Fixáció és fluktuáció háborúja, amint megmondatott
(Szerzőség/anonimitás, textus/szexus, Barthes, Foucault)
Arany János mint a fene
(Történelem, történet, hagyomány és ismeretelmélet)
Hé, paraszt, melyik út megyen Nagyidára?
(Egy elváráshorizont alakulása Arany Nagyidai cigányokja olvasásakor)
"Merre tart az irodalom(tudomány)?"
(Konferenciaszöveg)
"A novellától a textusig"
(Konferenciaszöveg)
"A tanulmányíró szabadsága"
(Konferenciaszöveg)
A tájék lokátorzása
(Válasz Simon Attila "A játék korlátozása" c. kritikájára)
Kritikavita-kritika
(Vita)
Discours autrologique
(Hozzászólás Szilasi László "Mórok" c. írásához)
A Halálnapló mondatairól
(Kritika Balassa Péter Halálnaplójáról)
Most így
(Kritika Nádas Péter Esszék c. könyvéről)
Kunstwollen
(Kritika Lengyel Péter Macskakő c. regényéről)
A dzsungel könyve
(Válasz Márton László "Fától az erdőt" c. írására)
Ízléstelenségek és pofonok?
(Válasz Lányi András "Ízlések és pofonok" c. írására)
Nana
(Válasz Odorics Ferenc "Na" c. írására)
A kulturáltság korrekciója
(Válasz Babarczy Eszter "Farkas Zsolt: Mindentől ugyanannyira" c. írására)
A második legboldogtalanabb magyar kritikus
(Bán Zoltán András Hazai-kritikájához)
A szóba hozás művészete
(Eörsi István egy megjegyzéséhez)
Eörsi Lukácsa
(A "kényelmetlen Lukács" meséjéről)
Mit tett Heideggerrel a Léttörténet?
(Heidegger náci kalandja és a Kehre)
Hát, igen is, nem is."
Henry Louis Gates, Jr.[2]
"E kérdésekre határozott »igen és nem«-mel válaszolok."
Paul K. Feyerabend[3]
Harold Bloom, az egyik leghíresebb élő amerikai irodalomtörténész
és -elméletíró, a dekonstrukció korábbi képviselője, a Yale-i "Négyek Bandájának"
a tagja, a hatásiszony-elmélet kidolgozója 1994-ben nem szerényebb címmel
jelentetett meg könyvet, mint, hogyaszongya: A nyugati kánon[4].
A mű kertelés nélkül megmondja, hogy minden ellenkező híreszteléssel ellentétben
nyugati kánon márpedig létezik, itt van a könyv végén tételesen felsorolva,
mely művek tartoznak bele, a hosszú listából 26-ról részletesen is ír,
bár úgy tűnik, Shakespeare mellett valójában senki nem rúghat labdába,
továbbá az egyként elégikusnak nevezett elő- és utószóban indulattól fröcsögve
átkozza a "neheztelés iskoláját", vagyis azokat, akiket a kánonellenes
aknamunka főbűnöseinek tart.
Bloom idézi "Sir Frank Kermode"-ot, "a legjobb élő angol kritikust": "A kánonok, amelyek tagadják a tudás és a vélekedés közötti különbséget, amelyek a túlélés időálló, nem pedig érválló, eszközei, természetesen dekonstruálhatók; ha azt gondolják, hogy ilyen dolgoknak nem szabad lenniük, könnyedén találhatnak eszközöket lerombolásukhoz."[5] Majd hozzáteszi: "A kánonok lerombolásához szolgáló eszközök, mint Kermode utal rá, ugyancsak kéznél vannak, és a folyamat meglehetősen előrehaladott. Nem foglalkozom, mint azt e könyv ismételten világossá teszi, a jelenlegi vitával, mely a Kánon jobboldali védelmezői - akik állítólagos (és nemlétező) morális értékei miatt kívánják megtartani - és az akadémikus-zsurnaliszta hálózat - melyet a »neheztelés iskolájának« neveztem el és amely azért akarja megdönteni a Kánont, hogy a társadalmi változásra irányuló állítólagos (és nemlétező) programját segítse elő - között folyik."[6] Ehhez képest a mű általános fejezetei csakis és kizárólag ezt teszik: minden kétséget kizáróan az említett vitába illeszkednek, sőt, még csak azt sem mondhatni, hogy Bloom valamiféle köztes helyet foglalna el, ugyanis egyértelműen a "konzervatív", erősen kánonpárti oldalon áll.[7] Vitán kívüli, vagy inkább felüli, pozíciójának bizonygatása tulajdonképpen elég vicces dolog, minthogy a szöveg mindvégig élesen polemikus. Bloomnak a kánon védelmében felhozott érvei és egyéb retorémái között alig akad egy-kettő, amelyet ne hangoztatott volna valamely konzervatív, amelyet viszonylag sajátosnak vagy újszerűnek lehet mondani (ezek főként hatásiszony-elméletének derivátumai). Hogy elhiggye magának e (külső/felső) pozícióját, "a kánon jobboldali védelmezőinek" - és Harold Bloom egyik fixa ideája éppen ez volt egész életművében - erős félreolvasáshoz kell folyamodnia: a nyugati kánonra mint a nyugati morál kódexére hivatkozás abszurdumával nem sűrűn találkozhatott, annál többször az ellenkezőjével, ami logikus is, hiszen éppen "a baloldal" az, amelyik át akarja moralizálni a problémát, tehát az ellenfél érvelésében számíthatunk arra, hogy a "nagy művek" nagyságát nem azok erkölcsnemesítő képességével mérik. És valóban, mint később látni fogjuk.
Bloom úgy érzékeli, amint azt már Marshall McLuhantől kezdve igen sokan jósolták illetve tényként állították, hogy a jelenlegi igen alapvető, globális változások következményeképp magát az olvasás kultúráját érik súlyos kihívások. S ezt még támogatják is azok, akiknek hivatása elvileg e kultúra megőrzése és továbbadása lenne. "Néha megpróbálom elképzelni - írja -, amint Dr. Johnson vagy George Eliot az MTV rappel szembesül, vagy a virtuális valóságban szörföl, és bátorítva érzem magam ezen irracionális szórakozásformákkal szembeni valószínűsíthetően ironikus és határozott elutasításuk gondolatára. Egy nagy amerikai egyetemen irodalomtanítással töltött élet után meglehetősen kevéssé vagyok biztos afelől, hogy az irodalomtanítás túl fogja élni jelenlegi válságát. Közel negyven éve kezdtem tanári pályámat, olyan egyetemi környezetben, melyet T. S. Eliot nézetei uraltak; olyan nézetek, melyek dühítettek engem, s amelyek ellen olyan erőteljesen küzdöttem, amennyire csak tudtam. Ma, a hip-hop professzoraival, a francia-német elméletek másolataival, a nemek és a szexuális elkötelezettségek ideológusaival, a korlátlan felelőtlenségű és számú multikulturalistával körülvéve, már látom: az irodalom szak balkanizációja visszafordíthatatlan."[8]
A görög kánon szó eredetileg mércét jelentett. Szempontunkból a kulturális hagyományban három alapvető jelentése volt/van. 1. az egyház által hivatalosan Szentírásnak minősített biblikus iratok (szemben az apokrifokkal). 2. Azok a művek, melyek hitelesen megállapíthatóan egy auktor saját művei (szemben az utánzatokkal vagy hamisítványokkal). 3. Egy nemzet, egy nyelv vagy egy kultúra legfontosabbnak tartott irodalmi műveinek összessége. Az itt tárgyalt problémák természetesen ez utóbbi jelentéshez kapcsolódnak.
Az irodalmi - tehát világi - kánon nyilvánvalóan sohasem volt és nem is lehet olyan természetű, mint a végérvényesen rögzített vallási. Jóllehet az "örökérvényűségről" van szó minden kanonikus mű esetében, a kánonok azért mégiscsak folyamatosan változnak. A leggyakoribb eset, hogy egy saját korában kanonikusnak tartott mű/szerző reputációja fokozatosan csökken. Ritkább és látványosabb jelenség, amikor egy addig periférikusnak számító művet/szerzőt emel valamely késői utókor kanonikus rangra. Ez történt John Donne-nal (főként T. S. Eliot hatására) az angol, Lautréamont-nal (a szürrealisták kezdeményezésére) a francia irodalomban. A magyar irodalomban talán Csáth Géza az egyik legjobb példa.
A kánonképződés folyamatának meghatározó tényezői között leginkább a következőket szokták emlegetni: egy szerző vagy egy mű 1. gyakori hivatkozottsága írók, kritikusok, irodalomtörténészek és -teoretikusok által; 2. szélesebb körben, a nagyközönség által való elismertsége; 3. jelenléte a különböző iskolai tananyagokban.
Amerikában az utóbbi húsz évben nőtt meg azoknak a publikációknak a száma, amelyek a kánon problémáját, s egyáltalán az egész irodalmi intézményrendszert és ennek produktumait egyre inkább az ideológia fogalma felől közelítik meg. Chris Baldick, Terry Eagleton, Gerald Graff, Richard Ohmann írásai, a Leslie Fiedler és Houston Baker szerkesztette A kánon megnyitása stb. nyomán mára ez lett az egyik legfontosabb, de mindenesetre a legnagyobb hevülettel tárgyalt téma a nevezett intézményrendszer diszkurzusában. A nyolcvanas évek közepétől aztán megindul a kánon-árhullám, először szakmaibb berkekben (néhány, a nevezettek publikációinál sokkal jobb, de gyakran iszonyatosan ideologikus műveket produkálva), ám, tekintve, hogy alapvető politikai kérdéseket, és az egész amerikai társadalom számára érzékeny problémákat mozgósít, az évtized végére széles körben és vehemensen vitatott kérdéssé válik.
Egészen praktikus szempontból úgy fogalmazhatunk, hogy a kánonháború közvetlen kiváltó oka az a konkrét kérdés volt, hogy mit tanítsanak az iskolákban, de főként természetesen az egyetemeken. Mik a legfontosabb, feltétlenül tanítandó művek, mi legyen benne a - már a címmel is baj van, mint később kiderült - "Western Civ"[9], a minden diáknak, szakjától függetlenül, kötelezően felveendő általános kulturális alapismereteket nyújtó, kurzusok anyagában. Oké, de mi volt annak "közvetlen kiváltó oka", hogy ez hirtelen "kérdéssé" vált? Ha egy szóban kéne válaszolnunk, azt mondhatnánk: a multikulturalizmus térhódítása. (Ez két szó volt. Na, mindegy.) (Hogyne, névelővel három.)
Azt viszont most semmiképp se mondjuk meg, mik voltak a multikulturalizmus térhódításának közvetlen - vagy akár csak közvetett - kiváltó okai.
A probléma alapvetően azon a demográfiai faktumon alapul, hogy az Egyesült Államok népessége multikulturális. Ez persze mindig is így volt, a multikulturalizmus ilyen mértékű térhódítása viszont új jelenség. Ennek okai között talán a leggyakrabban említik, hogy egyrészt a felsőoktatás tömegessé válása következtében az addig marginálisnak számító kultúrák egyre erősebben képviseltetik magukat az érdekérvényesítés különböző intézményeiben. Másrészt, az egyetemeken dolgozók többségét ma azok a "baby boom" generációhoz tartozók teszik ki, akik a hatvanas évek nagy baloldali diákmozgalmának szereplői voltak, akiknek elkötelezett egalitarianizmusa, vagy éppen "affirmatív akciója" (pozitív diszkriminációja) nélkül ma nem lenne "can(n)on war".
Az egyértelműen európai múltú intézmény, az egyetem, kezdettől fogva európai értékeket közvetített. Mármost, az amerikai kultúra mindig is mobilisabb és piacorientáltabb volt, mint az európai. Egyfelől sokkal nagyobb szerepet játszanak benne a populáris regiszterek, másfelől sokkal összetettebb a kulturális rétegzettsége. Ezalól az egyetemek sem vonhatták ki magukat, amelyek nagy része ráadásul a szülők pénztárcájától függött, s politikájukat ennek rendelték alá, vagyis messze nem olyan tradicionalisták, mint a jobbára (nemzet)állami finanszírozású európai egyetemek.
Az irodalmi syllabusokban tehát rövidesen megjelentek a fekete, hispanic, ázsiai-amerikai, női, feminista, homoszexuális, illetve a populáris írók és kulturális jelenségek. Ez szükségképpen a hagyományos eurocentrikus tananyag bizonyos fokú háttérbe szorulását vonta maga után.
A nyolcvanas évektől kezdve (de a vita csúcspontja az 1990-92-es időszak) megjelennek azok a "konzervatív"-ként aposztrofált figurák, akikből mindez apokaliptikus látomásokat váltott ki, s polgártársaikat riogatva kiáltottak megálljt az Antikrisztus e víziójának. Olyan különböző akadémikusok és értelmiségiek, mint Roger Kimball, Hilton Kramer, Allan Bloom, Saul Bellow, William Bennett (ők hárman a "Killer B's"[10]) John Searle, Dinesh D'Souza, Irving Howe, George F. Will, Charles Skyes, James Atlas, Lynne Cheney, majd végül a The Western Canonnal Harold Bloom is felsorakozik melléjük, illetőleg a nagy példányszámú napilapok és magazinok megkongatják a vészharangot: mi lesz, ha Shakespeare helyett Stephen Kinget, az Ulysses helyett a Supermant fogják tanítani, ha az európai kultúra halhatatlan alkotásait mint politikailag inkorrekteket a szemétbe hajítják, s a helyükbe ideológiailag korrekt, ámde esztétikailag teljesen értéktelen szemetet vesznek elő.
Ezzel le is írtuk azt az érvet, amellyel minden konzervatív él és amelyet a legfontosabbnak nevezhetünk: a kisebbségek védelme és érvényesülésük elősegítése szép dolog, de az irodalomra nézve végzetes, ha politikai céloknak rendelik alá, és negligálják az esztétikai értéket, ami itt az egyetlen perdöntő körülmény. A másik oldal, a multikulturalisták viszont azzal érvelnek, hogy az a - jobbára "halott, eurocentrikus, fehér, férfi" - irodalom, amely a konzervatív kánon centrumában áll, a legkevésbé sem politikamentes, és az, amit e széplelkek - a politikaival szembeállítva - esztétikainak neveznek, a lehető legpolitikaibb dolog: ugyanis egy hosszú időn keresztül erőszakosan uralkodó, felsőbbrendűség-elvű, imperialista kultúra korolláriuma. Valójában tehát ez utóbbinak védelme a "DWEM" (dead white European male) irodalom további hegemóniájára tartott igény.[11]
A multikulturalista problematizálás alapja általában egy kategoriális dichotómia. Leggyakrabban a "faj" ("race": fehérek kontra feketék, ázsiaiak, hispanicok stb.), a "nem" ("gender": férfiak kontra nők), a "szexuális orientáció" (heteroszexuálisok kontra leszbikusok, melegek és egyéb "perverziók" képviselői), a vallás (WASP-ek [fehér angolszász protestánsok] kontra az összes többi) és (egyre ritkábban és főként az EK-ban) az osztály (a posztindusztriális társadalmak korporatista elitje, a "döntéshozók" kontra mindenki más) hierarchia-viszonyai. A baloldali értelmiség (s az értelmiség túlnyomó része baloldalinak tekinti magát), függetlenül e kategóriákon belüli hovatartozásuktól, mindig "a hangtalan", az elnyomott társadalmi csoportok szószólójaként és érdekérvényesítésének harcosaként jelenik meg.
Másfelől e baloldali nézetek fő teoretikus háttere és nyelvezete - szemben a konzervatívok angolszász hagyományaival - nagymértékben kontinentális eredetű és stílusú. Első pillanatra meghökkentő agyrémnek tűnhet, hogy Allan Bloom The Closing of the American Mind (Az amerikai elme bezárulása) című könyve, mely a konzervatív oldal egyik mérvadó megnyilatkozása, a jelenlegi kulturális romlás, anarchia, apokalipszis végső szellemi forrásait Friedrich Nietzsche és Max Weber munkásságában jelöli meg. Allan Bloom természetesen nem közvetlen ok-okozati összefüggést állít fel e gondolkodók elméleti munkái és egy nagyon is hétköznapi és mindent átható társadalmi jelenség között. Tézise sokkal inkább az, hogy a kulturális erózió illetve nihilizmus erői két jelentős (és gyakran egymást átható) elméleti tradícióra alapozódnak, egy frankofónra és egy német orientációjúra, melyeknek Nietzsche és Weber a szimbólumai illetve meghatározó alakjai. Nietzsche itt természetesen a "francia", hiszen a mai és közelmúltbéli frankofón vonal abszolút autoritásai - Foucault, Derrida, Lacan, Barthes, Deleuze, Baudrillard stb. - számára ő a nagy iniciátor. A német vonal a "marxizáló", persze (néhány, főként angliai képviselőt leszámítva) ma már távolról sem ortodox marxizálás ez, sokkal inkább egy "klasszikus német idealista filozófián", szelektív Marx-olvasáson is alapuló (és korábban általában durvább szerzőket [Lenin, Trockij, Mao] is komolyan vevő) érdeklődés, melynek fő autoritásai Weber, Benjamin, Adorno, Habermas. (Ezek természetesen csupán alapvető trendek, s nem kategorizálnak mindenkit, aki fontos, pl. így nem sorolható be az erősebben marxizáló és kevésbé szupersztár Althusser, Lyotard[12] vagy Bourdieu, illetve az immáron óriási hatású Heidegger vagy a lassan egyre ismertebb Gadamer[13].) Allan Bloomnak azonban nem mindig precíz szellemi térképre, hanem bűnösökre van szüksége.
A konzervatívok által általában emlegetett főellenségek az irodalomelméletben és -kritikában a következők: dekonstruktivizmus, feminizmus, lacanizmus, újhistorizmus, posztkolonializmus. A "hatvanas évekbeli stílusú radikálisok [...], marxisták, a »gay studies«, »ethnic studies« képviselői és a baloldali politikai meggyőződés hívei".[14] Irving Howe (a konzervatív Dissent szerkesztője) "The Value of the Canon" (A kánon értéke) c. cikkében ezt írja: "Durván a következőképp húzhatjuk meg a határokat. Az egyik oldalon állnak (és gyakran: hullanak) a kulturális »tradicionalisták«, akik politikailag a teljes skálát képviselhetik. Velük szemben egy heterogén csoportosulás áll, jobbára fiatalabb tanárokból, sokuk a hatvanas évek veteránja; ez feministákat, fekete aktivistákat, marxistákat, dekonstrukcionistákat illetve ezek keverékét foglalja magában."[15] Henry Louis Gates, Jr. (fekete balos) "Whose Canon Is It, Anyway?" (Tényleg, most akkor kinek is a kánonja ez?) c. cikkében ez utóbbiakat "kulturális baloldalnak" nevezi, melyet úgy definiál mint "azt a nyugtalan, változó halmazt, amelyet feminista kritikusok, az úgynevezett kisebbségi kultúrák kritikusai, valamint általában a marxista és posztstrukturalista kritikusok szövetsége képez - röviden a kortárs kritikai elmélet sokszínű koalícióját"[16]. A másik oldalt viszont nem definiálja, csupán kijelenti, hogy a kulturális bal számára két figura, két amolyan "»jóleső« céltábla"[17] szimbolizálja a "kulturális jobboldalt": Allan Bloom, a The Closing of the American Mind szerzője, és William Bennett, az Egyesült Államok korábbi kultuszminisztere.
A distinkció tehát nem mindig olyan egyszerű dolog. Gyakran az egyes táborokba sorolt altáborok nem egységesek bizonyos kérdések kapcsán, mint erre rövidesen példákat is látni fogunk. Akik viszont rendkívüli élességgel látják meghúzhatónak a határokat, "kultúra és barbárság között"[18], "az agresszió és a nyugati politikai hagyomány között"[19], azok az ellenféllel szembeni mindenféle érvre képesek, csak erőteljesen retorizálható legyen. Gates saját táborát óvja az efféle zavarkeltő generalizációktól: "retorikánk gyakorta úgy festi le a magas kanonikusat mint a hatalmi elit olvasmányanyagát. Képzeld el James Bakert, amint a Pisai Cantók mellett kuporog, vagy Dan Quayle-t, amint éppen a Casanissima hercegnőt nyálazza át."[20]
"Egy széles körben elterjedt vád - olvashatjuk a konzervatívnak tekinthető M. H. Abrams rezüméjét arról, mi a baja a multikultinak a kánonnal -, hogy a nagy könyvek [idézőjel nélkül írja le e szintagmát - pl. innen tudható, hogy konzervatív] standard kánonja, nem csupán az irodalomban, de a humántudományokban mindenütt, egy fehér, férfi, európai elit vagy privilegizált osztály ideológiája és politikai érdekei és értékei szerint képződött, azt eredményezve, hogy a kánon főként olyan művekből áll, amelyekben rasszizmus, patriarchia és imperializmus nyilvánul meg, továbbá amely vagy marginalizálja, vagy kizárja a feketék, hispanicok és egyéb etnikai kisebbségek, a nők, a munkásosztály, a populáris kultúra, a homoszexuálisok és a nem-európai civilizációk érdekeit és teljesítményeit. A gyakorta hangoztatott követelés az, hogy »tegyük nyitottá a kánont«, hogy multikulturális legyen, ne pedig »eurocentrikus« [idézőjel!], és hogy adekvát módon reprezentáljuk a nők, az etnikai és nem-heteroszexuális és más kisebbségek problémáit és irodalmi teljesítményeit. Egy másik követelés szerint a standard kánont meg kell fosztani elitizmusától és »hierarchizmusától« - vagyis a jobb és rosszabb, magasabb és alacsonyabb művek közötti, beépített diszkriminációjától -, hogy olyan kulturális termékek is helyet kapjanak, mint a hétköznapi hollywoodi filmek, a tévésorozatok, a populáris dalok vagy a tömegirodalom. Van a revizionista teoretikusoknak egy radikális szárnya is, akik a létező hatalmi struktúrák megváltoztatásának politikai célját követve, nem pusztán a standard kánon nyitását, de eltörlését követelik, és helyettesítését eleddig marginális és kirekesztett csoportokkal [sic] és szövegekkel."[21]
Ugyanez (a - szintén kívül- és felülállót játszó - konzervatív) Searle szabad függő összefoglalásában: "A »nyugati civilizáció« története nagyrészt az elnyomás története. Befelé a nyugati civilizáció elnyomta a nőket, a különböző rabszolga és jobbágy népességet, és általában a nemzeti és kulturális kisebbségeket. Kifelé a nyugati civilizáció története: imperializmus és kolonializmus. A nyugati civilizáció úgynevezett kánonja az elnyomás e rendszerének hivatalos publikációiból áll, és az nem véletlen, hogy a kánon szerzői csaknem kizárólag nyugati fehér férfiak, hiszen magát a civilizációt csaknem teljes egészében nyugati fehér férfiakból álló kaszt uralta. Úgyhogy nem lehet megreformálni az oktatást azáltal, hogy - a kánon megnyitásával - új tagokat engedünk be a klubba; magát »a kánon« eszméjét kell eltörölni. [Searle már csak radikális szárnyról tud.] El kell törölni valami olyasminek az érdekében, amely »multikulturális« és »nem-hierarchikus«."[22] Másfelől ez a kulturális baloldal "nem igazán gondolja, hogy a humántudományok önmagukban értékesek, kivéve mint a »társadalom megváltoztatásának« eszközei."[23]
A konzervatívok efféle helyzetleírásait persze mindig kritikai csapás követi.
A fizetett radikálisok - mondja Kimball - "az irodalom tanítását alapvetően ideológiai tevékenységként fogják fel"[24], "faji, nemi, szexuális preferencia- és etnikai származásbeli megszállottságaiknak" rendelik alá. Néven nevezhető alcsoportjaik közt "[m]indegyik elveti a tudományos elkötelezettlenség ideálját; mindegyik elemi rosszindulattal viseltetik a nyugati kultúra teljesítményeivel és értékeivel szemben; mindegyik szisztematikusan aláveti az irodalom tanítását és tanulmányozását politikai imperatívuszoknak; és mindegyik rendkívül intoleráns a véleménykülönbséggel szemben."[25] A dekonstrukció egy analitikus - tehát távolról sem baráti - bírálója, John M. Ellis, aki egy egész monográfiát szentelt az ellennek, szintén megjegyzi: "a dekonstrukcionisták általában igen ellenségesen, sőt olykor hisztérikusan reagálnak a dekonstrukció mindenféle komolyabb kritikájára, s ekként az intellektuális ellenfeleikkel való eszmecsere mindenféle lehetőségére."[26] A konzervatív tehát nyugodt és racionális, a dekonstruktor pedig hisztérikus. Ebben közrejátszhat az a mód is, ahogyan Searle nyugalomra int: "nem emlékszem olyan időszakra, amikor az amerikai iskola nem volt »válságban«"[27]. Indokolatlan a "hisztérikus tónus", mert "vannak ugyan problémák az egyetemeken, de jobbára csupán ostobaság termelődik ki, nem pedig katasztrófa. A »posztstrukturalista« irodalomelmélet elterjedése talán a legismertebb példája az ostoba, de nem katasztrofális jelenségeknek."[28] Elképzelem, ahogy szavai hatására zuhanni kezd Barthes, Derrida & Co. izgága követőinek pulzusszáma.
Katha Pollitt komoly retorikai áldozatokat hoz mindeneken kívül és felül állásának elhitetése érdekében. (Ugye emlékszünk még, hogy a kívülállók hova tartoznak?) Kijelenti, hogy egyetért mindkét vitázó féllel, azután vad kirohanásokat intéz mindkettő ellen. "Vegyük a konzervatívokat. A tudósoknak és vad kirohanóknak ezek a meglehetősen morcos példányai - Allan Bloom, Hilton Kramer, John Silber stb. -, számomra legalábbis, nem képez kifejezetten vonzó embercsoportot. Arrogánsak, gorombák, komorak, nem szenvedhetik az ostobákat - és akármerre néznek, ostobákat látnak."[29] "Nos, liberálisnak lenni nem túl izgalmas dolog, itt vannak hát a mi radikálisaink." No nem "az ultraradikálisok, akik támadják a »szövegek«, micsoda borzasztó szó, »privilegizálását«"[30] és dekonstruálnak feszt - ezekről az illedelmes Ms Pollitt nem ejt szót, hiszen ép érzékű, jóhiszemű és normális emberekhez szól. A nem ennyire radikális radikálisokkal szemben efféle érveket hoz: "Mi olyan rettenetes a bonyolultságban, az ambiguitásban, a történelmi kitüntetettségben és az emelkedett komolyságban?"[31]
"Én vagyok a te igazi marxista kritikusod, inkább Grouchót, mint Karlt követve, és fogadd el tőlem mottóként Groucho nagy intelmét: »Akármi is az, ellene vagyok!«"[32] - ironizál Harold Bloom a School of Resentment ideológusain.
Howe úgy látja, hogy a multikulturalista radikálisok gyakorlatilag bármit képesek a tananyagba felvenni, hiszen egyfelől antielitisták, másfelől az ideológiai álláspont demonstrálására éppoly alkalmas egy westernfilm, mint egy görög tragédia. "És ha történetesen nem vagy túlságosan tájékozott a görög kultúrában, akkor ez feltétlenül megkönnyíti a dolgokat."[33] Harold Bloom szerint ma "az irodalom szakos egyetemisták amatőr politológusok, hiányos műveltségű szociológusok, inkompetens antropológusok, középszerű filozófusok, eltökélt kultúrtörténészek lesznek"[34], a folyamat tehát tovább erősödik, míg végül a nem is olyan távoli jövőben, már rá sem ismerhetünk az egyetemre. "A nyugati irodalom tanulmányozása folytatódni fog, ám a jelenlegi klasszika tanszékek jóval szerényebb keretei között. Amit pedig ma »angol tanszék«-nek hívnak, át fogják keresztelni "Cultural Studies"-zá, ahol Batman képregények, mormon témaparkok[35], televízió, mozifilmek és rockzene fogják felváltani Chaucert, Shakespeare-t, Miltont, Wordsworth-öt és Wallace Stevenst."[36]
Allan Bloom szarkasztikus költői kérdése a totális "balkanizálódás" következményeiről: "Csupán Szókratész tudta, egy élet szakadatlan kutatása után, hogy milyen tudatlan. Ma minden gimnazista tudja ezt. Hogyan lett ez ilyen egyszerű?"[37]
A tudatlanság és inkompetencia vádja (akárcsak az agresszivitásé) persze teljesen kölcsönös. A radikális Michael Berubé elkeseredetten szemlézi a politikai korrektséget (PC) a népszerűbb médiában ért támadásokat. A Newsweek nemes egyszerűséggel az "új McCarthyizmus" címkét hozta forgalomba.[38] A Chicago Tribune "emberiség elleni bűntettről" beszél. Ha gyorsan futod át a cikkeket, mondja Berubé, "könnyen az a benyomásod támadhat, hogy fiatal amerikai irodalomkritikusok szállták meg és rabolták ki Kuvaitot"[39]. A média dezinformáló kampányában konzervatív ellenségesség és egyszerű műveletlenség kéz a kézben járnak: "lassan, de biztosan, gyakorlatilag minden köztes, általános kritikai fórum az Egyesült államokban úgy döntött, hogy nem zavartatja magát a mai irodalomkritika és -elmélet olvasásának küzdelmes tevékenységétől, hogy a megvitatásáról már ne is beszéljünk." Ezek az orgánumok "mélységes intoleranciával viseltetnek mindennel szemben, ami egy kicsit is »elméletibb«, mint Samuel Johnson Költők élete című műve"[40]. Mivel csak brosúraszerű és felszínes ismereteik vannak, a "vita" odáig fajult, hogy bizonyos "emberek elkezdték hajtogatni, hogy a nyelv igenis jelent valamit, hogy az irodalom igenis »az életről« szól, hogy a szerző igenis számít. Kritikusok hada napokig rugdalta a köveket, hogy e bátor erőfeszítései révén bebizonyítsa a valóság létezését."[41][42] De a legkevesebbet a - nem is mindig a legközérthetőbb nyelvezetű - dekonstrukcióról tudnak. Mégis, a legtöbben azt teszik meg a főgonosznak. A konzervatívok által írott nagyhatású kritikák közül számos - Allan Bloom Az amerikai elme bezárulása című könyvétől Roger Kimball Fizetett radikálisokján át Dinesh D'Souza Illiberális oktatás című cikkéig - a dekonstrukcióban véli felfedezni a jelenlegi hanyatlásért, sőt apokalipszisért, felelős főbűnöst. "Az elit egyetemek gazdag konzervatív öregdiákjai számára D'Souza üzenete üdítően egyszerű: ha visszatérsz alma materedbe és a tanárok vagy a diákok között több nőt és feketét találsz annál, amennyi szerinted oda való, akkor biztos lehetsz benne, hogy a dekonstrukció a ludas. Tartsd a szemed nyitva, a pénztárcádat pedig csukva."[43]
Az az ironikus tény, hogy Harold Bloom maga egykor dekonstruktornak számított, több mint véletlen szimbólum: rávilágít a vita valódi természetére. E vita "ellenségei" ugyanis, jóllehet némiképp emelt, esetleg politikailag is korrekt, mindazonáltal gyűlölködő beszéde ellenére sem állnak olyan nagyon messze egymástól a legfontosabb kérdésekben. Mondta azt valaki is, hogy Shakespeare-t nem szabad tanítani? Vagy hogy egy fekete író nagy műve faji okok miatt nem emelhető be az amerikai kánonba? Aligha; még Molefi Kete Asante vagy William Bennett sem. Gerald Graff szerint a culture war egyik üzenete, hogy magát a konfliktust kellene tanítani az egyetemeken. Figyelmezteti kollégáit, hogy rosszul kezelik konfliktusaikat. Szerinte az egyetemi tanárok túlhangsúlyozzák a különbségeket, amelyek nem is olyan nagyok, mint amelyek például a hallgatóktól választják el őket. Számukra "egy Roland Barthes és egy Allan Bloom egymáshoz sokkal közelebb állóknak tűnnek, mint hozzájuk, szüleikhez, barátaikhoz. Szemükben Barthes és Bloom csupán két értelmiségi, akik az övékéhez képest igen eltérő nyelvet beszél, olyan problémák kapcsán, amelyeket ők bajosan ismernek fel problémaként."[44]
Természetesen nevetséges volna e sok intellektuális kitűnőséget felvonultató vitát úgy beállítani, mint jelentéktelen szócsatát, amelyben a semmit ragozzák. Valóban sok lényeges különbség van az attitűdökben, stílusokban, előfeltevésekben, elkötelezettségekben stb. stb. Sokkal kevesebb összeütközés lenne ugyanakkor, ha bizonyos, mindkét oldalon jelentkező retorikai stratégiák nem működnének olyan erősen. Nem mintha az összeütközés elkerülése valamiféle végső kitüntetettségű, transzcendens cél lenne - szeresd felebarátodat, meg ilyesmik -, ám az igazán meghökkentő, milyen erős ezen írások késztetése a tarthatatlan általánosításokra, az erőszakos fogalmiságra, a nem körültekintő és szigorú identifikációkra, az önhergelő démonizálásra.
Példának okáért, micsoda az a dekonstrukció? Mit jelent az, hogy Harold Bloom dekonstruktor volt? De Maniánus, vagy derrideánus? Ugyanúgy megismételhető-e (vagy csupán "iterálható") ez utóbbi jelző? Dinesh D'Souza tudni véli, hogy a dekonstrukció szerint a nyugati kánont el kell törölni, mert menthetetlenül hierarchikus és, következésképp, elnyomó természetű. Számukra, így D'Souza, "Zora Neal Hurston éppoly jó, mint Milton" - és e relativizmus a nihilizmusba vezető legrövidebb út. Ám a kínos tény az, hogy a leginkább dekonstrukciónak nevezhető valami reprezentatív figurái - a yale-i négyek vagy Derrida - mindig is és szinte kizárólag "halott fehér európai férfiak", vagyis ugyancsak kanonizált szerzők műveivel foglalkoztak. Vagy idézhetnénk egyiküket, J. Hillis Millert: "hiszek az angol és amerikai irodalomban meggyökeresedett kánonban, és a kitüntetett szövegek koncepciójának érvényességében."[45] Persze valószínűleg D'Souza is tudna idézni egy magát dekonstruktornak nevező szerző szövegéből, mely egyértelműen a kánon ellen foglal állást; de végül is mire jó "a" dekonstrukció kánonhoz való hozzáállásának általánosító jellemzésére?
Vagy. Rendben, hogy a feministákat a radikálisokhoz, a kulturális baloldalhoz stb. sorolják - többnyire mind ők maguk, mind pedig "szövetségeseik", mind pedig az "ellen" -, de kik azok a feministák, és mi az a feminizmus? Néhány semmitmondó - vagy egyenesen a dolgokat összezavaró - általánosságon kívül alig lehet erre valamit mondani. John Taylor "Te korrekt vagy politikailag?" című cikkében azzal vádolja "a feministákat", hogy "szétbomlasztják a hagyományos családot, gyűlölik a férfiakat, és minden nőt áldozatként állítanak be", mire Berubé, kicsit hosszasabban, de lényegében csupán annyit szegez szembe vele, hogy nem, nem így van, a feministák másmilyenek. Aki azonban csak egy pillantást is vetett Susan Faludi, Pat Califia, Catharine MacKinnon, Catharine R. Stimpson vagy akármelyik "feminista" írásaira, az rá fog jönni, hogy a szavak megtévesztik. Az egyik leghíresebb "feministára", Andrea Dworkinra például bizonyosan áll Taylor leírása, ám mások, akik szintén e címszó alatt futnak, olyan távolságban vannak mind egymástól, mind pedig az említett meggyötört lelkű asszonytól, ld. pl. Camille Paglia "feminista" róla (és bármiről) szóló írásait, hogy pillanatok alatt belátható e totalizáló konceptus használhatatlansága. Mindig a konkrét kérdések döntik el egy adott kisebb-nagyobb csoport vagy éppen személy hovatartozását, s a sokféle kérdés sokféle frontvonalat hoz létre, korántsem mindig ugyanúgy osztva fel a táborokat.[46] A pornográfia meg- illetve elítélése, vagy éppen pozitív, felszabadító erőként való éltetése például tipikusan ilyen kérdés. A legcsekélyebb mértékben sem kapcsolható egy-egy értelmű megfeleltetésekkel az e vitákban közszájon forgó kategóriák egyikéhez sem. A pornográfiában a hagyományos patriarchális kódok uralta társadalom nőket lelketlenül eldologiasító és megalázó uralmi viszonyainak nyilvánvaló megjelenési formáját látó radikális feministák "természetes ellensége" elvileg a régimódi paternalizmus igazi tökös férfisovinisztáiból álló konzervatív ármádia kellene hogy legyen, ám ehelyett az látjuk, hogy e két - más vonatkozásokban igen különböző - csoport egy emberként pornóellenes. A legvadabb viktoriánus prüdériát megszégyenítő amerikai protestáns puritanizmus jobbára kisvárosi, s a fent említett típusú feministákat ugyancsak gyűlölő, hölgy képviselőinek vad szexellenessége is elsősorban a pornográfiában véli megtestesülni a főördögöt. Vagy az említett Camille Paglia, aki magát a hatvannyolcas eszmék egyetlen megmaradt, hűséges letéteményeseként tartja számon, harsányan pornópárti, míg kánonkérdésben az egyik legvadabb "konzervatív".
Ha Stanley Fisht el kellene helyezni e kétosztatú rendszerben, akkor alighanem - pártállástól függetlenül - mindenki balra rakná. Mit lehet ugyanakkor kezdeni Fish 1997-ben publikált "Butik-multikulturalizmus, avagy miért képtelenek a liberálisok a gyűlölet beszédéről gondolkodni" című esszéjével, amely az egész "kulturális baloldallal" szembeni kihívás, amelyben a szerző nem kevesebbet állít, mint hogy "multikulturalizmus nem létezik", és hogy bármilyen liberálisnak hisszük is magunkat, a legfontosabb kérdésekben "mindig is unikulturalisták voltunk".[47] Ilyen radikális kihívást senki konzervatív nem intézett a multikulturalizmus ellen - ugyanakkor az sem jutna senkinek az eszébe, hogy Fisht emiatt a konzervatívok táborába helyezze át. Miért?
Egy másik szép példa, Berubé "Public Image Limited" című cikke, melyben végig ott van a jogos kérdés, ki az a tagolatlan és - a leírások alapján - nemlétező közösség, amelyet a konzervatívok általánosításai megcéloznak; ugyanakkor végig egy megtámadott "mi" nevében beszél. Nem beszélve arról, hogy "a konzervatívok" az ő szóhasználatában hasonlóan gyanús, "sloppy term". Az ellenfél efféle leegyszerűsítő totalizálásának egy burkoltabb formája, amikor Erving Howe megkerülős csellel próbálkozik: Lukácsot, Trockijt és Gramscit idéz, mindegyiktől olyan szöveget, amelyben, Howe olvasatában legalábbis, az irodalmi hagyomány kétségbevonhatatlan esztétikai értékét hangsúlyozzák.[48] (Nézzétek, balocskák, hiszen a klasszikusaitok, a kanonikus szerzőitek is "konzervatívok" kánonügyben.) Az illusztris névsorból kiderül, hogy az ellenfelet őszintén sima marxistaként gondolja el.[49]
Lawrence W. Levine The Opening of the American Mind (Az amerikai elme kinyílása) című új könyvében számos mutatványt közöl a már emlegetett téves felfogásokból és összezavarásokból. Az első fejezetben így ír: "New Criterion című folyóiratában Hilton Kramer kirohan a »populáris kultúra szemetének« az egyetemekre való beengedése ellen és kinyilatkoztatja, hogy »Hitünk szerint e küzdelemben civilizációnk forog kockán«. Míg Kramer lelki szemei előtt a populáris kultúra mocskában fetrengő professzorok képében sejlik fel a balvégzet, addig William Bennett, korábbi kultuszminiszter az ellenkező váddal illeti őket, hogy gyűlölik a hétköznapi amerikaiak »vulgáris« kultúráját: »Ha a középosztály szereti - lett légyen az konvencionális erkölcs, hazaszeretet, Ronald Reagan, vagy akár Rocky, light beer, kókuszdió vagy a Disneyworld -, az önmagában elég az eliteknek, hogy lenézzék.« Bennett szerint az egyetemeknek az amerikai nép ízlése és értékei elleni frontális támadása sokba került: »Többé nem világosak számunkra a mércék és az elvek, melyek alapján ítélhetünk... Ennek következtében egy kulturális összeomlás elszenvedői lettünk.«"[50]
A kontextus és a retorika egyenlő szereplőkként szcenírozza a két konzervatívot, miközben elkerüli állításaik kommentálását, vagy az állásfoglalást valamelyikük mellett. Ha nem kerülné el, meg kellene mondania, szerinte mi az igazság a kérdéses konkrét problémát - az amerikai egyetemi tanároknak az amerikai populáris kultúrához való tényleges viszonyát - illetően. Így azonban - hogy mindössze bevillantja a két fickót, amint egymásnak teljesen ellentmondóan nyilatkoznak elvileg ugyanarról a kérdésről - Levine azt sugallja, hogy fogalmuk sincs, miről beszélnek, hogyan lenne máskülönben lehetséges, hogy ennyire különböző dolgokat állítsanak egyugyanazon dologról. Hát úgy, hogy az egyiknek igaza van, a másik meg téved - vethetnénk ellen. Vagy talán különböző dolgokról beszélnek, dacára annak, hogy ugyanazt a szót használják. Esetleg a dolog ugyanaz, de minthogy igen bonyolult, különböző aspektusaikat tapasztalhatták csak meg. De ezek a megjegyzések túlságosan finomak az elemi ösztön számára: megképezni őket mint (hülye) ellenséget. Ha Levine hagyta volna magát belevinni a konkrét kérdés megválaszolásába, nem konstruálhatta volna meg őket így - ők (akik ilyen ellentmondásosan beszélnek) (egy nyilvánvaló ténykérdésről). Mindeközben ugyanolyan általánosításokat követ el, amilyeneket ők: ők a gyalázatos balosok tetteiről beszélnek, amelyek a barbárságba vezetnek (nem számít, hogy mik is pontosan e tettek, és milyen különbözőek is lehetnek ők, mindenképpen katasztrófába vezetnek), ugyanúgy beszél Levine róluk mint egyesült ők-ről, két egyformán hülye jobbos barom, amint összevissza beszél (nem számít, hogy mi az igazság a problémára adott válaszaikat - a professzoroknak a populáris kultúrával szembeni attitűdjét - illetően, illetve, hogy hogy mondhatnak erről ennyire különböző dolgokat).
A totalizálások mellett a viták egy másik alapvető nehézsége, hogy gyakran az egyes konkrét problémák kapcsán kifejtett nézetek megmenekülhetetlenül ambiguusak, "belsőleg dialogikusan osztottak"[51].
Nat Hentoff a PC problémájával kapcsolatban mesél egy tanulságos esetet. Egy a beszédkódokat megvitató, a Harvardon tartott diákgyűlés alkalmával "felállt egy fehér diák és azt mondta, hogy a kódok szükségesek, mert nélkülük a fekete diákok kiüldöztetnének a campusokról, s ezáltal megfosztatnának az oktatáshoz való egyenlő lehetőségeiktől. Erre felállt egy fekete diák és azt mondta, hogy a fehér diák kicsit túl magabiztos, amikor feltételezi, hogy ő rasszista beszéddel szembesülvén szépen összepakolná a könyveit és hazamenne. Ismerős neki az efféle beszéd, az volt egész életében, és sohasem érezte szükségét, hogy elfusson előle. Eddig is tudta kezelni a dolgot és eztán is tudni fogja. Aztán fehér diáktársára nézett és azt mondta, hogy lekezelő, ha valaki azt mondja, hogy a feketéket »meg kell védeni« a rasszista beszédtől. »Ez rasszistább és sértőbb - mondta -, mintha leniggereznének.«"[52]
Az affirmatív akció problémáját Marilyn French fogalmazza meg kitűnően és aforisztikus tömörséggel: "Amikor kirekesztettek, azért tették, mert fekete vagy; amikor beengednek, azért teszik, mert fekete vagy. Ez lenne a fejlődés?"[53] De többen (jobbára konzervatívok, ám távolról sem kizárólag) felhívták a figyelmet arra, hogy - mint D'Souza fogalmaz - a multikulturalizmus állandó "fajtudata" "a megosztás képlete, a balkanizációé, és végső soron a fajgyűlöleté"[54]. "Lehet, hogy vannak jó érvek az affirmatív akció mellett, de elő kellene velük állni." Így csupán annyi látszik, hogy képviselői szerint "az amerikai diszkrimináció elleni harc legjobb módja a diszkrimináció gyakorlása"[55]. Howe ugyancsak említi, hogy a multikulturalizmus, szándékával ellentétben, hajlamos a szegregáció megszilárdítására.[56] De Barbara Ehrenreich például büszkén vallja magát baloldalinak, ugyanakkor ő is arra figyelmeztet, hogy "nem leszünk képesek védeni a multikulturalizmust, ha nem támadjuk buta és ellenszenves vonását, a politikai korrektség jelenségét"[57].
Arról sincs természetesen szó, hogy senki ne ismerne el semmit az ellenfél érveiből. "Az irodalomtudománynak ez a mostani, a politika és a történelem felé vett fordulata - inti a "saját táborába tartozókat" Gates - a szövegek elemzését a politikum marionettszínházává változtatta, amelybe a való világból származó elkötelezettségeink minden szenvedélyét belevisszük."[58] A posztkoloniális kritika egyik legnagyobb tekintélye, Edward Said is egyértelműen állást foglal a kérdésben, kárhoztatván azokat, akik "nem képesek különbséget tenni jó írás és politikailag korrekt attitűd között, mintha egy ötödrangú pamflet és egy nagy regény többé-kevésbé ugyanolyan jelentőséggel bírna". A konzervatív totalizálás nem tud mit kezdeni az efféle kijelentésekkel: "az végső soron nem számít, ki mit írt, csak az, hogyan van megírva és hogyan van olvasva."[59] Vagy ki tudná megállapítani, melyik oldalról jön a következő retorika: "Egyetemi kritikusok írják az esszéket, irodalmi »olvasatokat«, ahol a rossz fiúk (tudod, a rasszisták, meg a patriarchálisok) pórul járnak, ahol az elnyomás erőit szubvertálja az irónia és az allegória határtalan hatalma, melyet semmiféle börtön be nem zárhat, s mi együtt sugárzunk a nehezen kivívott győzelemtől. Tisztelettel adózunk a marginalizáltnak és démonizáltnak, és úgy érezzük, mintha egy valóságos igazságtalanságot hoztunk volna helyre."[60] Vagy: "A marginalitást és otthontalanságot, véleményem szerint, nem glorifikálni kell; véget kell neki vetni, hogy több, és ne kevesebb, ember élvezhesse azokat a javakat, amelyek századokon át megtagadtattak azoktól, akik - faji, osztály- vagy nemi alapon - áldozatok voltak."[61]
A valamelyest megfontoltabb konzervatívok is elismerik, hogy "az ideológia számottevő szerepet játszik az irodalmi kánon alakulásában, ha már mindenáron ragaszkodni akarsz hozzá, hogy az esztétikai álláspont maga is ideológia"[62], de nem tartják inkorrektnek, ha standardjaik egyetemességében hisznek.
A radikálisok "standard kánon" elleni harcának tehát lényeges előfeltevése, hogy az valamely hatalmi elit konstrukciója és e pozícióját tovább örökítő intézménye. Harold Bloom ezzel szemben két alapvető stratégiát alkalmaz. Az egyik annak hangsúlyozása, hogy a nagy művekben foglaltaknak nincs közvetlen politikai relevanciája az olvasóra nézvést, az elmélyült olvasás - s ez könyvét végigkísérő, gyakran hangoztatott tézise -, semmilyen szempontból nem közösségi (politikai) esemény, nem szolgál semmi ilyen célt, mert alapvetően magányos aktivitás, amelyben elsősorban a múlandósággal és a halállal szembesülünk. "Közös sorsunk a kor, a betegség, a halál, a feledés. Közös reményünk, gyenge, de el nem múló, a túlélés valamilyen formája."[63]
A másik, hogy semmilyen intézmény nem képes akaratlagosan irányítani a kánon alakulását. Bloom állítása szerint nem hisz abban, hogy irodalomkritikusok vagy irodalomtörténészek - nem is beszélve a teoretikusokról - különösebben beleszólhatnának alapvető kánonképződési folyamatokba. Ezt az írók/erős költők elsősorban egymás között játsszák le. Formálisan két jellemzőt emel ki, amely kanonikussá tehet egy művet. Az egyik, hogy megnyilatkozik benne a "hatástól" vagy a "kontaminációtól" való "szorongás". A másik ama bizonyos eredetiség, amit "furcsaságnak/idegenszerűségnek" nevez. A Bloomot foglalkoztató problémák, bár igen erőteljesen pszichologizál, alapvetően mégiscsak retorikaiak és esztétikaiak.[64] Az egyetemes verseny, amelynek Bloom az irodalomtörténetet látja, végül is nem személyek, hanem szövegek között folyik. "A kánon [...] a túlélésért egymással küzdő szövegek közti választás, akár úgy értelmezed e választást, mint amelyet az uralkodó társadalmi csoportok hoznak meg, vagy az iskolai intézményrendszer, vagy a különböző irodalomkritikai hagyományok, vagy - ahogy én gondolom - megkésett szerzők, akik bizonyos elődök választottjainak érzik magukat."[65]
Nem így a mainstream irodalomkritika. Ők a kánont alapvetően reflektálatlan történelmi-ideológiai képződménynek tekintik, a kulturális intézmények, illetve birtoklóik által dominált terméknek. S ha éppen e minőségével kívánják legitimálni, az bosszantja a legjobban: tökéletes példánya ez a "Myth of the Given"-nek, mely szerint, ha valami így van, akkor így is van jól. Az intézmény mint a hatalom bebetonozásának eszköze elleni gyanút nem oszlatják el Bloom magányos olvasói. Herbert Lindenberger e tárgyban gyakran hivatkozott könyve[66] a kánonképződésről szóló tanulmányait egyszerűen az "Intézmények" fejezetcím alatt tárgyalja. Megfontolandó ráadásul - s nem igazán eldönthető - az a kérdés, melyre Katha Pollitt hívja fel a figyelmet: szerinte a vita elkeseredettségét az magyarázza, hogy "ma Amerikában a kánonvita alapját képező előfeltevés az, hogy csak a listára felvett könyveket olvassák, s ha nincs lista, semmilyen könyvet nem olvasnak. Egy szöveg egyetlen esélye, hogy szöveggyűjteménybe kerül - ezt mindkét oldal készpénznek veszi."[67]
Bloom utolsó szava a kérdésben: "Vég nélkül szépítgethetsz az esztétikai standardoknak etnocentrikus és nemi megfontolásokra cserélésével, társadalmi céljaid valóban nagyszerűek lehetnek. De csak erő képes hozzáférni az erőhöz, amint azt Nietzsche mindig is tanúsította."[68]
Némiképp ellentmondásosnak látszik, hogy az esztétikai erő megpillantásának képességét végül is kikben véli lokalizálhatni. A sötétség erői, az esztétikai értékre neheztelők ezentúl csak saját klónjaikat tenyésztik az egyetemeken. Bloom állítása szerint nem is hozzájuk kíván szólni könyvével, hanem a Közönséges Olvasóhoz, Aki Él, és aki még mindig képes "az olvasás szeretetéért olvasni"[69]. Illúziói persze nincsenek arról sem, hogy ez a Közönséges Olvasó olyan nagyon gyakori jelenség lett volna valaha is, vagy hogy e "tarthatatlan helyzet" megváltoztatása érdekében át kellene definiálni az irodalom fogalmát: "Nem az »irodalom« az, amelyet át kellene definiálni; ha nem ismered fel, amikor olvasod, akkor soha senki nem fog tudni neked segíteni abban, hogy jobban megismerjed vagy megszeressed. A »mindenki számára elérhető kultúra« posztmarxista idealisták találmánya a »válság« megoldására, de hogy lehetne az Elveszett paradicsom vagy a Faust II valaha is mindenki számára elérhető? A legerősebb költészet túlságosan nagy szellemi és képzelőerőt igényel ahhoz, hogy bármely osztály, nem, faj[70] vagy etnikai származás egy viszonylag kisszámú rétegénél többen olvassák teljes mélységében."[71] De vajon hol voltak és lesznek találhatók ezek a kevesek, ha nem az egyetemek környékén?
A kánon-vita jónéhány résztvevője - a "standard kánon" kritikusa és védelmezője egyaránt - gyakran megfeledkezni látszik arról, hogy az ember sohasem változatlan formában, esszenciális ideologémák formájában abszorbeálja a műveket, és hogy minden értelmezendőhöz lehetséges kritikai viszonyulás. A kánon műveinek ideológiák közvetítőiként, és az értelmezésnek közvet(ítet)len viszonyként való elgondolása a helyzet durva leegyszerűsítése. Ennek alapján a Kommunista kiáltvány olvasója automatikusan kommunistává, vagy a Mein Kampf olvasója automatikusan nácivá válna. Másfelől a kánon jelentős részének liberációs teljesítménye jóval magasabb, mint amilyet az efféle együgyű ideológiai purizmus valaha is képes lesz produkálni.
John Searle is megfogalmaz hasonló belátásokat. Igencsak csodálkozik, hogy "a nyugati kánon" művei "elnyomnak" bárkit is, minthogy ő úgy emlékszik, hogy ezek nagy részét felszabadító, kritikai és az elnyomás különféle formáit leleplező művekként olvasta. Másrészt - Michael Oakeshott "információ/ítélet" fogalompárját felhasználva - felhívja a figyelmet arra, hogy az oktatás nem pusztán "egy meghatározott tudáskorpusz elsajátítása, a megfelelő attitűdökkel egyetemben". Az "ítélet", bár közege mindig az "információ", sohasem vonható ki abból mint explicit állítások összessége, következésképp nem olyan könnyen uralható, másrészt sokkal inkább "intellektuális know-how", semmint hitek, meggyőződések, attitűdök rendszere. Searle szerint "»a hagyomány« semmiképpen sem egységes jelenség, s ha megfelelően tanítják, akkor képessé kell tennie a diákokat a kritikai attitűdre, éppen a tanított művek intellektuális függetlensége és egymásnak ellentmondó volta miatt."[72]
Ugyanezt az érvet hozza "a gyarmatosított reprezentálója", Edward Said is, utalva arra, hogy különböző elnyomott kultúrák sokat köszönhetnek az elvileg az elnyomó kultúra kánonjához tartozó művek felszabadító erejének, s számos ilyen szellemi mozgalom egyáltalán nem úgy próbált fellépni, hogy "tagadta az általánosan uralkodó kultúra emberiesség- vagy egyetemesség-igényét, hanem hogy azért támadta e kultúra képviselőit, mert nem voltak képesek megfelelni saját kinyilatkoztatott standardjaiknak, mert ezeket nem terjesztették ki mindenkire, csak az emberiség egy szűk csoportjára."[73]
"Micsoda ostobaság az az érv - sóhajt fel Ms Pollitt -, mely szerint Csehov semmit sem mondhat egy fekete nőnek, vagy éppenséggel nekem, csupán mert orosz, rég halott és férfi."[74] "És a trükk az, hogy sosem említik: ilyen körülmények között az egyik könyv éppen olyan jó, vagy rossz, mint a másik. Mert - mint azt a vitázók saját olvasói tapasztalataikból tudják, de persze sohasem ismerik el, hisz az mindkét oldal ellen egyformán szólna - a könyvek nem tabletták, amelyek, helyesen adagolva, meggyógyítanak. A könyvek nem ilyen egyszerűen formálják a jellemet, ha egyáltalán csinálnak ilyesfélét..."[75]
Harold Bloom a szokásos stílusában - nem furcsa, hogy az első számú közellenségre épp azt a jelzőt aggatta, amellyel leginkább és vitathatatlanul jellemezhető az ő stílusa? - csatlakozik e nézethez. "Rossz könyveket recenzálni, mint Auden egyszer megjegyezte, nem tesz jót a jellemnek. [... A]z új komisszárok pedig azt mondják nekünk, jó könyveket olvasni nem tesz jót a jellemnek, ami valószínűleg így is van. A legeslegjobb írók - mondjuk Homérosz, Dante, Shakespeare, Tolsztoj - olvasása nem tesz bennünket jobb polgárokká. A művészet teljesen haszontalan, a fenséges Oscar Wilde szerint, akinek mindenben igaza volt. Azt is mondta egyébként, hogy minden rossz költészet őszinte."[76]
De persze itt a baloldalnak számolni kell azzal a problémával is, hogy esetleg, Dinesh D'Souza egyszerű szavával, "a nemnyugati klasszikusok, nyersen fogalmazva, politikailag inkorrektek."[77] Fishnek ugyanez az egyik fő problémája: nemes éthosza "a különbség politikájának" (Charles Taylor), az "erős multikulturalistáknak", az igazi liberálisoknak, hogy nem csupán tolerálják, de segítik és támogatják a mindig többé-kevésbé veszélyeztetett kisebbségi kultúrákat, de mi van, ha az elnyomott kisebbségi kultúra lényegileg illiberális, s ha nem lenne veszélyeztetett, abban a pillanatban ő veszélyeztetne minden más kultúrát?
Mint arra Howe felhívja a figyelmet, minden nevelés szükségképpen "ráerőszakol" bizonyos értékeket a társadalom tagjaira: az, hogy a gyerekeket megtanítják írni-olvasni, előfeltételezi, hogy e képesség megszerzése érték - ám ebben a szélsőséges formájában ez nem túl érdekes probléma.[78] Pedig a kánon "védelmének" egyik leghatékonyabb módja annak megmutatása lenne - egy kis Gadamer ráférne a diszkurzusra -, hogy a kultúra szerves részét képező illetve azt többek között konstituáló szövegkorpusz révén közvetített hagyománnyal nem is annyira mi rendelkezünk, mint az velünk. Gates szerint - aki egyébként egy jól ismert, bevallottan kanonizáló szándékú afroamerikai irodalmi antológia egyik szerkesztője - a kánon végül is egyszerűen csak kultúránk alapvető közhelyeinek gyűjteménye, melyek meghatározzák gondolkodásunkat. Bloom határozottabban fogalmaz. "Kánon nélkül nem tudunk gondolkodni."[79] Berubé szerint a "kánonrevízió [óhatatlanul] egyszerre reformista és konzervatív"[80], minthogy egyfelől formatív kulturális örökség, másfelől a változás lenyomata.
Valóban úgy tűnik, csak a "hibriditás politikája" (Homi K. Bhabha, a posztkolonialista elmélet és kritika egyik legbefolyásosabb szerzőjének fogalma) az egyedül értelmes. A kánon eurocentrikus fogalom, és az, aki szigorúan afrocentrikus kánont akar létrehozni, automatikusan eurocentrikus logikákat alkalmaz. D'Souza - aki Bhabha nagy ellensége, s eredetileg is honfitársak (mindkettő indiai származású) - joggal állapítja meg: "Gúnyolódhatnak a »nyugati hegemónián«, de akarva-akaratlanul is csak a nyugati értékrendszer nyelvezetén képesek ezt tenni."[81]
Azt is látnunk kell azonban, hogy az univerzalitás a reflektálatlan unikulturalitás téveszméje. Egy egyetemista így szólalt fel a stanfordi curriculum-vita alkalmából: "Amennyiben a nyugati intellektuális hagyománynak[82] van egységes témája, akkor az az, hogy az olyan esetleges jegyek, mint a faj, lényegtelenek. Az ember gondolkodása, nem pedig akcidentális léte, ami értékének igazi mércéje. Platón például elutasított minden, a gazdagságra vagy a születésre alapozódó arisztokratizmust, mert csak az intellektus számít. Nem pedig az, hogy az ember fehér vagy fekete, férfi vagy nő, hanem hogy ember - ez az a nagyszerű eszme, amely az emberjogi mozgalmak erkölcsi hitelét adja; ez az a nagyszerű eszme, amely az amerikai demokrácia intellektuális legitimitását adja."[83]
Kimball: "Amikor [Peter B. Erikson professzor] egy fekete nő írását olvassa, úgymond, »nem valamiféle transzcendens emberi kapcsolatba lépek, hanem inkább még tudatosabbá válik számomra fehér és férfi mivoltom, melyek meghatározzák létemet«. Másszóval pontosan ama minőségét utasítja el, amely oly értékessé teszi az irodalmat: ama képességét, hogy időbeli, földrajzi, társadalmi rendszerek és vallási hitek emelte korlátokat áthágva szól hozzánk - hogy a mostanság annyit emlegetett nemi, osztály-, faji és etnikai eredet korlátait ne is említsük. A »transzcendens«, akárcsak az »univerzalisztikus«, csúnya szó a politikailag korrekt multikulturalista számára, mivel, komolyan véve, azt sugallja, hogy azok a minőségek, amelyek bennünket mint emberi lényeket egyesítenek, fontosabbak, mint azok az esetlegességek, amelyek bennünket mint társadalmi és politikai cselekvőket elválasztanak."[84]
Ezt a gondolkodási sémát Charles Taylor "az egyenlő méltóság politikájának" nevezi, és "a különbség politikájával" kívánja helyettesíteni. Stanley Fish a fenti két idézetben előforduló argumentációt mint jellegzetesen "butik-multikulturalistát" azonosítja; azt a hitet, hogy bár vannak a különböző kultúrák képviselői között felszínes különbségek, ezek nem annyira lényegesek, mint az, hogy végül is mindannyian emberek vagyunk, s mint ilyenek a legfontosabb dolgokban hasonlóak. Ezt filozófiailag tarthatatlannak véli és számos gyakorlati példán bizonyítja, hogy a butik-multikulturalista egyszerűen nem veszi komolyan a másik kultúra másságát. Nézete szerint azonban a taylori "különbség politikája" is végeredményben mindig "butik-multikulturalistának" bizonyul. Fish szerint a "megoldás" az, hogy nem szabad általános megoldóképletekben hinni, univerzális elveket lefektetni próbálni, mert, éppen a legkritikusabb pontokon, elméletileg inkonzisztensek és gyakorlatilag működésléptelenek - s bele kell törődnünk, hogy mindig lokális érvényű és ad hoc konfliktuskerülésre vagyunk utalva.[85]
Mint az többször felvetődött már, az egész kulturális baloldal történeti-szociológiai eredetét a hatvanas évek nagy baloldali fénykorára vezetik vissza. Eszerint - s e nézetet főként konzervatívok hangoztatják - a hatvanas évek nagy generációja, a boomerek a hetvenes évektől kezdődően szépen lassan elkezdek beilleszkedni, s a nagy intézményellenességből az lett, hogy mára gyakorlatilag ők uralják az intézményrendszer nagy részét. S ha nem váltak cinikussá, akkor ez bizonyos feszültséget kell hogy jelentsen. Sokak szerint az egész kulturális baloldalt ily módon a bűntudat uralja. Azokká váltak, akik ellen lázadtak, és az efféle emancipatorikus mozgalmak és elméletek formájában kompenzálnak.
Az "érintettek" közül sokan - újabban például Lawrence Levine - élesen tiltakoznak e narratíva bármely változata vagy részlete ellen, mások hasonlókat pedzegetnek. Terry Eagleton szerint például "[a] posztstrukturalizmus egyebek mellett a bukott '68-as felkelés utáni elméleti másnaposság - annak egy módja, hogy a forradalmat melegen tartsák a nyelv szintjén, elegyítvén ama pillanat euforikus szabadságvágyát az ezt követő időszak sztoikus melankóliájával."[86]
A balos bűntudatra apelláló érv persze menthetetlenül ugyanolyan, mint az összes pszichologizáló érvelés: egyfelől a legritkábban arat sikert az ellentábor elkötelezett híveinek körében, másfelől a reprezentatív nyilvánosság terében monologikusnak tűnik, hiszen akár szimpla agyrém, akár "igaz", s mint ilyet elemi módon hárítja "vádlott", gyakran megfosztja a vitázó feleket attól lehetőségtől, hogy viszonylag egyszerű referenciaviszonyokkal dolgozzanak ("metanyelv"--"tárgynyelv", semmi önreferencia, itt minden szubjektum objektivitásra törekedjék, legyen olyan kedves, különben...), attól a gyengéjüktől, hogy szeretik eljátszani, hogy problémátlanul azonos diszkurzív térben vannak a dialóguspartnerekkel. A shrinkem pamlagján beismerem azt is, amit nem követtem el, de nem kívánhatod, hogy ország-világ előtt beismerjem, hogy feladtam legszebb elveimet és most egyfolytában csak kompenzálok.[87] Az azonban szembeszökő, hogy a baloldali diszkurzusokat a hetvenes évek elejéig uraló osztályszempont úgyszólván meghalt. Most is a kisemmizettek, az elnyomottak, kurrens szóhasználattal a szótlanok, a képviseletlenek érdekeiért küzd az önjelölt értelmiségi liberátor, de egyre kevesebb szó esik a "dolgozók kizsákmányolásáról", az állami adóbevételek disztribúciójának osztályszempontú kritikájáról és hasonlókról.[88] Sok tekintetben a multikulturalizmus, radikalizmus, "baloldaliság" mára éppen nem a szubverzió, hanem a középszer a priorijává vált: többé nem valamiféle radikális humanizmus, "hanem egyszerű (vagy ha így jobban tetszik: bonyolult) karrierizmus"[89]. "Tapasztalataim - írja Richard Bernstein - arra engednek következtetni, hogy amennyiben ez a kultúra érdekelt a multikulturalizmusban, az nem annyira azért van, hogy többet tanuljak más kultúrákról, mint inkább értem magamért, hogy ünnepelhessem magam, és hogy te is ünnepelhess engem, s hogy egyúttal támogathasd a követeléseimet: több tiszteletet, több munkalehetőséget, több alapítványi támogatást, több pénzt, több programot, több könyvet, több díjat, több hozzám hasonló embert a magas helyeken."[90] Könnyen lehet, hogy az "uralkodó osztály" vagy akár - posztindusztriális terminológiában és posztmodern kondícióban - a "döntéshozók elitje" azért nem vethető hagyományos baloldali módon generálkritika alá, mert "az értelmiség útja az osztályhatalomhoz", a "tenured (radical)"[91] humánértelmiségé is, végbement. Fokozatok és korlátok nyilván vannak; a trópusi esőerdőkért vagy a gazdagok és szegények közötti egyre növekvő különbségek (mely ma csaknem minden gazdaságilag fejlett országot jellemző tendencia) csökkentéséért valószínűleg keveset tehetnek. Ám a ma iskolájának meghatározása és vele a jövő generációinak képzése - ugyan beláthatatlan és lemérhetetlen, de abban alighanem megegyezhetünk: - nagy hatalom. De persze az egyetem hatalma ennél jóval szerteágazóbb és kiterjedtebb.
Az intézményesüléssel kapcsolatos ambivalenciákat teszi világossá Gates, amikor azt írja: "Cynthia Ozick egyszer szigorúan megdorgálta a feministákat, figyelmeztetvén, hogy a stratégiák intézményekké válnak. De hát ez valójában nem csupán egy másik formája annak a figyelmeztetésnek, hogy stratégiáik, Uram bocsá', sikeresek lehetnek? Itt a kulturális baloldal azon képviselőinek aggályaival szembesülünk, akik a, nos igen, a siker ára miatt aggódnak. »Ki kooptál kit?« - ez lehetne a szlogenjük. Számukra a kánon puszta fogalma hierarchikus, patriarchális és egyébként is gyanús politikailag. [...] Ám a történelem és intézményei nem csupán olyasvalamik, amiket tanulmányozunk, hanem olyasvalamik is, amelyeket élünk és amelyek által élünk."[92]
Az világos, hogy a radikálisok célkitűzései nem "a többség zsarnokságát" szolgálják. Az internet szövegtengerének és a hipertextusnak a kultúrára gyakorolt hatásait boncolgató Richard A. Lanham érdekes párhuzamot von a net és az egyetem között. Szerinte a digitális szöveg azért szubverzív, mert dinamikus. Ha egy szöveget számos módon olvashatunk, ha "átírhatjuk" a szerző konklúzióit, illetve hozzátehetjük a magunkét, akkor minden igazság folyamatos újramegfontolásnak van kitéve. Lanham szerint így kellene ennek lennie az egyetemeken is.[93] Egy recenzense azonban felhívja rá a figyelmet, hogy az alaptananyagról szóló elhíresült stanfordi vita kapcsán "William Bennett például azért talált széleskörű támogatásra, mert az egyetemek hitele nagymértékben függ attól a hittől, hogy a curriculumoknak jól felépítetteknek és rendszerezetteknek kell lenniük. Bennett úgy érvelt, hogy a Stanford curriculuma nem koherens. A nagyközönség pedig meghallgatta és elhitte."[94] A nagyközönség az egyetemektől ugyanis általában nem szubverziót akar, nem intézményesen garantált instabilitást, az igazságok állandó újraírását, hanem organizált, kész, elsajátítható, hatékony, pénzre váltható tudást.
Edmund Leach[96]
Hűség a névhez, hűség a Barthes-hoz.
Hűség a szöveghez, a kurvához.
"Right or wrong: my Party" - mondotta volt Lukács György, amikor a hatvanas években ismét beléphetett a Pártba, vagy, ahogy Eörsi István fogalmazott, a "Párt lépett be Lukács elvtársba", minthogy ez utóbbi sziklaszilárdan állott volna egyhelyben és önmagával identikusan, s a Párt volt az, amelyik lépett egyáltalán valamerre illetőleg valamibe. Akárhogyan is, a hűség szép példája ez, az imaginárius fixáció egy tökéletes esete - a szimbolikusban. Jó vagy rossz: én pártom, nem számít, hogy a Pártom közben esetleg halkan belelép mondjuk a fasizmusba, én hűséges vagyok.
De mihez? Hűség a névhez...[97]
Camille Paglia esete is nagyon szép. Miközben az őrületbe viszi a legtöbb mainstream feministát az olyan kijelentéseivel, hogy a "szexuális zaklatás guzmis dolog, ahol mindig kettőn áll a vásár"[98], hogy akceptálni kellene a nők megerőszakolás-fantáziáikban lelt élvezetét, hogy a szíve mélyén tényleg minden nő az, bizony, s mindannyiuk között ő maga a legprominensebb - mindeközben az egyik legfontosabb számára annak állandó hangoztatása, hogy ő a leghűségesebb harcosa a hatvannyolcas eszméknek, amit gyalázatos módon úgyszólván mindenki elhagyott. The faithful bitch.
A szerző körüli mizériákról szóló csevelyt két klasszikus szöveg határozza meg: "A szerző halála" és a "Mi a szerző?". Ezen írások - elnézést a kifejezésért - szerzői sokmindenben hasonlítanak egymásra. Például abban, hogy nagyon különböznek egymástól. Aztán abban is, hogy mindketten buzik.
Ez persze egy olyan megfogalmazás, amelyet egyikük "individualizáció" néven emleget és nagyon csúnyákat gondol róla. Azt gondolja, ez az az aktus, amikor a szubjektumot valakivé akarják változtatni, meghatározni, identitását rögzíteni, hogy a diszkurzus számára könnyen kezelhetővé váljon. De minden liberátorok legádázabbja persze ellenáll: "Ne kérdezd, hogy ki vagyok és ne kérd, hogy ugyanaz maradjak: hagyd ezt meg hivatalnokainknak és rendőrségünknek, lássák csak, a papírjaink rendben vannak."[99] "A feladat ma talán nem is az, hogy kiderítsük, mik vagyunk, hanem hogy visszautasítsuk, amik vagyunk."[100] És így tovább.
És tulajdonképpen nem is az a lényeg, hogy buzik, hanem hogy a homoszexuális praxis a promiszkuitáson alapul.
Nyilvánvaló, hogy a szerzőség körüli viták végső soron az "individuum autonómiájának", illetőleg a szubjektum lényegi interszubjektivitásának és nyelvbenvalóságának kérdésére mennek vissza. Bizonyos szempontból a rögzített-én-elvű, karteziánus individuum középponti problémája a hűség - "egy" igazsághoz, "egy" módszerhez, "egy" istenhez, "egy" hazához, "egy" családhoz, "egy" hagyományhoz, "egy" szöveghez, "egy" szerzőhöz, "egy" jelentéshez, "egy" nőhöz/férfihoz - egy imaginárius (u)toposzhoz. Az interszubjektivitás és a "szimbolikus"[101] szüntelenül mozgó és változó toposzaként elgondolt szubjektum pedig promiszkuus[102] fikciók szereplője. Amazt meghatározóan a paranoid, emezt a szkizoid jelölés jellemzi. A szkizoid szignifikációban úgyszólván minden jelölő megtehető egy jelölt deszignálására, de ennek nincs különösebb szignifikanciája, mert gyenge az az instancia - a "moi" (Lacan) -, amely a szimbolikus állandó eltolódásban levő terét félelmetesként, a jelölés szüntelen szubsztitutív játékát veszélyként élné meg. Bizonyos értelemben a jelölésnek a paranoid szignifikációban van nagyobb jelentősége, dacára annak, hogy elsősorban az "imaginárius szenvedély"[103] rabságában él, ahol a fixáció elsődlegessége következtében egyetlen jelölő úgyszólván bármely jelöltet jelölhet.[104] Természetesen mindkettő beleveti magát a dominancia/szubmisszió egyetemes játékába, de a paranoid mindig fő mirage-a, az én mint egésztárgy közvetítésével, a szkizoid pedig részlettárgyak anonim kommunikációja révén.[105] A kérdés tehát nem az, hogy a szerző neve, a foucault-i hármas "köztes énje" minek a jelölője vagy jelöltje, hanem hogy a megmenekülhetetlen szimbolikus perpetuált szintaxisában, vagy pedig az imaginárius (delíriumban: a reális) id-entikus referenciák birodalmában véljük mindegyre elveszíteni vagy megtalálni.
"A szerző megismétli a kulturális szubjektum problémáit, aki úgy érzi, saját írói tevékenységének éppúgy ura, mint alávetettje."[106] A játékba való beleveszés, amely nem annyira áldozat, mint örömelvű önfeladás, ugyanakkor ádáz árfolyamharc a szubjektumtőzsdén.
Martin Scorsese After Hours (1986) című filmjében az egyik női szereplő meséli, hogy amikor először szeretkezett a férjével, az az orgazmus pillanatában azt kiabálta: "Dorothy!" (Ez természetesen nem a felesége neve.) Később kiderült, nem is képes másképp elélvezni, csak ha azt kiabálja: "Dorothy!"
1993-ban Camille Paglia nem tudott ellenállni a Spy magazin felkérésének, és elvállata az olvasói magánügyek tanácsadói rovatát. Az egyik levél így szólt: "Kedves Camille. A múltkor szeretkeztem egy gyönyörű feminista piédzsdissel. Amikor a tetőpontra értünk, az Ön nevét említettem, mire partnerem minden izma azon nyomban görcsbe rándult. Ez volt életem legnagyobb orgazmusa."[107]
Hozzátok már hűtlenek lettek a szavak?
"Valahányszor elméleti munkát próbáltam csinálni, azt mindig saját tapasztalataim alapján tettem - mindig azon folyamatokkal összefüggésben, melyeket magam körül történni láttam. Mivel úgy véltem, felismertem, hogy valami elromlott, csikorog, rosszul megy azokban a dolgokban, amiket látok, azokban az intézményekben, amelyekkel dolgom van, másokkal való kapcsolataimban - valójában ezért vállalkoztam egy meghatározott munkára, egy önéletrajz részleteire."[108] Nos, aki egy kicsit is beleolvasott Foucault műveibe, az első pillanatra meghökkentőnek találhatja ezt a kijelentést, hiszen Foucault-nál úgyszólván sehol nem bukkanhat személyes jellegű kitételekre. Ugyanaz ez a szerző, akiről Charles Taylor nem véletlenül mondja, hogy radikálisan "félrelöki az ágostoni bensőségesség egész tradícióját"[109]? Hogyan gondolhatja Foucault azt, hogy művei egy önéletrajz részletei?
Foucault számára mindig is közhelyszámba ment, hogy a szexuális viszonyok mennyire hatalomorientáltak, illetve hogy a hatalmi viszonyok mennyire szexusorientáltak. A hatalmi viszonyok megszállott kutatásában azonban jól kitapintható nézőpont- és stratégia-ingadozások figyelhetők meg minden munkájában, sőt, az egész életművet tekintve egy tendenciózus eltolódásnak is tanúi lehetünk. Az említett ingadozás két szélső pólusát röviden a következőképp jellemezhetnénk:
1. a hatalom mint a társadalmi rossz forrása, melynek mindenkori konstellációi leleplezendők, kritizálandók, intézményrendszereinek kialakulása és normatív technikáinak története feltérképezendő és átláthatóvá teendő. Az a szélsőséges liberációs retorika, amely ezen szempont dominanciájakor mutatkozik meg, beilleszthető egy baloldali-humanista hagyományba, még akkor is, ha Foucault talán még durvábban beszél a humanista tradícióról, mint Heidegger és Althusser összeszorozva.
2. a hatalom mint a társadalmi viszonyok működésének alapmódusza, dinamikájának energiaforrása, elkerülhetetlen funkcionálási módja - s mint ilyen, értéksemleges fogalom. Ez explicit antihumanizmust is jelent, az újkori individualizmus elleni támadást, még akkor is, ha a hatalom egyik eminens termékének az individuumot tekinti, szétzilálásának instanciáit pedig történelmi munkái főszereplőiben lokalizálja: a nem-normálisban, a kirekesztettben, az olyan hatalomnélküli csoportokban, amelyek a hatalom individualizáló hatásának a leginkább ellenállnak.
Mindkét esetben megfigyelhető azonban az az ambivalencia, amely magában foglalja a vad megszabadulásvágyat és az izgatott, abszolút involvált entuziazmust. Ezen ambivalencia következtében Foucault számára a szabadság a mindentől mentes, szétoldódott szubjektivitás sivárságát jelentheti csak, a szubjektumnak az elkerülhetetlen hatalmi viszonyokban való vágyott szétoldódása pedig a leggazdagabb "határtapasztalatokat"[110].
A posztstrukturalista Barthes szövegolvasásról szóló szövegeit mindent átható szexuális metaforarendszer szervezi. A legfontosabb jelölő a perverzió[111] általános fogalma, de Barthes nem mulasztja el a textuális öröm, illetve - és főként - gyönyör metaforáiként felsorakoztatni a szexuális öröm/gyönyör konkrét (per)verzióit, a fetisizmustól a szadomazochizmuson át a voyeurizmusig. A szövegértelmezés játékában a szubjektum "egyidejűleg és önellentmondólag lesz részese az egész kultúra mély hedonizmusának [...], s e kultúra lerombolásának: élvezi saját énjének konzisztenciáját (ebből fakad az öröme [plaisir]), és önnön vesztét keresi (ebből fakad a gyönyöre [jouissance]). Az ilyen alany kétszeresen hasadt, kétszeresen perverz."[112] Az örökös "ressentiment" (Nietzsche) érzületét elsöpri a szöveg örömének/gyönyörének konfliktusmentesen botrányos, "aszociális" és semleges folyamata[113], mely túl van jón és rosszon: "nem mehetek bele normatív állításokkal való játszadozásba: ez túlságosan is ilyen, ez nem eléggé olyan [...]". Az örömre/gyönyörre irányuló akarat meghiúsítja a minőségjelzők erőszakos uralmát, "melyek a nyelvben azokat a kiskapukat jelentik, ahol az ideologikus és az imaginárius szabadon beáramolhat."[114]
Foucault amerikai életrajzírójának, James Millernek gondos leírásai a San Francisco-i Bay Area-ról (Foucault életének színhelye hosszú időn át) nem érdektelenek e szexualizált textuális metaforák szempontjából. Miller a (gay) szadomazochisztikus (S/M) toposzokra koncentrál, mert Foucault ezeknek volt a megszállottja.
1. szerződéses jelleg. Sokak leírása szerint a világ legnagyobb homoszexuális populációjának kultúrája a világ egyik legdemokratikusabb és legfinomabban kidolgozott kultúrája. Egy S/M szcéna, szemben a kívülállók elképzeléseivel, egyáltalán nem kegyetlen fasiszták élesben gyakorolt egymást-kínzása. A legelső szabály, hogy minden résztvevő egyetért abban, mit fognak csinálni. A második szabály, hogy ha bármelyik résztvevő álljt mond, akkor megállnak.
2. játék jelleg. A bármely ponton való megállás éppen azért lehetséges, mert a játék nem tartalmazza azokat a szublimációs és egomegóvó műveleteket, amelyek a hétköznapi élet rendkívül bonyolult, kevert játszmáiban a felismerhetetlenségig torzítják a "vágygép"-rendszerek[115] működését, így az azokban létrejövő elköteleződési viszonyokat. A bemutatás, amit Gadamer is hangsúlyoz játékelméletében, az S/M teoretikusai számára is meghatározó jelentőségű: szinte mindegyikük alapvetőnek tartja teatralitásuk hangsúlyozását, az "emberi" kegyetlenség és "embertelen" megkínzatás, a totális omnipotencia és totális megsemmisülés, uralás és megalázás szcénáira centrált dramaturgia színrevitelének lényegi szimulakricitását.
3. hatalmi jelleg. Az S/M szcénák szerepei abszolút binárisak: dominánsra és szubmisszívre oszthatóak egyértelműen, még akkor is, ha a különféle szerepek hihetetlen változatosságát produkálják.
4. dezindividuáló jelleg. A leírások szerint az egyes embereknek gyakran vannak ugyan viszonylag standard preferenciái azzal kapcsolatban, hogy elsősorban domináns vagy szubmisszív szerepeket játszanak, de úgyszólván nem létezik olyan, aki ne lenne fogékony mindkét pozíció élvezeteire. Az S/M szubjektuma, mint a dosztojevszkiji polifónia hangjai, dialogikusan osztott. Egón épülő individualitása - hogy úgy mondjam: mint homokember a sivatagban - teljesen szétszóródik, de élvezetének forrása vagy a játékban való feloldódásának intenzitása annak köszönhető, hogy a komplementer szerepet ismeri.
5. deszexualizáló jelleg. A leírások szerint az S/M szcénákban résztvevő inkább abban érdekelt, hogy élvezzen, nem pedig hogy elélvezzen. The meaning is always yet to come. A moralitás teremtette ambivalenciák dekonstruálódnak, s a szubjektum újra azzá válik, amiként kezdte: "polimorf perverzzé"[116], senkivé, aki számára felfüggesztődik minden klasszifikáció, az én és a nem-én minden distinkciói. A cél, mondja Foucault, nem a "szexuális vágyak" "felszabadítása", hanem "egy olyan általános élvezetgazdaság, amely nem a szexuális normákon alapul"[117].
A vágygépek korlátlan és anonim összekapcsolása már Deleuze és Guattari Anti-Ödipuszában is az egyik leglényegesebb vágykép volt - szemben az egocentrált aktivitás kapcsoltáru-kereskedelmével, népszerű nevén morállal. "A szöveg öröme nincs tekintettel semmiféle ideológiára. Mindazonáltal: ez az arcátlanság nem liberalizmusból fakad, hanem perverzióból: a szöveg, az olvasása meghasadt. Az a morális egység van áthágva, széttörve, melyet a társadalom minden emberi produktumtól megkövetel."[118] A "deszexualizálódás", mely jelen esetben azonos a pánerotizmussal, Barthes-nál éppily világosan megjelenik: "a perverzióban (amely a textuális öröm szabályozója) nincsenek »erogén zónák«"[119]
Az újkori racionalizmus a nyelv klasszifikáló, kategorikus, formalizáló, definitív, azonosító, fixációs, paranoid tendenciáinak felerősítése.[120] Az irodalomnak az a felfogása, helyesebben: az a szövegolvasási eszmény, amely Foucault-ra és Barthes-ra és az általuk nagymértékben meghatározott diszkurzusokra jellemző, egy a fenti tendenciával ellentétes, szubverzív erőként gondolja el a textuális örömet, az örömelvű olvasást a valóságelv sémáival szemben.[121] A "valóságelv sémái" persze az ismeretkritika e radikálisainál azzal azonos, amit Lacan "szimbolikus rend"-nek nevez, vagyis nem a magánvalóság hűséges (vagy akármilyen) reprezentációja, hanem szignifikációs konstrukció.
"Úgy gondolom - mondja Foucault -, politikailag igen fontos, hogy a szexualitás képes úgy működni, mint a fürdőkben. Olyan férfiakkal találkozol ott, akik olyanok számodra, mint nekik te: semmi más, mint egy test, testek, amelyekkel az élvezet kombinációi és termelése lehetséges. Megszűnsz saját arcod, saját múltad, saját identitásod bebörtönzöttje lenni."[122]
Roland Barthes a szerzői autoritás elleni szövegeiben ugyanúgy szcenírozza az írás eseményterét, amilyennek Foucault leírja a friscói fürdőét: a szubjektum feloldódásaként, a játékba való teljes beleveszéseként, anonim ágensek szaturnáliájaként, identitás-nélküli részlettárgyak tagolatlan interkurzusaként, személynélküli szerepek közvetlen, "örömelvű" színrelépéseként.[123] A szöveg "sokdimenziós tér, amelyben sokféle írás verseng és fonódik össze, s ezek közül egyik sem eredeti: a szöveg idézetek szövedéke, amelyek a kultúra ezernyi forrásából rajzanak elő"[124]. De "ahol e sokféleség egybegyűlik [...], az olvasó [...], ez a rendeltetési hely azonban maga sem személyes: az olvasónak nincs történelme, életrajza vagy lelki alkata"[125] satöbbi. A szerző sokkal inkább egy hely, mint az eredet individuumának jelenvalóléte. "A nyelv beszél, nem a szerző."[126] Az "örömolvasás" a kulturális sémák teremtette otthonosság kényelmes apollóni élvezete és az integer én önélvezete (mely persze túl van az "imagináriuson"[127]), a "gyönyörolvasás" pedig áthágja a szabályokat, túl van jón-rosszon, aszociális; elalélás, önelveszés, beleomlás a jelentésképződés dionüsziájába. De a textuális és a szexuális állandó metaforikus kapcsolata Barthes-nál nem csupán abban rejlik, hogy az "imaginárius", szimplán "olvasói" (lisible) olvasás verzióját mindig más olvasásmódokkal, (mindig szexuális értelmükben vett) perverziókkal szembesíti, hanem abban is, hogy a szövegfogalom mindig a (személynélküli, nem "egésztárgyként" értett) test metaforikájában oldódik fel. Az író az anyanyelvével: "az anyja testével játszik"[128]; másutt azt írja, be kéne gyűjteni "minden olyan szöveget, amellyel megtörtént, hogy örömet szerzett valakinek [...], és közszemlére tennénk ezeket a szövegkorpuszokat (corpus: ez a helyes kifejezés), kicsit úgy, ahogy a pszichoanalízis mutatta meg az ember erotikus testét"[129]. De textus és szexus interdependenciája nem csupán a metaforika szintjén jelenik meg, hanem konkrét kauzális összefüggések formájában, vagy éppen a szignifikáció játékénak folyamatosan felbukkanó effektusaként is, amikor például Barthes "az elbeszélő formák, a családi szerkezetek és a meztelenség tilalmainak szoros összefüggésé"[130]-ről beszél, vagy arról, hogy össze nem illő kódok sade-i kombinatorikával kapcsolódnak egymáshoz, "pornografikus üzenetek simulnak bele oly tiszta mondatokba, melyeket nyelvtani példamondatoknak is tarthatnánk"[131].
Foucault-t mindenesetre el kellett hogy gondolkoztassa "határtapasztalatai" színházának logikai binaritása éppúgy, mint élvezettermelő hatalmának homogenitása. Tehát akár veled van az erő, akár elszenvedője vagy, akár uralkodó, akár elnyomott, az jó neked. De hol van a helye ebben a sémában a liberátornak, a felvilágosítónak, az emancipátornak, a menekülőművésznek, a szabadság kérlelhetetlen lovagjának, a hatalmi viszonyok éleselméjű kritikusának?
