Mivel a medicinában annak minden formájában a kezdetektől napjainkig szükségképpen kell, hogy legyenek elképzelések az emberről és a világról, melyben él, nincs és nem is lehet medicina filozófia nélkül. Különösen áll ez az európai kultúra két és fél évezredes empirikus- racionális orvostanára. Nem bizonyíték - erre nincs is szükség - csupán emlékeztető a Corpus Hippocraticum sokszor idézett, kommentált és interpretált hasonlata: az orvos, ha filozófus, az istenekhez hasonló

A preszókratikusok természetfilozófiája nélkül nem lenne hippokratészi medicus, az arisztotelészi természetfilozófia, a sztoa bölcselete nélkül, csak a legfontosabbakat említve, nem lenne galénoszi medicina. De ezek nélkül nem lenne érthető sem a középkori "Fakultätsmedizin", sem a reneszánsz orvostana. Ezt a medicina elméletét művelő orvosok a maguk korában felismerték. Tudományukat mindig ennek a gondolatnak a jegyében tanították. Ennek a diszciplínának a tanításáról az orvosoknál mégis aránytalanul kevés szó esik.

A későközépkor és a reneszánsz-humanizmus korának egyik sokat vitatott kérdése: vajon Galénoszt vagy Arisztotelészt illeti az elsőbbség, ki nagyobb jelentőségű? A szuperioritásnak ez a kérdése Hamey-ig sokakat foglalkoztatott.

A korszak tudománytörténetének egy másik lényeges aspektusát a filozófia, a medicina és a természettudományok metodológiai vitái jelentik. E diszciplínák összefüggésének módja, valamint a filozófia és a medicina már az ókor óta ismert kapcsolatának hierarchiája, sorrendje képezte vita tárgyát.

Magát a filozófia és medicina szoros kapcsolatát, összefonódását senki nem vitatta sem akkor, sem később. Tárgyalása kapcsán azonban a filozófia- és a tudománytörténészek nemritkán úgy írnak, hogy nincsenek tekintettel a filozófia e vonatkozásában betöltött kvázi szubaltern szerepére, arra, hogy a medicina viszonylatában nem mindig autonóm, legalábbis a curriculumban nem az, hanem a későközépkori és a humanizmus korának egyetemi tantervében egyrészt a teológia és a jog, másrészt az orvosi stúdium előképesítésére előírt diszciplína.

A medicina egyetemi oktatásában betöltött szerepét viszont az orvostörténészek többsége hanyagolja el. A kitűnő filozófiatörténész, Charles Schmitt, miközben a filozófiatörténészeknek is szemrehányást tesz, az orvostörténészeket azzal vádolja, hogy kevés kivétellel, hajlanak arra, hogy a reneszánszkori orvosképzés filozófiai komponensét háttérbe szorítsák, úgy művelvén némelykor az orvostörténelmet, mintha annak filozófiai eleme az oktatásban nem is léteznék. Ha Schmitt megfogalmazásában van is egy kis túlzás, az nem teljesen alaptalan, különösen ami a filozófia oktatását, az orvosi curriculumban, stúdiumban betöltött helyét és szerepét illeti. Így talán nem felesleges ennek áttekintése. Úgy gondolom, hogy enélkül a középkori-humanizmuskori orvosképzés történetéről alkotott képünk nem teljes. Ennek kapcsán Kristeller véleményére is szeretném felhívni a figyelmet, aki annak a meggyőződésének adott kifejezést: "...dass das Studium der Medizin und der Philosophie des späten Mittelalters und der Renaissance einander ergänzen, und dass sich durch ihre Verbindung ein besseres Verständnis der gelehrten Literatur der Zeit gewinnen lässt, als dies bei der bisher üblichen völligen Trennung der beiden Forschungsgebiete möglich war."

A humanizmus korának egyetemi oktatásáról annál is inkább kell szót ejteni, mivel az a "mítosz", hogy a humanista mozgalom csak az egyetemeken kívül keletkezett, tovább nem tartható fent, amint azt a korszak egyik legjelesebb kutatója Kristeller is kifejti.

Az utóbbi évtizedek kutatásai alapján mind világosabb, hogy a teológia mellett, gyakran attól teljesen függetlenül művelték az egyetemek a többi, egyre önállóbb diszciplínát. A grammatikát és retorikát követően a logikát, természetfilozófiát, matematikát, asztronómiát, majd a civil és kánonjogot, illetve a medicinát. Ez is amellett szól, hogy a középkori és a humanizmuskori egyetemi medicinát együtt vizsgáljuk a kor filozófiájának oktatásával, kiindulva a disciplinae liberales curriculumából, mely mindkét tárgy alapja.