, ordine et perspicure docendi". (101) Igazat ad az
orvos-filozófus Petrus Hispanusnak, aki a Summulae logicalesben a dialektikát
"ars artium, scientia scientiarum"-nak nevezi.)(102) Benne találhatók
a fontes artium: amit tanít, az minden terület metodikai alapja. Ami
pedig a szigorúan vett szaktudományokat illeti, így a medicinát is,
azok dialektika nélkül egyáltalán nem tanulmányozhatók, tehát nem is
taníthatók. Az, ami dialektika nélkül elsajátítható, csak halvány árnyéka
az igazi tudománynak.(103) Dialektikájában nemcsak a Summulae logicaleshez
csatlakozik több helyen, nem idegen tőle Lorenzo Valla Dialecticae disputationes-e
sem.(104) A dialektika hasonló felfogása Rudolf Agricolánál (1444-1485)
olvasható, akinek Dialektikája nem más, mint humanista logika, amely
Arisztotelészből, Ciceróból és Quintilianusból merít.(105) A helmstedti
egyetem 1576. évi statútuma kötelező tankönyvnek rendeli. Filozófiája
alapjában nem más, mint egyfajta megújított, de eklektikus arisztotelizmus,
amit természetesen nem a skolasztikus tankönyvekből merített, mely a
keresztény hittel, az azt értelmező protestáns teológiával ötvözve válik
egy bizonyos mértékig önálló filozófiává. Humanista társaihoz hasonlóan
célja, hogy a tiszta, az eredeti Arisztotelészt helyreállítsa. Tény
azonban, hogy Arisztotelész filozófiájának nominalista értelmezésétől
soha nem szabadult meg teljesen.(106)
A studiosus medicinaet különösen foglalkoztató
fizikája, miképpen minden filozófiai írása, tankönyv. Jóllehet szerényen
azt írja, hogy a fizika területén az orvosok hivatottabbak lettek volna a
könyv megírására, a teljesség kedvéért azonban e nagy feladatot is
vállalta,(107) úgy vélvén, az univerzálisan képzett tudós, aki nincs távol
a reneszánsz l'umo universalejának ideáljáról, a természettanban is kell
hogy ismerje a legújabb kutatásokat. A természetfilozófiai hangvételű
fizika: Initia doctrinae physicae (Lipsiae, 1549) (Dictata in Academia
Wittenbergensi). A kapcsolat már a könyv írásakor is szoros volt az ars és
az orvosi karral. Milyen elmélyülten foglalkozik Melanchthon az
orvostannal, nemcsak ebből a könyvből derül ki, de többek között a kor
egyik legjelentősebb orvos-humanistájához, Leonhard Fuchshoz és
Camerariushoz írott leveléből is.(108) Melanchthon 1553-ban arra kéri
barátját, Joachim Camerariust, írja ki számára azokat a Galénosz
szövegeket, amelyeket fizikája számára felhasználhatónak, ill.
használandónak tart.(109) Ennek ismeretében olvassa majd újra az
arisztotelészi fizikát, hogy igazi tiszta tant nyújthasson: "vera doctrina
qualis est Aristotelica sumpta ex Hippocratis". A fizika tankönyv
kétségtelenül úttörő. Hatása mély és hosszantartó. Ricardo Pozzo közöl egy
16. századi előadási kéziratot, ami az Initia doctrinae physicae alapján
készült.(110) Ez az interpretáció képet ad a fizikakompendium egyetemi
felhasználásáról. A könyv a 17. századig több egyetemen a statutumokban
előírt tankönyv maradt. 1574-ben a helmstedti egyetemen a physicae
professor feladata, hogy Melanchthón fizikáját és physiologiáját
kommentálja, tehát azok alapján adjon elő.(111) Ezekben a statutumokban
Melanchthon mind a természettanban, mind a filozófiában elismert
tekintélyként jelenik meg.(112) Az orvosi fakultásokon kedvelt Melanchthon
tankönyvek között az Initia doctrinae physicae az, melynek hivatkozásai
között a legtöbbször találkozunk Galénosszal. A medicina iránti
érdeklődését számos más írása is tanúsítja. Mint sensu strictiori
filozófiai munkáinak megfelelő passzusaiban, itt még inkább nyilvánvaló
Galénosz befolyása. A tanaira való hivatkozás, Arisztotelész és
Theophrasztosz mellett végigvonul a Fizikán. Galénosz kétségtelenül
természettudományi-orvosi forrásul szolgált Melanchthonnak Arisztotelész
mellett. Ez annál is inkább érthető, mivel tudvalevő, hogy a Galénoszi
szisztémának számos eleme arisztotelészi írásokig követhető. Az
arisztotelészi fizika igazságát bizonyítva Galénoszt hívja tanúul:
Arisztotelész fektette le a fizika alapjait, Galénosz építette
fel.(113)
Ad fontes törekvése a filozófus Galénoszhoz is
elvezeti. Galénosz jelentőségét a filozófia és annak oktatása
szempontjából Melanchthon megerősíti. Ahogy Arisztotelész tanult
Hippokratésztől és Platóntól, úgy vezeti vissza a megújult arisztotelészi
filozófiát az "igazi tant" Alexander Aphrodisiensis mellett
Galénoszra.(114) Meggyőződéssel vallja, hogy Galénosz nélkül a
filozófiában nem lehet elindulni és Galénosz kommentárjai nélkül
Arisztotelész doktrínái nem elég világosak. Amit Galénosz a
természetfilozófiáról ír, a legjobb és legteljesebb, amivel eddig
rendelkezünk.(115) Nemcsak Galénosz. természetfilozófiáját értékelte, de
logikáját és ismeretelméletét is.(116) Még Galénosz ama doktrínája sem
egészen idegen tőle, mely szerint az anatómia princípiuma a teológia
kezdete.(117) Azt azonban hangsúlyoznom kell, hogy bármennyire gyakran
hívtitkozik Galénoszra, a humanizmuskor legújabb orvosi ismereteit sem
hanyagolja el. Vesalius s a már említett Lennhard Fuchs és Camerarius
jelentik a legújabb ismeretek forrását e téren az ő számára is.(118)
Galénosz hatása ismerhető fel a De animában (1540), (119) melyet mind az
ars, mind a felsőbb fakultások, elsősorban a medicina és a teológia
hallgatói részére írt. Galénosz nemcsak az élettanban, de a lélektanban is
abszolút tekintély, mert mint megjegyzi, ő jár legközelebb a "vitalis ac
animalis spiritus" megértéséhez.(120) A pszichológiát a magasabb
fakultásokon (a jogit kivéve) a physica részeként kezelték, ilyenformán
került a protestáns egyetemek lekcióiba. Alapjául az először 1540-ben
megjelent Commentaria (1553 óta Liber) de anima szolgált.
Klasszikus egyetemi tankönyv. Valójában nem egyszerűen "csak"
pszichológia, hanem egy teljes antropologia. Vesalius, Leonhard Fuchs és
más hozzáértő medici neoterici, közöttük Kaspar Peucer (121) írásainak és
tanácsainak felhasználásával készült. Valószínűleg orvosbarátai és
tanácsadói is arra késztették, hogy Galénosszal foglalkozzék. Galénosz
nedvtanát és a pneumatant átvéve a mű sensu strictiori psychologiája
inkább galénoszi, mint arisztotelészi elgondoláson nyugszik.(122)
Melanchthon a klasszikus forrásokon és a vele kapcsolatban álló
orvoshumanisták munkáin kívül jól ismeri korának jelentős irodalmát. A De
animában Louis Vives pszichológiai munkáját ajánlja olvasóinak további
tanulmányozás, e témában való elmélyülés végett.(123) A De anima nemcsak
egyetemi tankönyv. Orvosok és teológusok promotiojuk után is szívesen
olvassák. Melanchthon physiologiájához egy kifejezetten orvosoknak szóló,
tanítási céllal készített kommentárt írt egy ugyancsak orvos-filozófus
tanítványa Matthäus Dresser, De partibus corporis humani et de anima
eiusque potentiis libri II. (Wittenberg 1580. és 1583.)(124)
Melanchthon kora egyik legproduktívabb tankönyvírója. Tankönyveinek
szerkezete logikailag is mesteri, szövegük világos és jól áttekinthető.
Dilthey (125) szerint didaktikusan az elképzelhető legjobb tankönyvek.
Tankönyvei egyszerűségében Melanchthon tartotta magát Dürerhez
"simplicitatem summum esse artis decus", míg stílusában az arisztotelészi
"amo mediocritatem" elvét vallotta. Gondolatmenetüket illetően tankönyvei
közvetve vagy közvetlenül túlnyomórészt Arisztotelészen alapszanak.
Ugyanakkor figyelemreméltó, különösen a medicina szempontjából, hogy éppen
az orvosok számára igen jelentős, különös gonddal kidolgozott fizikájában,
Arisztotelésszel ellentétben, Isten a kiindulópont - legalábbis
formálisan. Teológiai érdekből pedig a kopernikuszi tant nem fogadja
el.(126) Nem vitás, Melanchthon "eklektikus arisztoteliánus", akinek
filozófiai-pedagógiai munkásságát tanítványai folytatják.
QUI BENE DISTINGUIT, BENE DOCET: TAURELLUS ÉS ZABARELLA
A
megújult teológiai kutatás, a gyakori és mélyenszántó viták kedveztek a
filozófiai vizsgálódásoknak. A filozófiát nem csupán a teológia
arcillájaként kezelték. Kutatása, művelése minden magasabb fakultáson új
lendületet kapott. Melanchthonnak és követőinek munkássága az orvosi
fakultáson is újra érdeklődést ébreszt a filozófia iránt, mely kezdett már
rutinná válni a curriculumban.
A filozófia professzorai között, nem egy, a filozófiát
és a medicinát egyaránt művelő és tanító tanárral találkozunk. Többen
Melanchthon tanítványai s még többen követői is. Közülük néhánynak még
a neve sem található orvostörténeti monográfiákban, jóllehet a filozófiatörténetben
írásaik nem ismeretlenek. Másokat ugyan orvosként, “jegyez" az
irodalom, de nem érdektelen filozófiai műveikről, ill. egyetemi előadásaikról
alig vagy egyáltalán nem esik szó. Ezeknek az orvos-filozófusoknak pedig
szerepük volt a 16-17. század filozófia oktatásában, az orvosi szemlélet,
a tudományos teóriák alakításában.
A franciák, angolok és olaszok nagy metafizikai iskolái
mellett a 16. század végétől a német egyetemeken egyre erősebbé válik
a metafizikával átszőtt "Schulphilosophie", mely teljességét majd Leibniz
filozófiájában éri el.
A reformációt követően ismét fellángol a "hit
és tudás" régi (és örök) problematikája körüli vita, ami a filozófiát a
metafizika irányába vezeti. A hit és tudás kérdésében lévő feszültség
nemcsak a teológiai fakultáson belül észlelhető. Tisztán filozófiai s
bizonyos mértékben orvosi kérdésként is felmerül: A kérdésre a
filozófusoknak kellett válaszolniuk. A metafizika és az ismeretelmélet eme
egyik alapkérdését - még mielőtt az arisztotelészi metafizika a protestáns
egyetemeken virágkorához érkezett volna - egy orvos-filozófus foglalta
össze és gondolta újra át: Nicolaus Taurellus.(127) Munkássága sokkal
jelentősebb, mintsem arra orvos kortársai gyér utalásaiból következtetni
lehet. Az orvos Taurellus mint filozófus igazi metafizikus, sőt "korának
egyik legügyesebb metafizikusa".(128)
A tübingeni egyetemen kezdte orvosi tanulmányait. Baselban
promoveált. Baseli és strassburgi orvosi gyakorlatot követően 1576-ban
lett a Baseli egyetemen a morálfilozófia, 1580-tól pedig az altdorfi
egyetemen az orvostan tanára. Alig 26 esztendős, amikor megjelenik metafizikája:
"Philosophiae triumphus, metaphysica philosophandi methodus" 1573.
Jelentősebb orvosi írásai: Annotationes in quosdam libros Arnoldi de
Villanova (Basel, 1585), De vita et morte libellus (Basel, 1586) sem
nélkülözik a filozófiai eszmefuttatásokat, mint ahogy a Theses physicae,
sőt még a Theses medicae című értekezései sem. A Theses de portibus
corporis humani (Altdorf, 1583) anatómiai-élettani mű. Alapvető írása az
az orvosi műve, melyben az orvos és a filozófus együtt szólal meg, az
1581-ben kiadott Medicae Praedictionis Methodus (Frankfurt, 1521.). Ebben
a semiotika és diagnostika alapvető elméleti és gyakorlati kérdéseit
tárgyalja. Előszavában szól a medicina és a metafizika kapcsolatáról. A De
rerum aeternitate-ben (1604) pedig a Taurellus-féle metafizika egyik
központi kérdése tér ismételten vissza, a hit és a tudás
viszonya.
A Medicae Praedictionis Methodus előszava s
minden filozófiai írása arról tanúskodik, hogy mindenekfelett valónak
tartja a filozófia s vele minden tudomány szabadságát. Tudjuk, a
humanizmus kora távolról sem szabadult meg a tekintélyelvtől, annak
gyakorlatától. A középkori egyetem tradíciójával szembehelyezkedik Lorenzo
Valla, amikor a "Dialecticae Disputationes" praefatiojában megjegyzi,
szégyenletes dolog a diákokat arra kötelezni, hogy Arisztotelésznek soha
ne mondjanak ellent.(129) Az önálló vélemény kimondásának jogához
ragaszkodik igazi humanistához illően Giovanni Pico della Mirandola is,
amikor azt fejtegeti, nem szükséges valamely iskolához tartoznia annak,
aki saját véleményét hirdeti. Ezt akkor mondja és írja, amikor az
egyetemeken a tekintélytisztelet dominál.(130) Nemritkán új gondolatot,
felfedezést is egy auktoritás nevének védelme alatt közölnek. Gyakran csak
óvatosságból, esetleges támadások elkerülésére hivatkoznak egy vagy több
klasszikus auktorra. A sok újat publikáló Fernel Arisztotelésztől
Galénoszon át egy sor tekintéllyel erősíti igazán új közlendőit. Taurellus
az emberi auktoritás minden kényszerét elveti. A filozófiának szabadnak
kell lennie. Egy ember tekintélye sem befolyásolhatja a tudóst, aki csak
szabadon kutathat. Taurellus az ugyancsak filozófus-orvos Jacob Schegk
tanítványa volt, akit "peripatelicorum princeps"-nek nevezett, nála a
tiszta Arisztotelészt hallgatta. Arisztotelésznek nem a tekintélyét, a
tudását tisztelte.(131)
A medicina oktatása szempontjából különösen fontosak
fizikai lekturáiban elhangzott fejtegetései, melyek szerint egyetlen
természettudós sem állíthat többet, mint amennyit számára a tapasztalat
nyújt, ezért a tudományok elvei a metafizikához tartoznak. Ez a felfogás
Taurellust a megújított tudományok és a filozófia egyik legjellegzetesebb
képviselőjévé teszi.(132) Az orvos Taurellus magáévá teszi mindazokat
a tapasztalatokat és eljárásokat, melyeket az orvostudomány legújabb
képviselői, a neotericusok hirdetnek, túljutva Hippokratész, Arisztotelész,
Galénosz nem igazolt tanain, de csak a nem igazolt, ill. valószínűtlen,
a kor tudásával ellentétes állítást vetve el. Előadásai az altdorfi
egyetem orvosi karán ezt a tézist tükrözik. A filozófiában éppúgy önálló
utakat járt, mint a medicinában és a botanikában. Arisztotelész híve,
de nem feltétel nélkül. Nem követője a skolasztikus Arisztotelész-kommentátoroknak,
amint az írásaiból kitűnik.(133) Taurellus jól válogat, filozófiája
eklektikusan arisztoteliánus, átszőve a sztoikus racionalizmus gondolataival,
azon munkálkodva, hogy a filozófiát és a teológiát, hitet és tudást
kibékítse a tiszta tudás jegyében. A filozófia triumphusa éppen abban
található, hogy alapul szolgál a teológiának is. Ezért folytat állandó
küzdelmet a tudomány és a filozófia tisztasága jegyében az averroizmus
ellen.(134)
Taurellus legnagyobb ellenfele az olasz
Cesalpinus. Andrea Cesalpino (1519-1603), mint Taurellus maga is,
nagytudású orvos. A természettudósok nagyra becsülték mint a botanika és
mineralógia első rendszerezőjét. VIII. Kelemen udvari orvosa és a római
egyetem tanára, a keringéskutatásban Harvey előfutára. Tanait a
keringésről a Quaestionum Medicarumban és a Praxis universae artis
medicinae c. könyvében teszi közzé.(135) A neoaristotelianus Cesalpino
híres botanikája mellett írott filozófiai műve, a Quaestiones
Peripateticae Libri V. (1583) (Problemata Peripateticae) a természet
általános elvi kérdéseit tárgyalja arisztoteliánus módon, részben
botanikai-pszichológiai példákkal illusztrálva.(136) Filozófusként oly
jelentős, hogy kortársai "a Filozófus" vagy "Papa philosophorum" névvel
illették. 1601-ben Rómában megjelent "Katoptron, sive speculum amis
medicae Hippocraticum" című munkájában megkísérli az arisztotelészi
filozófiát a medicina elméletével összehangolni. A "hit és tudás" volt az
a filozófiai probléma, melyben az ellentét Taurellus és Cesalpino között
kibékíthetetlenné vált. Taurellus minden ürügyet megragadott, hogy
ellenfelét lehetetlenné tegye. Téves nézeteit egy egész könyvben
igyekezett cáfolni: "Alpes caesae i. e. Andr. Cesalpini monstruosa dogmata
discussa et excussa". Még eretnekséggel is vádolja Cesalpinot, aki ugyan
elítéli a kabbalát és küzd a babona ellen, de a démonokban hisz.(137) Ez a
támadás vérre ment, Cesalpino alig tudta elkerülni az
inkvizíciót.
Míg a német egyetemeken a reformáció segítette
elő a filozófia elmélyültebb művelését és intenzív oktatását, az olasz
egyetemeken a teológiai karok hiánya tette lehetővé a kutatás teljes
szabadságát, minden filozófiai irányzat érvényesülését, ars és az orvosi
fakultás kezdetektől meglévő együttműködésének még szorosabb
formáját.
