Életrajz

A körülmények tettek íróvá. A hangos beszéd majd egymás túlordítozásának egyre terjedő és elriasztó szokása kényszerítettek a magam elé terített hófehér papir tisztaságával való versengésre. Magamat kívántam tisztázni, azt, hogy mi végből születtem erre a világra. Jó volt hinnem abban, hogy valamiféle küldetésem van, valami apró szerepet osztott rám az élet, amelynek alakításában önismeretem függvényében némi sikerre is számíthatok. Mert azt szülővárosom levegőjével együtt szívtam magamba, hogy "dícsőség nélkül, barmok gyanánt" fogunk az életből kimúlni, ha az időt és magunkat elfecséreljük.

1935. agusztus 30-án születtem Kolozsváron. Őseim 1453-ban, a város első népszámlálásakor már ott laktak, de dédnagyapámat mostoha sorsa postakisasszony nővérei mellől a Maros-menti Felvincre sodorta, ahol könyvtárral rendelkező Vigadót nyitott a főtéri sarokházban. Nagyapám szabóságot tanult és kétszer sikertelenül próbálkozott Amerikában megvagyonosodni. Apám hetediknek, utolsóként érkezett az elszegényedő családba, kiváló cipészként került aztán vissza városomba, megszobort lábbelieit Párizsba vitték. Anyám Székelykocsárdon született. Kolozsvárra költözve, miután apja, hősi halált halt az első világháborúban, anyját is elveszítette. Tizenhatévesen boronálta össze a rokonság az akkor nála csaknem kétszer idősebb apámmal, aki esztendőkkel azelőtt a kommunistaságot választotta vallásául, verseket írt és térítőként a falvakat járta szabadidejében. Egyszobás lakáshoz szokott, egész életében elvből szoba-konyhás otthonnál nem kivánt nagyobbat, ahova olykor magától érthető szívélyességgel befogadott egy-egy sorsüldözött embert. Az egyik aktivista aztán egy évre elszerette anyámat, de a román fővárosban fogant nővéremmel anyám érzéseiben megtisztulva visszatért apámhoz, aki visszafogadta.

Születésem után újra feltűnt városunkban az aktivista és sajnálatos félreértésen múlott, hogy apám önérzetében fellázadva idegösszeroppanása árán is a válás mellett döntött. A város peremére kerültem egy jóságos öregasszonyhoz. Három éves koromban még nem beszéltem, négy esztendős koromban pedig csak a román szót értettem. Betöltve a hat évet, harmadnap iskolába küldtek, de előbb meg kellett keresztelkednem a hidelvei református templomban. Keresztapám, Nägl József mézeskalácsos, egyben mostohaapám: katolikus. Nyárádgálfalvai cselédlány mostohaanyám a keresztanyám: unitárius volt.

Szűk- és halkszavúságom ellenére hamar megtanultam olvasni, és mert kellett, ordítva mondtam fel az évzárón a rámbízott verset. A mindig szigorú, társaim motyogását megelégelő tanító néni reménytvesztetten és dühösen utolsónak engem próbált. Megsajnáltam és nem kíméltem magam. Ettől kezdődően magamat valamely ügy érdekében, ha izzasztó erőfeszítések árán is, de sikerült legyőznöm. Késobb a szívből utált nyílvános szereplést is elvállaltam színpadon és a közélet ingoványos pódiumain.

Elemistaként esténként a Görögtemplom utcából leszaladtam az Ellenzékért a főtérre, aztán felovastam a banklinál kalapáló apámnak a fontosabb híreket. Ellenzéki lettem magam is. Apám sohasem tüzelt az "urak" ellen. Éppen csak kivette kezemből az első könyvet, amely ingyenes volt ugyan, de a háborút egyoldalúan a "vitéz" magyarok szemüvegén át dicsőítve, az ellenséget pedig a foglyok hátából szíjat hasogató fenevadaknak tüntette fel. Éppen csak elfelejtett templomba küldeni vasárnaponként és ezért minden hétfői hittanórán tagja voltam annak a kicsiny, de összetartást nélkülöző körnek, amelyet a tiszteletes úr kivánsága szerint egymás hajába fogódzva azért alakítottunk, hogy vezényszóra padlóig húzzuk egymás nehezen okosodó fejét.

Forrás:
http://user.tninet.se/~wph396t/magamrol/magamrol1.html