És Barthes-nak ugyanúgy meg kell küzdenie azzal az alapkérdéssel, hogy az öröm/gyönyör tényleg a kényelmes, konzervatív "jobboldali" hedonizmushoz tartozik-e, és a "baloldal", a mindenkori szubverziófelelős miért olyan, mint egy anális agresszív kálomista? Hogy fixáció- vagy fluktuáció-elvű-e az öröm, és vajon miért érezte oly feszítően a döntéskényszert?
De ne tévedjünk nagyot: Foucault, aki megvetően nyilatkozik a szerzőség jogiasításáról, ugyancsak kihasználta copyrightjait, és szerzői nevének nimbuszát. Amikor Edmund White, amerikai regényíró megkérdezte Foucault-t, hogy hogyan lett ilyen okos, a filozófus ekként felelt: "Egyáltalán nem voltam mindig okos, tulajdonképpen elég hülye voltam az iskolában, úgyhogy át is küldtek egy másik iskolába." És ebben az új iskolában "volt egy fiú, aki nagyon vonzó volt és aki még hülyébb volt, mint én. És hogy ennek a nagyon szép fiúnak a kegyeibe férkőzzek, elkezdtem megcsinálni a házi feladatait - hát így kezdtem okosodni..." "Bizonyos értelemben - konkludál Foucault - egész későbbi életemben azért csináltam ilyen értelmiségi dolgokat, hogy szép fiúkat hódítsak."[132]
A literátor mint élő személy illetve mint egy intézményrendszer közegében publikus mű szerzője illetve mint az e műben narráló én közötti hármas különbségtevés, amelyet Foucault nevezetes írásában végrehajt, saját álláspontjáról szemlélve problematikus. Foucault célja világosan az, hogy megakadályozza a szerző individualizációját, illetve hogy az elmélet gyakorlatában érvényt szerezzen annak a tényként kezelt belátásnak, hogy a szerzői funkció számos énnek, számos szubjektumnak és számos pozíciónak adhat teret. Különböző című művek azonos nevű szerzői nem azonos individuumok. Foucault azonban tudja, hogy e belátás egyáltalán nem általános. E monolit szerzőkkel dolgozó diszkurzusba való belépése, és e belátásának érvényesítési kísérlete azzal a stratégiával történik, hogy egy helyett három különböző "imaginárius fixációt" hoz létre. Ez eléggé provokatív ahhoz, hogy a diszkurzus résztvevőinek a figyelmét ráirányítsa előfeltevéseik kérdésességére, mégis, azt gondolom, a szubjektivitás konstitúciójának lacani elgondolása és továbbgondolása jobb megoldás, már csak azért is, mert Foucault alapgondolata pontosan illeszkedik abba.
A lacani imaginárius a(z inter)szubjektivitás képződésének nyelv előtti stádiumára megy vissza, s amelynek kezdetén teljesen differenciálatlan az alany léte. A differenciáció valójában traumák sorozata, melynek következtében beindul a vágy perpetuum mobiléje. Az eredeti egység állapota, amelyben minden megvan és semmit se kell tenni, olyan állapottá alakul, amelyben egyre sűrűbb a hiány és semmit se lehet tenni. A szenzomotoros fejlődéssel és a tárgykapcsolatok gazdagodásával egyre problematikusabb a "szétdarabolt test"[133] dezorganizáltsága. Nem véletlen, hogy a szubjektumnak mint distinkt egységnek a felfedezése, az énképződés első nagy lépése óriási esemény. Ez az én (moi) minden tárgy és tárgykapcsolat rögzítésére tör. A nyelv másfajta organizációjának belépése - a szimbolikus - átírja és működésmódjának következményeképp folyamatos eltol(ód)ásokra és helyettesít(őd)ésekre kényszeríti az imaginárius konstruktumot és annak minden tárgyát. Az én (je) mozgó hellyé válik a szignifikáció rendszerében, mely ellene dolgozik minden önazonosságnak és rögződésnek.
E koncepció alapján nem az tűnik a leghatékonyabbnak, ha egy szubsztanciális entitásból hármat csinálunk, hanem ha arra irányítjuk figyelmünket, hogy az entitás nem lehet szubsztanciális. Ismétlem, függetlenül a "Mi a szerző?" érvelésétől, Foucault elgondolása is ugyanez.
A szerzőnek mint a szignifikációt uraló és ellenőrző abszolút prezenciának az elgondolása általában egyúttal ideális, immateriális, zárt értelemegészekként gondolja a műveket, míg a szerzői elv gyengítésének hívei a több értelemben is limitálhatatlan intertextus szövevényébe ágyazottnak.
"Megbaszlak, te kurva" - suttogja tagoltan és élesen ejtve a szavakat Poppy Z. Brite regénye főhősnőjének a fülébe egy bunkó macsó. A mondat első fele kissé redundánsnak és fölöslegesnek tűnhet, minthogy egy olyan aktus közben hangzik el, amellyel a beszédaktus címzettje éppoly kristályosan van tisztában, mint feladója. A mondat második fele ezzel szemben egy nyilvánvalóan téves attribúciót tartalmaz: a szóban forgó hölgy nemhogy sohasem bocsátotta áruba testét, de még az átlagosnál is kevesebb partnerrel volt szexuális kapcsolata.
A mondatot tehát kétszeresen is ildomtalannak tarthatnánk. Nem így a hölgy, aki ennek az elsuttogott mondatnak a hatására izgul csak be igazán.
"A magántulajdon lopás" - mondta Rousseau. "A könyörületesség hazaárulás" - mondta Robespierre. "A történelem humbug" - mondta Henry Ford. "A hűség féltékenység" - mondta a BölcsességgyárTM[134]. "Minden víz" - mondta Thalész.
Egy másik levél Pagliának a Spy magazinba: "Kedves Camille. Mindig is azt gondoltam, hogy Rousseau a leghülyébb seggfej a filozófia történetében. Ahogy így éveim száma gyarapodik, ugyancsak elcsodálkoznék, ha még tekintélyesebb méretű seggfejet találnék további ezirányú kutatásaim során. Ki minden idők el sphinctero grande-ja?" Paglia válasza: "Michel Foucault, naturellment!"[135]
"Böhméről mondják, hogy könyvei egy piknikhez hasonlítanak, ahova a szerző hozza a szavakat, az olvasó pedig a jelentést. A megjegyzés szándéka minden bizonnyal gúnyos, mindazonáltal pontos leírása minden irodalmi alkotásnak, kivétel nélkül." Ez a Northrop Frye-tól származó idézet szerepel mottóként Hirsch hírhedt Validity in Interpretation c. könyve első fejezetének elején, melyet a szerző a "A szerző védelmé"-nek szentel.[136] Ebben négy "szerzőellenes" kitételre próbál válaszolni: 1. "»a szöveg jelentése változik - még a szerző számára is«", 2. "»nem számít a szerzői jelentés - csak az, amit a szöveg mond«", 3. "»a szerzői jelentés megközelíthetetlen«", 4. "»a szerző gyakran nem tudja, mi a szerzői jelentés«". Dosztojevszkij szerint ha nincs többé Isten, akkor mindent szabad. Hirsch szerint ha nincs többé Szerző, akkor mindent szabad.[137] Elszabadul a pokol, az interpretációk vég nélküli pokla. "Annak érdekében, hogy a szöveget elemezze, a kritikust semmiféle logikai szükségszerűség nem kényszeríti a szerző száműzésére"[138] - írja Hirsch, de a vicces az, hogy hosszas elemzésében végül is nem mondja meg, hogy miféle logikai szükségszerűség kényszeríti őt a szerzőhöz való ragaszkodásra, ami annál is furcsább, mivel legfőbb célja, a jelentés rögzíthetőségének demonstrálása nem ezen épül, hanem a "meaning" és a "significance" megkülönböztetésén. Az előbbi az, amit a szöveg objektíve (kevésbé gonoszul: nagy "empirikus általánossággal" interszubjektíve) jelent, az utóbbi az, amit csak szubjektíve (az egyes értelmezőknek). Tulajdonképpen az "általános denotáció" lenne a meaning, illetve az "egyedi konnotáció" lenne a significance. Az előbbit, vagyis a rögzíthető jelentést megalapozó fogalom Hirschnél a "típus". A típust úgy kell elgondolnunk - eleveníti fel Hirsch a saussure-i problematikát - mint egy fonéma különböző aktualizációi révén megvalósított ideális kategóriát: mindenki másképp ejti a hangokat, mégis mindenki azonosítani tudja azokat. Egy szöveg jelentése ugyanilyen jól meghatározható ideális típus. Ha egy szöveg kétértelmű vagy többjelentésű, akkor ez a két vagy több értelem/jelentés rögzíthető.
Az irónia tipikusan az a trópus, amelyhez a hirschi jelentéselmélet képtelen hozzáférni. Az iróniának az a fajtája tud nagyon izgalmas lenni, amelynél nem dönthető el, hogy iróniáról van-e egyáltalán szó, vagy sem. Amikor a döntés lehetetlen és abszolút parancsoló, hiszen ha az értelmezés hagyja magát belesodródni az irónia megkövetelte "szüntelen parabázis" (Schlegel-de Man[139]) önreflexív vertigójába, amire viszont a szöveg nem reagál, akkor az otromba blaszfémia szomorúsága - és ez valódi kockázat, mert a kockázatnélküli pánironizmus a legszomorúbb dolog.
Az, hogy egy szöveg(rész) egyértelműen kétértelmű, körülbelül annyira érdekes, mint az egyértelműen egyértelmű.[140] A szövegnek ott kezdődnek az érdekességei, amikor túlhaladunk a "típus" ismerős és klasszifikált területén.
Ami mit jelent. Azt, hogy a "típus" nagyjából elfogadható absztrakciója az emberi kommunikáció és megértés alapfeltételét képező eljárásnak. De amiként a Jereváni Rádió egy hallgatói kérdésre, jelesül, hogy igaz-e, hogy Csajkovszkij buzi volt, azt felelte, hogy igaz, de nem ezért szeretjük, azonképpen válaszolhatnánk Hirschnek, hogy a jó irodalmi szövegek valahogy típusromboló típusúak. "[A]ma szemantikai horizontot - írja Derrida -, amely a kommunikációról alkotott elképzeléseket rendszerint meghatározza, meghaladja, vagy szétfeszíti, az írás közbejötte, azaz a disszeminációé, mely nem redukálható a poliszémiára."[141]
Ha rajzolunk egy kört, a tetejébe két szilvamag alakú idomot, és megkérdezünk egy három éves gyereket, hogy mi ez, azt válaszolja: nyuszi.
Érdemes felhívni a figyelmet a klasszifikáció két jelentésére. Az egyik: osztályozás, megkülönböztetés. A másik: rangsorolás, hierarchizálás. Azt, hogy két nem van, fiú és lány, a gyerek mindig úgy tudja meg, hogy közben azt is megtudja, hogy ő ezek közül az egyik.
Az Úr hosszas udvarlás után végül azt mondja a Hölgynek:
- Hölgyem, mennyiért feküdne le velem? Ötezer elég?
- Nade Uram, mit képzel?
- Na jó, legyen tíz.
- Hát ez hallatlan! Mit gondol, mi vagyok én?
- És tízmillióért? - erősködik az Úr.
A Hölgy hamiskásan elmosolyodik:
- Hát annyiért talán már meggondolnám.
- Nos, azt már tudjuk, hogy Ön mi; most már csak az áron alkudozunk.
Kant sem eszelhetett volna ki jobb példát a kategorikus imperatívusz működés(képtelenség)ének demonstrálására. A ténylegesen működő gyakorlati ész azonban a tiszta ész szempontjából tisztára eszetlen. (És nem ilyen kritikátlan, mint e fenti urak.) A hölgy megoldása nem szép a kanti esztétika szerint, mindazonáltal tízmillió még forintban is sok pénz.
A vicc az a műfaj, ahol szinte mindig a kategorikus és a definitív szisztematikus kijátszásáról van szó. Fekete, fán van és károg. Vadgalamb fekete glottgatyában idegen nyelvet tanul.
Sklovszkij a metaforának tulajdonít hasonló funkciót. Szerinte egy új metafora megalkotásának nem az az eredménye, hogy új jelentést teremt, hanem az, hogy megújítja az érzékelésünket a világ idegenszerűvé változtatása révén. Javaslatát persze bele kell írni egy olyan ismeretelméleti kontextusba, ahol "a világ" szimbolikus konstrukció (mégha nem más, mint éppen ez a konstrukció rögzíti leghűségesebben azt a világképet, mely a világot mint nyelvtől függetlent tételezi).
Lacan és Derrida szélsőséges, Barthes és Foucault pedig puhább formában magának a nyelvnek tulajdonít egy automatikus dekonstruktív, szubverzív, transzgresszív funkciót.
E nézet hangoztatásának sűrűsége és vadsága azonban gyanakvásra adhat okot. Talán nem csak azzal magyarázhatók e jellegzetességek, hogy egy nagy hagyományú és erős tradíció ellenében csak ezzel a vehemenciával lehet harcra kelni, hanem azzal is, hogy az ellenség idebenn van; Derrida úgy hívná: szupplementum. Vagyis a szimbolikus készséggel áll az "imaginárius szenvedély", a "végérvényes" rögzítés rendelkezésére. Gondoljunk csak arra, hogy a platóni idealitás egyszerűen nem jöhetett volna létre nyelvi kategóriák nélkül. Vagyis, a híres wittgensteini maximát - "A filozófiai problémák akkor kezdődnek, amikor a nyelv szabadságra megy"[142] - a többek közt éppen Wittgenstein által teremtett új szituációra inszcenírozva: minden probléma abból ered, hogy a nyelv néha szabadságra megy, néha dolgozik.
A szerző neve egy főnév. Közelebbről egy tulajdonnév. A tulajdonnév egy a szimbolikus által valóságosként (és nem reálisként [Lacan], jelöletként [referent, angolszász logikaelmélet]) értett jelöltre vonatkozik. A jelölt nem ding an sich, hanem a nyelv mint a priori tudatforma iszonyatosan komplex rendszerének egy teljesen interdependens része, azaz olyan eleme, amely maga is előír bizonyos műveleti szabályokat.[143] A jelölő promiszkuus és polimorf perverz. Pontosan olyan tehát, mint a "je"-szubjektum az interszubjektivitás játékterében. Vagy ha úgy tetszik, olyan egyelemű halmaz, amely teljesen beleveszik a minden halmazok halmazába. Olyan extenzió, amelynek helyét egyetlen intenzionális függvény sem tudja meghatározni, mert ez a hely olyan, mint amit az asztrofizika "szingularitás"-nak nevez, vagyis egy zérus kiterjedésű pont, mely végtelen térgörbülete következtében végtelen kiterjedésű; továbbá olyan, amelyre a határozatlansági elv érvényes, vagyis eltűnik minden olyan koordinátarendszerben, amelynek egynél több változója van, következésképp rejtély, hogy az extenzióhoz miféle függvény alapján rendelődik intenzió, márpedig az extenzió szükségképpen meg kell hogy teremtse intenzióját, különben magyarázhatatlan lenne az a tény, hogy egy szubjektum képes felismerni egy másikat. A magyarázat természetesen az intenzionalitás szpeuszipposzi körkörösségében rejlik: ahhoz, hogy a meghatározandó meghatározása clara et distincta legyen, magának a meghatározásnak minden elemét és műveleti szabályát is meg kell határoznunk; s az könnyen belátható, hogy véges szótárral és szabálykészlettel dolgozva a rendszer "holisztikus" (Kuhn). A szerző (és műve) e holisztikus rendszer szövegének szereplője.
Ha a két emlegetett klasszikus írás címében szereplő "szerző" szót behelyettesítjük szerzőik neveivel, akkor azt kapjuk: "Mi a Foucault?", illetőleg "A Barthes halála". A "Mi a Foucault?" kérdésre már megkaptuk a választ. (Ti. a leghülyébb seggfej a filozófia történetében.) "A Barthes halála" pedig úgy esett, hogy sétája közben elütötte egy mosodai furgon.
Max Weber
Leopold von Ranke
"...a mindörökre megváltoztathatatlan múltnak semmilyen más
jelentősége nincs, mint hogy ismeretet meríthetünk belőle. Az ember
akarata sohasem irányulhat a múltra. Az emberi tevékenység tehát
mindig vagy a jelent, vagy pedig a jövőt veszi célba."
Heinrich Rickert
"Maga Isten sem tudja a megtörténtet meg nem történtté tenni...
Van-e nagyobb lemondás Isten részéről, mint az idő?..." "Ámítjuk magunkat
jövőnkkel. S az igazság heroikus tisztelőit kivéve, úgy állítjuk be a múltat,
ahogy kényünkre-kedvünkre átalakítottuk."
Simone Weil
"Egyedül Isten nevezhető objektívnek."
Alain Robbe-Grillet
"Megtettem, mondja az emlékezetem. Nem tehettem meg,
mondja a büszkeségem. És végül az emlékezetem enged."
Friedrich Nietzsche
"Amit teszünk, sohasem értjük, hanem mindig csak áldjuk
vagy átkozzuk."
elfelejtettem, hogy ki mondta
"Zeitlichkeit zeitigt sich als verwesende-gegenwärtigende Zukunft."
Martin Heidegger
"A történelem nem tudomány, hanem akarmány."
Theodor Lessing
"Amikor a régész behatol egy ókori sírba és kezébe veszi
a sírmellékleteket (...) már puszta tettével is értelmez: átértelmezte
a sírmelléklet sírba kerülési feltételeit, a temetés célja nem ez volt.
A múlt egy darabja megváltozott."
Tatár György
"...minden író maga teremti meg előfutárait. Műveivel
módosítja múltképünket, amint a jövőnket is megváltoztatja."
Jorge Luis Borges
"Kikerülhetetlen tény, hogy az új költő kapcsolódik a múlthoz,
vagy igazodik hozzá, de ez nem egyoldalú jelenség (...) A már meglevő
művek egymás között ideális rendet alkotnak, ezt módosítja, ha
új (igazában új) műalkotás iktatódik soraik közé."
Thomas Stearns Eliot
"Flaubert-nél a virágzó normand almafák azok, amelyeket
Proust alapján olvasok. Ízlelgetem a formulák hatalmát, az eredetek felcserélődését,
azt a fesztelenséget, mellyel a későbbi szövegből előkerül a korábbi szöveg"
Roland Barthes
"Historia abscondita. - Minden nagy embernek visszaható
ereje van: a kedvéért ismét mérlegre tétetik az egész történelem, s a múlt
ezernyi titka búvik elő rejtekhelyéről - az ő napfényére."
Friedrich Nietzsche
"A hamisítás, a kat'exochén elődteremtés (...) története nemcsak
a hamisítvány mesterének és korának tükre és kritikája, hanem az
eredeti művekhez való viszony változásának története is."
Szilágyi János György
"Minden, ami nem a hagyományban gyökeredzik, plágium."
Eugenio d'Ors
"A [filozófiai hermeneutika előtti történettudomány a]
történetileg megértett szövegtől a szó szoros értelmében elragadja azt
az igényét, hogy valami igazat mondjon. Úgy véli, hogy megért, amikor a
hagyományt történeti álláspontról nézi, azaz belehelyezkedik a történeti
szituációba, és megpróbálja rekonstruálni a történeti horizontot. Ha ezt
tesszük, valójában elvileg lemondunk arról az igényről, hogy a hagyományban
olyan igazságra bukkanjunk, amely a mi számunkra is érvényes és érthető.
Ennyiben a másik másságának az ilyen elismerése, mely ezt a másságot objektív
megismerés tárgyává teszi, a másik igényeinek az elvi felfüggesztését jelenti."
"Így a történészre elvileg érvényes, hogy a hagyományt más értelemben
kell interpretálni, mint ahogy maguk a szövegek kívánják."
Hans-Georg Gadamer
"A genealógia azt jelenti, hogy a [történeti] analízist
egy jelenlegi kérdéssel kezdem."
Michel Foucault
"Egy tény, azért mert ok, még nem történelmi tény is. Poszthumusz
válik azzá, olyan események révén, melyeket évezredek választanak
el tőle. Az a történész, aki szem előtt tartja ezt, eláll attól, hogy úgy
morzsolja le az események sorozatát, mint valami rózsafüzért. Azt a konstellációt
ragadja meg, amelybe saját korszaka kerül egy meghatározott korábbival.
Így olyan fogalmát alapozza meg a múltnak, amelyben a múlt most lesz, s
e mostba a messiási most szilánkjai fúródnak bele." "A múlt titkos
indexet hord magán és a megváltáshoz van rendelve általa."
Walter Benjamin
Ha a hagyományra vonatkozó kérdést teszünk fel, alighanem a jelen
és a múlt viszonyáról teszünk fel kérdést. És minden kérdés ismeretelméleti
kérdés (is). Először egy vázlatos, részleges és közhelyes képet adnék a
múlt megismerhetőségére vonatkozó (poszt)modern kételyekről - közben néhány
igaz
történettel kedveskedve az olvasónak -, majd néhány kérdést szeretnék
megfogalmazni ezek esetleges következményeivel kapcsolatosan. A válaszokat
természetesen nem tudom. És (úgy) tudom, hogy egyetlen földi halandó sem
tudja. Ez önmagában nem tölt el örömmel. Azt viszont kifejezetten szomorúnak
találnám, ha az igazság megismerhetetlenségének belátása apatheiához vezetne
(sztoa, Schopenhauer), hagymázas titkolózáshoz (Nietzsche) a kultúra gyűlöletéhez
(cinikusok, Rousseau), kulturalista közhelyekhez (Wittgenstein), hermetikus
kvázi-miszticizmushoz (Heidegger), álradikális frivolitáshoz (Derrida),
ismertelméleti anarchizmushoz vagy dadaizmushoz (Feyerabend, dada), dögunalomhoz
(Hume, Kant, Rickert, Husserl), önfeledt pragmatizmushoz (Mach, big science,
Rorty), vagy e két utóbbi ötvözetéhez (szofisták) stb. Az viszont örömmel
tölt el, hogy ennyi nagyszerű megoldáskísérlet született. Mert a legszomorúbb
az lenne, ha az igazság megismerhetetlenségének belátása nem léteznék,
sem pedig az e belátásra adott reakciók pazar bősége, élvezetes kalandjai.
Ha kizárólag egy együgyű pozitivizmus léteznék. Bár az is igaz,
hogy ez esetben fel sem vetődhetnének ezek a kérdések, hiszen az olyan
lenne, mint az archaikus társadalmak biztos, isteni tudása, tehát egyáltalán
nem lennék szomorú tőle, hanem boldog lennék benne.
Ha az episztemológiai szkepszisre adott válaszok e fenti felsorolásának retorikájában néhány olvasó esetleg a filozófiában már elég régen meghonosodott, kényszeresen "meghaladni" akaró hangnemet véli felfedezni, sietek leszögezni: szó sincs ilyesmiről. Egyrészt: ők legalább válaszol(ni próbál)tak. Másrészt úgy tűnik, hogy a probléma természete olyan, hogy nem lehet megoldani, lényegileg aporisztikus. Arról sincs szó, hogy a fenti felsorolásban leírtam volna e válaszokat. Hiszen leírhatatlanul bonyolultak, (még a "dögunalmasak" is) izgalmasak, és számtalan lehetőséget rejtenek. Inkább arról van szó, hogy izgatnak, de nem elégítenek ki. Nem hiszem, hogy "az élvezet megcsal, a lehetőség nem" (Kierkegaard), mindenesetre, ha nehezünkre esik élvezni az ismereteinket elborító szkepszist és az érzelmeinket átható ressentiment-t, akkor rá vagyunk kényszerítve, hogy a lehetőséget élvezzük. A différance ugyanis megszüntethetetlen: a lehetőség az egyetlen valóság. A jelenlét metafizikáját azonban nem lehet ilyen könnyen elhallgattatni/leírni: a lehetőség nem valóság. Az csak "pinabú" (Esterházy). Az a durva bánásmód, amelyben a "transzcendentális jelöltet" részesítjük, mélységes kétségbeesésünk jelölője.
Nné, a titkárnő, főnökével való konfliktusában, Xnének elbeszélve sokatmondóan hallgatott, aztán Ynének elmesélve lakonikusan és talpraesett öntudattal válaszolt, Znének elmesélve pedig egy remekbeszabott, gyönyörű filippikában semmisítette meg a főnököt. Hogyan? Hogy hogyan is történt valójában? Vajon a főnök el tudja mesélni? Vagy egy rejtett kamera, egy "objektív"?
Kuroszava Akira A vihar kapujában című filmje elmeséli, hogy valaki elmeséli, hogyan meséltek különböző emberek különböző meséket "ugyanarról" a "tényről": meggyilkoltak egy férfit. A bíró igazságot akar tenni, ezért meg akarja tudni az igazságot. Aztán négyen ötféleképp mesélik el neki. Három tanú-vagy-gyilkos és egy látnok. Az egyik tanú-vagy-gyilkos két "igaz történetet" is mond, azt állítván a másodikban, hogy az első hazugság volt. Az volt a valószínűbb.
Melyik az igazság? Vagy egy hatodik történet? Vagy mindegyikből, apránként kell összerakni? A múlt - bizonyára - végérvényes és megváltoztathatatlan. De "hogyan is történt valójában?" Mindegy, mert az igazság viszont - úgy tűnik - ideiglenesen érvényes és változó? Miért nem mindegy?
I. e. 1296-ban Qadešnél megütközik egymással II. Ramses, Egyiptom uralkodója, és Muwatalliš, az ereje teljében levő hettita birodalom királya. A quadeši csata leírásának csak egyiptomi változata maradt fönn, melyben arról értesülünk, hogy II. Ramses, "az uralkodók bikája", "akit kedvel az igazság", "Ré fia", kinek hatalma "kiterjed a világ végéig", és "az idegen fejedelmek tágra nyitott száját szűkre fogja", az "isteni, gyönyörűséges sólyom" "letiporta Hatti [a hettiták] országát", fényes győzelmet aratott. E beszámoló és egyéb körülmények tüzetes vizsgálatából azonban még az egyiptológusok is arra következtetnek, hogy valójában megsemmisítő csapást mért Muwatalliš Egyiptomra, és kis híja volt, hogy II. Ramses maga megmenekült a haláltól. Vajon "szemérmetlen történelemhamisítás"-e ez? - ahogy Ceram, a kiváló archeológus-történész nevezi.[146] Ahelyett, hogy válaszolni próbálnék a kérdésre, arra utalnék csak, hogy bármi is történt valójában, egyértelmű, hogy Ceram tudósítása nem sokkal kevésbé elfogult, mint ama "szemérmetlen", csak más módon és Muwatalliš oldalán harcolva.
"Az Úr pedig monda: Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, a mely Égyiptomban vagyon és meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat; sőt ismerem szenvedéseit.
Le is szállok, hogy megszabadítsam őt az Égyiptombéliek kezéből és felvigyem őt arról a földről, jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre, a Kananeusok, Khitteusok, Emoreusok, Perizeusok, Khiveusok és Jebuzeusok lakóhelyére."[147]
Aquinói Szent Tamás a szépről alkotott nézeteinek kifejtéséhez Pseudo-Dionysios Areopagita írásait használja fel[148], ami önmagában elég meghökkentő, mivel kettejük gondolatrendszere és -stílusa igen messze áll egymástól. Az ok mégis egyszerű: a nagy skolasztikus kor még nem tudta Pseudo-Dionysiosról, hogy valójában nem az "igazi" Dionysios Areopagita, vagyis aki az apostolok tanítványa volt, hanem egy az V.-VI. század fordulóján élt, a keresztény dogmatikát és a Proklosz nyomán haladó neoplatonizmus szinkrézisét megvalósítani igyekvő teológus-filozófus. Hogy a két személy nem azonos, arra csak a reneszánszban jön rá Laurentius Valla, és a meg nem egyezés tudományos bizonyítékait még később, Stiglmayer és Koch kritikái szolgáltatják.
De idézhetnénk a Septuaginta híres félrefordításait is, melyek később alapvető teológiai tézisek sarkkövévé válnak.
"...mint például Szent Teréz: csak oda kell menni és megnézni, Bernini szobrát Rómában, és rögtön világos lesz, hogy éppen elélvez, semmi kétség efelől." (Lacan)[149] Winckelmann szerint a grácia Berninit még álmában sem látogatta meg. Winckelmann kijelenti, hogy a görög művészet történeti vizsgálata közben mintha a szép integetett volna feléje. "Lesütöttem előtte szememet, mint azok, kik előtt a legmagasztosabb jelenik meg, mert úgy véltem, hogy e látomásban a legmagasztosabbat látom." E legmagasztosabb színtelen és ízetlen. A szép lényege ugyanis nem a színben, hanem a kontúrban van. Továbbá hasonlatos "a forrásból fakadó legtökéletesebb vízhez, mely akkor a legegészségesebb, ha semmi íze nincs, mert ilyenkor ment minden idegen alkatrésztől." Ezt a természettől természetesen nem lehet megtanulni. "Ezt kizárólag a görögöktől kell megtanulni." "Az egyetlen út számunkra, hogy naggyá, sőt, ha lehetséges, utánozhatatlanná váljunk, a görögök utánzása."[150]
Szegény Winckelmann, ha tudta volna, hogy valójában festették a szobrokat. Az ő görögjei, akiket oly tisztán látott lelki szemei előtt és akiket oly bensőségesen ismert. Festették!
És talán megbocsátóbb lett volna szegény Berninivel szemben is, aki legalább tényleg nem festette. Igaz, csak azért, mert ő is (ugyanúgy) tudta, hogy a görögök nem, és egyáltalán, a szobrokat nem festjük, micsoda hülye ötlet. A Milói Vénusz, összemázolva.
Hugh Trevor-Roper A hagyomány kitalálása: A skót-felföldi hagyomány című tanulmányában azt írja: "Ma, ha skótok valahol összegyűlnek nemzeti identitásukat ünnepelni, ezt egy bizonyos megkülönböztetett nemzeti szerelésben teszik. Skótszoknyát öltenek, melynek színei és mintázata a »klánhoz« tartozást jelölik; és ha zenélni támad kedvük, hangszerük a duda. Ez a felszerelés, melynek oly nagy ősiséget tulajdonítanak, valójában nagyrészt új. Az Angliával történt egyesítés után, némely részletében jóval utána, jelent meg, bizonyos értelemben az angolokkal szembeni ellenállásként. Az egyesülés előtt tényleg előfordult elvétve; de a skótok nagy többsége számára a barbárság jele volt... De még mint szórványos jelenség is, viszonylag új volt... Valóban, a sajátos skót-felföldi kultúra és hagyomány egész koncepciója egy retrospektív kitaláció. A tizenhetedik század végéig a skót-felföldiek nem alkottak külön népet. Egyszerűen Írország fölöslege voltak... Fajilag és kulturálisan Írország gyarmata voltak... hangszerük a hárfa volt, nem a duda... Irodalmuk, úgy ahogy volt, az ír irodalom halovány visszfénye volt. Még az angol iga alatt is, a XVII-XVIII. szd-ban, a Kelta Írország megmaradt, kulturálisan, történelmi nemzetnek, míg a Kelta Skócia legjobb esetben a szegény rokon volt. Nem volt, nem lehetett független hagyománya. A független skót-felföldi hagyomány megteremtése, és ennek az új hagyománynak a skót nemzeten megmutatkozó külső jegyei, a XVIII. szd. vége-XIX. szd. elejének munkája volt. Három fokozatban valósult meg. Elsőként volt a kulturális lázadás Írország ellen: az ír kultúra kiszipolyozása és a korai skót történelem újraírása, mely abban az arcátlan igénybejelentésben kulminált, hogy Skócia - a Kelta Skócia - volt az »anyanemzet«, és Írország csupán kulturális függeléke. Másodszor volt az új felföldi hagyomány művi megteremtése, mint ősrégi, eredeti és sajátos. Harmadszor volt a felföldi tradíció" átvétele egész Skócia-szerte. "A skót-felföldiek nem pusztán az iu. V. szd-ban Írországból érkező betolakodók voltak, hanem ősrégi történelemre tekinthetnek vissza Skóciában, és valójában ők a kaledónok, akik annak idején ellenálltak a római hadaknak." Mindezeket egy skót, Thomas Innes már 1729-ben meggyőzően cáfolta, de aztán az 1760-as években újra bizonygatni kezdik, főként a skót "hagyományteremtés" két legnagyobb mestere, James Macpherson, az Ossian "fordítója", és John Macpherson tiszteletes, egy sky-szigeti lelkész, később India kormányzója. Bár nem rokonok, nagy összhangban ők ketten viszik véghez a teremtőmunkát. Megírják "Kelta Skócia bennszülött irodalmát, és szükséges tartozékát, egy új történelmet. Ennek az irodalomnak, csakúgy mint emennek a történelemnek, amennyiben valami kapcsolata van a valósággal, azt az írektől lopták. A Macphersonok pőre arcátlansága elismerést kell hogy keltsen. James Macpherson felszedett néhány ír balladát Skóciában, írt egy »eposzt«, amelyben az egész színteret áttette Írországból Skóciába", majd pedig az egész ír irodalmat úgy állítja be, mint amely ennek a költészetnek gyatra utánérzése. "Aztán a sky-szigeti lelkész megírja Kritikai disszertációját, melyben megfelelő kontextust kínál »a kelta Homérosz« számára". Az ír nyelvű kelták nála már négy évszázaddal tényleges jövetelük előtt ott vannak Skóciában, gazdag irodalmuk van, "amelyet a Sötét Korszakban a gátlástalan írek ellopnak az ártatlan skótoktól." A két Macpherson totális sikert arat. "Egy teljes évszázadot vesz igénybe, hogy a skót történelmet megtisztítsák - ha egyáltalán valaha is megtisztították - a két Macpherson egymást kiegészítő meghamisításaitól. Ugyanakkor e két arcátlan csaló tartós sikert ér el: a skót-felföldieket felteszik a térképre. A korábban az alföldi skótok által rendetlen barbárokként, vagy az írek által írástudatlan, csóró vademberekként lenézett skót-felföldiek most Európa-szerte ünnepelt Kulturvolk lett, amely, midőn Anglia és Írország még primitív barbárságba süllyedve tengődött, már hihetetlenül kifinomult és érzékeny eposzköltőket termett, kik nem rosszabbak (Madame de Staël), sőt jobbak (F. A. Wolf) Homérosznál."[151] (Kiemelések tőlem.)
Jeffrey Burton Russell A lapos Föld kitalációja című könyvében azt írja, hogy a "lapos Föld" mítosza valójában nem a kereszténység érájához, a középkorhoz tartozik, hanem az újkorhoz, azon belül is leginkább az 1870-1920-as időszakhoz. Ekkor válik univerzálissá a hit, hogy a keresztény középkor univerzális hite a "lapos Föld" volt. Russell alaposan utánajárt a dolognak, és mindössze öt darab szerzőt sikerült találnia az egész korszakban, akik kifejezetten "lapos Föld"-hívők. Ráadásul ezek meglehetősen marginális szereplői a középkori írott kultúrának. Lactantius például (III. szd.) csupán a reneszánszban lett ismertté, és mellesleg eretnek. Egy másik laposföld-hívőről, Cosmas Indicopleustesről (VI. szd.), szintén szinte senki sem tud, görögül írt művét csak 1706-ban fordítják latinra. Főként őrájuk szoktak hivatkozni a későbbi mítoszgyártók. Azt viszont gyakran elfelejtik emlegetni a tudományos haladás eme felvilágosult apostolai - így Russell - hogy például Copernicus ellenfelei evidensen és egytől egyig a "gömb alakú Föld" nézet alapján álltak. Vagy azt, hogy a középkorban valójában a Föld szférikus modellje volt az általános.
Russell szerint ez a tudományos mítosz a "sötét középkor", "elnyomó vallás/egyház" kontra "felvilágosult tudomány", "tiszta, objektív tudomány" bornírt kényszerességének terméke. Ez egyben az utóbbi objektivitását is minősíti. Russell úgy véli, hogy ennek a tudománytörténeti dramatizálásnak, az "ellenfél" tendenciózus félreértelmezésének (és az ellenérvek ugyanilyen figyelmen kívül hagyásának) oka a felsőbbrendűség iránti igény, a politikai/kulturális hatalom vágya.[152]
Russell földbe döngöli a "felvilágosult" tudományosság és a pozitivista pátosz gőgjét és e gőg kitalációját. Mégis, ugyanennek a hadseregnek a katonája, mivel a könyv implicit üzenete az, hogy: valójában nem is voltak olyan marhák, hogy azt higgyék, a Föld lapos. Cosmas Indicopleustest félresodorja a felvilágosodás győzedelmes árama, egy elhanyagolható ellenpéldává válik.
Minden tudományok királynője, a fizika számos kopernikuszi fordulat után, az ezerkilencszázhetvenes évek végére eljutott a par excellence anitkopernikuszi, ún. "antropikus elv" megfogalmazásához. Eszerint a kozmogónia a nagy bummtól a biológiai evolúción át az ember létrejöttéig olyan hihetetlen véletlensorozatokat produkált, amelynek valószínűsége gyakorlatilag a nullával egyenlő, az ember létrejöttéhez annyi valószínűtlen feltételnek kellett teljesülnie, hogy az már gyanús. Nem értelmetlen tehát - és a legszigorúbb tudományos módszerességgel védhető - az az előfeltevés, hogy minden éppen azért történt így, hogy az ember létrejöhessen. "Mai ismereteink szerint - írja Stephen Hawking [153] - a tudomány törvényei sok alapvető számértéket tartalmaznak, például az elektron elektromos töltésének nagyságát, vagy a proton és elektron tömegének arányát... [F]igyelemre méltó, hogy ezek a számok olyanok, mintha nagyon precízen beállították volna őket az élet kifejlődését lehetővé tevő értékekre. Ha például az elektron elektromos töltése csak egy kicsit is más" lenne, akkor nem létezhetnének a Naphoz hasonló csillagok.[154]
1968-ban, miután az Ohioi Nemzeti Gárda a Kenti Állami Egyetemen négy diákot lelőtt - meséli Elliot Aronson -, a következő híresztelések kezdtek terjedni: 1. mind a két diáklány terhes volt, tehát szexuálisan túlfűtötteknek, szemérmetleneknek kellett lenniük; 2. mind a négy holttest tele volt tetvekkel; 3. az áldozatok annyira súlyos állapotban levő szifiliszesek voltak, hogy két héten belül amúgy is meghaltak volna. Egy kenti középiskolai tanárnő kijelentette: "Aki egy olyan városban, mint Kent, hosszú hajjal, piszkos ruhában és mezítláb jelenik meg az utcán, megérdemli, hogy lelőjék."
1968-ban, egy szociálpszichológiai kísérletben radikális, baloldali érzelmű amerikai diákokat kértek fel arra, hogy írjanak védőbeszédet egy diáktüntetést vérbefojtó rendőri intézkedés védelmében. A kísérleti alanyokat három csoportra osztották: az első csoportnak e feladat jó megoldásáért egy jelentősebb pénzösszeget helyeztek kilátásba, a másodiknak kevesebbet, míg a harmadik csoportnak nevetségesen csekélyet. Ezután arra kérték őket, hogy írják le tényleges személyes véleményüket a megtorlóakcióról. Az első csoport tagjai jobbára kíméletlenül elítélték, a másodiké már kevésbé, a harmadik csoport pedig egészen engedékenynek mutatkozott a rendőri brutalitás irányában, többüknél az előző feladatnál használt érvek bukkantak fel.[155]
A Gyalog-galopp című filmben van egy jelenet, amelyben a vérszagra összegyűlt tömeg Arthur király elé ráncigál egy nőt, boszorkánysággal vádolva őt. A bölcs király majdhogynem tudományos-ismeretterjesztő hevülettel és retorikával sok-sok fortélyos, sötét népét felvilágosítani próbáló keresztkérdés után végül az empirikus ellenőrizhetőség követelményét érvényesítve úgy dönt, hogy boszorkánypróbának vetik alá: ha nehezebb egy kacsánál, akkor boszorkány, ha nem: nem. A mérleg a nő felé billen. Erre az csendesen: "Hű, az istenit, lebuktam."
A "világtörténelem"[156] a jelek szerint mindenféle tudás bizonyosságának leépüléséről szól. A tudást folyamatosan új és új alapokra helyezte, az evilág-túlvilág ontológiai kettősségét a reflexív tudattal helyettesítette, amely természetszerűleg destruálja a bizonyosságot. Az ősi és új vallások mint átfogó és megkérdőjelezhetetlen világképek, a tudomány mint egyetemes és átfogó racionalitás, a moralitás és politika mint egységes sensus communisra építhető, a művészet mint a jóízlés általánossá válása - nem létezhetnek többé; pontosabban fogalmazva minden, ennek megvalósítására törő kísérlet - transzhistorikus szándékaival szöges ellentétben - történeti dokumentummá változik át. Egy olyan "történelem" "tényévé", amelyet már nem rendez kozmosszá semmiféle eszkatológia.
A reflexív tudás alapvetően profán. Végkonklúziója szerint az összes kozmológia mesebeszéd és az emberi tudás természetéből következik, hogy minden valóságleírás fiktív történet és minden (esetleges és profán) történéshalmaz (szent) forgatókönyvvé/ törvénykönyvvé változik át. Deskripció és preskripció összemosódik bennük. Végül is mindegyik megkísérel törvényeket szabni "szabad" embereknek, parancsokat osztogatni csillagoknak. A reflexív tudás szerint a történet szintaxisát nem egy univerzális (isteni) szemantikaként, hanem sok esetleges (emberi, túlságosan is emberi) pragmatikaként kell elgondolnunk.
A történelem jövő-centrált transzcenzusa nem semmisítette meg azonnal az archaikus kultúrák "konzervatív", ciklikus, örök jelenét, ellenkezőleg, kezdetben imitálja, és csak fokozatosan szakad el tőle és érvényesíti saját logikáját, de végül szükségszerű, hogy megsemmisítse. A szabadság és a boldogság különböző elképzelés-formációi alkotják a történelem Utópiáját, mely utóbbi az archaikus kozmosz számára a káosz ügynöke. A kozmológia alapja az archaikus jelen számára a kozmogónia és annak ismétlődése, a történelmi idők számára az Utópia és a hozzá vezető üdvtörténet.
A legtöbb gondolkodási struktúra, világkép, diszkurzus centrumában egy olyan szervezőelv működik, amelyet nem érint a rendszer mozgása, s amely ekképpen a változó struktúra állandó "transzcendentális jelöltjévé" válik. A legtöbb történet modellje az üdvtörténet, amennyiben a történet nem "annyi, mint beállítottság a semmibe", hanem valamilyen transzcendencia kontextusában áll, és erre a mögöttes, transzcendens "történetre" utal valójában. De egy idő után valami mégis történik vele, aminek következményeit egyáltalán nem ismerjük. A legismertebb történet, az Európa által létrehozott "világtörténelem" végül túllép e kettősségen, és nem tudni többé semmit arról, hogy mi mozgatja és hogy hová tart.
A zsidó és keresztény történelem Istennek a földi színpadon megrendezett paraboláiból áll (ahol persze az emberi és ördögi szereplőknek bizonyos szabadság adatott). A természet könyvében, mely az utolsó betűig értelmes, Isten sorait olvashatjuk. A történelem minden lényegi történése már a teremtés pillanatában kész: a jövő végérvényes és megváltoztathatatlan, legfeljebb kifürkészhetetlen.
A tudomány - szándékával homlokegyenesen ellenkezően - működésbe lépésének pillanatától fogva bizonytalanságot termel. Az egyesített tudományok nemzetközi enciklopédiája az egyik utolsó radikális kísérlet a felvilágosodás nagy álma, "egyetlen igaz tudás" mennyországa felé törő Bábel-torony építésére. Valamicskét okulva elődeik példáján, a képtelen kísérletből eleve kizárták a más nyelven beszélőket, és olyan, az emberiség üdvéért dolgozó, rettenthetetlen (szabad)kőműveseket vettek csak be, akik inkább megnémulnak, minthogy más nyelven beszéljenek. (Kérdés persze, hogy Neurath, Bohr, Dewey, Russell, Carnap, Morris mennyire beszél közös nyelvet.) De kakukktojásokat is beleraktak a falba (Kuhn), amely nem tűnik a legszilárdabb építőanyagnak. A torony ledőlt így is, egy nyelven építve (Wittgenstein, Gödel, Feyerabend, Polanyi stb.)
A művészet mindig is élenjáró volt a minden érték szüntelen átértékelésében, vagyis véső soron megsemmisítésében. A változáshoz és újdonsághoz való viszonya a történelem öntudatlan paródiája. Pedig a művészet autonóm szférává történt elkülönülése (XVIII. század) utáni időszak műveiben is csak úgy hemzseg az erkölcstani, széptani, bölcseleti, tudományos, antropológiai és egyéb mondanivaló. A mondanivaló, vagy szebben fogalmazva a kimondhatatlan pedig éppúgy transzcendens háttér a történet számára, mint a metafizikai. A változásra és újdonságra való törekvés egyre kevésbé utópikus és egyre inkább destruktív és öncélú. Logikus a sor: Schlegel, Baudelaire, Nietzsche, Musil, Satie, Duchamp, Warhol, hogy csak a nagyokat említsük.
És hosszan sorolhatnánk a történelmi idők szellemi teljesítményeit, melyek túlnyomó többségükben olyan "nagy elbeszélésekkel" (Lyotard) dolgoznak, melyek révén értelmet nyernek, önmagukon túlra mutatnak, s ezzel önmagukat a megválthatóság kontextusába helyezik. De mindegyik elérkezik történetének egy olyan pontjára, ahol már nem világos többé a transzcenzus értelme. Az utópia elnyeri betű szerinti értelmét: nemlétező hely. A történet elbizonytalanodik: egyre bizonyosabb, hogy nem tudni többé, mi az üdvös. A folyamatos diakrón változások és az egyre könnyebben látható szinkrón másságok deszakralizálnak minden világot. A reflexió aknamunkáját totálissá teszi a relativizmus, amely többé nem morális bűn vagy módszertani hiba, hanem negligálhatatlan kondíció, történelmi körülmény. Még akkor is, ha különböző lokális terrorok megpróbálják időben és térben elszigetelni "zónájukat" az összes többitől.
De ha a különböző típusú kánaánokról szóló te(le)ológiákat nem valamiféle tudás, hanem a remény műveinek tartjuk - szól a reflexív, "szabad" tudat -, akkor is érdemes meggondolni, vajon e remény nem valamiféle előzetes tudás implicit premisszáin nyugszik-e; egy olyan tudásén, amely tudni véli, mik a boldogság mindenkire érvényes feltételei. Ilyen tudás valószínűleg csak a primordiális, örökkön jelen idejű társadalmakban lehetséges, de a történelmi idők éppen ez ellen dolgoznak. Vagyis a remény a történelmi idők eredendően destruktív tudásának a foglya, megverve annak minden reménytelenségével. Ha (úgy) tudja is, hogy eljövendő a messiási idő, a profán világ nem célozhatja tudatosan, nem tudja siettetni eljövetelét, mert elvileg nem ismerheti. De ha ismerni véli is, mint Sabbataj Ceví hívei Gorajban, az sem segít. A zsidók a végső letelepedés, a megnyugvás helyét "tejjel-mézzel folyó Kánaán"-nak nevezték, ami jellegzetesen egy nomád vándor nép elképzelése; egy valóságosan letelepült nép centrális javai egészen másak. A történelmi idők más nomádjainak más elképzelései voltak a maguk Kánaánjáról, de ezek inkább az elképzelő idejéről adnak képet, mint valamely eljövendő messiási időről. Isten birodalmairól (Éden, Mennyország) nem tud semmit. És nemcsak a szent, de a profán világ minden birodalma is összeomlik végül a "nomád gondolat" (Deleuze) hordáinak pusztításától.
"Die Geschichte ist nicht Wissenschaft, sondern Willenschaft" - mondta Theodor Lessing. A mondatot aláírnák a nagy historicisták is, akik a történelmi relativizmust és a tudományos objektivitást egyaránt meg akarták menteni. Ők úgy értenék, hogy a történelmet az erős akaratú emberek, a történelem nagyjai - fáraók, császárok, királyok, fejedelmek, cárok, diktátorok, papok, hadvezérek, gazdagok, éhes csőcselékek - csinálják, nem pedig jó történészek. Mégpedig szigorúan intuitíve és nem tudományos szigorral, hiszen a történelmi tények egyedisége és egyszerisége lehetetlenné teszi, hogy a történelem egzakt tudomány tárgyává váljék, vagyis lehetetlen az általánosítás és a jóslás, vagyis a történelem tudományosan nem tervezhető, legfeljebb - utólag - elbeszélhető, leírható. Mindez azt előfeltételezi, hogy a történelem megváltoztathatatlan tények sorozata, melyeket "részlegesen", vagy "eltorzítva" ismerünk, de elvileg egyetlen helyes elbeszélésük, leírásuk létezik. Ám Th. Lessing szerint sem "a" történelem, sem "a" történelemtudomány nem létezik a fent leírt formában. A történelem mint "pőre tények" egymásutánja magánvaló: a megismerés csak elbeszélések formájában képes hozzáférni. A történelem így elbeszélések sorozata, többek között a változó történelemtudomány változó elbeszéléseinek sorozata, és mint "a" történelmet általában, e tudományt és elbeszéléseit is - mint történeti "tényeket" - erős akaratú emberek, a történettudománytörténet nagyjai és éhes csőcselékei csinálják.
A megtörténtnek ugyanebből a szemléletéből fakad a történésznek arra vonatkozó tiltása, hogy a történelemről beszélve úgy kezdj egy mondatot: "Ha..." és úgy fejezd be: "...lett volna." "A tényeknek" ez a tudós tisztelete mindig a megtörtént interpretációs és kontextuális lehetőségeinek minimalizálására, értelmezésének rögzítésére tör. Viszont a jelenvaló történésnek a leglényegibb vonatkozása az esetlegesség, a kiszámíthatatlanság, a nyitottság, a lehetőség, a valószínűség és valószínűtlenség, a bizonytalanság, a ha. A történés a pillanatonként változó milliárdnyi ha tobzódása.
Werther megírja búcsúlevelét Lotténak, amit majd halála után megtalálnak asztalán. Elhatározza, hogy még egyszer, utoljára - váratlanul - meglátogatja Lottét, hogy...
A találkozón kissé zavarodottak mindketten, nem tudnak mit kezdeni magukkal, ezért Lotte azt javasolja, hogy Werther olvasson fel neki az Ossziánból. "Werther mosolygott, előszedte a verseket, összeborzongott, amikor a kezébe vette, és könnybe lábadt a szeme, amikor beléjük nézett.
Leült és olvasni kezdett.
»Derengő éj csillaga, szépen szikrázol a nyugati égen, kiemeled felhődből tündöklő fejedet, büszkén haladsz a dombod felé...«" és így tovább, oldalakon keresztül, mígnem "Lotte szeméből könnyek árja szakadt elő, és megkönnyítette szívét, félbeszakította Werther énekét. Werther eldobta az írást, megragadta Lotte kezét, és keservesen zokogott. Lotte a másik kezére dőlt, és szemét kendőjébe rejtette. Mindkettőjükben félelmetes indulat háborgott. Saját nyomorúságukat érezték a nemes hősök sorsában, együtt érezték, és könnyeik egyesültek. Werther szeme és ajka Lotte karján izzott; Lotte megborzongott; távozni akart, és a fájdalom és a részvét ólmos kábulatként nehezedett rá. Mély lélegzetet vett, hogy magához térjen, és zokogva kérte Werthert, hogy folytassa, mennyei hangon kérte! Werther remegett, szíve csaknem meghasadt, fölemelte a papírlapot, és félig összetörve olvasta:
»Miért ébresztesz, tavaszi szellő? Hízelegsz és szólsz: A mennyország könnyeit harmatozom rád! De már közel hervadásom ideje, közel a vihar, mely lekergeti leveleimet! Holnap majd jön, jön holnap a vándor, aki látott szépségemben, szeme mindenütt keres majd a mezőn, és nyomomat se találja.«
E szavak minden hatalma rászakadt a boldogtalanra. Teljes kétségbeesésében térdre dobta magát Lotte előtt, megragadta, szeméhez, homlokához szorította a kezét, és Lotténak úgy rémlett, mintha Werther szörnyű szándékának sejtelme röpült volna át a lelkén. Megszorította Werther kezét, odaszorította szívéhez,[157] fájdalmas izgalomban hozzáhajolt, és izzó arcuk összeért. A világ elsüllyedt körülöttük. Werther átkarolta, melléhez szorította Lottét, és őrjöngő csókokkal borította el remegő, dadogó ajkait.
Werther! - kiáltotta Lotte, elfúló hangon, félrefordulva. - Werther! - és gyenge kézzel eltolta magától a szerencsétlent. - Werther! - kiáltott megint a legnemesebb érzés komoly hangján.
Werther nem ellenkezett, kiengedte Lottét a karjaiból, és eszét vesztve elébe borult. Lotte felpattant, és rémült zavarban, szerelemtől és haragtól remegve, mondta:
Utoljára volt! Werther! Engem nem lát többé!"[158]
Michel Foucault: "A boszorkánypróba, amely a vádlottat egy sajátos tesztnek [épreuve] veti alá, vagy a párbaj, amelyben a vádló megharcol a vádlottal (esetleg képviselőik), nem valamiféle kegyetlen és irracionális mód, hogy »kiderítsük« az igazságot és megtudjuk »hogyan is történt valójában« a vitás eset; sokkal inkább egy olyan döntési mód, amelyben eldől, hogy Isten az adott pillanatban melyik oldalra billenti serpenyőjét a véletlen vagy az erő mérlegének, amely az ellenfelek egyikének sikerét hozza."[159]
Közkeletű elgondolás, mely szerint a múlt mozdulatlan és végérvényes realitás, amelybe még Isten sem avatkozhat bele. Az ember viszont, úgy tűnik, nem tehet másként. Arra a kérdésre, hogy "Hogyan is történt valójában?", csak univerzális tudás képes válaszolni. Bármely emberi tudás, amely univerzálisnak gondolja el önmagát - isteninek gondolja el önmagát. De ez az út "nem áll nyitva egzisztáló szellem számára". Ugyanígy a mindentudó és örökkévalóságban létező Isten számára nem áll nyitva út a véges "egzisztenciális" "ittlét" felé. Hogy Isten mindentudó és örökkévaló, azt jelenti, mondják a teológusok, hogy 'minden elmúltnak és minden eljövendőnek, sőt, annak is, ami csak lehetett volna és lehetne, de nem lesz, egyetlen pillantással való látása'. (Vagyis birtokában van az elágazó ösvények kertjének végtelen és tökéletesen pontos térképe, és egyetlen pillantással eligazodik rajta.) Az embernek viszont, mivel egyetlen és ezért "mindenkor" magával cipelt tulajdona a jelen, vele mint varázsszavakkal kell üdvtörténetté, kozmosszá, otthonná teremtenie és (meg)vált(ozt)a(t)nia a "szörnyű véletlenek" (Nietzsche), a "parázna suhintások" (Pilinszky) káoszát. Az, hogy "az ember választásra van ítélve" (Sartre), nem csak jelenére/jövőjére vonatkozó kényszer, hanem múltjára is. A múlt nem volt, hanem mindig csak: lesz. Hogy mivé lesz a múltja, éppúgy nem "ténykérdés", minthogy mivé lesz a jövője.
Az "igaz történet" az után erőszaktétele az előttön. Ez a megtermékenyítés teszi igazzá (valóssá) és történetté (történelemmé). A "kitalált történet" ismeretelméletileg nem különíthető el az "igaz történettől". Facta és ficta nincsenek egymás nélkül. A világ kontinuumáról leválasztott faktum: fikció. A megismerés a posteriori "objektivitása" a priori (inter)szubjektivitáson alapul. Minden megértés belemagyarázás és értékelés. Minden ítélet előítélet. A megismerésben konstituált tény olyan, mint egy dráma szereplője: semmit sem mond róla az, hogy kitaláció. Talán az inkább - Arisztotelész követelménye is "csak" ez -, hogy valószínű. De a való kétszínű. Vagy több.
Az Utópiáitól megfosztott történeti időkben a most "a messiási idő modellje" (Walter Benjamin). "Miként a virágok fordítják fejüket a nap felé, valami titokzatos heliotropizmus révén az elmúlt dolgok mind afelé a nap felé igyekeznek fordulni, mely felkelőben van a történelem egén." Ez a "gyenge messiási erő" mindenkinek megadatott.[160] Az üdvösség nem egy történet utáni állapot, hanem a történés mindenkori jelenének feladata. Az ember, saját életének főszereplője és hőse "kozmikus" magányban, vagyis minden értelmes világtól, kozmosztól elhagyatottan, arra van kényszerítve, hogy értelmes történetté váltsa meg életét.
A jelen uralja és folyamatosan megváltja a múltat. Vagyis elbeszéli a kimondhatatlant, megváltoztatja a "megváltoztathatatlant", átértékeli a "végérvényest", átváltoztatja az Átváltozatlant, domesztikálja a totális idegenséget, csapdába ejti a megragadhatatlant, gyarmatosítja az elérhetetlent, bekebelezi a megemészthetetlent, immanenssé teszi a transzcendenst, "megismeri" a magábanvaló történést, megerőszakolja a szűz "realitást".
Mindez azért lehetséges, mert (úgy) tudja, hogy nincs Megváltás a jövőben, ezért a jelen veszi át ezt a szerepet. Így válik minden nap ítéletnappá. Az eleve értelmes (üdv)történet szükségszerű Utolsó Ítéletének szerepét az értelmetlenségtől folyamatosan megváltandó szukcesszió legkésőbbi pillanatának esetleges utolsó ítéletei veszik át.
Így minden pillanat minden utána következő kiszolgáltatottja. És a jelen kísérlete az önmegváltásra így válik ambiguussá. A mindenkori jelen előttjeinek mennybemenetele így válik utánjainak pokolraszállásává. Minden üdvözült és üdvözítő Előtt minden Után által megváltandó siralomvölggyé.
Az egész probléma alighanem arra megy vissza, hogy a "Tudom" viselkedését nem befolyásolja, ha (úgy) tudom, hogy minden "Tudom" csupán "Úgy tudom". Ha ezt a tudásomat radikálisan érvényesíteném, valószínűleg nem tudnék beszélni. Úgy tűnik ugyanis, hogy minden nyelvjáték előfeltételezi a "Tudom"-oknak egy sztenderd rendszerét. Ha ezt megkérdőjelezem - már amennyire egyáltalán hozzáférhetek[161] -, de azért az igazságnak továbbra is elkötelezettje maradok, tudáskritikai kísérletként ilyen című tanulmányokat kéne írni:
- És mégis lapos a Föld
- Hogyan tiporta le II. Ramses, akit kedvel az igazság, a hattik birodalmát?
- Miképpen nyilatkozik meg az ősi északi lélek az Ossianban?
- Kuroszava, a gyilkos
- Miért nem festették a görögök a szobrokat?
- Pseudo-e valójában Aquinói Tamás Dionysisos Areopagitája?
- Tej- és méztermelés Izraelben 1930-2030
- A szifiliszesek magas arányának okairól a '68-as amerikai diáktüntetők körében
- A Föld mint a kozmosz középpontja és az ember mint a teremtés koronája [nem kultúrtörténeti, hanem modern asztrofizikai munka]
- A boszorkánypróbák mint az igazság csalhatatlan bizonyításai
Ez inkább ismeretelméleti dadaizmusnak hangzik, mint komoly kritikai kételynek. Akárhogyan is, bizonyos dolgokról (úgy) tudjuk, hogy tudjuk. A Winckelmann-elbeszélésben például az lenne ugyebár a poén, hogy - valljuk be - mi biztosan tudjuk, hogy a görögök festették a szobrokat. Vagyis ismeretelméleti kételyünk nem elég radikális. Hiába az egész huszadik század nagy destrukciója: pozitivisták maradtunk.[162] Még akkor is, ha a két utolsó dolgozatcím nem teljesen fiktív vicc, lásd "antropikus elv" és Foucault "épreuve"-je. De ez a sor folytatható, főképpen a jól ismert francia radikális filozófusok jeleskednek e műfajban, például amikor Lyotard a konszenzusra törekvést azonosítja a terrorra törekvéssel[163], vagy amikor Klossowski Sade-ot a legsötétebb fajtából való konzervatív keresztényként interpretálja[164], vagy amikor Derrida amellett érvel, hogy az egész Nietzsche-életművet úgy kéne olvasnunk, mint a "Megfeledkeztem az esernyőmről" mondatát[165], vagy amikor Deleuze és Guattari elmesélik, hogyan lehetünk "szerv nélküli testté", és hogy az milyen jó lesz nekünk[166]. Ezek a megközelítések nagyon hajtanak a dadaisztikus megközelítésekre. És egyre népszerűbbek. Ha így megy tovább, a magyar irodalomtörténetben is megjelenhetnek az efféle dolgozatcímek: Arany János mint a fene[167]. Egy pszichoanalitikus tanulmány remekül bebizonyíthatná, hogy, "de bizony gondoltad, Janikám, csak elfojtottad a gondolatot"; vagy egy dekontruktivista tanulmány kitűnően érvelhetne amellett, hogy "ki nem szarja le, hogy te mit gondoltál?"
Még mindig nem tudni, mi lesz, ha ezek a ma még mindig nagyon radikálisnak tűnő episztemológiák tényleg hagyománnyá válnak.
A probléma nem az, hogy a radikális, mindent átható ismeretelméleti kétely megfogalmazódott-e már, és hányszor. Hanem az, hogy én a saját gondolkodásom és életem számára fel tudom-e dolgozni, meg tudom-e emészteni. Mivel érdeklődésem centrumában áll a probléma, jól tudom, hogy ennek az ismeretelméleti dadaizmusnak a fő tézisei évezredes közhelyek Prótagorásztól Hume-on és Nietzschén át Feyerabendig. Miért "ismételgetem" hát makacsul e közhelyeket? Azért, mert a probléma csak részben tudományos, csak egy bizonyos pontig szigorúan ismertelméleti. Az "ezt már ismerjük, ezen már túl kellene lépni" egy olyan tudományos maxima, amelynek előfeltevése, hogy az emberi tudás egy kumulatív, a történelem során az egymást követő nemzedékek által felhalmozott tudás, amelyet ki-ki elsajátít, majd ezek bázisáról megpróbál továbblépni. Valóban létezik ilyen tudás: elsősorban a praktikus természettudományok, a technika területén. Az a probléma, amellyel én gyűrkőzöm itt, nem ilyen típusú tudásra épül. Ez a tudástípus sem a nulláról kezdi persze; az efféle diszkurzusnak is komoly hagyományai vannak, elég, ha csak a fent emlegetett nevekre gondolunk. Például a halál témája alighanem egyidős az emberi nyelvvel. Nem hiszem, hogy radikális újdonságot lehetne mondani ebben a témakörben. Vagy talán igen: különleges eljárások révén alighanem generálhatók olyan szövegek, gondolatok, amelyek nagy valószínűséggel eddig sohasem fordultak elő a "világtörténelemben", de, éppen emiatt ezek nem is lényegesek. Itt ugyanis arról van szó, hogy mindenki által megélt "tényt" kell feldolgozni. És - íme az újabb "közhely", amely, hiába uncsi, negligálhatatlan - ahány ilyen feldolgozás van, annyi "tény". Hány és hány mű szól erről - és mind uncsi? Ó, jajistenem, meg fogok halni, de szar lesz. Mi a lófaszhoz kezdjek arasznyi létemmel. Nem pontosan ebben a megfogalmazásban, de nagyjából ugyanezzel a problémával minden egyes ember szembesült eddig a "világtörténelem" során. Mi ez a megveszekedett fixáció erre az unalmas közhelyre? Felhívnám a figyelmet Amerikai polgár, európai filozófia című tanulmányom "Useful"-fejezetének okfejtésére, amelyben ugyanez a probléma vetődik fel. Rorty bizonyos kijelentéscsoportokat vesz Dewey illetve Nietzsche műveiből, melyek nagyjából ugyanazt a tézist mondják. Ez elég neki ahhoz, hogy egyenlőségjelet tegyen a jelentésük közé, pedig irtózatos távolság van a két filozófus között abban, ahogyan e tézishez viszonyulnak, vagyis abban, amit jelent számukra. Vagy vegyünk egy másik példát: bizonyos szituációkban az emberek hajlamosak egy a "világtörténelemben" számlálhatatlanul gyakran elmondott tőmondatot újra elrebegni, egy elképesztő közhelyet, mely így hangzik: "Szeretlek." Ahelyett, hogy kitalálnának valami eredetit és bámulatosat, valami olyat, amitől a legelérhetetlenebb bombázó is belehullik ocsmányságunk karjaiba. De nem: újra csak ezt szajkózzák, billiomodik alkalommal, ezt az unalmas, primitív mondatot.
Elég bonyolult ez a kérdés is, jusson eszünkbe néha az iránta való alázat. Csak néhány szál a bonyodalmak gubancaiból: 1. a neokantiánus kérdésfeltevés: hogyan lehetünk képesek általánosításokra a történettudományban, ha tudjuk, hogy minden egyes esemény sui generis egyszeri és megismételhetetlen, 2. ezzel összefüggésben: Gadamer kérdése, Kerényinek az ünnep lényegéről mondott gondolatait felidézve: ha minden ünnep (fizikailag) más és más, hogyan van az, hogy mégis valamiképpen ugyanazt ünnepeljük meg minden egyes alkalommal, és tovább: 3.) ugyanazzal a művel van-e dolga a Shakespeare-korabeli és a mai drámaolvasónak, tudván, hogy a szöveg mindkét esetben szóról szóra ugyanaz, és azt is tudván, hogy a néhány évszázados, rendkívül intenzív hatástörténet eliminálhatatlan része a darabnak. 4.) Vagy egy radikálisabb, derridai kérdés: beszélhetünk-e egyáltalán valaminek az önazonosságáról és jelenlétéről, ha a szignifikáció játékában kizárólag különbségek és késleltetettségek vannak, és ha nem, akkor miről beszélhetünk egyáltalán. Satöbbi, satöbbi. Ezek a kérdések is közhelyek: többkönyvtárnyi irodalom foglalkozik vele, százéletnyi időtartam alatt elolvasható. A közhelyek nem feltétlenül amiatt tartják magukat makacsul gondolkodásunkban, mert restek vagyunk gondolkodni, nem vagyunk elég originálisak, és a megszilárdult diszkurzusok öntudatlan rabszolgái vagyunk - hanem azért, mert a közhelyek igazságot hordoznak. Mi az igazság, persze. A közhelyeket romboljuk le, persze. A közhelyekkel ugyanaz a probléma, mint a "legeredetibb" belátással: igazak, de cáfolhatók (s ha cáfolhatatlanok, terméketlenek); jól működő sémák lehetnek, de nem lehetnek univerzálisak: minden univerzális séma önreferens, paradox, gödeli. Minden kijelentő mondat, gondolatmenet, kivált ha radikálisan vagy szigorúan értjük, lényegileg aporisztikus karakterű. Akárhogyan is: (az én esztétikai eszményem szerint) a tézis az igazságra törekszik, és nem az eredetiségre. Azzal a tézissel, hogy minden tézis radikálisan retorikafüggő, csak azok elégszenek meg, akiket fizetnek, bárhogy is ragozzák.
De ha a(z episztemológiai szkepszisre vonatkozó) hasonló megfogalmazásokat és "hátországukat" (Derride vagy oda), egyszerű pozitivizmusunkban identikus kijelentéseknek tekintjük is, felmerül a kérdés, miért engedelmeskedjünk az originalitás-eszménynek? Mivel legitimálja magát ez az imperatívusz? Csak nem az unalom és az érdekesség kettősségével? Ugyanoda jutottunk: az, hogy Dosztojevszkij alkalmasint "ugyanazt" mondja, mint Jézus Krisztus, feleslegessé teszi művét? "Uncsi, ezt már ismerjük"? Hogy millió és millió pap "ugyanazt" olvassa fel millió és millió templomban, kétezer év óta millió és millió vasárnap, hát hogyhogy nem unják halálra magukat?
Olyan uncsi ez az eredetiség-pite, nem?
A művet korábban, bár nyilván kötelező olvasmány volt harmadéven, nem olvastam.[170] Nem tudtam, miről szól, nem ismertem a recepcióját. Szomorú, de így volt. Tudni véltem viszont néhány más dolgot, ami alapján viszonylag biztos voltam abban, körülbelül mire számíthatok, és nem reménykedtem a meglepetésben.
Tudtam, hogy A nagyidai cigányok komikus vígeposz, amely ugyebár a nagymúltú hősköltemény olyan komikus változata, amely klasszikus formában, és ennek megfelelő emelkedett tónusú dikcióval működik, de ennek fenséges témáit, cselekményeit, szereplőit jelentéktelenné, kisszerűvé, alantassá változtatja. Ez utóbbi jelző - "alantas" - Arisztotelész és a klasszikus görögség óta uralja a komikumról szóló tudós beszédek terepét. Plusz Freud vicc-tanulmánya. De - kérdezhetjük Nietzschével - "Gibt es noch ein Oben und ein Unten?" És felhívnám a figyelmet az igére - "változtatja" - is. Ugyanis még a Ding an sich sincs Ding an sichként; a dolog maga, az átváltozatlan, a transzcendens ugyan közös tapasztalatnak nevezhető, amely azonban nem az empiristák empíriájának a terméke, hiszen ez maga is annak a kódrendszernek vagy - nevezzük így - kultúrának a terméke, amit a különböző elbeszélések nagyobbára tacit pragmatikája termel újra. Márpedig ha a vígeposz olyan, amilyen, Arany pedig pontosan tudja, milyen, márpedig tudja, akkor a műfaj követelte "alantasságnak" nyilván a legfőbb rekvizituma a címben emlegetett "kisebbség".
A szervezők ádáz rafinériájára mindenképpen gyanakodtam. Véletlen-e vajon, hogy az éppen A nagyidai cigányokat témájául kitűző dekonferenciát a kisebbségi önkormányzati választásokra tájékára időzítették. Eszembe jutott egy fiatalkori emlékem, amidőn egy antikváriumban böngészve egy kis füzetecskére bukkantam, melynek címe valami olyasmi volt, hogy Arany János és a csehek, a szerzőjét már elfelejtettem, és arról volt benne szó, hogy nevezett nemzeti géniuszunk a nevezett nemzet módján állt a nevezett nemzettel. A Toldit is idézte, ahol szintén mily álnok, mily galád a rohadt szemétláda cseh gecije. "A nemzet", "a nép", "a magyarság" megtestesült ideája, organonja, ikonja - meg a brazilok. Meg a posztmagyarok. Nyilván lehet a margón jeleskedni, fortélyos olvasási technikákkal brillírozni, kiteregetni a tudattalan szennyesét az analízis napvilágára, levadászni a sötétben bujkáló szupplementumokat. Píszí-e vajon "húnyt mesterünk", "vagyonos atyánk" - és hát várható volt, hogy nem százszázalékosan lesz komilfó az újabban meghonosodott korrektnessz szabályai szerint, amelyben már egy vonatkozó névmást sem lehet leírni paranoiás tünetképződés veszélye nélkül ("he or she", például - de figyeljük csak a fallogocentrista sorrendet!), és ez nyilván akkoriban sem volt valami falrengető különlegesség.
A műben három "kisebbség" (mindenki kisebbség) képviselői szerepelnek. Magyarok, cigányok és zsidók. Nem hangzik rosszul. De kezdjük az elején, mert már ott rögtön világossá válik, hogy hiába minden. Vagy legalábbis hogy az Elváráshorizontom, szegény, túl képlékeny, befolyásolható, hiszékeny, hogy ne mondjam: egy mamlasz.
A tökéletes első versszak utáni másodikban még tartja magát, hisz nézzük csak, miféle múzsára vágyik az invokáció: amelyik vézna bőrét nem festi bécsironggyal, de piros, de pozsgás, de napégette az arca - amiről azon nyomban eszünkbe juthat (elnézést, ezt már alighanem meg kell szoknunk, hogy ő mindenhol ott van) Torgyán József egy retorikai megoldása, mellyel az ország házának szabadon választott honszüléit (hogy kicseleztem píszíéket) szórakoztatta, amidőn azokra az emberekre utalt, akik, nos, akik, hatásszünet, "akik nem az idén nyáron barnultak le". De aztán rögtön jön az a jelenet, hogy Gerendi várkapitány magához hívatja Csóri vajdát, és még mielőtt elkezdené a dumát, a "szerzői szólam" erősen elhomályosítani látszik az elvárások eleddig oly kontúros horizontját: "Hívatá azértan czigányok vajdáját, / Ledícsérte rútul az egész fajtáját, / Azután így szóla bizodalmas hanggal: / Bölcs, vitéz, nagy férfi, fejedelmi ranggal" stb., s ezen kívül is jónéhány locus mutat arra, hogy a magyarral súlyos gondok vannak. Csak nem a cigány lesz a jó? De mire Gerendi a mondókájának feléhez ér, már kitalálható: nem. Mind a kettő át akarja verni a másikat, "rútul".
Még mindig vannak masszív, nagyon régi alakulatok a kultúrában. Egyáltalán nem ismerem a múlt századi vígeposz-irodalmat, a korábbit se és a későbbit se, de valahogy úgy volt, hogy ezután csaknem mindent kitaláltam előre, és, ami érdekes, nem volt nagy kunszt. Amiként a Laboda nevű hős nagyidai dádé, vagy a labanczból ánglussá vedlett deák, Karl Popper, azonképpen én sem rendelkezem jóserővel, viszont egy műfajt viszonylag jól ismerek, a hollywoodi filmet, ahol állandóan ezt a kedves időtöltésemet játszom: kitalálni előre.[171] S ez alapján ment A nagyidai cigányok is; csak a legelején volt probléma, de pillanatok alatt beláthatóvá vált az elbeszélői horizontnak ez a szelete, s akkor már teljesen világos volt számomra, hogy az ideológiai alapképlet - a magyaros verselés, retorikai megoldások és meseszövés ilyen jellegű implikációin túl - egyáltalán nem népnemzetezik, hanem egyetemesen, mondhatni antropológiailag pesszimista. Ezt most a teljes mű elolvasása után is így gondolom, azzal a kiegészítéssel, hogy - még ráadásul - humanista is. (Kíváncsian várom, lesz-e, sőt, kívánom, hogy legyen olyan dolgozat itt, amely az ellenkezőjét állítja.) Egyszerűen nem tematizálja a problémát, még rejtettebb módokon sem. Van lopós cigány, de van zseniális pipaszurkálóvas-készítő cigány is; és vannak, úgy a teória, mint a praxis vonatkozásában, nagyon barom magyarok; vagy van például a Csóri vajda magára vállalós jelenete, ahol kifejezetten és élesben pozitív hős.[172] Semmi tendenciózusság, ideologikus részrehajlás. A nagyidai cigányok több mint píszí.
A másik tuti tippem az volt, hogy, mint majd minden általam ismert korabeli műben, ebben is a költő virágnyelven fogja siratni a szabadságharcot. A kor kánonjában tudvalevőleg nemcsakhogy bevett, de egyenesen megkövetelt műfaj a sorok között beszélős, amit persze később is volt szerencsénk ismerhetni, ha költő vagy, fiam, ha nem vagy képes tényleg letenni a lantot nyugodni, akkor ezt kell nyomatnod, "fiaim, csak énekeljetek" - vagy Parti Nagy infernális kurziválási tréfájával: "fiaim, csak énekeljetek" - és így tovább. A leghíresebb ilyen példa, A walesi bárdok esetében, ahogy Edward utódai mondják, "plauzibilis", kitűnően argumentálható az efféle értelmezés. Ez sima ügy, bár az a különös szignifikációs probléma valószínűleg megérne némi interpretációelméleti elemzést, hogy egy szövegnek úgy "kell" egyértelműnek lennie, hogy a cenzor ezt az egy értelmet ne vegye észre, pontosabban hogy - hiszen nyilván nem hülyébb, mint a többi olvasó, sőt, hivatalánál fogva paranoid interpretátor és a legérzékenyebb éppen arra az egy értelemre - ne tudja emiatt megakadályozni közlését. Nem véletlen, hogy Derrida ilyesmivel nem foglalkozott: hogyan néz ki a jelölők nem egészen szabad játéka, amikor egy mély trauma által fixált transzcendentális jelölt egy nem interiorizált instancia által be van tiltva.
Szóval olvasom-olvasgatom tovább a művet, és csak nem látom a szabadságharcot, se rejtve, se direkte, se áttételesen, se a sorok között. Azon túlmenőleg, hogy Arany általános (rossz) kedélyállapotában - mely a vígeposzt jól láthatóan igen mélyen áthatja - nem utolsó sorban a 49-es bukásnak is része van, azt nehéz lenne konkrétan és egyszersmind komoly arccal (hogy logocentrikusan fejezzem ki magam:) mondani és hallgatni, hogy ennek a műnek tényleg van valami köze a szabadságharchoz. Mert hogy konkrétan hogyan kéne vonatkoztatnunk a mű egyes mozzanatait, szereplőit, cselekményét, "tanulságait", "üzeneteit" stb. a szabadságharcra - hát ez jó kis vígeposz-téma lenne.[173]
Bár A nagyidai cigányokban mindenki egyformán marha, csak másképpen, az elbeszélő nézőpontja mégis inkább a cigányokhoz húz. Inkább velük vagyunk. E mondat literálisabb, leíróbb jelentése pedig az átvittebb, értéktelítettebb jelentése felé húz. Mármost. Jelöljük a történelem tankönyvekben szereplő változót v-vel (a "valóság" szó kezdőbetűjével), a szóban forgó műben szereplő változót pedig f-fel (a "fikció" kezdőbetűje - ezek a jelölések természetesen tetszőlegesek, ill. önkényesek, ill. felcserélhetőek; csak ahhoz szükségesek, hogy tudjuk, miről beszélünk (nem mintha így tudnánk (node ne kanyarodjunk le a logika nyílegyenes sugárútjáról))). Tehát f-ben inkább a cigányokkal vagyunk, v-ben pedig, mi, magyarok legalábbis, általában a magyarokkal vagyunk, kivéve számos esetet, amit most figyelmen kívül hagyunk. (Akár egy súrlódási együtthatót. Ettől még egzakt a tudományunk. Ennek bizonyítását a nagyrabecsült hallgatóság szíves tudomásulvételét így en passant megköszönve, most mellőzném.) Ha tehát a fent leírt módon áll a dolog, és ha a sorok között akarunk olvasni - és ezt bízvást megtehetjük, hiszen Derrida csak annyit mondott: "semmi sincs a szövegen kívül", és mivé lenne a textus textúrája a par excellence szövegenbelüli sorköz nélkül -, tehát akkor az f-beli cigány a v-beli magyarral azonos, vagyis mi vagyunk a cigányok. "Cigány vagy!" Ezzel tehát megvolnánk.
Mármost. (Innen már könnyű dolgunk lesz.) Van f-ben két hadseregünk, melyek egyike látszólag baráti, ám kiderül róla, hogy á, dehogy. Ki ne ismerne rá ebből a leírásból a v-beli aljas osztrákra, aki úgy csinál, mintha csak a törököt segítené kiebrudalni, miközben a nagymagyar éléskamrára fáj a foga. Tovább erősíti ezt az értelmezést - nem mintha további támogatásokra szorulna -, hogy f-ben is az élelem körül zajlik a cselszövény. Van továbbá egy másik f-beli ármádiánk, amelyben mindezek után a vak is meglátja a v-beli oroszt, ki szabadságharcunk másik eltiprója volt. Az értelmezés szükségtelen túlbiztosításaként itt arra utalhatnánk, hogy már-már a sorok között beszélés biztonságát veszélyeztetően nyilvánvaló az f-beli Puk és a v-beli Pugacsov harsány egybecsengése. S ha olyan bátor lennék, mint milyen nem vagyok, vagy mint amilyen Hódosy Annamária Marlowe-elemzésében, akkor Cs(o)óri (Sándor) vajdáról is ejtenék néhány szót, ám maradok inkább a teknővájó szerszámomnál, hogy a BM is értse: a szigorú tudománynál, és annyit mondanék csak, hogy az álmodozó vajda természetesen Kossuth, aki a hirtelen támadt nagy szabadságban államalapítósdit és tisztségosztogatósdit játszik.
Tisztázván az idő és a cselekmény főbb vonatkozási pontjait, most már csak a hely problémája maradt. Az f-beli Nagyida vára, kétség sem férhet hozzá, a v-beli Kárpát-medence. E tény pedig oly következményekkel terhes, amelyek gyökereiben változtatják meg az eddigi interpretációs kánont, miszerint keserű és "pesszimista" művel van dolgunk. Mert lehet hogy sehonnai bitangokként (amilyenek a cigányok és a zsidók) kiűzetünk a Kárpát-medencéből, de hol van ez a jóslat a herderi nemzethalál-vízióhoz képest.
Itt most felfüggesztem az exkurzust.
Egy dolgot azonban mégsem találtam ki. Hogy mi lesz a vége. Pontosabban - hiszen már az első versszakban megtudjuk, hogy romlás vár a hős dádékra -, hogy mi lesz az eszmei mondanivalója. Pontosabban hogy nem lesz. Pontosabban, hogy széles e (megváltozott és kitágult) elváráshorizonton alig akad még egy ilyen ambiguusan viselkedő "részlettárgy".
Ezek után igen kíváncsi lettem az én történetemre (addig) ugyan nem (na jó: többszörösen közvetve) ható, de mégiscsak: "hatástörténetre". (Az látszott, hogy van ilyen. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a recepciótörténetre vetett röpke pillantásból is markánsan kiviláglott, hogy borzasztóan életképesek a klisék.) Szembetűnő, hogy a szabadságharc-piskótát a hatástörténet minden szubjektuma jóízűen ropogtatja, de nem megy bele a részletekbe, az utalások és a párhuzamok boncolgatásába. Kár. És, amint várható volt, elég jelentős a zavar a mű interpretációját illetően. Csak illusztrációként néhány.
Toldy (mármint a Schedel) azt írja A nagyidai cigányokról, hogy egy "ritka szép lélek szomorú aberrációja", mely méltatlan a Toldi (i-vel) költőjéhez. Egyenes beszéd. Thewrewk Árpád szerint "alszerű", "aljas" mű, s "Bunyinak kapcabetyári beszédén is csak a minden emberiből kivetkezettek fognak [...] röhöghetni", "kétségbeesett kacajra fakad ezen imádott közanya [ti. a nemzet] fájdalma fölött, - majd dorongot kapván fel, maga is csapást mér rája bűnös kezével." Dávidházi elmondja, hogy a művel kapcsolatos, meglehetősen általános értetlenkedés valószínűleg arra vezethető vissza, hogy az Arad utáni normát megsérti; s megjegyzi: "erkölcsi mentsége, hogy a gúnyolódó maga is a kárvallottak oldalán áll", akárcsak a szőlősgazda, "aki majd a Bolond Istókban is őrjöngve kacag, miközben jégvert szőlejét doronggal ütlegeli". Beöthy Zsolt hasonlóan nyilatkozik és mellesleg a legnagyobbnak tartja: "Arany a kétségbeesettek hitét igyekezett felébreszteni. De a bukásnak első [kiemelés tőlem; megj. 1852] keservében ő maga is szinte a kétségbeesés kacajában tör ki. A gyászos napok kezdetén a »sírva vigadásnak« magyar hangulatában született a genialitás szikrázó erejére legremekebb alkotása. [...] Legkitünőbb komikus époszunk tehát nemzeti tragédiánkból születik" Schöpflin szerint: "Az a kritika, amelyet a szabadságharcról mondott a maga közvetett módján A nagyidai cigányokban, a kor magyarjai többségének a véleményét fejezte ki. S a költemény hangja, a saját baján való humorizálás örök magyar tulajdonság, de abban a korban, mint nem egy dokumentumból tudjuk, különösen aktuális volt." (Egyébként Schöpflin magyarozik szinte a legtöbbet - és a legbutábban.) Szegény Képes Géza ezt írja: "Nem kétségbeesett kacajról van itt szó, hanem cigányadomákon való nevetésről." Kosztolányi, a féligazságok királya, az éleslátásnak és kibírhatatlan affektáltságnak ez a mixtúrája "apokaliptikus vallomás"-nak nevezi. Féja Géza - nem szokása - nem sokat lacafacázik: "Arany János a 48-as vállalkozás sikerében éppenúgy nem hitt, mint Széchenyi István, érdekes, hogy a két véglet: a nagystílű katolikus arisztokrata és a vidéki kálvinista rektor mennyire találkozik ebben: Arany vakmerő nemesi kísérletet látott Kossuthék vállalkozásában. Forradalmi versei kényszerű stílusgyakorlatok, vagy átlátszó Petőfi-utánzatok, azért írta őket, mert így kívánta az idő és a paraszt megszokta az engedelmeskedést. Fáradt, mindent látó és tudó szemével megmérte a márciusi lelkesedés értékét és könnyűnek találta. »Iszonyú kísértettel« társalkodott, melynek »való« a neve [...]; a lappangó paraszti bizalmatlanság hangját a 48-as vállalkozással szemben egyedül ő ütötte meg irodalmunkban. Híres szatirikus eposzát, A nagyidai cigányokat sem okolja meg csupán a szabadságharc bukása miatt támadt fájdalma és elkeseredettsége. Csakis az írhatott így a bukott ügyről, aki legbévül nem tartotta a maga ügyének" stb.
A nem kevésbé illetékes Arany úgy nyilatkozik, hogy a vígeposz "Fratze" "a világra s emberiségre", "semmi egyéb, mint a pessimismus nyelvöltögetése". Más helyütt (Szilágyi Istvánhoz intézett levelében, 1853) úgy nyilatkozik, hogy egyszerűen okádékhatnékja volt. Megint másutt (Gyulai Pálhoz, 1855): "népies vig eposz, olly kedélyállapot kifolyása, midőn a világ folyásával és önmagammal meghasonlva, torzalakok festésében akartam kárpótlást keresni". A végső érv pedig a Bolond Istók interpretációja szokott lenni - hadd látom, úgymond, mire megyünk ketten stb.
A mű több szempontból is keresztbehúzza tehát várakozásainkat. Kisebbségügyileg.
Borzasztóan túl van ezen a problémán. Az "Arany" metonímiával illethető
szerző nem egy totalizáló gondolkodás alapján "kitüntetett" csoportról
gondolja csak, hogy "lerúdalni való állat"[175],
hanem szépen demokratikusan és kedélyesen, erre-arra való tekintet nélkül
mindenkit pofán vág, somfordálván kifelé a műből, mint a magyarok a cigányokat,
slisszolván kifelé a várból. Szabadságharcos elvárásom kétszeresen megbukni
látszott: egyrészt úgy tűnt, egyáltalán nem tragizál, nem siratja a magyar
szabadságharcot, ugyanis, másrészt, nem is arról szól. De, úgy tűnik, alapvetően
mégiscsak helyes volt a várakozásom - erről győzködnek az alkotói szándéknyilatkozatok
és az ebben a kérdésben szinte tagolatlanul egységes recepciótörténet -;
kis módosítással, hogy a mű - ill. a szabadságharc feldolgozása és az utalásrendszer
poétikája - nem olyan primitív, mint én Miért van az mégis, hogy a XIX. századi magyar mérce szerint kimagasló
a mű, de az egyetemes szerint nem?
Nem szeretnék válasz helyett nyafogni, de mégis megér néhány megjegyzést
maga a kérdés, mert számos olyan előfeltevést rejt magában, amelyeknek
problematizálása hozzájárulhat a lehetséges válaszok előfeltevéseinek tisztázásához.
Először is a kérdésben megbúvó csalafinta határozott névelő. Amely ugyan
korántsem állítja, hogy az irodalom(tudomány) egységes, azt viszont igen,
hogy, bármily különbözőek is esetleg, felmutatnak mindegyikükre érvényes
közös jegyeket. Ugyanezt a monolitikus egészként kezelhetőséget sugallja/sugallják
a kérdésben szereplő főnevek egyes számú alakja(i). Még erősebben állítja
azonban mindezt az ige és az egy lehetséges irányt jelölő lativusi kérdőszó.