A filozófia és a medicina kapcsolódó
oktatásának kétségkívül Itáliában vannak a gyökerei. A két tárgy
kapcsolatáról legkorábban és leggyakrabban az olasz egyetemek doktorai
írtak, filozófusok és mindkét tárgyat művelő tanárok. A klasszikusokat
követően olasz humanisták foglalkoztak legbehatóbban a medicina-filozófia
coniunctiojának elvi kérdéseivel.
A neves történész és jogtudós, a firenzei köztársaság
titkára Benedetto Accolti írt egy könyvet kora kiválóságairól. Az orvosokat
a filozófusokkal egy szekcióban tárgyalja "általános" filozófia cím
alatt, mivel "az orvoslás művészete filozófia nélkül alig művelhető".(138)
A kortársak közül a medicina és filozófia viszonyáról,
beleértve a tanításban és tanulásban elfoglalt helyüket is, Jacopo Zabarella
írt a legrészletesebben. Jacobus Zabarella (1533-1589), kora egyik "legsikeresebb"
mindenesetre legeredetibb filozófusa. Itália határain messze túl ismert
és elismert "logikus", az ún. paduai filozófiai iskola képviselője.
1553-ban kapta fokozatát Páduában, ahol 1563-ban a logika professzora
lett. 1568-tól haláláig a logika mellett természetfilozófiát adott elő.
Zabarella tekintélye a maga korában és a következő századokban oly nagy,
hogy egyesek egyenesen Arisztotelész helyére léptették.(139) Jórészt
általános tudományelméleti fejtegetéseiben (De naturalis scientiae constitutione)
a tudás és tudomány struktúráját vizsgálva, az orvosi tanulmányok előfeltételének
tartja a filozófia tanulását. Nem lehet jó orvos az, aki egyszersmind
nem jó természetfilozófus. A természetfilozófia szolgál a tudomány szerkezetének
(constitutio) alapjául, amit ezután az orvostan átvehet s a gyakorlatba
átültethet. Zabarella az orvosi tudáson az elméleti felkészültséget
érti. A jó orvosnak egyúttal természetfilozófusnak kell lennie, miképpen
nem lehet jó törvényalkotó sem az, aki nem eléggé járatos a morálfilozófiában.
"Quamobrem sicut bonus medicus esse non potest, qui non sit philosophus
naturalis, ita nec bonus legislator, qui non calleat moralem philosophiam.
Inter eas tamen illud interest, quid medicina solam effectionem respicit,
philosophia naturalis non effectionem, sed solam scientiam... "(140)
Annál is inkább igaz ez, mivel a medicina fiziológiai ismereteit a természetfilozófia
ama részeiből meríti, amelyek az emberi test részeivel foglalkoznak.
"Ex hac potissimum naturalis philosophie parte sumit ars medica partem
illam, quae physiologica dicitur, in qua de humano corpore, ac de eius
partibus sermo fit, quam medico illas curaturo necessaria penitus sit
earum cognitio". (De naturalis scientiae etc. cap. XXXIII. p. 93) Egyebekben
Zabarella azt is megírja, hogy az anatómiát tanuló orvosok, illetve
studiosusok melyik Arisztotelész művet olvassák, melyiket ne: "non in
libris de historia (ti. animalium) sed in libris de portibus (animalium)
methodice de ipsis partibus agentem... " Azt a jelentős szerepet, melyet
a logika foglal el az orvosi tanrendben, Zabarella véleménye szerint,
több helyen is részletesen tárgyalja: De natura logicae, II. 4.; De
methodis II. 11-14. A logikának a többi diszciplínával való összefüggéseit
is bemutatja. Ez az itáliai orvosfilozófiai szemlélet később minden
európai egyetemre behatolt.(141)
Arisztotelész De anima-jához írott
kommentárjában Zabarella arról ír, hogy az ebben a műben való elmélyülés
egyik indoka az, hogy az ars medicinae az életről általában, a
növekedésről és a lélekről szóló leírásokból sokat merített. Beosztása
szerint a medicina a scientia naturalisban benne foglaltatik. (142)
Zabarella egyik legfontosabb tézise, hogy "a logika (csak) egyik eszköze a
filozófiának."(143) Ez nem teljesen új gondolat, az 5. századi
újplatonikusoknál már megtalálható. Az orvosi oktatásban is praelegált
logika szempontjából azonban ilyen világosan megfogalmazva, példákkal
illusztrálva és kifejtve didaktikailag is elsőrendű fontosságú. Azáltal,
hogy a logika, mint Zabarella írja, ars és scientia, a régi tézisen nem
kívánt változtatni, meghatározása szerint lényegében mégis instrumentum
philosophiae.(144) Az experientia, mely Arisztotelész filozófiájában
központi helyet foglal el, Zabarella írásaiban is prominens helyet kap. Az
Analytica posterior második könyvéhez írt kommentárja a medicina számára
döntően fontos experientiát tárgyalva, világossá teszi, hogy ez
Arisztotelész egész episztemiológiájának kulcsa.(145) Munkásságának egyik
célja, hogy a Stagiritát világosabbá és így hozzáférhetőbbé
tegye.
A medicina oktatásában is visszhangra talál
Zabarella tudományfelosztása elméleti (disciplinae contemplativae) és
gyakorlati (disciplinae practicae) részre.(146) Ez a felosztás a dolgok
arisztotelészi elkülönítéséből indul ki: a dolgok "szükséges" és
"kontingens" komponensből állnak.(147) Zabarella szerint mindegyiknek
megvan a maga metódusa.(148) Az elméleti tudományok a szintetikus metódus
szerint (ordo compositus vagy progressivus), míg a gyakorlati diszciplínák
az analitikus metódus (ordo resolutivus) szerint járnak el.(149) Zabarella
a praktikus tudományok közé sorolja a logikát. Így lehet ez a filozófia
mellett a medicina instrumentuma is. Csak a fizikát, matematikát és a
metafizikát tekintette tisztán elméleti tudománynak. Az arisztoteliánus
Zabarella szerint, mesterének megfelelően, a tudomány csak azokkal a
dolgokkal foglalkozhat, amelyek vannak. Következésképpen olyan dolgokat,
amelyek nincsenek, nem tárgyalhat. Ezért pl. olyan fogalmaknak, mint
vacuum vagy infinitum nem lehet helyük az igazi tudományban. Ezt Zabarella
így fejtette ki: "Privativa (értsd negatíva) autem non entis cognitio est
cognoscere ipsum non esse et falsam proportionem falsam esse, quam
cognitionem dari non negaret Arístoteles: propterea in libris physicorum
docuit infinitum et vacuum non dari." A progressio ad infinitum nem a
reneszánsz filozófia gondolata.(150) Zabarella az orvosi fakultásokon
gyakran, a paduai egyetemen pedig rendszeresen előadott könyvnek, az
Analytica posteriornak a kommentálásában nagyjából azoknak az orvosoknak
az irányát követi, akik teljesen egyetértenek Arisztotelésszel ebben a
kérdésben. Fejtegetései és magyarázatai helyenként Averroes
kommentárjaival mutatnak hasonlóságot.(151) Ez a gondolatmenet nem
segíthetett tovább sem a fizikának, sem a medicinának. Itt jött segítségül
az újplatonizmus, a hypothesis adta lehetőségekkel.
NON LIQUET? - AZ "ÚJ" FILOZÓFIA
A humanisták ad fontes
törekvése és követelése, megújult filozófiája a hagyományos
tudományfogalom és ezzel a tananyag részbeni megújulásához vezet, ami az
orvosi curriculumban és az ordo legendikben is megjelenik. Képzettsége
folytán a humanizmus korának orvosa, főként ha olasz vagy francia
egyetemet végzett, a reformációt követően már német egyetemeken promoveált
is, képes volt aktuális discussioban képviselni a medicina teóriáin
túlmenően, a kor általános filozófiai téziseit. Ez vonatkozott mind a
szűkebb és tágabb Arisztotelész-recepció által feltett kérdésekre, mind a
racionális averroizmus és nominalismus kiváltotta
vitákra.(152)
A 16. században és még a 17. század első
felében is folyamatosan uralkodó eklektikus arisztotelizmus és a lassan az
egyetemekre is beszivárgó újplatonizmus együttesen képezi az egyetemeken
előadott orvostan "új" filozófiai alapját, ha az új platonizmus a
curriculumban nem is jelenik meg expressis verbis.(153)
A
humanizmuskor természetfilozófiája a természettudománnyal nemcsak szorosan
függ össze, helyenként át is fedik egymást. Ennek a természetfilozófiának
számos, a korszakra ugyancsak jellemző pantheismussal közös vonása van.
Emellett a pantheisztikus színezetű természetfilozófia és a természetesen
még tovább ható tradicionális skolasztikus filozófia mellett egyre nagyobb
a főként Pietro Pomponazzi által képviselt heterodox arisztotelizmus
hatása is.(154) Ez vonatkozik Aquinoi Tamás, Albertus Magnus és Duns
Scotus tanaira is.
A humanizmuskor eme "új", inkább eklektikus filozófiai
szemlélete teszi fogékonnyá a kor tudósait, közöttük a tudománnyal vagy
azzal is foglalkozó orvosokat minden új gondolat, az igazi kutatás iránt.
A 16-17. század arisztotelizmusa a maga különböző felfogásaiban, a platonizmus
különféle irányzataival és a scotismus változatos megjelenési formái
alig kibogozható összefonódásban jelennek meg. Ezért és akkor válik
az eklektikus jelző epitheton ornanssá.
Mivel a humanizmuskor a filozófiájának középpontjában,
a filozófiai és a keresztény tanok kívánt harmóniája mellett, az ember
áll, érthető, hogy a filozófia és az orvostan kapcsolata még erősebbé
válik. Ez figyelhető meg az egyetemi tantárgyakban is. Már Arisztotelész
szükségesnek tartotta a tapasztalatot, hogy az "...végül is a tapasztaltak
okainak megismeréséhez vezessen... "(155)
A tapasztalat definíciójához és alkalmazásához most
szükségessé válik Platón filozófiájának újraértékelése és teret nyer
az újplatonizmus is a maga "experimentális" gondolataival és gyakorlatával.
A későközépkor-korareneszánsz tananyagának tartalmát
vizsgálva, csatlakozni kell Lichtenthaelerhez, aki szerint a korszak
medicinájának a "természetes valóság"-hoz való realisztikus vonzódása
nem az újkor vívmánya, hanem már az arabizmusban, ill. a késő skolasztikában
megtalálható.(156) Ugyanakkor a tananyag alapján is megállapítható,
hogy irányzatoktól függetlenül, a késői skolasztika fizikájában, fiziológiájában
használt fogalmak nem mindig felelnek meg a reális tartalomnak. Sőt,
a fizikában, az egész teoretikus medicinában változatlanul determináló
arisztotelészi fogalomalkotás mellett, most ismét megjelenő idealista-újplatonista
gondolatokból fakadó következtetések sem ritkák. Csak a skolasztikusok
és Galénosz híres antiatomisztíkus "vitájára" kell emlékezni a skolasztikus
realizmus példájaként (minden logikus érv az atomok ellen szól, ergo
nem is létezhetnek).(157) Ez távolról sem jelent a valóságtól való elfordulást
a metafizikai idealizmus értelmében, csupán azt mutatja, hogy még nem
elég erős a realizmus és a gyakran tisztán logikai ítéleten alapuló
"fogalmi realizmus". Túljutott ugyan a metafizikai idealizmuson, de
a logikát nem egyszer alárendelte a valóságnak.
A változást a reneszánsz-humanizmus hozza, amikor is
a metafizikai realizmus új fázisba lép. A tanítást és kutatást egyaránt
befolyásoló jelszó az autopszia. Innen a korszak kutatására és irodalmára
oly jellemző korrekció és kiegészítés igénye, a klasszikusok most már
tiszta szövegének tanulmányozásán túl az új iránti egyre fokozódó érdeklődés.
Ebből a szemléletből, ebből a metafizikai realizmusból fakad a 16-17.
század anatómiai-élettani haladása, a praktikus medicina néhány novuma.
Ez a neoterici írásainak fénykora.
A fogalmi realizmus azonban még nem tűnt el teljesen,
a spekulatív tézisek egy nem jelentéktelen része tovább él.
Követve a lectura alapjául szolgáló műveket, méginkább
azok új kommentárjait, melyek többnyire azonosak a postgraduálisan is
olvasott textusokkal és a neoterici többé-kevésbé egyéni munkáit, egyre
élesebben rajzolódik ki a kontinuitás mellett a változás képe. A tényekhez
közelebb álló "reneszánsz-realizmus", melyben a logika már csaknem kizárólag
a valóság tényeire épül, produkálja a medicinában is a korszak nagy
felfedezéseit. Ezek a felfedezések azonban, igen nagy jelentőségük ellenére,
elméletileg még mindig "csak" alapul szolgálnak későbbi korok modern
medicinájának realizmusához. Igazán konzekvens realizmus a medicinában
csak 1800 után jelenik meg. Ebben a realizmusban már a tudományos tény
(scientific fact, wissenschaftliche Tatsache) a meghatározó fogalom.
ezzel kezdődik az a modern medicina, mely kétségtelenül a reneszánsz-humanizmus
vívmányaira épül. Az orvosok filozófiai stúdiuma nélkül ez a fejlődés
alig képzelhető el.(158)
A humanizmuskori egyetem képzési célja, ahogyan
azt pl. a nagynevű humanista Johann Sturm, a strassburgi egyetem 1538 évi
ordojában leírta, a scientiat is magában foglaló eruditio, melyet sapiens
atque eloquens pietas tesz teljessé a tudomány, a humanizmus és a
kereszténység szintézisének jegyében: Propositum a nobis est, sapientem
atque eloquentem pietatem fanem esse studiorum.(159) Hasonló olvasható a
koppenhágai egyetem statutumaiban Scientia, pietas et bonae artes ac
studia liberalia elsajátítása mindhárom magasabb fakultás stúdiumának
végső célja (160) és ezt írja a wittenbergi egyetem 1502. évi statutuma
is.(161)
Tudjuk, minden scientia logikai-filozófiai
alapon nyugszik. Az eruditionak is egyik feltétele a filozófiai
képzettség. Különösen igaz ez a medicinában, ahol a non liquet kérdése
csaknem minden elméleti fejtegetés kapcsán felmerül. A humanista orvos
nemcsak var perpetuae lectionis, hanem valóban var eruditus. Alig
találkozunk igazán tudós orvossal, akinek biográfiájában ne szerepelne
valamilyen megfogalmazásban a megjegyzés: non solum medicinae sed etiam
philosophiae peritus.
A pietas a korszak tudósának, orvosnak, jogásznak s
nem kizárólag a teológusnak, szellemi képéhez tartozik. A tudományszeretetet
és vallásos buzgóságot magában foglaló pietas nagylelkűséggel és bölcsességgel
(prudentia) párosulva a humanisták egyik erénye. A pietas litterata,
minden képzettség egyik forrása, ahol a szó második jelentése szerinti
lelkiismeretesség legalább olyan értékű, mint a tudós keresztény kegyesség,
a reneszánsz ember egyik jellemző tulajdonsága. A pietas jól összeegyeztethető
volt a humanizmus praktikus - didaktikus céljaival.(162)
A pietas nem egyedül a protestáns egyetemek sajátja,
jóllehet onnan ered. A katolikus egyetemi reformok kezdeményezői is
magukénak vallották. Az 1599. évi jezsuita Ratio atque institutio studiorum
is megőrzi a humanista vívmányokat, közöttük a pietas litteratát.(163)
Ez az Institutio volt mérvadó a Habsburg-országok minden egyetemén.
Így a nem protestáns magyar medikusok, akik főként Bécs, Freiburg, Krakkó,
Prága egyetemeit látogatták, nem kevésbé humanista képzést kaptak, mint
protestáns társaik, ha szinezete más is volt. A konfesszionális humanizmus
a szellemi versengés ellenére mindvégig megmarad az európai humanista
tudományos közösség, a res publica litteraria keretein belül.(164) Ami
pedig az eloquentiát illeti, az a késői humanizmusban is minden tudomány
része. J. Sturm Methodus docendi et discendi című traktatusában egyenesen
azt jelenti ki, hogy az eloquentia minden tudás nélkülözhetetlen része.(165)
A rhetoricus feladatát az ingolstadti egyetem
1572-ben kiadott ordo docendije abban látja "ut etiam studiosi iuris et
alfarum facultntum alliciaratur studia eloguentiae".(166) (Kiemelés tőlem,
Sch. E.)
A ratio és az oratio, minden művelt embert
jellemző attributum, feladata a szellem (mens) művelése egyrészt
sapientia, doctrina és virtus, másrészt nyelvi-rétori felkészültség
segítségével. Ez mindhárom magasabb fakultás tanulmányi célját illetően
érvényes.(167) A tudomány és az eloquentia, a tudomány és a filozófia a
késői egyetemi humanizmusban nem veszít jelentőségéből. Így érthető, hogy
a filozófia egyetemi oktatása a humanizmus idején éli virágkorát és válik
a magasabb fakultásokon, különösen az orvosi karon a stúdium integráns
részévé.
Az egyetemi filozófiastúdium sem az ars, sem a
magasabb fakultásokon természetesen nem tükrözi a korszak filozófiai
életének, irodalmának egészét. A filozófia történetében a reneszánsz
korszaka átmeneti periódusnak a "fermentáció" időszakának tekintendő.(168)
Nem kétséges, hogy a modern medicina és gyökerei ide nyúlnak vissza, bár a
Thomas Aquinas és Descartes közötti intervallumban a filozófiailag is
iskolázott természettudósok és orvosok érdeklődése inkább manifesztálódik
az általuk megfogalmazott kérdésekben, mint a válaszokban. Egyik gyakran
feltett kérdés a tudomány mibenléte, a tudomány lehetséges definíciója, a
kor tudományfogalmának meghatározása. A medicina oktatását, az orvosok
filozófia-stúdiumait elveiben ez a tudományfogalom határozta meg a 16.
században is. A valóság iránti csaknem szenvedélyes érdeklődés, mely a
reneszánszban ébredt fel, először az ember erkölcsi-társadalmi lénye felé
fordul. A 15. század vége felé egyre inkább, mint természeti lény válik az
érdeklődés tárgyává az ember, és ezzel az érdeklődés központjába kerülnek
a természettudományok is. A megismerés körének erről a kiterjedéséről, a
studium humanitatis mellett a medicina és a természettudományok
megnövekedett jelentőségéről, a kortársak személyes írásai is tanúskodnak.