A kérdés tehát nagyon általános, ráadásul
futurológiai jellegű, ami ugyan Sir Popper szerint a tudományosság
elsőrendű kritériuma, ám ha ezt elfogadjuk, akkor bízvást kijelenthetjük,
hogy irodalomtudomány nem lehetséges, mert a jóslás követelménye az irodalom
működésmódjának, sőt puszta lehetőségének mond ellent. Ez esetben viszont
a humántudományok nem azért járnak gyerekcipőben, mert az e területen dolgozó
tudósok notórius maszatolók és kóklerek (egyébként azok), a természettudományok
pedig nem azért járnak (egyébként a méretüknél jópár számmal) nagyobb surranóban,
mert e terület tudósai derék emberek, akik mellébeszélés helyett kvantifikálnak
és formalizálnak.
Ha ezen az általánosságfokon kellene megválaszolni a kérdést, azt mondanám,
ma az irodalom(tudomány)ban (is) éppen az általános szétszóródása és
a kiszámíthatatlanság növekedése jellemző egyre inkább. Vagyis egyre
inkább olyan, hogy a fenti kérdést egyre kevésbé lehet feltenni. A karteziánus
világkép szertefoszlani látszik. Ahogy én látom, és ezt számos más szerző
is megerősíti, akik egyébként másképp látják, mind az irodalom, mind pedig
a róla szóló tudomány a szóródás irányába tart, mégpedig immáron elég hosszú
ideje. Egyre kevésbé lehet beszélni nagy stíluskorszakokról, egyre több
a koegzisztens stílus, iskola, a közös értékekre alapozódó művészeti és
tudományos közösségek egyre atomizálódnak, míg végül beleomlanak az egyetemes
"posztmodernitásba", ami nem jelent semmit: a definitívvel való radikális
szembesülést jelenti.
De kedves hallgatóimat is megkérném a nyafogás elkerülésére: akkor vagyok
korrekt válaszadó, ha a kérdésre válaszolok - vagyis annak általánosságfokán.
Azért két gyakorlati megfontolás előrebocsátásával trükközés nélkül szűkíthető
a tárgyalási horizont.
(A) Azt az iszonyatos szövegtömegtermelést, ami ma a világon irodalom(tudomány)
címszó alatt folyik, nincs ember, aki áttekinteni tudná. Sejtéseink és
nagyjából jó intuícióink ugyanakkor lehetnek, dacára annak, hogy esetleg
nem sokat tudunk az ausztrál irodalom legújabb tendenciáiról (hogy a régebbieket
ne is említsük) vagy a chilei irodalomtudomány eredményeiről. Sejtéseink
és intuíciónk segítségére siet azonban az a tény, hogy, mint oly sok más
területen, itt is erőközpontok vannak, amelyek meghatározzák az adott területet,
s a perifériák ehhez igazodnak. Nem kell Hongkongig menni ahhoz, hogy belássuk,
az irodalom(tudomány)t (is) az euroatlanti világ néhány vezérhatalma uralja,
közelebbről az USA, NBr., Fro., Németo. A legközelebbi - és nagy - perifériáknak
még van bizonyos esélye (orosz vagy spanyol nyelvű irodalom), de a többieknek
kollektíve nem, egyénileg csak akkor, ha a centrumba mennek. Lehet-e magyar
költészet valaha is világhírű? Tudna-e valaki Bartókról vagy Andrej Warholáról,
ha nem ment volna New Yorkba? Ismerné-e valaki Lukács Györgyöt, ha nem
lettek volna jó német kapcsolatai és magyarul írt volna? Vagy a Das
literarische Kunstwerket, ha lengyelül írta volna Ingarden? Miért ötször
híresebb Kundera az ötször jobb Hrabalnál? Hogy állna Jakobson, csak Prágában,
csak csehül? Vagy Kafka? Ki tudna Tzaráról, Eliadéról, Cioranról, Brancusiról,
Ionescóról, ha megmaradtak volna az áldott román anyaföldön? És így tovább;
ez az alapfelállás. A centrum-periféria-viszonyt egyébként mindkét fél
ténynek tekinti. A centrum nem figyel a perifériára, a periféria viszont
figyel a centrumra, sőt, csak akkor jó a lelkiismerete, ha az őt lelkiismeret-furdalás
nélkül ignorálóhoz igazodik, igazságtalanságról tehát szó nincs. A periféria
ugyanúgy tudja, ahogy a centrum: minden ott történik. A vélekedéseknek
ez a ritka, lehengerlő empirikus általánossága már-már arra késztet bennünket,
hogy azt mondjuk: ez az igazság.
(B) Mindez nem azt jelenti, hogy most már áttekinthetővé szűkítettük
volna a terepet. Ezért még egy, az előzőhöz hasonló érvet mondok az intuíció
védelmében. A kultúra a nem karteziánus cogitatio módján - vagyis nem innátikus
természeti törvényként - működik. A kultúra közvetít, szelektál és kiemel.
S bár igen csekély mértékben mi is alakítjuk, alapvetően az alakít bennünket.
A legtöbb esetben nincs szükség a közvetített szigorú pozitivisztikus-tudományos
ellenőrzésére. Ily módon tudjuk, hogy például Kónya Lajos mire kapta a
két Kossuth-díját, és hogy érdemes-e olvasni. Ugyanilyen valószínű, hogy
annak, aki mondjuk József Attila műveit olvassa, recepciója és értékelése
közel fog állni ahhoz, amit a kultúra egyébként is közvetített számára.
A kultúra előítéletekkel segít (vagy akadályoz) bennünket. Nem kell ahhoz
- szigorú pozitivistaként - végigolvasnom Stephen King életművét, hogy
megtudjam, milyen író, sőt bizonyos szerzőkről alkotott ítéleteink alkalmasint
még akkor is helyesek lehetnek, ha történetesen egy árva sort sem olvastunk
tőlük - amiként a legtöbb ember nagyjából törvényesen él, dacára annak,
hogy esetleg egyetlen betűt sem olvasott el az ezer emberéletnyi idő alatt
sem elolvasható jogszabálytengerből.
Mindez azonban nem a tudatlanság igazolása akar lenni. Hogy jónak találom-e
Pynchont vagy Bernhardot, a yale-iskola dekonstrukcióját vagy a németországi
diszkurzuselméleteket, végül is csak az fogja eldönteni, ha olvasom őket.
1. A kanti ítélőerő kritikája azt az egyre tisztábban látható belátást
tárta fel számunkra, hogy a művészet és az esztétika nem alapozható olyan
(akkor) biztos(nak tűnő) észelvekre, mint a (természet)tudomány. Ítélete
mindig ízlésítélet, vagyis nem demonstrálható kötelező és univerzális érvénnyel.
Viszont implicite mindig kitekint egy lehetséges sensus communisra, az
ízlés tökéletessé válásának utópiájára. A probléma azonban az, hogy a gyakorlati
ész számára ez értelmes elvet nyújthat - és külön zsenialitása, hogy imperatív
érvénye a lehető legkevésbé terrorisztikus -, az ítélőerő számára azonban
nem. Ez összefügg Kantnak azzal az alapvető preferenciájával, hogy a zseni
versus ízlés küzdelmében végül is az utóbbinak adja a végső szót. A művészet
későbbi fejlődése azonban egyre inkább az előbbi irányába tolódott el,
az avantgarde pedig a végsőkig hajtotta az újítás, a szubverzió, a megszilárdult
ízlés- és kánonellenesség értékeit. Vagyis a művészeti processzus pontosan
az ellentétévé vált annak a processzusnak, amelyet a kanti ízlésítélet
implikál és amely a tudomány reményeit - a világ módszeres, konzisztens,
egyetlen lehetséges (igaz) módon történő leírása mint utópia felé vezető
útra találás - eredetileg meghatározta. Nietzsche és a huszadik század
nagy elméleti teljesítményei azonban ezt a tudományképet is megtépázták.
Az a komoly különbség azonban megmaradt, hogy a (főként a természet)tudomány,
bár kénytelen volt szembesülni a karteziánus álom lehetetlenségével, mégsem
tehet mást, mint hogy az (egyetlen) igazság után kutat. A művészet azonban,
úgy tűnik, inkább - és egyre inkább - a disszeminációra és a paralógiára
tör. A ma meghatározó filozófiái a kettő között vannak, ám egyre inkább
tolódnak a művészeti beállítódás felé, és egyre befolyásosabbak. Sőt, nagy
képviselői magát a tudományt is efelé tolják. Gondoljunk csak Feyerabend
tudománytörténeti és -elméleti bizonyításaira, melyeknek végkövetkeztetése,
hogy végeredményben a tudománytörténet is hasonlóképp működik, mint a művészettörténet.
Mivel a tudományos elméletek megítélésének nincs és nem is lehet univerzális
kritériumrendszere, a tudományos paradigmák a művészeti stílusokhoz hasonlóan
épülnek fel, át és le. Rorty nagyjából ugyanezt fogalmazza meg az amerikai
filozófia és tudományelmélet változásairól beszélve: az elemzett folyamat
végén, a nyolcvanas évekre a filozófia és tudományelmélet alapvetően és
szó szerint stíluskérdéssé válik. De a rendkívül visszafogott Danto is
eljut a művészetfogalom institucionális (vagyis a szigorú értelemben vett
művészettudományon kívüli) modelljéhez, ha, később, megijedvén a levonandó
következtetésektől, nyugodtabb, az institúciót nem veszélyeztető vizekre
evezett is. Vagy gondoljunk Lyotard tudományos paralógia-követelményére,
amely minden homológiát terrorisztikusként értelmezve gyakorlatilag ugyanazt
a szubverzív magatartást kéri számon a tudóstól, mint a művésztől. Gondoljunk
a Derrida-féle és az őt követő amerikai dekonstrukcióra, amelynek az irodalomról
szóló beszédről már eszébe sem jut, hogy valamiféle, hagyományos ("metafizikai")
értelemben vett tudományosság kritériumainak meg kellene felelni. Olyan
ismeretelméleti axiómákkal dolgozik, amelyek magát a tudományos fogalmiságot
kérdőjelezik meg, nietzschei-freudi-lacani megfontolások következményeképp.
De még a konzervatív alapállású hermeneutika és recepcióesztétika is tökéletesen
ignorálja a művek formális elemzéseit, melyekben a természettudományos
ideál meghonosításának ostoba eszményét látják, és inkább a befogadás mikéntjére,
a hatástörténeti beágyazottságra, a szöveg és az olvasó interakciójára
helyezik a hangsúlyt.
Mindezeknek a változásoknak meghatározó jelentőségű kezdeményezője Nietzsche.
(Az angolszász-analitikus vonalon persze nem; itt inkább Wittgenstein és
Kuhn a meghatározó.) A kartezianizmusra, s vele a tudományosság újkori
eszményére a legsúlyosabb csapásokat Nietzsche mérte. Ha nem létezik objektív,
vagy legalább empirikusan általános interszubjektív kritériumrendszer annak
eldöntésére, melyik elmélet a jobb és melyik a rosszabb, ha a tudomány
fejlődése nem belső, vagyis szigorúan tudományos logikájából következik,
ha "az igazság metaforák mozgékony hadserege", egyszóval, ha a tudomány
nem a karteziánus modell alapján működik, akkor milyen módon jönnek létre
uralkodó
elméletek? Miképpen tartják fenn hatalmukat? E kérdésre tehát, úgy tűnik,
inkább kultúrföldrajzi, gazdasági, politikai, szociológiai, pszichológiai
stb., de legelsősorban is institucionális magyarázatok lehetségesek, szűk
értelemben vett irodalomtudományiak vagy esztétikaiak viszont nem. Nemcsak
arról van szó, hogy az irodalomtudománynak meg kell birkóznia azzal a behozhatatlan
hendikeppel, hogy míg a természettudományok tárgya általában nem megtévesztő
karakterű és a kísérleti igazolhatóság a megismételhetőség révén akár egzakt
jóslatokat is lehetővé tesz, addig az irodalom újdonságelvű, szubverzív,
szándékosan többértelmű, sőt megtévesztő - hanem arról is szó van, hogy
hiába hagyja el az irodalomtudomány hagyományos pozícióját, ott is hasonlóan
változó, lényegileg agonisztikus karakterű (szintén humántudományi) rendszerekkel
kell szembesülnie. Ráadásul Kant Kritikáinak korában még értelmes dolog
volt irigyelni a természettudományok "előrehaladottságát" - ma már azonban
ezek sem jelentenek túl nagy biztatást az "elmaradott" humántudományok
számára; elég ha csak a fizikai kozmológia vagy az orvosi pszichiátria
állapotára gondolunk.
2. Az irodalomtudomány az irodalmi institúció ideológiája. Nincs ebben
semmi meglepő, s végeredményben kivetnivaló sincs. Ha a tudományokról alkotott
képünk e változásait belátják az irodalomtudósok is, és miért ne látnák
be, akkor fölösleges eljátszani a (karteziánus értelemben vett) tudóst,
vagyis referálni kell arra, hogy az intézmény a hatalom intézményesítésének
eszköze. A hatalmat pedig nem szabad démonizálni, akár a bevett, akár a
kirekesztett episztéméket kultiváljuk - Foucault-ról is kiderült (számomra),
legalább annyira megszállottja a hatalomnak, mint kritikusa. Feyerabendnek,
a másik kérlelhetetlen kritikusnak az adófizető polgárokra történő obligát
hivatkozása megintcsak kételyekkel tölt el, melyet még akkor is vállalok,
ha plauzibilis érveléssel tudósít arról, hogy ezáltal a Robespierre-ekkel
kerültem közös kontinuumba. (Ez a név szolgáljon itt metaforaként azokra
a hatalmi helyzetben levőkre, akiknek meggyőződése, hogy jobban tudják,
mi jó a másiknak, mint a másik maga.) Én legalábbis ezen az áron is ki
merném jelenteni: ha megkérdeznénk a polgárokat, akik egyébként eltartják,
hogy szükség van-e az irodalmi intézményrendszerre, amilyen biztosak lehetnénk
az elsöprő többségű "nem"-ben, olyan biztosak lehetünk, hogy - saját szempontjukból
- tévednének. Tekintve, hogy a karteziánus modell elvileg nem működhet,
viszont a nietzscheánus modell gyakorlatilag "már mindig is" működik, sajnos
nem tudok mást mondani, mint amit az egyébként éppen elméletileg oly lapos
Rorty: az esetlegesség tudata, az (ön)irónia és a szolidaritás legyen a
hatalmi diszkurzusok vezérlő csillaga. Hogy ne legyen olyan egyszerű a
képlet, hogy a bevettek kirekeszthetnek, a kirekesztettek pedig bevehetik,
az irodalmi Wille zur Machtnak a felszabadult beszéd játszmáinak kell lennie,
nem pedig elnyomó szociális kódok által regulált kényszerneurózisnak.
3. Nem véletlen, hogy az utóbbi másfél évtizedben nem hallottunk számottevő
új izmusról, művészi csoportosulásról, vagy akár csoportosulás nélkül hasonló
művészi elveket, irodalmi megoldásokat érvényesítő egységes stílusirányzatról.
Természetesen az egy, úgynevezett "posztmodern" izmust kivéve, ezt viszont
minden(ki)re ráhúzták már, használhatatlanná tágítva a fogalom jelentését.
Úgy tűnik, hiába történtek kísérletek a fogalom definiálására, ezt a közhasználat
nem veszi figyelembe. Ez a dolog azonban paradox szerkezetű. Ha posztmodern
Derrida, Foucault, Lyotard éppúgy, mint Madonna, Schwarzenegger vagy Disneyland,
amiként Italo Calvino, Botho Strauss és John Barth, továbbá Rushdie, Khomeini
vagy Szaddam Husszein, továbbá visszamenőleg Nietzsche, Freud és Duchamp,
nemkülönben a p. c., az informatikai superhighway és végül Lagzi Lajcsi
- nos, akkor viszonylag nagy biztonsággal megkockáztatható a kijelentés,
hogy a fogalom (hagyományos/tudományos értelemben) használhatatlan; ugyanakkor
nem mondtunk semmit arról, hogy miért használták/-ják mégis orrvérzésig.
A nyelvhasználat ökonomikus: nem tart benn a szótárában huzamos ideig fölösleges
szavakat. Talán éppen arra az új kulturális szituációra használják, amelyet
nem lehet többé leírni azonos értékeket képviselő tartós közösségek, masszív
kulturális alakzatok, stílusok, izmusok együtteseként vagy egymásutánjaként,
egyenesvonalú hagyománytörténetként; amely éppen a nagyon különböző világok,
tradíciók, kódok egymásba omlásáról tudósít. Hogy "merre tart" ez a tendencia,
arról senkinek sincs fogalma, azon túlmenőleg, hogy kiszámíthatatlan. A
változások feltehetőleg radikálisak lesznek, mivel (1.) (a) a tudományokban,
úgy tűnik, az ismerethalmozódás a legerősebb változásindukáló tényező,
és soha nem volt nagyobb az ismerethalmozódás, mint ma, (b) a művészetekben
pedig a modernitás újdonság-fixációjának egyre erősebben érzékelhető ellehetetlenülése
ellenére sem látszik feltűnni új vezérelv, csak minden eddiginél
több új mű; és mivel (2.) a művészeti stílusok vagy a tudományos paradigmák
disszeminációja olyan kondíciót teremt, amellyel kapcsolatosan nincsenek
történelmi tapasztalataink: a változásnak nem paradigmatikus móduszára
nincsenek fogalmaink.
Szövegek nincsenek, csak novellák. Novellák, költemények, drámák, mítoszok,
világtörténelmek, élettörténetek, téveseszmék, valóságelvek stb. És ezek
keverékei.
Az elmélet entrópiát termel, az írás nulla foka felé tart.
A megértés pragmatikai fogalom.
"Odané, ott egy őzike, bazmeg!" - mondja K katona K' katonának egy MÁV-szerelvényen
utazva. K' katona felkapja a fejét és kinéz az ablakon. Megértette a másikat.
Aki nem kérdezi, hülye, most mit nézel kifelé az ablakon?, végtére is ő
hívta fel a figyelmét az őzikére, bazmeg. Értik egymást. Tudják, hogy mindketten
egy ideális szövegértelem édenének lakói. Az ilyen pragmatikailag tiszta
eseteknél látszik: a beszéd működik mint közös kód. És ezzel el is érkeztünk
egy végkövetkeztetéshez. Ez a hermeneutika végső érve a dekonstrukció ellen.
De hogy kerülnek oda, a teremtés tökéletes alkotásának csúfságára, azok
az idétlen madarak, kezükben éktelenkedő lángpallosokkal? És, odané, ott
közelednek feléjük - K-val és K'-vel ellentétben természetesen az édenen
kívül - H[ermeneuta] és D[ekonstruktor]. H is be van szarva a keruboktól,
de D még az arcát sem meri odafordítani.
Azt hiszem, ismeretelméletileg és jel(entés)elméletileg a hermeneutika
és a dekonstrukció hasonló alapvetéseken nyugszanak, bár a dekonstrukció
kétségkívül gazdagabb és profibb ezeken a területeken.
Tanulságos példával szolgál Szilasi Lászlónak Darvasi László novellisztikájával,
illetve ennek recepciójával foglalkozó írása ("Jánoskám, egyetlenem - mégis
oly sokféle", Nappali ház, 95/2). Szilasi jól dokumentálja, hogy
a Darvasi-könyvek kritikai fogadtatásának vezérfonala teljesen a történet
köré tekeredett. Hogy tudniillik visszajön, és jó-e az nekünk, elegünk
van-e már a "szövegszerűségből", vagy ellenkezőleg, le a "világszerűséggel".
Balassa Pétert kivéve, így Szilasi, mindenki óne veiteresz hagyományos
szövegeknek, egész pontosan sima novelláknak tekinti A veinhageni rózsabokrok
darabjait. És a várt fordulat megérkezik: Szilasi azt kezdi el bizonygatni,
hogy a szóban forgó Darvasi-szövegek bizonyhogy tuti posztmodern darabok,
és éppen az egyik leghagyományosabbnak tartott Koller, a férj című
novellán demonstrálja, hogy tele van elbizonytalanodásokkal, szimulakrummal,
disszeminációval, differanciával, a célelvűség és a problémátlanul kontinuus
történetmesélés hiányával. De alighanem Szilasiban végül is komoly kételyek
támadhattak érvelése meggyőző voltát illetően, mert írása utolsó fejezetében
váratlanul és óvatlanul átbillenti a hagyományos kontra dekonstruktív problematikát
abba a hermeneutikai tézisbe, hogy bizony a hagyománytörténet az történik,
vagyis hogy a hagyomány az változik, vagyis hogy innen nézve már a Kosztolányi-novellák
is dekonstruktívok és posztmodernek: "Én, ha nagyon muszáj, végül is elhiszem,
hogy Darvasinál a klasszikus (Kosztolányi-) novella tér vissza, csak Darvasi
felől olvasva ama novella-típusnak bizony nem elbeszélés, történet,
világszerűség, metaforikusság, eleje-közepe-vége-teljesség [a] per
def. tulajdonságai, hanem esetleg szóródás, halasztódás, metonimikusság,
simulacrum-jelleg, a megszakítást, megszakítottságot jól tűrő szövegszerveződés
- már ott is" (id. cikk, 92. o.). Végig úgy érvel, hogy Darvasi nem hagyományos,
aztán a gyors váltás után elismeri ("ha nagyon muszáj"), hogy Darvasi ugyan
hagyományos, de már a hagyományos se hagyományos, és ez Darvasi "szövegeinek
fényében" válik láthatóvá. Kérdés, jogos-e Darvasinak tulajdonítani ezt
a szövegolvasási fordulatot. A dolgozat nagy részének érvelése ugyanis
jeles hermeneutikai, dekonstruktív és ún. "posztmodern" elméleti belátásokat
érvényesít, amelyek nem elsősorban a történeti poétikák rekonstruálására,
megkülönböztetésére és kisebb-nagyobb elbeszélésekké rendezésére törekszenek,
hanem tudatosan a saját kérdéseiket teszik fel a legkülönbözőbb szövegeknek.
"A műtől a szöveg felé", vagyis "A novellától a textusig" persze Kosztolányié
és Darvasié is, de legalább ennyire Barthes-é, Derridáé, de Mané, Gadameré
is. Úgy tűnik, Szilasi érvelése - gyors egymásutánban - aláveti magát a
"hagyományos" szó mindkét minősítő használati módja logikájának. A pejoratívnak
azt mondja, kicsit gyorsabban, öcsi, azzal a szövegszerű, disszeminált,
káosz-elvű agyaddal: vedd már észre ebben a hagyományosnak látszó újban
is a dekonstrukciót. Az affirmatívnak azt mondja, lassabban a testtel,
apa, azzal a világszerűvel, történetéhessel, zártkompozíció-elvűvel: már
a régiek is dekonstruáltak. Az érvelés szimpatikus, mindazonáltal feltűnő,
hogy a jelen oppozíció meghatározta két táborral szemben nem komplementer
érveket használ, hanem ugyanazt. Mindkét esetben gyakorlatilag a dekonstrukció
apologétája. Előfeltevéseiben - pontosabban az alapattitűd effektusaiban
- mégis ambivalens. Ezek szerint, egyfelől, sima hagyományos novellát írni
ciki. Másfelől viszont a hagyomány egyáltalán nem ciki, sőt. Osztja az
újak alapeszméjét, miszerint ha a szöveg divatjamúlt poétikával dolgozik,
akkor rossz. Nem bontja fel az elbeszélés- és időstruktúrákat, hisz a metanarratívákban,
nem decentrálja a szerzői ént, nem dekonstruálja a jelenlét-metafizikát,
ott nyüzsögnek a transzcendentális jelöltek, miegymás. A régiek felől pedig
semmilyen norma nem érkezik. A hagyománynak nincs igénye. Megmentésére
nincs más mód (márpedig Szilasiban bízhatunk, hogy megmenti, hisz ő nem
az a kritikus, akiben, mint maga mondja, "bálványdöntő, kánon-szaggató
destruktív furor tombol") mint hogy bálványimádó, kánon-őrző-védő dekonstruktív
furor tomboljon végig a hagyománytörténeten.
Hasonló aszimmetriát produkál Stanley Fish is "Hogyan ismerjünk fel
egy verset, ha találkozunk vele?" (Is There a Text in This Class?,
Harvard UP, Cambridge, Mass. - London, 1995 (1980), 322-337. o.) című írásában.
Ebben elmesél egy nagyon szép történetet, miszerint 1971-ben két kurzust
tartott egy egyetemen, rögtön egymás után, ugyanabban a teremben, az első
egy a nyelvészet és az irodalomkritika határán mozgó elméleti óra volt,
a második pedig egy 17. századi angol vallásos költészettel foglalkozó,
és történt egyszer, hogy az első órán felírt öt tulajdonnevet a táblára,
az emlegetett elméleti szerzők neveit: "Jacobs--Rosenbaum / Levin / Thorne
/ Hayes / Ohman (?)", amit egy hirtelen ötlettől vezérelve nem törölt le
a tábláról, hanem bekeretezte, föléírt egy számot, és azt mondta a következő
óra hallgatóinak, tessék, a mai órán ezzel a költeménnyel fogunk foglalkozni.
A hallgatók kitűnően mozgósították a tanult történeti-poétikai, bibliai
és egyéb ismereteiket és gyönyörűen megfejtették és gazdagon értelmezték
az emblematikus írásművet. Fish ezek után igen sebesen kezd haladni a következtetések
útján: megállapítja, hogy nem a szöveg valamiféle "formális karakterisztikája"
az, ami alapján klasszifikáljuk, hanem a már valamiként való (f)elismerés
az elsődleges, amely elsősorban intézményes jellegű, az ún. "értelmezői
közösség" produktuma. "Az értelmezők nem dekódolják a verseket - hanem
létrehozzák azokat." (327. o.) A jelentés nem a szöveg inherens tulajdonsága,
hanem a kulturálisan, intézményesen nagymértékben determinált értelmezők
praxisának korolláriuma. Az értelmezés "objektivitását" megmenteni akaró
szerzők, mint Hirsch vagy Abrams, abból az alapelképzelésből indulnak ki,
hogy a - többnyire a "szerzői szándékkal" megegyezőnek tekintett - jelentés
"ott van a szövegben", és az, aki azt hiszi, kénye-kedvére azt csinálhat
vele, amit akar, az egyrészt téved, másrészt bűnös. Van egy - mindig és
mindenütt önazonos - objektum, és vannak az - egymástól függetlenül létező
és gondolkodó - szubjektumok; vagyis egy "két akontextuális entitás" (336.
o.) által meghatározott modell, amelyben a jelentés és az igazság problémájának
a megoldása mindig kicsit a "rendőrállaméra emlékeztető" (337. o.) "Derűs
igennel válaszolhatunk arra a kérdésre, mely szerint »Az olvasók hozzák
létre a jelentéseket?«, és akkor meglehetősen kevéssé köteleztük el magunkat,
hiszen éppoly igaz lenne, ha azt mondanánk, hogy a jelentések - kulturálisan
meghatározott értelmező kategóriák formájában - hozzák létre az olvasókat."
(336. o.) A mondatot így alá is lehet írni, a probléma csak az, hogy Fish
összes példája, érvelése és tézise arra irányul, hogy megalapozza az értelmezői
közösség abszolút autoritását, amely eléggé hasonlít a rögzített jelentés
apologétáinak elszigetelt és felelőtlen szubjektumaihoz. Fish úgy mindig
festi le ezeket - nyilván a provokatív hatás kedvéért is -, hogy úgyis
azt csinálnak a szöveggel, amit akarnak, vagyis amit (meglehetősen konstansnak
beállított) kultúrájuk akartat velük. És ignorálja azt, hogy - szintén
élesen fogalmazva - a szövegnek is van akarata, illetve azt, hogy ama bizonyos
kultúra nem önteremtő és csak saját magát újratermelő karteziánus szubjektumként
létezik, hanem más kultúrákkal való folyamatos konfrontáció és konfúzió
közepette. És ezek a más kultúrák - többek között - éppen az irodalmi hagyomány
szövegeiben nyilatkoznak meg. Azt a poétikai rendszert és azt az exegetikai
eljárásmódot, amellyel nekiesnek a(z ál)versnek, nem a (saját) kisujjukból
szopták, az nem kizárólag a saját kultúrájuk, értelmezői közösségük produktuma,
ellenkezőleg, azt úgy értik, mint ama másik kultúra produktumát és annak
megértését. A sajátnak nem lenne mit projiciálnia, ha a mást nem introjiciálná
folyamatosan.
Gadamernek a hagyomány szövegeivel való találkozást a dialógussal összefüggésbe
hozó metaforája kétségkívül nem tökéletes, leglátványosabb fogyatékossága
az, hogy a szöveg nem úgy reagál a kérdésemre vagy továbbgondolási kísérletemre
vagy ellenvetésemre, ahogyan az a jelenlét-fizikában történik. Mégis, azt
gondolom, végeredményben szerencsés metafora ez, amennyiben a kommunikáció
és a megértés pragmatikájának a beszélgetésre is jellemző legfőbb aspektusa
itt is megvan: a kódok, nyelvjátékok, diszkurzusok elkerülhetetlen reciprocitása,
a megértés többszörösen többszörözött ("nyelvszerűen strukturált" - Lacan)
tudat(talan)ok közötti megszüntethetetlen relacionalitása.
A valóságelv - mely Lacan után a normák kölcsönös betartásának, a kódok
megértése kölcsönös elismerésének fedőneve - ugyancsak különös dolog: nem
tudjuk, hogy honnan tudjuk, de tudjuk az alapszabályokat, nem tudjuk, hogy
honnan tudjuk, hogy "ez a golyó piros" (Wittgenstein, ugye), de magunkról
is és a másikról is tudjuk, hogy tudjuk, és tudjuk, hogy ő is ugyanígy
tudja, és azt is tudjuk, hogy ő is tudja, hogy mi ugyanígy tudjuk és így
tovább. Másfelől a valóságelv az uralkodó (vagyis az alapvetően neurotikus)
szignifikációs kódrendszer fedőneve. Márpedig a manapság szinte kötelezően
szabálysértő, reflexív és szubverzív irodalom szükségképpen a pszichotikus
szignifikációkat erősíti. (A pszichotikus legprimérebb definíciója, hogy
többé-kevésbé felfüggeszti a valóságelvet.) Zavart okoz az édeni tökéllyel
működő pragmatikában. A kulturális távolság növekedtével pedig ez a zavar
lesz a meghatározó momentum. Nem hiszem, hogy ennek érdekes fel- vagy megoldása
az lenne, ha - felszámolva a viszony relacionalitását - kizárólag a saját
kódunkat olvasnánk rá a megértendőre. A másod(- és többed-)vonalbeli dekonstrukció
valamint az ugyanennyied-vonalbeli hermeneutika eljárása ez: a jelentés
kölcsönös megképződését kizáró ráolvasás, melyet meghatároz az ideológia
és téveseszme közös jegye, a rigiditás és a másik nyelvjátéka illetve kódjai
iránti (minimum) türelmetlenség (de általában agresszivitás). A Sötétség
és a Világ erői im-ígyen csapnak össze, akár uralkodó és elnyomott osztályokként
és csak ekként, akár fallocentrikus patriarchákként és kisemmizett, megerőszakolt
nőkként, akár a jelenlét-metafizikában fetrengő idealistákként, akik nem
is tudják, miképpen dekonstruálódik magától transzcendentális jelöltre
centírozott szövegük, akár a léttörténetet ignoráló technokratákként. (Mint
e megfogalmazásból kiderülhet, de azért mondom is: egyáltalán nem az ún.
"honi hermeneutikára" és "dekonra" gondolok. Mint ahogy Szilasi sem és
Fish sem dekonstruktor és/vagy hermeneuta, tehát sehányadik-vonalbeliek
nem lehetnek.)
Minden novellát szöveggé lehet változtatni és az összes műfaji és egyéb
kódot lehet szándékosan radikálisan eltérő kódokkal konfrontálni. Érdekes
is lehet, de módszeresen csinálva biztos, hogy nem az. Az efféle inszisztencia
egyébként legtöbbször a történeti tájékozatlanság illetőleg/valamint az
érzéketlenség jelölője. A nagyon jó Barthes-nak sikerült a Sarrasine-t
átírnia olvasóiból íróiba, vagy Gore Vidal kategóriáival élve, P[ihenés]-
& F[elüdülés]-ből K[utatás]- & F[ejlesztés]-be?
Az, hogy a jelentés "szövegtulajdonság"-e vagy pedig a mindenkori olvasó
projekciója, terméketlen oppozíció. Azt, hogy egy szöveg novella-e vagy
sem, mindenképp meg kell kérdeznünk a szövegtől is. Mint ahogy minden más
dolgot is, ami vele kapcsolatos. Az, hogy válaszol-e, nemcsak rajtunk múlik.
Ami azt jelenti, rajtunk is múlik. Minden kulturális praxis pragmatikája
dialogikus. Minden a másik pozíciójából értelmezhető. És ugyanez vonatkozik
a másikra is.
Más dogmák szerint ez megengedhetetlen nihilizmus. De mit tudnak csinálni
ezek a dogmák, ha olyasmibe ütköznek, amit tiltanak vagy tiltani szeretnének.
A kérdés ilyen általánosságfokon költői: nyilván harcolni fognak. Lehet
filozofálni, moralizálni, esztétizálni, eljátszani a racionális érvelést.
Kivillan a normális foga fehérje, a normatív; megpillanthatjuk a humanistában
a terroristát. De ennek is a konkrét esetei sokkal érdekesebbek, nem az
általános filozoféma.
És amiatt se annyira érdekes az, hogy mindent szabad, mert hol az az
állat, vagy hol az az isten, aki mindent megcsinál, amit szabad. Az ember
nem így lett kitalálva. Bizonyos értelemben nemhogy szereti a kényszert,
hanem képtelen nélküle bármit is csinálni. A kommunizmus alatt a nép ajkán
született közmondást parafrazálva, a tanulmányíró szabad ember: azt csinál,
amit szabad. Különben nem fogadják el a tanulmányt a szerkesztők, nem értik
az olvasók, lebarmolják a barátok. Te megbolondultál, bazmeg.
Mint azt A paralógia lovagja című írásomban Lyotard kapcsán kifejtettem,
aki a kódban kényszeresen csak a kényszert látja, aki a szabályban csak
szabadság korlátozást szimatol, az alapvetően nem érti a megértést és lényeges
dolgokat nem tud a tudásról.
De ne hablatyoljunk: gondoljunk bele egy pillanatra, hogy a konferencia
szervezői miért gondolhattak rám, így, ezzel a címmel együtt.
Akkor tehát egy olyan kódról, prelimináris törvényről beszélnék most,
amivel kapcsolatban leggyakrabban jut eszembe, hogy szabadságkorlátozó.
De milyen jó, hogy van. De milyen borzasztó bír lenni. Egyszerű szóval
tehát a személyességről.
Úgy látom, a magyar irodalomban és környékén a diszkurzív viszonyok
személyes transzpozíciója a meghatározó értelmezési keret. Identitás- és
presztízsféltő egók és szorosabb-lazább közösségeik szakadatlan, intenzív
fordítói munkát végeznek, hogy az álobjektív és álintelligens rejtjelekből
kihámozzák az egyetlen releváns értelmet: na most ez jó csávó vagy bad
guy, velünk van vagy ellenünk. Minden retoréma az ad hominem túlvilágában
nyer csak jelentést. Ez különösen akkor válik világossá, amikor egy húzósabb
kritika jelenik meg a diszkurzustérben.
Nyilvánvaló, hogy a személyes érintettség az, amely leginkább felkavar
mindenkit, késztet érzelmekre, állásfoglalásokra, felizgulásra. De miért
van az, hogy ilyen közvetlen, irodalmonkívüli érintettségekre érzékenyek
annyira az emberek, miközben, ahogy én látom, nemigen látom, hogy bizonyos
művészeti vagy gondolati produktumok kapcsán amazokhoz hasonló erősségű
személyes érintettségek lennének. Senki nem változtatja meg éltét holmi
művek miatt. A mi kis irodalmazgató bizniszünk, személyünk, ismerőseink,
sztorijaink, pletykáink, ellenszenveink, számításaink, hatalmacskánk, iszonyatos
önérzetünk, kárörömeink, bosszúink, árfolyamunk a mi kis tőzsdénken - ezek
az egyedül fontosak. Ezek - és nem a művek -, amitől nyál csorog, szív
dobog, fog vacog, amitől benedvesedik/feláll. Az emelkedett irodalmár micsoda
beteges önkorlátozása, hogy pont az erről való írást tiltja meg, ezért
unja annyira ezt az irodalmat, a tanulmányokról nem is beszélve, írni is,
olvasni is, ezért kell oly nagyon az irodalmi "élet", ahol szóban ki lehet
élni, beszélni ezeket, és a legtutibb téma, ha valami ilyesmi mégis megjelent
írásban.
Attól tartok, hogy (például) az említett Lyotard-írásomat 20-nál többen
nem olvasták - deskripció, esküszöm, hogy nem panasz, tudom, hogy nem azért
nem olvasták többen, mert rossz, hanem mert általában ilyesmit csak nagyon
kevesen olvasnak. És (többek közt) azért ilyen kevesen, mert ki az a Lyotard,
ott a francba', Párizsba', az üveghegyen is túl. Bezzeg a Balassa, a Tandori,
a Nádas. Barátok, üzletfelek, ellenségek. Szóbeszédhegyek, média, felizgulás.
Tökéletesen osztom Foucault individualizáció-kritikáját, ezért sohasem
kell ügyelnem arra, hogy a "sületlen", "ökör", "paranoid", "gyér" és hasonló
dehonesztáló állítmányoknak nehogy eltévesszem az alanyát. Ezzel szemben
rengeteg honi olvasó, bármi is a mondat alanya, makacsul mindig valakit,
egy személyt helyettesít be. Egy diszkurzív-retorikai eljárás elemzéséből
és címkézéséből így lesz "a Farkas Zsolt lefasisztázta a Nádast" csevelyfordulat,
vagy egy legalábbis sokrétű írásból egyszerű hérosztrátoszi gaztett. Nem
is értettem, hogy miért fintorgott mindenki, akivel csak beszéltem, a Nappali
ház szerkesztőinek eljárásán, amikor Tandori-írásom mögé odabiggyesztették
a maguk elhatárolódó nyilatkozatát, hiszen úgy látom, pontosan mérték fel
a helyzetet: a fent vázolt értelmezői szokások erőssége miatt valóban tarthattak
attól, hogy a szerkesztők akciója, véleménye és irányvonala gyanánt fogják
fel, de minimum Tandorinak le kellett jelezniük, hogy nem arról van szó,
Dezső, lécci küldjél írást. Hogy mennyire így van, azt tanúsítja az az
alapnarratíva, amely a Balassa-írásom igazi értelmét volt hivatva elmesélni,
és amely szerint a Radnóti elhatározta, hogy kicsinálja az ellenfelét,
és ehhez keresett magának egy verőembert, nem is akármilyet, olyat, akiről
Balassa máig úgy tudja, hogy effektíve meg akarta őt verni. Tehát nem úgy
van az, kispofám, hogy valaki csak úgy szabadon értekezik egy műről, hanem
csavar egy pokoli gépezetben, személyek és csoportok hatalmi harcában.
Mint említettem, ez az interpretációs séma akkor válik abszolút dominánssá,
amikor egy szigorúbb bírálat bemozdítja az identitásképződés legfőbb mechanizmusát,
az ellenségképzést. Az efféle értelmezések zárt circulusok, paranoid jelölési
szisztémák, melyek legkevésbé képesek az igazán átváltoztató dialógusra.
És végül el szokták árulni magukat. Ennek az árulkodó jelnek leggyakrabban
az a beszédaktus a formája, amikor a másikat mint hozzánk morálisan, szakmailag
vagy bármi más módon méltatlannak tekintve vagy megvetve, avagy sértődötten,
egyoldalúan beszüntetjük a kommunikációt.
De inkább elmondok egy szebb példát, egy üveghegyen túlit, még mielőtt
bárki személyes apologetikára kezdene gyanakodni.
1977-ben lefordították amerikaira Derrida Austinról, a beszédaktus-elmélet
akkor már halott atyjáról szóló Aláírás, esemény, kontextus című
írását. Derrida az elmélet alapfeltevéseit kérdőjelezte meg. Searle, aki
magát Austin földi helytartójának tekinti, kötelességének érezte, hogy
helyretegye Derridát. Szenvedélymentes tónusban, szigorú filozófiai-tudományos
retorikával voltaképpen azt írta, hogy Derrida semmit nem ért az elméletből,
ha igen, azt szándékosan félreértelmezi, egyébként pedig egy komolytalan
dilettáns.
Erre a cikkre aztán Derrida hosszasan válaszolt. Személyes érintettsége
nyilvánvaló volt, és mindent sokkal nyíltabban explikált, mint az angolszász
tudományos etikett kódjaira kissé túl erősen támaszkodó Searle. Mégis,
sokkal-sokkal bonyolultabban, cizelláltabban, körültekintőbben, sőt még
az angolszász rigor szempontjából is alaposabban beszélt Derrida. De az
igazán hihetetlen az, hogy amit sokan a legbotrányosabbnak tartottak Derrida
írásában, tulajdonképpen bizonyos nyelvi viselkedésmintákat, azok pontosan
a bírált elmélet által kizárt, és Derrida szerint tarthatatlan szempontok
alapján kizárt, beszédaktusok voltak. Tranzakció-séma. Sarlisták: ez a
Derrida majomkodik. Derrida: ha foglalkoztatok volna a majomkodás beszédaktusával,
akkor most lenne némi fogalmatok arról, hogy mi történik. De nincs. És
nem is lett.
A poén az, hogy Derridánál még a majomkodás is a dialógus szolgálatába
állított érvnek tekinthető. Az énonciation is legalább olyan meggyőző,
mint a nagyon alapos énoncé; vagy ha úgy tetszik: a lokúciók tárgyát képező
illokúciók egyúttal e lokúciók illokúciós keretét is képezik.
A meggyőzés kísérlete per definitionem megsérti a másik kódját. Ennek
számomra szimpatikus módja, amikor valaki mindeközben hajlandó és képes
beszélni is azt.
Derrida egyik fő vádja Austin és Searle ellen - nevezetesen hogy az
írás disszeminatív retoricitása sohasem engedi olyan egyértelmű képletekbe
kényszeríteni a beszédaktusokat, ahogy azt az elmélet megalkotói rendteremtő
hevületükben szeretnék, főként ha ennek működése "strukturális tudattalanként"
van elgondolva - teljességgel jogosnak tűnik. De a pragmatika nem teljességgel
tudattalan szabályoknak engedelmeskedik. Austin és Searle egyszerűen más
attitűddel viszonyulnak a beszédaktusokhoz, és egyáltalán, a jelentéstermeléshez.
Ők szigorúak, komolyak, egyértelműséget akarnak látni, rögzíteni, rendszerezni,
áttekinteni, kezelni, uralni, végső magyarázatot akarnak. Nincs okunk kételkedni
abban, hogy az ő nyelvhasználatuknak a saját elméletük pragmatikailag nem
rossz megközelítése. Ahol Derrida disszeminációt lát, iróniát, önmegtévesztést,
hazugságot, viccet, szójátékokat, frivolitásokat, retorikai ziccereket,
ott a szigorú angolszászok egyértelmű "illokúciós erőt", vagy ha észreveszik
a turpisságot, akkor kizárják vizsgálódásaik köréből mint "parazitikus",
"idézett", "fikcionális", "komolytalan" stb. eseteket. Éppen ez a legitimálatlan
(voltaképp morális eredetű) decizionizmus mutat rá - értelmes tematikus
vita tárgyát képezni aligha képes - alapbeállítódásukra. Nyilván nem azért
nem akarják/tudják meghatározni az efféle lokúciók il- vagy perlokúciós
kontextusát, mert képtelennek érzik magukat rá (pedig azok lennének, Derrida
meggyőzően sugallja), hiszen meg sem próbálkoznak vele, mert - ez a tendenciózusan
negatív hozzáállást konnotáló metaforáikból is kiderül - egyszerűen helytelen
("komolytalan" stb.) attitűd derivátumainak tartják. Egyszerűen megtanulták
azt, hogy ne hazudj, fiacskám, és ne komolytalankodj, főleg ne a filozófiában
meg a tudományban, mert azok komoly dolgok, értetted fiacskám? Milyen dolog
a filozófia meg a tudomány? Úgy van, fiacskám, komoly dolog, tiszteletre
méltó, szigorú. Itt nem lehet viccelődni meg ilyesmi. Nem bohócok vagyunk.
Valószínűleg valamilyen szinten - talán egészen alapvető szinten - minden
vita attitűdháború is, élesen és pontatlanul fogalmazva személyiségverseny
is, ahol az érvelés, a "demonstráció" érvényét végső soron ízlésítéletek
döntik el, mégha azok "tudományosként", "morálisként" vagy "esztétikaiként"
vagy bármiként retorizálják magukat.
Shoshana Felman - jó derrideánusként - vidáman ignorálja ezt a szöveg
önnön értelmezésére vonatkozó utasításaként is felfogható attitűdöt, és
Austin szövegét derrideánusként olvassa, olyanként, amely - éppen a "komolytalan"
esetek denunciálásakor és a vizsgálódás köréből történő kizárásukkor -
valójában rászedi minden "komoly" olvasóját. "Nem szabad viccelnem, például,
vagy verset írnom" - mondja egyhelyütt Austin, az ex- és inklúziók taglalásakor.
"Maga ez a mondat - kérdi Felman - nem tekinthető tagadásnak? Viccnek?"
(118) Kérdése költői, nem is válaszol rá, hanem készpénznek veszi, hogy
a szöveg ironikus, frivol stb., hogy tulajdonképpen dekonstruktív. Ez az
értelmezés egyúttal Derrida értelmezését - mondani sem kell, gyökeresen
más módon, mint Searle - félreértelmezésnek értelmezi. És ennél a húzásnál
Felman nem csupán arra támaszkodik, hogy a szignifikáció mechanizmusa maga
termel ki folyamatosan és megmenekülhetetlenül, dekonstruktív effektusokat,
hanem egy mondat erős félreolvasásából kreált állítólagos szerzői intencióra
is. Ez nem annyira rossz játék, de valahogy komolytalan, ha szabadna ezt
a viccet, köszönöm. Némiképp szegényes időtöltés, amikor egy ilyen szegényesen
dokumentálható értelmezést forszírozunk, amikor ennyire erőlködünk azon,
hogy nagyon játékosak legyünk. A nyelv nem csupán öntörvényű tropológiai
gépezet, hanem a reprezentacionalista - ha úgy tetszik: metafizikai - világkép
vírusának tenyészete. Felman játszmája azért nem olyan jó, mert tudja,
hogy az, akivel dialógusra lép, nem így játszik, és ezt nem máshonnan lehet
tudni, mint a szövegből, mert ez olyan szöveg, ahol a szerzői szándék autoritása
pragmatikai szabály. Ennek felfüggesztésében hűséges derrideánus, ha a
derridai énoncére tekintünk. Kevésbé az viszont a derridai énonciation
viszonylatában. A francia ugyanis egyáltalán nem ezt a stratégiát játssza
vita közben. Pontosabban: ő vitázik, nem pedig mindentudó és elégedett
mosollyal félreolvas olümposzi magaslatán, tudva tudván, hogy szerzői intenciót
úgyis szétszórja a szignifikáció. Derrida ilyeneket mond: "A feltételezett
szerző távollétében e funkció, mely az iterabilitás függvénye, a fortiori
azon hipotézis alapján működik, hogy teljesen értem, amit a másik akar
mondani, feltéve hogy azt mondta, amit akart. De e funkció ettől a hipotézistől
függetlenül is működik... Az iterabilitás megváltoztat, parazitikus módon
kontaminálódik azzal, amit azonosít és lehetővé tesz, hogy megismételje
önmagát: nem enged mást, csak (mondani) gondolni valamit, ami (már, mindig,
szintén) más, mint amit (mondani) gondolunk, csak valami mást mondani,
mint amit mondunk és szerettünk volna mondani, csak valami mást érteni,
mint amit...stb." (61-62) De miközben mindezeket mondja, játssza az ő játékukat
(is) (ti. Austinét és Searle-ét). Felman a karzatnak beszél, és csak a
saját rajongótábornak, Derrida viszont dialogizál, még akkor is, ha sokkal
súlyosabb - és, tegyük hozzá, szellemesebb - vicceket és helyenként megsemmisítő
iróniát enged meg magának "Sarl" kontójára.
Mindez szembesülésre késztet azzal a problémával, amit Meyer H. Abrams
fogalmazott meg több ízben és többekkel - először J. Hillis Millerrel,
majd Derridával, Harold Bloommal és Stanley Fish-sel - kapcsolatban. Ezt
a fajzatot, amelyet "újolvasónak" nevez, Abrams azzal vádolja, hogy kettős
játékot játszik, egyfelől "bevezeti saját értelmezési stratégiáját, amikor
valaki más szövegét olvassa, ám közben titokban közös normákra hagyatkozik,
amikor értelmezéseinek módszereit és eredményeit közli olvasóival". Abramset
az "újolvasók" egyénieskedése idegesíti: nyilvánvaló, hogy "közös normákra"
kell alapvetően támaszkodniuk, hiszen máskülönben egyszerű értelmetlenségeket
írnának, ám agresszív retorikájuk és metodológiai revolucionizmusuk folyamatosan
azt sulykolja, hogy egészen radikálisan másként gondolkodnak és értelmeznek
egy adott szöveg kapcsán, hogy dekonstruálnak mindent, még magát a nyelvet
is. Ha ez utóbbi tényleg igaz lenne, így Abrams, akkor nem tudnák kommunikálni
saját normáikat: amennyiben egyáltalán megérthetők, annyiban cáfolják is
önnön igénybejelentésüket.
Azt hiszem, ez az érvelés egy erős változata a "Myth of the Given"-nek,
annak a diszkurzív stratagémának, mely szerint ami van, az van, és így
is marad, mert így jó. Ennek sémává merevedését és állandó alkalmazását
konzervativizmusnak hívjuk, amely jól ismert szereplője úgyszólván minden
diszkurzív szcénának; de magának az érvelésnek - kivált erős változatának
- frekventáltsága alighanem csak úgy érthető meg, ha leíró szerkezetét
nem vesszük annyira komolyan, hanem normatív funkciójára figyelünk, arra
a kettősségre, ami éppen mítosz esetében figyelhető meg jól, ahol a narratív
struktúra közvetítése egyszersmind normaképző aktus is, a kódok közvetítése
is. Deskriptív szándékú érvként ugyanis könnyen beláthatóan gyenge: egyszerűen
nem tud számot adni a változásról, arról, hogy az adott sohasem örök. Végérvényesen
fixáltnak tekinti a diszkurzus szabályait, és ez nyilvánvalóan téves deskripció.
Az egész Derrida-Searle-vitának volt egy jellemző mozzanata: amikor
Gerald Graff, a dekonstrukció egy tényleg intelligens ellenfele kötetbe
akarta gyűjteni a vita anyagát, néhány kiegészítéssel együtt, Searle megtagadta
Derrida-bírálatának újrapublikálását, s hogy Derridához hasonlóan Graff
vele is interjút készítsen, már szóba se jöhetett. Megsértődött. Derridát
magához méltatlannak tartva becsukta a boltot. Húzzatok innen. Nem alacsonyodom
hozzátok. Én intelligensen, tárgyilagosan és tudományosan álltam hozzá;
Derrida személyeskedett, megátalkodottan értetlenkedett és kekeckedett,
és különben is egy álfilozófiai kuruzsló.
Pedig a dialógus esélye itt talán megvolt. Azt viszont elvileg kizártnak
tartom, hogy Felman és Searle termékeny dialógusba tudna lépni egymással.
Ez végül is nem annyira tragikus, bár kissé elszomorító a gondolat, hogy
miféle terepeken és eszközökkel tudnának megmérkőzni, ha történetesen kereszteznék
egymás útjait. Még szomorúbb azonban, hogy éppen Derridát próbálták számos
alkalommal, és éppen ilyen terepeken és eszközökkel, lenyomni. Az én szabadság-eszményem,
vagy, pontosabban fogalmazva, diszkurzus-esztétikám szerint sokkal jobb
a Sarl-szöveg, mint az a levél, amit egy jelentős pozícióban levő amerikai
akadémista küldött a francia kultuszminiszternek, jóindulatúlag és segítőkészen
figyelmeztetve őt, hogy nem szabad támogatniuk Derridát, mert egy veszélyes,
nihilista szemfényvesztő.
Szóval nemcsak Magyarországon vannak problémák.
De mi lenne velünk problémák nélkül.
Ha jól olvasom Simon Attila "A játék korlátozása" című
kritikáját (Alföld, 1996/10), akkor a tárgyalt mű - F. Zs. (a továbbiakban:
én): Kukorelly Endre - legfontosabb problémájának azt ítéli, hogy
bár tézisei és explicit módszertani megfontolásai általában jók, vagyis
egyetért velük, ugyanakkor gyakran (olvasatom e kvantor pontosításával
nem tud megbirkózni) nem ennek megfelelően jár el elemzéseiben. "A szabályok
készletszerű ismerete" nem garantálja automatikusan az ennek megfelelő
"nyelvi magatartást", s íme a példa, "[e] monográfia Kukorelly-olvasásának
explicit és implicit önolvasása között helyenként jelentős különbségek
fedezhetők fel." (30. o.) Ezt, bármilyen sajnálatos, készséggel elismerem.
Ebből a szempontból néhány alapvető problémát látok azonban Simon Attila
írásában. Egyrészt, hogy a kifogásolt "különbségek" nem ott jelentkeznek,
ahol ő kimutatni véli őket. Másrészt, hogy az ő írásában ezek sokkal nagyobbak.
Harmadrészt, hogy az ő Farkas-olvasása alapvetően önolvasás, implikációi
pedig ilyesmik: a szövegem próbál ismeret- és irodalomelméletileg
elkötelezett, tudományosnyelv-használatilag szigorú, módszertanilag konzisztens
és diszkurzíve homogén lenni. Nos, az én olvasatom szerint egyik sem próbál
lenni, legalábbis nem úgy, ahogy azt Simon Attila elképzeli, illetve -
gondolom - megvalósítani véli. Vagyis: a szöveg "explicit és implicit önolvasásának"
Simon-féle illetve Farkas-féle olvasata "között helyenként jelentős különbségek
fedezhetők fel".
Mivel a könyvnek az én olvasatom szerinti legfontosabb problémái - szomorúságomra
- A játék korlátozásában egyáltalán nem kerültek szóba, üdvösnek
látszik, ha nem bonyolítom ezek szóba hozásával az így is komplex problémákat.
Általánosságban szólva, úgy tűnik, Simon Attila bizonyos fontos elméleti
problémákat egyszerűen módszertani kiskátévá redukál, melyben, egyrészt,
egy meghatározott kérdésre csupán egyetlen helyes válasz létezik, illetve,
másrészt, nem enged feltenni olyan kérdéseket, amelyek nem szerepelnek
benne. A tájék lokátorzása (ahogy a "Farkasember" mondaná, akinek
tudattalan szignifikációs műveletei között előkelő helyen szerepel az anagramma)
bármilyen precíz is esetleg, a lokátor csak bizonyos - ellenséges: megsemmisítendő
- dolgok recipiálására van beállítva; a tájék többi tereptárgya hadászatilag
irreleváns.
"A tárgyát konstituáló beszéd önmaga konstitúciójának alapjait is megveti."
(31. o.) Tökéletesen egyetértek (ld. első könyvem fülszövege stb.), csak
azt nem értem, hogy' van akkor Simon Attilánál ez a rettenetesen karótnyelt
"nyelvi magatartás". Ez a módszertani kiskáté kellő gazdagságába, a legnehezebb
problémák ilyen egyszerű kezelhetőségébe és megoldottságába, egy tiszta
"metanyelvbe" és annak uralhatóságába vetett hit. Nem hiszem, hogy Simon
meg tudná akadályozni "lingvisztikájának" "lingvisztériába" (Lacan) fordulását
- én kísérletet se teszek rá. Nem látom be, hogy az én "alakom" és jelentésszervezési
eljárásai miért ne mozoghatnának. A jelentés is always yet to come,
tényleg nem tudom, hogyan akadályozhatnám meg a "jelentés elillanását",
vagy éppen menekülését. S ha tudnám is: nem éppen a kemény konzisztencia,
a zárt homológia, a rigid fogalmi szigor megmenekülési kísérlete a következetes
megvalósítása azoknak az elméleti belátásoknak, amelyeknek
nagy többségében alighanem tényleg egyetértünk Simonnal? Nem éppen ez a
"propre" "nyelvi magatartás"? És mondjuk az ő sokkal monolitikusabb nyelvpreferenciája
az, amelyik nem játssza az ismeretkritikai megfontolásoktól kezdve
a jelentésképzés különböző liberációs effektusaiig e belátásokat, csak
"készletszerű" elősorolásukat képes végrehajtani? Miért akarja letiltani
az "értelmezői nyelv" esetében azt, amit az "irodalmi nyelv" esetében ünnepel?
Én mindenesetre nem műfaji alapon döntöm el, mikor örüljek a jelentés elillanásának,
a poliszémiának, a gazdag konnotatív aurának, a szójátéknak, az önreflexív
technikáknak, a regiszterváltásnak, a "megbízhatatlan narrátornak", a szabad
indirekt diszkurzusnak, a trópusok bőségének stb. (s mindezek ellentettjének
stb.), és mikor ne.
Az allegorézist nem tekintem a Gonosztól valónak. Ha kizárólag ezt művelném,
és egyetlen helyes "fordításokként" prezentálnám őket, az lenne "a játék
korlátozása". Pontosabban csak a kísérlete. De nem ezt művelem.
Egy konkrét értelmezési javaslat - ha tudatában van annak, hogy egy a sok
közül - nem jelentésszűkítés, ellenkezőleg: jelentéstermelés. A lehetséges
jelentések játékterének egy szűkebb régióját próbálja közelebbről feltérképezni.
Az eljárás során a többi régió jobbára intakt marad - miért semmisülne
meg? Egyébként el tudnék képzelni egy olyan (jó) játékot, egy olyan tanulmányt,
amely csupa allegorézis-kísérletből állna, némelyikük egymásnak teljesen
ellentmondó, némelyiküknek semmi köze egymáshoz, mindegyikük jól dokumentált.
Szerintem sokkal jobb játék lenne, mint az, amelyik állandó etikett-szabályként
sulykolja, kicsit rémisztő (játék-korlátozó?) kényszerességgel az allegorézis
nem-komilfó voltát. Az allegoretikus értelmezés(kényszer)t illető kritikák
fontosak, de korrektívumként kezelem őket, nem pedig valamiféle index verborum
prohibitorumba való száműzetésnek. Komoly figyelmetlenségnek (és a láthatólag
nagyon eltökélt alapbeállítódása tünetének) látom, hogy Simon itt példaként
olyan értelmezés-kísérletet említ, mint valami "naiv", szánalmas igyekezet
emlékművét, amely pedig több helyen reflektál önnön kudarcra ítéltségére.
("»És eper.« Követhetőség" c. résznél.) Úgy vélem, ezek az önreflexiós
pontok többszörösen törlésjel alá helyezik az egész eljárást. Ez esetben
viszont inkább azon gondolkodik szerintem egy az "alteritás megértésére"
törekvő "alteritás", hogy a helyes nyelvi magatartás számonkérését
egy pillanatra odahagyva utánamenjen annak, mi lehet az oka, hogy az írás
mégis meghagyja a szövegrészt törlésjel alatt, és nem törli ki, élesben.
Nagyon meglepne, ha Simon őszintén azt gondolná, hogy azt gondolom, hogy
én itt elmondom, amit a költő nem bír elmondani, vagyis olyan tekervényesen
mondja, és az én "parafrázisom" pedig rendesen és érthetően megmondja.
Azt gondolom, hogy a különböző allegorézisek megkonstruálása elemi
mozzanata az irodalmi művek értelmezésének, s ha végeredményként prezentálják
őket, az valóban igen sovány dolog, sőt ignorálásuk is jogos, az azonban
talán lehetséges felvetése a követhetőség problémájának, ha megpróbáljuk
demonstrálni, hogy a mű efféle elemi konstrukciós lehetőségeket sem engedélyez
az értelmezés számára. Ha ez nem így lenne, akkor a világirodalom legnagyobb
művei Tzara zacskós versei lennének. Ott lehet csak igazán élvezni az "elillanó
jelentések"-et és szivatni a "totalizáló interpretátort", aki gyógyíthatatlanul
érdekelt abban, hogy a mű igazságát megpillantsa, bárhogyan is gondolja
el azt.
Ki vagy mi az az instancia, aki/ami azt parancsolja, hogy "a jelentés
»lehetőség-feltételeit«" (31. o.) vizsgáljam, hogy ne azon a(z akár csak
egyetlen egy) ponton lépjek érintkezésbe a művel, ahol tetten érhető az
én feltehető hic et nunc horizontomra gyakorolt formatív ereje, vagy az
enyém az övére, nemkívánt törlendő. Aki/ami tiltja, hogy csupán egyetlen
(számomra) érdekes problémába - és egyetlen markáns értelmezésbe - bocsátkozzak
bele, ami kétségkívül a mű egzisztenciális "lesteppelése" (mégha másnap
ezt elszakítom is), dehát miből áll a hatástörténet? Nem prelimináris megfontolásokból
- ezt hermeneutikának hívják. A hatástörténeti tudat vagy a hermeneutikai
tapasztalat gadameri elemzésében revelált belátások fontosságát nem lehet
túlhangsúlyozni, de ezek puszta recitálása korántsem azonos a "képződménnyé
átváltozott játékba" való belépéssel.
Az irodalmi mű többé-kevésbé mindig "szimulakrum"-ként (Klossowski-Baudrillard)
viselkedik, ami pragmatikailag azt jelenti, hogy a "megértő" a jelölők
textúráját transzparensnek érzékeli, jóllehet esetleg ő maga is (úgy) tudja,
hogy az nem látni enged, hanem láttat. És esetleg nem tudja tovább olvasni
az Amerikai psychót, mert az, hogy Pat Bateman félhüvelyknyire belemártja
a kését a koldus pupillájába, a "tematikus-élményi szövegértés alakzatait"
képes csak mozgósítani, a rengeteg jel- és irodalomelméletet pedig, amit
eddig tanult, nem. És itt nem a tanultak elégtelenségéről van szó, hanem
arról, hogy a különböző műelemzési eljárások csak néhány a lehetséges pragmatikai
aspektusok rendkívüli mennyiségéből. Egy módszertanilag többé-kevésbé elkötelezett
irodalomértőnek persze nyilván "naiv" és "dilettáns" léhaság e másfajta
aspektusokat érvényesíteni, és módszerválasztásának valamint elsajátításáért
vívott küzdelmes munkájának dühítő provokációja ezen aspektusok elvi egyenértékűségét
állítani. És itt nem arról az egyszerű kétségbeesésről van szó, hogy "ha
ez az egyenértékűség-piskóta igaz, akkor én mi a francnak seggeltem annyit",
hiszen ezt a laikusoktól a szakértőkig, az idealistáktól a cinikusokig
mindenki kitűnően argumentálja, hanem arról, hogy a módszernek éppen itt
vannak a határai. Ahol a választott aspektus legitimációja kezdődne. A
magabiztosság tehát megindokolható, de nem indokolt.
Azt hiszem, hogy a jó szövegek a "normálistól" - vagyis az alapvetően
neurotikustól - a pszichotikus, de elsősorban is a szkizoid felé tolják
el a szignifikációt. A fogalmival, a mindörökre rögzíteni kívánttal, a
kész kódok automatikus használatával szemben a folyamatos (ki)billentést,
transzfigurációt, eltolást, sűrítést, megmenekülést stb., egyszóval a fluxot
preferálják ("a játékot igenlik"). Ezen elv radikalizálási kísérleteinél
azonban figyelembe kell venni, hogy a radikálisan szkizoid szignifikáció
autisztikus. A jelölés játéka fixáció és fluktuáció állandó háborúja. És
ez jól van így. Sőt, csak így van jól. (Ha mondjuk engem kérdezne Simon
Attila.) A "szubverzív" szájtépések mellett, meg az értelmezés mint az
Ismeretlenbe tett veszélyes és heroikus odüsszeia képzete mellett, én próbálok
barátkozni azzal a retorémával is, hogy a játéknak mindig vannak rögzített
pontjai, és hogy ezek esetében sem szüntethető meg a regulatív/konstitutív
ambiguitása, vagy ha igen, az már nem játék. Vajon mi lehet Simon Attila
számára az "elillanó jelentés", ha minden értelmezésben a jelentés elillanásának
demonstrálására, vagy legalább deklarálására, regrediál? A könyv elemzései
egyébként, az én olvasatomban, túlnyomórészt ezt teszik, olyannyira, hogy
már nagyon unom magamat; meglep, hogy ő kevesli. Meglep, hogy az egy lehetséges
értelmezésre tett kísérlet "korlátozza a játékot" - szerintem provokálja,
főleg ha az értelmező "nyelvi magatartása" olyan, mint a övé, vagyis demonstrandumként
akarja mindig a szignifikáció rögzíthetetlenségét, az értelmezés lezárhatatlanságát,
a dialógus enantiodromikus szituáltságát, az igazság történő jellegét stb.
Én inkább axiómának tekintem ezeket - a játék terének, vagy, más
metaforával, a játék mint szubjektum karakterisztikájának. Több szempontból
is felhívnám a figyelmét a kritikavita-hozzászólásomra, e helyt konkrétan
arra a passzusra, amely Derridának az "értelmezés kétféle értelmezése"
kapcsán kreált "metafizikus dualizmusát" bírálja. "Bizonyos játékelméleti
megfontolások alapján azt mondhatjuk", mondja - egyebek között - a szöveg,
"nem túl szerencsés ez a szembeállítás. Implicit módon bár, de annál élesebben
jelöli ki a - mindig mobilisként elgondolt - játékimmanens szignifikáció
és a - mindig stabilisként elgondolt - transzcendentális jelölt terének
határvonalait; jóllehet (szerintem) a jó játék mindig mozgásban tartja
mindkettőt,
s ha nem így lenne, elveszítené minden erejét/hatalmát."
Ha nyersen használnám azokat az eljárásokat, mint Simon Attila, azt
mondanám, egy kicsit több szubjektumfilozófiát, elemi pszichológiai reflexiót,
kicsit árnyaltabb megfogalmazásokat. Ha másképp és konkrétabban, akkor
helyenként talán lakonikus kiskátéja helyett a konkrét szövegeimre utalnék,
amelyekből kiderülne, hogy soha nem kevertem össze a szubjektum és az individuum
fogalmát, és hogy ez utóbbi kizárólag súlyosan kritikai kontextusban fordul
elő. Itt látható talán legtisztábban a diszkurzust etiketté változtatni
akarás művelete. Úgy tűnik, Simon egyszerűen ignorálja a szubjektumelméleti
megfontolásokat, hogy rávethesse magát a nem túl gondosan - mindenesetre
elég egyszerűcskén(ek) - megkonstruált idegenségre. Talán nem mindig tette
ki magát a megértendőnek, ezért hadd hívjam fel a figyelmét még egyszer
a 346. jegyzetre, amelyben arról esik szó, hogy (miért) nem kultiválom
azt a szerzősokszorozási és -disztingválási kényszercselekvést, amelyet
kedves szerzőm, Michel (Foucault), e, valljuk meg, nem a legjobb írásában
művel. Mint az az <én>/"én" distinkciójából kiderül, nem "azonosítom"
a szerzőt a szövegbeli beszélővel, viszont a kettőt hébe-hóba, többé-kevésbé
kontinuusnak tekintem. Erről szólna ugyebár az "áttűnés". (Valami "áttűnik"
valami másba. Egy meg egy az kettő.) Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek,
amikor Simon "a strukturalista szövegimmanencia eszméjének (késő)pozitivista
meghaladásáról" (32. o.) beszél. Nyilvánvalóan - a figyelmetlenség igen
komoly fokára hágva - az <én> fogalmába olvassa bele a "(késő)pozitivizmust".
Nézzük ezzel szemben a könyvbéli "definíciót": "Az <én> pedig a »valóság«
nevű fikcióban szereplő szerző. Sosem helyettesíthető problémátlanul az
X. Y. nevű emberrel, akinek a szignója a szöveg elején/végén szerepel,
még kevésbé az alakkal. Nem változatlan, nem szubsztanciális, nem a nyelvet
eszközként használó »önkifejező«, hanem a nyelv közegében mozgó változó."
Ennél durvábban antipozitivista szöveget én nem tudok írni. És vajon hogyan
ne lenne köze a Magad emésztő (unaufhörliche) "Nachträglichkeit"-jének
(Freud) az úgynevezett József Attilához, s az ő szkizoiditásának
a retorikai technikáihoz. (Miért nem adja meg a mondat a "József Attila"
szintagma intenzióját és extenzióját? Miért tekinti a mondat identikusnak,
mi több, megragadottnak a "Magad emésztő" jelölővel jelölni próbált
jelöltet? Ki az az "ő"?, és különben sem lehet az "övé" semmiféle retorikai
technika, mert az a nyelvé?, a szkizofréniáé? Nem tudom. De úgy tűnik,
minden mondat elköveti velünk (és nem csak) ezeket a galádságokat.) Mi
más lenne egy jól felismerhető stílus, mint a beszélő szubjektum bizonyos
fokú konzisztenciája. A szubjektum (mozgó) hely a szimbolikus terében (és
még más is), gondolom én, és valószínűleg ezért nem rettegek a "valóságos"
szerző mint polgári személy meg mint "irodalmi" szerző meg mint a műbeli
fikció beszélője meg mint pszichopata meg mint a Babitscsal (mint ilyen-olyan
entitással vagy jelölővel vagy trópussal vagy kurátorral vagy "szegény
csenevész filozopterrel") való ilyen-olyan interakcióinak alanya stb. stb.
kontaminációjától. Örülök, hogy Simon Attila is észrevette - a "szerzői
intencióval" bámulatosan "adekvát" értelmezés esete -, hogy a torzított
idézet elkülönítés/kapcsolás-ügyben az ellentétes irányban utazik, mint
Foucault idézett kijelentése. Semmiképp nem gondolom az említetteket olyan
clear-cut és rögzített módon megragadható entitásoknak, ez pedig feltétele
az ilyen radikális distinkciónak. S ha mégis végrehajtható, akkor is kapcsolatuk
érdekel. Sőt annak a hitnek a rabja vagyok, hogy nincs nyelvhasználó, amelyik
képes lenne "tisztán tartani" őket, azaz megóvni a kontaminációtól. A '75
utáni Foucault-művek utólagos horizontjából tekintve egyébként igen zavarba
ejtőekké válnak a Mi a szerző? leglényegesebb tézisei. A művek temporalitásának
ilyen megközelítése éppen akkor kerül érdekes feladat elé, amikor az "életmű"
nevű imaginárius sémát nagyon nem látszik támogatni a különböző művek (szerzőjének,
beszélőjének) radikálisan különböző volta - szignójuk azonosságán kívül.
Ide tartozik, hogy Simon nagyon rossz szemmel nézi, hogy, emlékezetem szerint
igen ritkán ugyan, de olykor - már mindig a szimbolikusba helyezett - egzisztenciális
tapasztalatokra hivatkozom. Annak, hogy felismerjük az irodalmi mű és egyáltalán
a nyelv lényegi retoricitását, semmi köze ahhoz, használunk-e bizonyos
köznyelvi szavakat, ("élmény", "valóságos", "szerző") amelyek véletlenül
olyan irodalomelméleti nyelvjátékok szótárának centrális szavai, amelyekről
pontosan lehet tudni, mennyire nem beszélem őket. Nem tiltom le magamnak
ab ovo olyan jelölők használatát, amelyeket előszeretettel használtak/-nak
instrumentalista nyelvfelfogásra épülő teóriák - ad absurdum: abból, hogy
Hitler is használta a "német nép" szintagmát, nem következik, hogy többé
már nem szabad használni. "[A]z irodalom társadalmi funkciója és annak
eleve adott lehetőségei csak ott derülnek ki, ahol az irodalmi élmény behatol
olvasójának - »életgyakorlata« által meghatározott - elvárási horizontjába,
befolyásolja világfelfogását, és így visszahat társadalmi magatartására
is."
(Jauß) Mi ezzel a probléma? Az "életgyakorlat" vagy a "társadalmi magatartás"
illetve ezeknek az irodalmi művekkel való összefüggése ugyanolyan konstrukciók,
mint amelyekkel az irodalmi interpretációk dolgoznak. Attól, hogy megállapítjuk,
hogy a szövegalak leírja egy "élményét" ("ültem a padon és néztem egy nőt
stb."-típusú narrációról miért ne mondjuk ezt?) és hogy ez "túl valóságos"
(vajon evidens-e, hogy a Simon által "magától értetődőnek" vett szót miképpen
használom? Simonnak igaza van: az Ősz című szöveg elemzése helyetti mondatom,
még ha reflektál is e "helyetti"-ségre, az elemzést nem teszi elvégzetté,
ami, Simonnak ismét igaza van, különösen kiáltó akkor, amikor értékítéletemben
meglehetősen magasra tettem e művet. Amit viszont Simon elfelejt, hogy
én - mint ennél az esetnél is - néha beismerem nevetségességemet. Ez nem
morális erény. Alapvetően tudományos. Persze, hogy jelentősebb tudományos
er(edm)ény lett volna, ha beható elemzéssel próbáltam volna meg legalább
valamit felmutatni. Nem volt hozzá erőm. Remélem, Simon Attilát a jelentés
lehetőség-feltételeinek állandó vizsgálata nem fogja majd megakadályozni
abban, hogy egyszer egy általa nagyra tartott műről fokról-fokra és plauzibilisen
demonstrálja nekünk, miért tartja nagyra, azon túlmenőleg, hogy rámutat,
milyen sok jelentés lehetőségének feltételeit biztosítja. Megkülönböztetett
érdeklődéssel figyelem munkásságát.
Bár nem az egyetlen aporia lenne, még csak azt sem mondhatom, hogy az
igazként való "felismerés", az "így van ez" (Gadamer) tapasztalata inkompatibilis
akár a legradikálisabb episztemológiai szkepszis nyelvjátékaival, ha megnyilatkozásait
nem objektívnek, hanem interszubjektívnek gondolja el. Simon itt renonszot
kiált, hisz nyelvhasználatának tanúsága szerint hisz egy olyan világban,
amely nem interszubjektíve (nyelvileg illetve szimbolikusan) közvetített.
Azonban az e hittel szembehelyezkedő vélekedés nem törli ki a "valóságos"
szó használatát - ellenkezőleg: emez érvényesíti létteremtő hatalmát. Ezt
az a "preegzisztens" tudat(talan), azaz az a(z éppen a nyelvbe írt) kód
határozza meg, amely különbséget tesz ficta és facta, képzelt és valóságos
között, függetlenül attól, hogy ez ismeretelméletileg védhető-e vagy sem.
Danto után szabadon: a "realworld" kontextusa határozza meg. A szimulakrum
totális győzelme még várat magára: magába a nyelvbe vannak beépítve azok
az erők, amelyek megakadályozzák. Sem "az irodalmiságnak", sem "a hatásnak"
nem mércéje sem a "referencialitás", sem az "önreferencialitás" vagy "retoricitás"
(meghatározhatatlan) "foka".
Hogy az interjúk a "legfőbb instanciák" az értelmezéseimben? (32. o.)
Erre nincs mit lépni. Hogy "Kukorelly teljesítményét [...] a hetvenes-nyolcvanas éveknek a
látószögéből szemlélem" (33. o.). Ügyes gyerek vagyok. "Ezzel cáfolom őt!",
mármint Gadamert (stb.-t), bebizonyítva, hogy én tényleg ki bírok lépni
történeti feltételezettségemből. Ha pedig ezzel az előző mondattal túlolvastam
a "látószögből szemléli" trópusát, akkor visszaveszek egy kicsit, viszont
egyúttal azt vagyok kénytelen kérdezni: vajon hogy gondolná Simon Attila,
a bloomi elvet érvényesítve, Kukorelly nyolcvanas évek elején kimunkált
poétikáját kilencvenes évek közepi "erős költők" "hatásától való félelemmel"
magyarázni? S miért mondana ellent ez az elv annak, hogy kérdéshorizontom
kilencvenes évek közepi? (Pontosan - az általam felrajzolt ív szerint -
Kukorelly kilencvenes évek közepe felé egyre inkább klasszicizáló tendenciája
értékeli át retrospektíve a nyolcvanas évek eleji markáns, provokatív irodalmon-innenit;
s csak erről a pontról lehet megpillantani, hogy a hatástól való félelem
mennyire megalapozott: a petit récit ugyanis, amivel előállok, úgy szól,
hogy a korábban "hivatalos" poétikai paradigmát meghatározó patetikussal
szembeni blaszfémia jól kidolgozott nyelvezete egy idő után kínlódni kezd,
egyre láthatóbban próbálja megtalálni saját(-)"nyelvi kijáratát" a patetikushoz,
ami paradox, hisz konstitutív mozzanatai éppen ennek ellenében fogantak,
tehát gyakorlatilag akár az önfelszámolást is kockáztatja.)
Hogy bizonyos kritikusok "ideológiai motiváltságú értelmezői nyelvét
örökítem tovább" (33. o.). Jaj, Istenem. A mondatban szereplő "ilyen és
hasonló" szigorúan kvantorként viselkedik, abban azonban már nem ilyen
szigorú, hogy az egész könyvet mennyire hatja át. A könnyed extrapolációt
lehetővé tevő (?) mondatot persze nehéz lenne cáfolni, de Simont nem ez
érdekli, hanem az, hogy elmondja az idevonatkozó (?) szabályt, miszerint
irodalomról szólván komoly ember nem ítél morális, politikai és hasonló
szempontok alapján. Mint feltűnhetett, magam is alkalmazom e szabályt,
ha nem is túl ideologikusan. Viszont talán nem lenne haszontalan e fogalom
általános használatának átgondolása. Az ideologikusság, mai napi nyelvi
kompetenciám szerint legalábbis, nem tematikai, hanem stílusprobléma. Arra
a makacsul érvényesített műveletre vonatkozik, hogy valamely előregyártott
(érték)sémá(k)ba illesztünk minden értelmezendőt, s aszerint ítélünk felette.
Eszerint az ideológiamentesség egyrészt illúzió, másrészt fokozati kérdés,
harmadrészt Simon Attila e kritikája olyan fokon ideologikus, hogy még.
Egy "irodalmi" (az idézőjel a szó szigorúan nagyon nem definiálható volta
miatt) interpretáció nem attól lesz ideologikus, hogy valamely művel dialogizálva
politikai vagy morális kérdéseknek teszi ki magát, hanem attól, hogy valamely
előre értékelt és erőszakosan alkalmazott (többnyire bináris) sémá(k)ba
illeszti, mely séma, sajna, éppúgy lehet esztétikai, mint politikai. Mitől
lenne a mégoly szigorúan vett irodalomelmélet terepén kisebb az ideológiaveszély,
mint bárhol másutt?
Ilyesféle ideologikus művelet az, amely az "áthallás" fogalmát egyszerűen
azonosítja a már "jól ismert" "intertextualitással", s ezen ismereteket
ráolvassa amarra (33. o.). Az, hogy egyértelmű egy J. A.-allúzió (pl. a
Rondítás
és kiemelés vagy "A kézilabdakapu alsó tartóvasán ültem [...], néztem
ezt a hajolgatást"), megközelítőleg sem egyenlő "az »egyértelmű, kizárólagos«
értelmezések"-kel (kiem. tőlem), és még ennél is kevésbé "a szerzői
intenció pontos rekonstruálásá"-val. Oly fölösleges itt előcibálni a szerzői
szándékot mint egyetlen helyes értelmet rekonstruálni akaró és vélő irodalomtudományi
közelítésekről tanultakat: inkább rá kellene pillantani a szövegekre, és
rögvest egyértelmű lenne, hogy a Rondítás a Mamára
alludál, az idézett szövegrész pedig A Dunánálra.
Egyértelmű
az is - most kell megkapaszkodni valamiben -, hogy ez az allúzió szerzőileg
intencionált. De kit érdekel ez? Hol állítja az elemzés, hogy a tárgyalt
művek, vagy akár csak e kis (al)lúzióik ettől egy (azaz 1) értelműek lennének?
Hol keresi ezt a szerzői intencióval megegyező egy értelmet? Vajon nem
nézi a szöveget Simon Attila nagy leleplező hevületében kicsit túlságosan
ostobán(ak)? Vajon nem olvassa túl eltökélten naivnak? Naivan? Egyszerűnek?
Egyszerűen? Az "áthallást" egyébként csupán sokadsorban efféle jól azonosítható
"torzított idézetek" egy-egy értelmű megfeleltetéseinek rendszereként,
sokkal inkább különböző irodalmi és nem-irodalmi nyelvjátékok többé vagy
kevésbé erős megidézéseként írtam körül, ezt elfelejti említeni (mint oly
sok mindent, amibe számára körülményesebb lett volna beleolvasni a naivitást,
a reflektálatlanságot, az ostobaságot), ami közelebb áll az "intertextualitás"
bevettebb használatához. Ez utóbbi kapcsán megjegyzem, hogy egyetértek
azokkal a radikális értelmezésekkel, mint Barthes-é, Kristeváé vagy (a
fogalmat magát nem használó) Lacané. (A szöveg "szövegek permutációja,
szövegköziség; egy adott szöveg terében más szövegekből vett kijelentések
hatják át és semlegesítik egymást" - J. K.; "Minden szöveg múltbéli idézetek
új szövete. Kódok, formulák, ritmikus modellek darabjai, szociális nyelvek
fragmentumai stb. kerülnek át és dolgozódnak fel benne, minthogy a szöveg
előtt és körül mindig nyelv van. Az intertextualitás, mindenféle szöveg
feltétele, természetesen nem redukálható a források és hatások problémájára;
az intertextus olyan anonim formulák általános területe, melyek eredete
aligha lokalizálható; tudattalan vagy automatikus idézeteké, idézőjelek
nélkül" - R. B.; "...plágium nem létezik. Nincs olyan, hogy szimbolikus
magántulajdon [...] Azt hiszed, hogy ellopod mások gondolatait [idée],
de ez azért van, mert azt képzeled, hogy a másik birtokol egy olyan tudást,
ami nem az övé. Fogd fel inkább úgy, hogy a gondolatok senkihez sem tartoznak,
és soha senki nem tud magától gondolkodni: az [ça] gondolkodik, nélküled"
- J. L.) De. Bármily vázlatos is az "áthallás"-fejezet, világosan nem foglalkozik
sem az intertextualitás radikálisabb felfogásának applikációjával, sem
holmi egyértelmű szerzői üzenetek desifrírozásával. Simonnak olykor csak
kész sémái vannak. Csupa okos válasz, semmi buta kérdés. "A beszédnek,
amely egy dolgot fel akar tárni, szüksége van arra, hogy egy kérdés feltörje
a dolgot" - írja Gadamer. "A beszélgetőpartnerek ismétlődő kudarca azonban
azt mutatja, hogy egyáltalán nem tud kérdezni, aki azt hiszi, hogy mindent
jobban tud."
A művek elemzései és az azokról alkotott értékítéletek közötti szakadék
dolgában (35. o.) alighanem igaza lehet Simon Attilának. (Igaz továbbá,
tenném hozzá, hogy argumentációim erősen "scriptible"-ek, és a reflexiónak
nincsenek határai.) Bizonnyal diszkurzívabbá tehető és akkurátusabban demonstrálható
az az összjáték, ami a mű - értelmezésemben is alakított - (nyelv)játékai
és a saját - a mű által is alakított - (nyelv)játékaim között létesül.
Sőt, bár ebbe nagyon nem szoktam beleélni magam, az az összjáték, ami egy
retorikai elemzésnek, egy stílusjegy felmutatásának öröme és a mű olvasásának
(a fentinél mindig jóval komplexebb szerkezetű) öröme között létesül. De
hadd idézzek az effélékkel aprólékosan foglalatoskodó - és a Simon által
idézetteknél általam reprezentatívabbnak tekintett - "(Billentés...)"-fejezetből
egy kitételt: "Talán ilyen apróságokban érhetők tetten egy mondatnak, egy
szövegnek az analízis számára oly nehezen követhető hatásmechanizmusai.
A probléma viszont az, hogy egy tenyérnyi szövegben is, százezer ilyen
apróság van, amelyeknek lehetetlen analitikus elemzéssel utánamenni, és
diszkurzíve kifejteni. Hogy tudásunk nagy része mindig »tacit tudás«, illetve
benyomás, intuíció." (69. o.) A "billentésnek" a kétsoros Kukorelly-idézet
alapján való mikroszkopikus elemzése - ha nem veszi zokon az olvasó - megítélésem
szerint nem rossz; e véleményem sem homályosíthatja el előttem azonban
azt, hogy mindössze egyetlen - mégha mégoly fontos - retorikai feature-t
próbáltam nyomon követni a száz közül, mégpedig egy ennél százszor hosszabb
szövegből vett idézetben, alig téve utalásokat az újabb száz makroszerkezeti
megoldásra, s ezek százrétű összefüggéseire. Egy irodalmi szöveg is túlságosan
komplex rendszer ahhoz, hogy túlságosan sokat várjunk leírásaitól illetve
- és főleg - ezeknek a "magasabb szinteket" (például az értékítéleteket)
megalapozó jelentőségéről. A tudományelméletben ezt antiredukcionista álláspontnak
hívják. A redukcionizmus szerint a valóság és a tudás különböző szintjei
egyetlen kontinuumot képeznek, legfeljebb "egyelőre még" akadnak az utóbbiban
hiátusok. Úgy tűnik azonban, hogy a rendszer működésének, leírásának és
megértésének különböző szintjei között áthághatatlan "speciális korlátok"
jelentkeznek. "Ha egy boltban nézelődöm - írja Csányi Vilmos -,
és hirtelen valamilyen érdekes tárgyat pillantok meg, majd a kezembe veszem
és megvizsgálom, szervezetemben rendkívül komplex eseménysorozat zajlik
le: idegrendszeri folyamatok, izom-összehúzódás, testrészek mozgatása,
az egész test elmozdulása stb. Az e jelenségek mögötti kémiai, fizikai
történések elvileg pontosan megismerhetők és leírhatók. Leírható, hogy
milyen kémiai folyamat ment végbe a szemem ideghártyájában, milyen folyamatok
mentek végbe az agyamban, mit csináltak a miozinmolekulák, amikor a karom
összehúzódott, stb. Az egész eseménysorozat elvileg kauzálisan követhető.
Csupán arra nem ad választ, hogy miért éppen arra a bizonyos tárgyra figyeltem
fel. Az esemény szempontjából rendkívül lényeges tényre a fizikai és kémiai
összefüggések nem adnak felvilágosítást. Nagyon egyszerűen meg lehet mégis
tudni ténykedésem okát, meg kell engem kérdezni." "A struktúrák [...] nem
mások, mint határfeltételek, amelyek felhasználják [a többi szint
struktúráinak] törvényeit, de saját maguk nem redukálhatók ezekre a törvényekre."
És akkor még nem tértünk ki arra a még bonyolultabb problémára, hogy amennyiben
feltételezzük, hogy mondjuk egy példán demonstráltuk a "billentésnek" mint
a sok közül egy (?) fontos retorikai hatásmechanizmusnak a működését, attól
még ugyanott állhatunk az ehhez való viszonyulásunk dolgában. Valamely
dolog reflexiója döntési pozícióba hozhat bennünket, de preferenciáink
törvényeit nem adhatja meg.
Mint kiderülhetett, én sem "hiszek a diszkurzusok tisztántarthatóságában"
(34. o.), csak egy kicsit radikálisabban nem, mint Simon Attila. És többek
között ezért is sokkal aggályoskodóbb lennék nála a derridai belátások
alkalomszerű használatával, ha ennyire nem érintett volna meg Derrida "textualizmusa",
amennyire őt nem. Searle mással sem volt elfoglalva, mint diszkurzusának
tisztántartásával, s ezért képtelen volt rámozdulni arra, mit akar Derrida.