Ez olvasható a paviai orvosprofesszor Girolamo Cardano (1501-1596)
önéletírásában is. A reneszánsz-humanizmus jólismert alakja, aki
matematikusként, fizikusként, filozófusként és orvosként egyaránt jeles
alakja volt kora tudományának, kortársai "vir inventionum" jelzővel
illették, míg a zseniális, de nyughatatlan, gyakran kötekedő tudóst Haller
"vir mirifici ingenii - sed instabilis et inquietus"-nak titulálja,
önéletrajzában fejtegeti nézeteit tudományfelfogásáról. A De vita propria
és az ezt mintegy kiegészítő De propriis libris c. műveiből kitűnik, hogy
az egyes diszciplinák (ma azt mondanák szaktudományok) önmagukban nem
elegendőek. Enciklopedikus tudásra van szükség. A filozófia, medicina és a
humaniorák mellett a diszciplinák egész sorát tekinti egy tudós elme
számára nélkülözhetetlennek.(169) Ebben a tudáskatalógusban a klasszikus
tudományos diszciplínák, a logika, geometria, matematika mellett, a
természettudományoktól el nem választhatóan, ott szerepel az asztrológia
és a mágia is, a tények racionális megismerésének szándékával látszólag
teljes ellentétben. A reneszánsz ember azonban a valóságot teljes
egészében akarja megismerni. Cardano ugyan hangoztatja, hogy távol tartja
magát attól a mágiától, ami "varázslattal foglalkozik, rossz szellemeket
idéz ", tehát az úgynevezett démoni vagy fekete mágiától.(170) Ez azonban
nem zárja ki, hogy Cardano a matematikus, az egzakt fizikus, a
racionalitásra törekvő orvos és filozófus kora sok más tudósához
hasonlóan, a természetes vagy fehér mágiát ne tartaná megfelelőnek ahhoz,
hogy segítségével az emberi szellem korlátozott tudását bővítse, hogy
mélyebben hatolhasson be a természet titkaiba.(171) Ebből az aspektusból a
mágikus gondolkodás ebben a korban a rációnak nem mond ellent, hanem a
természettudományos megismerést mintegy elősegíti. Joggal írta a
reneszánsz egyik legkitűnőbb kutatója Ernst Cassirer már 70 évvel ezelőtt,
hogy az asztrológia és a mágia a reneszánsz idején nemhogy ellentétben
lenne a "modern" természetfogalommal és a tudomány fogalmával, hanem
inkább mindkettőnek hordozója.(172)
Ugyanakkor a kor tudásának interpretálását, főként az
orvosi és filozófiai oktatást vizsgálva, feltűnik, hogy a curriculumban,
libri formalesben, modus docendiben a mágia fogalmával expressis verbis
nem is találkozunk, mint ahogy kevés kivételtől eltekintve az újplatonista
filozófusok műveit is hiába keressük a tananyagban és a hivatalos könyvlistákon.
Az asztrológia ugyan szerepel, ha nem is gyakran, inkább az asztronómiához
kapcsolódóan, illetve diagnosztikus-terápiás munkák részeként. Az utóbbi
munkákban az asztrológiára való hivatkozás többnyire arisztotelészi
toposzok alapján történik.
Magát az asztrológiát Giovanni Picoval
ellentétben még az olyan szintén hívő keresztény és alapos felkészültségű
tudós, mint Marsilio Ficino is védi, mert szükségesnek tartja.(173) Amíg a
természet megismerésének és megértésének új logikája ki nem alakult, tehát
Kopernikusz és Galilei megjelenéséig, ennek az asztrológiával átitatott
filozófiának az áramlatai nem veszítenek befolyásukból. A mágia és a
filozófia határa még olyan gondolkodóknál is elmosódott maradt, mint Bruno
és Campanella. Ezen nem változtat a matematikai képzettség
sem.(174)
Jóllehet a curriculumban nem találunk az
újplatonizmus rendszeres oktatására vonatkozó utalást, arra mégis van
adat, hogy az új platonizmus szelleme elérte az egyetemeket. Azon
túlmenően, hogy a párizsi egyetem tanára, Jacob Faber Stapulensis az
Arisztotelész-tanulmányok franciaországi megújítója, az
"Arisztotelész-reneszánsz megteremtője",(175) az újplatonista irodalmat
buzgón tanulmányozza és műveli - a Firenzei Akadémia tanainak is
tisztelője. Hogy a Platói Akadémia tanai Franciaországban, nevezetesen a
párizsi egyetemen aránylag korán utat talállak, azt Gaguinus Ficinohoz,
1496-ban írott egyik levele tanúsítja, amely szerint tanárok, diákok
egyaránt ünneplik Ficinot.(176) A párizsi egyetem ennek ellenére
Arisztotelész fellegvára marad. A párizsi egyetemen már a 13-14. század
fordulóján egy olyan reformmozgalom indult el, mely a legisták és
kanonisták filozófiai véleményeltéréséből fakadt és nem csekély mértékben
befolyásolta az orvosi stúdiumot. Fokozta ezt a feszültséget az
averroisták racionális arisztotelizmusa. A jogász Petrus de Bosco (Pierre
Dubois) ezt a reformot megfogalmazó írásából kitűnik, hogy a reform
valamennyi fakultást érintette. Mint kifejti, az orvosok számára is
szükséges a studium in logicalibus, amihez kapcsolódik a naturalis
scientia.(177) Aki orvos akar lenni, annak már bevezető tanulmányaiban,
tehát az ars stúdium alatt, az egész arisztotelész naturáliát el kell
sajátítania, hangsúlyozza, az egyes részleteket is külön megjelölve: "Ut
de materia príma, de forma, compositione ejus, generatione, corruptione,
de quolibet sensu, ejus objectis, de quolibet potentia animae,
operationibus et naturis earum, de elementis naturae et operationibus
eorum de corporibus coelestibus, naturis, in, influentiis et notibus
eorum".(178) Feltűnő, hogy Dubois egyetlen más fakultás studiosusától sem
kíván olyan mértékű átfogó tudást, mint az orvostól: "Et valde magnum est
omnium scientiarum principia cognoscere, vel saltem non
ignorare".(179)
Az arisztotelizmus egyedülálló helyet foglal el
a latin kultúrában. Arisztotelész művei nemcsak az egyes tudományágak
fejlődését befolyásolták, de minden egyetemi fakultás belső struktúráját,
az egyetemi oktatás egészét is. A Stagirita hatása a későközépkor
tudományosságára jól ismert, a 13. századdal kezdődő egyetemi
recepciójának történeti irodalma nagy. Lényegesen kevesebb figyelmet
fordított a tudomány- és főként az orvostörténetírás a reneszánsz
arisztotelizmusának alakulására.(180) A reneszánsz-humanizmus kora pedig
ebből a szempontból fontosságát illetően az egyetemi oktatás
vonatkozásában csak az első nagy Arisztotelész-recepció periódusával
hasonlítható össze. 1500 és 1650 között az Arisztotelész-stúdiumok
expanzióját az egyetemek valamennyi, de leginkább az ars és az orvosi
fakultás curriculumában nyomon lehet követni. Jóllehet az orvosok szerepe
a filozófia történetében a kezdetektől fogva igen figyelemreméltó, ebben a
korszakban működésük az egyetemeken meghatározó. Arisztotelész munkáinak
kommentálásában, egyetemi - és azon kívüli - interpretálásában s nem
utolsósorban azok fordításában és kiadásában az orvosfilozófusok,
orvosfilológusok az élen jártak.(181) E rövid periódusban több
Arisztotelész-kommentár jelent meg, mint a Boethiustól Pomponazziig tartó
ezer esztendőben. A kommentátorok és editorok között az orvosok aránya
magas.
A Pomponazzit követő 150. év arisztotelizmusa
az egyetemeken gyökeresen eltér a középkori egyetemi filozófiától. A korai
arisztotelizmus azonosult a skolasztikával, s praktikus okokból, egy
lényegében egységes világképet nyújtott. A reneszánsz-humanizmusban ez az
egységes világkép széttöredezett: különböző országok, különböző egyetemek,
sőt néha azonos egyetemek különböző, főleg magasabb fakultásain különböző
áramlatok szellemében adták elő Arisztotelész műveit. Az
Arisztotelész-kutató Lohrral kell egyetérteni: számos arisztotelizmus van
e korban.(182) Ennek kapcsán újfent rá kell mutatnom arra, hogy az itáliai
egyetemek orvosi fakultásain a 15. században kialakult secularis
arisztotelizmus a 16. században tökéletesen függetlenítette magát a
teológiának még a metodológiájától is, nem csekély befolyást gyakorolván a
legtöbb európai egyetem filozófiai és ezzel orvosi oktatására. A
protestáns északi egyetemeken pedig a Melanchthon által bevezetett "új
arisztotelizmus" a 17. század végéig határozta meg az orvosi
oktatást.
A reneszánsz arisztotelizmus substantialis
változatai az egyetemi előadásokban, ill. a kommentárok formájában is
hoztak néhány módosulást. Az egyes művek általános taglalásában a
középkorban kialakult előadások kommentálási és praelegálási módok
(expositio, explicatio, lectura etc.) ugyan továbbra is az interpretálás
fő formái maradtak, a reneszánsz kommentátorok azonban mind az ars, mind
az orvosi fakultáson, gyakran több művet összevonva tartották kurzusaikat
az arisztotelészi corpus könyveiről, pl. in universam logicam, in
universam philosophiam naturalem, etc. Máskor csak egy könyvet, ill. egy
mű egy részét kommentálták, ill. adták elő, pl. in librum VIII.
Physicorum. Az arisztotelészi doktrínák összefoglalásai (summa, tractatio,
institutio) cursus-ként jelennek meg az orvosi fakultáson is (in opus
totius philosophiae Aristotelis) és válnak a 16. század vége felé
tankönyvekké.
Ezek a parafrázisok főként a 16. század végén
és a 17. században váltak fontossá a német és francia
egyetemeken.(183)
Az újonnan megjelent tabula-k alfabetikusan összeállított
Arisztotelész-lexikonok. Az új kiadások glossa-i ugyancsak a reneszánsz
kívánalmaknak megfelelő filológiai szempontokat figyelembe vevő írások.
Az új görög kiadások, vagy új latin fordítások praefatio-i sokszor többet
jelentenek egy bevezetésnél, alkalmanként quaestiokat is tartalmaznak,
ill. interpretationak felelnek meg.
Formailag változatlanok maradtak az egy nagy művet röviden
összefoglaló vagy részeit ismertető compendiumok (abbreviationes), főbb
téziseket, ill. argumentációkat összefoglaló synopsisok (conclusiones).
Galénosszal és Avicennával kezdődik a filozófiát művelő orvosok hosszú
sora. Számuk a humanizmus korában különösképpen megnövekszik, jelentőségük
az egyetemi orvosi oktatás szempontjából egyre nagyobb. 1500 és 1650
között a kommentárok, kompendiumok, parafrázisok tömege jelenik meg.
Szerzőik között vannak olyan hírességek, mint Melanchthon, Luther,
Galilei. Mások alig, vagy egyáltalán nem ismertek. Miután filozófia és
medicina e korban alig választható el egymástól, érthető, hogy az írások
nem csekély része származik olyan filozófusok tollából, akik orvosok
voltak, illetve olyan orvosok adták ki és kommentálták Arisztotelész
munkáit, akik filozófiát is adtak elő az egyetemeken (pl. Achillini,
Cesalpino, Schegk, Taurellus). Számuk jóval meghaladja a százat. Puszta
felsorolásuk is túlmenne e tanulmány keretein. Legfontosabb, az orvosi
oktatást leginkább meghatározó, illetve befolyásoló képviselőik irodalmi
munkásságát és az egyetemi oktatásban elfoglalt helyét következő
dolgozatomban mutatom be.
Az orvosok filozófiai stúdiumának ismerete teljesebbé
teszi a korszak orvosi szemléletének képét. Ezt az orvosképet csak scientista-pragmatikus
elemeire redukálva nem érthetők a maguk összefüggéseiben és teljességükben
Vesalius, Fernel és kortársaik írásai, azok néha paradoxnak tűnő gondolatmenete.
Csupán munkásságuk "végeredménye" áll előttünk. Ez bizonyára elég a
gyakorlat számára, de elégtelen a teljes megismeréshez.
ZUSAMMENFASSUNG
Neuere Untersuchungen haben gezeigt, dass die humanistische
Bildungsbewegung und die Universität - als Hort der mittelalterlichen
Scholastik - nicht einander feindlich gegenstanden. Zwar bestanden
Spannungen zwischen Humanismus und Universität, doch hat die gegenseitige
Befruchtung überwogen, was auch im Studium der Philosophie in der
Ausbildung der Ärzte zum Ausdruck kam. Dieses Studium hat seinen Beginn in
der Antike. Schon bei Hippokrates findet man das Ideal des
"philosophischen Arztes". Als fester Bestandteil findet sich Philosophie
in der Ausbildung bei Galen, noch im 16. Jahrhundert, im Modus docendi et
discendi medicinam in Ingolstadiana Academia wird Galens Quod medicus
optimus etiam sit philosophus hervorgehoben. Galens par excellence
philosophische Tätigkeit, vor allem auf dem Gebiet der Aussagelogik ist
nicht hoch genug einzuschätzen.
Die Bedeutung der philosophischen Komponente des Medizinstudiums
wird sowohl bei Avicenna, als auch bei Averroes deutlich hervorgehoben,
im 16-ten Jahrhundert werden ihre diesbezüglichen Schriften - trotz
aller Antiarabismus - lebhaft diskutiert und auch aus dem Lehrplan nicht
ausgeschlossen. Im Spätmittelalter entwickelt Pietro d'Abano in seinem
Conciliator, ein auch in der Renaissance vielgelesenes und gedrucktes
Werk, ein System, in dem Philosophie und Medizin im Studium eng verbunden
sind.
Fortgeführt im mittelalterlichen Lehrplan,
wurde das Philosophiestudium erweitert und als Naturphilosophie in das
Curriculum der Renaissance-Universität einbezogen. Im 15-16-ten
Jahrhundert wird an den Universitäten neben der Studia Humanitatis mit
einem festen Fächerkatalog, auch das Studium der Philosophie für Mediziner
vertieft.
Die ad fontes Forderung der Humanisten bezieht
sich natürlich auch auf die Schriften des Aristoteles und damit kommt es
zu einem neuen Philosophiebewusstsein. Aristoteles war sowohl
medizinischer Schriftsteller als Philosoph. Sein De sanitatis et morbo
(Teil der Parva naturalia) wurde schon Anfang des 16-ten Jahrhunderts in
den Lehrkatalog der medizinischen Fakultäten aufgenommen.
Renaissance-Humanismus bewirkte eine prinzipielle Wende nur im
geschichtlichen Denken, sondern blieb nicht ohne Folgen für das
Selbstvertändnis der Wissenschaften und der Medizin. Die Wirkung vom
Humanismus auf die Medizin, auch im universitären Bereich, mit den
gereinigten medizinischen und Aristoteles-Texten leitete in gewissen
Teilbereichen die Wende zum "Moderne" ein. Diese neue Denkweise
begünstigte die Wechselbeständigung neuer Disziplinen im medizinischen
Lehrplan. Die Einflüsse die von der Philosophie auf die Medizin ausgingen,
sowie die teoretischen Reflexionen, die in der Medizin gewonnen wurden und
der Philosophie wichtige Impulse gaben, sind enscheidend für die Forschung
der Renaissance-Medizin, wie auch späterer Zeiten. Es sind besonders in
dieser Epoche viele Ärzte zugleich Philosophen. Nicht wenige halten
philosophische Vorlesungen neben ihren Lectionen an der Artistenfakultät,
auch an der medizinischen Fakultät, wie z.B. Ulysses Aldrovandi, Professor
der Medizin und Lehrstuhlinhaber für Naturphilosophie. Auch Juan Louis
Vives war im Prinzip ein in der Philosophie verwurzeltes Medizinstudium.
Agostino Nifo, Professor der Philosophie und bedeutender Arzt erachtete
den Wert der philosophischen Studien für die medizinische Ausbildung als
selbstverständlich. Fracastoro, als "Lehrer von Copernicus" genannt, hielt
philosophische Vorlesungen für Medizinstudenten. Er bekleidete damals eine
Professor für Logik und wirkte gleichzeitig als "consiliarius anatomicus"
in Padua. Beweise für die Bedeutung des Philosophiestudiums sind
verschiedene propädeutische Schriften: De modo studendi bzw. De modo
docendi für das Medizinstudium. Die Autoren der im 16. Jahrhundert
verlegten Anleitungen zum Lernen und Lehre in der Medizin, übersehen die
Bedeutung der Philosophie nicht. Martin Steinpeis, Professor der Medizin
an der Universität Wien, räumt in seinem De modo studendi seu legendi in
medicina (1520) den philosophischen Schriften genügend Platz ein. So auch
der namhafte Humanist und Arzt, Janus Cornarius in dem 1545 erschienenen
De rectis medicinae studiis amplectendis. Hieronymus Mercurialis hielt
spezielle Vorlesungen über die Methode des Medizinstudiums. In der
hinterbliebenen Handschrift De modo studendi (um 1570) sind Platon,
Aristoteles und dessen Schüler Theophrastus unter den dringend empfohlenen
Autoren verzeichnet, neben den Klassiker der Medizin sowie die Neoterici,
Vesal und Fernel. Ähnlich äussert sich der dänische Arzt, Philosoph und
Theologe, Caspar Bartholin im Consilium de Studio medico inchoando
continuando et absolvendo (1626). Logik und Naturphilosophie sei für den
Arzt unentbehrlich, wobei auch Metaphysik nicht zu vernachlässigen ist,
schreibt Bartholin.
Gering ist die Zahl jener Humanisten, die die "Einheit"
von Philosophie und Medizin nicht akzeptieren. Coluccio Salutati versucht
die beiden Fächer zu trennen. Doch ist er gezwungen den naturphilosophisch-späkulativen
Charakter der Schulmedizin anzuerkennen. (Keil).