Aki viszont régi jó szokásához híven a folyamatos retorikai jelentéstöbblet-termelésre
és az ebből eredő konzekvenciákra figyelt, az irodalmi sztráta megmutatására
a magát nagyon nem-irodalminak, alapvetően referenciálisnak, reprezentacionalistának,
literálisnak és nyelvezetét világos intenciói által tökéletesen uraltnak
tekintő szövegben. Attól tartok, Simon Attila lényegében ugyanilyennek
tekinti saját szövegét, nemkülönben az enyémet, azzal a különbséggel persze,
hogy ez - intenciója ellenére - nem (mindig) képes megvalósítani a "tisztaságot".
Elvileg, úgymond, osztom a nyelvi megelőzöttséggel kapcsolatos belátásokat,
ámdeazonban eszközszerűen fogom fel a nyelvet és az írást. Ha jól
értem, ennek demonstrációja lenne az a kijelentésem, miszerint
"[e]gy naturalista eszményű elvárásrendszer semmivel sem kevésbé legitim,
mint egy szigorúan intertextualista". És ez ellentmondana ama kijelentésemnek,
miszerint "már a legelemibb ismeretelméleti meggondolások is világossá
teszik, hogy a »faktuális« mindig fikcionális." Ez a kijelentés persze
egy naturalizmus-hívőétől radikálisan eltérő álláspontot feltételez. A
legitimitás kérdéséhez azonban ennek nem sok köze van, és azt egyáltalán
nem gondolom olyan egyszerűen meghaladhatónak, mint Simon, aki valójában
azt állítja, hogy mivel győzött "a kuhni paradigma-, a foucault-i episztémé-,
a gadameri hatástörténet-elv" (34. o.), ezért mindenkinek, aki más elveket
próbálna érvényesíteni, annak kuss van. Hogy ne lenne összhangba hozható
a két mondat? Állítok valamit, a kuhni-foucault-i-gadameri elvek alapján,
érvelek is mellettük - s egyúttal a "naturalista eszmények" ellen - eleget
a könyvben, de a(z általam) bevettet sohasem tekinthetem abszolút igazságnak,
s ennek minimális konzekvenciája szerintem, hogy a kirekesztettet nem tekintem
abszolút módon illegitimnek, főleg miután kiosztottam neki a maga(m) szegénységi
bizonyítványát. S ha már ennyire benne vagyunk a "metafizika"-kritikában,
hadd említsek egy megfontolandó problémát: az instrumentális nyelvszemlélet
bizonyos fokig magába a nyelvbe van beleírva. A huszadik századi filozófia
hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy átírja (például) a gondolat fogalmát,
amely elég markánsan valamiféle nyelv-előtti, testetlen ideaként volt/van
értve (és amit ráadásul a nyelvi "közvetítés" eltorzít - ld. Derrida meggyőző
demonstrációit). Egy nyelvjáték ragaszkodhat a szó és változatai ennek
ellentmondó használatához, de nem tudja uralni a jelölőháló összes ezzel
összefüggő és hasonló szerkezetű csomópontját és lukát. A "megfogalmazás"
szó például ugyanezt a divíziót hajtja végre automatikusan. ("Valamit megfogalmazunk",
"Ugyanazt meg (!) lehet fogalmazni többféleképpen" - es spricht. Mi ennek
(a sprechendes es által) a megfogalmazástól distinktnek és önidentikusnak
tekintett "ugyanaz"-nak a létmódja?) Vagy a "kifejezés". Vagy "megmondani
valamit". "La barre", a saussure-i korlát eliminálhatatlan. Az egész nyelvet
nincs értelme törlésjel alá helyezni. A "metafizika" binaritása
azonos a jelölés puszta lehetőségével. Ha túl szigorúan próbálunk érvényesíteni
bizonyos nyelvkritikai megfontolásokat, akkor "hallgatni kell", vagy legfeljebb
értetlenkedni: "Hiába beszéltél annyit a différance-ról, ha továbbra is
használod a »fogalom« szót. Hiába vagy a coupure épistemologique után,
ha a »valójában« szóra szükséged van. Hiába oldod fel a lényeg-jelenség
oppozícióját a phainomenon fogalmában, ha a »lényegi« a leggyakoribb jelződ
- a teorémákból gondosan építgetett várad ajtaján többször kitessékelt
szupplementum már bezúzta az összes ablakot."
Egyik elsődleges stiláris szempontom, hogy amennyire lehet (nem nagyon
lehet), közelítsek saját "informális" élőbeszédemhez. Így jön össze a sokféle
regiszter, ha ez "roppant fárasztó", "erősen öntetszelgő", és hadd ne ismételjem
jelzőözönét, Simon Attila számára, sajnálom. Hogy a dialogicitás-elvet
ez inkább felfüggesztené, mint az ő stílusválasztása, erősen kétlem. Az
interszubjektív megoszthatóság feltételei kidolgozásának projektjéről azt
gondolom, hogy botorság. Kidolgozhatóságának hite vagy roppant naivitás,
vagy elképesztő szerénytelenség. A feltételek ugyanis, ahogy én érzékelem,
nagyrészt előre adottak (ha folyamatosan változók is), másrészt még nagyobb
részt áttekinthetetlenek. Vajon Simon tényleg úgy gondol erre az írására,
mint amelyik maga dolgozta ki az interszubjektív megoszthatóság feltételeit?
Szerintem még az általa kívánatosnak vélt diszkurzív tér is - amely (nyilván
a konzisztencia és az ellenőrizhetőség érdekében) egy redukált "metanyelv"
(lehetetlen) megteremtésével próbálja korlátozni a jelölés terét és játékát,
és tudni sem akar a mindent átható "lalangue"-ról - sokkal jobban "meg
van előzve" nyelvileg annál, hogysem képes lehetne a diszkurzus ilyen fokú
kontrollálására. Mert Simon nem olvasta a szóban forgó könyvet, hanem saját módszertani-nyelvhasználati
etikettszabályainak áthágásaira vadászott benne. Ha kicsit alaposabb, és
nem ilyen formalistán és felszínesen, nem ilyen gondtalanul kezeli saját
irodalomelméleti előfeltevéseinek - többnyire lényegileg aporisztikus -
problémáit, jóval komolyabb zsákmánnyal kecsegtethetett volna a vadászat.
A legdurvább persze a címadó metafora. Kicsit komolytalannak találom,
annyira inadekvát, demagóg és önelégült. Kinek/minek a játékát korlátozzák
itten? Az irodalomkritikáét? A magyar irodalomét? Netán az egyetemesét?
Simon Attiláét? És miféle játékot korlátoznak? A gadamerit? A derridait?
A wittgensteinit? A berne-it? A rapoportit? A neumannit? Csak nem? A mű
szövege és az értelmezés szövege közötti összjátékot? Még szép - felelhetnénk,
ha a simoni értelemben gondolnánk el, vagyis hogy egy konkrét értelmezés-kísérlet
azonos az "egyetlen helyes értelmezés"-re bejelentett igénnyel. Minthogy
nem vagyok a hatástörténet összes lehetséges értelmezője, sem pedig a Mindenható.
Ez kétségkívül némi korlátozottságot jelent, de megengedő vagyok e körülménnyel
kapcsolatban. Mindenesetre én legalább legitimnek tekintem a többi értelmezést
(ha rossznak is, sokukat). És semelyiknek nem akarom kijelölni a lehetőség-feltételeit.
(Számomra úgy tűnik egyébként, hogy a játék(osság) ilyen extrém hangsúlyozása
egy énideál vágya, tehát egy imaginárius fixáció utópiája, nem pedig
egy körülhatárolható és birtokba vett toposz.)
"A stílus az ember... - mondja Lacan - akihez az ember beszél". Nos,
ki(k)nek köszönhető Simon írásának a stílusa? És, tényleg, miért nem lépett
be a Kukorelly Endre stade de miroirjába? Vajon kinek a képét pillantotta
meg a másság képzelt tükrében, és miért akarta olyan csúnyának látni (a
tükröt)? Hiszen Narkisszosz van ott, aki gyönyörű, nem? Remélem, Simon
nem hiszi el, hogy annak ott, aki(ke)t lát, nincs éppoly eszelősen szüksége
a más(ik)ra, mint bárki más(ik)nak. Remélem, Simon nem hiszi el annyira
a stílusát, ezt a heavy "tárgyilagosság"-retorikát, "visszafogott" neoobjektivista
tónust, hogy azt gondolná, ez a manifesztuma semminő érdekes latenciának
nem jelölője. Remélem, nem gondolja komolyan, hogy a kritikáját meghatározó
leglényegesebb (elő)ítéleteit sikerült explikálnia. Hogy nem adott továbbra
is a feladat: "meg"érteni, hogy ami az írás minden figurájából és trópusából,
ami a - (kanti értelemben vett) demonstrációinak szánt és minduntalan (katonai
értelemben vett) demonstrációvá váló - érvelések és az ítéletek közötti
résekből szivárog, az micsoda.
Na, fájront. (A propos, egy kicsit több Feyerabendet kérnék az Úrtól,
ha lehetne.)
2.) Anna Blume ist rot.
3. ) Welche Farbe hat der Vogel?"
(Kurt Schwitters)
"vita [...<...] ví, vív [...] Ismeretlen eredetű."
(A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára) Ha jól látom, Szilasi meghatározta a pozícióját abban a dualitásban,
amelyet a Csipesz-könyv-beli írásában állított fel, és amelyből
azt sejthettük, hogy Bán Zoltán András van az egyik oldalon, a másikon
pedig ő, de most megtudtuk, hogy - bár, mint a másság apostola, védelmükre
kelt - az "üresség könyvei" őt is inkább elrémítik, mint felszabadítják.
Kérdés azonban, indokoltak-e többes szám első személyű igealakjai.
Úgyhogy néhány megjegyzést fűzök a felsorolt pontokhoz, mert ha már
ketten egyetértünk egy dologban, akkor van esélye, hogy indokolt legyen.
1. Belterjesség, békés intézményesültség. Az irodalmi intézményrendszer
elsősorban annak eszköze, hogy eltartsa azokat az ingyenélőket, akik irodalmárokként
tudják elfogadtatni magukat. A szépirodalom, az irodalomtudomány, az alapvető
kulturális értékek, a nemzeti hagyomány ápolása és egyéb effélék nyilvánvalóan
nevetséges ideológiák lennének az adófizetők számára, ha megkérdeznék őket,
el akarják-e tartani az esztétikus léhűtőket. De nem kérdezi meg őket senki,
szóba se kerül ilyesmi, s így még igazán jó szívvel arcátlanságnak se lehet
nevezni azt a magától értetődő természetességet, amellyel az irodalmár
jár-kel az emberek között. (Nem beszélve arról, hogy számos más ingyenélő
csoporthoz képest, akik a rendszer logikájából következően, strukturálisan
gecik és legitimek - például a politikusoké, mindennemű pénz(-)ügyeseké
-, az irodalmároké piskóta.) A belterjesség természetszerűleg következik
az intézmény logikájából: minden szakintézmény, az atomfizikaiaktól az
irodalomelmélet tanszékekig olyan episztémék illetve diszkurzusok kimunkálásában
érdekelt, amelyhez beavatottjain kívül senki sem férhet hozzá, így a kívülálló
mindig megbélyegezhető hozzáértésének hiányával, s e stratégia révén elérhető,
hogy még csak eszébe se jusson, hogy ő itt legitim döntéshozó lehetne,
vagyis, a kirekesztettek nyelvén: öcsi, fingod nincs róla, hogy itt miről
van szó, húzzál innen, mint a vadlibák, oké?
2. Mindez némiképp magyarázattal szolgál arra, hogy miért olyan okos
és tökéletes, ugyanakkor unalmas és érdektelen az irodalom zöme. Ha Feyerabendnek
igaza van, hogy be kellene tiltani az összes részecskegyorsítót, akkor
le kéne csukni az összes irodalmárt, aki elfelejti, hogy nem csak szakember,
hanem ember, amikor éppen irodalommal foglalatoskodik. Vagyis aki nem (úgy)
tudja, hogy nemcsak a kis pénzecskéje, a többi hasonló nyomorult interszubjektív
mátrixában elfoglalt helye, szánalmas renoméja forog kockán, hanem minden.
Az összes lehetséges kérdés, még annál is fontosabbak, amelyeket valaha
föl merészelt tenni magának és másoknak. Más kérdés, hogy kinek lenne az
jobb, ha nem lenne meg ez a kis pénzecskéje és szabadideje, ami legalább
elvileg biztosítja a lehetőséget arra, hogy egyáltalán valakiben fölmerülhessen
még valamilyen más kérdés, ami nem csupán pénz- és presztízskérdés.
3. Ancien régime. Világos, hogy a komenizmusban világos volt az egyik
legalapvetőbb dolog. Mindenki szabadságharcosnak érezhette magát, legalább
ebben sensus communis volt, mindenki lehetett hős, lehetett közösség, vállvetve
harcolhatott és kánonban énekelhetett Csurka és Tamás GM, Lukács és Esterházy.
Volt édes nagy elbeszélés. És a megszűntével végre rá lehet látni egy eladdig
eltakart kérdésre: ki mondta, hogy az elrémisztő és a felszabadító kizáró
diszjunkciót implikál? Hogy nincs felszabadító rémület és rémületes szabadság?
Ha belegondolunk ezek lényegi összetartozásába, szerintem még vár ránk
néhány érdekes meglepetés. Ráadásul ez lehetne az egyik legjobban forgalmazható
magyar irodalmi termék, még akkor is, ha (inkább Nyugaton) természetszerűleg
félreértenék, vagyis dezillúzióként olvasnák, mert ott kevesen tudják elképzelni,
hogy egy probléma megold(hat)atlansága nem kiküszöbölendő diszfunkció,
hogy egy aporia a legkitűnőbb antidepresszáns lehet.
4. Varázsfuvola vs. Pulp Fiction. Az még hátravan, hogy
a mai elit irodalom "intenzív kis kamaradarab"-jai megszabaduljanak a csak
elit által olvasható voltuktól. Túl sok a példa rá, hogy egy mű populárisabb
vagy könnyebben olvasható volta az égvilágon semmit nem zár ki, Shakespeare,
Kleist, Dosztojevszkij, Borges.
5. A szerzők profik, magányosak, fáradtak és végtelenül szomorúak. Soha
jobb lelki kondíciókat az alkotáshoz. Ez persze kétségtelenül nem látszik
a műveken. Lehet, hogy tényleg ez a baj. Tényleg sok ehelyett az erőlködés
és a művészkedés. A legnagyobb baj pedig, hogy erről általánosságban beszélek,
akárcsak Szilasi. Műveket és neveket kéne sorra venni, és konkrétan nekiesni,
s ezután még általánosítani is sokkal jobb lelkiismerettel lehet. Elkezdeni
a korai Babitscsal és a késői Darvasival végezni.
6. A "metafizikát" még a kódokhoz legkevésbé rögződő szkizofrén sem
tudja "meghaladni". Derrida azt írja, hogy a "jelölő külsőlegessége" "híján
maga a jel képzete is porrá omlik. Minthogy egész világunk és nyelvünk
omlana vele össze, és mivel a jel evidenciája és értéke a származtatás
bizonyos pontjáig megőrzi elpusztíthatatlan szilárdságát, dőreség volna
egy bizonyos korszakba való beágyazottságából arra következtetnünk, hogy
»másfelé kell továbbhaladni«, meg kell a jeltől - mind a kifejezéstől,
mind a fogalomtól - szabadulni." (Grammatológia 36. o.) Ugyanúgy
dőreség volna azt állítani, hogy valaminek a jel-teremtette jelen-nem-léte
azt jelenti, hogy ez a valami nincs - vagyis hogy nincs semmi a jelölőn
kívül. Das Ding an sich ist - nicht Nichts. A jelentéstermelés a
metafizika újratermelése. A lacani elemzésekből világos, hogy a szubjektum
számára a jel a lehetetlen - vagyis megszüntethetetlen és kielégíthetetlen
- vágyat is konstituáló eredeti hiány kitörölhetetlen jele is egyben. A
"Valahány Péterek" paradigmája tisztán metafizikus. Parti Nagy abszolút
humanista író. Kukorelly egyik legnagyobb küzdelme hosszú idő óta, hogy
a hagyományoktól radikálisan eltérített sajátnyelvét a hagyományos megszólalásmódok
felé kormányozza, hogy megtalálja például az átjárót a patetikushoz. A
megtévesztésnek és az önmegtévesztésnek szép esete, amikor Garaczi "vitriolba
mártott tollal" szemrehányólag ír a kritikusról, aki "az ún. forma és ún.
tartalom ún. kettősségére és a tradicionális katarziskényszerre" (Csipesz
275. o.) regrediál mint valami borzasztóan túlhaladott és szégyenletes
dologra. Mert pontosan a régi hierarchikus sémák és ez a bizonyos katarziskényszer
az, ami nélkül Garaczi írásai meghalnának. Kemény István másra sincs fixálva,
mint a transzcendentális jelölt hiányára, s bármilyen keményen állja is
a sarat, a probléma intenzív jelenléte abszolút telltale-sign. Darvasi
pedig legfeljebb csak reménykedhet abban, hogy támad egy Szilasi, aki bebizonyítja
róla azt, amit nem is tudja, hogy higgyen vagy ne higgyen, sírjon vagy
nevessen, nevezetesen hogy ő egy tutkó pomó szerző, maga a megtestesült
disszeminátor. A legdurvább eset mindenképpen Hazai Attila, nála tényleg
nem tudja az ember, hogy elképesztő rafináltsággal vagy pedig hihetetlen
naivitással áll szemben, és ami a legvalószerűtlenebb: valószínű, hogy
a kettő keverékével. Dehát ő még túl fiatal, ráér még metafizikázni.
7. Mi az a szép. Mi az a valós. Mi az a tragikus, részvéttel teljes,
katartikus. Mi az a mi, értsd a többes szám első személy, aki így érez.
Az érzés e rejtélyes szubjektuma nem lehet más, mint a megvalósult sensus
communis. S ha így van, nem lehet többé semmiféle probléma. Mégsem vagyunk
magányosak, mégiscsak van közösség, mégiscsak lehet sírni a Kárpátok alatt,
sőt nevetni, megrendülni, együtt. Itt látszik a legtisztábban, hogy kevés
veszedelmesebb dolog van a kritikai diszkurzusban, mint a többes szám első
személy óvatlan használata. Hiába érez együtt Szilasi Bán Zoltánnal, alighanem
vonakodna az esztétikai kánon közösségébe a nevezett "semmizőt" is implikáló
"mi"-t kimondani.
8. Bunyót csináltunk "a higgadt szókimondás botrányos radikalitásából".
Fogalmam sincs, kire/mire gondolhat Szilasi. Pedig, írja, rögtön világos
lesz ez, elég "végigtekinteni a közelmúlt jelesebb irodalmi botrányain".
Tekintgetek, meresztgetem a szememet, de hiába; az alapvető probléma alighanem
az lehet, hogy nem tudom, ki az a mi. Van, amikor két vagy több
ember minden probléma nélkül használhatja az imaginárius többes szám első
személyt, és nyugodtan szólhat egy közösség nevében. És van amikor nem.
És van, amikor kérdéses. Az egyik legszebb példa erre az esetre, amikor
még K(G)B Izabella a régi fényében csillogott és hivatkozott nyakló nélkül
a magyar ifjúságra, és a Magyar Narancs levelezésrovatába beírt egy magyar
ifjú, sajnos nem emlékszem a nevére, pedig megérdemelné, legyen mondjuk
Kovács János, szóval hogy ő nagyon szépen kéri Izabellát, hogy amikor az
ő nevében is szószól, akkor, legyen olyan kedves, tegye hozzá mindig: "a
magyar ifjúság, kivéve Kovács János".
9. Nincs tehetség. A fociból régóta tudhatjuk, nem az a baj a magyarral
(se), hogy nincs tehetség. A serdülőcsapatunk mindig a világelsők között
van, az ifi is mindig jól szerepel, még az olimpiai U23 is kvalifikálja
magát, de a nagyok aztán. Quod erat demonstrandum: a tehetséggel tehát
nincs probléma.
10. Kevésbé fontos az irodalom. Válaszlehetőségek: Hát igen. Dehogyis.
Na és. Sohasem volt fontosabb. Ugyanolyan fontos, mint bármikor. Kevésbé
fontos?: szarni bele. Kinek hogy. És hogy konkrétabb legyek, nekem például
számos mű megváltoztatta éltemet. Ezek fontosak. Számtalan pedig egyáltalán
nem gyakorolt rá semmilyen hatást. Ezek nem fontosak.
Abban együtt érzek Szilasival, hogy olyan szituációban vagyunk, ami
az irodalmat is alapvetően érinti, az irodalom viszont ezt alig érinti.
Egyre kisebb a sensus communis esélye, a sensus individualis viszont, épp
emiatt, egyre bizonytalanabb. Azt hiszem azonban, hogy ennek nem sok köze
van a rendszerváltáshoz. Másutt is egyre kevésbé vannak paradigmák. Ha
lesz változás, az nem paradigmatikus lesz, kétféle értelemben: 1. mivel
nem paradigma fog felváltani paradigmát, 2. a változásnak erre a típusára
nincs történelmi paradigma. A kumuláció és a "váltás" szerintem hosszú
lesz és békés, és elsősorban irodalmonkívüli tényezők játsszák majd benne
a főszerepet. De jelentős lesz.
Csuhai István egyszer azt mondta nekem, majd egyszer én is meg fogom
érteni, hogy az igazság nem olyan fontos, sokkal fontosabb az, hogy jól
legyünk együtt. Szerintem mind a kettő nélkülözhetetlenül fontos, és ami
még fontosabb: egyáltalán nem zárják ki egymást. Jónak látnám tehát, ha
ezt meg tudnánk oldani, mert az biztos, hogy igazságkérdésben a
különbségek csak halmozódni és nőni fognak, de miért ne erősíthetné többek
között éppen ez az ideális közösséget?
"Ha valamit nehezen olvasunk, a szerző szándéka meghiúsult" - írja Borges.
A mondatot idéző Beck András ehhez még hozzáteszi: Borges "nem azokról
a művekről beszél, amelyek értelmezéséhez szükséges az a bizonyos erőfeszítés,
hanem amelyek elolvasásához. És ez nem kis különbség, még ha minden olvasás
egyben értelmezés is. Vannak ugyanis művek, amelyek túlságosan nagy erőfeszítést
követelnek olvasóiktól, amúgy hitelbe."[184]
A Halálnapló kifejezetten ilyen mű.
Már most szeretném megjegyezni azoknak, akik nem olvasták a szóban forgó
művet, hogy az alábbi aprólékos elemzések szándékom szerint nem kekeckedések:
nem az "eleven, szárnyaló organizmus" erőszakos felkoncolásáról van szó
- a mű majd minden mondatában azokkal a problémákkal kell megküzdeni, melyekről
itt lesz szó.
(AZ ENUNCIÁCIÓ PROBLÉMÁI, AVAGY SZÍNTELEN ZÖLD ESZMÉK DÜHÖDTEN ALSZANAK[185])
Simon Attila kitűnő meglátása a Szabadbanról, hogy "Balassa számára
nem létezik egyértelmű, egyszerű viszonyulás a dolgokhoz,
(majdnem) mindent kell mondani-gondolni és (majdnem) mindennek az ellenkezőjét
is; a gondolkodás küzdelem, állandó újrakezdés, rákérdezés, nyugtalanság,
amelytől idegen a »megérkezés«, a »bizonyosság« korlátoltsága és önteltsége",
s láthatólag ez Balassa eszménye. "Maguk a szövegek azonban, miközben mindezt
mondják,
sokszor mást mutatnak... elméleti belátás és nyelvi magatartás között
egyáltalában nincs szükségszerű összefüggés... a
deklarációk
és a történések nem pontosan fedik egymást."[186]
Mert e nyelvi magatartás szónokias, prófétikus, apodiktikus és teátrális.
A strukturális nyelvészet egy megkülönböztetésével élve nevezzük ezt
a kettősséget az enunciáció (kijelentés, megnyilatkozás) és az enunciált
(a kijelentett, a nyilatkozat) különbségének.[187]
Tegyük még hozzá, hogy az enunciáció és enunciált ellentéte lehet termékeny
feszültség, ha nem olyan túlterhelt és/vagy nem olyan naiv, mint Balassánál.
Egy példával megvilágítva: rengetegszer ismétlődik a Halálnaplóban
tudásunk korlátozottságának, az ember eredendő korlátoltságának tézise,
rengetegszer inti magát Balassa szerénységre - miközben ilyen mondatokat
ír: "[Tarkovszkij] Tudta volna, hogy aki valaha élt, nyomtalanságában is
erős
tény marad? Tudta volna, hogy az üres, bárki-halottra gondolás elkerülhetetlen
és masszív, mint egy elsüllyedt kontinens vagy emlékmű? Hogy a világtalan,
személy-vesztett szem lát valamit?"[188]
A mondatok jelentése nem könnyen hozzáférhető, többedik elolvasásra is
ellenállnak. Egy átlagosnak nevezhető olvasó, mint jómagam, talán sosem
képes lehatolni teljes mélységükig. Ezt a felismerést látszik erősíteni
az enunciáció szerkezetének egy kicsit alaposabb szemügyre vétele. Ha elképzeljük
a mondatot a fenti retorikai sémával, amint egy könnyen belátható tézist
enunciál - pl. "[Tarkovszkij] Tudta volna, hogy kétszer kettő egyenlő néggyel?"
-, rögtön rájövünk, hogy nekünk, átlagembereknek nem is nagyon érdemes
kísérletezni. Az enunciáció rejtett "illokúciója"[189]
ugyanis azt mondja: "Hát még ezt a végső igazságot is tudta volna ez a
Tarkovszkij? Döbbenetes. Hogy van még egy ember, aki mindezt tudja."
A fenti mondatok példaszerűek abból a szempontból is, hogy a könyv
mondatainak nagyon nagy hányada a szemantikai túlterhelés határán mozog.
A határ innenső felén van még a következő mondat(rész): "a rövid szopránszólót
Tokody Ilona énekelte, olyan drámaian, s tudván: miről van szó, mint egy
érett, szerelmes, erotikus siratóasszony, akire jó szívvel azt mondja az
ember: csodálatos anya-kurva." Egy érett, szerelmes, erotikus, csodálatos
anya-kurva, aki történetesen még siratóasszony is; nos, ez kissé bizarr,
de talán izgalmas kombináció. Elmegy. Vagy: "Azt hiszem, ezzel a belső
kontraszttal és ellentmondással jöhet létre a nagy művek radikális harmóniája."[190]
A fent is emlegetett, Balassa által olyannyira kultivált paradoxiális megfogalmazás
e mondatban kitűnően él, de további terhelést a mondat már nem bírna el.
Márpedig igen gyakran ez a helyzet.
Nyilván nem mentesen a dekonstrukció közvetett hatásaitól, Balassa láthatóan
törekszik az elméleti és irodalmi beszédmódok összemosására. Az "artisztikum"
keresése nem korlátozódik az enunciált szférájára, hanem végigkíséri az
enunciációt. A szövegnek ez a keresettsége olykor az olvashatatlanságig
feszíti a "paralógiákat"[191],
felszínessé teszi a paradoxonokat, és eleve lebénítja a jelentésteremtődés
esélyeit. Ha egy szintagma contradictio in adiectót tartalmaz, ez lehet
izgalmas, poétikus húzás és termékeny eljárás, érdekes oximoron, de a jelentőknek
az a típusú és fokú halmozása, amely Balassa szövegeiben gyakran előfordul,
ellehetetleníti a szignifikációt. Vegyünk egy szimplább esetet: "A megértés
itt a legmélyebb - már szinte láthatatlan - gőg és megvetés, tehát
előzékenység, amely a kérlelhetetlen pánkriticizmus és a viszolygó elutasítás
kultúrtörténetileg oly fontos bohócgúnyáiban jár."[192]
A gőg és megvetés miképpen előzékenység? A viszolygó elutasításnak miért
éppen bohócgúnyája van, a ruhaneműk roppant sokaságából ez a legutolsó,
amelybe jól működő metafora a viszolygó elutasítást öltöztetné? Azt gondolom,
teljességgel megengedhető az efféle szürrealisztikus szövegszervezés, de
nem ártana egy kicsit kisebb dózisokban adagolni a paralógiát, egy kicsit
"fel kéne hígítani" és a köznyelvi beszédmód problémátlanabb közegébe
ágyazni; illetőleg nem ártana felépíteni, diszkurzívabbá, áttekinthetőbbé
tenni azt a szignifikációs folyamatot, amelyben egy korántsem kézenfekvő
jelentésrendszer előáll. A transzgresszív enunciációnak akkor van ereje,
ha ebből a problémátlan, kézenfekvő és közönséges nyelvhasználatból indul
ki, mert ha radikálisan megtagadja és mindenestül maga mögött hagyja, akkor
az olvasó rendkívül nehezen találja meg a szöveghez a kapcsolódási pontokat.
A transzgressziós[193] folyamat
megmutatása azért rendkívül fontos, mert csak így, működés közben válik
követhetővé a közönséges nyelvhasználat esetleges elégtelensége, a határátlépés
szükségessége és gondolati termékenysége. Ellenkező esetben a beszéd a
tömény idioszinkráziába fullad: egyszemélyes magánbeszéddé válik, hermetikussá
és arisztokratikussá, mely - ha a nyilatkozatok, az enunciált szintjén
tagadná is - a közönségeset egy az egyben hamis vélekedésnek, doxának tekinti,
és szembeállítja vele a maga egyedül igaz episztéméjét. De tudnia kell,
hogy nincs ilyen megkülönböztetett jelentőségű metanyelv, mert minden metanyelv
végső rekurzusa a közönséges nyelv, amely viszont lényegileg "doxológia",
"hiedelmek" (belief, opinion, Meinung) rendszere. Érdemes felidézni itt
a dada esetét, mely tudvalevőleg az európai kultúrtörténet egyik legradikálisabb
paralógiája volt, és elolvasni ehhez képest Tzara Dada kiáltványát
vagy A gyenge és keserű szerelemről szóló kiáltványát, melyek nagyszerű
példái annak, hogyan vesz lendületet a legvadabb transzgresszió is - mindig
a közönséges terrénumán.
Természetesen itt élesen fogalmazom meg a problémát, ugyanakkor tévedés
lenne azt állítani, hogy a Halálnapló a totális paralógia. És mintha
kivétel nélküli szabályként érvényesülne, hogy azok a szövegei jók, ahol
nincs vagy kevés az artisztikum, műv(ész)iség.
"Tarkovszkij úgy tagadja a meggémberedett, illetve ketyegő civilizációt,
hogy alig vesz tudomást róla, ebben is van az ereje"[194]
- írja például Balassa. Hangsúlyozom, nem önmagában a szószerkezet szokatlansága,
ami problematikus, hanem hogy a szöveg nem mutatja meg az utat, amely hozzá
vezet. A szövegkörnyezet legszigorúbb tanulmányozása sem segíti az olvasót
abban, hogy megértse/érezze, miért meggémberedett (illetve emellett még
ketyegő) a civilizáció. A szöveg ellehetetleníti a "szoros olvasat"[195]
minden esélyét. Szoros olvasásnak - kissé kitágított értelemben - egy mű
olvasásának azt a (persze csak elméletileg elkülöníthető) mozzanatát nevezem,
amikor gondosan figyelemmel kísérjük a mű építkezését, belső referenciáit,
elemeinek viszonyrendszerét, szignifikációs mechanizmusát, jelentéstermelését.
A Halálnapló szövegei esetében ez - különböző mértékben - teljesíthetetlen
feladat. Segítsen engemet egy kicsit a szöveg, ne legyen olyan hetedhét
határon túli, lássak valamit abból, hogyan működik ez a gondolkodás, az
asszociációs kapcsolódások, a "chaîne signifiante"[196]
legyen egy kissé jobban dokumentálva, ne csupán egy tőmondatnyi végeredményt
kapjak - és azt a, talán akaratlan, mindenesetre állandó, sugalmazást,
hogy kevés vagyok, ostoba vagyok, mert nem tudom rekonstruálni a megértéshez
elengedhetetlenül szükséges, de meg nem mutatott jelentésfolyamatot.
"»Elhunyt a szó, mikor ez a világ ébredt« - írja Karl Kraus 1933-ban.
Ulrich örökös szellemi álmatlansága. Rilke toronyszobája Muzotban. Távolodó
ébredezés mind. Végtelen interludium. Minden tárgy szellemi, minden tárgy
csillagtávoli mélységélességet kap; semmi a tompa, a sötét anyagból (lásd
alább: lapos szereposztás). Musil kontúrosan tud feloldani
(sic!) minden lehető anyagot és tárgyat a szellem »főtitkári« világosságában;
depoétizáló kibelezés az egész."[197]
(Kiemelések és sic! az eredetiben.) Nem világos, hogy az 1933-ban ébredő
világ milyen összefüggésbe hozható Ulrich (a tulajdonságok nélküli ember)
szellemi álmatlanságával és Rilke muzoti toronyszobájával. Mert az, hogy
távolodó ébredezés mind, egy kissé homályban hagyja a dolgokat. ("Lila",
nemde.) Rilke (utánanéztem, de megjegyzendő, ezt nem minden átlagolvasó
tenné meg e szöveg kedvéért) 1922-ben, a festői muzoti (Svájc) kastély
toronyszobájában egy hosszabb hallgatási periódus után ismét írogatni kezd
- ám hogy mi köze ennek a fasizmus ébredéséhez, az nem derül ki. Ezután
a végtelen interludiumra (közjáték - zenei fogalom) való szökellést Tzarán
és Bretonon, sőt Hegelen edzett olvasáskészségem is nehézkesen követi.
Hasonlóan nehéz tovaszökkenni innen a tárgyak tisztán szellemi és nagy
messzeségből történő stb. szemlélésének felemlítésére. Ezután pedig végképp
elvesztem a fonalat, csak a "főtitkári világosság" üdítő szintagmája képes
átlépni az agyamban hirtelen felszökő ingerküszöb értékét, és megbizsergetni
néhány neuront a fehérállomány régióiban.
De elég a limonádéból: most nézzük a problematikusabb mondatokat. "Elég,
ha csak hömpölyög: epika, mint egy hátasló a Volgán."[198]
Ez szép. Ha problematikus is. És milyen érdekes mondatfát sarjadzana ez
a mondat (ha nem sajnálnánk generatív grammatikai elemzésekkel múlatni
az időt[199]). És a hömpölygő
hátasló. (Itt el lehetne mondani mindazt a tévedést[200],
amelyet 3 nagy irodalmár írt a Hosszú nap elről[201].
"A dilettáns téboly lautréamont-i mérete" stb.) "A jutalom, jobban mint
bármi más, rész szerint voltunk jele."[202]
Viszont Csorba Győző öregkori lírája "attól oly éles, erőteljes, intenzív,
hogy a kietlenség, a kiszáradás, az illúziótlan szeszély, a szenvedélyes
lamentálás, a leépülés és a felejtés közelében parázslik."[203]
Brahms pedig "mindig öreges, nagyon fegyelmezett, szárnyalóan panaszkodó"[204].
Ennyi szemantikai anomáliát[205]
nem bír el egy mondat(rész): sem az "öreges", sem a "fegyelmezett" nem
elégíti ki a "szárnyalóan" szelekciós kikötéseit, mint ahogyan a "panaszkodó"-ét
sem a "fegyelmezett". Az enunciáció a (túl)érzékenyet és a nagyon pontosat
játssza, de túljátssza: az enunciált értelmetlenné "dúsul". "Körülbelül
'79-től, de '86 körül már egészen biztosan minden olyan elviselhetetlenül,
édesen szégyenletesen, bársonyosan, lágyan, kiúttalanul és termékenyen
rémes volt, hogy szinte spirituális megújulásnak látszott."[206]
"Valahová indítanak, ami láthatatlan, de ismerős, átmenetileg távol
van, ahonnan azonban sem nem jöttem el, sem nem térek vissza, nem, nem,
ami nyilvánvalóan mozdulatlan, mint egy kő, mégis, rejtett ösvényeken szökik,
kóborol, bolyong, vándorló, megtalálhatatlan botránkozás-köve [minek? -
birtokjel van, de mi a birtokos?], elgurított szikla, tiszta ellentmondás
- rokoni, igaz, valódi világ-csalás, bohóc-törvény: kőrakás."[207]
Balassa egyhelyütt reflektál egy képzavarára: mint kordokumentumra. "Az
egész ködös gomolygása mintha a sokváltozós, nem-lineáris rendszerekben
bekövetkező, kismértékű, de váratlan események megfogalmazhatóságának,
az értelemadás értelmességének a kérdéses voltát kérdezte volna önmagától,
azaz hát a sok millió résztvevőtől."[208]
Hogy egy kicsit tisztábban lássuk az egész ködös gomolygását, íme a mondat
váza, a bővítményeket lehagyva: Az egész ködös gomolygása mintha az értelemadás
értelmességének a kérdéses voltát kérdezte volna önmagától. Grammatikailag
mindazonáltal rendben, egy apró kivétellel: a "kismértékű esemény" szókapcsolatot
az én nyelvi kompetenciám illegitim performanciának ítéli. Grammatikai
és nyelvhelyességi hibák azonban másutt is előfordulnak. (Természetesen
nem azokról a szövegekről van itt szó - mint pl. az Opera prosecta
című -, amelyekben a normál beszéd nyelvhelyességi kritériumai evidensen
és tudatosan fel vannak függesztve.) "Hogy éles pillantásunk a titkok közelében,
és nem korábban, vakuljon meg..."[209]
Többször át kellett volna fésülni a szövegeket, hogy nem maradhassanak
bennük ilyen hibák. "A naplóban két fő irány fejeződik ki: A motivált élet
és maga az élet misztikus, jelesül ott, ahol nincs értelem, erőszak és
más ilyesmi."[210] Sajtóhiba?
(AZ ENUNCIÁLT PROBLÉMÁI, AVAGY MINDEN MÁSKÉPP VAN) Balassa szövegeivel
tematikusan is folyamatosan vitatkozni kell, mégpedig oly sűrűn, hogy az
meghaladja a termékeny vita fogalmát. "Tarkovszkij arra összpontosít: mi
marad még; hogy eljuthatunk-e a sejtelemig. Tehát túllép azon, amit
összefoglalólag ideológiakritikának lehet nevezni. (Rémülettel tölti el
az ideológiakritika csöndje, mondhatnánk Pascalt parafrazeálva.) Most
minden e túllépéssel kezdődik; amikor tehát már mindent elmondtunk a kritika
dimenziójában és »szinte semmi sem maradt lábon«. A kivonulás világértelmezése,
amit Tarkovszkij háta jelképez számomra, természetesen süket fülekre talál
és ellenséges tekintet veszi körül: zóna. Hiszen az ideológiakritika leleplez,
tehát maga is részesül a jelen világ hatalmi dinamikájából, a kivonulás
viszont rezervál és kihátrál. A kivonulás szerint ugyanis, szemben az ideológiakritikával,
az ész temploma a test (a természet) temploma nélkül fabatkát sem ér, az
előbbi az utóbbinak csak egyik, habár kitüntetett hajója."[211]
A "zóna" nyilván a Sztalker című Tarkovszkij-filmből jön. Ám ott
a
Zóna egyáltalán nem ellenséges, csak kiismerhetetlen. Szintén a Sztalkerból
derülhet ki, hogy Tarkovszkij nem a sejtelemre összpontosít (és kiváltképp
nem a musilira, ilyen értelemben egy világ választja el őket), sokkal inkább
a bizonyosságra: a hitre. Ráadásul Tarkovszkijnak válasza is van: a három
nyomorulttal szemben (három, mert végeredményben a sztalker is közéjük
tartozik), akik hiába mennek a Zónába a csodáért, ott van a félkegyelmű
kislány, aki a zónán kívüli, elkárhozott világban "hitével"[212]
megmozdítja a poharat. Az "ideológiakritika"[213]
egy formája a profán világ kapcsolatainak. (Mellesleg: egyáltalán nem világos,
hogy az "ideológiakritika" miért tagadja [meg, le] a test [a természet]
templomát.) "Csöndje", azaz hogy nem mond semmit, csak annak számára hallható,
aki rendelkezik annak bizonyos tudásával, hogy mi az, ami mond valamit,
aki meglelte a beszédes jeleket, amelyek egyedül méltóak arra, hogy jelentőseknek,
jelentéseseknek, értelmeseknek nevezzük őket. Eszerint az én beszédem csak
csönd lehet Balassa Péter számára. Mert én nem látom ezeket a jeleket.
Ekképpen nem értékelhetem a kivonulás szentségét és a világi hívságok megvetését,
mert számomra a szeretet éppúgy világiként jelenik meg, mint a gyűlölet
vagy egy ószövetségi próféta ádáz politikai ideológiakritikája. Az én számomra
a bizonyosság nemigen lehet emberi attribútum. Folyamatosan olyan kérdéseket
vagyok kénytelen feltenni a bizonyosaknak, hogy az összes pozitív elgondolás,
kijelentés és beszéd az Isten(ek)ről, vajon nem nagyonis evilági, dőre
fecsegés-e, hogy az Isten(ek) moralitásáról, jelleméről, gondolkodásmódjáról
bizonyossággal rendelkezők hogyan nem látják, hogy az egyetlen szent
könyvek és egyedül igaz vallások mint pozitív teológiák
mennyire emberi, túlságosan is emberi kreációk. Tudom: ezek végső soron
nem megvitatható kérdések. Ettől függetlenül kérdések. És gyakran feltettem
a kivonulni akaróknak, és gyakran ingerültség és düh volt a válasz. Mindezeket
csupán azért említem, mert Balassa leegyszerűsítő elgondolásával szemben
én úgy látom, hogy a megértés és szolidaritás kontra türelmetlenség és
értetlenség választóvonala mentén létrejövő "izoglosszák" teljesen keresztbemetszik
a kivonulás kontra világi diszkurzusok alapján kettéválasztható "izoglosszákat".
Ráadásul az olyan - nemcsak Balassa számára nagy hatású - hívők, mint Pascal,
Kierkegaard, Dosztojevszkij, Tarkovszkij, Pilinszky (és a többi: a Prédikátor
Salamon, Aurelius Augustinus) többek közt azért a legnagyobb(hatású)ak,
mert számukra a hit nem problémátlan kivonulás, hanem "az ittlét paradoxona"
(Kierkegaard), egyikük sem született szent és mindegyikük megjárta a hadak
útját, pontosan (meg)értik a világi beszédet és képesek a profánnal való
termékeny dialógusra. Ha jól látom, nagyságuk éppen ebben áll, hogy "tudják"
(Pilinszky) a profán világot is. A problémát jól érzékelteti - hogy egy
abszolút balassás példát hozzak - Zoszima sztarec és Aljosa Karamazov hitének
különbsége. Zoszima közvetíti Dosztojevszkij bitófa alatt, rulettasztal
mellett, az Isten háta mögött (Szibéria), a bűnről, a világi csábításokról
szerzett tudását és mindezekkel átitatott hitét. Aljosa hite talán feltétlenebb,
de érdektelenebb, kissé hibernált, nem evilági, van benne valami az "esztétikai
elérzékenyülésből" (Kierkegaard); ezért pontosabb a vele rokon Miskin alakja,
aki félkegyelmű, aki tönkreteszi Aglaját, és egy alvilági démon, Nasztaszja
Filippovna megszállottja. Pascalt az "ideológiakritikával" szembeállítani
- finoman fogalmazva egyoldalú olvasat. Pascal az egyik legelegánsabb mestere
a gyilkos iróniának, a radikális (ideológia!)kritikának. Csakúgy, mint
a többi fenti szent.
De hallgassunk tovább, Balassa rémületére: az idézetben egyik gyakorta
hangoztatott nézete köszön vissza ismét, amely a kritikát prófétai hevülettel
ostorozza[214], a modern
egoizmusának és reménytelen racionalizmusának tipikus megnyilatkozását
látva benne, rosszindulattal, öncélú ítélkezéssel vádolva. A kritika továbbá
önérvényesítő logikájának foglya s mint ilyen - úgymond - a hatalmi diszkurzust
létrehozók játszmája. Ezzel állítja szembe a szolidaritás sokkal magasabb
eszményét, a jóakarat hatalmát, az Igen abszolút elsőbbségét, végeredményben
a szeretetet. Ez a megközelítés azonban teljesen elhibázza a kritika lényegét.[215]
A kritikának ez a beállítása figyelmen kívül hagyja "a modern" (sőt: a
"posztmodern") kritikai hagyományának bizonyos alapvető etikai intencióit.
Nem csupán arra gondolok, hogy 1.) a kritika a tévedések, hazugságok, ideológiák
stb. leleplezésében a - nem pozitivisztikus értelemben vett - igazság irányába
tett próbálkozásokként értendő, és nem feltétlenül öncélúan jár el, ördögi
gonoszsággal dörzsölve a tenyerét, látván, hogy destruktív munkája nyomán
miként dől romba minden; hanem arra is, hogy 2.) számos, a legjelentősebbek
közé tartozó kritikai diszkurzus emancipatorikus szándéka és teljesítménye
kétségbevonhatatlan, vagyis éppen az elnyomottak, az elesettek, a hatalmi
játszmákból kirekesztettek érdekeinek érvényesítését célozta és célozza.
Ezeket az - alapvetően éppen mélységes szolidaritásról tanúságot tevő -
törekvéseket en bloc azzal denunciálni, hogy maguk is a hatalmi diszkurzus
részesévé válnak: elhibázott, sőt rosszindulatú értelmezés. A kritika problémája
sokkal konkrétabb. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy mit/kit kritizál.
És még kevésbé lehet figyelmen kívül hagyni a megnyilatkozás tematikai-diszkurzív
szférájának és a diszkurzus szubjektumainak különbségét, még ha ez utóbbit
nem lehet - és nem is kell - "kiküszöbölni".[216]
Én is úgy látom, hogy a kritikai diszkurzus minden esetben hatalmi játszma
is, ám a "hatalom" nem szinonimája a terrornak. A kultúra területén inkább
oly módon működik, amiként Gadamer autoritás-fogalma[217].
Az, ahogyan Kant vagy Hegel nagymértékben uralták az európai filozófiai
diszkurzust, nem a terror játszmája volt. Egyszerűen: hatalmas filozófusok.
A kritika jó esetben nem a másik elleni támadás, s ekképpen nem a szolidaritás
ellentéte. A tematikus beszélgetés látszata mögötti személyeskedésnél,
akár a kritikus, akár annak interpretátora gyakorolja, nincs rosszabb -
hacsak nem a kritikátlan szolidaritás. Nem gondolom, hogy a profán beszéd,
beleértve a kritikus beszédet is, csak rémületes csönd lehet, vagy hogy
eleve képtelen lenne a szeretetre. De nem erről szól a kritika, hacsak
témája nem kifejezetten a szeretet vagy efféle. (És bizony "a szeretetet"
is könnyen bekebelezheti bármely borzalmas ideológia s mint ilyen akár
"ideológiakritikával" is illethető.) Ha én most a Halálnapló mondatait
kritizálom, annak semmi köze nincsen a személyes viszonyokhoz, és ilyen
értelemben a szeretethez és a gyűlölethez. A jó kritikai diszkurzus szerintem
- Eric Berne kitűnő megkülönböztetésével élve - az "egyszerű" és nem a
"rejtett tranzakciók"[218]
műfaja. Egyik alaptörekvése éppen az, hogy átvilágítsa a rejtett tranzakciók
struktúráját, és leleplezze a "pszichológiai szint" ármányait. Balassa
kritikafogalma ennek éppen az ellenkezője: paranoid módon minden kritikai
gesztust rejtett tranzakcióként gondol el, amelyben nem tematikus beszélgetés,
hanem személyes háború zajlik, amelyben egy érv falszifikációja a másik
annihilációja.
Menjünk tovább a fent idézett szövegben. A "kritika dimenziójában" szerintem
nem lehet "mindent elmondani". Tézisek és antitézisek, affirmáció és elutasítás
játéka, a reflexió, a gondolkodás: mindez folyamatos történés; és nem lezárt,
megtörténte után hozzáférhetetlen reziduum. Az emberi tudás (a technikai
tudást kivéve) nem annyira a történelem során fokozatosan megszerzett ismeretek
akkumulációja, mint inkább a véges egzisztencia körei a hermeneutikai körön.
Ha Nietzsche azt írja, hogy Isten meghalt, az nem azt jelenti, hogy ezzel
egyszer s mindenkorra lezárta Isten sorsát; hogy valláskritikájával örökkévaló
és megváltoztathatatlan alakká kristályosította a vallásokat. Az avantgarde
múltbéli művészetekre irányuló kritikáinak sem az a következménye, hogy
"objektíve" "semmi sem maradt lábon", hogy tönkretették és lerombolták
Michelangelót, Shakespeare-t, Bachot és Dosztojevszkijt.
De nemcsak a múlt folyamatos történés, amely - többek között - a kritika
révén változik. Talán nem vakmerő hübrisz azt állítani, hogy bizonyosan
lesznek a jövőben is rossz dolgok, vagy jó dolgoknak rossz aspektusai,
amelyeket nem feltétlenül fölösleges és - ismétlem - nem feltétlenül gonoszság
kritizálni. Esetleg, olykor: kötelesség. Kétséges, vajon Salmon
Rushdie akceptálná-e Balassa vad kritikakritikáját, és hogy ez utóbbi akceptálná-e,
ha Rushdie kritikával illetné az ajatollah esztétikai nézeteit és ezek
érvényesítésének módozatait. Ez szélsőséges példa, de puhább változatai
éppúgy megállják a helyüket. Egészen egyszerűen: valami nem tetszik, és
ezt elmondom másoknak. Reagáljanak rá, ha akarnak; beszélgessünk róla,
ha más is érdemesnek látja. Még egyszerűbben: a kritika a gondolkodásnak
univerzális aspektusa, működésének elemi mechanizmusa: megkerülhetetlen.
(Vagyis Tarkovszkij sem lép túl rajta.)
Az a mód, ahogyan Balassa a kritikáról ír, Hamvas Béla "módszerére"
emlékeztet. Ez - szempontunkból - abban áll, hogy az írás mindenkori témája
gigantikussá növelődik, amelybe a szerző minden tudását, energiáját, minden
bánatát belepakolja. Amikor Hamvas Beethovenről ír, akkor a zenetörténet
összes többi figurája nevetséges kis klimpírozó nímand, amikor a barátságról
ír, akkor a legvéresebb gyűlölet, a leghalálosabb szerelem is csupán múló
szeszély, amikor az asztrológia igazságáról ír, akkor minden tudomány ostoba,
vak és barom, amikor Dionüszoszról ír, akkor minden más görög isten jelentéktelen
démonocska. Balassa mintha ugyanígy bánna a kritikával, melybe a világ
minden problémáját, szeretetlenségét, elidegenedettségét, bűnét, gonoszságát
belevetíti.
Akárcsak Hamvasnál, a kényszeres nagyotmondás, a "bombasztika" réme
ott kísért Balassa szövegeiben is. Ilyenkor a Balassa-mondat olyan, mint
a varangyos béka veszélyhelyzetben: felfuvalkodik, hogy nagynak látsszon,
nyálkás és nagyon csúnya. Amikor például minden mondatban ott a "minden"
és meg van mondva minden, mint a 197. oldalon: "Minden nagy regényben..."[219],
"Minden igaz műbe...", "Minden alkotói böcsület alapja..."[220]
Nagyot próbál szólni ez a kicsi mondat is: "¶ ¶ ...ezért csöndesen elhárítom
ezt az utolsó kétezer évet. ¶ ¶"[221]
Hadd ne kezdjek példálózni, mi minden ez az utolsó kétezer év és hogy mi
ehhez képest ennek a mondatnak a gesztusa. "Szimfóniái helyenként úgy fújtatnak,
mint katasztrófa előtt álló világvárosok."[222]
Mit mondjak. "Van-e mulatságosabb annál, ha valami oly nagyszabású, hogy
megoldhatatlan?"[223] Nem,
nincs. "A férfibarátság az igazi házasságtörés, igazán intelligens feleségek
tudják ezt, ezért - hagyják."[224]
Tehát a házasságtörések osztályán belül van két osztály, az igaziak és
a nem igaziak. "A férfibarátság az igazi házasságtörés", tehát a nőhöz
fűződő barátság a nem igazi. Az igazán intelligens feleségek csak a nem
igazi - nőkkel elkövetett - házasságtörést nem tolerálják. Milyen furcsa.
Vajon mi lehet az oka ennek? Az a szörnyű gyanúm van, hogy azért, mert
a feleség oly intelligens, hogy (úgy) tudja, azért nem igazi házasságtörés
ez, mert "pusztán" testi, a férfival való pedig szellemi. És hát a szellem,
tudjuk. Ha a fenti gyanú igaz, akkor nővel nincs szellemi kapcsolat. Ennek
pedig az lehet az oka, hogy a nő csak mint test jöhet számításba, mint
szellem nem. (Kivéve természetesen az intelligens feleséget.) Erre enged
következtetni az is, hogy a mondat szerint nem általában a barátság az
igazi házasságtörés, hanem kifejezetten a férfibarátság. De túl a szó szerinti
olvasaton: valószínűleg arról lehet itt szó, hogy Balassa nagyon ki akarta
hangsúlyozni a férfibarátság esetleges erejét és komolyságát. Ennek érzékeltetésére
nyúl a házasságtörés retorikai eszközéhez, aztán - a nagyotmondás kényszerében
- elszáll a metaforával. Túljátssza. Az eredmény: amilyen meghökkentő,
éppolyan üres paradoxon.
(MEGHÍVÁS DIALÓGUSRA?, AVAGY MONOLÓGOK MONOLÓGOKRÓL) A Szabadbanról
szóló kritikájában Margócsy István azt írja, hogy a meghívás gesztusa Balassánál
egyben a kirekesztés gesztusa is: "előre meghatározza, kikeresi (feltételezi)
azokat, akiket szeretne magához hívni". Ehhez kapcsolható Horváth Iván
néhány észrevétele is, miszerint gyakran fordul elő, hogy "Balassa szavainak
fedezetét (...) nem érvelése, hanem jól dokumentált hozzáértése adja...
A szerző álláspontját máskor nem az ő lenyűgöző műveltsége, hanem inkább
az én műveletlenségem támasztja alá".
A kirekesztés olykor totálissá válik és ordítóan elitista. Ilyenkor
a szerző idioszinkratikus varázsigékké tisztult kultúrélményeinek rajta
kívül mindenki más számára követhetetlen logikájú lajstromát bocsátja az
olvasóra, igaz, hogy kárpótlásul a máskor áttekinthetetlenségig komplex
grammatika is letisztul. (A varázsigéket úgyis csak egyvalaki érti - nem
kell többé maszatolni.)
Tekintsük most jelen kritikus egy monológjának egy részletét, amint
a Halálnapló egy monológjának egy részletét olvassa: "Na, akkor
most komolyan. Még egyszer. Odafigyelve, szigorúan. Nem elkalandozni. Tehát:
»[Tarkovszkij]
mégsem Tamást választotta, hanem Leonardót követte; radix sancta.
A Háromkirályok folytatása: Alexander gyújtogatása, Alexanderé, aki Richard
is, Miskin és Lear-bolond is. Az izgága, hebegő szélhámos-had. Sztalker,
meg a nagyot puffanó, repülő szerzetes. Otthontalan, hittel, hitetlenül,
teljesen
mindegy. Ellenben: a Kisember, a Kislány. Miskin zárómonológja, Sztavrogin
gyónása (nem Tyihonnál), Aljosa záróbeszéde egy gyermek hullája
mellett. Mondjuk, egy lány meghal. Mondjuk, Szomália. Bosznia. Minden egy.
Itt vagyunk. Bach szövőszéke, örök másolat, ismétlés, végtelen, csángó
kendertilolás, egy doktor, az örök rágógumi a szájban, megállás nélkül:
rágódni. Firsz és Ferapont. Szonya: dolgozni, dolgozni fogunk, bácsi. Mint
Macondóban a felpuffadt vízihullákkal teli földre hulló eső. Ne feledd,
aznap nemcsak Tarkovszkij hal meg.« Jó, álljunk meg egy pillanatra.
Az'szem, itt már a beavatottak is le-leszakadnak: nemcsak Tarkovszkij
és Dosztojevszkij műveit kell naprakészen, frissenolvasottan ismerni, ki
is kell találni, hogy melyik utalás mire vonatkozik, fel is kell térképezni
a szövegkohézió rejtett rendszerét. De még egy orosz irodalomra specializálódott
tudós sem biztos, hogy kapcsiból tudja, mi van Miskin és Aljosa záróbeszédében,
Sztavrogin gyónásában, miért olyan kurziváltan fontos az, hogy nem Tyihonnál
volt ez a gyónás. És ez még a kisebb feladat: e vérbeli russzistának tudnia
kell, hol van Macondo (pszt! én tudom!), és miért vannak ott a vízihullák,
és hogy hogy jön ez ide. És "Mint"-tel kezdődik a mondat! Fogjatok le.
Mintha bármiféle kapcsolat lenne a vízihullákra hulló esőnek az előző mondathoz,
amely, ha igaz, a Ványa bácsiból van. (És pontosan kéne ismerni
Balassa "rabótaty"-dolgozatát.) Ez pedig Firsz és Ferapont után. Ferapont
atya talán... (nézzük csak meg, igen, az) az az elmebeteg, egzaltált remete
a Karamazovokból, aki megjátssza a szentet és féltékeny Zoszimára,
Firsz neve mintha rémlene, de honnan is? Ja, igen, a Csersznyéskertből
az az öreg szolga. (Nem nézem meg...) S mindez az örök rágógumi meg csángó
kendertilolás után. Hát... Mit mondjak. Milyen Tamásról van szó (a Szent?,
a Hitetlen?). Mit jelent az, hogy Tarkovszkij Leonardót választja. Pontosabban:
követi. Követhetetlen a kurziválás logikája itt is, mint oly sokszor. Ha
a nagyot puffanó szerzetes az Andrej Rubljovból van, akkor talán
kapcsolható Leonardóhoz, aki szintén repülő szerkezetekkel kísérletezett.
De e kapcsolatot kérdésessé teszi az, hogy két - úgy tűnik - teljesen másról
szóló mondat van közbeékelve. Mi az, hogy radix sancta. (Elő a latin szótárt.
Radix: gyökér, [kémiai] gyök. Valami alkimista dolog lesz akkor. Ciki,
hogy nem tudok erről semmit. Biztos valami alapvető. Az arany előállításának
képlete, vagy ilyesmi lehet. Azért se nézek utána. Miért nem ő magyarázza
meg jelentőláncának működését? Hisz elvileg ő az egyetlen, aki pontosan
ismerheti logikáját.) Alexander (a gyújtogatás alapján gondolom: az Áldozathozatalból),
aki még annyi mindenki, miért a Háromkirályok (nagy H-val - cím?) folytatása.[225]
És honnan a fenéből jön ez az izgága, hebegő szélhámos-had. Ki halt meg
még aznap. (Rilke az egyik, az imént megtudtam, de ki még? Tankérem én
készültem.) A Kisember az Áldozathozatal néma gyermeke, aki a végén
megszólal (Balassa ezt néhányszáz oldallal előbb többször is idézi: "»Kezdetben
volt a Szó - de miért, Papa?«"[226]),
a Kislány valószínűleg a Sztalkerből van, de vajon jól emlékszem-e
minden Tarkvszkij-filmre (láttam-e egyáltalán mindet), nincs-e máshol lényeges
szerepe egy kislánynak. Vagy nem lehet, hogy esetleg az a tizenegy éves
lány - hogy is hívják? -, akit Sztavrogin megbecstelenít? (Persze itt be
van kapcsolva Csehovtól Márquezig mindenki, úgyhogy reménytelen a desifrírozás.)
Ki az a Richard? (Shakespeare? Vagy ez csak a Lear miatt jutott eszembe?
Magyarul á-val szokták írni. Vagy azt jelzi, hogy ő angolul olvasta? Tud
angolul? Nem, ha Shakespeare lenne, megmondaná - megmondaná? -, hanyadik
Richárd. De lehet, hogy az Áldozathozatalban van egy Richard. De
lehet, hogy nem is így írják a svédek. Hoppá: Wagner?) Bach szövőszéke,
csángó kendertilolás, egy doktor, örök rágógumi[227]?
Ismétlés, végtelen?
Nem, ez sok. Ennyire bunkó vagyok?
Meglehet. De nem rokonszenvezem ezzel a következtetéssel. Úgyhogy
nézzünk inkább egy másik után."
(Említésre érdemes, hogy a fenti monológ szubjektuma egyáltalán nem
a legrosszabb olvasója Balassa utalásainak. A Balassa számára meghatározó
alkotók és művek nagy része az ő számára ugyanolyan meghatározóak, nevüknek
vagy műveiknek puszta említésére is reagens. De nem oldalakon keresztül.
Viszonylag jól ismeri műveiket. De nem kívülről - amit a Halálnapló
címszószerű, varázsigeszerű recitálási technikája követelne tőle.) Tehát
a másik következtetés: a Halálnapló gyakran a dialógus elemi esélyeit
sem teremti meg olvasója számára. Asszociációs technikája az álmokéra
illetve az álomfejtésére emlékeztet. Ezt, úgy tűnik, Balassa tudatosan
alkalmazza e művében. Ugyanakkor arról a legalapvetőbb tényről nem vesz
tudomást, hogy az ilyen asszociációrendszer, jelentőlánc, bár anyaga a
mindannyiunk által beszélt közös nyelv és kultúra, mégiscsak lényegileg
egyedi, sajátszerű, személyes. Senki más nem tudja megfejteni a másik álmát,
csak az álmodó. Ugyanakkor közölhető a legegyedibb, a legsajátosabb, a
legszemélyesebb is, csak magyaráznia kell: amit önmaga felé, a monológban
elég egy címszóval jeleznie, azt a másik felé, a dialógusban ki kell fejtenie.
Balassa legtöbbször elmulasztja ezt. Szájából a "dialógus" szó: hamis varázsige.[228]
Az olvasó iránti legelemibb "szolidaritás" hiányzik a szövegekből.
Az utolsó szavak körül álomról szóló részeinél ismét csak a jól
ismert probléma: záporoznak a magyarázatlanul és közvetítetlenül egyéni
jelentések és szimbólumok. Záporoznak a műveltségelemek, melyek egyikét-másikát
ha felismered is, nem a felismerés hiú örömét érzed, hanem annak még hiúbb
kitagadottság-érzetét, hogy mennyi allúzió és idézet lehet a szövegben,
amit nem veszel észre; hogy nem tudod pontosan, mit olvasol. Záporoznak
a mondatok, amelyeknek majd mindegyikével, majd minden részletével, még
a névelőivel is vitatkoznál: az álom számomra nem az, amikor minden és
mindenki együtt van. Az, hogy mit gondol Balassa az álomról, azért fontos,
mert annak "technikáját" a Halálnaplóban tudatosan alkalmazza. Alapvetően
jungiánus módon gondolja el, főként a tudattalan numinózus, kollektív rétegének
feltételezésében. "Mi az álom? ¶ Amikor minden és mindenki együtt van.
Amikor mind egy... Az álom: fájdalommal emlékezni a Föld sohasemvolt korszakára...
Az álom: tenger mélyére költözni, ott lakni. Személytelenül magányos, boldog
fájdalom és óceán az álom. Hazatérés, tagolatlan megsemmisülés, miként
a szerelem tenger-mindensége, ami a semmihez közelebb van, mint bármihez."[229]
Ám aki hisz Jung kollektív tudattalanjában - mert ez hit kérdése, tudás
aligha érhet el eddig -, az nyilván nem torpan meg jungianizmusában az
individuáció tételének elfogadása előtt, annál is inkább, mert ehhez ráadásul
a tudás is elér: minden álomfejtés alaptapasztalata, hogy az álom viszonylag
legbiztosabban megfejthető vonatkozásai mennyire egyediek és individuálisak,
értelmük közvetlenül mennyire nem elérhető a másik számára. Az álom "ősi
egysége" ráadásul Balassánál az ébrenlét harcos individualitásával, az
elidegenültként elgondolt szabadsággal áll szemben. De az elidegenültség
- gondolom én - nem különleges társadalmi formációk külsődleges hatása
a szubjektumra, hanem a szubjektum létrejöttének a módja, kitörölhetetlen
traumája és társadalmi létének feltétele. Mi sem beszédesebb, mint hogy
a legerősebb unió-élmények ek-sztatikusak: "magunkon-kívül-lét jellegük"
van. Ráadásul az uniómisztika beszéde általában "karizmatikus", paradox
módon a legkevésbé közös nyelv. Talán az álomnak mint az ősi egység, a
"világlélek" megnyilatkozásának ez az elképzelése vezeti Balassát arra
a tévhitre, hogy alapvetően, "mélyen" mindenki nagyon jól érti szövegeit.
Az egoizmusgyűlölet, mely Balassa szövegeinek visszatérő eleme, és a
paranoid szignifikáció, mely mintaszerűen jelenik meg írásaiban, különös
kombináció. A paranoiditás lényege ugyanis, hogy a világ minden jelentése
és minden jelentősége az énben fut össze, rám vonatkozik. Világlátása
a kiváltképpen egoisztikus. Ha Balassa Borges fényképét nézegeti, akkor
tuti, hogy a nagy argentin napjai meg vannak számlálva. És láss szinkronicitást,
Borges néhány nap múlva meghal. "Mint utóbb kiderül", amikor Tarkovszkij
végső haláltusáját vívja, Balassa nem tud aludni, aztán mégis, mert "hirtelen
hajnali ébredés csap le rá", "csillapíthatatlan éhségérzettel kísérve",
eszik, és éppen akkor hal meg a nagy orosz. Egy budapesti reggeli
és egy párizsi halál koincidenciájának csodáját talán akkor értékelhetnénk,
ha a reggeli mint lényeges, jelentéses mozzanat a műben elő lenne készítve.
Így erre a "hihetetlen" "együttállásra" csak azt tudja mondani az ember:
éppen reggeliztél, édesapám? Nem valami nagy koincidencia. Ha mondjuk éppen
a Solarison vagy álmodban, vagy éppen leég a házad (ld. Áldozathozatal),
az igen. Pilinszky egy négysorosának címe és Beckett halálának dátuma ugyanaz
a nap. (December 22. Ceauescu bukását nem említi.) Sag schon. Annyi a nagy
ember, és ezek mind születtek és meghaltak valamikor. És a nagy események,
de mennyi, és mindnek van egy időpontja. November hetedikén például nemcsak
a nagy októberi ezmegaz volt, továbbá (a hagyomány szerint) Platón születésnapja,
hanem a nyolcvanas években a pécsi egyetem filoszainak hagyományos tanár-diák
futballmeccse. De a legsúlyosabb az Együttállások című szöveg, amely
efféle egybeeséseket hosszasan lajstromoz. Ám a másfajta elmebetegségre
hajlamos olvasó (mint jómagam is), rosszindulatúan és gonoszul szemléli
ezeket. "Két nap híján egy év múlva", "éppen huszonnyolc nappal, négy héttel
előbb", "pontosan 31830 nap" stb. sorjáznak a pontatlan és összefüggéstelen,
de végtelen pontos és jelentőségteljes egybeesésként számon tartott dátumok
és események: nagy összefüggések ezek. Minden "elképesztő" összefüggés
bejelentését egy "természetesen"-nel (néha "naturalno") spékel meg. 3 óra
49 perc híján pontosan 17 egész 11/23 nap múlva felhívott telefonon az,
akinek ha a születési dátumának számjegyeit összeadjuk, kivéve a hónap
második számjegyét, aminek köbgyökét adjuk hozzá, és az év harmadik számjegyét,
melyet az így kapott szám után írt tizedesvessző után írunk - akkor ez
a két szám "természetesen" ("naturalno") megegyezik. Pontosan. Na
jó, ezt hagyjuk abba. Végül is ez sem megvitatható. De talán ilyesmikkel
nem kéne igénybe venni az olvasó arasznyi létének oly gyorsan múló, drága
idejét.
"¶ ¶ [1] Egy vidéki színész: Világéletemben bohóc akartam lenni. Végre
az lettem. Nem bírom elviselni. - Szívem, mindez nem így van. Ócska,
csaló pojáca. Álláspontom végleges. (Egy tigris szótárából, lehet rókalelkű
farkas is.) ¶ [2] Aszály, ártér, szikes felföld. Kicsi apálya: kicsi apája.
Mindig az apák kezdik, a végtelen, szeles síkon, mindig. Hogy fújnak! ¶
[3] Én: sok hülye. (Ridegebben, kellemetlenebbül, megúszhatatlanul.) ¶
[4] Ludwig Wittgenstein folytatólagos, társas formában áthagyományozódó
félreértése és használata, mint egy rossz kultúrfélre. Ha, akkor hallgatás.
¶ ¶ [5] L. levele Kierkegaard-ról; ha volna mit felelnem neki, nem írná
meg őket. (Mozart-parafa a tanítvánnyal, avagy a kitömött enyveskezű visszalopása.)
¶ [6] »Fiam, ez a megoldás« - kicsi, régi öcsém felejthetetlen kézmozdulata
elefántkord-nadrág vásárlása közben, a NATO-üzletben, a Wilmersdorferen.
¶ [7] Vízágyú helyett vízágy, írónőt csinálni egy íróból - un baccio?
(Cosí, I. felvonás finálé) ¶ [8] Egy végtelen telefon, melynek két vége
van. Nincs. A tanár úr/nő felfalása (szóló és vegyeskantáta). Mindez nem
így van. Csillogó szemű butákkal vesződni, az igen. ¶ ¶ [9] »Nem azért
mondom, de bejöttem!« (Márton László: Carmen) Mi a te fiaid vagyunk, és
te mégis számítasz a hűségünkre? (Apokrif Péter-irat)"[230]
stb.
A már említett problémák itt is. Műveltségelemek funkciótlan villantásai.
Nem létezik tökéletesebb példánya a "rossz kultúrfélre" kitűnő és valóban
költői erejű neologizmusa által megteremtett speciesének, mint magának
a teremtő szentenciának az első tagmondata ([4] bekezdés). A species nagy
érzékenységre valló felfedezése és bírálata és - ugyanabban a mondatban
- e sokezredik példányának előfordulása, valamint az önreflexió meghökkentő
hiánya egyenesen dühítő. Ismét nem mondja meg, pontosan miről beszél, minden
odavetett megjegyzés, "címszó"-mondat csupán egy kifejtetlen, magyarázatlan,
bennfenteskedő, mindazonáltal ellenőrizhetetlen kultúrfélre. Mi
az, konkrétan, amiben folytatólagosan, társas formában áthagyományozódva
értjük félre és használjuk Ludwig Wittgensteint, könyörgöm, Mester, árulja
el, szabadítson meg bennünket végre makacs tévedésünktől! Idioszinkráziahegyek.
Csupa egyedi, semmi különös. Egymás hegyére-hátára hordott kultúrtörmelékekkel
való üzérkedés a hiúság vásárán. "Cosí, I. felvonás, finálé." Oké, mindent
értünk. Világos. Értünk a szóból. Nem tehet róla a maestro. Őneki ilyen
csupa-szubtilitás az asszociációs bázisa, ehhez én nem érhetek fel, gondolja
a szegény gyalog olvasó (és tovább zúg benne aznapi dallamtapadása: Tipi-tapi
dínó). "Un baccio" - a lelkiismeret parancsára megnéztem az olasz
szótárban, és megtudtam, hogy ilyen szó nincs. Olyan van, hogy "bacio",
egy c-vel. Azt jelenti: csók. Néha a legnagyobb Maszter is eltéveszti.
De tekintsünk most el egy újabb "elemző", vagyis vaktában tapogatózó
monológtól. Itt még körülményesebb lenne, mint az előző idézet esetében.
Egy dologra hívnám csak fel a figyelmet: az új-bekezdés és a sorkihagyás-új-bekezdés
alkalmazásának szemfényvesztésére. Túl azon, hogy egy bekezdésen belül
is olykor igen-igen problematikus a mondatok minimális szemantikai konnexiója
(pl. az [5] vagy a [9] két mondata között, vagy a [8] bármely két mondata
között), a sorkihagyás-új-bekezdés blokkokat hoz létre, mely azt sugallja,
hogy a blokkokon belüli bekezdések valamiképp összetartoznak. Az enunciáció
szintjén "kohéziót" teremt, amit az enunciált folyamatosan megtagad - illetve
elmulasztja feltárni a kohéziós kötéseket. Így ismét csak az az érzése
támad az olvasónak, hogy túlságosan kényelmesen, türelmetlenül, felszínesen
olvas; sőt, ha nem reflektál mindezekre, még azzal is vádolhatja magát,
hogy nem képes valamire, amit a szöveg evidenciaként vár el tőle, hogy
földhözragadt, nem eléggé érzékeny. Ami evidencia: hogy nem eléggé művelt.
A legdurvább szövegrészt terjedelme miatt nem idézhetem (amit nagyon
sajnálok, mert az az érzésem, hogy "legdurvább" kritikai megjegyzéseim
sem érhetnek nyomába az idézetekből sugárzó meggyőző erőnek). A (mi
történt aznap délelőtt? nem tudom. "Mi a magyar") című szövegről van
szó, a 281-2. oldalon található. Érdemes megnézni. Borzalmas tetszelgés.
A fenti zeneértő magakelletések (Mozart-parafa és kitömött enyveskezű,
un baccio, Cosí, a tanár úr/nő felfalása mint szóló- és vegyeskantáta...)
egy hosszan kígyózó, visszatetsző változata. Nem vagyok zeneszakértő (sem),
de szerintem így nem lehet zenét hallgatni. Mert aki így hallgat
zenét, az nem a zenét hallja. Csupán önnön zenei műveltségének elhallgattathatatlan
visszhangját. Az auditív Narkisszosz esete. Adorno halhatatlan zenei tanulmányának,
a Fétiskarakternek[231]
egy betoldása lehetne, ahol a regresszív zenehallgatás típusait sorolja
fel: a "jitterbug", a "barkácsoló" és a "tiptop fickó" mellé negyediknek,
mint "bennfentes nárcisz". Ezek közös jellemzője, hogy magának a zeneműnek
a helyébe, "használati értéke" helyébe valamilyen más, fétisjellegű dolog,
valamilyen "csereérték" lép. Jelen esetben a zenei szakértelem, a lehengerlő
profizmus, a tökéletesen otthonos insider-öntudat narcisztikus önélvezete
az, ami a műélvezet helyébe lép.[232]
Majdnem ugyanezeket lehet elmondani az egyébként meglepően jól olvasható
Molto
moderato végéről is (függelék: alla breve. emlékezés egy előadásra)[233],
de súlyosbítja (?) a helyzetet, ha az ember olvasta Kierkegaard ugyanezen
tárgyú (Mozart: Don Giovanni) előadását.
A nyíltabban szépirodalmi próbálkozások gyengék. (Pl.: Dalmű)
Az Opera prosecta című hatoldalnyi betűsorról nem beszélnék.
De van jó (jobb) is. Jó az "1392" Áldozathozatal-elemzése, a
Rövid
tanfolyam eleje (villanások a birodalmi hétköznapokból), jó a Moszkva
téri vízió vagy álom és jó a Tarkovszkij filmjeiben szereplő alapmotívumok
(víz, korhadás, némaság, tűz, az ember prométheuszi-titáni barbársága stb.)
elemzése. Pontosabban nem is elemzések ezek, mint inkább hozzákapcsolódások,
továbbgondolások. A Zenelecke kompakt szöveg. A Molto moderato,
az Operarészletek könnyebben olvashatók. Visszafogottabbak, koncentráltabbak.
Nem tudom, van-e nehezebb, veszélyesebb dolog, mint zenéről beszélni. De
a leginkább talán a Charlottenburg című szöveg sejteti meg velünk,
milyen lehetne a sikerült Halálnapló. Egyszerű lenne. A legbonyolultabb
dolgokról is egyszerűen beszélne. Lehet. Tudna beszélni a halálról is,
csak úgy, beszélni, nem kötelező lelkiismereti penitenciaként, rettegve
a "mélység" és nagyotmondás kényszerétől, és idegesen a semmitmondás és
hiteltelenség rémétől. Nem henteregne állandóan a giccs és az apokaliptika
dagonyájában. Huzamosabban tudnánk hallgatni, amit mesél, mert éreznénk,
hogy nem akar mindenáron megdöbbenteni és végső mondatokat mondani, s végre
oda tudna/tudnánk figyelni arra is, amit mond, nemcsak a tonnás manírra,
mely minden energiáját/energiánkat felemészti. És amint így mesélne, menne
magától a szöveg, fel is tudnánk pillantani, mert szellemének fénye nem
lenne immár oly vakító; épp csak annyi, hogy fényében új megvilágításban
láthatnánk ezeket a fontos dolgokat - mert a Halálnapló kivétel
nélkül fontos dolgokról (próbál és nem tud) beszél(ni).
(KATASZTRÓFA) 1986-ban a Challanger "egyenesben felrobban", nem sokkal
később Csernobil, haldokolni kezd, majd meghal Andrej Tarkovszkij, Balassa
Péter pedig belekezd a Halálnaplóba. Megannyi katasztrófa.
A Halálnapló alapmondandója, hogy talán '79-től, de '86-tól biztosan,
valami megváltozott a világban, végérvényesen és jóvátehetetlenül; hogy
"azóta" egy alapvetően más világ zajlik, amely a történelem minden eddigi
korszakától radikálisan eltér. A változásról szóló minden mondat értékelés
is egyben: Balassa pozíciója és otthona a régi világ. Ami most zajlik:
apokalipszis, katasztrófa. Valami nagyon fontos kihalt a világból. Ezt
a haldoklást és halált testesíti meg Tarkovszkij életműve, haldoklása -
Balassa ennek hatására kezdi el írni a Halálnaplót - és halála (1986).
De egyéb jelekből is kiolvasható a "posztmodern kor" - mert nagyjából erről
van szó - apokalipszise, ami, mint tudjuk (így mondják), csak a "modern"
felől
apokalipszis, a Nyugat alkonya, a létfeledettség világéjszakája, a felvilágosult
ész csődje, a történelem halála és a többi. A Challenger-katasztrófa, a
csernobili katasztrófa, a fenyegető ökológiai katasztrófák, az ember titáni
világhódítása és kielégíthetetlen uralomvágya a természet és más emberek
felett, a Kép győzelme a Szó felett, a mindent annektáló vizualitás, az
idő végzetes felpörgése, a hihetetlenné, a valótlanná, a videoclippé vált
világ. Ilyenkor fog a legvastagabban a ceruzája, az operai valószerűtlenségdagálya
ilyenkor mos el mindent, a prófétai hevület ilyenkor dallja a legpatetikusabb
és legripacsabb áriáit. Ilyen például A nyolc miközben vagy A
terv nélküliség kitervelése című szövege.[234]
Balassa alapvetően a "modern" értékeit és beszédmódját részesíti előnyben,
de van, amikor "posztmodernéit", bár meglehetősen klisészerűen. Gyanítom,
hogy csak szekundér (...n-edleges) információk alapján tájékozódik
ezirányban. A tudattalan nyelvi működésének a filozófiai diszkurzusba emelése,
a szójátékokat provokatívan "értelmesnek", jelentőségteljesnek tekintő,
a nyelv alapvető metaforicitását hangsúlyozó beszéd - melyet Balassa mindig
újult erővel kísérel meg beolvasztani alapvetően impresszionisztikus, rendkívül
teátrális stílusába - alighanem Lacan és Derrida nyomdokain próbál járni.
Ugyanakkor Balassa tipikusan a "misztagógok" "újabban meghonosodott apokaliptikus
hangnemében" kiáltja jeremiádáit, akár a "modern", akár a "posztmodern"
pozícióját keresi. ("Balassa kritikai pozíciója a metafizika rögzített,
ahistorikus és transzkulturális igazságfogalma közelében található, az
általa többször átértelmezendőnek, fölülbírálandónak tartott gondolkodástörténeti
korszak, a logosz korához és nagy elbeszéléséhez kötődik"[235]
- írja Simon Attila.) A látványról és a totális szimulációról szóló általánosságok
McLuhan, Baudrillard és Virilio témáit idézik. Nem derül ki, csak gyanítható
Balassa ezirányú olvasottsága. Mindenesetre erőltet bizonyos ismert és
a menő filozófusokra utaló tematikákat és emellett hatalmasan inkonkrét.
Balassa soha nem nevezi meg a forrásait, még akkor sem, amikor nyilvánvalóvá
teszi, hogy konkrét utalást követett el - de ki nem ejtené a nevet, művet.[236]
Ennek sok előnye van. 1.) Amikor egyértelmű, hogy kire utal, ezzel bemutatja,
hogy mily tájékozott; ám 2.) mindig nagyon homályos, konkrét hiányosságokban
és tévedésekben így nem érhető tetten.[237]
Amikor nem egyértelmű, hogy most valaki kurrens menőre utalt, akkor nem
kell vigyázni, hogy téved, hogy ismeretei hiányosak, bármit mondhat, viszont
adott esetben 3.) eladhatja magát mint az érzékenyt: lám, ő is az eldönthetetlenség
körül matat, akárcsak Derrida. Emblematikus Balassa következő mondata:
"Vagy-vagy, vagy pedig és?"[238]
Micsoda poézis. Az enunciáció lenullázza az enunciáltat. Azt mondja "vagy
p, vagy q a helyes" (ahol p a vagy-vagy-struktúra, q az és-struktúra),
ám a mondat igen szellemesen prejudikál a döntésben, amennyiben struktúrája:
p. Vagyis gyakorlatilag egy olyan helyesség kritériumait alkalmazza, amelyre
elvileg rákérdez. A szövegkörnyezetből nem dönthető el egyértelműen, hogy
a paradox szerkezet naivan vagy reflektáltan íródott (ez hiba, mert a naivitás
felé tolja az értelmezést), az azonban egyértelmű, hogy Balassa gondolkodói
attitűdje inkongruens a felfüggeszthetetlen, örök és-ekkel működő derridai
stílussal. Ennél sokkal határozottabb és erőszakosabb, mert bizonytalanabb
és kétségbeesettebb. Balassa nagyon nagy válságban van/volt. És a Halálnapló
semmit sem mozdított ezen az állapoton.
(PRODUKTÍV OLVASAT) A fenti szövegek mind egy improduktív olvasatot
képviselnek. Álljunk tehát elő egy pozitív javaslattal is.
Emlékezzünk az érvre a képzavar kapcsán. Extrapoláljuk a katasztrófára.
Ne habozzunk levonni e radikális esztétika következményeit. Tételezzük
fel, hogy a progresszív művészet belesimul a kegyetlen és csúnya világ
egyetemes simulacrum-rendszerébe. Vagyis katasztrofálisan rossz világban
katasztrofálisan rossz művet kell írni. Máris kész az új irányzat. Adjunk
neki nevet és hirdessük, mint a recens menőt. Várjunk egy kicsit, hátha
támad egy szolidáris, affirmatív beállítódású, alapvetően a szeretettől
vezérelt kritikus, aki bábáskodik felette.
"Minden víz." Ezzel a sületlenséggel indul a filozófia története. És még
mindig nem ért véget. Itt van például Nádas Péter Esszék című könyve,
az is efféle. Nem is annyira a víz miatt, az még inkább a mitológiához
tartozik, mégcsak nem is a (magyarban nemlétező) kopula miatt, bár ez már
közelít, hanem az univerzális kvantor miatt. Az értelmezésvágynak ezen
extrém megnyilatkozása miatt. Az univerzálék mindig[240]
isteni pillantást implikálnak. A kopula azonosít, az értelmezés
megesik.
Veszek egy fogalmat, mindent ehhez érintek hozzá és mindent értek. Értelmezés,
értelem, értés, érzés, érték, érvény, érdem, érdek, érés, érkezés, értekezés.
Érintés. Minden érintés. Hozzáérintek egy dolgot egy másikhoz. Mitől azonosulás
ez. Fedésbe kerülnek, mint a kopulációnál. Összeolvadnak, mint egy eksztatikus
szeretkezésben. Metonímia mint unió. Aztán vannak a kategóriák, mint valami
természeti jelenségek. Extenzióik határozott kontúrú, mindörökre elkülönített
halmazok, az unió legcsekélyebb esélye nélkül, illetve pont ez a létmódjuk,
hogy ezt megakadályozzák, hogy ne zavarodjon minden össze, hogy ne legyen
minden egy. Intenzióik tiszták és világosak. Van például az, hogy francia.
És van a német. A francia, értsd: minden francia, szükségképpen ember,
és csak véletlenül francia. A német pedig német. Németh László is, csak
ő magyarban. A "franciák gondolkodása és viselkedése összhangban áll a
világszemléletükkel" (említett könyv, 218. o.), "míg a németek és a magyarok
gondolkodása és viselkedése inkább olyan, mint azé a neurotikus emberé,
aki nem tud összhangot teremteni az érzékelése, a gondolkodása és a viselkedése
között, s ezért egy kényszerképzet lesz a világszemlélete." (uo.) Zutty.
Én milyen is vagyok. Nem merek semmit se válaszolni. A Helen című
írásában Nádas elsősorban arra próbál válaszolni, mi a német. Amikor először
jártam Németországban, azt figyeltem önkéntelenül is, hogy ezek voltak
azok. Meg akartam érteni, hogyan volt az akkor lehetséges. Nagyon
sokmindent megtudtam, és nem tudtam meg semmit. Egyre inkább hajlok arra,
hogy ez a válasz. Hogy erről nem lehet tudni, mert nincs benne semmi szubsztanciális.
Esetleges és kiszámíthatatlan. Ha mégis megragadható valami, az sem jelent
semmit. Miért lenne a jóval a háború után született Andreas K. hamburgi
vagy Ricco D. lipcsei barátomnak több köze Hitlerhez, mint nekem Szálasihoz,
egy olasznak Mussolinihez, egy franciának Pétain-hez, egy grúznak Sztálinhoz,
egy románnak Maniuhoz és így tovább. Ezek persze mindig egyúttal kultúr-,
politikatörténeti, tömegpszichológiai stb. kérdések is, amelyek gondolatmenetükben
félelmetesen hasonlítanak a fasisztoid logikákra. Az amerikaiakat általában
sokkal fasizálhatóbbnak érzékeltem, és mégis. Mégse. A legtávolabb vannak
tőle. A legszabadabbak, a legkegyetlenebbek, a legszentimentálisabbak.
Persze csak énutánam. Meg Tristan Tzara után, meg Nasztaszja Filippovna
után, meg általában a "szörnyen érzékeny szlávok" (Hrabal) után, az írek
után, és a kama(s)szok után, amíg ki nem haltak. Magyar vagyok vagy dán,
fiú vagy lány, fehér vagy kreol, homo vagy hetero, makacs vagy szeszélyes,
esetleg mindegyik vagy egyik sem, miért feltétlenül démon ez, miért nem
egyszerűen keretfeltétel. "A klasszifikáció fáján terem a bűn almája" -
mondja Edmund Leach. Az általánosítást, minthogy a nyelv alapművelete,
úgysem tudjuk kikerülni, de érdemes-e nagyon ráizgulni a nemzetkarakterológiákra.
Nem jobban működő gyakorlati törvény-e az, hogy mindig csak X és Y van,
ekkor és akkor, itt és ott, ilyen hangulatban, olyan körülmények között.
Ne legyen néplélek. Vagy legyen, de ne legyen állandó és általános. Legyen
néhány előírás, de ha lehet, ne legyenek ilyen leírások, mert ezekből annyi
minden következne. (Karinthy: "A zsidók csalnak - üldözzük a zsidókat!
Üldözzétek a csalást - ha igazatok van, annál rosszabb a zsidókra!") A Sors
és technika című írásból arra derül fény, mi az, hogy Kelet-Európa
és mi az, hogy Nyugat-. Hogy viselkedik az egyik, hogy a másik. Mind
az egyik, mind a másik. Nádas szinte minden írásában megteremt egy
vagy több démoni dualitást és ezekkel viaskodik, illetve egymással háborúztatja
őket. Az Isteni rész, emberi egész című írás például igen érdekes,
ugyanakkor szinte megfojtja őket ez a dualizmusgyártó kényszeresség. De
ezen túlmenőleg is, különös dolog, szinte képtelenség, hogy kapcsolódni
próbáljak hozzá. Egészen megdöbbentő, hogy mennyire távol áll a gondolkodásmódom
Nádasétól, úgyszólván nincs kijelentése, ami közös alapot teremthetne,
akárcsak egy éles vitához is; ehhez néhány közös vélekedés is szükségeltetne.
Amiket például ebben az írásban a szerelemről mond, azok oly mértékig különböznek
attól, amiket én gondolok, mintha nem egy nyelvet beszélnénk. (Ennyit a
diszkurzív kifejtés hiányáról.) A Nádas által másutt is kultivált módszer,
a dualizmusok felállítása, egymással való összefüggésbe, párhuzamba állítása
szervezi az írást. Jelen esetben az alkatot a környezet szempontjából megítélő
és a helyzetet az alkat szempontjából megítélő gondolkodás kettőssége,
az analitikus/organikus (igen-igen homályos és kifejtetlen) fogalompárja.
A Sors és technika párrendszere is igen nagyvonalú: sors/technika,
physis/nomos, nyugat-európai/kelet-európai, sorsát alakító/sorsára hagyott
ember, utópiaundor/utópiahiány, nem beszélve az esszé elejének hosszadalmas
felsorolásairól. Szimpatikus, hogy Nádas sosem adja alább annál, hogy a
legvégső kérdéseket válaszolja meg. Ugyanakkor a világ mindenáron való,
végleges elrendezésének erőszakja uralja a szövegeket, s a nem kevésbé
erőszakosan önmagára oktrojált gőtei-tomaszmanni imidzsből fakadóan, túl
tiszta, túl szimmetrikus, túl egyszerű, túl közhelyes képleteket kapunk.
Az általánosítások pont azokat a dolgokat hagyják figyelmen kívül, amik
az én érdeklődésemet fel szokták kelteni. De szinte minden sorban. "Első
pillantásra mindenkiről megállapítjuk [...], szép e vagy csúnya"
(140. o., kiem. tőlem). Hm. Én döbbenetesen el tudok veszni egy arcban,
ítélőképességem abszolút nulla fokáig, de más testrészek szépsége vagy
csúnyasága is zavarba tud ejteni, hát még ha bekalkuláljuk a közönséges
esztétika és a közönséges szexus inkongruenciáit. "[...] a gyöngeséget
és az erőt, a szelídséget és a durvaságot mindenki meg tudja különböztetni
egymástól" (141. o., kiem.: ua.). Nádas esszéinek például legagresszívebb
vonásának az állandó többes szám első személyt érzem, amit, ha egy kicsit
figyelmesebb lennék, nyilván az állandó konszenzusképző szándék megnyilatkozási
formájának látnék, ugyanakkor a tézisek határozottsága, szokatlanul magas
száma és általánosság-foka éppen figyelmes olvasóját akadályozza leginkább
a közös gondolkodásban. "Az alkat közvetlen kapcsolatban áll a világegyetem
természetével, amivel a környezet csak közvetett kapcsolatban állhat. Az
analitikus gondolkodás ennek megfelelően azt kérdezi, hogy milyen ember
ő, az organikus gondolkodás viszont azt kérdezi, hogy ki ő; az analitikus
gondolkodás a történetével foglalkozik, az organikus gondolkodás a helyzetével,
az előbbi a feltételekkel, az utóbbi az állapottal." (145. o.) Nem tudom,
nekem van-e alkatom, nem tudhatom, hogy kapcsolatban áll-e a világegyetem
természetével, amiről szintén nem tudom hogy micsoda. Ebben az az érdekes,
hogy korántsem arról van szó, hogy nekem nem érdekesek azok a problémák,
amiket
a fenti jelölőkkel szoktunk címkézni: én, világ(egyetem), ezek közötti
kapcsolat. Tényleg érdekes dolog ez, sokmindent mondtak már erről, és még
nagyon sokat lehetne mondani. Nem tudom megállapítani, hogy az én
gondolkodásom a nádasi definíciók szerint "analitikus"-e vagy "organikus",
azt hiszem, mindkettő, már csak azért is, mert valakinek a történetét a
helyzetétől a legvadabb absztrakciós műveletekkel sem tudnám elkülöníteni,
vagy a feltételeket az állapottól, amiként alkat és környezet összjátékát
is csak folytonos egymásrahatásukban tudom elgondolni. Szintén az egyik
legizgalmasabb kérdést, az én identitásának kérdését kerüli ki az a rémisztő
gondolat (vö. a kitűnő Született gyilkosok c. filmmel), hogy "az
alkatnak nincsen se gyerekkora, se felnőttkora, hanem állandóan összefüggő
tulajdonságai vannak" (148. o.). Az alkat változhatatlanságának tétele
ügyesen megspórolja önmagunk megértésének bevégezhetetlen feladatát; egyébként
pedig a felelősség elhárításának is a legkitűnőbb fel-tétele. Ez a szubsztancializmus
a narcisztikus ego, a tökéletes gyarmati függőségben élő felettesén és
a megnyomorított - "szublimált" - Az összehangolt hadművelete; a mondat
a "modern" individuum "integritásáért" vívott harcának jelszava lehetne.
Ez az integer individuum, félreismerve a vágyat, mindent örök és elvehetetlen
birtokká akar tenni: intézményesíteni akar; tudását (enyém a státusz; akadémista/nóbeldíjas
leszek, ha nagy leszek), vagyonát (ettől még a fehér is fekete lesz; rendőrségem
megvédi, azért fizetem), kapcsolatait (igen vagy nem?, enyém vagy holtodiglan;
ma mintha kicsit túl kedves lettél volna X-hez, nem gondolod, édes?), humanizmusa
legelsősorban is azt írja elő, hogy bármely ilyen egésztárggyá (M. Klein)
szervezett személy iránti tisztelet kötelező, feltéve, ha az ő tisztelete
is feltétlen személyem mint egésztárgy iránt. Ahogyan most beszélek itt,
összevissza, úgy olvastam az Esszék egyes darabjait is. Egy pillanatig
nem élveztem őket, az érdekes írások idegesítettek, az unalmasak szintén,
aztán elérkeztem az utolsóhoz: az elsőhöz, a Hazatéréshez. (A Burok:
Ø.) Már ahogy kezdődik: "Ezerkilencszázhetvenhárom őszén Berlinből Rostockba,
majd onnan Warnemündébe utaztam. Az égvilágon semmi dolgom nem volt se
itt, se ott. Nem ismertem senkit, engem se ismert senki. A tengert akartam
látni, s a kedélytelenül új szállodadoboz tizedik emeletéről néztem a tengert.
¶ Majdhogy hullámtalanul nyugodt volt a víz, az ég súlyos, borult, a levegő
nehézkesen párás. Az étteremben ízetlenek és unalmasak voltak az ételek.
Éjszakánként már fagyott. ¶ Október utolsó hónapjaiban lehetett ez" stb.
Tökéletes. Itt szólal meg tisztán az a nagyon gondosan kimunkált nádasi
hang, ami a többi írásban számomra csupán a kiegyensúlyozott apollóni bölcs
pózának modorosságáig jut el. A vége egyébként ennek is nagyon rossz, a
kötet egyik mélypontja (amikor megmondja, milyen "a tisztességes mondat",
brrr...) - de ha csak ezt az egy esszét írta volna Nádas, akkor. Akkor
mi lenne. Akkor szerintem sokkal jobb lenne neki is. Hát még ha a többit
is ezzel a "metódussal" írta volna. Vagyishogy nem azt akarná megmondani,
általában, hogy hogy van a világ, hanem hogy ő hogyan volt, mi foglalkoztatta,
mit csinált, mi volt a baja és hogyan akarta megoldani. Mennyivel több
mindenre
lehet rájönni ebből. Több az érzéki elem. Immár a saját - Nádas kedvenc
dualizmusával szólva - "képzeletemre és tapasztalatomra" is hagyatkozhatok,
nem csupán az önkéntes paidagógoszra az elvont univerzálék labirintusában,
várva a nagy beavatásra, sohasem lépve át Proszerpina küszöbét.
Itt azonban van megismerés, itt lehet azt mondani: aha, tényleg. Vagy lehet
iszonyúan akarni kapcsolódni hozzá, beleszólni, mesélni, megmagyarázni
neki, amit láthatólag nem ért, és persze én értem, még azt is lehet mondani:
hazudik, de ez már nem morális kategória, azt jelenti, dolgozik az agyam,
érdekes, amit mond, én is írni akarok. ("Alapjában a festészet kérdése
a következő - írja Barthes Cy Twombly festészete kapcsán -: »Akar-e a Twomblyéhoz
hasonlóakat csinálni?« Mint a létrehozás alanya, a szemlélő a saját képességei
iránt kezd érdeklődni.") Hogy például miért "ízléstelen" (23. o.) az igazság.
(Ez utóbbi fogalomhoz most nem készítünk lábjegyzetet.) Hogy a Nádas
Péter címkével ellátott megragadhatatlan lényre gyerekkorában többször
rászól az apukája, hogy ne maszturbáljon, és, akaratlanul, persze, de nem
véletlenül, persze, az Atya halálának pillanatában éppen törvényt sért
a Fiú. Mi következik ebből. Az, hogy el kell égetni az írást. Az, hogy
évtizedekkel később mégis le kell írni, bebizonyítandó, hogy nem a félelem
égette el. Az intimitás publicitása gyűlöletet kelthet abban, aki oly kétségbeesett
szükségét érzi annak, hogy elmondja mindenkinek, amit nem mondhat el senkinek.
Being seen[241] - ez az
egyik alapvetés a pornográfiában. Ahol a Törvény nem gyarmatosította az
Egót. Én is elkerülném őket. De nem nagyon lehet: a szimbolikus rend mindig
ambivalenciákat működtet. A being seen sötét oldala a shame[242].
Ebből eredhet a gyűlölet az iránt, aki látta. Vajon Nádas hogyan képzeli
el a jó szemlélőt? Ha mondjuk az egyik azt mondja, "nekem azt mondta apám,
az ezer folttal tarkított lepedőre nézve, hogy nem kéne inkább pizsomában
aludnod?, miért?, kérdeztem, hát a térkép miatt, válaszolta, és az állával
a tekintete irányába biccentett" - akkor az jó, mert ő is látva vagyon,
vagy rossz, mert szégyentelen? "Ízléstelen"? Gyűlöletes, mert neki nem
jutott bűn és bűnhődés, túl könnyelműen fog a húrok pengetésihez? Nekem
gyenge a képzeletem. De térjünk vissza az apollóni imidzsre. Úgy érzem,
az a visszafogott tónus, fentebb stíl, ami Nádas sajátja, az efféle, személyesebb,
érzékibb írásokban működik igazán (ahogy szépprózájában is). A többi esszében
azonban problematikus. Nádas nagyon ráhagyatkozik gondosan kimunkált dikciójára,
és ez igen termékeny lehetne, hiszen ezzel az emelkedett és minden hivatali
nyelvőrt és puristát kielégítő beszédmóddal nagyon durvákat lehetne mondani,
és az nagyon jól hangzana. Nádas azonban elhiszi ezt a dikciót: hogy mivel
ilyen "nemes veretű", ahogy mondja, bármi, amit mond, tiszteletet parancsoló.
De bármit mondjon is az újabban rettenetesen meghonosodott szakmázós esztéticizmus
ideológiája, a mondatmetafizika, ezek meglehetősen esetleges jegyei egy
szövegnek, relevanciájához biztosan semmi közük. Ha szabadna, de nem szabad,
azt mondanám, ezek borzasztóan felszínes dolgok. Nem szabadna ekkora hitelt
adni nekik. És nem szép. (A Hazatérés, ismétlem, kivétel. Az más
szinten zajlik. Ott még a "hatalmaskodhat" is "-ik" nélkül van, ld. 29.
o.)) Nyögvenyelős, körülményes, akadémikus, szépelgő és erőtlen. -Nók,
-nők ugyan nincsenek, legalábbis nem emlékszem, de van helyette sok-sok
-ok, -ök ("elhalasztaniok", "megtenniök"), -hatik, -hetik ("megkapaszkodhatik",
"elkövetkezhetik"). Az emelt stíl, a szépen szóló, normatív akadémikus
tón - amely számomra kifürkészhetetlen módon mindig egy nemlétező nyelvállapot
restaurálására és a változás helytelenítésére fixált, és, akár az új szlovák
nyelvtörvény, "a" helyes nyelvhasználat rögzítésére és kritériumai meghatározásának
centralizálására tör ("a tisztességes mondat" ilyen meg olyan, ld.
29-30. o.) - önmagában tökéletesen funkciótlan. Illetőleg a beszélőt pozicionálja,
csak mással már nehéz ettől foglalkozni, például azzal, mit is mond. Abból,
hogy Nádas a "reám", "nálamnál", bőviben", "ád néki", "általmenetel", "rejtezik",
"halovány", "kérdenem", "hallik", "odakünn", "megett" típusú alakokat kultiválja,
számomra nem következik semmi, mert ellenállok pozíciómeghatározásának
és az ebből fakadó ellenszenvemnek. Egy ideig még silabizálom a betűvel
kiírt évszámokat, ezerkilencszáznyolcvankilenc, ezernyolcszázhetvenhárom,
szép hosszúak, jelentőségteljesek, kitöltik a sor kétharmadát, de aztán
nem foglalkozom velük többet - lehetne retorikai jelentőségük, ha a kötelező
jelleg nem tenné őket szürkévé és funkciótlanná. A legzavaróbb asszociáció
ezzel a hivatalos, emelt dikcióval kapcsolatban az, hogy olykor egyszerűen
zsurnalizmusba fordul. "A karzaton valóssággal fürtökben csüngtek az emberek."
(150. o.) De helyes, de ízes, de korrekt, de szép. "Amivel persze nem óhajtom
azt mondani, hogy" stb. (34. o.). Ilyet csak a parlamentben lehet hallani,
és ott is rossz. Nyilvánvaló, a vonatkozó névmásból derül ki, hogy a "nem"
az "azt" bővítménye óhajtana lenni, de az "óhajt" e mesterkélt használata
megzavarja a normális stílusérzéket, és bár grammatikailag helyes szórend
jön ki, ha történetesen az "akar"-t helyettesítjük be, már sokkal világosabb,
hogy mi az intencionált szórend: "Amivel persze nem azt akarom mondani"
stb. Itt is lehetne persze az "óhajtom", de az már nem férne bele ebbe
a parlamenti-szónok és vezércikk-író stílbe, ebbe az önelégült milyen-jól-bírom-a-hivatalos-nyelvet
beszédmódba. Ugyanilyen szerkezetű, de kicsit látványosabb a következő
tagmondat: "...amivé hézagos tudásomtól és megbízhatatlan érzeteimtől meggyötörten
nem lenni vágyom." (94. o.) Elvileg ez is helyes lehet, bár már nagyon
az érthetőség határán van. Mégis inkább az a gyanúm, és itt szintén a vonatkozó
névmás teremti ezt a nehezen megingatható elvárást, hogy jelen inverzió
nem intencionált (esetleg freudi) elszólás. Ha elhagyjuk a bővítményeket,
talán tisztábban látszik, hogy az "...amivé... nem lenni vágyom" valójában
"...amivé... nem vágyom lenni" vágyik inkább lenni. Érdekes lenne utánagondolni,
hogy a jelek szerint a szerző éppen a negáció jelét "nem tudja" mindig
pontosan kitenni, pontosabban: tolja el (verschiebt) a szintagmatikai tengelyen.
Az igekötők is kényes jószágok, könnyű őket eltolni (schiebolni verfele),
dehát a magyar nyelv nagyon engedékeny. "...s ennél több emberi szabadság
talán nem is elképzelhető." (84. o.) Ez a megoldás is elképzelhető, de
nem mondanám, hogy nem is képzelhető el másik. Amikor viszont azt olvassa
az ember, hogy "Elolvastam az idevonatkozó irodalmat, a szépet és
a tudományosat" (140. o., kiemelés tőlem), akkor arra gondol, hogy a kijelentés
alanya egy behatárolható témára vonatkozó, belátható mennyiségű szép- és
szakirodalom egészét olvasta. Mármost, a szövegkörnyezetből kiderül,
hogy minimum három témáról van szó: gyerekkor, emlékezés és képzelet. Megpróbálom
elképzelni ezt az "el"-t, de nem tudom. A fenti példa persze csak bűn -
közelebbről hübrisz (és ki nem követte még el) -, a következő viszont hiba:
"Mint ahogyan e fogalmakat elválasztó halálon sem lehet átlátni." (100.
o. Az "e" előtt itt semmiképp sem hagyható el az "az".) Ezek nem olyan
különleges dolgok. "Nem jellemhiba", ahogy mondani szokták. Csak azért
tűnnek fel, mert a stilisztikai önreprezentációval kissé inkongruensek.
De hagyjuk most a nyelvi viselkedés témáját. Kinek milyen az imidzse. Hálistennek,
ez nem morális kérdés.[243]
Az ízlésítéletek pedig úgysem demonstrálhatóak, miként az észelvek(ről
hitte Kant). A Hazatérésből derül ki (egyébként Nádas szépírásaiból
is, de most csak az Esszékről beszélünk), hogy ez az apollóni tartás
(akárcsak a mesternél, Thomas Mannál): görcs; félig-meddig a dionysositól
való rettegés, félig-meddig a "modern individuum" egomegóvó hisztije, amely
számára például (ahogy Amerikában mondják) a "szexuális orientáció problémája"
olyan végzetesen nagy cucc. Vagyis hogy valakiben feltámad valami kis homoszexuális
érzelem, és erre rögtön be akarja mocskítani az egész világot (hisz Mann
kispolgári érzülete szerint ez mocsok), mozgósítja az egész görög mitológiát
és tragédiairodalmat, és ezzel "felemelővé" is teszi egyúttal - pestis
Thébában, kolera Velencében, satöbbi. Ez az érzület az alapja a legszigorúbb
erkölcsözésnek. Mert a törvényre leselkedő veszélyt a legérzékenyebben
érzi, aki magában érzi, és az fogja a legkíméletlenebbül számonkérni másokon.
A Hazatérés szerint a Nádas-féle stílus öngyógyítási technika. Kimértsége,
lassú folyása, megfontoltsága, kiegyensúlyozottsága, akadémista mintaszerűsége
a démonok megregulázásának eszköze. Ami nem kérdés ebben a világban, hogy
a démon démon-e, és hogy csak olyan világ lehetséges-e, amelynek ez ádáz
ellensége. Tudom, hogy majdnem minden kijelentésem önmaga ellen fordítható,
nem is igazán célom egy konzisztens álláspont felvázolása, inkább csak
úgy fecsegek; túlságosan igénybe venne egy rendszerszerűbb és analitikusabb
kifejtés, túlságosan is az alapoknál kellene kezdeni, ezért túlságosan
is nagy lesz a "vakfoltja" (Paul de Man) ennek az írásnak, de muszáj például
olyanokat mondani, hogy nincs olyan, hogy valaki "természetes hangfekvésben
beszél" (28. o.) - de kinek van kedve belefogni a kifejtésbe, amikor ilyen
egészen alapvető a véleménykülönbség, vagy micsoda, a gondolkodásmód, sőt
egyenesen a nyelvértés különbsége; amikor a mondat szerzője, elsőrangú
író, erre tette fel az életét. (Neki se sikerült egyébként, szerencsére
nem ezen múlik, milyen író.) És ha valami végképp nem természetes, az Nádas
hangfekvése, amely - esszézvén - menthetetlenül munkaízű, izzadságfoltos
és szakmaszagú. Miközben téziseiből a sterilség, az áttetsző és értelmes
modellek, az extrém tisztaságmánia, az egyszerű világmagyarázó struktúrák
iránti olthatatlan vágy érződik. Most pihenjünk egy kicsit. Jó, folytassuk.
A két mese (a tűzről és a tudásról, ill. az elcserélt kiskirályokról és
az őrangyalukról) meglehetősen unalmas és lapos. Mindkettő politikai allegória,
az első (zsurnálul) "az átkos" minden ízében hazugság-átjárta nyelvéről,
a második (szintén zs.-ul) "az első szabadon választott" nacionalizmusáról.
Az utóbbi, bár szimpatikus az eszmei mondanivalója, és nevetés-víziója,
gyengén megoldott dolog. Az előbbiben azért sokkal több érdekességet találhatik[244]
az ember. A hírbeolvasó-poén nagyon jó, és nagyon a szívemből szól, egy
fontos dolog pontos emblémája ez, mellesleg szerintem pont ugyanazé, amit
fentebb kifogásoltam Nádas beszédtónusában. Nem találom szerencsésnek a
mindkét mesében érvényesülő - a többes szám harmadik személyű igék használatából
adódó - szemléletet, vagyis a külső nézőpontot: mintha a szerző kívül esnék
azon a "közösségen" és történelmen, amelyről tanmesél. De a legproblematikusabb,
hogy a Mese a tűzről és a tudásról hepiendje túlságosan mesésre
sikerült, a vérnáci mese lehetetlen végkifejleténél is lehetetlenebbre,
illetve, hogy pontosabb legyek: amazé elfogadható utópia (minden nációbeli
röhög a nacionalizmusán), ez viszont, bár láthatólag szintén utópiának
van "óhajtva", számomra a legrémületesebb falansztert idézi, ti. az egyetlen
igazság, az egyértelmű jelentés és a tökéletes megértés világát, vagyis
a tökéletesen kontrollálható világ agyrémét. "Mert attól kezdve, mindannyiuk
szerencséjére, senki sem tudott mást, mint amit a másik is gondolhatott."
(128. o. Az idézett helyen "mindannyiunk" szerepel egyébként, lehet,
hogy csupán az átkos gyanakvó hermeneutikától fertőzve vélem ezt sajtóhibának
- bár erősen argumentálható: A./ végig tbsz. 3. sz.-ű igealakok vannak,
B./ ha ez szándékos, az nagyon ciki). Általánosságban pedig (ez nem csak
a mesékről mondható el) nagyon le van nézve és le van sajnálva az elmúlt
időszak minden tudása. Azt, hogy az emberek nem hiszik el, amit a hírbeolvasó
hazudik nekik, vagy megpróbálják helyesen érteni; azt, hogy bizonyos emberek
félnek egymástól, és akkor nem mernek igazat mondani stb. - megközelítőleg
sem modellálja jól ez a tűz-mese. Illetve minden érdekes vonását ignorálva
az unalomig egyszerűsíti, addig a pontig, ahol minden revelatív erejét
elveszti; egy pusztán logikailag is lehetetlen szituáció "parabolájává"
válik. A számomra rendkívül hullámzó színvonalú Esszék hullámhegyei
(az említett Hazatérésen kívül) a Thomas Mann naplóiról szóló
írás és a Szegény, szegény Sascha Andersonunk. A Mélabú-írás
a leszálló ágban van. Vannak benne érdekes megfigyelések, de ezek olyan
metafizikai csinnadrattával, patetikus skolasztikával, olyan hermetikus
falanxban vonulnak fel, hogy inkább ne. Önnön himnikus dikciójától részeg
szöveg, ünnepélyessége önünneplés, minden mondata visszafojtott istenülésvágy.
A csillapíthatatlan hübrisz és az apollóni forma háborúja. (Hasonlóan a
nyitó Burok, amelynek minden mondata külön bekezdés, ami persze
nem lenne baj, ha tényleg kinyilatkoztatások lennének, azonban éppen ez
az egész könyv leglaposabb szövege. Írtunk a császárnak egy könyvet, akkor
istennek legalább egy kis invokációt, úgy ni.) Az írásnak a Caspar David
Friedrich-képre vonatkozó leíró és ettől kissé elvonatkoztató (pl.
a festmény centrumainak problémája) részek figyelemre méltóak, de amint
áthágja a szöveg a "filozófiai" - vagy nem is tudom, milyen - határt, attól
fogva (számomra) követhetetlenné válik. Az világos, hogy nagyon átgondolt,
megszerkesztett, általában szimmetrikusan felépített dualizmusokat kreál
illetve köt össze és csoportosít, mint említettem, más írásokban is, de
a szerző e metafizikai ösztöne a Mélabúban tombol a legféktelenebbül.
Lélek/szellem, érzés/tudás, emlékezet/felejtés, képzelet/tapasztalat, pusztítás/teremtés,
létezés/ nemlétezés, születés/halál, Egy/sok, tűz, víz, föld, levegő, minden
itt van és minden össze van hozva egyetlen nagy ontoteológiává. A Földből
csinálj nékem oltárt (az egyetlen szöveg, ami ellenszenves is) két
alkotás- illetve művésztípusa se semmi, főleg, ha - az ajánlásból gyaníthatólag
nem oktalanul - az Esterházy/Nádas metafizikus dualizmusára vonatkoztatom.
Ószövetségi zengés és álformállogikai álegzaktság jellemzi a szöveget,
tele nagyképű mondatokkal. "Minden emberi kultúra alapfeltétele, hogy úgy
beszéljen a kimondhatatlanról, hogy ne beszéljen róla." (58. o.) Különösen
az "alapfeltétele" zavaró. A "kimondhatatlan" ráadásul megnevezhető, a
nevet természetesen ismerjük, kimondása pedig, mondani sem kell, denotátuma
elleni merénylet. Egyszóval a jól ismert névmágia tökéletes circulusa,
én speciel sose tudtam átérezni, talán pont azért, mert számomra az "ismerni"
nem bír a bibliai értelmével, és semmi köze a "birtokolni"-hoz.
Amikor egyszer gyerekkoromban belógtam a hittanosok között egy misére,
és a pap az én nyelvemre is odatette az ostyát, akkor szerintem az egész
templomban én voltam egyedül tudatában annak, hogy "a Krisztus teste" olvadozik
kannibáli számban, de nem tudtam átélni a dolgot; a többiek, a hittanosok
számára viszont még ennyi se, ez csak az a dolog volt, amit, a gyógyszertárban
lehetett kapni, és amit, ha volt ötven fillérük és át akarták élni a vásárlóerő
édes hatalmát, és történetesen nem egy gombóc fagyit vettek a cukiban,
vagy öt hurkapálcikát a játékboltban, akkor vettek egy csomag ostyát. Valahogy
nem hiszem, hogy Nádas művészete ennyire közvetlen összeköttetésben állna
Istennel, akiről szerény véleményem szerint mindenki csak képzeleg, mégha
sokan hajlamosak is arra, hogy képzelgéseiket az egyetlen igaz Isten hiteles
jellemzésének tekintsék. In summa, mintha olyan lenne itt Nádas beszéde,
mintha kicsit túl sokat tudna, kicsit sokkal többet, mint amennyit halandónak
lehet, miközben kinyilatkoztatja, hogy mit nem szabad halandónak tennie.
Iszonyatosan nehéz reagálni az afféle kijelentésekre, hogy "...csak és
kizárólag identitás létezik; minden hasonmás eleve hamis." (58. o.) Ha
szabadna eltekintenem egy terjedelmesebb traktátusnyi érveléstől, azt mondanám,
ez a kijelentés tökéletesen hamis. Legtisztábban talán a lacani elgondolások
alapján lehetne megmutatni. Aztán, hogy mi tartozik egy integer egységhez,
azt alighanem a fogalom (tényleg, ez hasonmás?) konstruálja. Amit
mi érzékelünk, az egy nyelv által teremtett világ: hasonmás, ezt megmondták
már a régiek. De az idézett mondatrész magától is összedőlhet, univerzális
kvantor és önreferencia, ó, nincs az a cantor, aki összetereli a fölösleges
létezők kósza csürhéjét. Tehát a hasonmás nem lehet hamis, hisz igazi hasonmás.
Identikus önmagával. Mint hamissal. Ha nem ilyen lenne, hamis lenne, ami
viszont már mint ilyen identikus önmagával, tehát nem igazi hamisítvány
etc. ad inf. Aztán egyszer érdemes lenne a képfaragókra is odafigyelni...,
de tényleg, tekintsünk most el a traktátustól. Másutt is hallhatunk ilyen
földöntúli hangokat. "A hiány szólítja meg a teret ebben a nyitott végű
szóban, és a hiány óriás teret kíván magának; a nem elképzelhető terek
legnagyobbikát." (86. o.) Vagy. "Minden szó ide tart. Ide még nem lépett
be szó." (86. o.) "Nékünk sincsen más lehetőségünk, vissza kell térnünk
oda, ahonnan elindultunk." (115. o.) Ez egy külön bekezdés. Nékünk.
Nincs más lehetőség. Kell. Heroizmus. Csupa "ha", "akkor", "tehát", "kell",
és csupa létezés, világ, dimenzió, felület. A legabsztraktabb fogalmak,
univerzálék követhetetlen tobzódása és kvázi-formállogika, minden mindenből
szükségképpen következik - ez a skolasztika hallatlanul fárasztó és unalmas.
Szinte szabályként lehet megfogalmazni, hogy Nádas akkor jó, amikor a legkonkrétabb,
amikor érzéki, amikor elfelejti az ontológiát, a gőtés-tomaszmannos szerepet,
amikor nem minden szavából a kiegyensúlyozott apollóni géniusz, az arany
közép, az élő-de-már-örök-klasszikus p(r)ózát érezzük - a szépprózáját
jellemző minden izgalmas jegy nélkül. A Sascha Anderson-írás már nyelvileg
is "kilengés". Nincs minden mondat nyakon öntve a "klasszikum" aranyfestékével,
a beszélő státusza sokkal lejjebb van véve, a kritika erős, autentikus,
és ezúttal eléri magát a beszélőt is. Pontos és fontos lélektani megfigyelések
sora, alapvető szándékát - az elmúlt korszakkal való szembesülést - komoly
hatásfokon teljesíti. A probléma ürügye az a jellegzetes kis történetdarab,
hogy Sascha Andersonról, a jeles endékás művészről, akit a politikai ellenállás
egyik vezéralakjaként tartottak számon, kiderült, hogy stázi-besúgó volt.
Nádas, igen finom érzékkel, nem ítélkezik a tömeges ítélkezési kényszer
koreográfiája szerint, amely a történések egyre átláthatatlanabb bonyolultságára
egyre hisztérikusabb türelmetlenséggel reagálva kísérli meg felosztani
a világot és az emberiséget jókra és rosszakra, s ezt mindig a boszorkányégetés
vagy a bűnbakáldozat (stb.) projektív pszichologikájával valósítja meg,
vagyis mindig a másikban látja meg a Gonoszt, elfedvén maga előtt, hogy
az a benne magában levő gonosz reprezentációja, ezáltal eleve kivonja magát
a felelősségrevonás, a kritika hatóköre alól, hogy elkerülje az önmagával
való szembesülést. Nádas azonban mintha alábecsülné ennek a pszichologikának
a hatékonyságát, mert, úgy vélem, ez olyan lelki stratégia, amely az önmagára
vonatkoztatás kikerülésével ugyan valóban elkerüli a nyílt szembesülést
az ego terrorával, de mégiscsak sikeresen állítja át az ént az új morális
világrendre. A kognitív disszonancia ("én tuti, hogy rendes csávó vagyok"/"azért
én is csináltam csúnya dolgokat") feloldására nem a nyílt önreflexió stratégiájához
nyúl, hanem projektív stratégiákhoz. Az általa csinált csúnya dolgokat
egy szimbolikus áldozatra projiciálva kiveti, elítéli, elégeti, megsemmisíti,
és ezáltal valóban rendesebb csávó lesz. A projektív stratégia sikeresen
végrehajtja az átállást, azonban egy dolgot érintetlenül hagy, és ez az
igazán problematikus, és ez az, amit Nádas is problematizál, az egót. Az
egész stratégia abból indul ki, hogy én nem lehetek rossz, aljas, gyáva,
esendő stb., az önreflexió pedig már logikailag is ezt implikálná. Akinek
tehát az ego a legfőbb kincs (függetlenül minden körülménytől, vagyis csak
azért, mert az enyém), akinek egomegóvás a legfőbb törvény (és éppen mivel
mindentől óvja, a reflexió nem érintheti, marad hallatlan gyenge és sebezhető
és esendő), annak mindig túl sok a veszítenivalója ahhoz, hogy ne veszítse
el mindig a legtöbbet, a valódi kommunikáció lehetőségét. Ez a projektív
logika eléggé univerzálisnak tűnik. Ennek köszönhető, hogy az általunk
ismert társadalmak alapvetően neurotikus kódok alapján szerveződnek, s
nem nyugalmi állapotban, tehát amikor az alapvető törvények forognak kockán,
paranoidba váltanak. Mindkettő működtetésének elve, hogy a másikra kell
oktrojálnia e működési elvet, vagyis kódjai vírusként működnek. Létmódjuk
a fertőzés. A neurotikus állapotoknak a paranoiddal való lényegi rokonságát
revelálja Nádas, amikor azt mondja: "Mégis én legyek az utolsó, aki [Sascha
Anderson] bűnösségének egyértelműségéről beszél. S ha ezt mondom, akkor
nem keresztényi könyörületesség szól belőlem. És nem is valamiféle erkölcsi
relativizmus alapján kerülném az egyértelmű ítéletet, hanem éppen ellenkezőleg.
Ha nem látok összefüggéseket a közönség hisztériája és a jogszolgáltatás
apátiája, a világszép lányok súlyosan megzavart libidója és ennek a dadogós,
pattanásos, csúnya lénynek az immár visszavonhatatlan tettei között, akkor
félő, hogy semmivel sem fogok hozzájárulni annak a morálnak a megalapozásához,
amelynek alapján egyáltalán ítélkezni lehetne." (152. o.)[245]
Ezt Foucault sem írhatta volna szebben, durvábban. Nádas kiindulópontja
az, hogy a múlt rezsimben, az ő szavaival: a "békés koegzisztencia" korszakában,
többé vagy kevésbé, erkölcsileg mindenki sáros lett. A mindennapi praktikák,
amikhez folyamodtak az emberek, a túlélés szempontjából bizonnyal hasznos
volt, mindazonáltal amorális. "Nem állítanám, hogy ez a sokoldalú és jólnevelt
érintkezés ne lett volna észszerű, de hogy mennyire volt erkölcsös, azzal
most kéne szembenéznünk." (165. o.) Másutt: "kérdés, hogy a pragmatikus
gondolkodásunk milyen mértékben volt igényes morálisan." (173. o.) És az
"erkölcs" vagy "morál" fogalmának tisztázatlansága, elegáns szemantikai
érintetlensége, illetve a pragmatizmussal való szembeállítása az írás legnagyobb
paradoxona. Nádas éppen azt tematizálja itt rendkívüli érzékenységgel és
éleslátással, hogy az erkölcsi törvény mennyire nem egyszerű, mennyire
veszélyes, ha a jó/rossz digitáliáit kategorikusan próbálja rögzíteni.
Mert, teszem hozzá, egyetlen imperatívusza sem univerzalizálható, mert
az erkölcsi ítélet nem formalizálható logikai szubszumció, hanem mindig
csak a konkrét esetben végrehajtható applikáció. Nádas azonban annyira
fél a "relativizmus" fogalmától, hogy ez még a legelemibb következtetések
levonásától is visszatartja. Világos, hogy gyakorlatában nem ragaszkodik
a kategorikus közelítéshez. Erre példa, amikor azt mondja, hogy "egy ilyen
ideológia [ti. a fasizmus] harciasabb képviselőit le kell puffantanom,
mint a veszett kutyákat" (162. o.) - vagyis alkalmasint felfüggeszthetőnek
tartja a "Ne ölj!" törvényét. A felfüggeszthetőség kritériumai formalizálhatatlanok,
csak "pragmatista" megalapozásuk lehetséges, illetve ahol az imperatívusz
kategorikus, ott az újkori európai morál régen halott.[246]
De amiként a szöveg e centrális jelölője jótékony homályban marad, azonképpen
bélyegeztetik meg a "pragmatizmus". "A békés koegzisztenciának az volt
az egyik legkarakterisztikusabb vonása, hogy valamennyien, hangsúlyozom:
valamennyien elsajátítottuk a személyes erkölcsöt relativizáló pragmatikus
gondolkodás alapelemeit, s ezért azt is megtanultuk, hogy miként lehet
a személyes felelősség hiányát egy rossznak vagy szükségszerűnek ítélhető
helyzettel mentegetni vagy megmagyarázni." (173-174. o.) A józan pragmatizmus
hatékonyan[247] távolítható
el a "végtelen adósság logikájával" (Deleuze és Guattari). Ennek legelemibb
művelete a rossz lelkiismeret és a bűntudat érzésének egyetemessé tétele.
(Krisztus megváltott téged bűneidtől. Bűnös vagy, ha nem áldozol néki
örök hálával. Az összes emberi kultúra két legalapvetőbb törvénye az incesztusnak
és az atya(i törvény) elpusztításának tilalma. Á, szóval ezt akarom valójában!
Milyen egy mocsadék vagyok! Valamennyien lealjasodtunk a múlt rezsimben,
érted?, valamennyien, megértetted?! Tarts bűnbánatot. Várjál, előbb olvasd
el, hogyan kell. - "Mi, emberek, valamennyien brutális szörnyetegek vagyunk"
- mondja másutt Nádas. (157. o.))[248]
Mármost ahhoz a valóban fontos célhoz, hogy mindenkit önvizsgálatra késztessünk,
ez jó retorika, ügyes pragmatizmus. Mindazonáltal én mégiscsak azt
látom fontosabbnak, hogy megkülönböztessünk, és ne totalizáljunk. Különböztessük
meg Nádas cselekedetét, amint egy ügyes, szellemes és ironikus válasszal
lerázza magáról a belügyi szervek tiszteletteljes kérését, miszerint lenne
bár "hazája szolgálatára" azzal, hogy információkat szolgáltat nekik -
annak az embernek a cselekedetétől, akit sikerül megfélemlíteniük és behálózniuk.
Számomra csak ilyen pragmatikus különbségek vannak. Rendkívül tanulságos
ebből a szempontból Hrabal konfessziója, amiből kiderül, hogy ő bizony
kategorikusan "besúgó" volt, bár igen hihetőnek látszik, hogy soha senkit
nem súgott be, és semmivel sem vitte előbbre a rezsimet annál, akinek sosem
volt dolga a fortélyos félelem igazgatóival. És ez mindenképpen megkülönböztetendő
Sascha Andersontól, amennyiben ő tényleg hathatósan közreműködött ismerősei
kicsinálásában. Nagyon valószínű, hogy "abban a logikában, ahogy Sascha
Anderson oldotta meg helyzetét, vagy én oldottam meg a helyzetem, nincsen
különbség" (177. o.), de amennyiben ez a morális különbségtevés hiányát
is jelenti, márpedig úgy tűnik, Nádas így érti, nagyon veszélyesnek találom.
Ugyanis logikája teljesen kategorikus, jelentés és jelentőség jellegzetes
paranoid túlpörgetése működteti. A megértés végtelen feladatával szembeni
türelmetlenség egy esete ez. "A praktikus gondolkodás szempontjából egyenesen
szükséges azt mondani, hogy igen, de, ellenben, azonban, ha, amennyiben,
más értelemben. Az ember személyes erkölcse viszont se a Wenn, se
az Aber uralmát nem ismeri el. Csak igent ismer és csak nemet ismer."
(177. o.) Nádas itt olyan világról álmodik, ami nem volt, van, lesz. Olyan
tisztaságról, amely nem lehetséges, már pusztán logikailag értelmetlen.
Olyan utópiáról, amelyre törekedni sokkal veszélyesebb, mint akár, ezt
is megkockáztatom, elveszni a Nagy Rendezőelv nélküli világ mindennapjainak
megismételhetetlen és univerzalizálhatatlan helyzeteiben. A morálban is,
sőt, itt kiváltképpen, mindig csak praktikum van. Konkrét esetek. Egyébiránt
nem biztos, hogy úgy áll a dolog, hogy van egyfelől a Morál, amit a jóisten
teremtett, és az eredendően jó és szép és emberséges, és van másfelől a
Pragmatizmus, amely kegyetlen, egoista, üres, amorális, mindenre képes,
minden eszközt szentesít - mindig sötét - céljai érdekében. A morál úgy
működik, mint az összes szociális rend: a felettes én gyarmatosításával
képződik, és csak nézőpont és fokozat kérdése, hogy normának érzékeljük-e
vagy pedig terrornak. A pragmatizmus pedig miért jelentené szükségképpen,
hogy nincs semmiféle morális érték? - sőt, szerintem sokkal reflexívebben
értékcentrált, mint bármiféle vak moralizmus. Rorty például joggal sértődne
meg, ha büszkén vállalt és hirdetett pragmatizmusát ilyen egyszerűen ad
acta tennék - hiszen pragmatizmusa éppen a számára alapvetőnek érzett morális
céloknak van legjobb filozófiai tudása szerint alárendelve. Ezzel a logikával
érthetjük meg, bár szeretném inkább nem érteni, Nádas bűntudatát. Ugyanis
gondolkodásának ez a jegye, úgy tűnik, a régi, paranoid impérium gyarmata.
Sőt, sokkal inkább hajlamos démonizálni törvényeit, mint a visszataszító
demonstrációkon, áldozati ünnepeken, boszorkányégetéseken, bűnbakgyilkosságokon,
szobordöntögetéseken, komenistaszidalmazásokon, stb. magát a bűntől szimbolikusan
megtisztítani akaró tömegember. Ahogyan "a praktikus gondolkodás" mérlegelése
korántsem szükségképpen egyenlő az amoralitással, hiszen a konkrét esetekben
a legtöbbször éppen a cselekedetek morális kockázatairól és a morális elvek
mérlegeléséről van szó, azonképpen ennek az elvont, tiszta és kategorikus
"személyes erkölcs"-nek fogalma sincs arról a világról, amely felett
törvénykezni akar. Ha "[a]z ember személyes erkölcse [...] se a Wenn,
se az Aber uralmát nem ismeri el", ha "[c]sak igent ismer és csak
nemet ismer", akkor "az ember személyes erkölcse", ohne Wenn und Aber,
fasiszta. Ez utóbbi szó természetesen túl erős, nem igazán a történelmi
konkrétságában használom[249],
hanem arra a totalizáló kódra, amely csak saját magát érvényesíti, magához
mér mindent, és mindenkit arra kényszerít, hogy az általa felosztott és
előre értékelt világban, ahhoz képest, mindenki valljon színt. Egyetértesz
a nemzetiszocializmus eszméjével vagy nem, elismered-e, hogy szükségszerű
a proletárdiktatúra vagy nem, a lét határozza meg a tudatot vagy nem, párttag
voltál-e vagy nem, hiszel egy istenben, mindenható atyában vagy nem - velünk
vagy-e vagy egy mocskos kozmopolita/reakciós/klerikalista/kommunista/ateista
satöbbi vagy. Amit tehát (nem történeti konkrétságában) fasisztának neveznék,
az két alapvető műveleten nyugszik, az egyik a világ kategorikus felosztása
és ennek a dichotómiának az univerzalizálása és hisztérikus értéktelítése,
valamint ennek a fogalompárnak mint a világ kitüntetett metafizikai elvének
démonizálása. Nem kevésbé fontos mozzanat még, hogy mindenkinek e
totalizáló kód színe elé kell járulnia és színt vallania, ohne Wenn und
Aber, semmi köntörfalazás, kispofám. Az, hogy az ember ilyen kényes helyzetekben
gyakran fordul praktikusnak is feltüntethető kibúvókhoz, "önmentegetéshez",
nem jelenti azt, hogy minden praktikus megfontolás az Erkölcsöt relativizáló
önmentegetés. Éppen a saját erkölcsisége védelmében próbálja megmenekülni
a rá oktrojált bináris kódot. Ha tehát nem kategorizáljuk és nem démonizáljuk
a kollaboráltam/nem-kollaboráltam fogalompárját[250]
és megtisztulásvágyunktól űzve nem növesztjük ismét olyan hatalmasra, mint
valaha volt, akkor tehetők csak fel a morálpragmatikai kérdések. Erre a
strikt formalizálásra éppen annak van szüksége, aki nem biztos alapvető
erkölcsi érzületében. Nádas ironikus, de a totalitárius belügyi agyak paranoid
szignifikációs mechanizmusa által érinthetetlen válasza szerintem tökéletes
megoldás. Bizonyosan nem olyan hősiesen szép, mint Szász Béla viszontpofonja
(bár Nádast nem ütötték meg), vagy Eörsi pimasz vigyora, de elég jó megoldás.
Nádast viszont zavarja. Hogy nem esett nekik, hogy nem köpte le őket. Dehát
gondoljunk csak bele a szánalmas praktikus következményekbe: mitől lett
volna az jobb, ha mondjuk nem születik meg a Családregény, mert
nemcsakhogy indexen van a szerző, de úgy egzisztenciálisan mint lelkileg
megnyomorították; s ha talált volna egy modus vivendit (sokan voltak ilyenek,
köztük, szerencsére, Nádas), az nem csak ugyanolyan, e strikt morál ítélőszéke
előtt "kollaboráns"-nak bélyegezhető technikával lett volna lehetséges?
Ez a túlhajtott erkölcsiség az adott körülmények között nem tudott volna
mást tenni, csak magát tönkretenni. A "történelmi szituáció megkerülhetetlen
logikája", amit Nádas joggal emleget (178. o.), bár általában hajlamos
leszólni, mivel csak mentegetőzésként hallja, és mint ilyet nem bírja hallani
- azonban nem csupán mentegetőzési stratégia, hanem egyszerűen körülmény,
kondíció, keretfeltétel. Azt a terrorisztikus totalizációt, azt a double
bindot, ami minden lehetséges cselekedetet bevezet a saját, megkerülhetetlen
kódjába - és csak a totális konfrontációt hagyja szabadon, amit viszont
a legkönnyebben tud elintézni, s így a legkevésbé veszélyes számára -,
pontosan akkor lehet kijátszani a leghatékonyabban, ha a szisztéma játékszabályaival
látszólag konform, de nyilvánvalóan más "transzcendentális jelöltre" fixált
játékot játszunk, alternatív kódok alapján, amit mindenki ért, hatékonyan
működik, éppen mivel "a hatalom" nem tudja renonszot kiáltva lesöpörni.
(Itt persze történetileg megint súlyos különbségek vannak, ez a fenti általánosításom
is sok már - nem érvényes például az ötvenhat előtti korszakra, ahol valószínűleg
sokkal durvább és totálisabb volt a rezsim ehhez a játékhoz, és nem érvényes
a nyolcvanas évekre, ahol viszont már sokkal gyengébb, azaz sokkal keményebb
játszmákat is lehetett játszani ellene.) "A titkos szolgálat főnöke, és
a titkos szolgálat ügynöke, természetesen kizárólag munkaidőben, nem a
széppel és a csúnyával, a jóval és a gonosszal méri a saját cselekvéseit,
hanem a szükségessel, a hasznossal, mindazzal, ami az állam nem föltétlenül
nyilvánosságra hozható érdekében áll. A főnök és az ügynök itt olyan ember,
akit az állam saját jól felfogott érdekében nem tornából, hanem erkölcsből
mentett fel." (182-183. o.) Na, ez az a pont, ahol viszont beleférne egy
kicsit több szigorúan erkölcsi naivitás. Mitől lenne szükségszerű, hogy
a szükségesnek és a hasznosnak semmi köze sincs a (morális) jóhoz? Mitől
lenne szükségszerű, hogy a főnök és az ügynök bármilyen hatalom amorális
kiszolgálója legyen? Egy neonáci összeesküvési kísérlet leleplezése mondjuk
miért ne eshetne egybe a főnök és az ügynök morális értékelésével, vagy
az állam alkotmánya, amely mindezt lehetővé tette számukra, miért ne eshetne
egybe a polgárok elsöprő többségének erkölcsiségével? És fordítva: hát
nem az a jogtipró, nagyon is veszélyes hatalom, amely a minden körülmények
közötti lojalitás fejében felmenti morálból csinovnyikjait? Nem szeretnék
naivnak feltűnni. A politika, úgy, ahogy van, amorális. A mocsok birodalma,
melyben nem is az a problematikus, hogy vezérelve a Wille zur Macht, hiszen
minek nem, hanem az, hogy ezt rendkívül barbár, ocsmány eszközökkel vívják,
egyszóval esztétikai problémák vannak vele. (Mennyivel szebb a szépirodalmi
vagy a filozófiai agón, főleg, ha nem az intézményes hatalomról szól, hanem
gondolatokéról, mély belátásokéról.) Bár itt megint gonoszul nem egyszerű
a képlet, például amikor azt látjuk, hogy - hogy, hogy nem - alkalomadtán
az a sikeres egoista hatalmi harcos, aki mellesleg a köz javát is leginkább
bírja gyarapítani, hiszen ez elég jó stratégia arra, hogy hatalmon maradjon,
más kérdés, hogy "a köz java" kifejezésnek van-e bármi köze a Nádas-féle
tiszta morálhoz. Érdekes jelenség egyébként, hogy Nádas többször is úgy
fogalmazza meg Sascha Anderson bűnét, hogy elárulta a barátait,
merthogy a barátság kétségkívül alapvetően morális dolog is, de csak nagyon
sokadsorban, hiszen a praktikum szintjén nagyjából törvényszerűnek mondható,
hogy azok szoktak (jó) barátok lenni, akik között moraliter nincs különösebb
távolság. Elvileg azonban ez az erkölcsözés szerintem teljesen más dologról
szól. A barátomat nem azért nem jelentem fel, mert a barátom, hanem mert
senkit nem jelentek fel ennek a rezsimnek, mert azt szeretném, ha nem lenne,
és semmiben nem akarok neki segíteni, viszont mindenki segítség a rezsim
elleni harcban, akit fel lehetne jelenteni, függetlenül attól, hogy
a barátom-e. De ha mondjuk kiderülne, hogy a barátom, teszem azt, RAF-tag
és
kezembe kerülne kidolgozott tervezete egy forgalmas állomáson végrehajtandó
bombamerényletéről, biztosan előrelátható "polgári" áldozatokkal, akkor
valószínűleg - függetlenül attól, hogy a barátom, morális megfontolásból
- feljelenteném. Nagyon érdekes még Nádasnak a titkosügynök-probléma német
megoldásával szembeni averziója. Ugyanis az a moralitás, amit ő olyan jótékony
homályban hagy, biztosan nem formalizálható, ha az lenne, akkor a németek
lettek volna az elsők, akik megteremtik a formális: jogi kereteit az ítélkezésnek.
De Lessing, Kant, Nietzsche, Habermas stb. népe ezt nem bírta megcsinálni,
az lett volna a nagyon ciki, ha meg bírja. "Erkölcsi és jogi kétségeik
között hányódva, odáig azonban sajnos elmentek a németek, hogy a nyilvános
erkölcsi ítélkezéshez teremtsenek törvényes kereteket. Egy ilyen processzusban
nem a rendőrség nyomoz, hanem a közvélemény által feddhetetlennek ítélt
sértett vagy áldozat. Egy ilyen erkölcsi tárgyú processzusban az újságok
emelik a vádat, és nem az államügyész. Egy ilyen processzusban nincsen
ügyvéd, aki a vádlott védelmét elláthatná, és az ítéletet, ahogy az már
az erkölcsi ítéletek esetében lenni szokott, az önmagát feddhetetlennek
tekintő közvélemény hozza meg a pedikűrösnél, a lépcsőházban, a televízióban,
a kocsmában és az irodalmi szalonban." (184. o.) Pontosan. Így néz ki az
Erkölcs uralma, minden erkölcsé, minden bizonnyal azé is, amit Nádas nem
fejt ki, csak annyit mond róla, hogy mindenkinek a magánügye, és jobb,
ha mindenki magába néz inkább, mint a másik aktáiba. Ezzel egyébként, súlyos
félreértés ne essék, egyetértek; az erkölcs működésmódjának kikövetkeztethető
nádasi elgondolásával nem értek egyet. Szerintem az erkölcsnek egyetlen
közege és fegyvere a nyilvánosság, létezési módja az interszubjektív kontroll,
megnyilatkozása és továbbadási gyakorlata a bevett/kirekesztett állandó
publikus demonstrációja. Mint minden győzedelmes hatalom: normális és normatív,
természetes és terrorisztikus. Normális, hiszen uralomra tett szert, bevetté
lett és megszokottá - és terrorisztikus, mert lényege, hogy kirekesszen,
ellehetetlenítsen és megbüntessen minden, az övétől eltérő kódot. (Az igazi
izgalom csak ezután következik. Régóta foglalkoztat és tesztelem a gondolatot,
hogy a másikkal szembeni tolerancia és a másikkal szembeni indifferencia
közös kontinuumot képez. Illetve, ennek inverzeként, hogy a másikkal való
törődés humanizmusa és a másik kontrolljának fasizmusa édestestvérek. Ezzel
azonban másutt "óhajtok" foglalkozni.) A Thomas Mann naplóiról szóló
írás rendkívüli érdekességét - első közelítésben - az adja, hogy Nádast
írói szemlélete, esztétikája, kiegyensúlyozottsága, személyes és művészi
vonzalmai, alapvető emberi értékei stb. alapján a nagy német író közeli
rokonának tarthatjuk. Egyrészt. Másrészt viszont Nádas igen éles szemű
kritikusa a Thomas Mann reprezentatív írói szerepe és feltehető - talán
nem csupán szimbolikusan megsemmisített - "igazi" személyisége, továbbá
irodalmi munkássága közötti feszültségnek. "Íme, lássátok, így néz ki egy
minden ízében kiteljesedett, érett személyiségére szemérmesen büszke, démonaitól
kiegyensúlyozottan megkísértett, elnézésre és megértésre mindig kész, a
jó és rossz dolgaiban fölöttébb járatos, művelt és jómódú polgár, aki minden
áldott napon pedánsan és példásan munkálkodik, ennek végeztével pedig könnyedén
és kedvtelve forog a fényes társaságban." (31. o.) A szerepért nagy árat
kell fizetnie, tulajdonképpen olyan árat, ami éppen a szerep hitelességét
kérdőjelezi meg. Nádas értelmezésében Thomas Mann számára minden elveszíti
önértékét, mindennek az dönti el az értékét, hogy felhasználható-e valamely
műben, minden megírandó alapanyaggá válik - a mű viszont mindig a szerep
alárendeltje. Így aztán "a szeretet, vagy részvét sem használható érzés"
(41. o.). "Így aztán annak a ténynek, hogy szmokingot ölt a vacsorához,
nincsen nagyobb vagy kisebb jelentősége, mint annak a ténynek, hogy legkisebb
gyermeke láttán érzett utálatát alig tudja elfojtani. Az ilyen érzések
helyi értékét az szabja meg, hogy miként és hol foglalnak helyet a jelentékenységhez
vezető hierarchiában." (41. o.) Bármilyen szerepben tűnik is fel, "szociális
érzékenysége [...] egyenlő marad a nullával" (41. o.). Családtagjaival
szemben kötelességszerűen kellene éreznie valamit, amit azonban "másirányú
elfoglaltsága miatt mégsem érez" (42. o.), s nem véletlen, hogy "a józan
Goethe trónol a legfőbb istenség trónusán" (42. o.). Nádas többször visszatérő
megfogalmazása szerint ez az egész problematika a "liberális személyesség
csődje, katasztrófája" (40. o.), a "mentálisan kulturált liberális elme"
(42. o.) általános problematikája, a naplókból "új megvilágításban, ha
nem is egy másik életmű és egy másik személy, de a liberális gondolkodás
legféltettebb és legfedettebb titkának jegyében álló ember válik láthatóvá:
a szenvedő" (45. o.). Az, hogy valami baj van a "liberalizmussal", más
írásokban is fel-felbukkan, de mindenütt kifejtetlenül. Nagyon "csőd" van
egyébként mindenütt. A Sors és technika végén is. Teljes kulturális
csőd. Halad a világ az apokalipszisbe, -ba, és van a virrasztó írástudó,
az emberiség élő lelkiismerete, aki megmondja az öntudatlan birkáknak,
hogy miben is vannak. Csődben. Van egy egészen egyszerű összefüggés. Sokan
vannak ilyen csődeurök, de egy se a hatvanas években és után születettek
között. Egyszóval egyszerű generációs problémának látszik ez. Vagyis nem
totális a csőd, hiszen nem vonatkozik a totumra, és ugye nem arról van
szó, hogy vonatkozik, csak ők nem tudják? De a legnagyobb hiányérzetem
abból adódik, hogy Nádas nem engedi el magát, pedig a Thomas Mannal kapcsolatos
megjegyzései sokat sejtetnek, és, rokonságuk "okán" (zs.-ul), komoly lehetőség
nyílt volna saját magával kapcsolatos kérdésekkel való alaposabb szembenézésre
is. Ez nem igazán történt meg. És sok egyéb érdekes dolgot is tudni látszik
Nádas, de elhallgatja őket. Itt van például ez a mellbevágó megállapítás,
hogy "a fiúk apaszerelmének tényét és napi gyakorlatát egyenesen szükségesnek
és kívánatosnak kell tartani egy férfiúi istenségek tekintélyére és teljesítményére
alapozott kultúrában, ám ugyanennek a szerelemnek a másik ábrázatáról,
az apák fiúszerelméről, éppen az apák tekintélyének védelmében, mélységesen
hallgatni kell." (És most figyelj:) "Ezen a ponton van aláaknázva ez a
kultúra." Majdnem mindig az érdekes részeknél húz Nádas "cenzori tolla".
Csak kombinálni lehet, az Emlékiratok néhány helyéből, innen-onnan.
Így csak felszínesen tovább kérdez "az ember": És hol vannak az anyák és
a lányok. Ők se azok a kifejezett aknaszedők. És hol vannak a hatalmaskodó
nyomorultak és a megalázva boldogítottak. És akkor még meg se közelítettük
a részlettárgyak birodalmát, ahol egyfolytában sípol az aknakereső. Mindent
egybevetve, és ezt az összeszedetlen fecsegést abbahagyva, szerintem Nádas
az esszékben általában elégetett minden "ízléstelen" kéziratot, vagy meg
se írta, vagyis csak nagyon közvetetten foglalkozik mindazzal, ami őt személyesen
érinti. Ez nem tesz jót az írásoknak. Egy nem túl érdekes reprezentatív
szerep működik, ahhoz hasonlatos, amelyet Nádas nagy érzékenységgel Mannál
vesz észre. Egyetlen egy darab humorosat "leltem" (a "talál" ige le van
tiltva Nádasnál) az egész könyvben. "Miként azt másoktól tudjuk, kézirat
nem ég el." (24. o.) Hát akkor lássuk őket. De mintha túl erős lenne a
shame és hozzá képest gyenge a being seen. (A mocskos kis voyeur - mit
akar még?, nemde.) Az is lehet, hogy az a baj, hogy Nádas elhitte, hogy
nagy író, pontosabban hogy ez egy immáron megszüntethetetlen állapot;
hogy birtokol valami tudást - viszont (ha szabadna egy pillanatra
a vakfoltomat láttatni) ha ezt elhiszi, akkor vége, még a lehetőségnek
is, hogy az maradjon. (Még szerencse, hogy a Családregény és az
Emlékiratok
kész van.) De ellenben. Az se olyan rossz, ha kicsit kisebb az ember, abba
is belefér, még a meglevőnél is több aggály, kétely, játék, humor; és belefér
legalább ugyanannyi skolasztika, kötelező komolyság, szakmai öntudat -
bár ez utóbbiak, szó, ami szó, zavarják a koncentrációt, a dolgokra való
elmélyült odafigyelést, a komolyság komolyan vételének lehetőségét, és
a bonyolultság iránti gyengédség érzületét. De lehet, hogy az fontosabb,
hogy Nádas nagyon egyedül van. A magányos géniusz, a mindent egyedül, a
minden nagy talányt a maga módján megoldni akaró hérosz szerepe
nagyszerű, de igen hátrányos pozíció. De az is lehet, hogy, bármily fájó
is esetleg a hiányuk, le kellene mondani a démonokról és beletörődni, hogy
csak jó és rossz van, és "közöttük fekszik az emberek félhomályos völgye"
(Klee). De az is lehet, hogy csupa marhaságot beszélek és rosszakat mondok,
és minden úgy van jól, ahogy van, annyira jól, hogy már-már az is
belefér, hogy csupa marhaságot beszélek és a többi.
Magyarország nem lesz, hanem volt. De főképpen nem van - ehhez képest méginkább
csak: volt. Mikor. Amikor Nagy volt. Na nem feltétlenül a háromtengeres
korszak, de legalábbis az, amikor az ember nyugodt lehetett afelől, hogy
ha a nagymagyar éjszakában andalogva, "ott a messzi Adria mellékén"[252],
alkalomadtán kasszafúrókba botlik, amint éppen egy tekintélyes mackó körül
serénykednek, akkor minden habozás nélkül magyarul szólíthatja meg őket.
Csak egy dolgot, ha lehetne kérni: viselkedjen úgy, ahogy az dukál: szólítsa
őket "Uraim"-nak, és biccentsen hozzá kimérten, de nyíltan, határozottan,
de elegánsan: úriember módjára.
Akkor volt ám csak jó világ. És legyen még annál is jobb. Így lett kitalálva
az ember. Visszafelé is akar. Érdekes, hogy Lengyel Péter mitológiájának
legfőbb istensége a Tény. És, kétség sem férhet hozzá, a szót a
múlt századi természettudományok és pozitivista társadalomtudományok értelmében
gondolja el. Hát igen, akkor még a tény is örök volt. Nem
volt annyi konkurens fikció a történettudomány kies területén, mint ma,
a romlás korában. És mennyivel jobb volt minden. Budapest. Az egész Kárpát-medence.
Tényleg, hogy mit csináltak a románok Kolozsvárból. Vagy a komenisták Pestből,
a világ egykor legjobb városából, amire még a világ egykori mértani közepe,
Bécs is irigykedni kezdett. 1896-ban.
A Macska éve volt, a kínai asztrológia szerint. Amelyben szintén 12
állati jegy van, de évenként váltják egymást. 12, vagyis 2x6. Balassa Péter
Macskakő-elemzésében[253]
felhívta a figyelmet a 6-os szám jelentőségére. Kiindulópontja az a, később
a szerző egy interjújában is hangsúlyosan emlegetett "tény", hogy a regény
mottója egy hatszólamú zenemű első négy üteme, jelesül "a Ricercar a
6 jelölésű rész Johann Sebastian Bach Musikalisches Opfer (Zenei
áldozat) című variációsorozatából"[254],
melynek "előadási ideje [...] hat perc körül szokott mozogni"[255].
De egyéb 6-osokra is felhívja a figyelmet. Dajka vizsgálóbírónak, a régivágású,
"a technicizmus előtti klasszikus, régi módszerekre" építő nyomozónak egyik
legfontosabb fegyvere a "hatodik érzéke". "A veszélyesen megsebesített
Király gyógyulási ideje hat hét. A hatvanezer forintot kitevő rablott összeget
hatfelé" osztják, "[h]iszen a betörőbanda végül is hattagú". S "a regény
ezzel a mondattal kezdődik: »Hatvan másodpercük van, amíg ideér az éjjeliőr.«"[256]
Balassa szerint a regény főszereplőinek száma is 6[257],
szerintem ezt problematikus ilyen határozottan kijelenteni. Valóban úgy
tűnik, hogy regény legfontosabb téridejének, a múltszázad-végi pestinek
a történetében a Balassa által is említett öt figura markánsabban kirajzolódik
- a Negyedik, a Király, a Doktor, a Buborék és (legyen itt is névelő) a
Bóra -, de itt rögtön beleütközünk a mű vélekedésem szerint egyik leggyengébben
megoldott problémájába, az elbeszélő én problémájába. Balassa ezt az ént
kettőnek veszi, korántsem ok nélkül, hiszen a történetszövés minden mozzanatában
szín realista elveket követő elbeszélő egyszer az 1896-os történet szereplője,
egyszer az 1986-os valóságra kislányát nevelő író. De van valami kényszeredett
abban, hogy az öt ponyvaregény-szereplő mellé besoroljuk a művészregény-szereplő
Írót, csak azért, hogy itt is kijöjjön a 6-os, ráadásul erősen argumentálható,
hogy e kettő sajnos egy és ugyanaz. Ez "tényszerűen" ugyebár nem lehetséges,
hát akkor hogyan. Én művészi fogásra gyanakszom. Ilyenből egyébként több
is van a regényben, de ez magasan a legművészibb. Az azonosságuk feltevését
erősíti, hogy a dikció, a retorika, a világnézet, az ideológiák ugyanazok.[258]
Formálisan sem mindig elkülönített szövegekben szólalnak meg - a zárójelbe
tett és "Most:" kezdetű fejezetek, illetve a ponyva-történet fejezetei
-, hanem ez utóbbiban mindig megszólal az előbbi énje. Mint például rögtön
az első bekezdésben. A "(neked Zadar, Jugoszlávia)" kitétel, amely a kislányát
oktató Író szövege, a Matróztrikós szólamában szerepel. A figyelmes olvasó
a sokszázadik oldalon rájön, hogy ezek talán csak beékelések lennének,
minthogy az Író-én beleszólalásai a Matróztrikós-(Negyedik-, Tűznyelő-,
Bárzongorista- stb.-)én szólamába általában zárójelbe vannak téve,
legalábbis a szerzői szándék valószínűleg az, hogy ekként elkülönítse őket.
Más kérdés, hogy ez nem konzekvens jelzés, hiszen számos olyan zárójeles
szöveg van a ponyva-én szövegében, amely biztosan nem a művész-én beékelése,
továbbá számos olyan, amelyekről nem dönthető el, melyiküké. Már csak azért
sem, mert nincs markáns jellemzés a dikció révén: pusztán ez alapján
semmi különbség a két karakter között. A különbséget csak a történeti időre
tett egyértelmű referenciák esetében lehet felismerni. A szerző olyannyira
nem disztingvál, hogy például a követéses jelenet (amikor is Jankó és Buborék[259]
mennek az utcákon, kettejüket követi Bóra, hármójukat pedig a Bárzongorista-én)
nyomasztóan túlsúlyos főszereplője a régi Pest, vagyis az Író-én fixa ideája.
Egy szerelmes úri bűnözőnek, amint (szerelmébe karoló) szerelmét követi,
és a "hatodik érzékével" már érzi, hogy itt gyilkosság van készülőben,
bizonyára ez a legvalószínűbb lélekállapota és a legfontosabb dolga, hogy
leltárt készítsen az út során bejárt összes utcanévről, azok régi neveiről
(neked: a komonista neveiről), minden házról, udvarról, telekfoghíjról,
gyárépületről, homlokzatról, mit bontottak le azóta, mi szűnt meg stb.
Nem, ez nem kettő, itt ugyanaz a szerzői dikció borít el mindent, a későkádári
kor jellegzetes nyavalygásaival és a boldog nagymagyar békeidőkre visszarévedő
önámító nosztalgiával. Még erősebb érv azonban, hogy van, ahol formálisan
is összefolyik a két (?) szólam, rögtön a 18. oldalon van rá egy példa,
ahol egyértelműen az 1896-os Negyedik beszél, s ugyanitt, zárójel nélkül,
szerepel a következő mondat: "Ekkor készült el jelentős részben a világ,
amelybe majd - egy másik időpontban - megérkezel." (S ez a "te" egyértelműen
az 1986-os Író kislánya.) Egységük még egyértelműbb bizonysága,
hogy a Hogy volt fejezetben kétségtelenül a (volt) Bárzongoristának
meséli el a történetet Marton és Dajka, ő a szöveg énje, ugyanakkor itt
is megjelenik a kislányához beszélő illetőleg irodalmi problémákon rágódó
Író.[260] Mi következik
ebből. Majd még visszatérünk rá.[261]
Aztán van még 6-os, amit Balassa nem említ. Például - és ez alighanem
szintén kulcsfontosságú -, hogy a macskakő, a címadó jelölő, nagyjából
kocka alakú, amelynek ugye hat oldala van. Ezt Lengyel is siet leszögezni,
és biztosítani bennünket afelől, hogy itten szimbolikus jelentőségre is
gyanakodnunk kell. De persze ki kell találni. A már említett nyilatkozat,
amelyből a második kiadás fülszövege is idéz, így hangzik: "És egy kulcs
a megértéshez: »A regény mottója egy Bach-mű, a Hatszólamú ricercare
dallamrészlete, abban a titok.«" Jesszusmáriám, hát van titok. Valamit
ki kell találnom. Van valami megfejtés. Nyilván 1 db van belőle.
Viszont Szerző elfelejtette közölni a címet, ahova be kell küldeni, és
nyilván ajándékokat se sorsolnak ki a helyes megfejtők között, úgyhogy
ezt most kihagyjuk.[262]
De azért, a magunk szórakoztatására, fogadjuk el a szerző felhívását a
keresésre. Ricercar. A Musikalisches Opfer témájának szerzője, Nagy
Frigyes 1740-ben, a Macska évében került hatalomra, s ettől fogva a művészeteknek
és a tudományoknak jó volt. Udvari matematikusának, Eulernak írta egy műkedvelő
azt a levelet, amelyben kifejti ama meglátását, amely később Goldbach-sejtésként
vált nevezetessé, nevezetesen, hogy minden 6-nál nem kisebb természetes
szám előállítható három prímszám összegeként. Bach e műve legalább annyit
köszönhet a matematikának, mint Nagy Frigyesnek. A Musikalisches Opfer
mind a 10 darabjában egy-egy logikai rejtvény van, amelyet Bach tanítványa,
Johann Philipp Kirnberger mind megfejtett. A Hatszólamú ricercarral
kezdődik és végződik egyébként a híres "Endloses Geflochtenes Band"[263],
vagyis a Gödel, Escher, Bach, Douglas R. Hofstadter mesterségesintelligencia-kutató
és egyéb kitűnő könyve (1979), sőt, a Zenei áldozat szerkezetére
komponálja a magát az egész nagyszabású művet. Ez (talán) elsősorban önreflexivitással
foglalkozik, mely a paradoxonok illetve a Gödel-tétel alapproblémája, vagy
másként a rekurzivitással, amely a véges rendszernek végtelen számú effektusát
lehetővé tevő Turing-gép (és a mesterséges intelligencia) alapelve és Chomsky
szerint a véges taxonómiával és grammatikai szabállyal operáló nyelv végtelenségének
(ami azt is jelentheti, hogy magának az emberi intelligenciának) az alapelve.
A Zenei áldozat darabjainak az egyik legfontosabb eljárása is ez,
melynek jelképe lehet a Möbius-szalag is, a Gödel-tétel is, vagy Martin
C. Escher Vízesés című képe. Hofstadter hatszólamú fináléjában (a
dialógusban hatan vesznek részt, a Szerző, a Rák (alias Nagy Frigyes, a
"királyi téma" szerzője, a név a Bach-mű Rákkánonja miatt), Turing
(1912-1954, a számítógépek lehetőségének első elméleti kutatója), Babbage
(1792-1871, az első számítógép gyakorlati megvalósítója), valamint Achilles
és a Teknősbéka (Eleai Zénón híres filozófiai meséjéből) (a schlechttemperiertes
Klavier pedig egy kompjúter)) alaposan kitárgyalják e hatszólamú RICERCARt,
s mintegy végmottóként a nevezetes zenedarab eredeti partitúrájának
utolsó 7 üteme, illetve van egy nyolcadik is, amelybe Bach furcsa jelet
rajzolt, s az utolsó szó után - RICERCAR - Hofstadter is ezzel zárja művét.
Quaerendo invenietis.[264]
A probléma hofstadteri megközelítésének nyomait nem tudtam felfedezni a
Macskakőben,
s az is nagyon valószínű, hogy e számos hasonlóság ellenére Lengyel eredeti
- vagyis láthatólag nem ismeri az említett művet.
Mármost 6 szólam biztosan nincs a Macskakőben. Ismétlem, szerintem körülbelül
1 van, de (nem következetesen) formálisan 3: a Negyedik, az Író és az Archaizáló
(bár ez utóbbi igen csekély szerephez jut, s az is meglehetősen funkciótlan[265]).
A szólam persze nincs feltétlenül az elbeszélő énekhez kötve, defintív
jegye azonban, hogy markánsan elkülöníthető legyen egy másiktól, mégha
a téma maga azonos is, sőt, mint Bahtyin mondja Dosztojevszkij regényeiről,
ezekben éppen ez az érdekes, "a téma végigfuttatása számos különböző szólam
mentén, a téma elvileg megszüntethetetlen sokszólamúsága"[266].
"A szűkebb értelemben vett eszmék - így Bahtyin -, vagyis a hősnek mint
ideológusnak a nézetei ugyanezen elv alapján kerülnek be a párbeszédbe."
Különösen fontos, hogy a dosztojevszkiji szólamokat meghatározó ének maguk
és nézeteik (esetleges látszólagos harmóniájuk ellenére) "ideológiai magja
belsőleg dialogikusan megosztott".[267]
"Dosztojevszkij számára nem a monologikus következtetésként adódó, mégoly
dialektikus eszme, hanem a szólamok kölcsönhatásának az eseménye a végső
adottság."[268] Elhagyja
az európai regény monologikus, mindent a szerző optikáján keresztül, vagy
a gogoli regény mindent a főhős optikáján keresztül láttató formáit: "A
szerző a hős mindent elnyelő tudatával csupán egyetlen objektív világot
állíthat szembe - más, vele egyenrangú tudatok világát."[269]
Lengyel művében ez a típusú polifónia nem létezik. (Ez nem feltétlenül
értékítélet. Bahtyin állandó ellenpéldája Tolsztoj.) Mint utaltam rá, egyetlen
szólam monotóniája uralja mind a Bárzongorista, mind az Író szövegét. A
hősök sem képviselnek külön szólamokat. Éppen ellenkezőleg, Lengyel éppen
arra fektet igen nagy hangsúlyt, hogy Dajka doktor valamint az úri félvilág
- a nagy formátumú mackósok és a titokzatos kurvák - ugyan egymással szemben
álló felek, de egyugyanazon (letűnt és jó) világnak inherens pólusait alkotják.
Igen hasonlóan gondolkodnak, cselekszenek, alapvető értékeik közösek. Mindkét
fél ad a becsületre, egymás ellen a fair play szabályai szerint harcolnak,
humánusak, a háborúk utáni hiperindividualista, külsővé-idegenné vált,
kemény világhoz képest a boldog aranykor közös édenének lakói.
Hol érhetnénk hát tetten azt a hatszólamúságot, amire a regény mottója
utal, s amire szerző külön felhívja a figyelmünket?
Ha jól értem, további értelmezési kísérletre bukkanunk a regény második
kiadásának fülszövegében, pontosabban egy feltevésre[270],
amely egy másik 6-os meglétére utalhat: "[1] A múlt század végén egy mesteri
kasszabetörő banda különleges ékszert rabol. [2] A Csacska Macska éjszakai
mulatóban szerelemféltésből gyilkosságot követ el egy lány és megháborodik.
[3] Ma, egy angyalföldi beton kockaházban, regényt ír a regényíró, és mestersége
gondjairól: nyelvről, hazáról, filozófiáról, a világ megismerhetőségéről
töpreng. [4] A sárkánygyíkok náthában kipusztulnak, és az előember elvakogja
első, tétova szavait. [5] A török Buda alá ér, a rabmenet a marton kapaszkodik
fölfelé. [6] Gazdát cserél egy régi villanyírógép: Hermész, a Nagykövet."
Így a fülszöveg. (A számokat én iktattam be.) Akár ez volt szerzője előfeltevése,
akár nem, a szöveg számomra azt sugallta, hogy e hat történetből áll össze
a könyv, kitűnő ötlet, magam is kipróbáltam, más variációban persze, minthogy
az rögtön kiderült, hogy a fenti felosztás nem stimmel, hisz mitől lenne
különböző történet a téglás és a kasszafúrós, vagy az íróé és az írógépé
- amikor szín, idő, és szereplők ugyanazok. Vagy mitől lenne ugyanaz a
sárkánygyíkoké és az előembereké - amikor a saurusok kipusztulása és az
első emberi szó elhangzása között szín, idő és szereplők tekintetében kissé
igen jelentősek az eltérések -, regénybeli helyeik pedig semmihez nem adnak
támpontot. Egyértelműen elkülöníthető az 1890-es évekbeli történet, a jelenkori
és az archaizáló nyelvű, török időkbeli, amelyről azonban meg kell állapítani,
hogy nagyon jelentéktelen, soványka és - de ezt már mondtam. A fennmaradó
három tetszés szerint előállítható a világegyetem-történetből, és éppen
ez a kitűnő ötlet hibája. Mit vegyünk egybe és külön a Nagy Bummot, a Föld
kialakulását, az első sokszorozódásra képes nukleotidlánc megjelenését,
a saurusok tündöklését és bukását, "Nagyapó" első beszédszerű megnyilatkozásait,
a Kárpát-medencébe beözönlő nomád hordákat, a ricsések tombolását és még
ezernyi más eseményt felvonultató tudományos ismeretterjesztésből - amelyek
egyébként konzekvensen a "Most:"-os fejezetekben vannak.
Nézzük akkor, mit mond a szerző a macskakőről és az ő hat lapjáról és
egyébről. "(A macskának kilenc élete van, a mi köveinknek hét: ha megkopnak,
fordítani lehet rajtuk, ötször. Ha a kocka hatodik lapja is elkopott majd,
akkor saját bazalt testükkel fogják fel a nekünk szánt halált.)" Hűha.
Lehetséges, hogy a regény kulcsszáma, a 6-os valójában utalás a titkos
főszereplőre, a 7-esre. De lehet, hogy csupán annyit "jelent", hogy azzal
kezdődik a "másik történet" (a regény utolsó szavai). De az lehetne a 6-os
is - mivel csupán 5 nagy fejezet van a könyvben. Vagy a "Mutató" lenne
a 6-odik? Node nézzük azt, ami egyértelmű az idézetből: a kocka hetedik
élete tehát a barikád[271].
Barikád, forradalom. Mármost, vegyük észre, hogy 1956-ban (Magyarország),
1968-ban (Csehszlovákia), 1980-ban (Lengyelország), vagyis periodikusan,
pontosan 12 évenként következtek el a forradalmi események Kelet-Európában,
s ez mindegyik a Macska éve volt. Amiként 1848 is. Továbbá maga az időszámítás
kezdete, a Megváltó születése is a Macska évére esik. A magyar irodalom
is sokat köszönhet neki: a Nyugat indulása (1908), a Szózat születése
(1836), azt pedig mindig is tudtuk, hogy Kölcsey egy kicsit elsiette a
Himnuszt
(1824 helyett 1823). A magyarság nagyságáért, dicsőségéért, sorsáért a
Macskakőben
oly igen aggódó szerző tehát igen gazdag szignifikációs anyagot mozgató
jelölőt választott a Világkiállítás, azaz a Macska évével. A magyar prosperitás
e szép szimbólumának orcáján néhány szeplő is van - 1920: Trianon, 1932:
Gömbös, 1944: Szálasi + a szovjet megszállás kezdete -, de ezek csak fokozzák
a szóban forgó orca érdekességét és delikát szépségét.
Mint tudjuk, a macska mindig a talpára esik. És a magyar is egy talpraesett
nemzet. Csak ne fájna a foga annyi mindenkinek erre a szép ződ gyepre a
Kárpátok koszorújában, tatárnak, töröknek, osztráknak, szovjetnek. Így
lett szenvedő corpus a magyar, s a nevezett hegység töviskorona a fejében.
Freudi közelítésben a macska - fekete, szőrös, húsevő, vérengző - egyértelműen
vaginális szimbólum. Az elbeszélő(k) világképében - a regényben ezt többször
kifejti(k) - minden a nők miatt van. A trójai háborútól kezdve egészen
a zseniális kasszafúró férfiúk bukásáig. Sőt még az is lehet, hogy a fizikai
kozmogóniák hírhedt változatát, az "antropikus elv"-et is át kéne keresztelni
"günaikus elv"-re. Az Álomfejtésből azt is tudjuk, hogy minden,
valaminek a befogadására alkalmas dolog, minden, amibe bele lehet rakni
valamit, szintén vaginális szimbólum, következésképpen a kassza is.[272]
Amit ugyebár meg kell fúrni, le kell győzni az ellenállását, és ez nagyszerű
dolog, de csak akkor, ha az általunk elgondolt fair play szabályai szerint
és elegánsan járunk el.[273]
Mármost a "macskakő" centrális jelölőnek a másik tagja a "kő", és mint
tudjuk, a Kő is igen fontos eleme a regénynek, mely tovább gazdagítja a
jelölőlánc-rendszert. A Kő valami nagyon nemes dolog. Úgy hívják, hogy
Kék Vér. Gyémánt. A Földön található legkeményebb anyag. Ha mármost ezt
a legkeményebb dolgot, szigorúan mint jelölőt, belehelyezzük ama másik
szimbólumba, akkor megkapjuk a Tökély tökéletes jelképét. Andro-günosz.
A kopuláció kimerevített pillanata. Állj meg, pillanat, egy pillanatra.
A vágy lehetetlen struktúrája (Lacan). "Mért kívánja a fütykös a puncit,
a punci a fütyköst?" (Janus Pannonius[274])
A fallosz mint az élet/lét/lehetőség jelölője - erigálása mint gondolatjel,
mint a kopula helye - állítmány - Aufhebung: vagina dentata (macska):
megszüntetve megőriz - de ne menjünk ebbe bele. A gyémánt továbbá speciális
szénvegyület, mely anyag tudvalevőleg az Élet alapanyaga.
Egy másik világirodalmi párhuzam is kínálkozik. William Golding bizonyos
témái és megoldásai kísértenek. A mindentudó "Most:"-os elbeszélőnek nagyon
a szíve csücske a neandervölgyi kontra homo sapiens háború (vagy béke),
illetve a tudósok ekörüli háborúja. Golding "háborúpárti", humanista regénye,
Az
utódok (The Inheritors) neandervölgyi szemszögből mutatja meg az okos
és hideg, az intelligens és kegyetlen homo sapienst, Lengyel keveredéspárti,
homo sapiens szemszögből mutatja meg, hogyan erőszakolja meg a neandervölgyit.[275]
Hasonló az első és az utolsó lap fontossága, amit Kermode hangsúlyoz Golding
művei kapcsán.[276] A Ripacs
Martin (Pincher Martin) című regényben az én-elbeszélő hajótörést
szenved a tengeren, első dolga hogy nehéz csizmáját lerúgja magáról,
s ez az első oldal tanúsága szerint meg is történik. Majd hosszas kínlódások
árán elvetődik egy apró szigetre, a Rockallra, és, nem egészen robinsoni
nagyszerűségek közepette, de sikerül megmenekülnie és elvegetálnia, iszonyatos
körülmények és emlékek között. Erről szól az egész regény, az utolsó lapon
azonban hirtelen nézőpontváltás történik, egy hajó fedélzetén vagyunk,
a matrózok kiemelik egy hajótörött hulláját, és a hajóskapitány megjegyzi,
hogy szegény szerencsétlen, még arra sem volt képes, hogy a csizmáját lerúgja.
Mi
történt a hajótörött(ekk)el? Ezt az implicit kérdést teszi fel a Macskakő
vége is (Dajka explicit - és csupán költői - kérdésén túl).
A regény egyik legérdekesebb pontja lehetett volna ez, ugyanis az Egy,
az Omnipotens itt majdnem szóhoz engedi Dajka (és Marton) szólamát,[277]
ti. amennyiben majdnem hallgat a "másik történet"-ről. És azért csak majdnem,
mert e másik történet legfontosabb vonatkozását elárulja. És erről sajnos
tudni lehet, hogy az igazság. Egyszerűen nem bírja ki, hogy ne fecsegje
ki. Az elbeszélőben, mint végig a regény során, e legutolsó, dramaturgiailag
majdnem a legizgalmasabbá váló ponton is, fékezhetetlenül tombol a pedagógus.
Ez a túlságosan is sokat sejtető vég: "...hogy két héttel a Wotan vitorlásgőzös
elsüllyedte után mi van velünk. ¶ De az már egy másik történet."[278]
És ugye azt már biztosan megtudtuk, hogy a (volt) Bárzongorista megmenekült[279],
így hát ez a fogás - Dajka-Marton szólamának a felerősödése és az Elbeszélőének
a halkulása - egy az említett követési jelenetnél alkalmazotthoz hasonló
funkciótlan titkolózássá degradálódik. Élesebben fogalmazva: az Elbeszélő
hamissá teszi a Marci-Marton szólamot, amennyiben tudjuk, hogy az
Elbeszélő pusztulását illető tudásuk tévedés. Elmondja nekünk az, aki kezdve
a Nagy Bummtól egészen Dajka doktornak a Tremmelné intézeténél végrehajtott
razziája során előforduló legutolsó arcrángásáig és legbelső érzéseiig
mindent tud. Aki tudja azt is, hogy a tény végső, objektív adottság, és
tudja, hogy mi az egyetlen helyes értelmezésük. Legalábbis "a tudomány
mai állása szerint"[280].
Azt hiszem, a tényeknek és a tudásnak lengyeli elgondolása kizárja a többszólamúságot.
Néhány elemzővel szemben azt állítanám, hogy az utolsó fejezet - Hogy
volt - nem igazán a klasszikus krimi mintáján alapuló most-minden-eddigi-rejtély-kiderül
típusú fejezet, hiszen gyakorlatilag alig van benne új információ; inkább
egyfajta recitálása a történetnek. Ezt maga a fejezetcím is jelzi, ami
sokkal inkább az ismétlésre vonatkozik, mint arra, hogy most megtudjuk,
mi hogy volt. Ez a recitálás, úgy tűnik, jólesik a szerzőnek, mert a(z
igen terjedelmes) tartalomjegyzék gyanánt is felfogható "Mutató" szintúgy
ezt teszi. Hanák Péter helyesen állapítja meg, hogy a krimi történetszövési
technikáinak két alapmódozatát illetően - az olvasót kezdettől beavató
és a rejtélyeket csak a végén elmondó - Lengyel Péter műve köztes helyet
foglal el[281], de szükséges
hozzátenni, hogy az előbbihez áll közelebb. A titokzatos események magyarázatait
némi késleltetésekkel, de folyamatosan adagolja a szerző, néha pedig az
esemény egyáltalán nem titokzatos, csak a Bárzongorista-elbeszélő titokzatoskodik,
mint a már említett követéses jelentben, ahol valami rejtélyes ok folytán
nem mondja meg, hogy ki az az úr, aki Buborék oldalán grasszál az ilyen-olyan
(neked: amolyan) utcában, pedig máskor minden, akár csupán pillanatokra
felbukkanó epizódszereplő nevét akkurátusan megosztja velünk. Igen kényszeredett
megoldás. A mű történetszövési technikájának ez az ismétléses jelleg alapvető
karakterisztikuma. Sok esemény, információ, fordulat számos alkalommal
említtetik, kicsit az az ember érzése, hogy meglehetősen feldolgozatlan,
összeszedetlen és tisztázatlan az anyag, de végül is elég jól oldja meg
ezt a problémát: a folyamatos előrekalandozásokkal és recitálásokkal stílusossá
formálja e történetszövési technikát.
Az elbeszélő istenszerű pozíciója - mindentudásán túlmenőleg - leginkább
a gyakori külső/felső és távoli nézőpont-választásból következik. Lengyel
mintha egy műholdon írta volna a regényt. S onnan szemlélné teremtett világát.
Elég jó műszerparkja van, egészen rá tud közelíteni a dolgokra. De nem
nagyon szeret. Jobban szereti a panoramatikus pásztázást, kamerája mindig
nagytotálokra van beállítva. Az egész univerzum szüntelen mozgásban van,
zakatol és zsibong, akár a tyrannosaurusok lépte döng, akár a Nemtudommilyen
téri halpiacon vagyunk 1896-ban, hogy aztán ismét elemelkedjünk a kozmikus
távlatokba, járművet váltsunk (űrhajó, időgéppel kombinálva) és grasszáljunk
egy kicsit a Magellán-felhő vagy az Andromeda-köd tájékán, vagy belekukkantsunk
a 6 köbcentis világegyetembe, úgy a 0,0006-odik másodperc magasságában.
Az elbeszélő nagyon ritkán mutat valakit (valamit) közelről. Sohasem lelkizik.
Nincsenek karakterek, Lengyelt egyáltalán nem érdekli semmiféle pszichológia.