Gegenstand der Vorlesungen sind überwiegend Aristoteles-Texte,
die zunächst ausserhalb der Universitäten entstehen. Mit entsprechenden
Kommentaren wird ein humanistischer Aristotelismus vorgetragen, basierend
auf dem griechischen Urtext, der an den Universitäten auch im medizinischen
Bereich gelesen wird. Allerdings ist hier der Übergang fliessend: traditioneller
und humanistischer Aristotelismus wirken in der Universitätsphilosophie
noch eine Weile nebeneinander. Im Lehrprogramm der Mediziner - beginnend
an der Artistenfakultät - sind die Schriften des Aristoteles für Logik
und Naturphilosophie als libri studendi bzw. libri formales vorgeschrieben.
Es gibt Atistoteles Kommentare von späteren Medizinprofessoren die sie
wahrscheinlich noch als magistri artium für ihre Vorlesungen verfasst
haben. Bemerkenswert ist, dass im 16-ten Jahrhundert der Unterricht
sich nicht nur auf vorgeschriebene Kommentare und Quaestiones stüzte,
sondern auch auf Schulkompendien der Professoren bzw. der magistri legerstes,
die keine Lehrstuhlinhaber waren. Unter den Verfassern befanden sich
nicht wenige Ärzte. Die enge Verbindung der Naturwissenschaften und
der Medizin mit der Philosophie ist kennzeichnend für den medizinischen
Lehrplan.
Bald erscheint an den Universitäten auch die platonische
Philosophie, als Lehrfach allerdings selten obligatorisch. Ende des
16-ten Jahrhunderts werden einige bevorzugte Werke von Platon in den
Lehrplan der oberen Fakultäten einiger Universitäten einbezogen. So
z.B. Parmenides an der Theologischen, Timaios an der Medizinischen Fakultät.
Platonismus in seinen verschiedenen Filiationen, Aristotelismus in seinen
verschiedenen Auffassungen sind im 16-ten Jahrhundert verquickt. Eine
nicht geringe Bedeutung kommt den verschiedenen Richtungen des Neuplatonismus
zu. Einflüsse des Florentiner Neuplatonismus hatten sich in der Medizin
bereits durchgesetzt, womit die Astromedizin zur neuen Blüte kommt.
Der Neuplatonismus hat die geeigneten Voraussetzungen für die Erweiterung
der Abstraktionsfähigkeit bereitgestellt, ohne die die Naturwissenschaft
und damit die Medizin sich nicht weiter entwickelt hätte. In die Grundausbildung
wurde die neuplatonische Philosophie zwar weniger einbezogen, erhielt
aber in der "Fortbildung" der Ärzte ihren gebührenden Platz. Enscheidend
für den Erfahrungsbegriff der Neuzeit werden weisse Magie, Alchemie
und Astrologie. Diese Linie hat letztlich im Neuplatonismus eine Quelle.
Auf Magie und Astrologie wird hier nicht näher eingegangen, doch ist
nicht zu vergessen, dass in dieser Epoche diese nicht im Wiederstreit
gegen den "modernen" Naturbegriff stehen. Wenn die Philosophie bei Paracelsvs
"der erste Grund der Arzney" ist, so sind Astronomie und Astrologie
der "andere Grund". Die astrologische Kausalität wird zur "Bedingung
der Begreiflichkeit" (Cassirer).
Astrologie und Magie stehen in der Epoche der Renaissance so wenig in
Widerstreit gegen den "modernen" Naturbegriff, dass sie vielmehr " beide
zu seinen mächtigen Vehikel werden ". Besonders charakteristisch kommt
dies in den Werken des G. Cardano zum Ausdruck. Bei ihm ist die Astrologie
Teil der "magia divinatrix", dennoch war er einer der philosophisch
geschulten Arzte, der die Medizin von den Geheimkünsten zu befreien
trachtete, an Auswüchsen unnachsichtig Kritik übte und der auch von den
bedeutendsten Arzten seiner Zeit fast ausschiesslich geübten praktischen
Medizin mit Bewusstsein die theoretische, wissenschaftlich fundierte
Medizin der auch philosophisch gebildeten und gelehrten Fachmannes zur
Seite stellte.
Ausführlich wird das wechselseitige Verhältnis
von Medizin und Philosophie von dem italienischen Philosophen Jacopo
Zabarella in dem Werk De naturalis scientiarum constitutione besprochen,
wo er auch die Voraussetzungen für den medizinischen Studienplan vorlegt.
Nach Zabarella liefert die Naturphilosophie die theoretische Grundlage von
der aus die Medizin zu den gewünschten Ergebnissen gelangen kann, da die
Medizin einen Teil der Physiologie aus der Naturphilosophie zieht. Auch in
seinen Schriften zur Logik liefert Zabarella überzeugende Beweise für die
Wichtigkeit der Logik innerhalb des medizinischen Lehrplans. Zabarellas
Werke beeinflussten Philosophie und Medizin bis ins 19-te Jahrhundert auch
ausserhalb von Italien. Fast alle seine Nachfolger sind prinzipiell der
Ansicht: wo der Naturphilosoph aufhört, dort fängt der Arzt
an.
An den protestantischen deutschen Universitäten
gingen neue Impulse von Philip Melanchthon aus. Er proklamierte das
Studium der alten Sprachen als Weg zu den reinen Quellen und damit zu
wahrer Philosophie und rechter Naturkenntnis. Ein Weg zwar, der auf dem
Gebiet der Naturwissenschaften und damit der Medizin nur Übergang sein und
nicht zur letzten Erfüllung führen konnte, da eben die reinste und letzte
Quelle dieser die Natur selbst ist. Innerhalb seiner Fakultät, aber auch
im Rahmen anderer oberen Fakultäten, also auch der medizinischen setzte
Melanchthon sich immer wieder dafür ein, dass Vorlesungen
naturwissenschaftlicher Themenstellung (z.B. Physik) tatsächlich als
solche abgehalten werden. Er versuchte die Physik des Aristoteles durch
die eigentlich naturwissenschaftlichen Schriften des Galen und der
Neoterici z.B. Vesal zu ergänzen. Dennoch blieb er ein (eklektischer)
Aristoteliker. Melanchthons Verdienst war es an den protestantischen
Universitäten die aristotelische Philosophie um ihrer selbst willen zu
tieferen Einsicht in die Wissenschaften und nicht nur im Dienste der
Theologie gefördert haben. Melanchthon war die Hauptfigur des deutschen
Renaissance Aristotelismus. Er stellte seine Aristotelestreue zwar nie in
Prage, blieb aber immer offen für Innovationen bzw. neue Erklärungen, was
auch seine Haltung in Sachen Naturwissenschaften, wofür er, wie auch für
Medizin ein ausgeprägtes Interesse zeigte. Daran mag auch sein, von der
neueren Forschung hervorgehobener Kryptoplatonismus teilgehabt haben. Im
Gegensatz zu Martin Luther, der sowohl die Astrologie, als auch die Magie
ablehnte, stand Philipp Melanchton diesen Disziplinen offener gegenüber.
In seiner Kosmologie fand die Astrologie durchaus ihren Platz, wenngleich
er den Erlösungsbegriff Luthers, der dem Menschen ausschliesslich von der
Gnade Gottes, nicht aber von den Konstellationen der Gestirne abhängig
machte, uneingeschränkt übernommen hatte. Vor seiner Begegnung mit Luther
hatte man in Melanchthon noch einen Erasmianer gesehen, der durch den
berühmten Arzt und Humanisten Johannes Reuchlin (ein Grossonkel von
Melanchthon) zu den Studia Humanitatis geführt worden war. So ist es nicht
unverständlich, dass eine Anzahl von Schülern Melanchthons, unter ihnen
der namhafte Arzt Kaspar Peucer, (sein Schwiegersohn), zu den
bedeutenderen Astronomen ihrer Zeit gehörten. Lynn Thorndike schrieb mit
Recht von einem "Circle of Melanchthon", dessen Angehörige fast
ausnahmslos Professoren waren, unter ihnen viele Ärzte, die
astronomisch-astrologische Lehren und Theorien ihres Lehrers
weiterverbreiten (Müller-Jahncke). Sie dürften die Vorlesungen
Melanchthons zur Kosmologie bzw. Naturkunde gehört haben, die er in seiner
Initia doctrinae physicae 1549 herausbrachte. Neben astronomischen wird
hier auch astrologisches Gedankengut vermittelt.
Das Neue bestand nichtzuletzt in der durch Melanchthons
Universitätsreform offen gelassene Möglichkeit, die Ergebnisse der Forschung
in den Hörsälen zu diskutieren, mit eigens dafür verfassten Lehrbücher.
Die Grundlage für Melanchthons (und seiner Schüler) naturwissenschaftlichen
Lehrbücher war überwiegend aristotelisch, jedoch beruft er sich auch
auf Neoterici. Sein Initia doctrinae physicae war vorgeschriebenes Lehrbuch,
benützt bis in die Mitte des 17-ten Jahrhunderts.
Man beobachtet nicht selten, dass die grössere oder
geringere Anziehungskraft einzelner Persönlichkeiten in der Wissenschaftsgeschichte
nicht immer ihrer objektiven Bedeutung für den Fortschritt der Wissenschaften
entspricht, obwohl ihnen nach ihrem Ruhm bei ihrer Zeitgenossen zu beurteilen
eine grosse Bedeutung gebühre. Ein Los dieser Art scheint Nicolaus Taurellus
(1547-1606) beschieden zu sein. Professor der Philosophie in Basel (1576),
der Medizin in Altdorf (1580). Ein "Philosophus und Medicus, - hatte
einen feurigen Geist und eine tiefe Einsicht in die philosophischen
Wissenschaften, wobei es ihm an Mut nicht mangelte seine Gedanken frei
zu bekennen und in Schriften an Tag zu legen". Als Arzt anerkannter
Theoretiker und in frühen Jahren erfolgreicher Praktiker. Sein medizinisches
Hauptwerk trägt den Titel Medicinae Praedictionis Methodus (1581). Taurellus'
Bedeutung lag allerdings weniger in seiner Tätigkeit als Arzt, als vielmehr
in seinen philosophischen Vorlesungen und Schriften, die einen entscheidenden
Einfluss auf die Medizin seiner Zeit ausübten, vor allem seine Aristoteles-Kommentare.
Taurellus zeichnete sich durch schöpferische Verarbeitung der Lehren
des Aristoteles aus. Mit Taurellus trat ein echter Metaphysiker auf.
Die Spannung zwischen Glauben und Wissen, eine Grundfrage aller Philosophie,
war nicht nur innerhalb der theologischen Fakultät empfunden. Als philosophische
Fragestellung, in der Metaphysik und Erkenntnistheorie zusammenlaufen,
trat sie auch an der medizinischen Fakultät heraus. Keinen besseren
Beweis kann es dafür geben, dass Taurellus ein echter Metaphysiker war,
als dass er die gängige Lehre von einer zweifachen Wahrheit weit von
sich wies, wie das im Praefatio seines Philosophiae Triumphus, Metaphysicae
Philosophandi Methodus (1573) zu lesen ist. Es darf nicht etwas philosophisch
war sein und theologisch falsch, es müssen sich Glauben und Wissen vereinigen
lassen. Im Buch De rerum aeternitate (1601) wird diese Problematik wieder
aufgegriffen und ausführlich besprochen. Ratio und experientia sind
für ihn ausschlaggebend. Wie in den anderen Wissenschaftsbereichen wurde
die aus einer gefühlsbetonten Gottesverehrung hervorgegangene Naturverehrung
zur Aufgabe proklamiert die Natur zu erforschen und zu erklären. Für
niemanden ist diese Aufgabe so wichtig, wie für den Arzt. Taurellus
mache diese Naturerklärung zu einer Art moralischer Pflicht. Wie auch
Jean Fernel und andere humanistische Ärzte, will er eine wahre Bildung,
die den ganzen Menschen umfasst, wie das auch von Melanchthon gefordert
wird. Taurellus' Arbeiten haben zur Entstehung eines neu entstandenen
Konzepts der Naturforschung nicht wenig beigetragen. Er vertritt die
Freiheit der Philosophie und des Philosophierens in den Wissenschaften
und in der Medizin. Verwarf jeden Zwang jeglicher menschlichen Autorität.
Taurellus war ein begnadeter Praeceptor und
beliebter akademischer Lehrer, wie dies auch aus seiner, in der Geschichte
der Medizin bis jetzt unbekannten, in der Philosophiegeschichte
unerwähnten Emblemsammlung hervorgeht. Die Emblemata Physico Ethica
Naturae Morum ist zuerst 1590 in Nürnberg erschienen, zwei weitere
Ausgaben folgten 1612 und 1617 (den beiden letzteren angebunden die in der
spärlichen Taurellus-Literatur nicht vermerkten Carmina funebria Nic.
Taur. Der "ingeniosissimus Taurellus", wie ihn Leibniz bezeichnet, ein als
Mediziner angesehener, als Philosoph hervorragender Gelehrter, der in
seinem Versuch, das Verhältnis von Theologie und Philosophie, von Glauben
und Wissen, von Offenbarung und Aristoteles zu bestimmen und ein System
der christlichen Philosophie zu errichten, seiner Zeit weit voraus war,
sich deshalb sowohl die Theologen, wie die von Averroismus angehauchten
deutschen Peripatetiker verfeindete, wurde später totgeschwiegen,- bis ihn
Feuerlein rehabilitierte (Taurellus Defensus h.e. Jac. Wilhelmi Feuerlini
D.P.P. Dissertatio apologetica pro Nic. Taurello ...iniuste accusato,
Nürnberg 1734) und Leibniz voll anerkannte. Dieser Umstand mag die
Erklärung für das unrühmliche Schicksal des Emblematikers Taurellus zu
sein, wobei seine emblematische Theorie und Praxis eine pädagogisch nicht
unbedeutende Ergänzung zu seinen Vorträgen war. Die Embleme, so schreibt
Taurellus in der ad lectorem praefatio, fanden zuerst bei seinen Schülern,
dann aber auch bei anderen Studiosi grossen Anklang noch in der
handschriftlichen Form. Von seinen Schülern wurde er gedrängt diese zu
veröffentlichen. Ein Zeugnis für das überaus gute Verhältnis zwischen
Lehrer und seinen Schülern. In der Vorrede bringt er den Nachweis, dass
seine Embleme eine Darlegung seiner Auffassung von der Natur seien. Wenn
man den Sinn (rationem) seiner Gedichte sucht, wird man merken, führt der
Verfasser fort, dass er nicht weit von seinen eigentlichen Wissensgebieten
(a meae professionis studio) abgewichen sei, denn seine Embleme enthielten
nichts, das nicht naturkundlich oder philosophisch sei (nihil in nostris
erit emblematibus quod non vel physicum sit vel
philosophicum).
Er wehrt sich gegen jede mögliche Beurteilung
einer "lyrischen" Unterstellung seiner Poesie! Es soll angenommen werden,
dass es sich eigentlich um illustriertes poema medico-philosophicum
handelt. Es spricht des erfahrene Pädagoge, wenn er die Meinung äussert,
durch ihre poetische und anschauliche Art erreichen die Embleme oft mehr
als das philosophische Prosa der Lehrbücher, deren stoische Strenge
(stoica austeritas) nicht allen Scolaren zusagt. Taurellus sieht sich
nicht zuletzt in der Rolle des Lehrers der durch seine Embleme auch
sittliche Richtlinien aufstellen und vermitteln soll. Des Taurellus'
Emblemata ist in erster Linie für die Studiosi gedacht. Dies wird sowohl
aus der in der Vorrede berichteten Entstehungsgeschichte des Werkes als
durch das Emblem Ad iuventutem prudentiae studiosam, welches die Sammlung
eröffnet, deutlich. Auch diese Emblemsammlung zeugt von einer engen
Conjunctio medicinae et philosophiae im Bereich der medizinischen
Universitätsstudien.
Es steht fest, dass das Studium der Philosophie und
der Medizin von einander nicht zu trennen waren. In den Statuten der
meisten Universitäten war ein Studienplan festgelegt, in dem Logik und
Philosophie zum eigentlichen Lehrfach des Medizinstudiums gehörten.
Auch später durchdringt die Statuten nicht weniger Universitäten der
Gedanke des Aristoteles im Fragment De sanitate et morbo, in dem er
die Medizin der Philosophie aus didaktischen Gründen unterordnete. Der
Prozess der Wissenschaftsentwicklung und die Entwicklung der Medizin
in der Renaissance ist ohne den Einfluss der Philosophie nicht vorstellbar.
Ausser Zweifel steht, dass in den Statuten der Renaissance-Universitäten
ein Studienplan festgelegt war, in dem Logik und Philosophie schon als
Propädeutik zum eigentlichen Medizinstudium betrachtet werden, z.B.
in den Statuten von Bologna aus dem Jahr 1405, später als fester Bestandteil
im Curriculum verankert. Zu einem Erkenntnisfortschritt gelangt es aber
auch in der Medizin nur dort, wo man über den Wissensstand der Antike
hinausging. Das bedeutete auch eine Überprüfung der Klassiker mit "kritischem
Respekt", Korrekturen der Fehler aufgrund eigener Erfahrung. So erwächst
ohne Absage an die Tradition ein Fundament der neuen Medizin.
A tanulmány egy
része előadás formájában elhangzott a Magyar Tudományos Akadémia Tudomány-
és Technikatörténeti Komplex Bizottsága orvostörténeti albizottsága, a
Debreceni Akadémiai Bizottság és a Magyar Orvostörténelmi Társaság
együttes ülésén 1996. június l-én.
IRODALOM
De decenti habitu
Corpus Med. Graecorum I. 1. Ed. J. Heuberg, 1927. (Littré 9. 232.
10.)
A kérdés
feldolgozását és irodalmát Id. Pagel, W.: William Harvey's bilogical
ideas. Basel-New York, 1967.
A metodikai
problematikára vonatkozóan ld. Gilbert, N. W.: Renaissance concept of
method. New York, 1960; Randall, J. H.: The development of scientific
method in the school of Padua. Padua, 1961; Wightman, W. P. D.: Quid sit
methodus? "Method" in sixteenth-century medical teaching and
"discovery". Journ. of the History of Med. 19 (1964) 360-375; Vasoli,
C.: Studi sulle cultura del Rinascimento. Manduria 1968, 256-340 és ua.
La Logica. in: Storia della cultura Veneta. Vicenza, 1981,
35-70.