(Ez dicséretes.) Tárgyak érdeklik, atomok, utcanevek, anekdoták, jól beszéli
a nyolcvanas évek értelmiségi mítoszait, egy kicsit túlságosan is, aztán
az állandó aktualizálgatások, egy érzékeny újságíró modorában: a hotdog-árusok
átvágják az embert az üvegbetéttel, már megint robbantottak a terroristák
a tévéhíradóban. "Hamarosan a spanyolviaszkot is meg fogják. [Ti. engedni.
Ők.] [Ti. a komonisták.] Igaz, hogy óvatosan, csaknem titkon, minthogyha
valahol a piros égben egy fensőbbség rettenetes haragra lobbanhatna, ha
a mi városunk utcáin lehet taxit találni, vagy mondjuk pisilni és meleg
fasírtot vásárolni." Az külön művészet, ahogy a Bóra történetét elmesélő
részből az égvilágon semmit nem tudunk meg Bóráról. Tökéletesen arctalan,
a történések marionettje. A történet elmesélése pedig mintha önmaga paródiája
lenne. "Kicsiny palotát vásárolt s rendeztetett be számára Nicolas herceg
a Néva-parton, úri volt az élet, röpült a szán a porló havon, csilingelt
a három csengő, elmaradt a nyírfaerdő, párállott a fagyban a lovak lehellete,
bugyborékolt a francia pezsgő, dalolt az orosz, és húzta a magyar cigány."
(122. o.) 129-131. o.: itt van igazán honn, ez az ő világa: bemutatni a
világkiállítás nyüzsgését, vásárosokat, mutatványosokat, indiai fakírokat,
léghajókat - és mindenféle látványokat, nehogy már még egyszer elősoroljuk.
426. o.: "Már a hajnal hűvösében nyüzsög, zsong az utca. Kocsik, társzekerek,
targoncák, bámész inasgyerekek." Ez a többes számú taxatív nagytotál (a
továbbiakban: tösztan) a legjellemzőbb - mintha Az emberiség egy percét
olvasnánk. Ha mondjuk a Bárzongorista az esti utcákon flangál, akkor biztosak
lehetünk benne, hogy - a kötelező topográfiai és helytörténeti kurzus után,
vagy közben - jönni fog a tösztan: Budapest- (esetleg ország- vagy világ-)szerte
bajusz- és harisnyakötők miriádjai levétetnek, dunyhák meglapogattatnak,
kakukkos órák (márkanevek felsorolása) felhúzatnak, dandyk, ficsúrok, jampecek,
kurvák, betörők, félvilágiak pedig ellenkezőleg, éppen indulóban vannak
valahova, ([fémötvözetek felsorolása]-)kulcsok zörögnek, (tölgyfa-, cseresznyefa-
stb.-)ajtók csapódnak, léptek koppannak a (na, hol?, bizony:) a macskaköveken,
kuplék szűrődnek ki az éjszakai lokálokból stb. "Báli cipőből csordul le
frakkos férfiak állán, kravátlija csokorintásán a francia pezsgő. Pereg
a kártya, brumman az édes lányok torokhangú nevetése. Vállalatok indulnak,
virágzanak. Csődtömeggondnokok kineveztetnek, bánatpénzek behajtatnak.
Dúl a börzejáték... Delente pisztolyok dördülnek, kopott kézelős kishivatalnokok
és vagyonos alkuszok, tőzsérek szürkeállománya loccsan a vászon és selyem
vánkoshuzatra"[282] Kozmotösztan:
"egy sárga törpecsillag körül, ahol megmaradhat a szénalapú, oxigént égető
élet: papucsállatka csillangóval, zsurlók, Zsarnok Sárkánykirály, Adu kutya
az Orsó utca 7A-ból."[283]
Nacionáltösztan: "Ezt a kánaánt [ti. a Kárpát-medencét] szemelik ki maguknak
[ti. az ún. magyarok], keverik tovább itthoni kazalok alján meghemperedve
lakossággá - tatár, besenyő, kun, szláv, germán, zsidó, örmény, cigány,
nyomokban török, görög, román, és francia hugenotta..."[284]
A kazalok alján. Ahogy azt Madarász Emil elképzeli. Mellesleg a "kazal",
hogy urbánusan fejezzem ki magam, elég régi jövevényszó ahhoz, hogy a kétnyíltszótagos
tendencia érvényesüljön benne - az egyszerű nép ezt úgy mondja: "kazlak".
"De marad mesterségbeli gond elég így is."[285]
Marad, bizony. Legalább annyi, amennyi önhitt és ideologikus mesterségezés.
"Kemény szerszám a szó, éles, mint a beretva, súlyos, mint a guillotine
- kétszer gondolja meg, aki kezd vele."[286]
Kétszer, bizony. Esetleg háromszor is, mielőtt ilyen mondatokat leír. És
csak miután bizonyos benne, hogy nem fordulnak elő ilyenek: "Aki megfigyel,
az láthatná hogy..."[287]
(Muszáj, sajnos, az első igénél is a feltételes mód.) "Érzi az elkeseredést
Bóráért"[288] (Valakiért
"izgulni", "aggódni" lehet. Elkeseredni valaki miatt. Nyelvi kompetenciám
"mai állása szerint".) "Kifakadnék belőle a hangos nevetés..."[289]
(Ezt az alakot, mondják preskriptívék - ők tudják: ők erőltetik -, csak
ikes igékkel szabad használni, és, nemde, a "kifakad" nem az. Mi lennék,
ha a jó magyar ember és kiművelt fő és felelős írástudó és efféle megpróbálnék
egy kicsit keresetlenebbül beszélni. Teszem azt, az "olyik"-ot egy kicsit
kevesebbszer használnék.)
Egyéb trehányságok. Tudományoskodás: "az utána következő ezredmásodpercben
és a következő armströngön a semmi jön"[290].
Nagyon meglepődnék, ha ez a bizonyos "armströng" nem "angström" akarna
lenni (a távolság egy mértékegysége, a milliméter tízmilliomod része).
Ugyanezen az oldalon található a "tíz mínusz harmincadikon" értelmetlen
kifejezése, amely valószínűleg 10[-30]
(olvasd: tíz a mínusz harmincadikon) akar lenni. "Ez a kényszer
erőszakolja ki végre majd, kínkeservesen, felemásan, nagy nemakarások közepette
és csak az atom-paradokszonnal, kötelező türelmünket a másféle fajta embernek
még a férfija iránt is."[291]
Tessék? Egy pillanat. (A tanerő lassan hat a gyerekanyagra.) Oké, megvan.
Szóval ilyen egyszerű a férfilélek. Mert, gondolom, a nőkre nem vonatkozik
a "még a férfija iránt is" kitétel, ugyanis, ha jól olvasom, a heteroszexualitás
és vele a nő kizárólagos tulajdonlásának ösztöne valami veleszületett dolog,
csak ezért lehet olyan nehéz a férfiaknak. És veleszületett, úgy tűnik,
a rasszizmus is: csak egy "kényszer erőszakolja ki végre majd, kínkeservesen,
felemásan, nagy nemakarások közepette" türelmünket a másféle fajta ember
iránt, majd, egyszer. De hogy jön ide az "atom-paradokszon"? És micsoda
az? - már elnézést, hogy a műveletlenségemmel tüntetek.
Konzerv. Az Író nem vesz kék vászonnadrágot (értsd: farmert), nem jár
autón és nem nevezi a feketét rózsaszínnek.[292]
Derék dolog. A nosztalgikus konzerv. és a magyar nyelvőr ideológiáinak
összecsapásában az utóbbi húzza a rövidebbet. Ez abból látszik, hogy a
századfordulón használatos idegen szavak - a "baronesz"-től a "remontoár"-on,
a "pertraktál"-on, az "étui"-n át a "café chantant"-ig - minden mennyiségben
jöhetnek, ezek hab a régi jó világ, az akkori élet édességein, az "objektum
orientált szoftvertervezés" viszont rémületes "szóveszedelem"[293],
nemkülönben a "metró": az Író "közérdekű javaslata", hogy "verjék le a
világító óriás M betűket a lejáratok fölül, és írják oda, hogy F. Errefelé
ezt a nyelvet beszéljük."[294]
(A magyar nyelv szóállományának túlnyomó része ún. jövevényszó. És valamennyi
jövevényszó valamikor idegen szó volt. És ezt a nyelvet beszéljük.)
A múltba projiciált utópia és a jelengyűlölet az egyik legfontosabb
alaptéma, amelyet az a bizonyos 1 (Egy) szólam kántál folyamatosan. Dajka
doktor "alkalmas ember, a maga helyén. E korban még nem elképzelhetetlen."[295]
Bezzeg ma. "A Macska korának perverz közmegegyezése szerint az alkohol
- az alkohol, a puhaság - az puhaság, a semmittevés - az semmittevés."[296]
De azért a jó erői nem pusztultak ki teljesen. Például a gonosz Gere Lali
egyszer csúfolta a tiszta Kis Kovácsot a tájszólása miatt. Erre az "[m]egmarkolta
Gere Lalit a fehér vászonöltönykéjénél fogva és a földhöz vágta, csak úgy
nyekkent... A hatodik osztály röhögött. Geréből felbugyogott a meglepett
elkeseredés, ugyanaz, amely a későbbi években a gyerekfelgyújtó és áruházrobbantó
fényes hitű gyilkosokból, ha mi emberek visszalövünk: fuldokolva sírt a
földön."[297] Egyszerű világ
ez. Vannak a gyilkos, gyerekfelgyújtó, áruházrobbantó, fekete gerelalik,
és vagyunk mi, Emberek, jók, rózsaszínűek, humánusak. Mégha éppen gyűlölettől
és bosszútól habos is a szánk. Ez nemes indulat.
A Macskakő erősen (a)po(ka)li(p)tikus. Ez elsősorban az Író -
számomra nem túl érdekesen - glosszázó szövegeiben jelenik meg. Állandó
publicisztikus őgés-mógás, implicit komonistázás, az ország és a világ
általános lepusztulása feletti elégikus zsurnalizmus. Ez helyenként globális
"új-undok világ"[298]-ellenességgé
terebélyesedik, és néha apokaliptikus felhangokat, mondhatni falsokat
kap.[299] Mint arra minden
elemző rámutatott, Lengyel világképe egyszerű: régen jó világ volt, ma
rossz van. Akkor még a kasszafúrókat is az úri becsület vezérelte, ma már
minden velejéig romlott, kivéve az Írót, de idővel ő is leveszi a kezét
a világról, beletörődik a rombolók győzelmébe.[300]
Úgy látszik, a középnemzedéktől fölfelé, kevés kivételtől eltekintve, ezt
az apokalipszisezést nem ússzuk meg. Balassának sajnos igaza van: "Ez a
»most« nem kertel, nem álcáz, nem szépít: a széthullás, a süllyedés és
korhadás, a kozmikusan is, világtörténelmileg is bemutatott egyetemes romlás
felől eleveníti meg, rekonstruálja, pontosabban a jelenbe integrálja a
történteket."[301] Kivéve
azt az apróságot, hogy mindez a történteknek nem rekonstrukciója.
Hanem például a Mosttal szembeni destruktív attitűdből fakadó konstrukciója
valamiféle boldog Aranykornak.
Sajnálattal regisztráltam, hogy a recepció jobbára reflektálatlanul
akceptálta azt a jámbor szerzői szándékot - trükknek mégsem nevezném -,
hogy ez bizony messze nem egyszerű ponyva, felebarátaim, a vak is láthatja,
hogy ez művészet, és miért?, hát a "Most:"-ok miatt. Van itten önreflexió
meg sokrétűség. Nemcsak úgy egyszerűen egy alantas krimit, egy ponyvát
írunk, hanem értekezünk "a mesterség gondjairól", ahogy mai napság az uralkodó
irodalomesztétikai etikett megköveteli (viszont közben leoktatjuk a "szépészeket"[302]),
elővezetjük, amit az Élet és Tudományban meg a Deltában láttunk, megmondjuk
a komonistáknak a magunkénkat, nyomulunk egy kicsit a magas irodalmi árfolyamú
budapestezéssel, dicshimnuszt zengünk a Nyelvről, az orfeuszi hangszerről
(és nyilván azért tehetjük ezt, mert fineszes ördögei lennénk a magunk
részéről) és mélységes mélységeiről (melybe, ó, mi már belepillantottunk).[303]
Engem nem kellett volna meggyőzni. A művészi fejezeteken keservesen
kínlódva verekedtem keresztül magamat. De végül is nem a művésziséget garantálni
szándékozó funkciójuknál fogva rosszak, hanem egyébként. Vagy ideologikusak,
vagy unalmasak, vagy ideologikusak és unalmasak.[304]
A kozmogónia, a földtörténet, az élet keletkezése stb. elképesztő és hihetetlenül
érdekes történet, az Író ezekről szóló története viszont nem.[305]
A Csonkamagyar-, Nagymagyar-, Menny-, kisantant és egyéb országokról szintén
sok izgalmasat lehetne mesélni, ez a Macskakőben nem történik meg.
Ezzel szemben rendkívül informatív, érdekes és szórakoztató a ponyvatörténet.
Az elemzők joggal emelik ki e fejezetek enciklopédikus gazdagságát. Mint
arra Hanák Péter rámutatott, a millenniumi rész mint ismeretterjesztés -
néhány korrektívummal - kitűnő, s üdvözlendő, hogy közelítésmódjában a
történelmi mindennapok nyernek prioritást, szemben az ezt rendszerint figyelmen
kívül hagyó, jobbára a politika-, diplomácia- és hadtörténetre összpontosító,
hatalom-fixált hivatalos történetírással. Más vonatkozásban sincs (szinte)
semmi baj vele: ügyesen fordulatos, olvasmányos, így még kliséi sem zavaróak,
van húzása a szövegnek, elhúzza még a Szerző csillapíthatatlan ismeretterjesztő
hevületének túlzásait, e történetre is bőven jutó nehezékeit.[306]
Meg kellett volna elégedni ennyivel. A kevesebb több lett volna tipikus
esete. Valószínűleg egy kis bátorság kellett volna hozzá[307],
nagyobb önállóság, a zsurnaliszta-esztéta, a felelősségteljes-értelmiségi-írástudó
"felettes én" visszaszorítása, kevesebb görcsös "művészetakarás", a "művésziség"
igényének laza ignorálása. A mű túl simán szolgál ki túl efemer igényeket.
Isten tervez, ember végez. Mű tervez, olvasó végez.[308]
Egy az Isten.
"Itt van a bölcsesség. A kinek értelme van, számlálja meg a fenevad
számát; mert emberi szám: és annak száma hatszázhatvanhat."[309]
Kedves Laci, köszönöm észrevételeidet. Leleplezném néhányukat. Ádázul.
Ennek érdekében először erőnek erejével kiszaggatnám őket kontextusukból,
majd pedig, ekképpen védtelenné téve megtaposnám, rugdosnám őket egy kicsit,
közben kacagnék sátánian, és végül - szememben gonosz fény villan - diadalittasan
abbahagynám.
De félre az efféle komolysággal. Tréfálkozzunk inkább:
"Az írás sok szigorról és vajmi kevés szeretetről tanúskodik"- írod.
Valószínűleg nem ugyanúgy értjük a "szigor" szót. Az írás szerintem szigorellenes.
Igaz, nem szigorúan. A szeretet nem kizárólag elhatározás kérdése. De ne
menjünk bele. Az egy nagyon más műfaj lenne. Maradjunk egy olyan beszédnél,
amely valamennyire felkínálja magát a megvitathatóságnak. "Farkas Zsolt
eszménye, ha jól veszem észre, nem a megértő, hanem a leleplező
kritika", és hát "többnyire csak szeretet nélkül lehet leleplezni". Egyhelyütt
utalsz az olvasói szokásokra, maliciózusan emlegetve, hogy ugyebár mik
"mozdítják elő egy-egy folyóiratszám olvasottságát". Úgy tűnik, abban,
hogy mit "veszel észre", nem különbözöl ettől az átlagtól, hacsaknem abban,
hogy Téged a szeretet vezérel. Amely szeretet, a szeretetlen kritikusét
kivéve, bizonyára minden írásra egyformán érvényes. Azt nem tudom, hogy
mi az eszményem, azt viszont (úgy) tudom, hogy a megértés és a leleplezés
nem egymást kizáró alternatívák. Ellenkezőleg. Egyfelől, a leleplezés nagyon
is mélyen érteni véli "tárgyát". Olyannyira, hogy az utóbbi által prezentált
"látszattal" szemben felfedezni véli annak "igazi" természetét, a lepel
mögött az elleplezett "lényeget", a "valót". A gondolkodásnak ezzel a -
szerintem többé-kevésbé mindenkiben meglevő - sematikájával szemben, itt
nem részletezhető okokból, számos fenntartásom van. Emiatt, továbbá amiatt,
hogy a "leleplezés" szónak van egy (számomra) negligálhatatlan, moralizáló,
már-már kriminális felhangja - nem szeretem. (Leleplezni valami makacsul
elleplezni akart dolgot - bűnt - lehet.) Másfelől, a megértés az emberi
gondolkodás létmódja. A gondolkodás legegyszerűbb aktusai is alapvetően
reflexívek, és a megértésnek az egzakt analízis számára követhetetlenül
bonyolult szerkezetét tartalmazzák, már a legelemibb szinten is. A megértés
és a leleplezés valóban egy koordinátatengelyen van, de nem ellentétes,
hanem egyugyanazon irányban. Minden kritika megért és leleplez.
Viszont az értékelés nem elsősorban a megértés-leleplezés tengelyén mozog.
És nem is a "módszertan"-én, akármilyen élvezetesen játssza is ezt el.
Hollywoodban egyre ügyesebbek. Tényleg. Az újabb filmek ma már másképp
valószerűtlenek, mint régebben. A jeleneteket mikroszinten sokkalta jobban
oldják meg, mint akár csak tíz évvel korábban. Ma már csak nagy ritkán
fordul elő, hogy leblokkolok egy jelenetnél, nem is tudom tovább követni
a filmet, és hangosan azt kell mondanom: "Á. Ez nem így megy." Így nem
hagyja ott az anya a gyerekét, így nem csókolóznak sose a szerelmesek,
így nem reagál senki a szerette halálára, satöbbi. Hogy maradhatott így
ez a jelenet? Hogy nem zavarta a rendezőt? Hogy lehet ilyen ostobán valószerűtlennek
lenni? Satöbbi.
Viselkedésemet számos reflexió, sőt bírálat illetheti. Például, hogy
mi ez a megátalkodott fixáció a "valószerűségre"? Miért kell annak a nyomorult
jelenetnek úgy történnie, ahogy "a valóságban", pontosabban ahogy én azt
elképzelem? (És akkor miért olyan izgalmas a teljesen "valószerűtlen" Sztalker?)
Sokat kéne gondolkodnom, hogy valami válaszfélét tudjak mondani erre, és
még számos más, jogos kérdésre. Például, hogy: jó, jó, "valószerűség",
de miért kell annyira leragadni ennél az apróságnál, hogy már oda se tudsz
figyelni tőle, és közben elmulasztasz egy csomó dolgot a filmből? Erre
se tudnék hirtelen válaszolni.
És arra sem, hogy miért nem látom a Halálnapló mondataitól, "mit
gondol Balassa a regény és a filozófia viszonyáról, a világ átélhetőségének
problematikussá válásáról, modernizáció és értékőrzés összeegyeztethetőségéről
stb." Apropó, satöbbi. Nekem mintha rémlene egy-két általános probléma,
egy-két "erdőrészlet", amiről szó volt. Például hogy mit gondol Balassa
a "kivonulásról", a kritikáról, a világi beszédről, az álomról stb., bár
kétségkívül arra koncentráltam, hogyan beszél. Ami pedig a felsorolásod
stb. előtti elemeit illeti, azok - amennyire munkásságodat ismerem - alapvetően
a
te saját problémáid. És ez így is van rendjén. Nem állítom, hogy nem
lényegesek Balassa számára is, de nem inkább, mint amiket én olvastam bele/ki
a szövegeibe/-ből. Mindazonáltal felhívnám a figyelmet a dolgozat címére.
A Te "képszerűséged" világában fogalmazva, címe nem az volt, hogy
Az
erdő, hanem az, hogy A fák kérgéről. Azt lehet mondani, hogy
a kritika nevetségesen bagatell problémát tűzött ki maga elé, és lehet
a mű súlyos és komoly és mély problémáira választ kereső olvasójaként elolvasásra
méltatlannak tartani, de számon kérni tőle azt, amit nem tűzött ki maga
elé...
Persze miért ne lehetne. Mindent lehet. Csak próbálgatom az érveket.
Nem hiszem, hogy alapvető ellenvélemények esetén "az igazság" diszkurzíve
kibontható. Sőt, azt sem, hogy a konszenzus az a legfőbb jó, amelyre minden
diszkurzusnak törekednie kell. Sőt, az ellenkezőjét sem, hogy a disszenzus
lenne az; vagy azt, hogy a konszenzusra törekvés hiba. Mivel nem hiszem,
hogy az igazság demonstrálható, pontosabban, hogy az igazság egy "világosan
és tisztán" megragadható entitás lenne, amelynek ellenállhatatlan kisugárzása
van mindenkire, és hogy létezhet olyan kitüntetett módszer, amelyet szolgálatába
fogadva győzedelmeskedhetnék a "puszta vélekedéseken", az "idolumokon"
és a "hamis bálványokon" - a "racionális" érvelésmódokban is csak annyira
bízom, hogy tudom, ezek viszonylag elfogadott és hatékony retorikai technikák.
Eszembe sem jut vakmerőbb reményeket táplálni, tényleg, ez számomra valami
egészen alapvető és mindent átható probléma. Hogy módszer és értékelés,
módszer és igazság viszonya alig elviselhetően esetleges; hogy a különböző
"helyes" módszerek a véleményalkotás szociológiailag legitimált, ám éppen
tudományosan legitimálhatatlan módozatai; hogy a "megfelelő módszer" kiválasztása
annak a hadműveletnek a fedőneve, mely a kritikai analízis értékelését
retorikailag szalonképessé és ezen belül a lehető leghatásosabbá teszi;
hogy a kritikus minél erősebben szeretné elhinni nyelvjátékának tudományosságát,
módszerességét, közvetlen referencialitását és minél kevésbé meglátni annak
lényegi retoricitását, és végső legitimálhatatlanságát, annál ostobább
és annál indokolatlanabbul nagyképű. A nagybecsű és tiszta erkölcsű módszerek
valójában mindenféle értékelés kurvái. "Használható következtetések"-ről
lehet beszélni, de tudni kell, hogy annak a "módszertanhoz" nincs több
köze, mint a "már mindig is" jelenlévő - bár "már mindig is" változó -
"ítélethez", értékeléshez. Az nem úgy megy, hogy valaki elolvassa a művet,
és ekkor pusztán az objektív tényeket látja, majd nekiáll elemezni, és
speciális eszközeivel tüzetesen átvizsgálja az objektumot, szétszedeget,
csoportosít, összerakosgat, összegzi a Módszerrel a Tényeket - és mindezek
kezébe adják az Ítéletet. Ennyit "az első pillanattól eldöntöttnek látszó
elutasítás"-ról. Azt pedig végképp nem hiszem, hogy írásom több vagy nagyobb
"módszertani problémát" vetett volna fel, mint - például - Balassa akármelyik
írása, vagy a Te olvasói leveled. Ez utóbbiból nézzünk néhányat.
Ebben a pillanatban legalábbis, megoldhatatlannak látom azt a "módszertani
problémát", hogy hogyan lehetne meggyőző ellenvetést tenni ama kijelentésedre,
mely szerint a Halálnapló mondatai "egyáltalán nem rosszak, hanem,
kontextusukból kiszakítva, védtelenek". Ugyanis teljességgel argumentálatlan,
bár ez - szerintem - nem feltétlenül hiba. Csak vitatkozni legkényelmesebben
érvekkel lehet. Számodra bizonyára jól megragadható és problémátlan az
a bizonyos kontextus. Több hosszú példát hoztam arra, hogy
miképpen problematikus számomra a szövegek minimális szemantikai kohéziója.
"Képszerűségedet" egy másik metafora felé terelve, dolgozatomban az állítottam,
hogy ez az "erdő" egy dzsungel. Hiába változtatsz pozíciót, a vegetáció
túl sűrű. És pontosan ebből, hogy nem láthatod az erdőt, tudod, mivel van
dolgod: egy dzsungellel. Ezt a tézisemet, hosszadalmas bizonygatásával
együtt, egyszerűen ignoráltad. Szeretet ide vagy oda, ez számomra elég
durva eljárás.
Ama kijelentés igazságértékét megállapítani, mely szerint "végigkekeckedem
hosszú
dolgozatomat", kiemelés tőlem, nincs mód. Csak a legpuhább "ellenvetéseimet"
mondom, azt is lágyan. Figyelemre méltónak találom, hogy ilyen éles tézis
és megfogalmazás, mint e szóban forgó kijelentésé, főként a "végig", csak
nagyon kevés van az én látszólag nagyon éles kritikámban. Ezt egyáltalán
nem védekezésül mondom, hiszen a kekeckedést - bizonyos korlátok között
- sokkal üdítőbb időtöltésnek érzem, mint mondjuk egy félig impresszionisztikus-recitatív,
félig fenomenologikus-tudományos, mindazonáltal teljes egészében unalmas
kritikaírást és -olvasást. Jólesik ez a kis kekeckedésed, bár eléggé meggondolatlannak
látom. Érdemes belemenni ennek taglalásába? Nem tudom. Csak egy icipicit,
hogy működtessük "a nyelv fatikus funkcióját" (Jakobson), mely, tekintettel
az igazság (u)tópiáját és a hozzá el(nem)vezető módszert illető kételyeinkre,
s a tényre, hogy mindez nem érinti kommunikációéhes, alapvetően társas
lény mivoltunkat, talán fontosabb, mint valaha is gondoltuk. Szóval. Talán
arról lehet szó, hogy a kekeckedés kategóriáját mint olyat jelentősen
másképp értjük. Ahogy én értem, két alapvető konnotációja van, az egyik:
'kötözködik, pimaszkodik'; a másik: 'pitiáner dolgokon lovagol'. Megjegyzem,
hogy a szó az őt tartalmazó mondatban az "aprólékos elemzések" szintagma
szemantikai erőterében áll, vagyis az utóbbi konnotációt erősíti fel. Ezzel
azonban nem akarom elhárítani magamtól az első konnotációt sem, "ellenkezőleg,
nehezen tagadhatnám", hogy perverz esztétikámban előkelő helyen szerepel
az efféle Götzenhämmerung, akár a nietzscheánus hagymáz formájában,
akár a feyerabendi ismeretelméleti dadaizmus, a wolfe-i "újzsurnalizmus",
vagy a derridai módszeres kekeckedés formájában, vagy ahogy Marx a GFK-ban
leosztja a neohegeliánusokat, ahogy Szabó Dezső - ismereteim szerint -
egyetlen igazán kiváló, bár excesszusoktól sem mentes kritikájában a Halálfiait
elküldi a halál f<öncenzúra>ra, vagy ahogy egy egyébként ostobácska
hollywoodi kommersz egy mellékmondatban lerendezi "Sontag kisasszonyt".
Az első számú konnotáció értelmében írásom kekeckedési rátája valóban magasabb
az itt-mostanság megszokottnál. Ám az én érzékelésem szerint a szóban forgó
kritika túlnyomó hányadát egyfajta "racionális" érvelés teszi ki, melynek
diszkurzivitása, argumentációs technikái, fogalmi készlete, sőt módszerei
olyan rettenetesen nem különböznek a mai magyarországi kritika átlagától.
Vagyis egy-két, a fehérállományi régiókat is megcélzó gonoszkodást, ártatlan
retorikai gaztettet leszámítva nagyjából közönséges, általánosan bevett
érvelésmódokat használ. De ha érzékelésem rútul rászedett is, annyira csak
nem, hogy ne venném észre "a tényt", hogy végigkek Idézed az írásomból, hogy "nem ártana felépíteni, diszkurzívabbá, áttekinthetőbbé
tenni azt a szignifikációs folyamatot, amelyben egy korántsem kézenfekvő
jelentésrendszer előáll". Ezt úgy interpretálod, hogy én "atombiztos mondatokat",
a "kifejtés egyértelműségét, az argumentáció sarkalatosságát, a
valószínűsített vélekedések meggyőző csoportosítását" "kérem számon", sőt
"követelem meg normaként". Kiemelések tőlem. Az igazság demonstrálhatóságát
és az érvelés univerzális érvényét illető kétségeim között hányódva csupán
annyit mondhatok: Isten a tanúm, hogy a mondat nagyon nem azt jelenti,
ahogyan interpretálod. Semmiféle fontos dologról nem tudok, amely beszorítható
lenne "a formális logikán alapuló ráció keretei közé". A frappáns Ignotus-mondat:
Akasszanak fel, ha értem, de gyönyörű, egy olyan művészetérzékelésnek és
-értésnek a megfogalmazása, amely nélkül a huszadik század művészetének
csaknem egésze idegen marad - viszont egy a magyart legalábbis nem
utáló gimnazistától fölfele mindenki tudja is ezt. Én is. Nagyon érdekes
megfigyelés, és főleg a megfigyelés nézőpontja érdekes, mely szerint "a
közönséges nyelv nem is annyira közérthetőséget jelent, inkább a mindenkori
beszélő személyes tulajdonságainak és fantáziaműködésének eltüntetését
teszi normává", bár szerintem jócskán alábecsüli a nyelvnek a gondolkodásban,
a fantáziaműködésben és az egész lelki apparátusban játszott alapvető és
szerteágazó szerepét, leszámítva azt, hogy a nyelvenkívüli lelki inskripciókat
valahogy mégis hatalmában áll kitörölni. Az "üdítő rendszeridegenségekkel",
"furcsaságokkal és szertelenségekkel" - legalább háromszor hangsúlyoztam
a kritikámban - az égvilágon semmi bajom, kivéve, ha túl sok van belőlük.
Hogy hol kezdődik a "túl sok", mint oly sok mindent, szintén nem lehet
formálisan megmondani. Például Pilinszky költészetében kétszer fordul elő
a torony, hangsúlyos helyeken. Egyszer az Apokrifban ("Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn, hangokat ad egy torony teste"), egyszer pedig az Impromptuben
("S a házak közt, a homokon a roppant tömegü torony. Ki eszelhet ki nála
szomorúbbat?") Elképzelhető, hogy ez a két előfordulás kapcsolódik egymáshoz;
mindkétszer meglehetősen irracionális, érthetetlen és meghökkentő módon
bukkan fel. Legalábbis nekem alapvető megértési problémáim vannak mindkettővel.
Mégis, az Apokrif-beli egyszerűen irritál, az Impromptu-belit
viszont döbbenetes erejűnek érzem. Nem tudnám általában megmondani,
mikor lesz "túl sok" a furcsaság és túl sűrű a homály. De az egyes esetekben
általában azért mégis egyértelmű. Általában annyit tudnék mondani,
amennyit Cioran: "Nincs igazi művészet egy jókora adag banalitás nélkül.
Azt, aki folyton a szokatlant tárja elém, hamarosan megunom, minthogy mi
sem olyan elviselhetetlen, mint a rendkívüli egyformasága."
A Halálnapló mondatairól című írásomat tehát azzal vádolod, hogy
nem átall a Halálnapló mondatairól írni, és ezt nem csupán úgy érted,
hogy kikerüli a szóban forgó mű más problémáit, hanem úgy is, hogy nem
vállalja az egész Balassa-életmű hasonló problémáinak elemzését. Így igaz.
De még erről is írnom - a szükséges módszertani gondossággal -, az már
túl sok lenne, nekem is, másoknak is. Kitüntető érdeklődésedre válaszolva
dióhéjban annyit, hogy Balassa életművének korábbi darabjait - az általam
felvetett beszédmód-probléma szempontjából - átlagban egy kicsit jobbnak
találom, helyenként sokkal jobbnak (pl. Flaubert-ről, Mészöly Filmjéről),
helyenként ugyanolyannak, mint a Halálnaplót. Nagy különbség viszont,
hogy, egy: az ancien régime-ben Balassa az irodalom szabadságharcának katonája,
s mint ilyen, egyértelműen pozitív figurája volt, kettő: az a többé vagy
kevésbé homályos-maszatolós, prófétikus stílus akkor e szabadságharc egyik
leghatékonyabb beszédmódja lehetett. Ám ami akkor izgalmas utalás
lehetett, az ma érthetetlen utalgatósdi, ami akkor enigmatikus lehetett,
az ma zavaros, és ami akkor karizmatikus lehetett, az ma pózoló és dagályos.
Azt írod, hogy "...bátran szembe kell nézni az életmű tartós és
erős hatásának problémáival..." Szerintem is, kiemelés tőlem. Nekem nincs
kedvem a feladathoz. (A gyanakvó hermeneutákat itt külön megkérném: ne
habozzanak levonni következtetéseiket.) Mindazonáltal én is osztom azt
a széleskörű vélekedést, hogy egy megcsontosodott, nem túl jó szellemiségű,
meglehetősen monolitikus, ráadásul egy buta és irodalomellenes irodalompolitika
által tűrt-tiltott-támogatott közegben Balassa fellépése kifejezetten és
csak igen kevesek által kétségbe vontan progresszív volt. Balassa az úgynevezett
"újabb irodalom" paradigmájának egyik fő megteremtője volt. Munkássága
talán irodalompolitikailag a legtiszteletreméltóbb. De értékelései
- Esterházy, Nádas stb., és elődeik: Ottlik, Mészöly, Mándy stb. művészetének
centrumba nyomása - a ma meghatározó esztétikai ítéletek és diszkurzusok
szerint is (és szerintem is) jók voltak, olyannyira, hogy, úgy tűnik, ennek
radikális átértékelésére a közeljövőben nem kerül sor, dacára annak, hogy
az úgynevezett "legújabb irodalom" kritikusai, úgy tűnik, radikálisan más
megközelítéseket érvényesítenek, lásd Szilasi, Szilágyi, Szirák, hogy csak
néhány kitűnően alliteráló kitűnőséget említsek. E fent felsoroltak miatt
volt szerintem Balassa hatása "erős". A "tartós"-sal viszont óvatosabb
lennék. Valószínű, hogy, mindezek egyértelmű elismerése mellett is, Balassa
munkássága egyre inkább kiszorul a kritikai diszkurzus centrumából. És
nem csupán azért, mert az ő nagy korszakának körülményei és normái mára
igen megváltoztak, ő viszont nemigen, hanem azért is, mert a fent emlegetett
paradigmán kívüli irodalomra láthatóan és bevallottan nem fogékony, például
olyan, a jövőben nagy valószínűséggel meghatározó szerzők művei iránt,
mint Darvasi, Garaczi, Kemény, Szijj stb., sőt, már a félig-meddig az előző
paradigmához tartozó Kukorelly és Parti Nagy iránt sem. (Ezek persze durva
fogalmak, precizírozásukra itt nincs tér; nyilvánvaló, hogy sem a "Péter-paradigma",
sem a "Csipesz-paradigma" nem monolit, továbbá, hogy a kettő egymásra következése
egyáltalán nem diszkontinuus.)
Tréfából ennyit mára. Nagyon örülök neki, hogy - sokakkal ellentétben
- nem vérre menő verekedésként és "az ellenség" megsemmisítéseként érzékelted
kritikámat. Ennél semmi sem áll tőlem távolabb, hacsaknem az "úriemberek"
unalmas bájcsevegése.
Barátsággal: Farkas Zsolt.
Ez vagyok. Megmondta a Lányi András.
És neki most rossz. Aggódik. Nem értem, a magyar kultúráért. Én alighanem
két dolgot tehetek. Ha rendes ember akarok lenni, elismerem, hogy színigaz,
amit mond, én vétkem, én nagy vétkem. Vagy pedig, tanújelét adva végső
elvetemültségemnek, nem teszem ezt. És nem teszem.
Nem tudom, honnan származhatnak Lányi András információi, miszerint
"ambiciózus" vagyok és "fiatal". Mert ambiciózus biztosan nem vagyok, nagyon
nem. Az irodalmat és a kritikát nyilvános műfajnak tekintem, ezért nem
indulok ki informális feltételekből. És a Halálnaplóról szóló írásom
következményei arról győznek meg, hogy ezután még következetesebben kell
így tennem. Akár úgy, hogy nem veszek tudomást erről az informális háttérországról,
a pletykák és a személyes elkötelezettségek irányította vélemények közegéről,
akár úgy, hogy beemelem ez utóbbit a publikus diszkurzusba. Ha már ez a
dolgok lényege, akkor beszéljünk a lényegről. Ha már a véleménynyilvánítást
oly sokan úgy tekintik, mint egymás erkölcsi kontrollját, akkor e kontroll
legyen legalább nyilvános. Mert miről beszél Lányi András, az éleselméjű
pszichológus, amikor, megtéveszthetetlen biztonsággal lehatolva lelkem
legmélyebb zugába, megragadja a lényeget: "Farkas Zsoltnak ugyancsak bejött
a számítása. Kinézett magának egy irodalmi tekintélyt, gondolta, ha annak
nagy bátran nekimegy, hírét-nevét egy csapásra megalapozza." Nos, a szóban
forgó kritikáról eddig Márton László olvasói levele szólt, valamint Bán
Zoltán András egy nyúlfarknyi kiigazítása. Ez, bár nem akarom csökkenteni
nevezett szerzők súlyát, igen-igen "kismértékű esemény" ahhoz, hogy általa
hírre-névre tegyen szert egy számító karrierista. Miről beszél tehát Lányi?
Nyilvánvaló, hogy a fent emlegetett informális háttérországról tudósít.
Bizonyára mert csak ezt ismeri, mert - Petőfivel szólva - ott van honn.
Ezt tanúsítja "Éleződő csatabárdok" című rezüméje is a személyes indulatok
elszabadulásáról, valamint az a tény, hogy "pszichodrámájában" mindenkinek
makacsul egy srófra jár az agya és a lelke. (Nem tudom, mi a személyes
viszonya Balassához, de egysíkú pszichológiájából ítélve nagyon meglepődnék,
ha nem lennének barátok.) Vagyis: az irodalmat (stb.) mindenki öldöklő
pozícióharcnak tekinti, mindenki tülekszik, helyezkedik. Hatalmat akarnak,
törtetnek, kegyetlenek, nem tisztelik a szenteket. Érdekszövetségekbe tömörülnek.
És így szólnak magukban: "Régóta poshadó sérelmeinket, nosza, borítsuk
egymás fejére... Kinek mije van: tolla, lapja, tanszéke, bársonyszéklába,
folyóirata vagy kisebbrendűségi komplexusa, fogja jól marokra, aztán -
rá az ellenségre!" Nem tudom, kedves Lányi András, hogy Önnek mije van,
nekem ezek közül egyik sincs. Én egy ilyen ügyetlen törtető vagyok. Azaz
tollam van, de gépen írok. És persze, hogy kisebbségi komplexusom van-e,
ebben nyilvánvalóan Ön a kompetens. Régóta poshadó sérelmeim viszont bizonyosan
ugyanolyan kevéssé vannak, mint tanszékem, ezért, ha tiszteletteljesen
kérhetném: amikor efféle többes szám első személyű igealakokat használ,
mindenképpen említse meg, hogy az rám nem vonatkozik.
Komoly retorikai következetlenségnek látom, hogy, miután megállapította,
hogy fiatal vagyok, Ön a kultúra ezen új hérosztrátoszainak pszichológiáját
mégis az elmúlt negyven évvel (7 + 33) magyarázza, "reflexeinket ez a két
korszak kondicionálta". Megint a többes szám első személy. Persze nyilván
a szerénység bevett retorikai alakzata ez, nem is lenne vele probléma,
ha nem hinné el rögtön a literális olvasatát is. Márpedig engem - faluról
jöttem - sem az irodalomban, sem az irodalmi életben nem kondicionálhatott
sem a Rákosi-korszak, sem a puha diktatúra, 1988-ban jelent meg első kritikám,
és ugyanebben az esztendőben láttam először igazi irodalmi szerkesztőt
teljes életnagyságban. Kedves Lányi András, Ön tényleg nem tudja elképzelni,
hogy vannak emberek, akik nem jelentették fel egymást, akik nem vitatkoztak
taktikáról és stratégiáról, arról, hogy szabad-e, érdemes-e belépni a Pártba,
akik nem adomáztak Aczél Györgyről, akiknek már nem kellett népi-urbánus
háborút vívnia, akiknek Marx neve hallatán nem a kelet-európai rezsimek
jutnak először eszébe, akiknek sosem volt Trabantjuk? Mindez persze nem
azt jelenti, hogy ezek az emberek "tiszták", a korábban születettek pedig
nem. Ellenkezőleg: némely alapvető dolgokban ugyanolyanok, ugyanolyan hiúak
és sebezhetőek, ugyanolyan nagyszerűek és esendőek. Más, kevésbé alapvető
dologban viszont mások. Náluk egyszerűen nem téma az Ön által emlegetett
"rossz iskola". Nem oda jártak. A kisdobosok hat pontján még nem röhögték
el magukat, a KISZ viszont már mosolyra sem méltó komédia volt számukra.
Az egyetemen Foucault-ról és Derridáról tanultak. De az idősebb generáció
esetében is kissé leegyszerűsítőnek tűnik, hogy minden erőteljes kritikai
megnyilvánulást a Lányi-féle pszichologikával magyarázzunk, amelyben senki
sem a véleményét írja, hanem a pozícióharc álcáján ügyeskedik, sérelmeit
bosszulja meg; ha hatalma van, hatalmaskodik, ha nincs, hatalmat akar a
rohadt kis nímand. Első pont: Az irodalmár nyomul, mint az állat. Második
pont: Az irodalmár, ahol tud, betart. És így tovább. Kedves Lányi András,
ne írjon túl sokat, mert túl sok fog kiderülni Önről és a pszichológiájáról.
"Akit csak a »hatóság« iránti félelem tart vissza a botrányos viselkedéstől
- írja -, nem tanulhat igazi önfegyelmet. Aki a tőle idegen ízlés jelenlétét
azért viseli el, mert a hatalom kényszeríti rá, vagy éppen a hatalommal
való közös ellenkezés jegyében tűri meg, annak nem válhat benső meggyőződésévé
a tisztelet és érdeklődés a mások gondolatai iránt." Ez az érvelés tetszik
a legjobban. Zavarba ejtő. "Akit csak a »hatóság« iránti félelem tart vissza
a botrányos viselkedéstől, nem tanulhat igazi önfegyelmet." Aki viszont
interiorizálta állam-apu törvényeit, az fegyelmezett. Rendes ember. Nem
hőzöng, nem izgágáskodik. Önfegyelem, gyerekek, önfegyelem. Belsővé tenni
azt a törvényt és érzületet, amelyet Lányi András törvénye és érzülete,
morális tartása kényszerít ránk! Érzed, hogy feszít belülről? Te is fegyelmezett,
tisztelettudó és komoly akarsz lenni. Ne tiltakozz. Add meg magad. A mindig
totalizáló despota pszichológiája ez, a végtelen adósság logikája. Itt
van előtted az erkölcsi géniusz, megtisztel mindazzal, ami tiszteletreméltó
és szent, s te nem tiszteled, nem fogadod el kötelező érvényűnek kategorikus
imperatívuszát, nem indít meg ez a morális tartás, nem viselkedsz helyesen,
"gyalázatos" vagy. Ennek a szociális rendnek az eredménye és szimbóluma
az a végső és öntudatlan (?) cinizmus, amellyel Benjámin László egy Rákosit
dicsőítő verse elé ezt a József Attila-mottót írja: "Az én vezérem bensőmből
vezérel." A totális külső kontroll diadala: minden lélek az ő gyarmata,
minden lelket bensejéből vezérel a terror kódja. A másik tetszetős érv,
amelyben a hatalom mint az ízléspluralizmus bajnoka lép fel: a hatalom,
megannyi kis ízlésterroristára, ránk kényszerítette a más ízlésekkel szembeni
toleranciát. De sajnos kitört a szabadság, és most az összes kis sértett,
gyűlölködő, bosszúálló csőcselék itt tombol láncait vesztve. Újra el kell
mondanom: az az érzésem, hogy minden retorika védhetetlen és támadhatatlan.
És eléggé esetleges. Szerintem ennek beismerése a jó kommunikáció minimuma.
Az az érzésem, kedves Lányi András, hiába írnám azt, hogy az elnyomó hatalommal
szembeni ellenállás érdekében az egyéb ízléskülönbségeket félretenni szerintem
erény (volt); sem politikailag, sem erkölcsileg nem találok benne kivetnivalót
- nem hiszem, hogy meghatnám vele, miközben, és ez szinte meggyőződésem,
más körülmények között Ön is aláírná ezt a mondatot. Egyrészt. Másrészt
túláradó hevületében leír olyan mondatokat, amelyeket más körülmények között
nem írna alá, mert bármennyire is leegyszerűsítőnek érzem Hernádi Miklós
nevezett írását, nem fasisztáznám-komenistáznám le érte. És nem állítanám
vele szembe a boldog puha diktatúra fegyelmezett édenét.
De rendben, elcsattannak a pofonok jobbra-balra, nagy ügy. Viszont közben
egyáltalán nem veti fel az ízlés problémáját. Az ízléstelenségét annál
inkább. Ha Önnön cikkére vonatkoztatja annak címét, kérdésként: "Ízlések
vagy pofonok?" - mi lenne a válasza? (Találgatásaim egyike írásom címe,
ami mutatja, mekkora bizodalmam van Önben.)
Nade vissza az engem illető szövegre, menjünk sorra, hogy néz ki "a
tisztelet és érdeklődés mások gondolatai iránt". Az elejéről már volt szó.
Kiderül, hogy Márton László nagy marha volt, mert beugrott ennek a primitív
gaztettnek, azt hitte, hogy ez "műelemzés", én pedig röhögök a markomba:
hát azt hitted, kis bolond? Milyen egyszerű. Talán Önnek sem tenne rosszat
egy kicsit több módszertani kétely. Megértőbbé és érzékenyebbé tesz bennünket,
nem szabad ilyen durván elutasítani. (Egyébként pedig a módszertani kételyeknek
komoly és nagy hagyományú "iskolái" vannak. Mi több, tekintélyei.)
Természetesen az én idézési technikáimmal van baj, nem az idézetekkel,
csakúgy, ahogyan az újságírók olyan rútul meghamisították szegény Curkaštefi
"tanulmányát". Én is azt gondolom, hogy a kontextus fontos. Inkriminált
írásomban előfordul 18, 21, 27 soros idézet is. Rövidebbek is, amikor az
általam bizonygatott szemantikai túlterheltség már annyiból is nyilvánvaló.
Egy komplett mondat idézésekor nem kell feltétlenül a kontextus ismerete
ahhoz, hogy megállapítsuk, problematikus. Például amikor grammatikai hiba
van benne. Vagy olyasmi, amely csak dadaista kontextussal lenne "értelmes"
(és az mennyivel jobb lenne, de sajnos ez nem áll fenn, ugye, ebben - végre
- egyetérthetünk), hadd írjam le még egyszer a kedvencemet: "Elég, ha csak
hömpölyög: epika, mint egy hátasló a Volgán." Az Ön cikkének terjedelme
természetesen nem teszi lehetővé, hogy túl sokat idézzen Mártonnak írott
válaszomból, de valamivel több méltányosság még belefért volna, mondjuk
a tendenciózus ferdítések helyére. Például: szerintem, írja Ön,
"Balassa már »nem fogékony a jövőben nagy valószínűséggel meghatározó szerzők
művei iránt«, ha igen, akkor sem, mert az új időknek új dalaival, már a
nagy valószínűséggel meghatározó új kritikus óhajt a centrumba nyomulni."
Nagyon megörülhetett, hogy ennyire sikerült ez a mondata, ez látszik az
ezt követő "Na, ennyit erről" zárómondaton. Nem sikerülhetett volna azonban
ennyire szépre és kerekdedre, ha egyetlen szócskával előbbre teszi az idézet
határát. Ez úgy hangzik, hogy "bevallottan". Vagyis Balassa szerint.
Én nem is nagyon alkothatnék ilyen véleményt, amit Ön nekem tulajdonít,
hiszen Balassa egyáltalán nem írt a "legújabb irodalomról". Ezzel szemben
maga Balassa jelentette ki (bár kétségkívül nem úgy fogalmazott, hogy nincs
érzéke hozzá, hanem úgy hogy) ő azért nem ír erről, mert csak akkor fog
írni, ha számára elég jó mű születik. Nos, a jelek szerint ez mindezidáig
nem született meg. Nincs Hozzá méltó mű. Ha szabad ezt gondolnom: számos,
a magam és sokak számára jó mű van, csak ezek erényeire Balassa nem fogékony.
Ez a legtermészetesebb dolog, nyilván számos dologra én nem vagyok fogékony,
amire Balassa igen: ez 100%-osan ízlésprobléma, miért kell pofozkodássá
erőltetni, kedves András?
Valóban nagy butaság lenne azt állítani, "hogy a képes beszéd azoknak
való, akiknek valami takargatnivalójuk van", tökéletesen egyetértek Nietzschével:
"A trópusok nem olyasvalamik, amik tetszés szerint kivonhatók a nyelvből,
vagy hozzáadhatók; ezek alkotják legvalódibb természetét", s hogy így gondolom,
az majd minden írásomban dokumentálható. Mindazonáltal létezik maszatolás,
sűrű szemantikai homály, művi hermetizmus. Irodalomkritikusi ambícióimról
annyit, hogy elsősorban a filozófia különböző területei érdekelnek, de
úgy az intézmények korrekt bevételéhez, mint a helyezkedéshez alkatilag
ügyetlen lévén, nem is álmodom arról, hogy ebből valaha is megéljek. Az
irodalmi kritikára viszont nagy a kereslet. Ez távolról sem jelenti, hogy
ne vállalnám az ilyen tárgyú írásaimat. És persze hazudnék, ha azt mondanám,
az irodalom nem érdekel. Ami viszont nem érdekel, az a hatalom. Csak ha
destruálni kell.
És Ön szerint, kedves András, ez a "gyalázatosan" kifejezés az ízlések
vagy a pofonok kategóriája alá tartozik? Túl azon a többször megismételt
meggyőződésén, hogy egy mocskos, amorális karrieristának tart?
Mégpedig egy olyan írás alapján, melynek túlnyomó részét tematikus érvelés
teszi ki, bevett és jól definiált módszertani apparátussal. Ezekről egy
szót sem ejt. Ehelyett a vélelmezett "pőre gonoszság" lelki indítékait
"boncolgatja" - vagyis vita helyett megbélyegez. Mi ez, ha nem "az eleve
elutasítás álláspontja"? (Az érveken túl: biztos vagyok benne, hogy Ön
is a Mennyországba jut, de a Purgatóriumban az Opera prosectát kell
majd kívülről megtanulnia, és logikai pozitivistákból álló közönség előtt
fellépnie vele.)
Egyáltalán nem "képviselem" az "új kritikát". A saját véleményemet képviselem.
(S ha nem, akkor a saját tekintélyeimre hivatkozom. Akiket tisztelek, de
nem azért, mert kötelező. Az irodalomban több mindent szabad, mint az angol
királynő jelenlétében, és ott a "tiszteletlenség" fogalma is kissé módosul.)
A Csipesz-könyvből elég lenne csupán három kritikát elolvasni, hogy feléledjen
bennünk a gyanú: ott nem képvisel senki senkit. Hiszen szerzőik nagyon
sok tekintetben nagyon másak. Bármily hihetetlen, semmilyen tekintetben
nem alkotnak "klikket" és nem harcolnak senki ellen. De ha az egészet elolvassuk,
arra is rájövünk, milyen szerencsétlen dolog e kötettel (az alcímben is
kiemelt csipesz-metafora révén) összefüggésbe hozni a Halálnaplóról
szóló írásomat, ugyanis egyetlen ilyen hangvételű írás sem található benne,
az enyémet is beleértve. Vajon miért érzi szükségét, hogy ezeket összemossa?
Lehet, hogy Ön is érzi a generációs különbséget?
Kinek "nyomasztóan nagy hatású pályatárs" Balassa? Higgye el, András,
rám igen csekély hatással van/volt. És az sem nyomaszt, egyáltalán, hogy
másokra igen. Ki akarja Balassát "eltakarítani az útból"? Istenem, mondd
meg, lehetséges így olvasni? Tedd, hogy írjon még egy könyvtárnyit, akár
olyanokat, mint a Halálnapló, és akik eddig szerették ezt a stílust,
szeressék még jobban, legyenek boldogok és gyűlöljenek, mert még valami
tragédia lesz ebből a rémületes fontosságtudatból, és ha tényleg ennyire
véresen komoly ez a dolog, legyen Balassa hatása kitörölhetetlen az idők
végezetéig, én pedig sürgősen tűnjek el színpaduk süllyesztőjében, mert
ez az indulat félelmetes.
Kedves Lányi András, miért nem beszélgetünk - mondjuk - Lyotard-ról?
Ő legalább olyan fontos figura az emberiség kultúrtörténetében, mint Balassa,
s a francia filozófust róla szóló írásomban legalább olyan keményen bírálom,
mint a magyar kritikust. Vagy Lacanról, vagy Amerikáról? Valamely sokkal
izgalmasabb témájú és talán valamivel jobb írásomról. Ne értsen
félre, nem ez utóbbiakat akarom mindenáron rátukmálni Önre, csak azt kérdem
magamtól, miért éppen ez az írásom tűnt fel Önnek. Miért nem egy az Ön
által prezentált elvárásrendszernek nagyjából megfelelő. Egy alternatív
pszichológia szerint azért, mert ez Önt a legkevésbé sem érdekli, még kevésbé
- és ez tökéletesen rendjén való -, hogy én mikről írok és milyen vagyok.
Önt a "botrány" érdekli. Hogy megerősítse önmagát a morál tiszta lovagjának
szerepében. Akár a vaserényű vidéki amerikai háziasszony, aki kizárólag
olyan pletykalapokat olvas, amelyeknek minden során felháborodhat. Így
szerezve meg magának a mindennapi lelki betevőt, önnön erkölcsi tisztaságának
és tökéletességének perverz gyönyörét.
Kedves Feri.
Hadd beszéljek megint összevissza.
Mindenképpen érdemes volt leírni ezt a szép mondatot: "Dekonstrukciót
prédikál és hermeneutikát iszik." De éppen mivel ilyen szép, érdemelt volna
meggyőzőbb kontextust, ellenállhatatlanabb szofisztikai gépezetet. Én ugyanis
soha nem prédikáltam dekonstrukciót. Viszont éppúgy iszom, ahogy a hermeneutikát.
Körülbelül ugyanez mondható el egyik vezető szempontod tekintetében ("szempontjára
vetjük tekintetünk": de kéne konstruálnunk a videocentrizmust, nemde):
hogy én poszt-izé vagyok-e, vagy peniglen lekozmáltam a modern metaizékájában.
De ebben tényleg nincs álláspontom. Nem érdekel különösebben ez a progresszista
lihegés.
Posztabb vagyok a posztoknál? Nem érdekel, és az sem érdekel, hogy ez úgy
hangzik a posztok fülében, hogy "kafább" a "legkafábbaknál". Ha valami
értelme van ennek posztozásnak ("megposztulásig"), akkor ez az, hogy, radikálisan,
nem kafább, nem fejlettebb, nem igaz(olh)a(tó)bb semmiféle poszt a prejénél.
Derridát akkor szeretem a legkevésbé, amikor a megfoghatatlanság felé menekül,
önnön filozófiatörténeti pozíciójához, ahhoz a trademarkhoz, aminek - részben
- hal(l)(hat)atlanságát köszönheti. Igen, Derridát. Nem érdekel, hogy ő
nem megragadható szubsztancia, hogy még a Sátán is tud a Bibliából idézni,
hogy még Sir Popper is tud a derridai oeuvre-ből idézni, hogy amikor megkérdezik
Derridát valamiről, mindig csak azt mondja, hogy az a valami mi nem. Nem
az a ki(/í)ntornás Derrida érdekel, aki ezt az unalmas verklit hajtja.
Nem érdekel, hogy a tulajdonnév mivel azonos vagy nem azonos, metafora-e,
metonímia, szinekdokhé (egyébként minden fogalom elkerülhetetlenül mindhárom),
különválasztjuk-e Derridát mint testet (melynek minden sejtje, mint tudjuk,
hét évenként az utolsó atomig kicserélődik) vagy mint különböző szövegek
egy márkajelzését az akadémiai szövegtömegtermelés bejárhatatlan piacán.
Amikor azt mondod, hogy "Garaczit olvasok", akkor mire gondolsz? Amikor
tulajdonnevet használok, annak sincs erősebb fogalmisága, mint bárminek.
A polgári név a "point de capiton"-ja annak a "csúszkáló anyagnak" (J.
L.), ami a többszörösen elidegenített szövegtől a legdurvább személyességig
sokmindent lefed. Ez rendkívül jól illeszthető mindenféle "posztbeszédbe";
sőt, én inkább azt furcsállom, hogy a strikt fogalomhasználat-ellenes posztfiúk
és posztlányok miért vannak annyira ráizgulva a szerzőség körüli definíciókra,
miért pont itt próbálják kihalt fogalmi posztasággá szárasztani a trópusok
termékeny humuszát. A poén az, ha azt mondom, poszt vagyok a poszt/nem-poszt
dualizmusán, akkor a poszt "metafizikai" primátusát dédelgető sujet imaginaire
- aminek Téged olvaslak (sic) - számára nagyarcú vagyok. Hát én már ezen
is túl vagyok, meg ilyesmi. Semmin nem vagyok túl. Ezek a túllevések/nemlevések
nekem túl absztrakt szempontok. A "lehivatkozott posztkánon" (posztkánon:
ennyi inkonzisztencia egyetlen szóban - ez szép) - a posztozás és metázás
szempontjából - totál véletlen, minden más szempontból szükségszerű. Ezeket
olvasom érdeklődéssel. Meg másokat. Nem mintha nem tudnék erről a véletlenről.
De nem foglalkozom vele annyit. Például sejtem, hogy a görög szofisták
iránti erős érdeklődésem kitűnően illeszthető lenne ehhez a "posztkánonhoz",
ráadásul, amennyire én tudom, ez egy kihasználatlan ziccer, és, ugye, mindig
csak a góllövőket jegyzik fel az annalesek. De nem. Inkább három lövőcsel,
és aztán elbaszom, mint ez az északi stílusú fotball, ahol kategorikus
imperatívusz, hogy ha a kapu közelében vagy, fiacskám, akkor lősz, mint
az állat. "This is NFL; which stands for Not For Long." - ahogy a Washingtoni
Rézbőrűek edzője ordította be a pályára egy töketlenkedő játékosnak. (Már
megint összekeverem a játékokat.) És azt se hiszem, és minél inkább reklámozzák
ezt, annál kevésbé, hogy nagyarcú barátaink, Derrida, vagy Heidegger, vagy
Hegel annyira túl lennének bármin is. Vagy akárki. Itt most egy picit szüneteltetem
a "gondolatmenetet". Elterelem a figyelmet. Belátom, túl lenni a túllevésen,
meghaladni a meghaladás-romantikát - nagyon a Nirvana felé közelít. Ami
olyan, mint a szirének szigete. Ott biztos kurva jó, annyira jó, hogy nem
tudsz onnan szabadulni, pedig nem kényszerítenek, és ennél a kényszernél
nincs félelmetesebb: drukkolsz a köteleknek, nehogy Odüsszeusz megoldja
őket, el innen, el. Mégiscsak jobb nem kikötni, idejekorán és végleg, egy
szigeten, mint Curt Cobain. Azt hiszem, sikeresen elkerültem Nirvana szigetét,
pusztán azáltal, hogy megszólaltam. De "csak" kommunikálni akarok (és még
egy-két dolgot); semmiképp sem akartam viszont előbbre vinni az irodalomkritikát,
a tudományt, a filozófiát és az emberiséget. Nem lehet. Nem azért, mert
a pusztulás felé megy meg a világéjszaka felé et ceterum censeo. ("Wohin
bewegen wir uns? Fort von allen Sonnen? Stürzen wir nicht fortwährend?
Und rückwärts, seitwärts, vorwärts, nach allen Seiten? Gibt es noch ein
Oben und ein Unten? Irren wir nicht wie durch ein unendliches Nichts? Haucht
uns nicht der leere Raum an? Ist es nicht kälter geworden?" etc., kérdezi
az őrült ember. Annak, aki válaszol ezekre a kérdésekre, csak akkor válaszolok,
ha egyébként valamit akarok vele.)
Szóval van itt valami áporodott áptudétség-szag, a Franzba' is, kedves
Szag fia (Odor-ics). De éppúgy lehetséges a kon-, a re-, sőt az interFerenz,
s minthogy "dialógusképes"-nek neveztél (nem engem, a szövegeket, kiéit?),
dialógusképtelen nem lehetsz, Szécsi Pál után szabadon, de a szagértelem
agónján kívül is, sőt belül is van még jónéhány fontos agón, nem éri meg
egyben agonizálni, jobb, ha máshol bírunk szaladgálni szerte (ráadásul
a Te írásaid bírnak, bírom őket én is), mert ez szagma, persze,
de holnapra elillanhat, ha túl illatos lesz, és a büdös életbe senki nem
fog emlékezni rá. Mais où sont les A legdurvább dolgokat az irodalomelméletekről gondolom. Sajátos perverzióm,
hogy nagyon élvezem őket, máramelyiket. Nade alkalmazni. Az azért sok,
nem? Amikor leülök írni, nem tudom, hogy mit akarok, csak azt, hogy valamit
majd akarni fogok. Jó, legyen "eingeworfenes Entwurf" (M. H.), de nincsenek
vázlatpontok. Nincs megnevezhető a priori szemléleti forma, úgymint herm.,
dek., strukt., újkrit., újolv., rec. eszt., fenom., sőt, az "ahogy esik,
úgy puffanik"-nak nincs (üzlet)filozófiája. (A "filozófia" szót hajlamos
vagyok egyre inkább úgy érteni, ahogy yuppie-éknál használják.) Épp most
(modo > modern) ez van. Right now, out of the theory what's
in
right now, what's right now. Nem vagyok büszke rá és nem szégyellem.
Pedig kéne, tudom. És mégse. Milyen szubverzív a nyugalmam. Milyen nevetségesek
ezek a szempontok, velem együtt. Milyen jó nevetni. Viszont irodalomelmélet(i
módszer)eket direkte alkalmazni, az elég kínos, minél szigorúbbak,
annál inkább. Nincs sokkal jobb megoldás (és a képzetlenség valóban sokkal
rosszabb megoldás), de akkor is. Szerintem inkább csak futólag kéne. Nem
arra lettek kitalálva, hogy közelebb vigyenek bennünket egy műhöz. (Közelség-metafora,
észrevettem, jelenlét-metafizika, out-mode-d, modern, ciki.) Nem úgy vetted
észre, hogy aki becsületesen alkalmazza valamelyiket, az mindig ezzel van
elfoglalva, az elmélettel, a módszerrel, és nem ezzel, a művel? Na és?
Talán nem meghökkentő: nem vagyok antiteoretikus beállítódású. De nem gondolom,
hogy ilyen applikációkkal bármi fontos is történnék.
"Na bazmeg." Ezt csak úgy idézem. Jólesik.
Isten bottal üti a nyomát a pontoskodásnak. Vagy micsinál. Amiként Babarczy
Eszter ezirányú kiigazításain (és elegáns-durva általánosításán), azonképpen
a Tieiden (-én) is a labdakidák daimónja ül, akik könyörtelenül visszadobják
a labdát, s vajon ki kaphatja el, ha elhisszük, amit az Igazság és módszer
mottójában Rilke mond? 1. "abszolút nulla fok". Nem lényeges, csak informatíve,
már amennyire én stb. A kifejezést a fizikusok "beszélik túl, kolega",
és nem a Celsius-skálán, nem is a Fahrenheiten (ahol a 0-nál van hidegebb),
hanem a Kelvinen, és asszem azt akarják vele mondani, hogy ennél ebben
a világegyetemben nem lehetséges hidegebb. Igaz, hogy a fénysebességről
is azt mondták, hogy nincs gyorsabb, és mégis van. Persze, ki mondta, hogy
a fizikus kollégák kemény tudományt művelnek? 2. Érdekes, hogy amit
"posztgenyó" címke alatt prezentálsz, az én agyvelőmben a - vajon hol lehet
ő a pomó kronotopológiában? - "Hérakleitosz" címkétől indul, és nem
bír leállni. 3. "Hát én nem bírnék ennyire Brúsz Vilisz lenni." (Ismét
egy szép mondat.) Pedig bírsz. Az a Te külön, autorizálható, erősen scriptible
és miszprízionáló - egyszóval brúszviliszi - olvasói teljesítményed, hogy
én bárkit is "kihajítanék a kánonból". Dehogy hajítanék. Ki vagyok én ahhoz.
Az, hogy egy gyenge pillanatomban felsóhajtok, hogy tele van a Írásodban a Garaczi-rész utolsó bekezdése "a legnagyobbakhoz méltó írói
teljesítmény". De nagyon szép a "realista"-szúrás is, és igaz. Még szebb
"a szerző nevének" olvasata. Hogy a micsoda "a lelke legmélyén" micsoda,
az megintcsak egy fáradt sóhaj. Valóban ki kellett pécézni, egy kicsit
túlmegy a tűréshatáron, bár, remélhetőleg nem első-, de, azt hiszem, nem
is utolsó sorban, a hasonló effektusok tartják ingerületi állapotban az
olvasó mindig renyhülni hajlamos neuronhálózatát. Ez olykor lényegesebb
szempont. Ha nem teng túl, akkor ez belefér, és sokkal termékenyebb, mint
az a kettőt jobbra, kettőt balra fajta metodologisch Tschardasch, nyolc
korrektívum ide, tizenhárom tézistompítás oda, és nincs az a vad író-olvasó,
aki nem aludt el. Olyasmi effekt ez, mint amiket a Te szexuális orációba,
textuális koituszba hajló mondolat-écriture-jeid, intertextuális pornód
alkalmaz, és erről is ki fog derülni, hogy arról van szó, miről, hogy a
radikális diszperzió, "szkizo-izé" (Jean-Paul Belmondo), a deleuze-guattari-i
molekuláris, a feyerabendi csak-az-egyes közegében, a struktúrák diszkonstrukciójában
(nem megmondtam, hogy bontott téglát - concrete - hozzál?) mivé
oldódik az általános(ítás), ami mellesleg a nyelv (= gondolkodás?) formális
működésének alapművelete. Hogy az individuum retteg és elélvez (istenem,
de jó, hogy ugyanaz a vonzatuk) a divíziótól, az anonimitástól, a sátántól,
a káosztól, ami furcsa módon unió, mondhatni az egy. (Ez egy durva példamondat.
Argumentáció jó és minden szükséges részlettárgy a birtokomban. De mi az,
amiről szó van. Hát ez az, hogy a részlettárgyak a lényegesek, nem ez az
általánosítás.) Anyám k. volt, az apám félig-az-ság. (Szubsztancia, hüpokeimenon,
alatta fekvő. Konkrétan: elolvad a gyönyörtől.) Magyeri beszéd, kuni lingváció.
De eltérek a tárgytól.
És ha egy csúf napon kiderülne a rettentő igazság, hogy nem vagyok "posztbeszélő"
- vajon mi lenne akkor? Ó. Ó, drága barátom. Nézz fel a csillagos égre.
(Na, hát ez véletlenül hexameter lett.) De nem akarom elterelni a figyelmedet.
Kicsit mások a sémáim, mint a Tieid. Például. Le sujet volée. Bizonyhogy
ott van az alany, kedves olvasó, mégpedig a "distinkció" az. És bizonyhogy
nem védhető ismeretelméletileg, mindkettő ugyanazokat az alapvető problémákat
nem tudja megoldani. Az igazság korrespondancia-elméletének "objektív"
módszertanát még Poppernél is felváltja a tudós közösség interszubjektív
kontrolljára való hivatkozás, a hermeneutika eleve relacionális igazságfogalomban
gondolkodik, igaz, kicsit többeket von be e közösségbe. Ilyen körülmények
között legdöntőbb közöttük a stíluskülönbség és néhány kitüntetett probléma
különbsége (a pozitivisztikus rendszerint nem kérdez rá idegesítően sűrűn
"a lét értelmére", a hermeneutikus rendszerint nem érdeklődik élénken kvantitatív
empirikus vizsgálatok módszertana iránt stb.), ami viszont messzemenően
a hagyománnyal vagy egy hagyomány választásával magyarázható. Azt a pomó
sémát, hogy "az ontológiát az ismeretelmélet elé helyezni nem annyira kafa
dolog", én nem erőltetném itt. Egyébként, nem tudom, hogy Te posztbeszélő
vagy-e, valószínűleg igen, szóval egy ilyen "dekonstruktoráló" etikettje
szerint, ahogy én értem, nem a "legelegánsabb" megmondani, mi a komilfó
etikett. Kivált ha egy efféle dualizmusban gondolkodunk, és hetykén vállaljuk,
hogy primatizáltuk és felturbóztuk az egyik elemét, a másik meg közben
szupp! - lement. Meg nekem már mindegy. Úgyis kiesik a Biblia a hónom alól.
Aztán. Miért, Kuhné és Feyerabendé nem "todós duma"? (Kuhn nagyon megsértődne
ezen. Feyerabend nem, de azért ábszolúte todós a dumája, más kérdés, hogy
mik a következtetései, mondhatnánk: a feyerabendi project a todomány todatlanságának
todományos kifejtése. És de Man! Akinek zord tudományos külseje érző kontrollvesztett
szívet takar.) "És? Dekonstruáltatok?" "Nem." "Akkor csókolóztatok." Nos,
sajnos vagy nem, én egy harmadik megoldást választottam. -Ra kényszerültem.
Viszont nagyon örülök neki - és, remélem fölösleges mondani, nem a jólneveltség
és a diplomatikusság a fő erényem -, hogy megszólalásra késztetett a könyv,
és hogy szerinted (is) vannak erényei. Szerintem is. És aki ezt (így) tudja,
rossz ember nem lehet. De félretéve a tréfát, nagyon örülök a Te diszkurzív
kezelésmódodnak. Általában igen excesszívek a reakciók és igen ambivalensek,
és nem a tematikus diszkurzus vezérli őket, hanem Szeretettel: Aszs (Farkolt).
Egy különös bunkó berontott a kultúra kies honába, ajtóstól-tokostól, és
az egyszerű eszével elkezdett okoskodni olyan dolgokról, amelyekről lövete
nincs, amelyek lényegileg idegenek és érthetetlenek számára, legfeljebb
egy kicsit érdekes, hogy jé, milyen otromba, kicsit izgulunk, mit tör össze,
mit nem, kicsit aggódunk, még kárt tesz magában, jó nagy hangja van, és
kiabál vele. Ennyi és nem kevesebb.
És - nyilván - az az "elegáns" és a nem-"vulgáris", hogy Babarczy Eszter
(B. E.) úgy dicsér, hogy közben a lehető legdurvábbat állítja. Vagyishogy
itt nem kevesebbről van szó, mint egy "őszinte ember, egy elbűvölő
és kissé felületes szörnyeteg", egy erősen "személyes", "provokatív", "»kegyetlen
fiú« ordításáról" (és nem többről), és ez milyen érdekes, de tulajdonképpen
gonoszság Részéről, hogy szakmailag bírálja, merthát... Vagy hogy a Garaczi-
és Kukorelly-tanulmányok jók, mert sikerült bennük összefoglalni azt, "amit
annyi kritikus annyiféleképpen elmondott már". És ez se semmi. Kinek mennyi.
Na de nézzünk meg inkább néhány locust. (Sok-sok apróságot, bár néha
nagyon beszédesek, kihagyok.)
1015[. o.]J[obb hasáb]f[első harmada]
B. E. "Világos gondolatmenetet" várna el. Vagyis nincs.
Ha nincs, nincs.
"A műfaj" elnevezésű fejezetben írja. Én sem tudnám pontosan megnevezni
ezt a műfajt, az viszont biztos, hogy - a barthes-i értelemben - "írható"
műfaj. Kellemetlen dolog, belátom. Nem hagyják az embert kényelmesen olvasni.
1015Jf
A hivatkozásokban "...majdnem magadja az idézett gondolat forrását,
a művet feltünteti, de az oldalszámokkal már ritkán vesződik." Igazán sajnálom,
hogy B. E. nem "vesződött", állítása igazolására, a pontos oldalszámokkal,
ugyanis nagyon kíváncsi lennék ezekre a helyekre. De attól tartok, hogy
a Lacan-tanulmány kivételével - ahol megindoklom, miért térek el a szokásostól
(de ott is csak a Lacan-idézetek esetében) - mindenütt a legpontosabban,
oldalszámmal
együtt, megtalálhatja a hivatkozásokat. (Egyébként eddig még csak az
ellenkezőjét vágták a fejemhez, de azt sokan: hogy fölöslegesen precízkedem.)
1015Jf-k
Köszönjük a Descartes-leckét. Hozzászólás. 1. B. E. úgy említi ezt,
mint, ugye, "egyet a sok közül", "elcsúszások"-ról beszél, és "szakértők"-ről,
akik ezt a "»régen olvastam Descartes-ot« szindrómát" ("vulgáris" olvasatomban:
"nem olvastam Descartes-ot, de megpróbálom eljátszani"), ezt az
"ordító" "felületességet", ezt a dilettantizmust csupán futó mosolyra érdemesnek
tartják. És ugyanezzel a kis futó mosollyal orcáján, tekintetét hirtelen
az egész kötetre veti. (Hiszen ez "szindróma".) Általánosítja a szakmailag
felületes és vulgáris vádját, cakk-pakk, mindenre. Sőt írásaimnak ez mintegy
a műfaji jellegzetessége. (Hiszen "Műfaj" címszó alatt szerepel.)
2. Nem tudom, B. E. felfigyelt-e rá, gyakran előfordul, hogy nem pontosan
a tárgyalt szerzők teminológiájában beszélek, ami - tekintve, hogy Nietzsche
("az igazság metaforák mozgó hadserege") és néhány meghatározó XX. századi
nyelvfilozófia (korai/késői wittgensteini, derridai stb.) nyomán az "igazságok
tudatbéli megjelenési formájának" létéről s ennek nyelvhez való "viszonyáról"
nem éppen karteziánus módon gondolkodom - szükségképpen erősebb-gyengébb
"félreolvasást" (Bloom) jelent. (Mennyivel érdekesebb az a paradoxon, hogy
a legszigorúbb egzaktságnak mint olyannak "nyelvi vehikuluma" két
ilyen nagyon homályos metafora.) 3. A konkrét esetben azonban igaza van.
Lehettem volna pontosabb is. Nem csupán azt kell kritikailag szemlélni,
hogy akkoriban minden "idea" volt meg "eszme", melyet, úgymond, a nyelvi
"ábrázolás" csupán eltorzít, hanem e jelenkori gondolkodásunkat is, amelyben
minden "nyelv". És nem csupán az ő egy-példából-általánosítását kell kritikailag
illetni, hanem azt a szinte ösztönszerű reakciómat is, hogy védelmezni
próbálom hibámat. Függetlenül attól, hogy az említett érv fontos korrektívum,
és attól, hogy e kicsinyke szintagma ürügyén az egész könyv szakmai lekicsinylésében
alaposan elvetette a sulykot.
1016Bk
"...ráadásul az eredeti összefüggéseinek alaposabb ismertetése nélkül..."
- Ismertetnem kellett volna, mi a hermeneutika, kicsoda Gadamer, ráadásul
"alaposan"? Ismertetnem kellett volna, mik a marxi elmélet alapvonalai,
mi a frankfurti iskola, mi volt a hatvanas évek?
Valóban mindig komoly probléma, hol húzzam meg a téma, a didaxis és
a szakbarbárság határait. De ha még kijjebb tolnám ezeket, nem veszélyeztetné
még inkább a B. E. már így is hiányolt "összefogottságot"?
1016k-a
Az az állítás, hogy a Riport kapcsán a baloldaliság szempontját
felvetni "aljasság", annyira megdöbbent és teljes értetlenséggel tölt el,
hogy nem tudok vele vitatkozni. Ez körülbelül olyan állítás, mint hogy
a Hamletben nem szerepel semmiféle Ophélia. A hermeneutika kétségkívül
szinte semmilyen szerepet nem kap a műben azon túl, hogy Lyotard futólag
megjegyzi, hogy a jelentés hermeneutikája is ósdi, lejárt nagy-elbeszélés-lemez.
Ennyi. Szerintem ez önmagában is válaszért kiált; de ettől teljesen függetlenül:
miért lenne "övön aluli" a filozófiatörténet akármelyik szempontja?
"Rosszul megválasztott" szempont valóban létezik, de vajon ennek az az
egyedüli kritériuma, hogy a szerzőre ki/mi hatott a legjobban? (Megjegyzem,
a baloldali politikai filozófiák.) Vagy hogy ő kivel/mivel foglalkozik
a legtöbbet? (A beszédaktus-elmélet ez esetben nem fér be az első százba.
De egyébként, igaz, meg lehetett - kellett? - volna említenem.) Azt, gondolom,
bár már ebben sem lehetek biztos, B. E. feltételezi rólam, hogy észrevettem:
Luhmann és Habermas Gadamernél sokkal fontosabb szereplők a Riportban
és egyáltalán Lyotard számára. És mégse őket választottam. Tehát nyilvánvaló,
hogy nem abból a szempontból választottam a szempontjaimat, hogy Lyotard
számára mik a legfőbb szempontok. "Mert a szövegek nem azt kívánják, hogy
a szerző szubjektivitásának az életkifejezéseként fogják fel őket. A szövegek
értelmét tehát ebből kiindulva nem lehet korlátozni" - írja Gadamer. Ez
szerintem elég jó szempont. Érdemes tesztelni akármilyen szövegen. Más
hangulatban persze érdemes ezt is "jól durva" (Szilasi) kritikának alávetni.
A legzavaróbb az, hogy B. E. úgy oktat le folyamatosan felületesezve
és vulgárisozva (ahogy ő érti a szót), hogy közben érvei néha meghökkentően
felületesek és "vulgárisak". Az "árulás" nem "buta" kifejezés, hanem ironikus,
a számos baloldali mozgalmat és gondolkodást jellemző szektás "fegyelem"
és kizárásosdi stb. szellemiségét kívánja távolságtartó derűvel feleleveníteni.
Elbizonytalanodnék, hogy a szöveg nem egyértelmű az ironikus olvashatóságot
illetően, ha a szó nem lenne az eredetiben is idézőjelben, ha a közvetlen
és távolabbi kontextus nem tenné egyértelművé - ilyen kifejezések szerepelnek,
mint "renegát", "jobboldali elhajló", "kispolgári ideológus" (mindegyik
idézőjelben). Tényleg nem látszik, hogy ezeket nem élesben írom? Tényleg
úgy nézek ki, mint egy leninista?
Aztán. Az "árulás" bizonyítékaként idézett szöveget sajnos Lyotard
mondja. Jóllehet - én így érzékelem - ez a legeslegambivalensebb pontja
Lyotard érzelmeinek, de ez a "helyreigazítás" mégiscsak a, ha szabad ezzel
a kifinomult episztemológiák számára inzultusszámba menő kifejezéssel élnem:
"szerzői intenció" és egyáltalán az egész Riport legalapvetőbb nem-értésről
tanúskodik. Hadd ne ismételjem el az írásom (és - szerintem - a mű) leglényegesebb
(hipo)téziseit. Csak slágvortokban. Új szituáció van. Új erőlogika van.
A szisztéma homologizáló-terrorizáló hajlamával szemben nem lehet a régi
balos stratégiákkal és technikákkal fellépni, ellenkezőleg, a saját fegyvereivel
lehet csak hatékonyan destabilizálni, és erre jó esélyeink vannak, lásd
a "posztmodern tudás" eddigi eredményeit, Gödel, Thom, Mandelbrot s a többi.
És, megjegyzendő, Lyotard nem csupán a tudás digitalizálásának és totális
áruvá válásának átgondolásán van túl, hanem Nietzschéén is. De most filológiailag,
a konkrét szövegen. Az ominózus mondatokat tartalmazó bekezdés maga, de
már az őt megelőző kettő is (A posztmodern állapot. Századvég-Gond,
Bp., 1993. 133-135. o.) arról beszél, mégpedig a legkomolyabban, hogy a
teljesítmény általi legitimációra alapozódó szisztémáknak megvannak a maga
"előnyei". Idézőjelbe teszi a szót, ez jelzi az ambivalenciát. De egyértelműen
nem az ironizálás szándékával teszi ezt, hiszen rögtön ezután felsorolja
ezeket az előnyöket, amelyek mind a "posztmodern tudás" kialakítását segítik
elő. (A mélységes ambivalencia végső forrása éppen ez a bizonyos "posztmodern
tudás" - vagyis az, hogy érzelmileg nem képes vele azonosulni, viszont
a jelen feltételek között ezt látja a legjobb megoldásnak. Tényleg megindító:
ez a szívvel-lélekkel emancipatorikus érzelmű (fér)fiú leküldi Habermast
és az Embertelennel próbál barátkozni.) A művet egyébként én még
a magyar kiadás megjelenése előtt olvastam, az amerikai kiadásban. Az egyáltalán
nem zagyva, ellenkezőleg, tiszta és világos. A magyar kiadásban csak az
idézett szövegrészeket néztem meg, néhol változtattam rajtuk (és mindenütt
ott vannak a pontos hivatkozások). A szóban forgó bekezdés Brian Massuminál
így hangzik: "At risk of scandalizing the reader, I would also say
that the system can count severity among its advantages." (The
Postmodern Condition, UMP, Minneapolis, 1984. 62. o. Kiemelések tőlem.)
A bekezdés utolsó mondata pedig - amely B. E.-t félrevitte - az őt megelőző
mondatra vonatkozik: nem elég, hogy az elesettekkel szemben ilyen kegyetlen
és hatékony a rendszer, a technokraták ráadásul még amazok érdekérvényesítésének
lehetetlenségét cinikusan is szemlélik. Cinikusak, de nyilván nem olyan
marhák, hogy "a rendszer önapológiája"-ként "szövegükben" nyíltan megfogalmazva
vegyék semmibe "a leghátrányosabb helyzetűek" "szenvedését". Nem, ez Lyotard
keserű helyzetleírása.
1016Jk
Nos, ha már ilyen vizsgáztatósdiban utazunk.
Mindent "kissé felszínesen" ismerek, a nyugati művészetelméletet is.
És B. E.? "Mélyebben"? "Kissé mélyebben"? És Tom Wolfe-nál? Neki még két
fokkal súlyosabb a véleménye. Hogy megpróbáljam elkerülni a szerénytelenség
látszatát, nem azt taglalnám, hogy mondjuk a neoavantgarde művészet fővárosában
töltött két évem alatt hány galériát, múzeumot és képet láttam - ezért
hivatkozom Wolfe-ra, aki 144X jobban ismeri, mint mi ketten együtt. És
mégis, még sommásabban nyilatkozik olykor. Tévedés ne essék: nem azt mondom,
hogy Wolfe az abszolút, a non plus csúcs tekintély, csak azt szeretném
érzékeltetni, hogy egy általános kijelentés egy adott területről nem szükségképpen
annak "felszínes ismeretéről tanúskodik".
A tőlem idézett szöveg - kétség sem fér hozzá: vastagon elköveti a túláltalánosítás
bűnét - egyértelműen a művekről szól. Azért nagyon szép B. E.-nek
ez az elszólása, amely a felvezetésnél véletlenül művészetelméletet
említ, mert - és éppen ez ellen szól a szöveg - lassan össze lehet keverni
őket, és mert pontosan ez az, amire Wolfe "fürdőzés" közben felneszelt,
jelesül, hogy a mai művészetben "a meggyőző elmélet hiánya perdöntő" (Hilton
Kramer), vagyis "nem »akkor hiszem, ha látom«, te pupák, hanem »akkor
látom, ha hiszem«!" Ezeket a - nyilvánvalóan inkább a meghatározó trendre,
a reprezentatív figurákra vonatkozó - véleményeket lehet nagyon rossznak
tartani és keményen bírálni, de miért "mindjárt övön alul keresgélve" (öcsi,
akkor nyisd ki a szád, ha van valami fogalmad a dologról)?
1016Ja
"...az »újítás«, a »technikai problémák megoldása«, a »feltalálás« éppenséggel
nem a neoavantgarde találmánya..." - írja B. E. Kétségtelen. Mint ahogy
az is, hogy olyan dolgot ad itt a számba, amiről nem hiszem el, hogy ő
azt hiszi, hogy én azt hiszem. Vagyishogy azt hiszem, hogy - mondjuk -
a képzőművészet ugyanolyan volt Giotto előtt, mint után, hogy nem változott
az impresszionistákkal és Schwittersszel sem; egészen az első újítókig,
a neoavantgarde-okig.
1017Bf-k
És vajon B. E. tényleg elhiszi, hogy Lyotard az "összemérhetetlenség"
("inkommenzurábilitás") fogalmát Feyerabendet ignorálva használja? Hogy
egyáltalán ez lehetséges? Hogy Lyotard "posztmodern tudás"-ának az égvilágon
semmi köze Feyerabend "anarchista tudomány"-ához? Az, hogy a fogalom előfordulásakor
nem hivatkozik Feyerabendre (egyébként másutt igen), nézetem szerint nem
azt jelenti, hogy figyelmen kívül hagy(hat)ja, ellenkezőleg, sokkal inkább
azt, hogy a fogalom túlságosan is bevett (amiként például a "paradigma"
fogalmánál is ritkán hivatkoznak Kuhnra).
1017Ba
Szintén teljesen érthetetlen motivációjú állítás. Hol mondom azt, hogy
a hermeneutika hatékony paralógiája lehetne a "kibernetizált társadalom
rémének"?
1017Ja
"Farkas Zsoltot egyébként is elragadja itt az egyszerű józan
ész." (Kiemelés tőlem.) Nade ezt hagyjuk, mert sosem érünk a végére. (S
hogy hangzana mindez, ha vulgáris lenne?)
1018Ja-1021Bf
Örülök neki, hogy B. E. tovább gyarapította a "lacanista gyorstalpaló"-irodalmat.
Igaza van, rengeteg fontos dologról nem beszéltem, még olyanokról sem,
amelyek számomra sokkal fontosabbak (mint pl. a lacani "igazság" kérdése,
a női szexualitásra vonatkozó koncepciói, a szimbolikus elvetése a pszichózisokban
stb.), mint azok, amelyeket hiánylistáján említ.
1021Bf-1023Jf
A nagyszerű recenzálást és kritikát úgy képzelem el, ahogy a B. E. Tandori-írás
kapcsán jár el. A rezümé - általánosításaival együtt is - pontos, ellenvetései
jók. Csak néhány, talán megfontolásra érdemes megjegyzés. 1. (1022Ba) Ha
B. E. ennyire el tudja különíteni a színirodalmat az "irodalom intézmény-
és kapcsolatrendszerétől", akkor vajon miért érezte(/-ték; a szöveg alighanem
B. E. fogalmazványa) szükségét annak a "merényletnek" (ahogy B. E. fogalmazott),
hogy a Tandori-írás Nappali ház-beli közlése végére odaragassza(/szák)
azt a nyúlfarkat? Ezt nagyon sokan megjegyezték, kivétel nélkül rosszallólag.
Én mindig ellenkeztem (bár kétségkívül én sem így próbáltam volna megoldani):
nyilván nem arról van szó, hogy - mint azt sokan "kérdezték" - "Miért,
az összes többi Nappali házban megjelent írás a szerkesztők véleményét
tükrözi?" -, hanem arról, hogy nem akarták kockára tenni azt, hogy Tandori
esetleg megsértődik, mi több, nem ad több írást. Jogos volt-e ez a feltevés
vagy sem, itt mindegy; ezzel pontosan azt a kódot beszélték, amit fel kéne
számolni - ebben tudom, hogy egyetértünk -, jelesül az irodalmi és a személyes
viszonyok összekeveréséét. 2. "Az élet rövid, Tandori hosszú" érvelése
tipikusan "korlátot" (Csányi) átugró. Vulgáris, ha úgy tetszik. Ha az irodalom
(művészet, filozófia stb.) több "mellékes vigasságnál, az »élet komolyságát«
kísérő s alighanem jól nélkülözhető csengettyűszónál" (Nietzsche), akkor
ez legitim, termékeny és fontos szempont, de nincs az a műelemzés, amiből
ez kisajtolható. Az csupán az irodalmi redukcionizmus mélységes tévhite
és reménye, hogy mindent a szövegből vesz, még az értékítéleteit is, és
minél szorosabb az olvasata, annál inkább eltakarja önmaga elől a decizionizmus
igazságát. 3. És a vége (1023Jf). Itt megint jön az Érdekes Vadember.