Schmitt, Charles
B.: Aristotle among the physicians. In: Wear, A.-French R. K. and Lonie,
I. M.: The medical renaissance of the sixteenth-century. Cambridge,
1985. .,...when one reads modem scholary works on university philosophy
in renaissance Italy - those on Pomponazzi and the immortality
controversy, for example - one has the impression that the philosophers
were treating their subject as an end in its own right rather than as
the curricular structure would have it. Medical historians, on the other
hand, with relatively few esceptions, tend to push into the background
the philosophical components of medical education of the period, often
treating the history of medicine as tough it was entirely devoid of
philosophical element."Schmitt maga a 16. századi filozófusok és orvosok
önértékelését vizsgálta a filozófia-oktatás és az orvosképzés
szempontjából. Vö. Schmitt, Ch. B.: Aristoteles bei den Ärzten, in:
Keil, G.-Moeller, B. und Trusen, W. (Hrsg): Der Humanismus und die
oberen Facultäten. Mitteilung XIV. der Kommission für
Humanismusforschung. Acta Humaniora (Weinheim, 1987) 239 ff. - A
filozófia és az orvostudomány összefüggéseinek egyes általános kérdéseit
Kristeller is tárgyalja: "Philosophy and Medicine in Medieval and
Renaissance Italy" c. tanulmányában, in: Spicker, S. F.: Organism.
Medicine and Metaphysics, Dordrecht, 1987. 39-40.
Kristeller, P. O.:
Humanismus und Renaissance II. Philosophie, Bildung, und Kunst. München.
1976, 90. Erre egyébként már a filozófus Lakatos is rámutatott, "...the
history of science without the philosophy of science is blind". Lakatos,
L: Falsitication and the Methodology of Scientitic Research Programmes,
in: I. Lakatos and A. Musgrave (eds.) Criticism and the Growth of
Knowledge. Cambridge, 1974, 91-196.
"The opinion so
often repeated by historians that the humanistic movernent originated
outside the schools and universities is a myth, which cannot be
supported by factual evidcnce...", továbbá "...humanists did not live
outside the schools and universities, but were closely connected with
them." Kristeller, P. O.: Studies in Renaissancece Thougth and Letter.
Roma, 1956. p.564 és·571.
A későközépkori és
a reneszánszkori egyetemi orvosképzés történetének rövid összefoglalását
ld. Schultheisz E.: Tankönyv-és curriculum a középkori orvosi
fakultáson: Comm. Hist. Artis Med. 147-148 (1994) 7-24, ua. Medicina a
reneszánsz egyetemen. Comm. Hist. Artis Med. 149-157 (1995-1996) 19-55;
A C. D. O'Malley által kiadott The Hislory of Medical Education
(Berkeley, 1970) c. munkában az orvosok középkori-humanizmuskori
filozófiatanulmányairól szó sem esik.
Ebben az értelemben
maga a humanizmus, mint képzési ideál és forma Martin Heidegger szerint
metafizikai eredetű. "Jeder Humanismus gründet entweder in einer
Metaphysik, oder er macht sich selbst zum Grund einer solchen."
Heidegger, M.: Über den "Humanismus" - Brief an Jean Beaufret. Paris.
In: Martin Heidegger: Platos Lehre von der Wahrheit. Mit einem Brief
über den "Humanismus ". Bern, s. a. 63.
Inst. I. 31. 2.
Cassiodorust megelőzően a medicina helye az oktatásban, illetve a
tudományok hierarchiájában távolról sem volt egyértelmű. M Terenlius
Varro 115 körül írott nagy enciklopedikus művében ("Disciplinarum libri
1X") még felsorolja a quadriviumot követően az architectura mellett a
medicinát, a "Logistoricon libri LXXV"-ben az egészség-betegség ügyét a
filozófia kérdései között tárgyalja. Tertullianus (155-225) pedig a "De
anima"-ban az első összefoglaló keresztény pszichológiai műben a
medicinát soror philosophiaenak nevezi. Martianus Capella azonban 425
körül írott, a tanmenetet hosszú időn át befolyásoló allegorikus
tankönyvében ("De nuptiis Philologiae et Mercurii"), mely a szabad
művészeteket mintegy kanonizálta, meg sem említi az orvostant. (A
menipposzi szatíra mintájára írt, művészi prosimetriában váltakozó
versekben és prózákban alkotott mű kedvelt olvasmány még a XVI.
században is. 1499-1599 között 9 kiadást ért meg. Vö. E. R. Curtius:
Europäische Literatur und lateinisches Mittelalter. Bern, 1967, 47-49.
Cassiodorus "Vivariuma" és Isidor de Sevilla (560-635) "Etymologiá-"ja
óta azonban a medicina már nem hiányzik a stúdiumból. Jóllehet Isidor a
medicinát ars magistralissá emeli, a tudományok sorrendjében elfoglalt
helye még később sem mindig egyértelmű. Így pl. Hugo de St. Victor a
főként kézműves foglalkozások kapcsán tárgyalja. Az artes mechanicae
között, az armatura, a navigatio és a theatrica mellett kap helyet. Az
artes disciplinái egymással szorosan függenek össze, egymástól nem
izolálhatók. Ez a tartalmi összefüggés akkor is megmarad, amikor a
magasabb fakultások kialakulásával a forma elkülönül. Az orbis
doctrinarum egésze, a tudomány és az oktatás egységének ideálja,
különösen a filozófia és a teológia, a filozófia és a medicina
vonatkozásában megmarad a XVIII. századig, a "szakmai" képzési céltól
függetlenül. A lényeg a perfectio artis és a bonitas morum. Ez jelenti
az elvi különbséget az artes liberales és a nem intellektuális artes
illiberales között.
Beccaria, A.: Sulla
Trace di un antico canone latino Ippocrate e de Galeno. In: Italia
medioevale e umanistica. (1959) s. I. 1-50.
Quaestiones
Naturales. Ed. Müller (1934) cap. 4.
Philosophia I. 22.
172.
Dominicus
Gundissalinus: De divisione Philosophiae. 83. 3. Ed. Baur, L. Beitr.
Gesch. Philos. (Münster, 1903). Hangsúlyoznom kell, hogy a scientia
naturalis itt jóval többet jelent, mint amit a terminus mai fogalma
kifejez.
De proprietatibus
rerum libri III. et IV. (Ed. from MS Lat. 16098) Bibl. Nat., R. James
Long, Toronto, 1979. Egyidejűen volt standard tankönyve az ars, a
teológiai és az orvosi fakultásnak. Seymour, M. C.: Some Medieval French
Readers of De proprietatibus rerum. Scriptorium 28. (1974)
101.
Isidor de Sevilla
(560-636 körül) főművében: "Etymologiarum sive originum libri XX."
helyenként csaknem szó szerint vesz át egyes fejezeteket Cassiodorustól.
Az egyetemeken később tanított ismereteket húsz könyvben foglalta össze
a grammatikától a retorikán át a medicinán keresztül jutva el a
teológiáig. Az 1-2. könyv az elemi ismereteket írja le. A grammatika a
mainál tágabb értelmű, ill. tartalmú, a latin nyelvre vonatkozik, de az
irodalomra is kiterjed. A retorika-dialektika a 3. könyvben, míg a
medicina önálló fejezetben, de a filozófiához kapcsolódóan a 4. könyvben
olvasható. Az 5-6. könyv a "jogi fakultás", a 7-8. a "teológiai
fakultás" anyagát tartalmazza. A Cassiodorus féle tantervet és Isidor
könyvének részletes elemzését Id. Dolch, Josef: Lehrplan des
Abendlandes. Ratingen, s. a. 80 sequ. Meg kell jegyeznem, ezekben a
korai tantervekben a dialektikában a logika benne
foglaltatik.
Etym. lib. IV. 12.
A philosophia secunda topost Vincent de Beauvais (Vincentus
Bellovacensis, megh. 1260 körül) is átveszi "Speculum doctrinale" című
enciklopédiájában.
R. Creutz, a kiváló
Salerno-kutató hívta fel a figyelmet Urso kéziratos munkáira, melyek
között több előadásvázlat olvasható. Vö. Creutz, K.: Urso, der letzte
von Hochsalerno. Abhandlungen zur Geschichte der Medizin und der
Naturwissenschaften 5. Berlin, 1934. ua.: Die
medizinisch-naturwissenschaftichen Aphorismen und Kommentare des
Magister Urso Salernitanus. Quellen und Studien zur Geschichte der
Naturwissenschaften und der Medizín V. I. Berlin, 1936.
Kristeller, P. O.:
Beitrag der Schule von Salerno zur Entwicklung der scholastischen
Wissenschaft im 12. Jahrhundert. In: Koch, J. (Hrsg.) Artes Liberales.
Leiden - Köln, 1976, 85-87., valamint Ottoson, P. G.: Scholastic
medicine und philosophy. Uppsala, 1982. 1-7.
A kérdés részletes
elemzését és további irodalmát Id. Kristeller (1976) op. cit. 85
ff.
In Boethium, Bd.
Trinitate (q 5a, l od 3)
Ld. P. O.
Kristeller: Studies in Renaissance etc. (Roma 1956) p. 19. 2. sz.
jegyzet és az ott idézett irodalmat.
Vö. Kristeller, P.
O.: Medieval Aspects of Renaissance Learning. Durham, 1974. főként 10
f.
Ld. ehhez
Hammerstein, N.: Humanismus und Universitäten. in: Die Rezeption der
Antike. Zum Problem der Kontinuität der Antike zwischen Mittelalter und
Renaissance. I. Kongr. Ren. Forschung. Hrsg.: v. A. Buck, Hamburg,
1981.
Thorbecke, A.
(Hrsg.): Statuten und Reformationen der Universität Heidelberg, 1891. 96
f., Ld. ehhez még a kitűnő humanista Veit Amerbach a filozófia tanítás
és tanulás tartalmi és formai kérdéseit egyaránt tárgyaló traktatusát:
"Oratio de doctoratu philosophico", melyet halála (1557) után fia adott
ki 1571-ben.
"Ut autem tyro
medicinae veluti per transenniam videat, quibus disciplini conveniat se
imbutum esse, post lucunrbrationes relatas legetur Gal. quod medicus
optimus etiam sit philosophus" Institutiones facuttatis medicae
lngolstadtiensis 7. Az ingotstadti tanítási és tanulási rend szövegét E.
Th. Nauck tette közzé: Der Ingolstadter medizinische Lehrplan aus der
Mitte des 16. Jahrhunderts. Sudhoffs Arch. 40 (1956), 6-13. U.itt
olvasható. "Sylvius etiam inter libros primos existimat legendam esse
historiam philosophicam, quae annumeratur Galeni libris".
"Non enim
imaginaria est philosophia, sed autopsiam vel autaisthein desiderat
medicina" (Iust. 12.), azzal a megjegyzéssel, hogy "...opiniones
insanas, absurdas et quaedam ab ipso Galeno passim damnatae non serio
tuebuntur professores" (ibid).
Dolch, op. cit.
183.
Cicero szerepét a
humanizmus irodalmában ld. Rüegg, Walter: Cicero und der Humanismus.
1946. és Schulte, H. K.: Untersuchungen über das Ciceronische
Bildungsideal. 1935. A tudományfelosztáshoz (ars et alia) Id. Bacon de
Verulam: De dignitale et augmentis scientiarum (ed. 1623).
A jegyzéket többek
között Dolch is közzétette: op. cit. 183. Érdekes, hogy Schedel
katalógusában az orvosi és a sebészeti könyvek külön-külön szerepelnek a
jogi munkákat megelőzve, de a filozófia és a teológia után. A humanisták
könyvtárának tudománytörténeti jelentőségére vonatkozóan ld. még P.
Kibre: The library of Pico della Mirandola. New York, 1936., F. Husner:
Die Bibliothek des Erasmus. Basel, 1936., E. Ph. Goldschmidt. Muenzer
und seine Bibliothek London, 1938., valamint G. Baader: Die Bibliothek
des Giovanni Marco da Rimini. Eine Quelle zur medizinischen Bildun im
Humanismus. In: Studia codicologica. Berlin, 1977. Ilyen forrás még
Hieronymus Cardanus önéletrajzi feljegyzéseket is tartalmazó
"katalógusa", Liber de Libris propriis eorumque ordine et usu ac
mirabilibus operibus in arte medica per ipsum factis. Lyon,
1557.
Így pl. a
heidelbergi ars fakultás struktúrája jellemző a német egyetemekre.
1520-as reformstatutuma szerint a teológiai karon három, a jogin négy
(egyik tanára az egyházjog tanára egyúttal a teológiai karnak is
ordinariusa), az orvosi karon három rendszeresített tanszék volt, míg az
artes tanszékeinek száma öt (görög, etika, fizika - természetfilozófia
-, logika, matematika, poétika - rétorika). Thorbecke, A.: Statuten und
Reformationen der Unirersität Heidelberg vom 16. bis 18. Jahrhundert.
Lipcse, 1891, 39-40.
Arisztotelész
munkái újrafelfedezésének, arab és zsidó kommentárjainak irodalmát Id.
Knowles, D.: The evolution of medieval thought. London,
1962.
"Historia
Diplonralica Friderici II. 7 vols. Ed.: I. A. Huillard-Bréholles, Paris,
1852. 61 és 285/7.
Marót Miklós: A
görög logika Keleten. Budapest, 1983. p. 11.
Vö. Temkin, O.:
Galenism Rise and decline of a medical philosophy. London, 1973. Főleg a
2. fejezet taglalja Galénosz filozófiájának általános elveit. Ld. még
Kalbfleisch, K.: Über Galens Einleitung in die Logik. Jb. Klass.
Philosophie 23. Suppl. Leipzig, 1897, valamint Marót M.: op.
cit.
Praefatio Libri
Pantegni, a leydeni 1515-ös kiadás alapján. f.1.
"...harum vero
rerum quedam sunt de quibus medico nihil aliud est agendum, nisi ut quid
sint tantum essentiali formatione informet et utrum sint vel non sint
doctori sapientie physicalis credat". Liber Canonis 1,1-2 (Repr.
Hildesheim 1964 alapján) f. 1. r-v.
Muhally, A. P.: The
Summulae logicales of Peter of Spain. Notre Dame. Indiana,
1945.
De symptomatum
causis, 269; De simplicium medicamentorum temperamentis ac facultatibus
libri IX. I. s. 99 ff. Vö.: Galénosz ED 34/19-35/e. ED 35/5-36/7, Galeni
Inst. log. ed. C. Kalbfleisch. Leipzig, 1896.
Nyomtatásban
1609-ben jelent meg. Denifle az 1817-ben megjelent szövegét ís
publikálta. Arch. f. Liferatur und Kirchengeschichte. 1867, 195
ff.
De ordine librorum
suorum. Ser. min. II. Ed. Müller, Lipcse, 1891, 122,2 (Kühn XIX., 46,5).
Autobiográfiai vonatkozásokat is tartalmazó egyéb munkáiban is ír a
filozófia-medicina kérdéséről: De libris propriis (Scr. min. II. 80-90),
De Praecognitione. Vö.: V. Nutton: The chronology of Galen's early
carreer. Class Quart. 23. (1973) 158-171. valamint J. Kollesch: Galen
und die zweite Sophistik. in: Galen, Problems and Prospects. Ed.: V.
Nutton, London, 1981. 1-10.
Praecognit. 5.6-20:
CMG V 8,1; 94, 19-98 és De lib. prop. 11-17 (Script. min. XIX) (Kühn
39,1-48, 16). Ehhez Id. V. Nutton: Galen and medical Autobiography.
Proc. of the Cambridge Philosophical Society, 198 (1972) 54
ff.
Galeni Inst. log.
Ed. Kalbfleisch, Leipzig, 1896. Vö. még Rescher, N.: Galen and the
Syllogism. Pittsburgh, 1966. 176 f. Több arab filozófus név szerint
emtlíti Galénoszt. Galénosz filozófiai műveiről Id. még Bergsträsser,
C.: Über die syrischen und arabischen Galen-Übersetzungen. Lipcse, 1925.
továbbá Kietter, J. S.: Galen's Institutio Logica. English translation.
Introduction and commentary. Baltimore, 1964. és Müller, L: Über Galens
Werk vom wissenschaftlichen Beweis. München, 1895.
Script. min. II.
(Müller 1 f.)
Marót Miklós:
Arisztotelésztől Aricennáig. 1983. 11 ff.
Vö. Gätje, H.: Zur
Lehre von den Voraussetzungschlüssen bei Avicenna. Zschr. f. Gesch. d.
Arabisch-islamischen Wissenschaften, 1985. 145., valamint Shahaby, N.:
The propositionol logic of Avicenna. 1978.
Petersen: op. cit.
200.
Danhauer, J. C.:
Epitome dialecticua. Strassburg, 1634.
Ezekkel a
kerdésekkel Georgius Trapezuntius (megh. 1486) is foglalkozott, akinek
rövid Dialektikáját még a 16. században is sokat forgatták. Vö. Prantl:
Geschichte der Logic. IV. 169. ff.
Petersen: op. cit.
212 és ua.: Die Philosophie des Fr.Adof Trendelenburg, 1913, 169 és
170.
De methodis lib IV.
197. Ld. ehhez még Petersen op. cit. 213-214.
Pierre de la Ramée
(1515-1572). Rétorizálási kísérlete Apáczai Csere János érdeklődését is
felkeltette. Ramus alapján írta meg Logikácskáját (1654). Vö. Kemenes
Pál: A humanisták szerepe a XVI. század orvosi gondolkodásában. Orvosi
Hetilap 132. (1991) 647-48.
Leges et statuta in
usum Academiae et Universitatis Parisiensis, nyomtatásban először
1600-ban jelent meg.
Dialectica, 1588
kiadás alapján, p. 13. (Vö. Petersen op. cit. 131.)
Libavius: Collatio
dialectices Melanchtonis et Rami; a részletes irodalmat ld. Petersen op.
cit. 133.
Birkenmejer, A.: Le
rôle joué par les médecins et les naturalistes dans la réception
d'Aristote au XIIIe siècles. In: La Pologne au VIe Cong. Int. des
Sciences Hist. Varso 1930. 1-15. Ld. ehhez még Kristeller, P. O.: op.
cit. (1976) 89.
Grabman, Martin:
Mittelalterliches Geistesleben. München 1936. Bd. II. (Aristoteles im
Werturteil des Mittelalters) 63-96.
Shehaby, Nabil: The
Propositional Logic of Avicenna. Boston, 1973.
Gilson, Etienne:
Héloise et Abélard. Paris, 1938.
Schipperges, H.:
Zur Rezeption und Assimilation arabischer Medizin im frühen Toledo.
Sudhoffs. Arch. 39. (1951) 53 ff., ua. Das griechisch-arabische Erbe
Toledos und sein Auftrag für die abendländische Heilkunde. Sudhoffs
Arch. 51. (1957) 113 ff.
Aristoteles latinus
Naturaliájához a következő írások tartoztak: Parva naturalia, De anima,
Physica, De animalibus, De generttione et corruptione, De caelo et
mundo, De meteorologicis.
"Statutum
facultatis artium de modo docendi et regendi in artibus, deque libris
qui legendi essent". A Chartularium szövegét közli Grabman (1936) op.
cit. 180 ff.
Grabman kiadta a
párizsi egyetem ars fakultásának teljes quaestio-katalógusát és azt fel
is dolgozta (1936). Ebből nemcsak a curriculum tűnik ki, rekonstruálható
a libri audiendi sora is. Vö. Grabman op. cit 190 ff.
Alfred de Sareshel
(Anglicus) rövid ideig a párizsi egyetemen tanított medicinát és
filozófiát. Munkáját Angliában írta 1217 előtt. Alig tudunk róla
egyebet. Vö. Chenu, M. D.: Das Werk des Hl. Thomas von Aquin. Köln,
1960. 27.
"...unde sciendium,
quod Augustino in his, quae sunt fidei, plus quam philosophis est
credendum, si dissentiunt. Sed si de medicina loquetur, ego plus
crederem Galeno et Hippocrati et si de naturis rerum loquitur, credo
Aristoteli plus vel alii experto in rerum naturis." Albertus Magnus
metodikai megjegyzését (II. Sent. dist. 13 Ca 2) ugyancsak Grabmann a
Quaestio-gyűjteményhez kapcsolt szövegkiadása alapján idézem (op. cit.
80., 1936.)
Vö. Paetow, P.: The
Arts Course at Medieval Universities. 1910. 96 ff. Kristeller már
1945-ben rámutatott arra, hogy a 12-13. század könyvtáraiban felbukkanó
görög munkák túlnyomórészt Arisztotelész filozófiai, orvosi,
asztronómiai, asztrológiai írásai. Ld. Kristeller, P. O.: IIumanism and
Scholasticism in the Italian Renaissance, Byzantion 17 (1945)
351.
Sudhoff, K.:
Constantin der erste Vermittler muslimischer Wissenschaft im Abendland
und die beiden Salernitaner Frühscholastiker, Maurus und Urso. Archeion
(Roma) 14. (1932) 959-969.
Ld. ehhez még
Kristeller, O. P.: Beitrag der Schule von Salemo zur Entwicklung der
scholastischen Wissenschaft, in: Koch, J.: Artes liberales. Von der
antiken Bildung zur Wissenschaft des Mittelalters. Leiden, 1976,
89-90.
Pietro d'Abano
(Petrus Aponensis, 1250-1315) Párizsban a filozófia, Paduában a medicina
első professzora, az újonnan alapított trevisoi studium generalén
mindkét tárgy tanára, korának valóban legnagyobb hírű orvosa és
filozófusa. - Az Expositio problematum Aristotelis nyomtatásban
1475-benjelent meg Mantuában és több kiadást ért meg. Részletes
életrajzát ld. Norpoth, L.: Zur Bio-Bibliographie und Wissenschaftslehre
des Pietro d'Abano, Kyklos, 3 (1930) 292-353.
A Conciliator
először 1471-ben jelent meg Velencében, 1643-ig még 18 kiadása volt.
Asztrológusként, matematikusként is termékeny író.
Mesue-szövegkommentárja (Velence, 1505) és a Hippokratész fordítása
(Velence, 1485) ugyancsak kedvelt írások.
Vö. Schultheisz E.:
Medicina a reneszánsz egyetemen. Comm. Hist. Artis Med. 149-157.
(1995-1996) 4647.
Idézi: Böhner,
Hans: Die Geschichte des medizinischen Ausbildungs- und Prüfungswesens
in Deutschland von etwa 1240 bis heute. Köln, 1962, 9. A szöveget közli:
Moritz, F.: Festschrift zur Erinnerung an die Gründung der Universität
Köln, im Jahre 1388. Köln 1938. 37.
Ezt az egyik
legkorábbi egyetemtörténész, a kitűnő Bulaeus írja in: Hist.
Universitatis. Paris, 1673, Tom. VI. p. 11, de forrását nem jelöli
meg.
Irodalmát ld.
Ritter, G.: Studien zur Spätscholastik II. Via antiqua und via modema
auf den deutschen Universitáten des XV. Jahrhunderts. Sitzungsber.
Heidelberger:Akad. Wiss. Phil. hist. Klasse. 13. (1927) 7, valamint
Kristeller, P. O.: Scholastik und Humanismus an der Universität
Heidelberg. in: Der Humanismus und die oberen Fakultäten. Hrsg. Keil, G.
ct al. Weinheim, 1987.
Itt kell
megjegyeznem, hogy az a régebbi, nem ritkán még ma is olvasható
felfogás, amely szerint a skolasztika 1500 körül "végleg" megszűnt,
helyét a humanizmus foglalta el, a reformáció "fejezte be" és haladott
túl, ma már tarthatatlan, nem állja meg a helyét. A továbbvezető
irodalmat ld. Overfield, J. H.: Humanism and Scholasticism in late
Medieval Germany. Princeton, 1984., Reinhard, W. (Hrsg.) Humanismus im
Bildungswesen des 15. und 16. Jahrhunderts. Weinheim, 1984., Kristeller,
P. O.: Renaissance Thought and its Sources. New York,
1979.
Miller, Gerhard:
Die Aristoteles-Rezeption im deutschen Protestantismus. in: Die
Rezeption der Antike. Hrsg. von A. Buck, Hamburg, 1981, 27
f.
Erről a kérdésről
Kristeller, P. O. így ír: "italian Aristotelianism was notably secular
in character, emphasizing the separation of philosophy and theology,
which did not necessarily mean their opposition, and providing the
intellectual background and framework for the notable progress made in
anatomy and medicine and in natural history". Kristeller, P. O.:
Studies, op. cit. 22.
Orvosi és irodalmi
munkásságáról ld. Schultheisz E.: Medicina a reneszánsz egyetemen. Comm.
Hist. Artis Med. 149-157. (1995-1996) p. 35.
Az arisztotelíánus
Harvey-rőt ld. Pagel, W.: William Harvey's Biological ldeas and
Historical Background Basel 1967, 28-45., valamint Boas Marie: The
Scientific Renaissance 1450-1630. London, 1962. 176-179., továbbá Debus,
A.: Science and Education in the Seventeenth Century. London-New York,
1970, 5. ff.
Sigerist, H. E.:
William Harvey's Stellung in der europäischen Geistesgeschichte. Arch. f
Kulturgeschichte. 19. ( 1929) 152-168., valamint Doby, T.: Discoverers
of the Blood Circulation. London-New York, 1963.
Ueberweg-Heinze II.
15; Wulf: Geschichte der mittelalterlichen Philosophie. 1915, 21 ff;
Baeumker, CI.: Der Platonismus, im Mittelalter, valamint Petersen: Die
aristotelische Philosophie von der Reformation Luthers. In: Petersen,
P.: Geschichte der aristotelischen Philosophie im protestatischen
Deutschland. Leipzig 1921, 5-7.
Paulsen: Geschichte
des gelehrten Unterrichts, op. cit. 27.
Tsouyopoulos, N.:
Der Einfluss des Neoplatonismus auf die Wissenschaft der Renaissance.
Sudhoffs Archiv. 60. (1976) 33. és 36.
Rothschuh, K. E.:
Das System der Physiologie des Jean Fernel (1542) und seine Wurzeln.
Verh. XIX. Int. Kongr. Gesch. d. Med., Basel 1964. Basel-New York, 1965.
524-526.
Sem a ferneli
szisztémának, sem ennek a koncepció-váltásnak további taglalásába itt
nem mehetek bele; utalok Rothschuh, K. E. alapvető munkáira:
Physiologie. Der Wandel ihrer Konzepte. Probleme und Methoden vom 16.
bis 20. Jh. (München, 1968); továbbá Theorie des Organismus 2. Aufl.
(München und Berlin 1969); és nem utolsósorban monográfiájára:
Geschichte der Physiologie (Berlin, 1953). Rothschuh bevezető
tanulmányával és jegyzetekkel ellátva kiadta a "Descripiton du corps
humain"-t: ld. René Descartes: Über den Menschen (1632) sowie
Beschreibung des menschlichen Körpers (1648). Mit Einleitung und
Anmerkungen (Heidelberg, 1969).
Physiologices libri
hoc ordine legentur: De placitis Hippocratis et Platonis, Gal.,
kizárólag Hippokratész és Galénosz 29 könyvének felsorolását követően a
harmincadik cím. In: Modus docendi et discendi medicinam in
Ingolstadiana Academia (1555). A teljes szöveget E. Th. Nauck tette
közzé, Sudhoffs.Arch. 40 (1956) 1-14.
Oratio de hominis
dignitate. 314.
Schultheisz, E.:
Die Bedeutung der Philosophie des Giovanni Pico della Mirandola für die
paracelsische Medicin. in: Festschrift, 16. Paracelsustag. (Hrsg. S.
Domandl), Salzburg, 1966, 84-90.
"Astrologia est
fraus omnium pestilentissima si quidem illa ipsa et, quae philosophiam
omnem corrumpit, medicinam adulterat..." Ioannis Pico: Opera. Basiliae
(1601) in ast. proemium, pag 280.
"Medicus enim a
philosopho principia et fundamenta haurit medicinae, multaque mutuatur,
quibus ad conciliandam sanitatem utatur (De studio divinae et humanae
philosophiae). I. 5.; G. F. Pico: Opera quae extant omnia. (Basel, 1650)
kiadása alapján.
Schmitt, Ch. B.:
"...L'introduction de la philosophie platonicienne á la Renaissance" in:
Platon et Aristotle à la Renaissance. (Paris, s. a.) 9.
93-104.
Kiadója Anders
Krag, egyébként arisztoteliánus dán filozófus Melanchthon
követője.
Irodalmát ld.
Bernal, J. A.: Die Wissenschaft in der Geschichte. 3. Aufl. Berlin,
1967. - Hall, A. R.: Die Geburt der naturwissenschaftlichen Methode.
Gutersloh, 1965. - Harig, G.: Schriften zur Geschichte der
Naturwissenschaften. Berlin, 1983. - Az újplatonizmus magyarországi
rendkívül nagy és igen korai befolyásáról ld. Kulcsár Péter: Az
újplatonizmus Magyarországon. Irod tört. Közl. 1-3. (1983)
41-47.
Melanchthon
"platonizmusáról" ld. Scheibler, H.: Reuchlins Einfluss auf Melanchthon.
in: Herzig et al. (Hrsg.): Reuchlin. Sigmarigen, 1993. 140-145. és
Leinsle, U. G.: Das Ding und die Methode. Methodische Konstitution und
Gegenstand der frühen protestantischen Metaphysik. Augsburg, 1985.
11-20.
De gradibus
discentium. (1525) C. R. XI. 98-101.
C. R. I. 23; C. R.
I. 803.
De ordine discendi.
(1531) C. R. XX. 209-214. Ld. még ehhez a tudatlanságot, a kuruzslókat
elítélő írását: Decl. contra empiricos medicos. (1531) C. R. XI.
202-209.
Quaestio academica,
an philosophia pietati officiat, 1531, C. R. X. 689-691.
Cf. a De anima
1540-es kiadásainak ajánlását, III. 908-10, az 1552. a fizikához VII.
472 ff., továbbá De an. XIII. 5-8. 160, phys. 189-92, de phil. XI. 278
ff., az etikához libr. eth. 277-280.
A Dispositiones
Rhetoricae-t is felhasználta, hogy a tudományok értékét és helyét
meghatározza, C. R. XI. 278-284. (Petersen 48.) Melanchthon liberális
eruditioja, mellyel az egyetemi reformokat végigvitte, s amely a
protestáns egyetemek teoretikus orvosi stúdiumait is alakította, azon az
eklektikus filozófián alapult, melyben a legdisparátabb elemek
ötvöződtek egységes antropológiai szemléletté. Az egyetemi reformokra
vonatkozó munkásságának újabb irodalmát ld. Baumgart, Peter:
Humanistische Bildungsreform an deutschen Universitäten des 16.
Jahrhunderts. In: Reingard, W. (Hrsg.): Humanismus im Bildungswesen des
15. und 16. .Jahrhunderts Weinheim, 1984. (Mitt. XII. der Komm. für
Humanismusforschung. 171-197.)
Részletesen
tárgyalja Maurer, Wilhelm: Melanchthon und die Naturwissenschaft seiner
Zeit. Arch. f. Kirchengesch. 44 (1962) 199-226.
Erotemata. XIII.
513 f. és De dialectices C. R. XI. 159-160. Petersen op. cit. 66; De
Philosophia. C. R. XI. 278-281.
A régi
Arisztotelész-kommentátorok közül két orvost említ nagy reverenciával -
Galénoszon kívül - Avicennát és Petrus Hispanust. (C. R. XI. 231); vö.
Dilthey: op. cit. II. 188.
(E) VI. 655; XI.
190; Ehhez ld. még Gohlke, Paul: Die Lehre von der Abstraktion bei Plato
und Aristoteles. 1914.
Prantl: Geschichte
der Philosophie. III. 35-37.
De inventione
dialectica libri tres. Hasonló munka, az Epistola de formando studio
című írása. Ebben Arisztotelésszel egyenrangú forrás Cicero és Seneca.
Vö. Meier, F.: Melanchthon als Philosoph. Arch. f. Philosophie (XVII.)
Bd. X. 448-49.
Meier, F.:
Melanchthon als Philosoph. Arch. f Philosophie. Bd. X. 450. A filozófia
helyének a stúdiumban való meghatározását megnehezíti, különösen az
orvosi curriculumban, a filozófia szóhasználata Melanchthonnál. Magát a
filozófia kifejezést többféle formában használja, hol általában
bölcsesség és bölcselet értelmében, hol az ars képzést jelenti
egészében, máskor az ars képzést a grammatika kivételével, más
szöveghelyen a dialektikát, fizikát és etikát a matematika és
asztronómia kizárásával és végül jelenti nála a specifikus képzettséget
is. A jelentés gyakran csak a teljes szövegből derül ki. Az értelmezésre
vonatkozóan ld. Meier: op. cit. 453.
C. R. VII. 475. Vö.
Meier: op. cit. 75.
C. R. II. 718., Ld.
Meier: op. cit. 110.
Vö. Corp. Ref. II.
687; Petersen. 75. C. R. XIII. 183.
Pozzo, Riccardo:
Wissenschaft und Reformation. Die Beispiele der Universitäten Königsberg
und Helmstedt. Ber.zur Wissenschaftgesch. 16. (1995) 103. - Köszönettel
tartozom R. Pozzo egyetemi magántanárnak (Milano), aki az egész
kéziratot rendelkezésemre bocsájtotta.
Die Statuten der
Universität Helmstedt. Hrsg. von Peter Baumgart - E. Pitz, Göttingen
1963. "...explicabit commentaria Philippi de Physica conscripta. Item
libellum de anima (cuius lectiones tamen medici sibi sumunt) assidue
leget subinde absolutam operam repetendo, cum sine eiusmodi doctrina nec
studiosus haberi possit quisquam nec in altioribus recte informari."
par. 378. pag. 164.
Pozzo: op. cit.
106.
C. R. XIII. 656.,
Galénoszt az orvost olyan nagyra becsüli, hogy összes müveinek második
görög kiadásához írott előszavában Aszklépiadész és Hippokratész mellé
helyezi (Galeni libr. partes I-V, Basel, Cratander 1531. Praefatio). Vö.
még Oratio de vita Galeni C. R. XI. 495 ff. írásainak hibáit, tévedéseit
nem Gelénosznak, hanem szövegtorzításnak tulajdonítja. Panaszolja a
középkori Galénosz fordítások nyelvi hibáit, alacsony színvonalát. Ha
valaki Galénosz könyveinek régebbi fordítását veszi kezébe, írja, egy
sorát sem ismeri fel. ("Accipiat aliquis in manus veterem librorum
ipsius
non unum versum Galeni agnoscet, ita
barbarico coeno omnia obruta distorta ac foedita videbit...". C. R. XI.
863-64.)
C. R. XI. 652; XII.
262; III. 914. Vö. Meier: op. cit. 84.
Ld. ehhez:
Praefatio in Galenum. (Corp. Ref. III. 490 ff.) és Decl. de vita Galeni.
(C. R. XI. 495 ff.)
C. R. II. 687, 702;
C. R. II. 687, a Spalatinhoz 1519. III. 13-án írt levélben is Galénoszt
dicséri.
C. R. XI. 501.
Meier: op. cit. 91.
C.R.VII.
1127.
A De anima több
mint a pszichológia tankönyve. 1540-ben jelent meg először mint
Commentarius de anima. Több utánnyomást követően, erősen átdolgozott
formában, új kiadása Liber de anima címmel hagyta el a nyomdát. Hosszú
évtizedekig tartozott az alaptankönyvek közé. A greifswaldi egyetem
orvosi fakultásán pl. az ún. bevezető olvasmányok között írja elő az
1596, évi statutum. Valójában még a 17. században is a libri audiendi
között találjuk. Mindkét kiadás annyiban tér el az akkoriban kedvelt de
anima-írásoktól, hogy terjedelmüknek csaknem fele az anatómiai és
élettani alapismereteket foglalja össze. Az anatómiáról szólva
Melanchthon azt fejtegeti, hogy mivel az anatómia az istenség jeleit
(vestigia divinitatis) is kifejezi, egyenesen gyalázatos dolog nem
törekedni a test felépítésének megismerésére ("...turpe est hominum
prorsus ignorare sui corporis, ut ita dicam, aedificium presertim cum ad
valetudinem et ad mores haec cognitio plurimam conducat"), már csak
azért is, mert ez az ismeret járul hozzá leginkább az egészséghez és az
erkölcshöz. Commentarius 32). Vivian Nutton is utal arra, hogy az
anatómia, és hozzá kell tennem, az élettan, filozófiai-teológiai
színezetű interpretálása nem volt szokatlan a 16. század orvosi és
filozófiai irodalmában. (Nutton, V.: Wittenberg anatomy. In: Groll, D.