"Lehet ítélkezni általában a szerzői stratégiák (és nem konkrét szövegek)
felett, de az ilyen ítélet nem egy irodalomértő kritikus ítélete lesz,
hanem valami más: normatív irodalomelmélet vagy követelés. Egy normatív
irodalomelmélethez kissé összefogottabb elméleti fejtegetésekre van szükség.
A követeléshez pusztán személyes és erős hangra. És Farkas Zsolt ez utóbbiban
igazán nagy."
Vulgáris értelmezés. Első mondat. Vannak először is a szerzői stratégiák,
aztán szünet, szünet, és még sok szünet, aztán nagy-nagy messzeségben tőle
vannak a konkrét szövegek. Konkrét szövegek felett nem lehet ítélkezni.
Illetve ellenkezőleg - tiszta és világos -: csak arról lehet. Szerzői stratégiákról
viszont egyáltalán nem - világos?!, nem! -, mert akkor normatívak vagyunk.
(A "normatív" az valami nagyon rossz. Hogy a szóban forgó kijelentés is
normatív, par excellence, schlechthin, totál? Ne zavarjuk össze a dolgokat.)
A "követelés" még rosszabb. Mert az irodalomelméletnek, ha normatív is
- ne firtassuk, honnan veszi a normáit -, azért csak köze van az
irodalomhoz. A nevében legalábbis benne van. De a "követelés" az teljesen
eldobta az agyát. Irodalmi dolgokba akar belepofázni, miközben semmi köze
az irodalomhoz. Tehát norm. irod. elm. vagy követelés. Tertium non datur.
Második mondat. Ez (mármint én) még a n. i. e.-re se képes. Elméletileg
zavaros elme. Harmadik mondat. Viszont a követelés. Na, az megy neki. Arra
"pusztán személyes és erős hangra" van szükség, és ordítani, azt tud ez
a "felületes szörnyeteg", torka szakadtából. Negyedik mondat. Ebben nagy.
(Csak azt tudnám, mi ebben az "elbűvölő"?)
Ez az Ady-féle törpézés, hát, mit is mondjak. Ha az embernek olyan nagyon
határozott sztenderdjei vannak a nagyság megítélésére, és hisz abban, hogy
ezek helyesek, akkor minek annyira ágálni. Ha meg nem hisz, akkor vagy
önmagát erősítgeti, és, ugyebár mi másért erősítgetné, mint hogy satöbbi;
vagy pedig (úgy) tudja, hogy a sztenderdek, puhán fogalmazva, igen különbözőek
tudnak lenni.
Bán Zoltán András (BZA) kritikája viszont rátesz még egy lapáttal a
megvetésre, s ezáltal megsokszorozza mindazokat a dilemmákat, amelyeket
felvet. "Hazai Attila talán nem is érdemli meg, hogy ilyen nagyágyúval
feleljünk neki" - írja. Ugyan a nagy-nagy nagyság kifejezetten "a törpéket"
fikázza, de van, aki még ehhez is törpe... - á, nem ez már teológiai probléma
lenne.
Bocsánatot kérek a közhelyért, de muszáj: az a homályos és bonyolult
dolog, amit hanyag eleganciával "kultúránk"-nak szoktunk nevezni, egyre
erőteljesebben és egyre gyorsabban változik, illetve egyre több párhuzamos
- és gyakran egymással összeegyeztethetetlen -, nevezzük így, diszkurzust
termel ki és újra. És egyre nyilvánvalóbb, hogy egyre kevesebb esély van
arra, hogy a különböző diszkurzusok, még a viszonylag szűk területeken
is, összeegyeztethetők legyenek, egyetlen homológ rendszerbe foglalhatók
legyenek. Az "értelmezői közösségek" (Fish) kiterjedése, vagy ha úgy tetszik,
az "ízlésítéletek empirikus általánossága" (Kant) egyre csökken, aminek
következtében egyre láthatóbbá válik, hogy a magát univerzálisnak tételező
karteziánus cogitatio vagy tévpercepción alapul, vagy a diszkurzív agonisztika
egy hagyományosabb retorikájú változata.
BZA írását pedig teljesen ez uralja. Rögtön a nyitó mondat eleje: "Az
immár a harmadik kötetére is kiadót talált Hazai Attila..." A retorizálás
nem rossz, szép kis gonosz felütés - a sértés művészet, a Borges is megmondta.
De azért alaposabb lehetne. Van, ugye, az az alapvicc, hogy az ürge megy
a sztrádán és hallgatja a rádiót, amely éppen drámai hangon jelenti be,
hogy vigyázat, a sztrádán egy ámokfutó szembe hajt a forgalommal, mire
az ürge: "Mi az, hogy egy?!" Tehát Cserépfalvi, JAK, Balassi. Ezek adták
ki Hazai három könyvét. Ezek tehát mind marhák. Biztos vagyok benne azonban,
hogy mások is kiadnák. Ezek is marhák. De nekem is tetszik olykor, amit
Hazai csinál, sőt olykor nagyon tetszik, és sok ismerősömnek is, szakembereknek
és embereknek egyaránt. Egyébként hajlamos vagyok magamat lemarházni, de
azért itt inkább elbizonytalanodom. A(z, ismétlem, egyébként szép) nyitó
mondat eleje ott problematikus, hogy univerzális szubjektumként dilettánsozik.
(Dilettare = gyönyörködni.) (Számomra - az irodalomban - a "profi" legalább
olyan gyanúsan cseng.) Úgysem tudjuk elkerülni az általánosító kijelentéseket
- "az fantasztikusan jó könyv", "az egy szar költő" stb., mondogatjuk gyakran,
és miért ne -, de néha nem árt reflektálni a szituációra, amely folyamatosan
nevetségessé teszi az efféle homályos (és univerzalitásra hajlamos) szubjektumként
való megnyilatkozásokat. (Hajlik ugyanis arra, hogy az implicite hozzácsatolt
határozót a "szerintem" felől az "objektíve" irányába tolja).
A probléma már Garaczinál kezdődik. És az ún. "future shock"-nál (A&H
Toffler). Ha a Nincs alvás!-ban (a BZA által igen hasonló stílusban
és fogékonysággal lezavart műben) "felzúg az Elektromos temetés",
akkor ez bizonyos, főként idősebb, olvasóknál meglehetősen üres szintagma
maradhat, más, főként fiatalabb, emberek számára pedig nagyon is sokat
jelenthet, talán többet, mint BZA-nak egy Ady-vers-cím említése. S ha ilyenből
sok van - és sok van -, akkor a folyamatos és egyre súlyosbodó értelmezési
deficit könnyen frusztrációba vagy megvető ignoranciába sodorhatja a kritikust.
Ha BZA-nak - ráadásul alapvetően realizmuselvű elváráshorizonttal - Hazai
párbeszédeiről csak a "hajmeresztően primitív dialógustechnika" kifejezés
jut eszébe, akkor kezdek elbizonytalanodni, hogy ő melyik országban illetve
évtizedben él.
Túl szembeszökő, hogy a század első felében születettek közül úgyszólván
senki nincs, aki (nagyra/valamelyest) értékelné azt, ami Garaczitól "lefelé"
történik a magyar irodalomban - hogy ne tekintsük a problémát generációs
jellegűnek. Az értetlenség elsősorban közömbösségben és hallgatásban nyilatkozik
meg, s ha mégsem, akkor eleve eltökélt ellenségességben (eee). BZA jelen
írása nem az első példát nyújtja erre.
Az eee érvelése gyakran törékeny. Nem is, ez túl szép szó. Inkább: csúnya.
Például: "Hazai képes akár háromszázszor is leírni, hogy »mondta«, netán
»válaszolta«, amivel kétségkívül egy ideálját, Raymond Carvert követi,
csakhogy az amerikai írónál következetes a takarékos hangszerelés. Hazai
viszont teljesen esetlegesen alkalmazza ezt az eljárást." Ahogyan a "mondta"
esetében, úgy sok más vonatkozásban is, Hazai egyáltalán nem esetlegesen,
hanem vaskövetkezetességgel alkalmaz eljárásokat. Hogy ezek nem pont a
Carveréi, abban semmi kivetnivalót nem találok. (És... most akkor a "mondta"
monotóniájának megállapításából hogyan is következett az "esetlegesség"
vádja?)
Azt nem tudhatom, hogy BZA miért találta olyan mulatságosnak a "szeretkezés"
általa idézett leírását (Hazai esetében egyébként nekem is az egyik legfőbb
problémám, hogy nem tudom analitikusan megragadni, miért találom gyakran
ellenállhatatlanul mulatságosnak stílusát), de biztos, hogy nem "a nyelvi
sutaságok" miatt. Hogyan nem lett volna "suta", ha péniszt ír, vagy ha
faszt? Hímtag? Fallosz? Pöcs? Fütyi, dákó, bráner? Beléhelyezte férfiasságát?
Koitált, kopulált? Kinyílt az ólajtó? Elővette a méteres kékerest? Belógatta
a kobrát? Vagy házaséletet élt? Attól félek, BZA-t a "szeretkezés" nem-stilizált
leírása zavarja (érdekli). Megerősíti ezt az a tény, hogy megütközik ama
bizonyos "régi nagy igazság"-on (tudniillik hogy "az egész világ bekaphatja
a faszt"): jelentőségteljesnek ítéli, de nem tud vele mit kezdeni. Alighanem
a szerzői intenciót próbálja kibetűzni, és szubverzív szándékú gesztusként
olvassa ezt a "régi nagy igazság"-ot, és az róla a véleménye, hogy - stílszerűen
fogalmazva - kurvára nem szubverzív. Ebben több mint valószínű, hogy igaza
van, csak azt tenném hozzá, hogy az én olvasatomban a narrátor, ha lehet,
ezt még inkább így tudja. És innentől kezd érdekes lenni a "régi nagy igazság"
megosztásának írásaktusa.
Nem osztozhatom BZA-sal abbéli élményében, hogy a Szekeres fejfájása
című betéttörténet "csak a legnagyobb erőfeszítéssel" olvasható végig.
Az általa hiányolt "szenzualitás" e kisregényként is kezelhető műben éppúgy,
mint az alapszövegben nyomasztóan jelenvaló, és Hazai összes eddigi produkciójának
már-már "mikrorealista" alapossága nézetem szerint tobzódóan szenzuális.
BZA számomra legmegdöbbentőbb észrevétele, hogy "olyan siváran absztrakt
ez az egész". A sivársággal - bizonyos megszorításokkal - egyetértek, de
hogy absztrakt lenne ez a kizárólag igen akkurátus leírásokat, nem
túl magasröptű párbeszédeket, nem túl szövevényes szüzsét tartalmazó könyv,
ez a minden sorában érzéki próza, azt nem tudom úgy érteni, hogy megértsem.
"Mocskolván magukat szegyig, / koholt képekkel és szeszekkel / mímeljen
mámort mindegyik": a speed azonban egy egyszerű gyorsítószer (tehát éppen
nem "kábító"szer), alapja amfetamin, amely a szervezet bizonyos természetes
gátlófolyamatait gátolja le ("dopping"), nagyobb mennyiségben eléggé megváltoztatja
a tudatállapotot, viszont egyáltalán nem hallucinogén, nem a "költői képzelet",
az "alkotói fantázia" és egyéb szép dolgoknak a protézise, szóval semmi
Hajnóczy, Burroughs, Csáth, De Quincey, és ha BZA azt várta, hogy Naconxipanban
hullani fog a hó, és lehetőleg narancsszínű, és lehetőleg fölfelé, akkor
nem speedes szöveget kellett volna olvasnia. Felhívnám a figyelmet a narratíva
eseményei és a narrált események közötti különbségre, csakúgy mint a szerző
és a narrátor különbségére. Ez utóbbit Ferinek hívják, és nem Hazai Attilának,
és a narráció szerint a Szekeres fejfájása nemlétező szöveg,
ami lényeges az egész mű szempontjából, ha eee-nkből kifolyólag nem követjük
el azt a nagyon durva hibát, hogy amikor a szerző nekikészül és bejelenti,
hogy most tessék jól figyelni, mert most fogja megmondani az eszmei mondanivalót,
és ez mind semmi, de tényleg meg is mondja, és az egy ekkora állatság,
amekkora, akkor ezt el is hisszük neki. Ha párhuzamba állítjuk a Szekeres
fejfájását mint el nem készült művet azzal a "művel", amellyel egy
hosszasan és aprólékosan leírt jelenet végén szembesülünk - ahol is a narrátor
az ebül szerzett speeddel alaposan felpörgeti magát, és úgy érzi, hallatlanul
nagy művész, kirobbanóan termékeny, és mindenben zseni, és nekiül egy papírnak,
bevonalkázza, hiszen zenét szerez, de a kotta természetesen képzőművészeti
alkotás is lesz, közben intenzíven tévét néz, idegen nyelven, és bonyolult
memoriter feladatokat végez szimultán, majd az excesszív kognitív/alkotási
láz elmúltával észreveszi, hogy, a papír, az örök alkotások matériája,
amelyen órákig dolgozott, egyetlen, tagolatlan fekete felület, egy eszelősen,
bolyhosra satírozott, fekete felület -, akkor minimum egy fokkal bonyolultabbá
válik a betétdarab funkciójának értelmezése is.
BZA szövege több ponton azt sejteti, hogy szerzője maga is egy kicsivel
többet sejt a tárgyalt műről, mint amennyit éppoly kevéssé argumentált,
mint amennyire határozott tézisei expressis verbis állítanak. A narrátor
"tanulságait" "parodisztikus"-nak nevezi (kérdés: miért nem megy tovább
ezen a vonalon?). Megjegyzi, hogy esetleg "ez a formátlan hablatyolás felfogható
ironikusan is" (kérdés: ua.). S mindez hogyan egyeztethető össze azzal
- amiben szintén hajlok az egyetértésre -, hogy itt bizonyos tekintetben
"égbekiáltóan naiv szerzőről van szó, akinek reflektálatlan öntudatlanságában
van valami lefegyverző". Hozzátenném azonban, hogy ez inkább a narrátorra
áll, és arra sem egyértelműen. Már az is kérdés, hogy ez a narrátori naivitás
nem a szerzői rafinériának egy válfaja-e, de az együgyű elmebetegnek azt
a vízióját, amelyet BZA fest elénk Hazai-Feriről, semmiképpen sem tarthatom
tarthatónak, még akkor sem, ha a Hazai-szövegek szignifikációja az átlagosnál
kétségkívül jóval erősebben pszichotizált. Tehát, ha már textus-anamnézisben
utazunk: inkább egy bonyolultabb pszichózisra, mint egyszerű szellemi fogyatékosságra
alludálnék. A patográfiák értelmezéséről meg csak annyit: az, hogy a mi
alapvetően neurotikus kódunk az uralkodó (szimbolikus vírus), az egy dolog.
A megértés és az igazság az meg egy (két) - ezzel szorosan összefüggő,
de azért mégiscsak - másik dolog. Az irónia, a "bohóckodás", "hülyéskedés",
"blődli", szatíra", jelenléte, amit BZA alternatív értelmezési opcióként
felvet, szerintem egyértelmű, de semmiképp sem abban az értelemben, hogy
az
egész mű egyetlen, a fenti jelzői bővítményekkel ellátható
gesztus
lenne. Annál bizonyosan összetettebb, rétegzettebb és gazdagabb - mégpedig
viszonylag sokféle olvasó számára.
Arról szerettem volna lehetőleg minél többet megtudni, miért "biztos
[BZA] benne, hogy Hazai Attila hamarosan bekerül az újundok kánonba", de
sajnos ezt sem fejti ki. Többszörösen következetlennek látom, hogy e kétségkívül
megvetően emlegetett kánon jelzője az "újundok", mely, ha nem tévedek,
a nagy-nagy Ady Endre "önelnevezése" egy Karinthy-paródiában. S ha a paródia
jó (márpedig szerintem nagyon jó), akkor ebben a "Mi vagyunk az Új Undokak"
sorban (csak mellékesen: a Törpe-fejüek c. versben) "túldeterminált"
(Freud) módon tárul fel az (irodalmi) értékek viszonylagossága és ambivalenciája.
Ha nem ismertem volna Hazai szövegeit, akkor BZA a döbbenetes dilettantizmus
"önmagukért beszélő" exemplumaiként citált idézeteivel valószínűleg felkeltette
volna érdeklődésemet irántuk, és semmiképp sem - BZA minden igyekezete
ellenére sem - megbotránkozásomat. Ez azt a szép emléket idézte fel bennem,
midőn a nyolcvanas évek elején, amikor Schopenhauer, Kierkegaard, Nietzsche,
Heidegger stb. műveihez igen-igen nehéz volt hozzáférni, úgy olvastam Az
ész trónfosztását, az általam egyébként se túl sokra tartott Lukács
György életművének egyik mélypontját, hogy az idézőjeleket kerestem benne.
Szerencsére elég sokat és - ezt mindenképp érdeméül kell betudnunk - elég
jókat idézett az emlegetett óundok "prefasiszta" szerzőktől, úgyhogy érdemes
volt olvasni, mégha a szerző esetleg nem is egészen így képzelte kiváltani
olvasói elégedettségét. BZA írásának egy lehetséges tanulsága ez: az idézettek
nyilvánvalóan annyira távol állnak a recenzió szellemiségétől, hogy a recenzens
semmiféle dialógusban nem reménykedhet, és valószínűleg nem is akar. Aki
osztozik ebben a megbotránkozós érzületben, azt nem kellett meggyőzni;
aki felfigyel az idézetek nem egészen a recenzió szellemiségében fogant
beszédmódjára és esztétikájára, azt nem sikerülhetett meggyőzni; de ami
a fő, hogy aki bizonytalankodik, azt ez a szöveg biztos, hogy se pro, se
contra nem tudta meggyőzni. Mert az írásnak az övétől eltérő szellemiséggel,
beszédmóddal, esztétikával szembeni intoleranciája, eee-je még az említett
Lukács-műét is felülmúlja, és ez nagyon látszik. De semmi baj. Jól van
ez így. Egy valamivel termékenyebb megértési kísérlet és sikeresebb kommunikáció
érdekében viszont, ha ez érdek, talán azt javasolnám BZA-nak, hogy próbálja
meg saját maga és mindannyiunk számára tisztázni, kik-mik alkotják "az
újundok kánont", milyen a beszédmódjuk, az ismeretelméletük, az esztétikájuk,
és miféle ádáz erő akadályozhatja őket abban, hogy (f)elismerjék, hogy
marhák, dilettánsok, unalmasak és törpék mind.
"A politika úgy, ahogy van, amorális."
Még egyszer: "A politika úgy, ahogy van, amorális."
A reklámpszichológia egyik elsőrendű törvénye, hogy nem csak az számít,
hogy mit mondasz és hogyan és milyen kontextusban, hanem hogy hányszor.
Tehát még egyszer: "A politika úgy, ahogy van, amorális."
Mint azt Frigyes Mester mondja, az igazság retorémák mozgó hadserege.
Ez minimum azt jelenti, hogy nem kizárólag szigorúan literális értelmű
szavakból álló, tisztán referenciális kijelentések léteznek, melyek igazságértékét
az empirikus ellenőrzés mindig egyértelműen eldönteni képes. Kopasz-e a
jelenlegi francia király vagy nem kopasz. Sötét verem-e a szerelem vagy
nem az. Van-e boldogabb baba, mint a Pampers-baba, avagy mégiscsak van.
Én már megszoktam, hogy Eörsivel rengeteg dologban egyetértek, úgy látszik,
őt zavarja. Legalábbis ez a látványos ignorálása annak az írásnak[316],
amely lényeges téziseiben nagyon jól dokumentálhatóan oly közel áll az
övéhez[317], és ez az eleve
ellenséges kiválasztása egy olyan mondatnak, amelyet még akkor is érdemesnek
talál az eltökélt félreolvasásra, ha úgy az írás szellemével, mint Eörsi
politikai beállítódásával ellenkezik - erre engednek következtetni. Mindez
hatásában megegyezik azzal a retorikai eljárással, amit Harold Bloom hatásiszony-elméletében
"apophrades"-nek nevez.
A kérdéses mondat (melyik mondat!, hát az, hogy "A politika úgy, ahogy
van, amorális") még abban a kontextusban - egy vadul általánosítás-ellenes
írásban -, ahol elhangzott, sem menthető ismeretelméletileg. Túl általános
ahhoz, hogy ne legyen eleve értelmetlen megkísérelni eldönteni igazságértékét.
Az említett írás teljesen világossá teszi az efféle mondatokhoz való viszonyát:
"mégiscsak azt látom fontosabbnak, hogy megkülönböztessünk, és ne totalizáljunk".
Miért követi el mégis?
Mindenesetre nem azt követi el, amivel Eörsi vádolja. "Az értelmiségi
dölyftől duzzadó filosz nem tesz különbséget Bibó és Münnich között." Ha
valaki nem olvasta írásomat, simán az a benyomása támad, hogy e két politikusról
értekeztem, és azt az elképesztően nihilista - vagy buta - tézist fogalmaztam
meg, hogy Bibó vagy Münnich: egykutya. Ennyit a literális olvasatokról.
Mert nemcsakhogy e nevek nem hangzanak el az írásomban - Eörsi "leíró"
mondata viszont elég határozottan ezt sugallja -, hanem egyáltalán nem
személyekre vonatkozik, de egy szociális játéktérre vagy diszkurzusra,
amely akkor nyeri el értelmét, ha arra a jelentős narratív (na jó: "történelmi")
tradícióra gondolunk, amely a hatalmi potenciálnak a szubjektumokra gyakorolt
- nem mindig jótékony - hatását tematizálja makacsul, most már lassan két
és fél évezrede. Az efféle durva retorizálás (melyik?) megbosszulja magát:
lehetetlenné teszi a cáfolatot. A politikáról szóló, Eörsi által ilyen-olyan-indulattal
kipécézett mondatot nem érheti el a politikusokról szóló ellenvetés: éppen
Bibót, ezt a - valljuk meg - bámulatosan ritka jelenséget a politika amorális
folyama úgy sodorja el egy másodperc alatt, ahogy az a történelem nagy
könyvében meg van írva. Míg ezzel szemben Münnich és tsai stb. Mindez inkább
alátámasztaná, mintsem cáfolná azt, hogy - már olyan régen írtam le - "A
politika úgy, ahogy van, amorális."
Másodszor is, azok számára, akik Eörsi tudósítása nyomán sem találnák
a Bibó vagy Münnich, tökmindegy című írásomat, megadnám az idézet
kicsit bővebb kontextusát: "»A titkos szolgálat főnöke, és a titkos szolgálat
ügynöke, természetesen kizárólag munkaidőben, nem a széppel és a csúnyával,
a jóval és a gonosszal méri a saját cselekvéseit, hanem a szükségessel,
a hasznossal, mindazzal, ami az állam nem föltétlenül nyilvánosságra hozható
érdekében áll. A főnök és az ügynök itt olyan ember, akit az állam saját
jól felfogott érdekében nem tornából, hanem erkölcsből mentett fel.« (Nádas:
Esszék,
182-183. o.) Na, ez az a pont, ahol viszont beleférne egy kicsit több szigorúan
erkölcsi naivitás. Mitől lenne szükségszerű, hogy a szükségesnek és a hasznosnak
semmi köze sincs a (morális) jóhoz? Mitől lenne szükségszerű, hogy a főnök
és az ügynök bármilyen hatalom amorális kiszolgálója legyen? Egy neonáci
összeesküvési kísérlet leleplezése mondjuk miért ne eshetne egybe a főnök
és az ügynök morális értékelésével, vagy az állam alkotmánya, amely mindezt
lehetővé tette számukra, miért ne eshetne egybe a polgárok elsöprő többségének
erkölcsiségével? És fordítva: hát nem az a jogtipró, nagyon is veszélyes
hatalom, amely a minden körülmények közötti lojalitás fejében felmenti
morálból csinovnyikjait? Nem szeretnék naivnak feltűnni. A politika, úgy,
ahogy van, amorális. A mocsok birodalma, melyben nem is az a problematikus,
hogy vezérelve a Wille zur Macht, hiszen minek nem, hanem az, hogy ezt
rendkívül barbár, ocsmány eszközökkel vívják, egyszóval esztétikai problémák
vannak vele. (Mennyivel szebb a szépirodalmi vagy a filozófiai agón, főleg,
ha nem az intézményes hatalomról szól, hanem gondolatokéról, mély belátásokéról.)
Bár itt megint gonoszul nem egyszerű a képlet, például amikor azt látjuk,
hogy - hogy, hogy nem - alkalomadtán az a sikeres egoista hatalmi harcos,
aki mellesleg a köz javát is leginkább bírja gyarapítani, hiszen ez elég
jó stratégia arra, hogy hatalmon maradjon, más kérdés, hogy »a köz java«
kifejezésnek van-e bármi köze a Nádas-féle tiszta morálhoz."
Az én olvasatomban elég nehéznek tűnik ignorálni, hogy az egész írás
annyira masszívan ellene tart egy efféle kijelentésnek, hogy valószínűleg
másképp kéne olvasni (ha pedig csupán pillanatnyi elmezavarnak látja, miért
ekkora elánnal rávetnie magát, erre az egy mondatra az ezerből?). Például
egy olyan nézőpontból, amely Eörsi gondolkodásmódját oly régóta meghatározza.
Amely például nem elsősorban abban érdekelt, hogy elvileg és eleve védelmére
keljen a politikai hatalom képviselőinek, ha igaztalanul bántanák szegényeket
a mindig irigy és rosszindulatú hatalmatlanok és - ne féljünk e szótól
- kizsákmányoltak. Hanem abban, hogy folyamatosan ellene tartson a hatalom
természetes expanziójának, hogy gyanakodjon és leleplezzen, vagy, szebben
fogalmazva, odafigyeljen, mert különben azt csinálnak vele, amit nem szégyellnek,
és nem szoktak olyan nagyon szégyenlősek lenni. Négyévenként szavazhatsz,
apa, mit akarsz még. Én egyáltalán nem tartom károsnak, ha a nagypolitika
iránti gyanakvás totalizáló jellegű. Hihetetlenül nem bírom sajnálni az
intézményesített hatalom képviselőit a "populista" vádak miatt. Morális
értelemben még csak különbséget se tudok tenni az ún. "demokrácia" és a
"populizmus" között. Az egyik a démoszra hivatkozik, a másik a populusra.
Ezek között most hirtelen nem látok olyan nagy különbséget. Jelentés egyenlő
használat: populista az, ahogy a politikai ellenfelem beszél, demokratikus
az, ahogyan én. Ez ugye nem morális definíció. S ha odafigyelek arra, hogy
mit mond a démosz-populus, akkor vajon demokrata vagyok-e vagy populista.
Például ha azt mondja - és mondja -, hogy a politika úgy, ahogy van, amorális.
Vagy azt, hogy ha kipaterolnak egy nagyfejűt, akkor ne emelhesse föl egyetlen
mozdulattal egy falusi iskola többéves komplett költségvetését. Vagy hogy
- ezt tegnap hallottam a nép ajkáról - meg kéne ismételni, ugyancsak fő
műsoridőben, mint anno, Gyuszkó prájmminiszter 94-es, a kampánycsend előestéjén
nyújtott produkcióját, amelyben, mint egy elgyötört télapó, a szegény nép
iránti csillapíthatatlan kompasszióval, a halkszavú megfontoltat játszva
hazudik bele a kamerába, hogy a nyugdíjak értékállósága most már aztán
végképp, meg a bérből és fizetésből élőkre már egyszerűen nem rakható nagyobb
teher, meg minden. Vagy a szintén a nép ajkán keletkezett "vicc", amely
a képviseleti demokrácia működéséről valamint a nép választási szokásairól
fogalmaz meg belátásokat: a keresztfán szenvedő Jézus Krisztus fáradtan
leszól a sebeiről a döglegyeket elhajtó jóembernek: "Hagyjad, fiam, csak
éhesebbek jönnek." A démosznak és populusnak persze megvan a magához való
esze, de ez rendszerint kevésnek bizonyul. Politikai akaratképzési és érdekérvényesítési
teljesítménye pedig - az ún. demokráciákban is - szánalmasan limitált.
Ezért lehetne neki segíteni. Nem mondom, hogy kötelező, de van ilyen
hagyomány a nyugati civilizációban. Úgy hívják: "baloldali".
Viszont a legmegdöbbentőbb jegye Eörsi írásának, hogy ez az írásomra
irányuló oldalvágásnak szánt kaszabolás a Nagy Magyar Alföldön Duzzadó
Értelmiségi Dölyfhegyről valóban csak egyetlen mondatot tudott kiválasztani,
ami nem evidensen a saját írásának szellemében fogant. Eörsi írása ugyanis
voltaképpen megismétli az én írásom néhány lényeges tézisét Nádas Sascha
Anderson-írásával kapcsolatban. Még a Nádas-írásból vett idézetei is ugyanazok.
Ugyanaköré szervezi mondandóját, az érvelések is hasonlóak. Hasonló logika,
hasonló hangvétel, még a morális alapállás is sok tekintetben hasonló.
Mindketten azon a rémisztő totalizáláson szisszenünk fel, hogy "abban a
logikában, ahogy Sascha Anderson oldotta meg helyzetét, vagy én oldottam
meg a helyzetem, nincsen különbség". Mindketten a konkrét esetek különbségeire
és nehezen formalizálható jellegére hivatkozunk, arra, hogy bűn és bűn
között különbség van, arra, hogy amit Nádas anno (nem) csinált, az talán
nem volt "hősies" (csak ügyesen értelmes és "svejkesen" pragmatikus), de
semmi esetre sem volt bűnös, szemben a címszereplő endékás megoldásával,
akit szintén megértünk és semmiképpen sem démonizálunk, de satöbbi. Mindketten
ugyanazt a Nádas-idézetet használjuk annak a balhitének a demonstrálására,
hogy abból, hogy a bűnbeesett gyakran használ "pragmatikus" önmentegető
retorikát "önmaga" igazolására, nem következik, hogy minden nem-önmegsemmisítő
pragmatika amorális, hogy a totalitárius hatalommal szembeni minden magatartás,
amely nem végződik mártíriumban, bűnös.
A különféle írások különféle olvasatainak is lehetnek morális vonzatai.
És végezetül még egy gyors reklám.
Kedves nép. Démosz és populus. Gyanakodjatok a politika dolgaiban. Legyetek
bizalmatlanok a politikusokkal szemben. Túlélik ők aztat. Az intézményesült
hatalom mindeddig olyan természetűnek bizonyult, hogy tényleg rászolgál
a gyanakvásra. Induljatok ki abból, hogy - tudjátok, miből (oké, precizírozhattok
a literális olvasatok kedvéért: [főleg] a [nagy]politika [nagyrészt] [többé
vagy kevésbé, de] amorális); annál kellemesebb lesz a meglepetés, ha egy
szép napon arra ébredtek, hogy a politika úgy, ahogy van, morális.
Megjelent Eörsi István Üzenet mélyvörös levélpapíron című újabb,
publicisztikáit összegyűjtő könyve. Nagyobbrészt '89 és '92 között születtek
ezek az írások, tehát akkor, amikor Eörsi először tehette meg élete során,
hogy "ürügytelenül" írjon. Mégis, megmaradt publicisztikáinak az a régi,
jól bevált szerkezete, amely rendszerint egy apróság ürügyén kalandozik
el általánosabb kérdések felé, a napi aktualitástól az esszé magaslataira.
Egyéb vonatkozásokban is a régi Eörsi-publicisztikával találkozunk: közéleti,
politikai, erkölcsi és művészeti témák, pontosság, szellemesség, kritikus
hangvétel.
Eörsi a magyar publicisztika egyik nagy figurája. S ami még több: ha
mindezt egész élete és személyes magatartása kontextusában gondoljuk el.
Túl azon, hogy fiatalkorában ő is zokogott néhány sort Sztálin halálán,
bámulatos erkölcsi-politikai engagement immobile-ja és természetes,
nem-szenteskedő magatartása, folyamatos megalkuvásokra csábító és kényszerítő
történelmünk közepette is mindvégig megőrzött moralitása, politikai tisztánlátása
és humorérzéke. Sőt, számomra egészen különös: nem emlékszem rá, hogy az
én igazságérzetem szerint valamely publicisztikai írásában - egy dolgot
kivéve - ne lenne igaza. (És ez nem kis szám: minden, kötetben is megjelent
ilyen írását olvastam.)
Mindazonáltal nem az egész könyvről írok most, hanem csak egy részletkérdésről,
erről a bizonyos kivételről. Jelesül Eörsi Lukács-képéről. Merthogy számomra
túl szép ez a kép, sőt, mi több: Eörsi saját nézőpontja és morális
világlátása szempontjából is problematikusnak érzem.
"Elhatároztam - írja Eörsi -, hogy úgy írom le ezt a nevet [ti. Lukácsét],
melyhez századunk néhány kiemelkedő jelentőségű elméleti és kritikai műve
kapcsolódik, mintha nem mocskolná úgyszólván folyamatosan és e műveket
illetően teljesen tudatlanul, tehát szabadon, a divatos elfogultság, a
cinizmus és a debilis gyűlölet."
Nyugodtan állíthatom, hogy nem szenvedek az itt leírt szindrómában.
Távol álljon tőlem a mocskolódás. A műveket illetően sem vagyok tökéletesen
tudatlan. A divatos elfogultságról nem is tudok. Még a cinizmust se vállalnám
itt. A debilist - talán nem hat szerénytelennek - még kevésbé. A gyűlöletet
pedig a legkevésbé.
Eörsi Lukáccsal kapcsolatos kijelentéseinek és írásainak érzelmi és retorikai
alapsémája az, hogy Eörsi Lukáccsal kapcsolatban minden rosszban talál
valami jót. E Jó fő kategóriái: "kényelmetlenség", "nonkonformizmus",
"elkötelezettség". Ám ezek az Eörsi által tételezett és bizonyos helyzetekben
kétségbevonhatatlan morális értékek kontextusuktól elválasztva csak kétes
értékű retorika elemei lehetnek. Még akkor is, ha egyébként akceptáljuk,
hogy Eörsiben erősebb a Lukács iránti szeretet, mint ambivalencia. Egy
kívülálló esetében viszont talán az akceptálható, hogy benne erősebb a
Lukáccsal szembeni idegenkedés, mint ambivalencia.
Nézzünk néhány példát. "1953 után - írja Eörsi -, Nagy Imre első miniszterelnöksége
idején, sikerült lazítani az efféle nemzeti érzést sértő tilalmakon, és
Az
ember tragédiája műsorra került a Nemzeti Színházban. Amikor 1955 márciusában
Nagy Imre megbukott, Rákosi Mátyás nyomatékosan megkérte Lukácsot, hogy
írna egy cikket a mű ellen. Lukács kötélnek állt. »Miért pont abban az
egy kérdésben vesszek össze Rákosival, amiben egyetértek vele?« - kérdezte,
amikor a tanulmány megjelenése után kétségbeesetten felrohantam hozzá.
Madách művét betiltották, és ezért a közvélemény Lukácsot tette felelőssé.
A következő évben megkapta az Állami díj legmagasabb fokozatát. - »Látja,
Lukács elvtárs - mondtam neki -, most mindenki azt mondja, hogy Lukács
elvtárs egy hetvenötezer forintos cikket írt Madáchról.« Rám nézett, eltűnődött.
»Nézze - válaszolta -, ha nem vagyok ott, akkor akár fel is köthetnek.«"
Az ilyen esetek értékeléseiben érhető tetten a tisztességes gondolkodó
(Eörsi István) gyenge pontja (Lukács György). A fenti esetnél Eörsi nem
úgy reagál, hogy: "Kedves Lukács elvtárs. Én értékelem fekete humorát és
bátor véleménynyilvánítását, de Ön nagyon jól tudta, hogy miről van szó.
Hogy Rákosi azért írat Önnel cikket a mű ellen, hogy az Ön nagy tekintélyét
kihasználva betilthassa. Itt most nem arról a szerencsés koincidenciáról
van szó, amely Rákosi és az Ön esztétikája között fennáll, hanem arról,
hogy Ön tekintélyével és készséges cenzori aláírásával támogatta a mű betiltását."
Hanem úgy reagál, hogy: "Nem emlékszem rá, hogy mondtak-e nekem valaha
is ennél fontosabb mondatot." Mert ez több, mint egy puszta "bon mot",
mert ezzel "életének és működésének kulcsát adta a kezembe: állandó és
pátoszmentes készségét a különállásra, másnál-sosem-tapasztalt belső szabadságot,
függetlenséget az elismerés és a siker szempontjaitól, a közvélemény nyomásától."
És a pártvélemény nyomásától való függetlenség és belső szabadság? -
kérdezhetnénk éppen Eörsi szellemében. A "közvélemény nyomása" előtti
"meghunyászkodás" nem sokkal értékesebb-e, sőt: nem a legfőbb érték-e egy
olyan korban, amikor éppen a közvéleményt kellene védeni a pártvéleménnyel,
azaz Rákosi véleményével szemben? Rosszul sejtem, hogy Nagy Imre - aki
56 októbere előtt a Deákné vásznánál csak egy árnyalattal volt különb -
történelmi nagysága pontosan e "meghunyászkodásban" áll?
Én könnyen pofázok, mondhatná bárki: a fenti eset után kilenc évvel
születtem - és ezt az érvet (nyilván generációm több tagjával egyetemben)
hajlamos is vagyok elfogadni, mivel nem volt szerencsém ilyen élesben a
vagy-összemocskolod-magad-vagy-kinyírnak típusú szituációkhoz, és ezért
különlegesen ízléstelenül állna a feddhetetlen erkölcsbíró szerepe. Sőt,
az az ellenvetés is világos számomra, hogy a dolog nem Lukács reakcióján
múlott: Rákosi nyilván így is, úgy is betiltotta volna a darab színrevitelét.
Sőt, mégcsak nem is vádolom Lukácsot, hogy nem kockáztatta egzisztenciáját
egy esetleges nemmel. De könyörgök, ne csináljunk az efféle mocskos
esetek "maszatos" szereplőiből erkölcsi héroszt. Márpedig Eörsi, bármily
tiszteletre méltóan kritikus is helyenként mesterével szemben, mégiscsak
azon igyekszik, hogy Lukácsot - tévedések seregével megvert - morális géniuszként
állítsa be.
Eörsi Lukács egyik leghírhedtebb ökörségét - "még a legrosszabb szocializmus
is jobb a legjobb kapitalizmusnál" - is hasonlóan értékeli. Jellegzetes,
pontos, egyszerű és frappáns stílusában megjegyzi, hogy "E kijelentések
tartalmi részével - hogy Pol Pot uralma alatt jobb élni, mint a Svéd Királyság
területén - foglalkozni sem kell." Ám itt is ugyanezzel a számomra kétes
elismeréssel hozakodik elő: "De az idézett állítás abszurditása, sőt Lukácsnál
szokatlan bornírtsága ellenére még ez esetben is éreztem némi elégtételt,
amiért vállalta, hogy állásfoglalásáért gúny és nevetség céltáblája lesz."
Még ha maradéktalanul igaz lenne is - bár, azt hiszem, a szóban forgó kijelentés
69-ben egyáltalán nem volt olyan döbbenetes és csak gúnnyal illetett, ahogyan
Eörsi beállítja (sőt, Németországban és az Egyesült Államokban még a nyolcvanas
években is szép számmal voltak baloldali értelmiségiek, akik ezt komolyan
így hitték) -, egy ilyen vérszagú tévedés akkor sem menthető "nonkonform"
mivoltával. Nem beszélve arról, hogy itt iszonyú közel áll a "nonkonform"
a pártkonformhoz. Maga Eörsi idéz példákat e vészes "közelségre": 1933-ban
"Thomas Mannt »az imperialista burzsoázia« nagyjai közé sorolta, a Varázshegyet
pedig »parazita világnézeti regény«-nek nevezte... 1936-ban, amikor a már
nyilvánvalóan antifasiszta Thomas Mann novelláit kiadták a Szovjetunióban,
a német író ismét »korunk kiemelkedő humanistája« lett... stb."
"Right or wrong: my party." Lukács e vakhitűségével kapcsolatban Eörsinek
ez jut eszébe: "az e jelszóban bujkáló pátosz úgyszintén kényelmetlenül
hathatott. »Mi az, hogy 'wrong'? - kérdezhették az egyszerűbb lelkek -,
hogy lehet, hogy a párt rossz?«" Ez az elkötelezettség "szemmel láthatóan
fontosabb volt számára az életben maradásnál" is. E minden igazi fasisztát
(maoistát, ku-klux-klanistát és mindenféle terroristát) jellemző erénnyel,
lám, Lukács is meg volt áldva. "Right or wrong: my party." No matter, what
it costs, how high the mountain of corpses is, how deep the river of blood.
Nézzük, hogyan magyarázza Eörsi a híres 19-es esetet, amelyben Lukács
a Tanácsköztársaság hadseregének egyik politikai biztosaként egy század
megfutamodása miatt agyonlövette néhány emberét: 1918-ban "Lukács a bolsevizmust
választja", "ettől a perctől kezdve köti őt az, amit Churchill később »period
of consequence«-nek nevez", vagyis "nem utasíthatja el magától a politikai
megbízott praktikus feladatkörét. Politikai megbízottként viszont nem háríthatja
el magától szükség esetén a gyilkos tettet sem..." És most nézzük, mitől
szép ez. "Meg kell vallanom - vallja meg Eörsi -, hogy ez a fajta következetesség
jobban tetszik nekem, mint az olyan értelmiségi forradalmárok tisztasága,
akik a piszkos munkát undorodva másokkal végeztetik el." (Vagyis Eörsi
Divina commediájában a gyalog líbiai terrorista a pokolnak eggyel magasabb
bugyrába kerül, mint Kadhafi. "What makes the difference?" - dalolhatnánk
együtt a reklámszlogennel.) Majd így folytatja: "Jobban tetszik, de azért
fölöttébb kényelmetlennek tartom."
"Népszerűsége Magyarországon mégis olyan mélypontra jutott, hogy jobb
társaságban nem illik kimondani a nevét. Az 1956 novemberében hatalomra
került munkás-paraszt-forradalmi kormány tudatos depolitizáló tevékenysége
megtette hatását." Olvassuk csak még egyszer. Igen. Ha valaki nem szereti
Lukácsot, az a kádárista rezsim tudatos (de)politizálásának öntudatlan
áldozata.
A kényelmetlen Lukács meséje nem túl tanulságos mese. Lukács mindig
maximum épphogycsak kényelmetlen. A nagy harmincasévek-beli pártkáderirtás
idején úgy, hogy Sztálintól nem a legdurvább mondatokat idézi, hanem csak
a közhelyeket. A hatvanas években úgy, hogy már Marxra is mer hivatkozni
Sztálinnal szemben. Lehet, hogy ez "aránylag nagyszerű" magatartás, de
mégsem érzem eléggé épületesnek azt a tanulságot, hogy "a szörnyű taktikázások,
az intellektuális és erkölcsi degradáció ellenére Lukácsnak szerencsére
mégsem sikerült feloldódnia a nagy világtörténelmi szennyvízáradatban.
Intellektusa és kultúrája gyanút ébresztett." Mert ha Sztálin és a szigetijózsefek
az etalon, akkor inkább ne hasonlítgassunk.
Lukács (főként "Damaszkusz" utáni) esztétikájáról és művészettel kapcsolatos
érzékenységéről (azaz érzéketlenségéről) azonban sokkal határozottabb a
véleményem: korlátolt, ideologikus és unalmas. De jó, hogy van, mert mindenképp
gazdagította az esztétika történetét, és mert veszélytelen.
"[Domokos Mátyás] igazán megörvendeztetne, ha egyszer azon is háborogna,
hogy - Lukáccsal és másokkal ellentétben - milyen süket és vak volt Kosztolányi
Ady nagysága iránt, és mennyire nem ismerte fel - Lukáccsal és másokkal
ellentétben - Babits a fiatal József Attila tehetségét."
Igaz, igaz. De Lukácsot pont e téren pozitíve emlegetni, ezt nem kéne.
Ha az lenne csak nagy művészet, irodalom, filozófia, amit Lukács annak
ismert fel - hát nem is tudom, mit mondjak. Nagyon, nagyon szegények lennénk.
Kifejezőkészségem hirtelen fogyatkozása miatt hadd szorítkozzam csupán
vagdalkozásra: nem lenne Baudelaire, Lautréamont, Rilke, Musil, Proust,
Gide, Ionesco, Artaud, Joyce, Borges, Klee, Duchamp, Warhol, Satie, Honegger,
Cage, hogy tényleg csak néhány klasszikust említsek a - Lukács által oly
hősiesen megvetett - arctalan filiszteri "közvélemény nyomására". (Eörsi
"esztétikájában" a "közvélemény", a "(kis)polgári" és főleg a "tucatliberális"
nagyon rút dolgok.)
De még ennél is szomorúbb, hogy a valódi nagyságoknak és Lukács nagyságainak
névsora csak véletlenül egyezik, ha egyezik. Mert Lukács esztétikája
politika-filozófiájának derivátuma. (,Damaszkusz" után, természetesen.)
Ady és József Attila azért nagy, mert "haladó". Miért nem ismerte fel Pilinszky
nagyságát? Mert "reakciós" volt. Miért ignorálta az avantgarde-ot, cakk-pakk,
úgy, ahogy van, és mindent, ami utána jött? És miért találta olyan borzasztóan
nagynak Hebbelt, C. F. Meyert, Balázs Bélát, Paul Ernstet?
És a filozófia területén nem tehetnénk fel ugyanezt a hosszadalmas és
meddő retorikai kérdéssort? És miért nem ismerte fel Az ész trónfosztása
típusú gondolkodás veszélyességének nagyságát? Vagy, ha azzal mentjük,
hogy mert nem akart meghalni, akkor: miért nem ismerte fel a sztálini totális
diktatúra természetét és borzalmának nagyságát? Minek ment oda?
Lukácsnak mindig ez volt a pechje. Korpa közé keveredett, aztán jött
a "period of consequence".
Akárcsak Eörsi, én is nagyra értékelem Lukács őszinteségét, amikor kertelés
nélkül, nemes egyszerűséggel kimondja érzelmeit: "Mindig utáltam az anyámat."
Isten ments, hogy pszichoanalizáljam Lukács érzelemvilágát. E kijelentés
egy "tucatliberális" filiszterben szánalmat kelt, ha egy eleve elveszett
nevelőotthonos vadóc mondja, de félelmet kelt, ha egy világhatalomra törő
és már-már megvalósulni látszó doktrína fanatikusa mondja - és én hajlamos
vagyok együttérezni a "tucatliberálissal". Úgy látom, hogy Lukács életidegen
eszméi és a számára mindig is idegen élet e két marionett-masinisztájának
rángatottja volt. Bár sok és különös dráma szereplője volt, sok belső átalakuláson
ment keresztül, de egyvalami a materiális-szellemi panta rhei dacára állandó
maradt. Hogy végérvényesen teoretikus alkat volt, menthetetlenül és csak
teoretikus. Lukács számára - ideértve fiatalkori megtestesülését is - a
művészet is csak esztétika volt. Amiképpen egy gyilkosság megítélése, azonképpen
a műalkotások megítélése is filozófiai implikációk függvénye, a "lényeg"
kimondásának ürügye. Az élet és a művészet mindig elméleti dedukciók következménye.
Seidler Irma Regine Olsen ideájából elvont fogalom. Halála egy esszé megírásának
remek kondíciója. Miért vonzódik a fiatal Lukács a tragédiához? "A valódi
élet sohasem valóságos, sőt mindig lehetetlen az élet empíriája számára"
- írja A tragédia metafizikájában. A tragédiát viszont nem lehet
ilyen életté silányítani. A tragédia ott kezdődik, ahol "az élet chiaroscuro
anarchiája" véget ér. Ez utóbbinak sem Isten, sem Lukács György előtt nem
lehet valóságossága. Számukra "nem lehet relativitás, nem lehet átmenet
és nem lehet nüánsz." A sors csupasz lényeggé mezteleníti a szereplőket,
minden "partikularitásuk" tiszta "nembeliséggé" desztillálódik, "életük
halvány allegóriája csupán saját platóni ideájuknak". A tragédiában "az
ens perfectissimum egyszersmind az ens realissimum".
Ez az eszmei fanatizmus, relativitással és kompromisszummal szembeni
könyörtelenség; a dolgok, az ember, az élet végtelen bonyolultságával szembeni
agresszív türelmetlenség mint elvont esztétika csupán vitatható elmélet,
de mint gyakorlati politika vitathatatlan veszély.
Eörsi - Lukácstól függetlenül - ugyanabban a tévedésben van (természetesen:
szerintem), mint a nyugati baloldali értelmiség nagy része, akik saját
hazájuk politikai rendszerének és működésének baloldali kritikája mellett
- mivel azt nem érezték a bőrükön - rendszerint elfelejtették megadni a
"létező szocializmusok" kritikáját. Ekképpen kimondatlanul fenn lehetett
tartani az illúziót, miszerint csak a gyakorlat a rossz, az eszme jó. (És
láss csodát, az ancien régime letűntével Eörsinek a "balkáni thacherizmus"
Magyarországon igazán bagatell jelensége szúr inkább szemet és nem a litván
szindróma veszélye János bácsi növekvő poszthumusz népszerűségével és az
MSZP tempózásával a surranópályán.) A másik, még súlyosabb hasonlóság a
nyugati baloldali értelmiségivel az a radikalizmus, amelyet jól jövedelmező
egyetemi állások birtokosai és filozófiai sztárkönyvek szerzői képviselnek.
Ez intellektuálisan izgalmasnak érzi a jelen kulturális állapota totális
szétrobbantásának gondolatát és a kimustrált humanisztikus ideálokon gyakorolt
kegyetlenséget. (Lásd pl. ennek legfeltűnőbb megnyilatkozását, Deleuze-Guattari
Anti-Oidipuszát,
amely az egyik legizgalmasabb és legradikálisabb baloldali kritika, ugyanakkor
pozitív téziseit leginkább az amerikai kapitalizmus legsötétebb és legrémisztőbb
képei teljesítik be. Vagy lásd a RAF mitikus auráját és népszerűségét a
német baloldali értelmiség köreiben. És vesd össze Eörsi Lukács-szeretetével.)
Ezt azért érdemes megemlíteni, mert ehhez a világképhez tartozik a "tucatliberális"
megvetése. A baloldali attitűd mint kritikai-emancipatorikus törekvés,
mint "negatív dialektika", tényleg fontos minden társadalom számára. De
mint pozitív utópia - úgy tűnik - csak terrorisztikus lehet, nem beszélve
arról, hogy elméletileg téves. És ez az, amit az utolsó "tucatliberális"
(Eörsi által megvetett gyávák és kommerszek, akik ellen Lukácsot is kijátssza)
is tud, tagadjunk bár meg tőle minden szociális érzékenységet.
Ha valaki komolyan és értelmesen gondolja el a demokrácia fogalmát,
akkor elemi szinten per definitionem "tucatliberális". (Eörsi is.)
Ez csupán annyit jelent, hogy ne határozza meg a társadalmi viszonyokat
egy vagy néhány - mégoly kimagasló - ember, vezér, forradalmi entellektüel,
mert az igazán demokratikus társadalom olyan alapvető kompromisszumokon
és minima moralián épül, amelyet nagyjából mindenki el tud fogadni, lett
légyen forradalmi entellektüel, tucatliberális vagy politikai akaratnyilvánításra
képtelen polgár. Bár lett volna "tucatliberális" minden kicsi és nagy robespierre,
akik nem e kompromisszum szükségességének alapvetéséből indultak ki, hanem
abból, hogy ok biztosan tudják, mit mond "az ész ítélőszéke", mi "az ember
nembeli lényege" és miféle erőszakot kell tenni rajtuk, hogy visszataláljanak
hozzá; és hogy ők egyedül tudják, mi kell a népnek, jobban, mint maga a
nép.
Kétségtelenül elég izgalmas lett így ez a kelet/közép-európai történelem,
összevetve mondjuk egy svájcival, ahol az utolsó említésre méltó felfordulás
Tell Vilmos körül volt - de én, gyáva cenk, azt mondom, ezerszer inkább
egy olyan észrevehetetlen politikai konstellációt, kispolgári unalmat,
ahol nem ezek a mindenre elszánt, érzéketlen eszmefanatikusok törnek-zúznak,
gyilkolnak és gyakorolnak terrort szebb jövőnkért, hanem ahol mindenki
bátran lehet gyáva, ahol mindenki nyugodtan féltheti kispolgári egzisztenciáját
és ahol mindenki akceptálja, hogy a másik esetleg ugyanígy van ezzel. Ezen
túl legyen mindenki olyan bátor, kimagasló intellektusú, kényelmetlen,
nonkonform, amilyen csak akar. Ha valaki csak tucatliberális - és
semmi több -, az sajnálatos. De ha valaki - elemi szinten - nem
tucatliberális, az veszélyes.
Ez a szöveg a Freiburger Studentenzeitung 1933 november 10-diki
számából való. Szerzője a freiburgi egyetem akkori rektora, Martin Heidegger.
Abból az időből nem ez az egyetlen ilyen szövege. Úgyhogy nincs különösebb
jelentősége annak, hogy Hermann Heidegger, a nagy filozófus fia az 1983-ban
újra kiadott legendás '33-as rektori beszéd bevezetőjében azt írja: "A
beszédben a »nemzetiszocializmus« és »nemzetiszocialista« szavak nem fordulnak
elő, a »Führer«-ről, a »birodalmi kancellár«-ról avagy »Hitler«-ről nem
esik szó." Bűnbe hajló tévedés lenne bebarnítani az egész Heidegger-életművet
a fenti és hasonló - viszonylag rövid periódusra jellemző - szövegek alapján,
de speciel a rektori beszéd kontextusát éppen ezek képezik. És az is igaz,
hogy apu éppen e periódus idején tiltja meg, hogy az egyetemen kifüggesszék
a zsidóplakátokat, és ezirányú nyomás ellenére sem bocsát el két zsidó
tanszékvezetőt. És ha nem vállalja el a rektorságot, akkor majd a náci
politika ülteti megbízható emberét a rektori székbe (ez aztán a gyors lemondást
követően menetrendszerűen meg is történt), sőt az is igaz, hogyha csupa
Martin Heideggerből állt volna az NSDAP, akkor minden másképp lett volna.
Ugyanakkor, még egyszer: a fent idézett szöveg és társai a rektori beszéd
kontextusa, mégha éppen ebben nem is fordulnak elő az idézett szavak. (A
"Führer" kivételével, bár nem egyértelmű utalásként: a felsőbb iskolák
feladata, hogy "a német nép sorsának vezetőit és őrzőit nevelésben és fegyelemben
részesíti." (Akárkire vonatkozik is, durva, nem?) Egyébként ennek a mondatnak
egy korabeli interpretációja - Karl Ballmer: Aber Herr Heidegger?
- így hangzik: "Amikor Heidegger úr elvállalja nevelésre Adolf Hitlert,
ezzel olyan tettet visz véghez, amelytől mások szerényen félrehúzódnának.")
(Hermannak továbbá elkerüli figyelmét egy-egy "erd- und bluthaften Kräfte"
és az afféle csekélységek, hogy "A sokat ünnepelt »akadémiai szabadság«
kiutasíttatik a német egyetemről, mivel ez a szabadság inautentikus, mert
csak tagadó volt... A német diákok szabadságának fogalma visszavezettetik
most a maga igazságához." Vagyis a munkaszolgálat, a honvédelmi szolgálat
és a tudásszolgálat szentháromságához.)
De ami igazán érdekes, az magának a filozófusnak a visszatekintése a
korszakra és válasza "azok számára..., akik örömüket lelik abban, hogy
tekintetüket mereven arra szegezzék, ami rektorságomban szerintük kifogásolható..."
"Önmagukban ezek a dolgok éppoly közömbösek, mint a terméketlen vájkálás
a régi kísérletekben és intézkedésekben, amelyek a hatalomra törő akarat
planetáris uralmán belül olyan jelentéktelenek, hogy még parányinak sem
nevezhetők." Érdekes válasz ez az egyéni felelősséget firtató kérdésre.
Jürgen Habermas írja A modern filozófiai diszkurzusa című könyvének
Heidegger-fejezetében: "Nem »Az Adolf Hitlerben és a nemzetiszocialista
mozgalomban való hit hivatása« (ezen cím alatt terjesztették Heideggernek
a német ösztöndíjasok és tudósok választásakor Lipcsében 1933 november
11-dikén tartott beszédét), amely ítéletre készteti azokat, akik később
születtek - akik nem tudhatják, hogy hasonló helyzetben nem hibáztak volna-e
ugyanígy. Ami zavaró, az a filozófus képtelensége arra, hogy, a náci rezsim
bukása után, akárcsak egyetlen mondattal is, beismerje hibáját - egy olyan
hibát, amely politikai következményekkel terhes. Ehelyett Heidegger magáévá
teszi azt a bölcselmet, mely szerint nem az elkövetők, hanem az áldozatok
maguk a bűnösek: »Kétségtelen - mindig vakmerő dolog, ha egyes emberek
a többi ember bűneit elszámolják és fölszámítják. De ha már a bűnösök kereséséről
van szó és a bűnök számbavételéről: vajon nem létezik-e a lényegi mulasztás
bűne? Azok, akik akkoriban oly prófétikus tehetséggel voltak megáldva,
hogy pontosan előreláttak mindent, ami később bekövetkezett - ilyen bölcs
én nem voltam -, miért vártak csaknem tíz évig arra, hogy a vésszel szembeszálljanak?
1933-ban azok, akik mindezt tudni vélték, miért nem épp ők láttak hozzá
ahhoz, hogy mindent alapjaiból kiindulva jó irányba tereljenek?« (81. o.)
Ami zavaró, az a bűntudat elfojtása, abban az emberben, aki, miután az
egésznek vége volt, a kicsinyes egyetemi áskálódások kisinasának perspektívájából,
írt magának egy nácitlanító bizonyítványt igazolandó a fasizmus melletti
döntését. Ahogyan rektorságának szégyenfoltját és az azt követő vitákat
rákeni »a tudomány lényegileg metafizikai állapotára«, éppúgy választja
le minden tettét és kijelentését magáról mint empirikus személyről, és
a Sorsnak tulajdonítja őket, melyekért nem vállalhatunk felelősséget. Saját
elméleti fejlődését is ugyanezen nézőpontból látta; az ún. Kehre
nem problémák megoldására irányuló gondolati erőfeszítések következményeként,
vizsgálódás eredményeként, hanem mindig a metafizika anonim, maga a Lét
által színre vitt meghaladásának objektív eseményeként értelmezendő."
Habermas ezzel szemben úgy látja - megjegyezve, hogy "Heidegger maga
határozottan elutasítaná ezt a rekonstrukciót" -, hogy mind a Lét és
idő filozófusa, mind pedig a Kehre utáni Heidegger filozófiája
egy problémára adott megoldásként értelmezendő. Sőt, Habermas nem kevesebbet
állít, mint azt, hogy a Kehre nem utolsó sorban a szóban forgó syracusai
kaland következménye: "Amint azt az 1935-ös nyári szemeszter előadásai
mutatják, Heidegger szigorúan tartotta magát rövid rektorsága után is ama
»hit hivatásá«-hoz. És végül, amikor már többé nem téveszthette meg magát
a nemzetiszocialista rezsim valódi karakterével kapcsolatban, filozófiailag
nehéz helyzetbe manőverezte magát. Miután a »Daseint« a nemzet Daseinjével
azonosította, az autenticitást a hatalom megragadásával, és a szabadságot
a Führer akaratával, és mivel a létkérdésbe beleolvasta a nemzetiszocialista
forradalmat, munkaszolgálatostól, honvédelmi szolgálatostól és tudásszolgálatostól,
filozófiája és a korabeli események között egy belső, nem egykönnyen retusálható
kapcsolat jött létre. A nemzetiszocializmus valamely sima politikai-morális
átértékelése megtámadta volna a megújított ontológia alapjait és kérdésessé
tette volna az egész elméleti kísérletet. Ám ha, ellenkezőleg, a nemzetiszocializmusban
való csalódás a felelősségteljes ítélet és cselekvés áttekinthető szféráin
túlra emeltetne és objektív tévedéssé stilizálódna, olyan tévedéssé, amely
fokozatosan nyilatkozik meg a történelemben, akkor a Lét és idő
kiindulási pontjával való kontinuitás nem kerülne veszélybe... A mozgalom
nem-igazságát, amelytől hagyta magát rászedni, nem valamiféle egzisztenciális
bűnbeesettség fogalmaival interpretálja, amelyért valaki szubjektíve felelős,
hanem mint az igazság objektív visszahúzódását. Mivel e legeltökéltebb
filozófus szeme csupán fokozatosan nyílott rá a rezsim természetére - mily
megdöbbentően késedelmes megértése a világtörténelemnek -, magának a világ
menetének tulajdonít szerzőséget, nem a konkrét történelemnek, a maga valójában,
csak egy szublimált történelemnek, felemelve az ontológia fennkölt magasságaiba.
Imígyen született a Léttörténet fogalma."
Jean-François Lyotard a Posztmodern kondícióban a rektori beszéd
alapján Heideggert egyenesen a "szellem dialektikájának metanarratívájához"
sorolja, ami elég durva sértés, de - Habermas elemzése is ezt látszik erősíteni
- védhető interpretáció. Ebből a szempontból "csupán" annyi a különbség,
hogy a hegeliánus narrátor a világ és a történelem értelmét, belőle kiolvasva,
fogalmilag világosan meg tudja ragadni, míg Heideggernél a világ és a föld
harcában időről időre visszahúzódik az igazság, olykor igen tartós periódusokra
is. (Például a görög filozófia megjelenésétől Heideggerig tartó metafizikai
létfeledettségben dagonyázó világkorszakban.) De mindkét szerzőt valami
hallatlan önhittség és szubtilis gőg jellemzi, amennyiben mindketten úgy
tudják magukról, hogy a lét lényegének szívéhez ők állnak a legközelebb
a világtörténelem addigi menetéig.
Mindezeket azért fontos megemlíteni, mert a Kossuth kis színes, filozófusokat
kiadó kitűnő sorozatában megjelent három Heidegger-írást - Az idő fogalma
(1924), A német egyetem önmegnyilatkozása (1933) és A rektorátus
(1945) - valamint néhány elő- és utószót tartalmazó könyvecskének a kicsengése
megítélésem szerint korrekcióra szorul. Lehetséges, hogy "Heidegger a század
legnagyobb gondolkodója", miként a bevezetés állítja, bár én nem mérném
le, hány kiló egy hattyú. De úgy vélem - főként, ha két írás kifejezetten
Heidegger e sokat vitatott periódusáról szól -, jobb, ha tudunk a könyvből
kimaradt másik oldalról is, ha nem felejtjük el az elfelejthető dolgokat.
Ezek is hozzátartoznak a gondolkodói portréhoz.
2 "Whose Canon Is It, Anyway?", The
New York Times Book Review, 1989. feb. 26. Vmint Paul Berman, szerk.:
Debating
P. C. Delta, New York, 1992. (Az e kötetben újraközölt cikkek esetében
e könyv oldalszámaira hivatkozom.) 197. o.
3 "Hogyan védjük meg a társadalmat
a tudománytól?" (1975) Replika, 13-14. (1994) 16. o.
4 Az általam idézett paperback kiadás:
Harold Bloom: The Western Canon. Riverhead, New York, 1995.
5 Harold Bloom, 3. o.
6 Uo. 4. o.
7 Mint később látni fogjuk, a semlegesség,
a kívül/felül állás jellegzetesen konzervatív stratégia.
8 Uo. 483. o.
9 Ma már leginkább "core courses"-nek
nevezik ezeket.
10 Lefordíthatatlan szójáték: a killer
bee ('gyilkos méh') egy Amerikában honos, rendkívül agresszív és veszedelmes
méhfajtának a neve, melyből a bee ('méh') szó kiejtésében megegyezik
a B betű angol ejtésével, a "gyilkos B-k" pedig Bloom, Bellow, Bennett
kezdőbetűire utalnak.
11 Ahogy Gates, fogalmaz Allan Bloom
alapvető attitűdjét jellemezve: ez egyfajta "nosztalgikus visszatérés az
»antebellum esztétikai pozícióhoz«, amikor a férfiak még férfiak voltak,
és fehérek, amikor a tudós kritikusok fehér férfiak voltak és amikor a
nők és a színesbőrűek hangtalan és arctalan dolgozók voltak, szolgák, és
teát szolgáltak fel, és töltöttek a brandys poharakba az öregfiúk klubjának
társalgójában."
12 A látszat ellenére.
13 Akinek recepcióját valószínűleg
az késleltette, hogy elsősorban a csontkonzervatív Hirsch közvetítette.
14 John Searle: "The Storm over the
University", The New York Review of Books, 1990, dec. 6. Vmint: Debating
P. C. 89. o.
15 The New Republic, 1991
február 18. Vmint Debating P. C., 153-4. o.
16 Gates, 190. o.
17 ("feel good" targets) Gates, 191.
o.
18 Roger Kimball, az egyik legprominensebb
"konzervatív" fordulata. Idézi: Lawrence W. Levine: The Opening of the
American Mind: Canons, Culture and History. Chapter One: Through the
Looking Glass. 19 George F. Will, a másik kemény
jobbos fordulata. Idézi Levine, uo.
20 Gates, 191-192. o.
21 M. H. Abrams: A Glossary of
Literary Terms. Harcourt Brace College Publishers, Port Worth stb.,
1993.
22 Searle 93. o.
23 Searle 97. o.
24 Roger Kimball: "The Periphery
v. the Center: The MLA in Chicago", The New Criterion, 1991 február. Vmint
Debating
P. C., 62. o.
25 Kimball, 63.. o.
26 John M. Ellis: Against Deconstruction.
Princeton UP., Princeton, 1989. viii. o.
27 Searle, 87. o.
28 Uo. "Sarl" sebe, a derridai szivatás
emléke nyilván begyógyíthatatlan.
29 Katha Pollitt: "Why Do We Read?",
The Nation, 1991. szep. 23. Vmint Debating P. C., 201-202. o.
30 Pollitt, 204. o.
31 Uo.
32 Harold Bloom, 486. o.
33 Howe, 158. o.
34 Harold Bloom, 487. o.
35 A témapark a múzeum egy sajátos
amerikai formája.
36 Harold Bloom, 485. o.
37 Allan Bloom: The Closing of
the American Mind, Simon & Schuster, New York, 1988 (1987). (Milyen
szép, hogy Bloom édene, utópiája, az ókori Görögország is a Balkánon volt.)
38 1990 december 24. A címlapon:
"Politikai korrektség vagy új McCarthyizmus?"
39 Michael Berubé: "Public Image
Limited: Political Correctness and the Media's Big Lie", The Village
Voice, 1991. jún. 18. Vmint Debating P. C., 125. o.
40 Berubé, 127. o.
41 Utalás a híres anekdotára, mely
szerint egyszer Dr. Johnson belerúgott egy kőbe és így kiáltott fel: "Ezzel
cáfolom őt!", mármint Berkeleyt, a szolipszista filozófust
42 Berubé, 128. o.
43 Berubé, 143. o.
44 Idézi Catharine R. Stimpson: "On
Differences: Modern Language Association Presidential Address 1990", in
Debating
P. C., 54. o.
45 Id. Berubé, 144. o.
46 A cserebere odáig mehet, hogy
teljesen megfordítja a hagyományos attribúciókat. A politikai korrektség-vitában
az a furcsa helyzet állt elő, hogy "a liberálisok azok, akik ádázul kardoskodnak
a »támadó« beszéd cenzúrázásáért, és a konzervatívok azok, akik boldogan
tetszelegnek a szólásszabadság bajnokának erkölcsileg fölényes szerepében"
(Nat Hentoff: "»Speech Codes« on the Campus and Problems of Free Speech",
Dissent,
Fall 1991. Vmint Debating P. C., 215. o.).
47 Stanley Fish: "Boutique Multiculturalism,
Or Why Liberals Are Unable to Think about Hate Speech". Critical Inquiry,
Winter 1997.
48 Howe 155-156. o. A Trockijtól
származó idézet azonban, mely az Isteni színjáték védelmére kel,
igen érdekesen érvel: helytelenül járnak el azok az elvtársak, akik a művet
az osztályharc "puszta történelmi dokumentumává" akarják változtatni, ugyanis
"közvetlen esztétikai kapcsolat áll fenn köztünk és a középkori itáliaia
könyv között". Hogy ez hogyan lehetséges? Hát hogy a különböző osztálytársadalmaknak
vannak általános, közös jegyei...
49 Doris Lessing még határozottabb,
amikor kijelenti: "A politikai korrektség a pártvonal természetes meghosszabbítása.
Amit manapság tapasztalunk, az ismét csak az éberek egy önjelölt csoportja,
amint ráerőszakolja nézeteit másokra. Ez a kommunizmus öröksége, de ez
nekik, úgy tűnik, nem tűnik fel." In: Sunday Times: Books, 1992.
máj. 10.
50 Levine id. h.
51 Bahtyin kifejezése. Ld. "A dialógus
Dosztojevszkijnél", in A beszéd és a valóság, Gondolat, Bp., 1986.
354. o.
52 Hentoff, 219. o. Az első pillanatra
talán túlretorizáltnak tűnő - de mindenképpen ellentétes következtetésekre
lehetőséget adó - érvelésből kiemelném a megszólalást alátámasztó mozzanatot.
Védelemre azok szorulnak, akik többé vagy kevésbé tehetetlenek, hatalmuk,
lehetőségeik, ha ugyan nem képességeik, korlátozottak, s minthogy kezdettől
fogva azt sulykolják beléjük, hogy lehetőségeik limitáltak, eleve e limitált
térben gondolkodnak csak. A probléma épp az, hogy a kisebbségiek közül
sokan épp ezt a politikai cselekvést gátló önképet és szituációtudatot
teszik magukévá, mely így erősíti a létező hierarchiát és paternalisztikus
kódot, s megakadályozza őket abban, hogy teljes értékű, felelősségteljes
társadalmi-politikai cselekvőkként felfogva magukat - azzá is legyenek.
Ha igénybe veszem az erősebb védelmét, akkor függni is fogok tőle, ami
nem szükségképpen vezet balvégzethez, csak...
53 Marilyn French: "Valerie", in
The
Womens Room, 4. fej., 19. rész (1977).
54 Dinesh D'Souza: "The Big Chill?"
(tévéinterjú). In: Debating P. C., 35. o.
55 D'Souza, 38. o.
56 Howe, 170. o.
57 Barbara Ehrenreich: "The Challenge
for the Left". Democratic Left, July/August, 1991. Vmint Debating
P. C., 333. o.
58 Gates, 192. o.
59 Edward W. Said: "The Politics
of Knowledge", Raritan, Summer 1991. Vmint Debating P. C.,
188. o.
60 Gates, 192-193. o.
61 Said, 198. o. Ami Said álláspontjában
rendkívül érdekes, az az, hogy amitől erősen óvja az elnyomottakat, a kisemmizetteket,
a periférián levőket, a "képviseletleneket", egyszóval az áldozatokat,
az éppen az áldozat-szerep.
62 Harold Bloom, 492. o. A tézist
legmélyrehatóbban Terry Eagleton fejti ki The Ideology of the Aesthetic
(Blackwell, Cambridge, Mass., 1990.) c. művében.
63 Harold Bloom, 489. o.
64 Nem mintha e tudományterületek
között szükségképpen ledönthetetlen falak lennének. Lacan (sőt, akár Nietzsche)
felől nézve, meggondolandó Paul de Mannak az Anxiety of Influence-ről
írott, olykor kissé leereszkedő tónusú kritikája (in Blindness and Insight,
U. of Minnesota P., Minneapolis, 1995 [1971]), mely szerint az a fő baj
az elmélettel, hogy "visszacsúszik" egyfajta "pszichológiai naturalizmusba"
(271. o.), azaz "reflektálatlan affektivitásba" (272. o.). Nem inkább az-e
a fő baj - és ez előfeltevés sokkal inkább de Mant jellemzi, mint Blomot
-, hogy a pszichikai eseményeket feltétlenül valamiféle néma naturália
közegében történőnek gondoljuk el, pedig alighanem valamilyen mértékben
mindig nyelvi események, még az imagináriust is inkorporálja bizonyos fokig
a szimbolikus, még az afázia is, még a tudattalan működése is, még egy
(pszicho)szomatikus tünet is leírható retorikailag.
65 Harold Bloom, 19. o. Vö.: "Mondják,
a Léda párizsi kalapja árnyékot vetett agyára, úgy indult példákért a Romlás
Virágaihoz. Mondják, utazott megkésve, mert a Baudelaire-verseknek, mint
az ökörvérszínű mellénynek, divatja múlt. Simítsa meg rángó szánkat a mosoly.
Uraim, a benső tartást lemásolni máig sem lehet. A költői vakmerőségnek
nincs köze máig sem a divathoz. De bizonyos, hogy kiszemelik az ősök az
utódokat. Rámutatott a gyémántos franciára a templomépítő Dante, rá az
iszákos Edgar Poe is. Lát Ady Endre kéklángú ujjakat feléje nyúlni a hazai
sötétből, idegen éjből. Láthat X. Y. Z. is, de utód nem lesz belőlük, mert
hamis a káprázatuk: így épülnek templomok almás pitéből." (Nagy László:
A
feltámadás szomorúsága.)
66 The History in Literature:
On Value, Genre, Institutions, Columbia U. P., New York, 1990.
67 Pollitt, 207. o.
68 Harold Bloom, 39. o.
69 Uo. 483-4. o.
70 Az angol "race" kifejezést jobbára
"faj"-ként fordítom, jóllehet a precíz biológiai fogalom "fajta" lenne.
A köznyelv viszont ellenállni látszik e precizírozásnak, bármiféle fajelméleti
implikációk nélkül.
71 Harold Bloom, 485. o.
72 Searle, 100. o.
73 Said, 188. o.
74 Pollitt, 204. o.
75 Pollitt, 210. o.
76 Harold Bloom, 15-16. o.
77 D'Souza, 32. o.
78 Howe, 163. o.
79 Harold Bloom, 39. o.
80 Berubé, 147. o.
81 Howe, 160. o.
82 "Mert kicsoda vitatkozna máma
és mostanság ilyen pongyola fogalmakról, mint »nyugati kultúra«?" Enrique
Fernández: "P. C. Rider", The Village Voice, 1991 jún. 18. Vmint
Debating
P. C., 322. o.
83 Idézi Claire W.D. Hughes: "The
Controversial Canon" (1994)
84 Kimball, 69. o.
85 Ld. Fish, id. h.
86 Terry Eagleton, in Guardian
(1992. okt. 27.).
87 A bűntudatra hivatkozó érvet Bloom
is alkalmazza. "[A Közönséges Olvasó] nem a könnyű élvezetért olvas, vagy
hogy szociális bűntudatot vezekeljen le, hanem a magányos egziszencia nagyságáért.
Az egyetem hihetetlen lett: magam hallottam ennek a fajta olvasónak a denunciálását
egy vezető kritikustól, aki azt mondta nekem, hogy építő társadalmi cél
nélkül olvasni etikátlan..."
88 Mint Neil Larsen megjegyzi, a
nyugati marxizmus az osztályharc kérdésében "elkötelezetlenné és zavarodottá"
vált, és elméleti és kulturális vitákba menekült.
89 George Scialabba recenziója Richard
Bernstein: Dictatorship of Virtue: Multiculturalism and the Battle for
America's Future és Russell Jacoby: Dogmatic Wisdom: How the Culture
Wars Divert Education and Distract America c. könyveiről. The Boston
Review, Jan 1994/Dec 1995 Vol. XIX No. 6.
90 Idézi Scialabba, uo. Az érv egyébként
a jobboldalon szokott feltűnni, ld. pl. Kimball: előáll egy "kifejezetten
orwelli szituáció, amelyben a »sokféleség« valójában szigorú intellektuális
konformitást jelent, és a »tolerancia« kizárólag azok számára van fenntartva,
akik az én nézőpontomat elfogadják" (64. o.)
91 Roger Kimball elhíresült kifejezése
(s a "kulturális baloldalt" támadó könyvének címe). A tenured tanárok
véglegesített állású egyetemi professzorok. A tenure az ilyen jogcímen
kapott fizetés. A retoréma teljesítményét fokozza, hogy Kimball e "fizetett
radikálisokat" a 68-as generációval azonosítja, melynek ideológiájában
jelentős szerepet játszott az intézményellenesség.
92 Gates, 196. o.
93 Richard A. Lanham: Getting
Ready for the Electronic University. U. of Chicago Press, Chicago,
1993.
94 Neil Kleinman: Getting Ready
for the Electronic University. Planning for Higher Education, Volume
23 (Winter 1994-95).
95 Elhangzott "A szerző neve" című
szegedi dekonferencián (1997).
96 Ld. Edmund Leach: "Érzékeink luxusa."
In Játékperiszkóp. Kultúrafordítási kísérletek. Kriterion, Bukarest,
1983. 108. o.
97 Ld. Feyerabend tanulságos érveléseit
Ernest Nagel: The Structure of Science (1961) című könyve kapcsán:
"The Structure of Science" (1964), in Paul K. Feyerabend: Problems of
Empiricism: Philosophical Papers, Vol. 2., Cambridge University Press,
Cambridge & New York & Sidney, 1988 (1981), különösen az 59-63.
oldalakat, ahol a (fizikai) "tömeg" fogalmának változásain mutatja be,
hogy a tudománytörténet hamis kontinuitástudata (és hamis fejlődéstudata)
nagymértékben annak tulajdonítható, hogy bizonyos alapvető konceptusoknak
és szavaknak valamiféle abszolút idealitását tételezi. Szinte mágikus hatalom
ez: dacára annak, hogy Nagel maga jelentős (inkommenzurábilis) különbségeket
tár fel a "tömeg" newtoni és einsteini felfogásában, azt az ideális entitást,
mely a szó "referenciája" lenne, mégis identikusnak tekinti.
98 Camille Paglia: Vamps and Tramps,
Vintage, New York, 1994. 400. o.
99 Michel Foucault: The Archeology
of Knowledge, Harper, New York, 1972. 17. o.
100 Michel Foucault: "The Subject
and Power", in Brian Wallis, szerk.: Art After Modernism: Rethinking
Representation. NMCA-Godine, New York, 1984. 424. o.
101 Lévi-Strauss ill. Lacan fogalma,
de más tekintetben lényegi különbségeik ellenére ide sorolhatók a szofisták,
Nietzsche, M. Mauss, Wittgenstein, Heidegger és követőik nézetei, és mindazoké,
akik a nyelvnek és a hasonló szimbolikus képződményeknek a gondolkodásban,
azaz minden lehetséges világkonstrukcióban formatív szerepet tulajdonítanak.
102 > 'Pro' (elő-, -ért) + 'miscere'
(kever, vegyít, összezavar, felbolygat). A szó nem csak szexuális értelmű.
103 Lacan fogalma. A mindig önazonos
egység szükséglete, mely az énképződés preverbális szakaszából őriz meghatározó
struktúramozzanatokat. A megképződött egységek - "tárgyak" - "mirage"-ok:
a "reális" anyaga, akár "észlelet", akár "hallucináció", többek közt ezekből
épül. "Ismeretelméleti ürességük" "perverz élvezete" Lacan szerint ellentmond
a szignifikáció mechanizmusainak, bár ez utóbbi folyamatosan inkorporálja,
feldolgozza - de fel/megemészteni teljesen nem tudja.
104 Ld. bővebben Anika Lemaire:
Jacques
Lacan. Routledge & Kegan Paul, London & New York, 1986 (1970),
235-238. o.
105 A Melanie Klein alapfogalmaira
épülő elképzelés részletes kifejtését ld. Gilles Deleuze - Félix Guattari:
Anti-Oedipus:
Capitalism and Schizophrenia. University of Minnesota Press, Minneapolis,
1990 (1983).
106 Donald E. Pease: "Author",
in F. Lentricchia - Th. McLaughlin, szerk.: Critical Terms for Literary
Study, University of Chicago Press, Chicago & London, 1990. 114.
o.
107 Camille Paglia: Vamps and
Tramps, Vintage, New York, 1994. 407. o.
108 Michel Foucault: "Est-il donc
important de penser?" Libération, 1981. május 30-31. Id. John Rajchman:
Michel
Foucault: The Freedom of Philosophy. Columbia University Press, New
York, 1985. 35-36. o. Kiemelés tőlem.
109 Charles Taylor: "Foucault on
Freedom and Truth" in D. C. Hoy, szerk.: Foucault: A Critical Reader,
Blackwell, Oxford & Cambridge, 1986 (1994). 99. o.
110 Késői műveinek egyik alapfogalma.
111 "Eltérés a »normális« szexuális
tevékenységtől, azaz az ellenkező nemű partnerrel való coitustól..." J.
Laplanche--J.-B. Pontalis: A pszichoanalízis szótára. Akadémiai,
Bp. 1994. 382. o. A "normális"-t közrefogó idézőjelek nem véletlenek, hiszen
a pszichoanalitikus elméletben az emberi szexus "a részletösztönök [Partialtriebe]
játékának függvénye" (id. mű 383. o.), azaz a tárgyválasztás vagy a szexuális
orientáció nem antropológiai adottság, hanem minden egyes formájában "megvilágítandó
probléma" (uo.). Az idézet definíciója szerinti totalizáló kód - mely megfelelhet
"a helyes értelmezés" előfeltevésének - minden perverziót szubverzióvá
változtat. Barthes persze e kód értékviszonyait szubvertálja.
112 Roland Barthes: "A szöveg öröme".
In ua. Osiris, Bp. 1996. 82. o.
113 Id mű 83. o.
114 Id. mű 81-82. o.
115 Deleuze és Guattari fogalma.
Ld. Deleuze-Guattari id. mű.
116 Freud fogalma a gyermekkori
szexualitás legkorábbi fázisára.
117 "Le rapport de pouvoir passent
à l'intérieur des corps", La Quinzaine Littéraire, 1977. Id. James
Miller: The Passion of Michel Foucault. Simon & Schuster, New
York stb., 1993. 273. o.
118 Roland Barthes "A szöveg öröme",
in uő: A szöveg öröme, Osiris, Bp., 1996. 93. o. A szerző
kiemelései.
119 Uo. 79. o.
120 Másként elgondolhatatlan a
platonikus tradíció. Az összes szofistákra szórt vád visszahull Szókratész-Platón
fejére: rászednek a szavak, barátom. Mi más egy idea, mint hiposztazált
onoma? Nyelv nélkül nem létezik és nélküle nem gondolható. Mindenesetre
ez, hogy a nyelv maga sem mentes a "passion imaginaire"-től, egyáltalán
nem "ortodox" posztstrukturalista tétel.
121 "Ami a szöveget teszi, az éppen
ellenkezőleg (vagy pontosan) a régi osztályozásokkal szembeni szubverzív
erő. Hogyan lehetne Georges Bataille-t besorolni? Regényíró, költő, esszéista,
közgazdász, filozófus vagy misztikus? [...] A szöveg azért vet fel osztályozási
problémákat, mert magába foglalja a határok megtapasztalását." ("A műtől
a szöveg felé", 69. o.)
122 "Le gai savoire", Mec,
1978. Id. James Miller id. mű 264. o.
123 Minthogy minden, a szubjektum
számára meghatározó jelentőségű dolog mögött egy állandóan munkáló ambivalencia
húzódik, sőt, maga ez az ambivalencia az, amely a jelentőséget/jelentést
folyamatosan kitermeli - a probléma a szubjektum integritásának kontextusában
is felvetődik. Foucault "tudástermelése" értelmezhető a nietzschei "zu
werden, was man ist" programjaként, és Barthes, miként egy fenti idézetnél
is láthattuk, éppúgy beszél az én konzisztenciájának élvezetéről.
124 Roland Barthes: "A szerző halála".
In uő: A szöveg öröme. Osiris, Bp., 1996. 53. o.
125 Uo. 55. o.
126 Uo. 51. o.
127 E fogalom barthes-i használata
különbözik a lacanitól. Barthes-nál a nyelv totális illuzórikus erejét
jelenti, vagyis azt, hogy "»tudatosan semmiféle illúzió sem fordul elő«",
azaz "az öntudatlan öntudatlansága" (94. o.)
128 "A szöveg öröme", 97. o.
129 U o. 95. o.
130 Uo. 79. o.
131 Uo. 77. o.
132 Miller id. mű 56. o.
133 Ld. "A tükör-stádium mint az
én funkciójának kialakítója...", Thalassa, 1993/2. 8. o.
134 E sorok szerzőjének filozófiai
aforizmákat generáló szoftvere.
135 Paglia id mű 400. o.
136 E. D. Hirsch: Validity in
Interpretation, Yale University Press, New Haven & London, 1967.
1. o.
137 Ld. még az egyébként igen sok
tekintetben igen korlátolt John M. Ellis átfogó dolgozatát (Against
Deconstruction, Princeton University Press, Princeton, N. J., 1989),
mely szerint a szerzőellenes érvelések bírnak rendszerint ezzel a logikával:
csak két szélsőséges lehetőséget képesek elgondolni: "vagy azt jelenti
a szöveg, amit a szerző gondol - vagy textualitás van és szabad játék",
mindenféle korlátozás nélkül (119. o.). A New Criticism belátásait mint
lejárt lemezt figyelmen kívül hagyják, köztük éppen azt a Wimsatt--Beardsley-féle
"Az intencionális téveszméről" írottakat, amely a két szélső pólus közötti
mértéktartó álláspontot képviseli. Ez utóbbi Ellis szerint azért jogos
álláspont, mert a szerzői szándékra való hivatkozás egy ellenőrizhetetlen
mentális folyamatra apellál, szemben, ugyebár, azzal, "ami ott van a szövegben"
(ahogy Fish szokta mondani hihetetlen iróniával). Ugyanezen az alapon találja
elmarasztalhatónak az olvasói aktivitásnak kitüntetett jelentőséget tulajdonító
koncepciókat: ezt "interpretational fallacy"-nak tekinthetjük, mely az
értelmező megengedhetetlen szabadosságával és így az értelmezés ellenőrizhetetlenségével
egyenlő. Ellist láthatólag nem zavarja, hogy a kritizált kritikai attitűdök
éppen a hozzá hasonlóak "ellenőrzése" alól szeretnék kivonni a szövegértelmezést.
S amiként a dekonstrukció másik ádáz (ám intelligens) ellensége, Gerald
Graff megjegyezte, "az »egyetlen« értelmezés koncepciója senki által sem
képviselhető legitim módon, mivel teljesen abszurd", azonképpen Ellis is
fantomokkal küzd, amikor komoly érvkészletet mozgósít annak cáfolatára,
hogy egy szöveg bármit jelenthet. A kínos az, hogy számos idézetet
hoz annak bizonygatására, mennyire elterjedt ez a nézet, viszont egyetlen
idézet sem állít ilyesmit. A legvadabb (s kétségkívül nem túl szerencsés)
megfogalmazás (Robert Crosmané, 117. o.) is csak annyit állít, hogy "egy
vers lehetséges jelentéseinek száma végtelen", ami azonban, akárhogy is
nézzük, nagyon messze áll attól a kijelentéstől, hogy "egy vers lehetséges
jelentése bármi lehet" - tehát kicsoda is az, aki kizárólag extremitásokban
képes gondolkodni?
138 Uo. 2. o.
139 De Man figyelemre méltó iróniaértelmezéséről
ld. "A temporalitás retorikája", in Thomka Beáta, szerk.: Az irodalom
elméletei I, Jelenkor-JPTE, Pécs, 1996.
140 Derrida szinte minden jelentéselméleti
tézise azon a belátáson alapul, hogy ez a bizonyos "egyértelműen" nem létezik:
minden szöveg materialitásában ott hordozza a maga "strukturális tudattalanját",
melyet nem uralhat egyetlen autoritás sem; sem "alkotói", sem "befogadói".