P.-Cunnigham, A. (ed.): Medicine and the Reformation. London, 1993.) Ez
nem állt ellentétben az anatómia kutatásának, egzakt megismerésének
törekvésével. A Commentarius az egész antropológia tankönyve, benne
azonban még nem találhatók meg a legújabb ismeretek. A 12 évvel később
kiadott Liber már nagymértékben támaszkodik az autores recentioresre. A
Fabricat most már jól ismerő, Vesaliust többször név szerint idéző
Melanchthon szemében azonban Galénosz tekintelye semmit sem csökkent. A
galénoszi anatómia számára is nyilvánvaló hibáit most sem Galénosznak
rója fel. A Vesalius előttiek tévedtek, "multi errarunt ante Vesalium"
(sic!), illetve a bajok forrása a romlott szöveg (libri depravati), (C.
R. XIII. 62.). Jól ismerte a Fabricát. Saját példánya volt, amit
margináliákkal látott el, s még egy De consideratione humani corporis
fabrica című verset is írt bele. (Kinyomtatva C. R. X. 610.).
Melanchthon Vesalius-recepciójáról ld. Rath, G.: Andreas Vesal im Lichte
neuer Forschungen. Wiesbaden, 1963.
C. R. XIII.
116.
Kaspar Peucer
(1525-1602) Melanchthon tanítványa és veje, orvosdoktor és a matematika
tanára a wittenbergi egyetemen, az anhalti herceg udvari orvosa. A
wittenbergi paracelzisták köréhez tartozott. Főműve a Commentarius de
praecipuis divinationum generibus (Wittenberg, 1553) nyolc kiadást ért
meg.
A spiritus sanctus
jámbor embereknél keveredik a szívben és agyban lévő "testi" spiritussal
és elősegíti Isten megismerését. A galénoszi pneuma- (spiritus) tant a
De placitis Hippocratis et Platonis alapján tárgyalja, illetve onnan
vett idézetekkel támogatja (C. R. X1II. 88-89.). A kézirat lezárása után
jelent meg J. Helm rendkívül alapos, kitűnő tanulmánya "Die
Galenrezeption in Philipp Melanchthons De anirna". (1540/1552) Med Hist.
Journal, 31. (1996) 298-331. Helm egybeveti a galénoszi görög szövegeket
a melanchthoni művek megfelelő részeivel. A szöveghelyek precíz
elemzésén alapuló fejtegetései teljesen világossá teszik Melanchthon
antropológiai Galénosz-recepcióját.
C. R. III. 907 ff.
az ajánlás p. 911. Juan Louis Vives (1492-1540) nagytudású humanista.
Párizsban egyetemi tanár, Londonban rövid ideid VIII. Henrik udvarában
praeceptor. "De anima et vita libri III." 1538-ban jelent meg Baselben,
tehát nem sokkal Melanchthon "De animáját" megelőzően. Vives maga is
eklektikus arisztoteliánus. Az egyetemi oktatás és tudományfelosztás
szempontjából érdekes opusában foglaltak (De disciplina libri XX.,
Amsterdam 1535.) mind arisztotelészi írások, ill.
kommentárok.
M. Dressernek
(1536-1607) még egy munkája ismeretes, kitűnő életrajzot írt Krato von
Kraftheimről Curriculum vitae Joh. Cratonis a Craftheim, Lipsiae, 1587.
(Biogr. Lexikon, Hirsch-Hübotter II. 308.)
Dilthey, Wilhelm:
Das natürliche System der Geisteswissenschaften, Dritter Artikel. In:
Archiv für Geschichte der Philosophie. 1893. 226-227.
Vö.: Müller,
Konrad: Phil. Melanchthon und das kopernikanische Weltsystem. Centaurus
9. (1963/64) 16-28.
Eredetileg
Oechslein (1541-1606). Nemcsak latinizált neve jelzi humanista voltát,
de egész életműve és egyetemi állomásai is. Baselben még az eloquentia
és az etika tanára (1579), később a württembergi herceg udvari orvosa,
majd az újonnan alapított altdorfi egyetemen a medicina, az ars
fakultáson a philosophia naturalis és a metatizika rendes tanára. A
filozófiai karnak több ízben dékánja. Burghardt, A.: Geschichte der
medizinischen Fakultät zu Basel. 1460-1900. Basel, 1917, 17 f, valamint
Recktenwald, H.: Die Fränkische Universität Altdorf Nürnberg, 1966, 17.
és 79. f. A Jöcher által említett Epistolae medicae-nek, mely Joh.
Hornung Cistae medicae c. írásával együtt jelent meg, nem sikerült
nyomára bukkannom.
"Il etait
certainement l'un plus habiles Metaphisicus de ça temps-la". Bayle.
Dict. "Taurelle". Idézi Schmid. Schwarzenberg, F. X.: Nikolaus
Taurellus, der erste deutsche Philosoph. Erlangen, 1864. (2. Ausg.)
127., Vö. még Petersen: op cit. 212 sequ. Orvostörténeti monográfiákban
nem találkoztam Taurellus nevével. Ch. G. Kestner két kötetes
Bibliotheca Medica-jában említi Taurellust, megadva a Med. Praedict.
teljes címét a semiologiai írások között. Egyetlen más munkáját sem
említi. Vö. Christ, Guil. Kestneri P. et M. D.: Bibliotheca Medica etc.
Jena, 1746. p. 504-505. A könyvre Magyar László volt szíves felhívni
figyelmemet. Jöcher így ír róla: "...ein Philosophus und Medicus... Er
hatte einen feurigen Geist und eine tiefe Einsicht in die
philosophischen Wissenschaften, wobey es ihm nicht an Muth mangelte,
seine Gedanken frey zu bekennen, und in Schrifften an Tag zu legen."
Allg. Gelehrten-Lexikon. 1028/1029.
Valla szövegét
idézi Harth, D.: Philologie und praktische Philosophie. Untersuchungen
zum Sprach- und Traditionverständnis des Ernsmus von Rotterdam. München,
1970. p. 119.
De Dignitate
Hominis. Lateinisch und Deutsch, eingeleitet von E. Garin. Bad Homburg,
1968. 64.
Vö. Synopsis
Aristotelis Metaphysices. (1596) p. 72. és Med. Praed. Meth.
Praefatio.
Discussionum
metaphysicarum et physicarum libri IV. Már a cím is a lényegre utal. Ld.
még Phil. Triumphus 80, 85 és 90., továbbá Metaphysices universalis
Partes quatuor, valamint a Med. Praedict. Meth. előszavát. Az
"ingeniosissimus professor", ahogy Leibniz nevezi (olvasható: Joachim
Friedr. Fellernél "Otium Hannoverianum sive miscellanea ex ore ... G. G.
Leibnitii" Lipsiae, 1718 pag. 141), altdorfi professzorként írja az
orvostörténelemben eddig nem ismert, a filozófiatörténetben sem említett
emblémagyűjteményét: Emblemata Physico Ethica Naturae Morum (Nürnberg,
1590). Ezt a kiadást még kettő követi, 1612-ben és 1618-ban. Utóbbi
editiókhoz csatlakoznak az ugyancsak alig ismert "Carmina funebria Nic.
Taur. " Mint ez az ad lectorem prefatióból kitűnik, a distichonokban
írott versek és ábráik kifejezetten didaktikus céllal készültek. Az
előszóban megírja, hogy már az emblémagyűjtemény kézirata is annyira
megnyerte tanítványai tetszését, hogy kérésüknek tett eleget, amikor az
Emblematát nyomdába adta, megértvén, hogy a filozófiai tankönyvek
sztoikus szigora (stoica austeritas) nem minden studiosusnak teszi
könnyűvé a tanulást. A poema viszont a hozzátartozó illusztrációval
kedvező forma a memorizáláshoz. Az előszó hangvétele és a könyv
keletkezéstörténete azt bizonyítja, hogy Taurellus nemcsak jó, de
kedvelt tanár volt.
Synopsis
Metaphysices Aristotelis. (Hanau 1596). Ennek a kortársak által
megtámadott írásnak Jac. Wilhelm Feurlein nyújtott védelmet egy
dissertatio apologeticában (Jöcher, 1029), a "Taurellus defensusban",
melyet Taurellus, általa újra kiadott Metafizikája elé helyezett:
Dissertatio apologetica pro Nicolao Taurello philosopho altdorfiano
atheismi et deismi iniusto accusato et ipsius Taurelli Synopsis
metaphysices ob rarietatem recusa cum annotationibus editoris. (Nürnberg
1734). A nagytekintélyű Jacob Schegk (1511-1587) orvos- és filozófus
professzor igaz tanítványaként nem elvileg bírálta Arisztotelész
követőit, inkább korrigálni kívánta munkáikban azt, ami nem felelt meg
kora tudásának. Ennek kapcsán fejtette ki mindig saját véleményét. Így
igazgatja helyre több Arisztotelész-kommentárjában Piccolominit és
követőit: hoc est physicarum et metaphysicarum
discussionum de coelo libri II. adversus Franciscum Piccolominem
aliosque peripateticos. (Amberg, 1603). Hasonló olvasható a
hoc est de mundo libri II-ben (Amberg, 1808). A De rerum aeternitate
(1604) pedig az a négy részből álló metafizika, "in quibus placita
Aristotelis, Vallesii, Piccolominei, Caesalpini, Societatis
Coninbricensis aliorumque discutiuntur, examinatur atque refutatur"
Arisztotelészt sem kíméli, követőinek "tévedéseit" újból és újból
kiigazítja. Tíz Arisztotelész kommentárja közül a metafizikán kívül,
főleg a De elementis és a De anima szerepel az egyetemi könyvlistákon.
(Taurellus Arisztotelész kommentárjainak bibliográfiáját ld. Latin
Aristotle Commentaries. ed Ch. Lohr, 1986, 449-450.)
Phil. Triumph. 303
f., De rer. aetern. 624-25., (a szöveget ld. Petersennél op. cit. 226
ff.)
Ld. Quaestionum
Medicarum libri II. cap. 17. (Velence 1593 és 1604). Cesalpino különösen
kedvelte a quaestionest mint műfajt. A kommentárt jelentőségében még a
késői humanista egyetemen is közvetlenül követi a Quaestio mint műfaj. A
Quaestiok vagy vegyes tartalmúak, Quaestiones quodlibetales, vagy egy
meghatározott tudományág rendszerezett quaestioi, amint azok a
"Summa"-kban találhatók. A humanistáknak ez a szakirodalmi műfaja,
tankönyvi formájában nem különbözött magának a skolasztikának az
írásaitól. Íróik aktivitása egyetemi előadásaikról is
tanúskodik.
Részletes elemzését
ld. Boas, Marie: The Scientific Renaissance 1450-1630. London, 1962. 65.
- A Cesalpino személyével és munkásságával foglalkozó hatalmas irodalom
szükségtelenné teszi, hogy e helyen bővebben tárgyaljam.
Cesalpinus:
"Daemonum investigatio peripatetica, in qua explicatus locus Hippocratis
si aliquid divinum in morbis (Firenze, 1580). Ennek velencei (1593)
kiadása egyesíti ezt a munkát a Quaest. Peripat.-tal és még két orvosi
írással. Ezt a kiadást nem volt módomban kézbevenni. Taurellus
Cesalpinot pantheizmussal is vádolja, mégis, ennek némileg
ellentmondóan, keresztény hitét (nem filozófiai felfogását!) "pie et
vere" jelzővel illeti (Alp. Caes. Praef 37). Taurellust emiatt is többen
támadták. Ez ügyben is akadt védője. Hier. Arconatus 1597-ben írt
költeményében védelmébe veszi mondván, Taurellus nem Cesalpino személye,
hanem csak "vana et sophistica" tanai ("dogmata") ellen küzd. (Cesalp.
pro N. Taurello in Taurellus, Emblemata physico-ethica, Nürnberg
1602).
"Quid enim nobilius
quam Parisiis et in nonnullis Italiae et Hispaniae urbibus Scholae? quos
inter et medicos annumero, quoniam ipsorum in Philosophia praecipuum
stadium est, sine qua certe medicinae ars minime investigare potuisset
(kiemelés tőlem Sch. E.) Benedicti Acolti Aretani dialogus de
praestantia virorum sui aevi... ed. Benedetto Bacchini, Parma, 1689. p.
122. Újra kiadta C. G. Gallesti Firenze, 1866.
Petersen op. cit.
199.; Jöcher; Allg. Gelehrten Lex. p. 2127.
Jacobus Zabarella:
De rebus naturalibus libri XXX.; a majna-frankfurti 1607. évi kiadás
alapján. Cap. XXXI-II. pag 102. Zabarella az átlagosnál messze nagyobb
érdeklődését a medicina iránt minden valószínűség szerint tanára
Tomitanus keltette fel. Bernhardinus Tomitanus (1517-1576) költő,
filológus, filozófus és orvos, 1535-ben szerezte e két utóbbi tárgyból
doktorátusát szülővárosa, Padua egyetemén. Mielőtt 1543-ban a logika
rendes tanára lett, magánelőadásokat és nyilvános filozófiai és poétikai
felolvasásokat tartott az ún. paduai logikai iskola keretein belül. Itt
és ekkor kezdte meg felolvasásait Arisztotelész műveiből. Előadásai
alapján írta meg egyik legolvasottabb tankönyvét: Introductio ad
sophisticos elenchos Aristotelis, amit az Animadversiones in I.
posteriorum Aristotelis és a Solutiones contradictionum in Averrhoe et
Aristotele követtek. 1543-ban a paduai egyetemen a logika rendes
tanáraként tartott rendkívül népszerű logikai előadásai nemcsak az
egyetem falain belül de Itália határain túl is nagyhírűvé tették.
Tanítványai között sok, később nagyhírű tudóst találunk. Éveken
keresztül volt hallgatója Jacobus Zabarella is. Azt a szabad szellemet,
a kutatási szabadsághoz való ragaszkodást, amit Zabarella oly
konzekvensen hirdetett, már Tomitano is képviselte. (1554-ben az
inkvizíció protestantizmussal vádolja két Erasmus-mű fordítása kapcsán)
20 évi filozófia-logika tanítás után, melynek kapcsán a medicina
teóriáját soha nem hagyta figyelmen kívül, rámutatva a két diszciplina
szoros összefüggésére, az orvosi fakultás elméleti katedrájára szeretett
volna átmenni. Ezirányú kérését azonban elutasították, mondván elégedjék
meg azzal a nem csekély dicsőséggel, amit a filozófiai fakultáson ért
el, tanítsa tovább a logikát, "amiben messze többet ért el, mint
mindenki más" (Jöcher, IV/1246). Ez a válasz olymértékben
kedvetlenítette el, hogy feladva katedráját, Velencébe költözött, ahol a
továbbiakban kizárólag medicinával foglalkozott. Nem hanyagolva el az
elméletet sem, igen kiterjedt praxist folytatott. A morbus gallicusról
írott munkáját az 1566 és 1567 között Velencében a "De morbo gallico"
című colligatumban adták ki. Tomitanusnak, mint irodalmárnak és
nyelvésznek magyar vonatkozása is ismeretes. A "Padovai diákdal" néven
ismert költemény egy magyar diáktól hallott magyar szerelmes vers, amit
az ismeretlen nevű padovai diák latin nyelven mondott el Tomitanonak,
aki azt olaszra fordította és a toszkán nyelvről írott tanulmányában
(1545) mint stíluspéldát idézi. Vö. Szabolcsi Bence: Egy XVI. századi
magyar költemény nyoma az olasz irodalomban. Irod. Tört. Közl. 1933,
134-135. ld. még Daniele A.: B. Tomitano, Dai "Raggionamenti a Quattro
libri della lingua toscana", Museum Patavinum, 1983. Tomitanus 1572-ben
írott többkötetes elveszett életrajzát már kortársai közül is kevesen
látták.
Vö. Petersen, P.:
Geschichte der aristolelischen Philosophie in Deutschland (Leipzig,
1921); Az olasz iskolával összefüggésben az oxfordi arisztotelizmust
tárgyalja Schmitt, Ch. B.: John Care and Aristotelism in Renaissance
England (Kingston-Montreal, 1983); itt a határterületeket érintő
legújabb irodalom is megtalálható.
"...Possumus etiam
de multis effectricibus artibus id ostendere, ut de arte medica, quae
multa somit a libris de anima, ut hoc consíderat Paulus Venetus, sed hoc
aliis considerandum relinquimus. Restat considerandum, quomodo scientia
de anima sit utilis ad scientiam naturalem, sed hoc videtur clarum, cum
ab ipso Aristotele sumitur. Est enim tanquam principium animalium."
Zabarella: In tres Aristotelis libros de Anima Commenlarii. (A velencei
1605. kiadás alapján, 6 v., a szöveget közli: Schmitt: op. cit.
253.
De natura logices,
I. c. 8. p. 18 az Opera logica 1603-as kiadásában (első kiadás)
Strassburgban jelent meg 1594-ben. Vö. még Petersen 197.
Zabarella op. cit.
21. "Ego semper sententiam illam verissiman esse existimavi, quam Graeci
interpretes significare visi sunt, logicam instrumentum esse
philosophiae eiusque naturam non posse melius et optimus quam
instrumenti nomine significari et declarari, proinde eius logicae esse
disciplinam instrumentalem seu habitum instrumentalem. Haec sententia
cum ratione, tum Aristotelis testimonio fuit a nobis in praecedentibus
declarata" etc. (kiemelés tőlem Sch. E.)
Iacobus Zabarella:
Opera logica, (repr.) Frankfurt, 1923. cols. 1269-1270. Vö. még Bourgey,
L.: Observation et expérience chez Aristote. Paris, 1955., valamint Ch.
B. Schmitt: Experience and Experiment. A Comparison of Zabarella's in De
motu. Studies in Renaissance XVI. (1964), 92 ff.
Ez nem azonos a
medicinában tradicionális "theorica-practica" bontással.
Nik Eth. III.
6.
A metodika
kérdéséhez, melynek részleteibe nem mehetek bele, s nem is a filozófia
egyetemi oktatásának problematikája, ld. Petersen 213. A szintetikus és
analitikus módszer eredeti kérdését ld. Galénosz: De methodis (I. o. 3.
a.). A logika filozófiához tartozásáról ld. Calov: Tractatus novus de
methodo docendi et disputandi etc. Scripta philos. Witt.
1673.
De methodis. Lib.
II., c. 6. p. 180.