141 Jacques Derrida: "Signature
Event Context", in Limited Inc, Northwestern UP, Evanston, Il.,
1988. 20-21. o.
142 Ludwig Wittgenstein: Filozófiai
vizsgálódások. Atlantisz, Bp., 1992. 38. §.
143 A jelölt jelölőiesülése Lacan
és Derrida munkásságának meghatározó és folyamatosan tematizált gondolata.
De első, részletesen kifejtett változata Peirce "interpretans"-fogalma.
144 (1994)
145 Részletek a szerző Idő és
történet c. munkájából (kézirat).
146 C. W. Ceram: A hettiták
regénye. Gondolat, Bp., 1964.
147 5 Móz. 3, 7-8.
148 Aquinói Tamás: "Az isteni szépről,
és arról, hogy miképp tulajdonítsuk Istennek". C IV. lect. V. és VI., in
Uő: De Divinis Nominibus. (Kézirat)
149 "God and the Jouissance of
The Woman". In uő (eds. J. Mitchell, J. Rose): Feminine sexuality.
W. W. Norton, New York & London, 1985. 147. o.
150 Johann Joachim Winckelmann:
Művészeti
írások. Európa, Bp., 1978.
151 Hugh Trevor-Roper: "The Invention
of Tradition: The Highland Tradition of Scotland". In: The Invention
of Tradition. Ed. by E. Hobsbawm & T. Ranger. CUP, Cambridge, Eng.,
1984. 15-41. o.
152 Jeffrey Burton Russell: Inventing
the Flat Earth. UCP, Santa Barbara, 1991.
153 Az idő rövid története.
Maecenas, Bp., 1989. 130-131. o.
154 "Elképzelhetők persze másmilyen
életformák is - mondja Hawking -, olyanok, amilyenekről még a sci-fi szerzők
se álmodtak..." (131. o.) P. W. Atkins (Teremtés. Gondolat, Bp.,
1987) kételkedik ebben. Szerinte az ebben a világegyetemben lehetséges
intelligenciának a mienkhez hasonlónak kell lennie. Fő célja egy istent
kizáró determinizmus felvázolása, ezért elsősorban annak bizonyításával
foglalkozik, hogy csak jelenlegi formájában létezhet a világegyetem. (Pl.
"Ha több, mint egy dimenziója lenne az időnek, ez egy villanással véget
vetne a világegyetemnek." (107. o.)) Ezek bekövetkezésének valószínűségével
viszont nem foglalkozik: "Eltekintünk a céllal indokolt okoktól, mivel
ezek fölöslegesnek látszanak. Így abban kell keresnünk az okot, hogy alkalmas-e
a fennmaradásra." (103. o.) Ezzel az érvvel kikerüli az antropikus elv
komolyan vételét. Ennek az érvnek az inverze Stanislaw Lemé ("A katasztrófa-elv".
In: Az emberiség egy perce. Európa, Bp., 1988): "Az Anthropic Principle-nek
(...) tudományosan pont annyi a hitele, mint egy kozmogóniai ismérvként
számon tartott »Chartreuse Liqueur Principle«-nek. Kétségtelen, hogy
e likőr előállításához ENNEK a kozmosznak az anyaga szükséges, mindazonáltal
ENNEK a kozmosznak, ENNEK a Napnak, ENNEK a Földnek és ENNEK az emberiségnek
a történetét minden további nélkül el tudjuk képzelni úgy is, hogy NINCS
benne Chartreuse." (40. o.)
155 Elliot Aronson: A társas
lény. KJK, Bp., 1980.
156 Amikor "világtörténelemről"
kezdenek beszélni, akkor az archaikus, kozmosz értelmében vett világ már
megszűnt létezni. Lásd erről Tatár György számos megjegyzését a Pompeji
és a Titanicban. Tekintsük allegóriának a szignifikáció játékainak
azt a véletlenjét, hogy a kozmosz szó ma világűrt jelent.
157 Részlet egy hollywoodi filmből:
LÁNY: (nagy ijedség után, a fiú kezét szíve tájékára szorítva) Érzed,
hogy dobog a szívem? FIÚ: Aha. Jó nagy szíved van.
158 Johann Wolfgang Goethe: Werther
szerelme és halála. Szépirodalmi, Bp., 1986. 141-150. o.
159 Michel Foucault: "La maison
des fous" (1974). Id. James Miller: The Passion of Michel Foucault.
Simon & Schuster, New York, 1993. 270-271. o.
160 Walter Benjamin: "A történelem
fogalmáról". In: Angelus Novus. Magyar Helikon, Bp., 1980. 961-974.
o.
161 És elég csak néhány freudi
vagy gadameri közhelyet elfogadni ahhoz, hogy azt gondoljam: a "Tudom"-oknak
egy jelentős hányadát egyáltalán nem is áll módomban tematizálni.
162 Persze ettől függetlenül még
fel tudjuk tenni a kérdést, hogy Winckelmann, ezzel a - nevezzük így -
tévedésével együtt is, nem áll-e közelebb az igazsághoz, mint mi.
163 Vö.: A posztmodern állapot,
Bevezetés és 14. fejezet. Századvég, Bp., 1993. 7-10 és 130-145. o.
164 Vö.: "The Marquis de Sade and
the Revolution". In: Hollier (szerk.): The College of Sociology.
UMP, Minneapolis, 1988. 228 s k. o.
165 Vö.: "Éperons. Nietzsche stílusai".
In: Athenaeum, 1992. I. kötet, 3. füzet. 172-213. o.
166 Vö.: A Thousand Plateaus,
VI. fej., "November 28, 1947: How Do You Make Yourself a Body Without Organs?"
UMP, Minneapolis, 1987. 150. o.
167 Vö. a jól ismert legendával,
mely szerint Arany egy róla szóló cikk (mely az fejtegette, mit gondolt
valójában)
margójára odaírta: "Gondolta a fene."
168 Az 1994-es, "Irodalom és hagyomány"
címmel rendezett pécsi konferencián ezen írásnak a "Néhány kisebb-nagyobb
elbeszélés" című része hangzott el. Erre vonatkozólag fogalmazta meg Szigeti
Csaba ezeket a vádakat.
169 Elhangzott "A nagyidai cigányok"
címmel rendezett szegedi dekonferencián (1996).
170 A hallgatóság megnyugtatására
- ha izgult volna/ha ez megnyugtatás - közlöm: a felkérést követően, tehát
most már, elolvastam. Hogy a harmadéves szigorlatra nem olvastam el, az
persze távolról sem jelenti, hogy megbuktam volna belőle, mert bár történetesen
nem ezt a tételt húztam, de amit húztam, azt sem olvastam, és mégsem buktam
meg. Hogy pediglen ne egy rossz erkölcsiség ingoványos talaján humorizáljak,
a tanulóifjúság morálját meg ne rontsam, valamint hogy a tényeknek is rossz
legyen, nem a magam turbózásául, megjegyezném azt is, azért nem értem rá
ezeket olvasni, mert olvastam.
171 Az első snittből, hogy ún.
"filmdráma" lesz-e vagy rendes hepiendes; ki lesz a főszereplő, melyik
nő/férfi lesz az, akibe beleszeret, a film végére jönnek-e csak össze,
vagy elég hamar nyélbe ütik a dolgot, akkor viszont mindig támad közöttük
valami akadály, akkor erről kitalálni, hogy mi lesz ez; a jelenet elején
kitalálni, hogy ez lesz-e az, amikor először csókolóznak; ha már túl vidámak
és túl sok a kacagás, akkor tuti, hogy most fog beütni a krach, de mi lesz
az; amikor a sötét, elhagyatott házban kutat a főhős csupa premier plánban
egy izgi zenére, akkor mi lesz, csattanás, ütés, robaj, vagy csak egy elkerekedett
szem és zenei fortissimo, ha az előbbi, akkor csak egy macska fog-e leverni
egy tárgyat, vagy egy korhadt ajtófélfa hullik le éppen a hős orra előtt,
hogy lehessen megijedni, nagy levegőt venni, hogy de hiszen ez csak egy
macska/ajtófélfa volt, hogy aztán tovább kutathasson a főszereplő, hogy
aztán végre tényleg megjelenjék a... stb.
172 Nem beszélve arról, hogy ha
egy kicsit is belemegyünk az allegorikus értelmezés labirintusába, a legvalószínűbb
feltevés, hogy a cigányok - magyarok.
173 De: "Tartsunk össze, urak!,
most, urak, vagy soha! / Itt a jó alkalom; hí a nemzet java." (Nem tűnik
túl kockázatosnak a kijelentés, hogy itt egy világos Nemzeti dal-allúzióval
van dolgunk.)
174 A megverseléstől a feszített
munkatempó következtében el kellett tekintenem.
175 A megértő Arany ("a strukturalizmus
atyja"), a "magyar paraszt" így fogalmaz sok magyar parasztról: "Iszonyú
sok lerúdalni való állat kezdi rágni a bogácskórót Parnasszus körül. Nem
vagyok azon értelemben, hogy ezt hazafiságból tűrnünk kell. Botot nekik,
míg el nem rontják a közönség ízlését..."
176 A másik "nagystílű katolikus
arisztokrata".
177 Elhangzott a Debreceni Irodalmi
Napok ugyanezen című konferenciáján (1995).
178 Elhangzott a Debreceni Irodalmi
Napok ugyanezen című konferenciáján (1997).
179 Elhangzott a folyóiratkultúráról
rendezett pécsi konferencián (1997). A (személyre szabott(nak szánt)) cím
- s így az írás témája - a szervezők ötlete.
180 Hozzászólás az 1995-ös Pécsi
Tanulmányi Napok vitaindítóihoz, Bónus Tibor: "A Nincs alvás! és
a prózakritika", ill. Takáts József: A kritikus mint kritikus" című írásaihoz,
mindkettő a Jelenkor 1996/1-es számában található. (1996)
181 Elhangzott a "Futurum extractum"
című szegedi irodalmi tanácskozáson (1995).
182 In Alföld, 1995/12.
183 (1994)
184 Ld. Beck András: "Szolidaritás,
de kivel?", Jelenkor, 1994. január, 77. o. Figyelemre méltó megjegyzéseit
Beck így folytatja: "Ez a fajta irodalom engem egyre gyakrabban késztet
az olvasás két alapvető stratégiájára, vagyis az olvasás és a nem olvasás
közötti választásra. A lelkiismeretes kritikus persze nincs könnyű helyzetben,
ha azt akarja eldönteni, végül is kivel vállaljon közösséget, a művel vagy
a - tanácstalan - olvasóval. [...] Lehetünk-e szolidárisak az olvasóval,
akik mi magunk vagyunk? Vagy ennek a fajta szolidaritásnak önhittség, dialógusra
való képtelenség és normatív szemlélet az igazi neve?" Fontos kérdések
ezek, de éppoly fontos feltenni őket a másik oldal, a szerző felől: a nehezen
olvashatóság vajon nem az önhittség beszédmódja-e legtöbbször, vajon nem
alapvetően a dialógusra való képtelenség megnyilatkozása-e? (A normativitás
- bár, világos, vannak fokozatok - kiküszöbölhetetlen.)
185 "Colorless green ideas sleep
furiously" - a generatív grammatikai elemzések egy elhíresült példamondata
az "értelmetlen" ("anomális", "deviáns") megnyilatkozásra. (Az idézet John
Hollander verséből származik.)
186 Simon Attila: "»Igen, igen,
nem, nem« (Balassa Péter: Szabadban)". Alföld, 1993/12. 78.
o. Simon ehhez később hozzáfűzi, hogy Balassa szövegeinek többsége "a liturgiák
koreográfiáját követi, tónusuk az igehirdetésé, nem igazán az elmélyülés,
a - csaknem szótlan - befeléfordulás és -figyelés mondataiból épülnek fel,
erős szertartásosság jellemzi őket, a hely, ahonnan elhangoznak,
nem a cella, hanem a szószék." (i. h. 82. o.)
187 Ld. Benveniste: "A nyelvbeli
szubjektivitásról". (1958) In: Problems in General Linguistics.
University of Miami Press, Florida, 1971. 223-30. o., vagy a Benveniste
fogalompárját feldúsító Lacan írásait az ötvenes évek végétől, melyekben
az énoncé-énonciation megkülönböztetése konstitutív mozzanata a rendkívül
érdekes lacani igazságfogalomnak.
188 Halálnapló (a továbbiakban:
H) 62
189 Az illokúció a beszédaktus-elméletben
egy mondat kimondatlan szituálása, egy beszédaktus-típus kimondatlan megjelölése.
190 H 198
191 A paralógia Lyotard A posztmodern
állapot című könyvének (Századvég, Bp., 1993., ld. különösen: Bevezetés
ill. 14. fejezet) fogalma, nagyjából a bevett, a megszokott, az uralkodó
tudományos nyelvjátékok "homológiáját" kikezdő és folyamatosan destruáló,
illetőleg ahhoz képest alternatív beszédet, beszédmódot jelenti.
192 H 193-4
193 A transzgresszió fogalma főként
Foucault hatvanas évekbeli munkái révén került a művészeti diszkurzba.
Foucault szerint a "klasszikus" korszak művészeteszményével, igazságról
alkotott dogmáival, "természetesség"-koncepciójával szemben a "modern"
korszak alkotói a transzgresszió (áthágás, átlépés, túlhaladás) "etikáját"
tette magáévá, mely folyamatosan megszegi felforgatja az uralkodó törvényeket,
a bevett formákat.
194 H 198-9
195 A new criticism e módszerével
kapcsolatban (ld. összefoglalva: V. B. Leitch: Az amerikai irodalomelmélet
és irodalomkritika. JPTE, Pécs, 1992. 33-40. o.) (amit néhány strukturalista
kísérlet is felmelegített) persze nincsenek illúzióink. Szigorúan és komolyan
alkalmazva aporiákba és nevetségbe torkollik. A probléma nagyjából ugyanaz,
mint ami a kanti analicitásfogalom kapcsán felmerül, nevezetesen, hogy
mi van eleve benne egy nyelvi megnyilatkozásban, és mi az, ami a tapasztalatra,
a kontextusra stb. utal bennünket. A "műre és csakis a műre" koncentrálás
katekizmusa szoros olvasatban a viszonylag egyszerű Lakodalom Lajos-féle
poétika "üzeneteivel" sem tudna megküzdeni. Például a "Nem voltam én hozzád
durva, / mégis megcsaltál te engem. / A szerelmünk nem volt maszlag, /
gyere vissza, jól megleszünk." dalának legprimérebb megértéséhez is "művön
kívüli" tapasztalatokat kell bevonni.
196 "Jelentőlánc" - Lacan fogalma.
Lacan az enunciáció jelentőláncának működését két alapvető mechanizmusra,
a metaforáéra és a metonímiáéra vezeti vissza, és párhuzamba állítja őket
a freudi "sűrítés" (amely a saussure-i "paradigmatikus tengely" mentén
működik), illetőleg "eltolás" (ami a "szintagmatikus tengelyen" történik)
fogalmaival. Innen megfogalmazva a problémát: lehetséges, hogy a Halálnapló
szövegei csodálatra méltóan sűrítettek, metaforái zseniálisan "túldetermináltak",
ám kizárólag írójuk számára, mivel legtöbbször elmulasztja dokumentálni
a (nagyjából) komplett jelentőláncot.
197 H 214
198 H 206
199 De sajnáljuk.
200 A törlésjel alatt leírt szó
a szó képtelenségét és nélkülözhetetlenségét, "meghaladni való" és meghaladhatatlan
voltát reprezentálja. A "tévedés" szó azért ilyen, mert úgy csinál, mintha
lehetséges lenne az adott "tény" kapcsán "objektív igazság", amelynek kimondásával
"megnyugtatóan" véget lehetne vetni a róla szóló diskurzusnak. Ez azonban
tévedés.
201 Borbély Szilárd híres versét
és a hozzá fűzött kommentárokat lásd: Alföld, 1993/5. Nádas, Orbán és Balassa
nézetem szerint alaposan elvetik a sulykot. (Esterházy és Mészöly - ismét
csak: szerintem - pontosan látják a mű helyét. Vagy - másutt - Babarczy
Eszer, aki úgy fogalmazott, hogy: "ügyes". Az én valamivel szigorúbb véleményemet
most mellőzöm.) Az előbbiek legsúlyosabb tévedésének azt
találom, hogy úgy állítják be a szóban forgó művet, mint amely átszakítja
az (ügyes, technikás) irodalom és a(z elemi erejű) őrült zsenialitás közötti
berlini falat. Vö.: Nádas: "Borbély Szilárd verse korszakos költemény.
Azon sem csodálkoztam különösebben..., hogy egy jónevű kiadó szerkesztői
visszaküldték a költeményét." Orbán: "a te ösztönöd működik jól; az intelligens
szerkesztők csak odáig jutnak, ameddig az irodalom engedi őket..." Balassa:
"Jelentékeny beszéd ez...: megkérdőjelezi azt a közeget, ez esetben a költészetet,
amelyben megszólal." Iszonyúan ásatag sematika ez, egy kimustrált és már
régóta nem (az avantgarde óta biztosan nem) működő gondolatroncs a lepusztított
romantika szeméttelepéről: a zseniálisat nem látják meg a közönségesek,
a szürkék, sőt még az intelligens, de csak mesteremberek sem. (Csak
mi, akik.) Azért térek ki erre egy lábjegyzet erejéig, mert Balassa obiter
dictája érdekelhet bennünket: a "jelentékeny beszéd" tehát radikális paralógia.
Nyilván saját művével szemben is hasonló igényt támaszt, s ennek jelei
látszanak is. De látszik az erőlködés is; s mivel ez nincs feldolgozva
az enunciált szintjén, az enunciáció pedig e tekintetben komoly és naiv
(ellenpéldaként vö. pl.: Parti Nagy), a szöveg "falon kívüli", irodalmon
kívüli marad - vagy lesz -, ám közben irodalmi igényei vannak. És a nagyra
vak szürke irodalmár makacskodik: ez így rossz. Amíg azonban az esztétikai
sensus communis és "az ízlés tökéletessé válása" (Kant) várat magára, addig
előnyösebb is, ha folyamatosan kinyilvánítja ostobaságát, mert megismervén
ez utóbbi működésének mikéntjét, a jóízlés, a biztos ösztön letéteményesei
talán hatékonyabban léphetnek fel ellene.
202 H 177
203 H 274
204 H 276-7
205 A generatív nyelvészet fogalma,
mely szerint a nyelvi egységek, így a szavak előfordulása is, szintaktikailag
és szemantikailag egyaránt korlátozott: ún. szelekciós kikötések érvényesülnek,
melyek meghatározzák, hogy egy nyelvi elemhez mely más elemek kapcsolódhatnak
(és miként). A szemantikai anomália olyan kifejezés, amelynek elemei a
szelekciós kikötéseket nem elégítik ki. Például: botkormányos levendula.
Természetesen tekintettel kell lennünk a generatív grammatikának az irodalmi
nyelvjátékokra való alkalmazhatóságának korlátaira: ez elsősorban ugyanis
a közönséges nyelv törvényszerűségeire koncentrál, amelyeket a különböző
szépirodalmi beszédmódok mindig egy kissé felforgatnak. Jelen esetben azonban
elsősorban mennyiségi kérdésekről van szó: a "fegyelmezett szárnyalás"
zseniális szintagma lehet egy adott, nem anomális kontextusban, ha tehát
van egy kis tere, ha nem terhelődik további anomáliákkal.
206 H 284
207 H 325
208 H 243
209 H 168
210 H 200
211 H 199
212 Azzal persze már Tarkovszkijnak
kellene elszámolnia, hogy Isten valóban eképp, az okkult hagyományainak
megfelelően nyilatkozik-e meg a világban (vö. az Áldozathozatal
postásának gyűjteményével stb.), amely valójában egy teljességgel materialista
csodaelgondoláson alapszik, azaz: metafizikai. A kislány telekinetikus
jeleneténél - én, elátkozott - csak a kellékest látom magam előtt, kezében
a damillal, amint figyelmesen hallgatja Andrej instrukcióit, mikor, milyen
sebességgel, miképpen húzza majd a poharat.
213 A szöveg szoros olvasatából
egyáltalán nem derül ki, hogy mi az "ideológiakritika". Gyanúm szerint
nem annyira s szűkebb értelemben vett társadalomfilozófiai attitűdről és
módszerről van szó, melyet elsősorban Habermas és Apel nevéhez szoktak
kapcsolni, hanem inkább a "gyanakvó" hermeneutika (Ricoeur) képviselőinek
- Marx, Nietzsche, Freud, "kritikai elmélet", "genealógia", "dekonstrukció"
stb. - gondolkodásmódjáról, alapmagatartásáról.
214 V.ö. pl. "Egyetlen eszménk
a kritika?" Nappali ház, 1991/4. Vagy "Eszéktől északra". Jelenkor,
1994/3.
215 Egy egyszerű szépirodalmi példa:
ki vonhatná kétségbe, hogy A szegény kis trombitás szimbolista klapec
nyöszörgései nem puszta utánzása, hanem - mint minden paródia - kritikája
is Kosztolányi költészetének; és ki vonhatná kétségbe, hogy Karinthy "ennek
ellenére" szerette mindkettőt: Koszolányit és költészetét is?
216 Eképpen Kovács János Mátyás
margináliáit (in: 2000, október, 57-61. o.) sem nevezném feltétlenül -
nyilván ezekre reflektál Balassa (Magyar Napló, 1993. dec. 24. 36. o.)
e minősítéssel: - "öncélú komiszkodásnak", amely "a pártállami Népszabadság-cikkre"
emlékezteti. Ki tudná azt jobban Balassánál, hogy az érzelmek, az indulatok
beszivárgása a műről való beszédbe, a kritikába, de éppígy a karikaturisztikus
hang, az élesebb megfogalmazások nem szükségképpen jelentik a dialógus
felszámolását - kivéve, ha a dialóguspartner túlontúl hiú, sértődékeny,
kritikai és humorérzéke abban a pillanatban kikapcsol, amikor a kritika
kívülről érkezik és nem vegyül az elismerés hangjaival, vagy nem hozsannába
öltözött tapintatba öltözik. (Okszi.) Az én utópiám az, hogy minden ember
lelkének kapuján ott áll a nietzschei bölcselem: "s kinevettem minden mestert
/ ki nem nevetett önmagán."
217 Lásd: Igazság és módszer.
Gondolat, Bp., 1984. 198-203. o. "A személy tekintélye azonban végső soron
nem az alávetődés aktusán és az ész lemondásán alapul, hanem az elismerés
és felismerés aktusán - tudniillik azon a felismerésen, hogy a másik személy
ítélet és belátás dolgában fölényben van velünk szemben", s eképpen az
autoritásnak "nem az engedelmességhez, hanem a megismeréshez van
köze." Ezt parafrazeálva: ha egy bizonyos igazság és módszer "hatalmi"
státuszra tesz szert, ez nem csak erőszakos esemény lehet, hanem annak
a következménye, hogy sokan (f)elismerik, hogy az jó.
218 A rejtett tranzakcióban a megnyilatkozás
alapvető értelme nem a nyilatkozat primér jelentésében keresendő. Berne
példája: "Kereskedő: »Ez itt jobb, de maga ezt aligha engedheti meg magának.«
Háziasszony: »Márpedig ezt fogom megvenni.«" "Társadalmi szinten" a kereskedő
két objektív tényt szögez le, de kijelentése valójában - "pszichológiai
szinten" - másról szól, mégpedig a háziasszony tehetősségével kapcsolatos
hiúságának provokációjáról. A szigorúan tematikus válasz az explicit kijelentésre
az kellene legyen: "Mindkét dologban igaza van." De a jól irányzott rejtett
tranzakció azt az implicit választ kényszeríti ki, hogy "Fütyülök az anyagi
következményekre, megmutatom ennek az arcátlan fickónak, hogy érek annyit,
mint bármelyik vevője." Ld.: Emberi játszmák. Gondolat, Bp. 1984.
43. o.
219 És ráadásul ilyeneket tudunk
meg, hogy "Minden nagy regény végén van valami felütésszerű (a lezárás
ellentéte), valami, ami a befejezés: a dolgok és a szereplők sorsának
rendezése után megmarad, valami, ami nem zár, hanem a valóságos kezdetet
sugallja, a sejtelmes indulást." Továbbá minden hollywoodi kommersz végén
- teszi hozzá, aki rosszindulatában nem képes különbséget tenni szükséges
és elégséges feltétel között. Micsoda "sejtelmes indulás" az Ördögűző
vége! És vajon létrejöhetett volna-e a Rambo VI. ezen elv nélkül?
220 És itt engedtessék meg nekem
egy igazi kekeckedés (mert a preskriptív nyelvészkedés egyébként nem a
kenyerem). Azt a szót, hogy "böcsület", budapesti (és néhány vidéki) értelmiségin
kívül senki nem mondja, mivel a szó mindkét e-je nyílt, és a legvadabbul
ö-ző tájszólások is csak a zárt e-ket mondják ö-vel. (Számomra nagyon ellenszenves
zsurnalisztikai eufémizmus. Valamiért ciki a szót egyenesben használni.)
221 H 269. Itt és a továbbiakban:
¶ = új bekezdés, ¶ ¶ = sorkihagyás, új bekezdés.
222 H 105
223 H 118
224 H 51
225 A kommunikációs csatorna zajai
természetesen a címzett készülékéből is származhatnak. A monológpartner
homályosan emlékezett egy helyre a Halálnaplóból (az emlékezés és
felejtés témájához újra és újra visszatérő műből), amely Leonardóról szól.
Visszakerestem. Kétszázötvenegynéhány oldallal korábban számos segítségre
(?) bukkanunk: "Tarkovszkij aszkétikusan csak Leonardótól idéz,
meg az ikonfestőktől. Neki (hozzá) vágta volna filmjeit?" Ottó,
az Áldozathozatal postása "kézmozdulatok különös, leonardói repertoárját
vonultatja föl, amelyek a misztériumok sokértelmű titkait, rámutatásait
utánozzák. Amikor a Háromkirályok (mágusok) imádását fölfedezi a
falon, lehelletét az ablaküvegen hagyva bevallja, mindig is rettegett Leonardótól...
A beszéd, a némaság és a közösen ültetett fa egy legendából bontakozik
ki, melyet a megbolonduló apa mond el a megszólaltatandó fiúnak, akinek
viszont a film végén a fejéből nő ki a csillogó, de ki nem virágzó fa,
miként Leonardo Imádásában a Bambino koponyácskájából a gyökérzet:
radix
sancta." (H 34-6. o.) Kevély módon azonban továbbra is azt mondom:
ez kevés a jelentők idioszinkráziájának feloldásához, a különböző horizontok
korántsem teljes összeolvadásához, de legalább termékeny közelítéséhez,
a dialógushoz. Ez a szöveg csak arra vet fényt, hogy Balassa jelentőlánca
bizonyos helyeken fixált, de egyáltalán nem világítja meg: miért a Háromkirályok
folytatása
Alexander gyújtogatása. Ugyanez mondható el "csángó kendertilolás"-ügyben
is: negyven oldallal később szerepel egy - teljesen magában álló
- dokumentumszöveg, melyben egy csángó asszony beszél a kender elkészítéséről.
Sem ott, sem itt, nincs semmiféle jelentőlánchoz kapcsolva. (Ismét ismétlem:
ez sem önmagában baj. Mennyiségi kérdésekről van szó.)
226 H 26
227 Nézzük a "segítséget" 170 oldallal
korábbról: "¶ * ¶ Exegi monumentum: Szente doktor egy vége-nincs, bűzös
öngyilkos-osztályon, a rágógumijával. Bizonyos értelemben az egyetlen
igazi munka: rágódni, gyomormosás közben, egy zsúfolt hodályban. ¶ * ¶"
228 Természetesen csak egy "logocentrikus"
metaforáról van szó: Balassáról az a hír járja, hogy rendkívüli (jó) tanár.
Ez a képessége azonban jelen írásaiban nem mutatkozik meg.
229 H 39-40
230 H 304. A bekezdések számozása
- a gyors utalás érdekében - természetesen tőlem származik.
231 Th. W. Adorno: "Fétiskarakter
a zenében és a zenehallgatás regressziója". In: Zene, filozófia, társadalom.
Gondolat, Bp., 1970. 227-274.
232 E tárgyban felhívnám a figyelmet
Horváth Iván már idézett margináliáira, amelyek - egyéb tekintetben is:
impresszionizmus veszélyei, az érvelés elmaradása, elitizmus, ólomsúly
és pontatlanság stb. - rendkívül pontosan ragadják meg az efféle Balassa-locusok
problémáit. (Az azonban megemlítendő, hogy Heidegger feketeerdőzése és
parasztozása egyáltalán nem csak a harmincas évek közepi munkásságára jellemző,
és bizonyhogy "bölcselete lényegéhez" tartoznak.)
233 H 115-25
234 H 41-6. ill. 185-8. o. Pl.
"miközben ¶ 1986 eseményei az elképzelhetetlen, a fantáziát ocsmányul
meghaladó mivoltukkal valami vészterhes romantikát csempésznek-síbolnak-fújnak
a világba, a szétesett uralom káotikus avantgárdját. Ezek ott fúnak, ahol
akarnak. Lassan minden hihetetlen. ¶ miközben ¶ látni az egészet.
Tényleg: hatalmas test (egyszerű, durva fatutaj), amint a vízbe süllyed,
némán
a szenvedéstől" stb. "mielőtt beáll a levegő utáni végső,
hihetetlen
kapkodás aritmiás örvénye, az utolsó látvány, az utolsó szavakon már messze
túl, elmondom hát Neked, milyen volt a Föld egyik nyomorult és nyomorúságos
korszaka, amelyben éltél. Valahol itt, a közelben. ¶ Ne félj a büntetéstől"
235 Simon: id. mű 82. o.
236 Ismét csak az enunciáció-enunciált
naiv ellentmondásának egy esete ez. Balassa újra és újra visszatérő metaforája
Bouvard és Pécuchet másolása - a gondolkodás, a megértés: másolás, utánérzés,
újraírás stb. Ugyanakkor a jelzetlen kútfők azt a benyomást keltik, hogy
minden saját kútfőből van. Az enunciált azt hajtogatja, hogy nem lehetsz
eredeti, ám az enunciáció őseredetiséget sugall. A teoretikus műveltségelemekre
való homályos utalások és nem-utalások (de valószínűsíthető titkos jelenlétük)
dokumentálatlansága Hamvas scientia sacrájára emlékeztet, amelyben az általa
összehordott - bámulatos - tudásanyag szerzősége teljes homályban, mondhatni,
szent anonimitásban marad, kivéve egy roppant auktort, akinek szerény nevét
a könyv borítóján találhatjuk meg.
237 Vagy legalábbis ritkán. Ilyen
pl. a 185-6. o. röpke rezüméje a feyerabendi anything goes-ról,
melyet Balassa előttem ismeretlen okból kb. devil cares what's goin' on-nak
olvas, sőt let there be chaos-nak ("...az anything goes Feyerabend-féle
kimondásával nem az történik-e napjainkban, hogy az anarchista ismeretelmélet
és a káosz-ontológia válik az ember implicit tervévé, amit teljesíteni,
követni kell, amit »meg kell valósítani«?") Ez azonban Feyerabend szándékaitól
igen-igen messze áll. Amit ő megcéloz, az a "kritikai racionalizmus" és
hasonló rendszerek azon gőgjének letörése, amely elhiteti képviselőivel,
hogy létezik tudományos kommenzurábililitás és legitimáció, a különböző
"hiedelmek" és "tudások" megítélésének univerzális kritériumrendszere,
és hogy ez - hogy, hogy nem - éppen az ő elméletük eszközeivel lehetséges.
Feyerabend ezt a hiedelmet éppen az ő elméletük alapján cáfolja meg (ott
ugyanis létezik cáfolat). Szó nincs programszerű káoszmegvalósításról.
Sőt, Feyerabend mindig a vallások és a mindennapi tudás- és hiedelemrendszerek
természetes értékeire hivatkozik, szemben néhány önjelölt parazita értelmiségi
antidemokratikus erőszakoskodásával. Lásd pl. a Problems of Empiricism
(Cambridge University Press, Cambridge - New York - Melbourne, 1981) bevezetését,
különösen a x-xi. oldalt.
De ilyen ugyanezen az oldalon ez a retorikai kérdés is: "A posztmodern
nem akkor haladja-e meg a modernt, ha nem kérlelhetetlenül, ha nem
következetes radikalizmussal száll szembe vele? Ha nem gegen (kontra,
anti stb.) többé?" Nos, hogy mi "a posztmodern", azt nem tudom (Balassának
a Medvetánc körkérdésére adott válaszából sem derült ki), de ha lehet egyáltalán
valamit általánosságban mindazon előszámlálhatatlan dologról mondani, amit
ezzel a címkével illettek, akkor az egyik valószínűleg ez: hogy nem kérlelhetetlenül,
következetes radikalizmussal gegen, kontra, anti, stb.
238 H 42
239 (1996)
240 Észrevettem, figyelek. Igen,
"mindig".
241 Látva lenni
242 Szégyen.
243 Bár Nádas mintha hajlana erre
a nézetre. Tanulságos ebből a szempontból újabb, így a kötetben nem szereplő
írása Lengyel Lászlóról. Nem érintem most azt az írás alapján nem igazán
kisilabizálható eredetű, mindenesetre eleve eltökélt ellenségességet, amely
belőle árad (sem azt, hogy nekem mi a véleményem Lengyelről), csak a szakmázó
furioso egy kirohanását, (reményeim szerint) megkönnyítendő annak felismerését,
hogy ami istenítéletnek látszik, az olykor emberi, túlságosan is emberi
érvelés. És vad érverés. Nádas idéz Lengyeltől egy "nyelvtani hibáktól
súlyos mondatot": "»De úgy vélem, hogy a magyar közgazdaság igazi 'kitörési
lehetősége' a harmincas évek elején jött el.«" Amikor elolvastam e kipécézett
mondatot, szándékosan nem olvastam tovább a kommentárt: én találjam meg
a "nyelvtani hibákat". Olvasom még egyszer, még kétszer, nézem jobbról,
nézem balról, csak nem találom őket. Hát, nem a legszebb mondat, az tény,
de ez legyen a legrosszabb mondat a magyar újságírás történetében. Egyébként
pedig Nádas több, nem nyelvtani kifogása számomra is jogosnak tűnik, de
nézzük a "nyelvtaniakat": "a kitörési lehetőség se a térben, se az időben
nem tud eljönni, hanem van vagy nincs. Ha pedig e kitörésnek a harmincas
évek elején kellett volna bekövetkeznie, akkor mindenképpen volt avagy
lehetett volna." Aztán ad két helyes és szép verziót, az első vége: "»kitörési
lehetősége« támadhatott." Nahát, ez a "támadhatott", ez aztán tényleg.
Ez igen. Szóval a (kitörési) lehetőség, az vajon miért ne jöhetne
el, szegény, akár térben, akár időben, vagy legalábbis miért kevésbé, mint
hogy támad. Valószínűleg a kitörés képzete uralja Nádas érzékelését, ezért
azt is elfelejti, hogy a mondat alanya a "lehetőség", s a "kitörési" csak
ennek jelzői bővítménye. A következő mondat (zs.-ul:) "csúsztatása" expressis
verbis mondja mondván: "Ha pedig e kitörésnek a harmincas évek elején
kellett volna bekövetkeznie..." (kiem. tőlem). A "lehetett volna" helyesbítő
javaslatról pedig jegyezzük meg, hogy szintén csak e feledékenység következménye
lehet, hiszen - a "kezet fogok a kezükkel és pofánvágom a pofájukat"-típusú
kifejezéseket (egy versében) elkövető Garaczin kívül - ki írna le olyat,
hogy "lehetősége lehetett volna". Jegyezzük meg azt is, hogy a "lehetőség"
szó olyannyira nem igényel semmi efféle "grammatikai megerősítést", hogy
egy további modális kifejezéssel esetleg már magát a lehetőség fennállását
kérdőjelezzük meg, ami ugyebár közel sem azonos azzal, hogy fennáll, mégha
mégoly kihasználatlan marad is. Mindezek után valóságos felüdülés
látni, hogy Nádas szerint "Lengyelnek a bűvös szó, a kitörés fontosabb,
mint maga a mondat", hiszen, úgy tűnik, az ő neve ugyancsak joggal állhatna
az idézetben szereplő tulajdonnév helyén. Sajnos az igeidőkkel sincs semmi
probléma. Továbbá, ha már ilyen borzasztóan precízek vagyunk, és
"kényesek" "szakmailag" (szerintem inkább ne - vagy ne így), akkor még
tegyünk egy futó említést arról, hogy precízék meg szokták különböztetni
a nyelvtani és a nyelvhelyességi hibákat, és hogy amikkel Nádas vádolja
az idézett mondatot, azok közül csupán az egyik lenne "nyelvtani", ha,
feltéve, de meg nem engedve, igaza lenne, vagyis ő, Nádas, e szó ilyetén
használatával mindenképpen nyelvhelyességi hibát vét. Aztán hát ugye "súlyos"
általában gondolatoktól meg efféléktől bír lenni egy mondat - de "nyelvtani
hibáktól"? Esetleg a "súlyos nyelvtani hiba" megszilárdult szintagmája
kontaminálódik e meglepő szolöcizmussá? Itt most felfüggesztjük az érvelés
fonalát.
244 Tudjuk.
245 Az idézet megértéséhez szükséges
felidézni, hogy Nádas írását egy újságíróiskolai élményével kezdi, mégpedig
annak a híres esetnek a bírósági tárgyalásáról szóló emlékeivel, amit Fejes
Endre Jó estét nyár, jó estét szerelem című művéből, ill. az ebből
készült népszerű filmből alighanem mindenki ismer. Nádast elgondolkodtatja
a közönség "vérgőzös hisztériája", hogy miért tódulnak a borzalmakra, amelyeknek
a "legzaftosabb" mozzanatainál ráadásul mindig zárt tárgyalást rendelnek
el, s arra jut, hogy "ilyenkor mindenki elkövetheti a saját disznóságait.
Aztán elítélheti." Másfelől "[a] bíróság elnöke is nagyon érdekesen viselkedett.
Teljesen apatikus ember volt, néha mégis magából kikelve ordítozni kezdett,
bár látszott, hogy egy-egy ügyetlenebb hazugság hallatán inkább belegeisterolja
magát dühébe. Mintha ezeket a rohamokat nem az erkölcsi érzék sérülései
hívták volna elő belőle, hanem igen jó pszichológiai érzékről téve tanúbizonyságot,
így elégítené ki a közönség hisztériáját." (150-151. o.) A bűnös és a "bűntelenek"
tehát zavarbaejtően hasonlóak.
246 Az a kultúra, amelyben a legtermészetesebb
az, hogy aki lop, annak levágják a kezét, jóval tisztább erkölccsel dolgozik,
mint a modern európai, amely ab ovo relativizál, vagyis nem egyetlen kategória
vagy parancs/tiltás szerint ítél, hanem egyéb körülményeket is belekeverve
mérlegel. A közelmúlt európai jogrendszerei, amelyek halállal büntették
az emberölést, alkalmasint felfüggesztették ezt más - "enyhítő" - körülmények
tekintetbe vételével. Csak két egészen elemi dolgot tekintetbe véve: 1.)
az erkölcs mindig meghatározott közösségek erkölcse, márpedig ezek a közösségek
mindig is konfrontálódnak, illetve 2.) egy meghatározott cselekedetre a
legritkább esetben vonatkozik csupán egyetlen, az adott közösségben érvényes
erkölcsi törvény - azt kell mondanunk, hogy ostobaság lenne a "relativizmust"
kategorikusan
elutasítani.
247 A pragmatista szemlélet egyik
legfontosabb szempontja a hatékonyság.
248 Ide tartozik az a probléma,
miért bizonygatja Nádas olyan makacsul azt a tézisét, hogy míg a fasizmust
"legyőztük", addig a kommunizmus magától omlott össze. Először is, szerintem,
nem győztük le a fasizmust, a legextrémebb nyugat-európai realizálódását
győzték le, de van még hely a világon, nem is olyan messze, ahol,
bár messze nem vagyok igazhitű katholikosz, kétszer is meggondolnám, hogyan
vessem a keresztet, mert ez a számomra oly mellékesnek számító dolog azok
számára, akik megkérnének erre, életbevágóan fontos, ettől még továbbra
is fennáll a körülmény, hogy engem speciel a körülményeim megkíméltek attól,
hogy életbevágó fontosságú, világot vezérlő elvként, megtudjam, hogy számos
-icsre végződő nevű ősöm (potenciális) csetnik-e vagy usztasa. Másodszor
a kommunizmus, szerintem, sajnos, elsősorban a szinte minden más tekintetben
oly ellenszenves reaganita politika aktív közreműködésére omlott össze.
Ami viszont Nádasnak oly fontos itt, az az, hogy nehogy azt higgyük már,
hogy mi döntöttük meg. Nos, ezt valóban nem kéne elhinnünk, de alighanem
fölösleges ezt a bűntudatkeltő tézist annyira hangsúlyozni, másrészt megkockáztatnám
azt kijelentést is, hogy a rendszerellenes harcnak Kelet-Európában az elsöprő
többség óvatos - na jó: gyáva - de biztos katonája volt.
S hogy kevés volt a mártírja? Kinek kevés?
249 Miként Michel Foucault, aki
a fogalmat szintén nem korlátozza "Hitler és Mussolini történelmi fasizmusára",
hanem beleérti "a mindannyiunkban meglévő fasizmust, az agyunkban és mindennapi
viselkedésünkben", "a beszédünkben és cselekedeteinkben, a szívünkben és
örömeinkben" meglévőt, mely ott van, mélyen leásva "a testben", s amelyet
pokolian nehéz elkülöníteni; "azt a fasizmust, amely arra késztet, hogy
szeressük a hatalmat/erőt, hogy éppen azt a dolgot vágyjuk, amely uralkodik
rajtunk és kihasznál bennünket".
250 A kategorikus megközelítés
problematikussága abban a gyakori esetben érhető tetten, amikor valakinek
a múltrendszer-beli párttagsága kerül szóba. Most függetlenül a "belülről/kívülről
kell rombolni a rendszert" klasszikus vitájától (amit innen azért is oly
nehéz megítélni, mert ma már szinte lehetetlen belegondolni abba az állapotba,
amelyben az emberek nem számolhattak azzal, hogy valaha is megdől a rezsim),
számomra ez mintaszerűen példázza, hogy pusztán e "tény" alapján nem lehet
automatikusan ítélkezni, hiszen az "X tagja volt az MSZMP-nek" borzasztóan
sokfélét jelenthet(ett), egészen addig elmenőleg, ahol már nem ugyanaz
a "tény".
251 (1995)
252 Lengyel Péter: Macskakő.
Európa, Bp., 1994. (2. kiadás. A továbbiakban: M.) 9. o.
253 Balassa Péter: "Ricercare:
keresni". Kortárs, 1989/3, 148. o.
254 Balassa, 142. o.
255 Balassa, 143. o.
256 Balassa, uo.
257 Radnóti Sándor szerint a regény
főszereplője "a magyar székesfőváros", amikor az "még Európa magától értetődő
része" volt. Ld: "Valamennyi klasszikus legény". Jelenkor, 1989/10,
907. o.
258 Károlyi Csaba: "[a]z egyes
rétegeket egységes szemléletmód [...] fogja össze. ("»Ellakni, nézelődni«".
In: ua. Pesti Szalon, Bp., 1994. 30. o.)
259 Vö.: "Százötvenmillió fényév
átmérőjű sötét tartományokat találtak a minap, óriás üres buborékokat"
(M 307. o.)
260 "A kétféle szöveg mintegy fölszívódik
egymásban, nem tudni, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik" -
írja Erdődy Edit. ("Rejtély az orfeumban", Új Írás 1989/8, 124.
o.) Tarján Tamás is megfogalmazza kételyeit "a narrátor egy- vagy többszemélyűségé"-t
illetően. ("M-A-C-S-K-A-K-Ő". Népszabadság, 1989. ápr. 15., 21.
o.) Károlyi: a matróztrikós "mintha kapcsolódna a szintén első személyben
beszélő író-apa alakjához is." (Id. mű 28. o.) "Az apa elbeszélő, aki minden
tudásába beavatná hallgatóját, rejtélyes kapcsolatban áll a detektívtörténet
mindentudó elbeszélőjével" - írja Mészáros Sándor. ("Az apának és fiúnak".
Alföld,
1989/10, 84. o.)
261 Illetve dehogy, annyira nem
érdekes. A kérdés ez: csak nem arról van szó, hogy a két elbeszélő: Egy?
És valami időtlen Nagy Elbeszélővel van dolgunk? Aki tudja még a mértéket,
az értékeket, aki őrzi a lángot, az ember(i)ség világító fáklyáját? Az Örök
Ember, aki megpróbál bennünket nem középiskolás fokon tanítani, még mielőtt
az apokalipszis lovasai mindent legázolnak?
262 Ahogy a recepciót nézegetem,
mások is kihagyták. Kicsit zavar, hogy a szerzőnek valószínűleg így is,
úgyis jó: ha megvan "a titok", akkor lám, milyen érdekes, nehezen
feltáruló, vagyis művészi dologról van szó, nem egykönnyen adja meg magát
az értelmezésnek, pedig már mennyi okos ember írt róla és csak most sikerült
felfedezni. Ha nincs meg, akkor még jobb: lám, micsoda szédítő mélységek
kísértenek még mindig.
263 Ami sokkal szellemesebb, mint
az eredeti "Eternal Golden Braid", a mű alcíme, mely a Möbius-szalagra
mint alapmetaforára utal, továbbá magára a könyvre, mely struktúrájában
különböző permutatív logikákat követ, a végén az eredeti állapotra visszautaló
titokzatos rekurzussal, ezentúl a főcím, a Gödel, Escher, Bach akronímája
(a könyv két nagyfejezetének címe: GEB ill. EGB, Bach is kedvelte az akronímákat,
anagrammákat stb., maga RICERCAR is felfogható ekként és rák-változata,
a RACRECIR), azután egy tökéletes moll hármashangzat (bizonyos szavak betűinek
zenei notációként - és egyébként - való értelmezése is kedvelt technika,
pl. a Kunst der Fuge eredeti kéziratának utolsó oldalán található
Bach fiának, Carl Philipp Emanuelnek egy feljegyzése: "NB: E fúga elhangzásakor,
azon a ponton, ahol a B.A.C.H.-ellentéma elkezdődött, halt meg a zeneszerző.")
stb.
264 Keressetek és találtok. Ezt
(a bibliai idézetet) írta Bach, az egyik Áldozat partitúrájára.
265 Károlyi szerint "szervetlenek
és zavaróak". (Id. mű 30. o.)
266 Mihail Bahtyin: "A dialógus
Dosztojevszkijnél". In: A beszéd és a valóság. Gondolat, Bp., 1986.
353. o. (Eredeti kiemelések részben elhagyva, kiemelések részben tőlem.)
267 "Hiszen Iván nem Aljosával,
hanem elsősorban önmagával vitázik, és Aljosa sem Ivánnal mint egy egész
és egységes szólammal áll vitában, hanem beleavatkozik Iván belső dialógusába,
és arra törekszik, hogy felerősítse annak egyik replikáját." Id. mű 354.
o.
268 Uo.
269 Mihail Bahtyin: "Dosztojevszkij
poétikájának problémái". In: A szó esztétikája. Gondolat, Bp., 1976.
86. o.
270 De lehet, hogy csak én vetítem
bele a szövegbe, lehet, hogy szerzőjének agyában meg sem fordult ez, sőt,
ha megfordul, azonnal kijavítja ezt a röpke rezümét 7- vagy 5-mondatosra,
csak hogy nehogy azt gondoljuk, hogy. Dehát a szerzői intenció, mint tudjuk,
intakt, transzcendentális, és ha úgy adódik, leszarjuk.
271 Vö. még: "Harmadnapon újabb
emeletek hullottak, újabb vezetékek szakadtak, sínek görbültek, és Imre
maghalt a macskakővel burkolt Körtéren (egyikünk sem gondolta volna, hogy
annyi a kő azon a téren; falakat lehet emelni belőle, gúlákat, embermagas
sikátorokat, tereket, csigavonalú labirintust, csak macskakőből." (M 248.
o.)
272 A jelölőlánchoz tartozik az
is, hogy a különféle jelzőkkel ellátott "Macska": különféle kuplerájok
közkedvelt neve.
273 A regény egyik legideologikusabb
pontja az, hogy a kasszafúrók megszerzik a gyémántküldeményt, de nem azért,
hogy ezen az "unfair" módon tegyenek szert rá - csupán leellenőrzik, hogy
megérkezett, minden a terv szerint halad (236. o.). Ők ugyanis nemesek,
mint a Kő, a legszuperebb kasszából kívánják eltulajdonítani, nem pedig
piti zsebtolvajok, mint...
274 Csorba Győző fordítása.
275 Folyamatosan jelenlévő motívum
a regényben a nőnek mint alacsonyrendűnek, perditának, alávetettnek, kiszolgáltatottnak
a szerepeltetése. Bóra, Buborék, Tremmelné asszonyság hamvas árui, a folyóban
óvatlanul álldogáló neandervölgyi hölgyike; egyetlen, de szélsőséges ellentettje
ennek a Baronesz és a Kapus kapcsolata (ld. M 128-129). De a szexust mindenütt
a S/M uralja.
276 Frank Kermode: "William Golding".
(1960) In: Mi a modern? Európa, Bp., 1980. 199-221. o.
277 Legalábbis tudás-ismeret-témában.
Mert az erkölcsiség-témában kicsit egyszerű a kánon: nincsenek szólamok,
mindenki egyként ugyanazt énekli: "Emberek vagyunk, apró hibákkal, de alapvetően
nagyon jók vagyunk. (Kivéve a baboskendős-technokol-rapidosokat, a hotdog-árusokat,
a románokat és az egész modern világot, úgy, ahogy van, kivéve engem, téged,
Imolát, Frátert és még néhány rokont és ismerőst.)"
278 M., 509. o. (Kiemelés tőlem.)
279 Hiszen hogy hallgathatná évtizedekkel
később Martont és Marcit (és Máriát) arról, hogy Hogy volt. (Persze
alig bír hallgatni. Alig bírja ki, hogy ne mondja el nekik. Ez is a parainesis-Író.)
Ugyanezen okból nem tartom jónak Erdődy Edit interpretációját, mely szerint
a "narráció beszédhelyzete abszurd önellentmondásba torkollik, amennyiben
az elbeszélő (a zongorista, a mutatványos stb...) maga is a kivándorló
hajó hullámsírjában leli halálát, s moszattal a száján mondja végig a történetet
- fittyet hányva a mű addig kijelölt realitásszintjének." (Erdődy, 126.
o.)
280 Ez Lengyel visszatérő fordulata.
Kiemelés tőlem. Természetesen nincs olyan, hogy "a tudomány állása",
mert a tudományok több - és egyre több - konkurrens és egymásnak ellentmondó
elméletet produkálnak, még elvileg egyugyanazon jelenségcsoport megmagyarázására
is. Mivel a természettudományokban is egyre több az olyan kutatási terület,
ahol a kijelentések tényeknek való megfelelését csak rettenetesen bonyolultan
lehet az empirikus ellenőrizhetőség követelményének alávetni, egyre több
az olyan "elv", magyarázó modell, amely nem a hagyományos korrespondancia-elven
alapul, s így magyarázóereje egyre inkább eloldódni látszik az empirikus
evidenciákra történő utalásoktól. A tény egyre inkább valamely tudományos
elmélet/történet korolláriuma.
281 Hanák Péter: "Hasznos ismereteket
terjesztő regény". Holmi, !990/4, 456. o.
282 M 55-56. o.
283 M 308. o.
284 M 385. o.
285 M 66. o.
286 M 123. o.
287 M 149. o.
288 M 227. o.
289 M 369. o. Értsd: "kifakadna".
290 M 196. o.
291 M 383. o.
292 M 214. o.
293 M 266. o. Milyen üdítő lenne
például a "tárgyirányult puhaáru-tervezés". Terjeszteni fogom a "hálóközöttin"
(interneten), ha lesz "móvimom" (modemem).
294 M 158-159. o.
295 M 296. o.
296 M 391. o.
297 M 237-238. o.
298 Ld. M 214. o.
299 A macskakő mint a régi jó,
csendes, békés világ, a konszolidált épülés-szépülés metaforája (és felszedése
ill. az aszfalt mint a romlás metaforája) csak a konflisos világból ill.
az extrém autóellenesség szigorúan elvi álláspontjáról nézve lehet konzisztens.
A macskakővel való találkozások az én agyamban meglehetősen más jelölőket
mozgató imprintingeket hagytak: autóval utazni rajta. Iszonyatosan hangos,
csak ordítva lehet kommunikálni, maga a háború, ráz veszettül, mint egy
6-os erejű földrengés epicentruma, csak apám hangosabb a kormány mögött,
amint nagy szentségelések közepette a "gömbcsuklók", "lengéscsillapítók"
és egyebek romlásáról üvöltöz.
300 Ld. M 377-379. o.
301 Balassa, 146. o.
302 Ami nagy örömet tud okozni,
főként, ha erős az érvelés. Jelen esetben ez az eset nem áll fenn. Megemlítendő
például, hogy a "szép" fogalma már igen-igen régen megszűnt mindenféle
művészet-, irodalomelméleti, esztétikai stb. diszkurzus centrális kategóriája
lenni, és ezek közül az elolvasásra érdemesek oly régen megszűntek előíró
jellegűek lenni (monolitikus pedig sohasem volt), úgyhogy teljesen célt
tévesztettnek kell minősíteni Lengyel hadakozását "a szépészek" ellen,
akik (egytől egyig) azt mondják, hogy "a regény meghalt", hogy "a mindentudó
elbeszélő" mintegy isteni pozícióba helyezi magát, és ez "megengedhetetlen".
De főként a (tényleg) mindentudó tónus és a keveset tudásról árulkodó implikációk
közötti jelentős távolság zavaró. (Ld. M 435-436. o.) Bölcs kijelentését
- "az élet mindig több kiterjedésű, mint a szépész elmélete" - parafrazálva
mondhatnánk: az élet mindig több kiterjedésű, mint az író regénye. Vagy
esetleg: a szépész elmélete mindig több kiterjedésű, mint amennyit Lengyel
felfog belőle.
303 "[...A]z alapanyag ponyvaszerű
természete, kommerszre rájátszó »lent«-je és "a »Most« feliratú fejezetek
súlyban, jelentésben előbbivel egyenrangú »fent«-je, amennyiben ez
utóbbiak bújtatottan a nevelési regény tradíciójához, sőt helyenként a
»parainesis«-hagyományhoz kapcsolódnak. Az író-narrátor [...] ugyanis az
idő múlását a főváros-történetet, a történetet: a jelenben mondja el [...]
gyermekének. Lengyel ezzel a »fogással« röpíti igazán magasba művét..."
(Balassa, 145. o., eredeti kiemelések elhagyva, kiemelések tőlem. Ezeket
kivéve, magával a leírással egyébként egyetértek.)
304 Ráadásul - mint Erdődy Edit
mondja - "a jelen állapotrajza meglehetősen felszínes marad, nem terjed
túl a jelenségek szintjén - legfeljebb közhelyszerű kommentárokkal kíséri
azokat." (Erdődy, 125. o.) Marno János szerint is meglehetősen ideologikus
és didaktikus a mű, főképp a "Most"-os fejezetekben, melyek "publicisztikus
dühe", mégha alkalmasint jogos is, nem válik a mű előnyére: "úgy vélem
- írja Marno -, roppant arányt téveszt az író, amikor aktusát, az írói
létezést környező közelibb-távolibb eseményeket, ilyen-amolyan anomáliákat
egynemű (pontosabban: nemtelen) kontrasztanyagként csorgatja bele a készülőfélben
levő mű hézagaiba (hátha ezáltal markánsabb, színesebb formát ölt majd
az egész?)" (Marno János: "Lengyel Péter: Macskakő". Kritika, 1989/9,
39. o.)
305 Ráadásul - mint Hanák Péter
mondja - "sem logikailag, sem történetileg nem kapcsolódik a történet valóságos
idősíkjaihoz." (Hanák, 448. o.) Erdődy Edit szerint "a világegyetem történetének
[...] filmszerű végigpörgetése sem tekinthető sikeres ötletnek." (Erdődy,
125. o.)
306 "Másfélszer olvastam a könyvet.
Először az egészet, másodszorra csak a ponyva-részt, az érdekes, és kihagytam
az Író ömlengéseit, az unalmas." (Sarankó Márta szóbeli közlése.)
307 Igazolásként szolgáljon a Ponyvaregény
(Pulp Fiction) című film, amelyről, anélkül, hogy egyébként minősítenénk,
feltétlenül elmondhatjuk, hogy értelmiségi csemege, szignifikáns empirikus
általánossággal "művészetként" recipiált alkotás, anélkül, hogy a benne
a leghalványabb értelmiségi "kiszólás" is lenne, bármi, ami gyanúsan "művészi".
308 Vö.: "L'oeuvre propose, l'homme
dispose." (Roland Barthes. Id. Frank Kermode: The Classic. The Viking
Press, New York, 1975. 137. o.)
309 Apokalipszis 13,18.
310 Márton László: "A fától az
erdőt". Holmi, 1994/11. (1994)
311 Válasz Lányi András: "Ízlések
vagy pofonok című" cikkére. Magyar Hírlap, 1995 január 7. (1995)
312 Odorics Ferenc: "Na." In: uő-Kovács
S. s. k.: PosztMagyar. Ictus, Szeged, 1995. (1995)
313 Babarczy Eszter: "Farkas Zsolt:
Mindentől
ugyanannyira". Holmi, 1995/7. (1995)
314 Bán Zoltán András: "A legboldogabb
magyar író". Holmi, 1998/1. (1998)
315 (1997)
316 Farkas Zsolt: "Most így". Holmi,
1996/9.
317 Eörsi István: "Az ítélkező
és ítélete", Kritika, 1997/5.
318 (1993)
319 (1993)
"Merre tart az irodalom(tudomány)?"[177]
1.
2.
3.
Exkurzus. Kis szűkítés
1-2-3, kicsit szűkebben
"A novellától a textusig"[178]
Novellák nincsenek, csak szövegek.
"A tanulmányíró szabadsága"[179]
Mindent szabad, amit a törvény nem tilt.
A tájék lokátorzása
Kritikavita-kritika
- vita -[180]
Az istenek túlságosan kevés időt engedélyeztek a halandóknak ahhoz,
hogy műveltekké válhassanak. Hát, van, aki jobban igyekszik, és van, aki
kevésbé. És van, aki errefelé tájékozódik, és van aki arrafelé. Aki kevésbé
és/vagy nem irodalomtudományi, -elméleti, művészetfilozófiai stb. műfajok
felé és/vagy kritikus, azzal mi van. - Talán frusztrálva van. - Jó-e ez.
- Mert ez lehet a legjobb lelki kondíció a komoly elszánáshoz, hogy tájékozódjon
ebben az irányban. De egyúttal ez lehet a legjobb lelki kondíció az ad
hominem (s esetleg - pozícióktól függően - intézményesített) reakciók számára.
Sértődés, tiszteletet parancsolás, gyűlölet, betartás, Minderwertigkeitskomplex,
táborokba gyűlt bitangok. - Kell-e tájékozódni elméleti irányban. - Hogyne
kellene. - Miért kellene: arrafelé tájékozódom, ami felé akarok, és errefelé
akarnék legutoljára, mert nem érdekel ez a nagyképű okoskodás. Azt hiszik,
hogy ha ezt a teoretikus bikkfanyelvet beszélik, attól bármi közük lesz
az irodalomhoz. Nem, az irodalomhoz éppen nekem van közöm, mert nem takarja
el előlem az a félelmetes nagy technika. Van időm a művel is foglalkozni,
nemcsak azzal, hogy helyesen applikálom-e a módszertant. Én még tudok zokogni,
megrendülni, katarzist érezni, az én éltemet meg tudja változtatni egy
mű. Ezek pedig kemények és hidegek, mint a kő. ("Wenn nicht mehr Zahlen
und Figuren / Sind Schlüssel aller Kreaturen, / Wenn die, so singen oder
küssen, / Mehr, als die Tiefgelehrten wissen..." usw., Novalis.) - Dehát
édes, műveletlenségére büszke gyermekem. Érzelmei mindenkinek vannak. Egy
irodalmi tanulmány azonban másról szól. Másfelől hogyan vagy képes ilyen
magabiztos ítéletet alkotni olyan dologról, amiről nem sok fogalmad van.
Ráadásul az úgynevezett elmélet, ha jó, mindig nagyon is gyakorlati kérdéseket
tárgyal. Az irodalomról és művészetről szóló elméleti diszkurzusok egyik
legfontosabb témája hosszú ideje éppen ez, és nagyon sok, nagyon különböző
nézet csapott már össze, nem ártana ezekről némi információt szerezned,
mellesleg éppen a saját álláspontod megerősítése érdekében. Kicsit dühítő
a leoktató tónusod, miközben érveidnek sokkal elegánsabb, jobban kifejtett,
ezerszer gazdagabb és árnyaltabb kifejtését tudnám elővezetni elmélettörténeti
tanulmányaimból. - Ez csak ismeret. Nem tudás. - Mi a különbség. - Hát
ez az. - És milyen érdekes az a sejtelem is, hogy az ember minél inkább
beleássa magát a filozófiai, tudományelméleti, módszertani, ismeretkritikai,
stb. művekbe, annál inkább megvilágosodik számára, hogy éppen a legfontosabb
kérdésekben nem számítanak ezek a megfontolások: hogy ezirányú tájékozódása
nagyjából arra volt jó, hogy minden megalapozási és legitimációs kísérletről,
a legügyesebbről is, pillanatokon belül le tudja rántani a szofisztikált
leplet, a legerősebb textúrát is, hogy megpillantsa a mögötte rejlő pőre
decizionizmust. - Mire volt jó akkor ez az egész. Megérte-e. - Mi éri meg.
Mire jó bármi, amit csinálunk az életben. - Van-e helyes módszer. Van-e
igazság. - Hát persze, hogy nincs. - De vajon nem hal-e meg minden, ha
e tökéletesen keresztülvihető és argumentálható állítást komolyan vesszük,
nem válik-e komolytalanná minden beszélgetésem, ha többé nem hiszem, hogy
én jól gondolom, hogy én gondolom jól, nem veszíti-e el a diszkurzus egész
energetikai rendszerét, ha a felek többé nem hiszik, hogy igaz, amit mondanak,
hogy az igaz, amit ők mondanak. - Szükség van-e bármilyen diszkurzusra.
Társas lény-e az ember. - Az-e a jó, ha az izgalmas szellemi párbajokat
keresi állandóan, vagy ha bámulatos konszenzusteremtő képességeit érvényesíti.
Az-e a jó, ha egy ideális sensus communisra tör, vagy az, ha a sensus individualis
jogait védelmezi vele szemben. Nem teszi-e tönkre a játékot a játékszabályokat
felrúgó szolidaritás éppúgy, mint a játékot puszta eszköznek tekintő Wille
zur Macht. - 1986 február 20-22 között Párizsban konferenciát rendeztek
azzal a céllal, hogy Németország és Franciaország prominens filozófusai
találkozhassanak egymással. Tekintve, hogy ez a két külön-külön is nagy
hagyományú filozófiatörténet a háború után egyre jobban figyel egymásra,
és valóban jelentős gondolkodókról van szó, a konferencia igen fontosnak
ígérkezett. Úgy volt, hogy az első nap Habermas tartja a vitaindítót, de,
bár Párizsban volt, mégsem vett részt, átengedte helyét Apelnak és Wellmernek.
Lyotard is az utolsó pillanatban mondta vissza a részvételt. Derrida maradt
egyedül a francia oldal képviselőjének. A találkozó végül is létrejött,
de ez minden, ami a siker mértékét illeti. A remélt dialógus hamar zátonyra
futott. A nyitó est és a másnap délutáni szekciók után a németek zavarodottan
konstatálták, hogy egyedül maradtak. Harmadik nap aztán előkerült néhány
francia, akikkel kitűnően megértették egymást, akárcsak a legtöbb amerikaival
vagy olasszal. De azok a franciák, akikkel igazán beszélni akartak, eltűntek.
Apel és Derrida első napon lezajlott vitájából következtethetünk egy-s-másra.
A német mindenáron meg akarta győzni a franciát, hogy vitathatatlanul az
ő kommunikációelmélete alkalmas arra, hogy a vita módját meghatározza.
Bírálta Derridát "irracionalizmusa" miatt, és különösen ennek heideggeri
vonásai miatt. Derrida számára elfogadhatatlanok voltak Apel javaslatai,
kinek attitűdjét egyenesen "botrányosnak" minősítette. Valójában, így Derrida,
Apel kísérlete a kommunikáció puszta ideájának is ellentmond, sőt, fellépésében
alighanem saját etikájának alapvető elvét, "a szerepek idealizált cseréjét"
hagyta figyelmen kívül, és így tovább. - S ha felidézzük a közelmúlt néhány
híresebb filozófiai (")vitáját(") (kritikai racionalizmus vs. kritikai
elmélet, dekonstrukció vs. beszédaktus-elmélet stb.), majd mindegyiknél
azt látjuk, hogy a beszélgetésnek még a legelemibb feltételeit sem sikerül
megteremteni: sor sem kerülhet az egyes tézisek és módszerek tematikus
és részletes megvitatására, mert mindkét fél holisztikusan zártnak
érzékeli a partner beszédrendjét, s ezt állandó vitametodológiai reflexióik
sem képesek feltörni. Sőt. Ilyen körülmények között mindkét fél hajlamos
arra, hogy a másik koncepcióit "túlságosan egyszerűnek", "naivnak" (értsd:
ostobának) vagy éppenséggel "zavarosnak", "irracionalistának" valamint
(ezt senki sem hagyja ki), ezekből következőleg, de szükségképpen, morálisan
és/vagy politikailag veszélyesnek minősítse. - Mindezeken túl, mégsem nevezném
"sajnálatosnak" az efféle vitákat (mint Ricoeur a - fent említetteknél
egyébként jóval "megértőbb" és egymáshoz jóval közelebb álló felek közti,
helyenként még a másik kritikáját is elismerő - Habermas-Gadamer-vitát),
ellenkezőleg: hallatlanul élvezetesnek, tanulságosnak, fontosnak és szükségesnek.
- A vita bizonyos fokig önműködő struktúra, "saját lénye van", ahogy Gadamer
mondja a játékról. Szerepeket oszt és erősít meg, nagyon ügyesen csinálja,
ha invenciózus emberekkel dolgozhat: miközben egyre inkább belekényszeríti
a feleket (kezdetben esetleg nem olyan markánsan körvonalazott) pozícióikba,
belekényszeríti őket abba is, hogy a (kezdetben esetleg még fel sem talált)
legjobb érveket hozzák fel e pozíciójuk védelmére. - Ennyit a vitáról általában.
- Most a konkrét vita néhány érvéről. - A Takáts József által felvázolt
művelődéseszmény számomra is szimpatikus, nem pontosan értem, miért érzi
múlhatatlan szükségét annak, hogy a "minden [szerintem] értelmesen
gondolkodó lény" által kiküszöbölhetetlennek tartott phronésziszt (gyakorlati
tudást) megvédje a tudományoktól és elméletektől, mintha azok tagadnák
jelentőségét. Ezzel a korrektívummal erőmhöz mérten rögvest el is kezdeném
terjeszteni a "pallér" fogalmát, ha nem a "pallos" és a "böllér" szavak
kontaminációját hallanám ki belőle, de, jelölőláncaim rabjaként, valami
megmenekülhetetlen kényszerességgel. - Bónus Tibornál, számos csavarral
ugyan, mintha visszaköszönne a descartes-i formájában nehezen védhető klaritás-
és disztingváláseszmény: egy élesen definiált, jól ellenőrizhető, szigorúan
konzisztens, minden lényeges előfeltevését tisztázó stb. metanyelv mint
a (vagy ha jóindulatú vagyok: egy) lehetséges közös és általános beszédmód
megteremtésére irányuló igény. A szövegnek azonban rengeteg vakfoltja van.
Vagyis nem eléggé önreflexív. Fura módon éppen a választott elméletek,
autoritások, attitűdök problematizálják leginkább a fent leírt metanyelv
megteremtésének, lényegi kritériumai garantálhatóságának rendkívüli nehézségeit.
De hogy ne untassuk magunkat e mindegyőnk által jól ismert, kedves "irracionalista"
szerzőink citálásával, emlékeztessünk magunkat arra, hogy még a szcientikusabb
stílusú megközelítések számára is sokkal problematikusabbak ezen eszmény
megvalósításának lehetőségei. Élesen definiált: Szpeuszipposztól Feyerabendig;
jól ellenőrizhető: Einstein "gondolatkísérleteitől" a "butterfly effect"-ig;
szigorúan konzisztens: Gödeltől az ezerféle játék- és rendszerelméleti
aporiáig; minden lényeges előfeltevést tisztázó: Wittgensteintől Polanyiig.
- Takátstól joggal kérdezhetnénk, hogy Oakeshott, vagy akár Aron, nem tartozik-e
túlságosan is recens brosúrákhoz, továbbá hogy nincsenek-e ezeknek a gondolkodói
teljesítményeknek és beállítódásoknak ugyanúgy avantgarde hevületű prókátorai,
akiket nagyon hasonló kritikával lehet illetni, mint amilyennel ő tiszteli
meg a "másik oldalt". Mivel úgy érzékelem, hogy rengeteg tényleg figyelemre
méltó dologra hívják fel a figyelmünket, ezért a "balos" sztárok mögé felsorakozó
divatmajmok képlete még akkor is túl egyszerű, ha a leglényegesebb kritikai
észrevételeit elfogadjuk - esetenként még magukra a sztárokra vonatkoztatva
is. De, mint mondani szokás, "nem ezért szeretjük őket", és azt, gondolom,
Takáts is vonakodnék kijelenteni, hogy M. F., J. D., R. B., P. d. M., J.
L. stb-ek munkái nem hoztak semmi érdekeset és fontosat, nem beszélve a
nem-annyira-sztár teoretikusokról, Bataille, Bahtyin, Benveniste, Bloom,
hogy csak néhány B betűset említsek. Ez esetben pedig már össze is zavarodtam,
nem tudok érvényesíteni semmiféle valóban relacionális interszubjektív
elvet, annyira csak magamból bírok kiindulni: tudom, hogy ez fegyelmezetlenség,
de csak borzasztó ritkán és nehezen vagyok képes rávenni magam arra, hogy
ne azzal foglalkozzam, amit érdekesnek és fontosnak találok. - Takátsnak
a "tudományos kritikusra" vonatkozó attitűdkritikája fontos korrektívumokat
tartalmaz, ugyanakkor meglehetősen elnagyolt. Összemossa például a módszer-
ill. tudománykritikai érzékenységet (mellyel ő maga is meg van verve) az
avantgarde mentalitással (mellyel...). Bár ezt elfelejti hangsúlyozni,
nagyon valószínű, hogy lelki szemei előtt azon fiatal magyar kritikusok
sereglenek mint "tudományosak", akik a hermeneutikából illetve a dekonstrukcióból
kinövő elméleti és fogalmi apparátusokat működtetik. És itt megint kezd
kissé összezavarodni a kép: mennyiben tudomány(os módszer) a hermeneutika
és a dekonstrukció. Mert kidolgozóiknak más a véleménye. Az iskoláknak
persze tanra is szükségük van, de a tanulók előbb-utóbb úgyis kijárják
az iskolát, s ha nem, akkor azért, mert többszörösen megbuktak. (Háromszor.)
- A legutolsó lennék, aki egyetértene a közkeletű tudományhívő axiómával,
miszerint "sociology is for the deviants", de nem hiszem, hogy a tudományos/tudománytalan,
vagy, általánosabban, a bevett/kirekesztett elkülönítése kizárólag
szociológiai kérdés, s hozzátenném, hogy az ún. "racionális" érvelés, vagy
ha így jobban tetszik, a bevett kódok alapján működő (s ezeken belül erőszakmentes)
interszubjektív kontroll esélyeiről ennyire sötét víziót kizárólag a legdurvább
"balosok" szoktak - néha - elhinni. - Érdekes, hogy Bónus viszont ezt mondja:
"[a]zt, hogy a diskurzusok harcából ki kerül ki »győztesen«, aligha a diskurzustársaságok
tagjai döntik el, sokkal inkább az irodalom hatástörténetének utólagos
horizontjából, egy-egy beszédforma továbbélésének »erősségéből«, vagyis
nyelvének hatásosságából, meggyőzőerejéből lehet majd erre következtetni"
(kiemelés tőlem). Természetesen nincs kizárva ez az egy-egy értelmű megfelelés
sem, de a függvény rendszerint bonyolultabb szokott lenni, s rengeteg változója
közül mindenképpen az egyik legfontosabb a "szociológiai", pl. amikor "egy
beszédforma továbbélését" sokkal inkább az biztosítja, hogy a korlátozott
számú intézményt valamely "diskurzustársaság(ok) tagjai" veszik be, birtokolják
és örökítik tovább (ld. Bourdieu), másokat pedig, a "hatalom/tudás" (Foucault)
természetéből adódóan, hajlamosak kirekeszteni, megbélyegezni, ellehetetleníteni
stb., s ami ily módon nem született meg, az ugyebár nem kerülhet bele semmiféle
hatástörténeti horizontba. - Ide kapcsolódik Bónus tanulmányának egyik
legalapvetőbb problémája. A szöveg önértelmezése szerint mintaszerű előfeltevéseinek
explikálása, "vagyis" (előfeltevése szerint) végső soron "interszubjektív
megoszthatósága" tekintetében. Nem tisztázza azonban, hogy ezt valamely
objektivitásként vagy empirikusan általános interszubjektivitásként tételezett
racionalitásba vetett hit alapján vagy pedig valamely Wille zur Macht közelebbről
meg nem határozott elvek alapján működő agónjaként képzeli el. Mert az
furcsa lenne, ha a nietzschei modellben descartes-i elveket érvényesítenénk.
Ehhez hasonló elgondolás van egyébként, mégpedig Karl Popperé, aki a darwini
szelekciós elvet gondolja alkalmazhatónak a tudományos elméletekre, ennek
azonban van néhány kínos előfeltétele, melyek (a tudósok közösségének konszenzusára
való hivatkozás kénytelen-kelletlen engedélyezését kivéve) egytől egyig
karteziánus vélekedés(rendszer)ek (úgymint az igazság korrespondencia-modellje,
a cogitatio mint univerzális "józan ész", "az ész" egyetlen módon "helyes
vezetésének elvei" stb.). Jobbára persze Nietzsche maga is adós marad a
meghatározó agonisztikus erők tisztázásával, pedig mindenképp tudhatott
róluk valamit, ha, mint a mellékelt huszadik századi ábra mutatja, ő az
egyik "Mächtigste". Viszont nem kizárt, hogy nem utolsó sorban éppen
ezért - nesze neked "szempontrendszer hozzáférhetősége" -, mert nem
mondja
meg (és sutyiban még váltogatja is), egyszóval mert nyelvezete hasonló
az ún. irodalmi szövegekéhez: bonyolultabban és érdekesebben alakítja "a
jelölés terét és játékát". Vannak esetek, amikor - még a kritikaolvasói
hermeneuszisz/poiészisz is - bizonyosan perverzebb annál, hogysem megelégedjen
a claire et distincte erényével. Bonyolult dolgok ezek. Például mi történik,
amikor egy olyan szöveg, amely nyilvánvalóan nem felel meg ízlésünknek,
jobban olvastatja magát és nagyobb aktivitásra késztet, mint egy olyan,
amelyik simán megfelel neki. Aztán van egy másik érdekes és gyakori jelenség.
Dan M. Davin mondta McLuhan stílusáról, hogy "inkább megerőszakolja figyelmünket,
mintsem elcsábítja megértésünket." Az ideális értelmezés nő, és mint Woody
Allentől tudjuk, "titokban minden nő azt akarja", (ti. hogy megerőszakolják).
De ne tréfáljunk (mindig) az ilyen komoly dolgokkal (mint a Will-To-(Be-Subjected-To-)Power):
az interszubjektív megoszthatóságra törekvésnek a tudományos klaritás és
disztingválás stratégiájával operáló változata mindenképpen jó megoldás,
és hatékony, akár gondosan ügyel arra, hogy a terminológiát lehorgonyozza
a köznyelvben ("igen, ezt értem, tiszta és világos"), akár a hermetizmust
részesíti előnyben ("ezt nem értem, de biztos nagyon művelt és okosakat
mond"). - Egyetértek Takátscsal, a "technikai tudás" valóban kevés, valóban
"nem szavatol a kritika színvonaláért", de nem kellene en bloc lebecsülni:
olykor roppant érdekes dolgokra képes. És főleg nem kellene szembeállítani
az "érvelés művészetével", amiről a régiek "nem véletlenül beszéltek
valaha", már csak azért sem, mert a régiek ezt "valaha" úgy mondták: tekhné.
Én személy szerint azt szeretném, ha az "elmélet" szó 'valami obskurus,
minden gyakorlatitól teljesen elvonatkoztatott, nem-fontos, életidegen
elvontság (stb.)' konnotációja erősen meggyengülne. Úgy érzékelem, a jó
elmélet legalább olyan fontos és izgalmas dolgokat termel a legfontosabb
és legizgalmasabb dolgok kapcsán, mint a jó művészet. Némiképpen zavarónak
találom, hogy Takáts szövegét sokan tekinthetik saját apológiájuknak olyanok,
akik sohasem voltak képesek, még csak megközelítőleg sem, ezen a színvonalon
kifejteni pozíciójuk bizonyos alapvető előfeltevéseit, s vélhetőleg ezek
ugyanazok, akik nem veszik magukra az apologéta intését: "a nem-ismeret
viszont jelzi a kíváncsiság bezárulását, ami egy kritikus esetében a vég
kezdete." - Olvasatomban Bónus írásának is ez az egyik legfontosabb implicit
"üzenete", bár úgy tűnik, e szövegének nem a legfőbb erénye minden
más iránti kíváncsiság és korántsem mutatkozik az "interszubjektív megoszthatóság"
szép eszménye mintapéldányának. Csak egy példa a konkrét kritikák elejéről:
messzemenően egyetértek például Abody Rita dolgozatának felszínes-nyelv-kontra-mély-valóság
alapvetésének bónusi kritikájával, de felmerül a kérdés: ennyi? Mint egy
nem túl kedves számítógépes játékprogram: teljesítettünk egy levelt,
de nem kapunk semmi bonust. Taine vagy Spengler történeti munkáiból
legalább annyit lehet tanulni, mint Foucault-iéból vagy Jaußéiból, mégha
utóbbiak elméleti, módszertani, (pre)koncepcionális közelítéseit jóval
jobbnak tartjuk is. Rendben, hogy elküldjük Taine-t, amikor éghajlatozik,
vagy Spenglert, amikor növényhasonlatozik, de ez kevés indok arra, hogy
becsapjuk könyveiket, s feléjük se nézzünk többé. Bónusnak az utolsó bekezdésben
megfogalmazott végkövetkeztetése hűségesen követi azt a "metafizikus dualizmust",
amelyet legtisztábban talán Derrida fogalmazott meg híres '66-os írásában,
miszerint "kétféle értelmezése van az értelmezésnek, a struktúrának, a
jelnek, a játéknak. Az egyik arról álmodik, hogy képes lesz a játék és
a jel rendje elől elillanó valamiféle igazság vagy eredet megfejtésére,
és száműzetésként éli meg az értelmezés szükségességét. A másik, amely
már nem az eredet felé fordul, fenntartja a játékot, igyekszik meghaladni
az embert és az emberi(es)séget, hiszen az ember neve annak a lénynek a
neve, aki a metafizika, illetve az ontoteológia története, vagyis egész
története során a teljes jelenlétről álmodott, a biztos referenciális alapról,
a kezdetről és a játék végéről." Bizonyos játékelméleti megfontolások alapján
azt mondhatjuk, nem túl szerencsés ez a szembeállítás. Implicit módon bár,
de annál élesebben jelöli ki a - mindig mobilisként elgondolt - játékimmanens
szignifikáció és a - mindig stabilisként elgondolt - transzcendentális
jelölt terének határvonalait; jóllehet (szerintem) a jó játék mindig mozgásban
tartja mindkettőt, s ha nem így lenne, elveszítené minden erejét/hatalmát.
Nem csupán arról van szó, amit Bónus joggal (és, tegyük hozzá csak úgy
deskriptíve, a párbeszéd igényének leghalványabb jele nélkül, és, tegyük
hozzá kissé értékelőleg, ennek is van bizonyos esztétikája) hangsúlyoz,
hogy a sok tragizáló ontoteológusnak, száműzött megfejtőnek, naiv impresszionistának
az értelmezése és a Garaczi-szövegekkel való párbeszéd-kísérlete régen
halott, amennyiben nem teszi ki magát e szövegek éppen az ő világképére
radikálisan rákérdező vagy azt felforgató erejének. Hanem arról is szó
van, hogy maguk a Garaczi-szövegek is régen halottak lennének, ha - többek
között - nem éppen ennek az értelmezési horizontnak a "(második) tükör-stádiumában"
(Lacan) mozognának. Vagyis: éppen ez a rákérdezés és szubverzió adja -
többek között - a Garaczi-szövegek erejét, nem pedig az, hogy határzárat
létesít a két (egymástól hermetikusan elkülöníthetőként elgondolt) zóna
között, és állást foglal valamelyik, jelesül a jelölők végtelen játékának
oldalán, és akkor elégedett, otthon van, semmi száműzetettség, hisz oly
jó "a szemiózis végtelen szabadságá"-ban csörgetni jelölőláncainkat.
Vagy ezeket is elveszítette volna a rettentő szabadságban? Csak (jelölő)láncainkat
veszíthetjük? Nem, Garaczi túlságosan is otthonos a transzcendentális fixációk
birodalmában. Retorikai technikáinak, textuális stratégiáinak "a modernség
tragizáló és esztétista eszményei" a "szupplementuma". - A Takáts által
használt kulcs-hasonlatról, mint a konferencián is elmondtam, azt gondolom,
roppant tanulságos, ám e minőségét éppen annak köszönheti, hogy kitűnően
demonstrálja, hogyan nem szabad elgondolni az esztétikai ízlésítéletet.
Ha a hasonlatrendszer vonatkoztatási lehetőségeit próbálgatjuk, azonnal
özönlenek az ellenvetések: a műalkotást nem lehet kimeríteni, mint egy
hordót, vagy ha igen, akkor félő, hogy nem túlságosan jó, sőt még félőbb,
hogy ez esetben nagy valószínűséggel kulcsot is fogunk találni az alján,
amelynek segítségével, ha addig nem találtuk volna meg, empirikusan
is megbizonyosodhatunk arról, mitől volt ilyen szar ez a bor. Ne legyen
kulcs. Vagy legyen. Legyen tele kulccsal a hordó. Ne legyünk ignoránsak
azokkal szemben, akik szeretik a fémízű, bőrízű (bórízű stb.) borízt. Viszont,
sajnos vagy nem, a művészetnek, ahogy a hozzá közel álló körök értik, létmódja
az ízlés transzfigurációja, és akkor halna meg, akkor lenne puszta "tanítható
technikává", ha nem így lenne. Szép célkitűzés, hogy "egy lehetséges sensus
communisra" való "kitekintésünk" (Kant) tekintettel van a már meghaltakra
és a még meg nem születettekre is. De további lehetetlen feltételeket szab
annak, ami már így is lehetetlen. És itt nemcsak egy maszületett csecsemő
húsz év múlva bekövetkező lehetséges elgondolásának lehetetlenségére gondolok
(például amint installálja az autoexec.bat-jában a - hogy p. c.-k
legyünk - "Cunnilinguatio" device driverét, majd a megfelelő hardver-elemet
felerősíti ágyékára), hanem a legalább ennyire problematikus, túlságosan
is sok feltételezést kívánó "lehetséges Hume-ok elméleté"-re. Nem kívánok
állást foglalni abban a kérdésben, hogy van-e haladás, hogy nagyobbak vagyunk-e
Hume-nál a közte és köztünk levő rengeteg jelentős gondolkodó vállán állva,
de ha elhisszük ezek egyikének, Kantnak, hogy Hume képes volt felébreszteni
őt metafizikus szendergéséből, akkor miért ne tételeznénk fel Hume-ról
(meghaladhatatlan szkeptikus "himnuszok" szerzőjéről), hogy képes
lenne felébredni valamelyik későújkori Nauszikaá hangjára.
Discours autrologique[181]
Dixi című írásában Szilasi László[182]
a fiatal irodalomban masszív elégedetlenséget és általános rosszkedvet
érzékel. És aza van őneki is. Felsorol néhány lehetséges okot: 1. belterjesség,
békés intézményesültség; alapítványi próza, tanszéki költészet, nemlétező
dráma. 2. kidolgozott, okos szövegek, de érdektelenek, nem érintenek meg,
hidegen hagynak. 3. megszűntek az ancien régime biztosította romantikus
körülmények. 4. az új rezsim posztmodernje Varázsfuvolaként indult,
de megette a fene, és Pulp Fiction lett belőle. 5. a szerzők profik,
magányosak, fáradtak és végtelenül szomorúak. 6. minden "metafizikai" sallangot
ledobott magáról az irodalom, és így nincs már ereje a spirituális kalandokra,
mi magunk azonban 7. "metafizikusak" maradtunk: "még mindig csak az tud
nekünk igazán tetszeni, ami archaikus: szép, ugyanakkor valós, tragikus,
részvéttel teljes és katartikus." 8. bunyót csináltunk "a higgadt szókimondás
botrányos radikalitásából". 9. nincs igazi tehetség. 10. az irodalom elvesztette
régi fontosságát stb.
A Halálnapló mondatairól[183]
A Halálnaplót nagyon nehéz olvasni. E kritikában arra szeretnék
választ adni, hogy miért.
Most így
Nádas Péter: Esszék[239]
Kunstwollen
Egy versus Hatszázhatvanhat
(Lengyel Péter Macskakövéről)[251]
A dzsungel könyve
Válasz Márton László kritikájára[310]
Ízléstelenségek és pofonok?[311]
Jön egy nímand, mindenre képes kis Hérosztratosz. Megáll, körülnéz.
Melyik templomot lenne érdemes felgyújtani. Végletekig kiürült, amorális,
kizárólag a hírnév olthatatlan szomja hajtja, gondolkodása stratagémák
láncolata. Egyszerű, hideg gépezet.
Nana
Válasz Odorics Ferenc kritikájára[312]
A kulturáltság korrekciója
Válasz Babarczy Eszter kritikájára[313]
A második legboldogtalanabb magyar kritikus
Bán Zoltán András Hazai-kritikájához[314]
A szóba hozás művészete
Megjegyzés Eörsi István egy megjegyzése "ürügyén"[315]
Eörsi Lukácsa[318]
1
2
3
4
Mit tett Heideggerrel a Léttörténet?[319]
"A német nép választásokra hívatott a Führer által; de a Führer
nem kér semmit a néptől. Hanem a legszabadabb választás legközvetlenebb
lehetőségét nyújtja neki: vagy akarja az egész nép önnön Daseinjét
vagy nem... Ez a választás egyszerűen nem hasonlítható a korábbi választásokhoz.
Különleges minősége a meghozandó döntés egyszerű nagyságában áll... E végső
döntés túlnyúlik népünk Daseinjének legvégső határain... A választás,
amelyet most tesz a német nép - kimenetelétől függetlenül -, már a nemzetiszocialista
állam német valóságának megjelenése és az iránta való legerőteljesebb tanúságtétel.
A nép önmagáért érzett felelősségének akarása azt akarja, hogy minden nép
megtalálja elrendeltetésének nagyságát és igazságát... A Führer ráébredt
erre az egész népben lakozó akaratra és egyetlen döntéssé forrasztotta
össze."
Jegyzetek
1 (1997)
http://www.washingtonpost.com/wp-srv/style/longterm/books/chap1/openingoftheamericanmind.htm.