In libros
posteriorum analyticorum commentaria. Opera Logica col. 658. Liber I.,
ml. 10. (a frankfurti 1623. évi kiadás alapján). Zabarellához és az
arisztotelész kommentárokhoz ld. Edwards, W. P.: The Logic of Iacopo
Zabarella. New York, 1964., valamint Peter Petersen: Geschichle der
aristotelischen Philosophie im protestantischen Deutschland, op. cit.
39.
Ennek a kérdésnek
részletes elemzését az Averroes-kommentárokkal való összefüggését és
kiterjedt irodalmát ld. Ch. B. Schmitt: op. cit. (Zabarella) főként 102
ff.
A 14. század elején
Párizsban a medicina és a többi tudományág között intenzív kapcsolat még
tisztán elméleti síkon halad: "via intellectualis". A század végefelé az
"új" filozófia hatására, már a "via pragmatica" és a "via scholaris" van
előtérben. Az olasz egyetemek mellett az európai medicinát a
későközépkorban leginkább alakító párizsi egyetem szellemi életéről vö.
E. Seidler: Die Heilkunde des ausgehenden Mittelalters in Paris.
Wiesbaden, 1967.
Az újplatonizmus
fogalma alá tartoznak mindazok a szellemi áramlatok, melyek az antik
újplatonista iskolákból származnak. Elemei a középkori latin kultúrában
tovább élnek, főként az ágostoni tradícióban, a reneszánszban
újjáélednek. A nyugati kultúra újból és új formákban találkozik a
medicinát is nem kevésbé befolyásoló áramlataival. Anélkül, hogy az
újplatonizmus elvi kérdéseinek az Arisztotelész dominancia idején való
feléledésének taglalásába bocsátkoznék, meg kell jegyeznem, hogy a
tudomány és vele a medicina számára, illetve abban betöltött szerepére
több fény vetül, ha tudjuk, hogy az újplatonikusok (Plótinosz,
Porphüriosz, Proklosz, Philoponosz) az arisztotelészi és
poszt-atisztotelészi logika kiváló ismerői és művelői voltak.
Arisztotelész logikai írásaihoz írott kommentárjaikban az újplatonikusok
arisztotelészi értelemben relativizálták a tudományt, amennyiben
korlátait felismerve, nem voltak hajlandók a gondolkodás legfőbb
céljának tekinteni egy erre irányuló dedukció-szisztémát. A hagyományos
tudományfogalom és az újplatonizmus hozta változások problematikáját
részletesen tárgyalja Tsouyopoulos N.: Die Entdeckung der Struktur
komparativer Begriffe in der Antike Arch. f. Begriffsgeschichte 14
(1970) 152-171, valamint Der Einfluss des Neoplatonismus etc., Sudhoffs
Arch., 60 (1976) 33-44 c. írásaiban. Példaként Jean Fernel De abditis
rerum causis c. munkájának fogalmi struktúráját elemzi, bemutatva az
újplatonizmus befolyását Fernel műveire (37-38). Ehhez hozzá kell
fűznöm, hogy Fernel egyike azoknak a neoterikus auktoroknak, akik éppen
Arisztotelészre hivatkoznak legtöbbet, miközben egyik-másik hipotézise
klasszikusan újplatonista hatás alatt született. Az újplatonista
gondolatok és metódusok bejuthattak az egyetemre anélkül, hogy az
újplatonisták munkái önállóan kerültek volna előadásra. Fernel példája
is kétségtelenné teszi, hogy az újplatonizmus a tudományos hipotézis
lehetővé tételével szétfeszítette az empirizmus határait. Hipotetikus
entitások nélkül a medicina nem fejlődhetett volna. Fernel eme
eljárására vonatkozóan ld. még Schultheisz E. Comm. Hirt. Artis Med
149-157 (1995-199G) 36-37 és 53.
Vollgast, S.:
Naturwissenschafl und Philosophie im Spannungfeld, zwischen Renaissance
und früher Neuzeit. NTM-Schriftenreihe 23 (1986) 93. Vö. még Weil, E.:
Die Philosophie des Pietro Pomponazzi. Arch. Gesch. d. Philosophie, 41
(1932), 127-176. Pomponazzi De naturalium effectuum admirandorum causis
című természetfilozófiai írásában a folyamatok és események kauzalitását
szigorúan asztrológiai értelemben tárgyalja, méghozzá a skolasztikus
asztrológia szellemében, mellyel élesen szemben állnak Pico
asztrológiaellenes írásai. (A De naturalium 1567. évi Baseli kiadása
alapján cap. X. 122; Pico In astr. lib. XII. 415, valamint I.
3.)
Analytica
posteriora 996-1000. Erre vonatkozóan ld. még Heidelberger, M.-S.,
Thiessen: Natur- und Erfahrungen. Von der mittelalterlichen zur
neuzeitlichen Naturwissenschaft. Hamburg, 1983. A Corpus Aristotelicum
és a medicina közötti ismeretelméleti kérdéseket Diego Garcia tekinti át
[The Structure of Medical Knowledge in Aristotle's Philosophy. Sudhoffs
Arch. 62 (1978) 1-37.]. Vizsgálja a tekhné (általában) és a tekhné
iatriké közötti különbségeket a Nikomachosi etika VI. könyve alapján. Az
etika és medicina szemléletének összefüggö kérdéseit Arisztotelésznél,
továbbá a medicina helyét az arisztotelészi tudáskatalógusban a
Metaphysica VI. és XI. könyve alapján.
Lichtenthaeler,
Charles: Geschichte der Medizin. 3. Aufl., Köln, 1982,
440.
Kalbfleisch, K.:
Über Galens Einleitung in die Logik. Jb. Klass. Philosophie, 23 (Suppl.)
Leipzig, 1897. 20 ff., valamint Temkin, O.: Galenism. Rise und decline
of a medical philosophy. London, 1973.
A korszak
orvosfilozófusainak, mint pl. a német egyetemeken Taurellus mesterének
Joh. Schegknek és számos tanítványának, Itáliában Zabarella iskoláját
követő, filozófiát is oktató, a tárgyat a medicinával párhuzamosan
művelő orvosoknak munkásságával, egyetemi előadásaival és írásaival
foglalkozom tanulmányom következő, második részében.
A teljes szöveget
A. Schnidling közli: Humanistische Hochschule und freie Reichstadt.
Wiesbaden, 1977. 162 ff.
Fundatio et
ordinatio universalis scholae Haffniensis, valamint Ordinatio lectionum
in Accademia Haffniensis... 1537. A szöveget W. Norwin közli, Kobenhavns
Univensitäts - Reformationen, Kopenhága, 1940. 2, 22-25.
A sapiens atque
eloquens pietast veszi át a helmstedti egyetem az 1575/76-os tanévben
szerkesztett statutuma is. Urkundenbuch der Universität Wittenberg
1502-1611. bearb. v. W. Friedenburg. Magdeburg, 1926. 1. 180. ld. ehhez
még Grossmann, W.: Humanism in Wittenberg 1485-1517. Niewukoop, 1975.
Vö. Baumgart, P.-Pitz, E. Die Statuten der Universität Helmstedt.
Göttingen, 1963. par. 184. p. 119.
Spitz meghatározása
illik ide: "...the dominant characteristic of humanism was its
practical, didactic and moralistic nature. A pedagogical purpose
directed toward an ethical end..." Spitz, L. W.: The Course of German
Humanism. in: H. A. Oberman-M. A. Bradey (ed.): Itinerarium Italicum.
The Profile of the Italian Renaissance in the Mirror of its European
Transformations. Leiden, 1975. 172. Vö. még Reinhard, W. (Hg.)
Humanismus und Bildungswesen des 15-16. Jahrhunderts. Weinheim, 1984.
különösen 170-195.
Vö. Seifert, A.:
Die jesuitische Reform 1570-1650. in: Die Ludwig-Maximilian-Universität
in ihren Fakultäten. hg. v. I. Spörl. Berlin, 1980. ld. még Schnidling,
A.: Humanistische Hochschule. Wiesbaden, 1977. főleg 162
f.
Az ún.
konfesszionális humanizmus irodalmát ld. Kaegl, W.: Humanistische
Kontinuität im konfessionalen Zeitalter. Basel, 1954.
A teljes szöveget
ld. Schindling; op. cit. 164 ff.
Seifert, A,: op.
cit. (Texte und Regesten). 248.
A doctrina itt a
szaktudományt jelenti hasonlóan a scientiához. A szöveget ld. Pitz, E.:
Die Statuten der Universität Helmstedt. Göttingen, 1963: 16 ff. - Az
egész kérdéskomplexumot összefoglalta Melanchton egyik kitűnő
tanítványa, David Chyträus a helmstedti egyetem statutumainak
szerkesztője, De ratione discendi et ordine studiorum című tanulmányi
útmutatójában, melyet halála után fia adott ki. (Nekem csak az 1576. évi
2. kiadás állott rendelkezésemre.) - Chyträusról ld. Baumgart, P.: Die
Gründung der Universität Helmstedt. Braunschweig. Jahrb. 57. (1976)
35-48.
A kifejezés
Kristellertől származik: Movimenti filosofici del Rinascimento, Giornale
della Filosofia ltaliana XXIX. (1950) 275 ff.
De vita propria
LIV. In: Hieronymi Cardani Opera omnia, Sponius, Lyon 1663. (ennek
facsimile kiadása A. Buck bevezetésével Stuttgartban 1966-ban jelent
meg, itt Cap. XXXVIII. 2. (Ld. még Buck, A.: Cardanos
Wissenschatsverständnis in seiner Autobiographie. Sudhoffs Archiv 60
(1976) 1-11.) - De libri propriis ac de mirabilibus operibus in arte
medico factis. Lugd. 1557. Filozófiai műveiben kifejezett
arisztotelizmusa mellett újplatonista tanok is felismerhetők (Opuscula
medica et philosophica Basel, 1566 - az 1663. évi Opera omnia
kiadásban.).
Vita, XXXIX.
31.
Az asztrológia
Cardanonál a "magia divinatrix" része. (De venenis I. 17. Opera omnia,
VII. 298, vö. még Buck: op. cit. 10.) Cardano számára a természetes
módon nem magyarázható jelenségek megismeréséhez bizonyos személyes
adottságok is szükségeltetnek, amiket ő a maga személyét illetően
sajátos tulajdonságként (proprietas), mint splendort, egy bizonyos
szellemi ragyogást, másutt mint saját "szellemet" (spiritus) ír le (Vita
XVIII. 30. Vita XLVII.). Valójában a tehetségről és az intuícióról van
itt szó. Ez a gondolat Franciscus Patriciusnál (Francesco Patrizzi de
Cherso, (1529-1597) is megtalálható, aki azt írja, hogy a tudás nem
egyszerűen objektív logikai-metafizikai folyamat eredménye. A tudás
lényeges része a megismerés tárgyára irányuló egyfajta intenció
("intensio cognoscentis in cognoscibile"). Panarchias Lib. XV; de
intellectu - Nova de universis philosophia, Ferrara 1591, 31. vö.
Cassirer: op. cit. 142. Patrizziről ld. Kristeller, O. P. Eight
philosophers of the Italian Renaissance, 1964. s. 1.
"Astrologie und
Magie stehen ... in der Epoche der Renaissance so wenig in Widerstreit
gegen den "modernen" Naturbegriff, dass sie viel mehr beide zu seinem
mächtigen Vehikel werden". Cassirer, E.: Individuum und Kosmos in der
Philosophie der Renaissance. Leipzig-Berlin, 1927, 107. Az okkultizmus a
reneszánsz kezdetével egyébként is meglepően felvirágzott: "Nearly all
of the cultural significant figures of the late fifteenth and sixteenth
centuries showed interest in one or more occult sciences" írja Nauert:
Agrippa and the Crisis of Renaissance Thought. Urbana, 1965,
226.
Ficino a De vita
triplici három könyvében az egész medicina felépítését rajzolja meg
asztrológiai alapokon. Az asztrológiáról szóló fejtegetései több más
művében, főként leveleiben is olvashatók. (Epist. Lib. I. és III.) A De
vita triplici elemző tárgyalását és Ficino asztrológiához való viszonyát
ld. Copenhaver, Brian P.: Astrology and magic, in: The Cambridge History
of Renaissance Philosophy. Ed. Ch. B. Schmitt Cambridge 1988, 274 ff. Az
asztrológiát elutasító Piconál a magiag naturalis a scientia egy része
(Cassirer szerint "emanatische Form der Physik" op. cit. 116.). Ezzel
szemben a magia ceremonalistól Pico is elhatárolja magát, Pico: In
Astrologiam libri XII (Lib. III. c. 27). Pico asztrológiaellenes
kritikája kapcsán azonban nem felejtendő el, hogy végső soron
kirohanásainak oka nem annyira logikai és ismeretelméleti
fenntartásaiban keresendő, mint inkább abban, hogy az asztrológia
elfogadása az "anyag" uralmát jelentené a "szellem" felett (in astr.
lib. IV. c. 12.), valamint Disputationes adversus astrologiam
divinatricem (1493). (A Garin-féle 1976. évi kiadás alapján 87-88). Az
1486-ban írott Oratio de hominis dignitateban Pico tulajdonképpen
megkísérli létrehozni az arisztotelizmus, az averroizmus, az
újplatonizmus és a hermetikus tanok közötti pax philosophicat (Moreau
1976, 45), ahol viszont a "mágia a filozófia csúcsa" (apex et fastigium
totius philosophia) Apologia, Opera, fol. 170.
Az asztrológiának a
természet megismerését és megértését elősegítő funkcióját magyarázóan
írja Cassirer: "Die astrologische Kausalität wird um einen modernen
Ausdruck zu gebrauchen, zur Bedingung der Begreiflichkeit' der Natur",
op. cit. 107. A medicinában a továbbélő asztrológia Paracelsus műveiben
teljesedik ki. Ahogy nála a filozófia "der erste Grund der Arzney", úgy
az asztronómia (asztrológia) az "ander Grund". Sudhoff szövegkiadása
alapján, München 1924, 68. Paracelsus fejtegetéseit a medicina négy
oszlopáról (Philosophia, Astronomia, Alchimia, Virtus) ld. Paragranum
56-79. A 16. századi egyetemen a matematika tanszék több professzora
orvos volt, nem egy később, vagy éppen előbb a medicina tanára. A
matematika keretében előadott diszciplínák között találjuk az
asztronómia mellett az asztrológiát, optikát, mechanikát. Az asztrológia
nemritkán szerepel a vizsgakérdések között, illetve a disputációk tárgya
volt. Az oxfordi egyetem tézisei között találjuk pl. 1590-ben az "An
divinatio astrologica sit probanda?" vagy 1593-ban az "An chymicus sit
philosophus?" című téziseket (Clark, A. ed. Register of the University
Oxford Vol. II. 1571-1822, 175.) másrészt a következő században, talán
az időnkénti túlzások miatt az oxfordi statutum 1619. évi megújításakor
kifejezetten tiltják az előadott tárgyak okkult vonatkozásainak
előadását (Gibson, S. (ed.). Statuta antiqua Universitatis Oxoniensis,
Oxford 1931, 529). A medicina és a matematika, valamint a medicina és az
asztronómia, ill. asztrológia együttes egyetemi oktatásának kérdését az
orvosoknál külön dolgozatban tárgyalom.
Cassirer jelzője,
op. cit. (1927) 93.
"Virtus et
sapientia tua Ficine" - írja - "tanta in nostra Academia Parisiensi
circumfertur, ut cum in doctissimorum virorum collegiis, tum in
classibus etiam puerorum tuum nomen ametur atque celebretur" (Rob.
Gaguini Epistolae et Orationes, Ed. Thuasne, Paris 1903/4, II. 20.) P.
Mesterwaldt alapján idézem, aki a teljes szöveget közli (Die Anfänge des
Erasmus, p. 165.). Robertus Gaguinus (meg. 1501) a trinitarius rend
későbbi generálisa 1463 óta volt a párizsi egyetemen előbb a retorika,
majd a kánonjog tanára, történész, filozófus, XI. Lajos könyvtárosa.
Történelmi művei is megjelentek. Giovanni Pico két munkáját franciára
fordította (Jöcher Allg. Gelehrten Lexicon II/825).
Vö. Zeck, E.: Der
Publizist Pierre Dubois. Berlin, 1911., valamint Langlois, Ch. V. La vie
en France au moyen âge. Paris 1928. 60.
Langlois: op. cit.
61.
Langlois:
uo.
Az utóbbi három
évtizedben ez a kutatás a tudomány- és filozófiatörténet terén
felgyorsult és új megismerésekhez vezetett. Ez Kristeller mellett
elsősorban a másfél évtizede elhunyt Charles B. Schmitt igen eredményes
munkásságának köszönhető: Schmitt, Ch. B. Studies in Renaissance
Philosophy and Science, London, 1981; Ua. Towards a History of
Renaissance Philosophy, in: Aristotelismus und Renaissance, In memoriam
Charles B. Schmitt, Hrsg. von E. Keszler, Charles H. Lohr und W. Sparn,
Wiesbaden, 1988, ui: List of Publications by Charles B. Schmitt
217-232.
Csak példaképpen:
Trincavelli (1496-1551) paduai orvosprofesszor, neves filozófus,
nagyhírű graecista, C. Scarborough oxfordi orvostanár a 17. század első
felében, matematikus és filológus, Fr. Massaria filozófus, gyakorló
orvos Velencében, akinek filozófiai és orvosi munkái Baselben és
Párizsban jelentek meg, Alberto Bostoni Paduában előbb a logika,
1555-től az elméleti orvostan professzora, unokája Dominicus Bottoni
nápolyi protomedicus négy évig adott elő filozófiát, Franciscus Caballus
(1450-1510) a medicina professzora Paduában az első, aki Arisztotelészt
görög szöveg alapján adta elő, Carpentarius, Jacob (Charpentier) orvos
és matematikus, a filozófia professzora Párizsban, Antonius Musa
Brassavolus, a logika és a fizika professzora Ferrarában, III. Pál pápa
udvari orvosa.
"...we must speak
in the Renaissance not of one, but several Aristotelianisms" Lohr, Ch.
H.: Latin Aristotle Commentaries, II. Renaissance Authors. Firenze 1988
- Corpus Philosophorum Medii Aevi Subsidia, VI. Pref.
XIII.
Ehhez a kérdéshez ld. Lohr fent idézett munkáját, mely az eddig legteljesebb Arisztotelész kommentárirodalmat nyújtja.