Farkas Zsolt

Most akkor



Tartalom

Kánonvita és kultúrháború az Amerikai Egyesült Államokban
(Mese)

Fixáció és fluktuáció háborúja, amint megmondatott
(Szerzőség/anonimitás, textus/szexus, Barthes, Foucault)

Arany János mint a fene
(Történelem, történet, hagyomány és ismeretelmélet)

Hé, paraszt, melyik út megyen Nagyidára?
(Egy elváráshorizont alakulása Arany Nagyidai cigányokja olvasásakor)

"Merre tart az irodalom(tudomány)?"
(Konferenciaszöveg)

"A novellától a textusig"
(Konferenciaszöveg)

"A tanulmányíró szabadsága"
(Konferenciaszöveg)

A tájék lokátorzása
(Válasz Simon Attila "A játék korlátozása" c. kritikájára)

Kritikavita-kritika
(Vita)

Discours autrologique
(Hozzászólás Szilasi László "Mórok" c. írásához)

A Halálnapló mondatairól
(Kritika Balassa Péter Halálnaplójáról)

Most így
(Kritika Nádas Péter Esszék c. könyvéről)

Kunstwollen
(Kritika Lengyel Péter Macskakő c. regényéről)

A dzsungel könyve
(Válasz Márton László "Fától az erdőt" c. írására)

Ízléstelenségek és pofonok?
(Válasz Lányi András "Ízlések és pofonok" c. írására)

Nana
(Válasz Odorics Ferenc "Na" c. írására)

A kulturáltság korrekciója
(Válasz Babarczy Eszter "Farkas Zsolt: Mindentől ugyanannyira" c. írására)

A második legboldogtalanabb magyar kritikus
(Bán Zoltán András Hazai-kritikájához)

A szóba hozás művészete
(Eörsi István egy megjegyzéséhez)

Eörsi Lukácsa
(A "kényelmetlen Lukács" meséjéről)

Mit tett Heideggerrel a Léttörténet?
(Heidegger náci kalandja és a Kehre)
 


Kánonvita és kultúrháború
az Amerikai Egyesült Államokban[1]

 

"Na, mi a baj veled, ember?,
kérdezik barátaink őszinte érdeklődéssel és aggodalommal;
végtére is nem az irodalom polgárai vagyunk itt mindannyian?

Hát, igen is, nem is."

Henry Louis Gates, Jr.[2]


"E kérdésekre határozott »igen és nem«-mel válaszolok."

Paul K. Feyerabend[3]


Harold Bloom, az egyik leghíresebb élő amerikai irodalomtörténész és -elméletíró, a dekonstrukció korábbi képviselője, a Yale-i "Négyek Bandájának" a tagja, a hatásiszony-elmélet kidolgozója 1994-ben nem szerényebb címmel jelentetett meg könyvet, mint, hogyaszongya: A nyugati kánon[4]. A mű kertelés nélkül megmondja, hogy minden ellenkező híreszteléssel ellentétben nyugati kánon márpedig létezik, itt van a könyv végén tételesen felsorolva, mely művek tartoznak bele, a hosszú listából 26-ról részletesen is ír, bár úgy tűnik, Shakespeare mellett valójában senki nem rúghat labdába, továbbá az egyként elégikusnak nevezett elő- és utószóban indulattól fröcsögve átkozza a "neheztelés iskoláját", vagyis azokat, akiket a kánonellenes aknamunka főbűnöseinek tart.

Bloom idézi "Sir Frank Kermode"-ot, "a legjobb élő angol kritikust": "A kánonok, amelyek tagadják a tudás és a vélekedés közötti különbséget, amelyek a túlélés időálló, nem pedig érválló, eszközei, természetesen dekonstruálhatók; ha azt gondolják, hogy ilyen dolgoknak nem szabad lenniük, könnyedén találhatnak eszközöket lerombolásukhoz."[5] Majd hozzáteszi: "A kánonok lerombolásához szolgáló eszközök, mint Kermode utal rá, ugyancsak kéznél vannak, és a folyamat meglehetősen előrehaladott. Nem foglalkozom, mint azt e könyv ismételten világossá teszi, a jelenlegi vitával, mely a Kánon jobboldali védelmezői - akik állítólagos (és nemlétező) morális értékei miatt kívánják megtartani - és az akadémikus-zsurnaliszta hálózat - melyet a »neheztelés iskolájának« neveztem el és amely azért akarja megdönteni a Kánont, hogy a társadalmi változásra irányuló állítólagos (és nemlétező) programját segítse elő - között folyik."[6] Ehhez képest a mű általános fejezetei csakis és kizárólag ezt teszik: minden kétséget kizáróan az említett vitába illeszkednek, sőt, még csak azt sem mondhatni, hogy Bloom valamiféle köztes helyet foglalna el, ugyanis egyértelműen a "konzervatív", erősen kánonpárti oldalon áll.[7] Vitán kívüli, vagy inkább felüli, pozíciójának bizonygatása tulajdonképpen elég vicces dolog, minthogy a szöveg mindvégig élesen polemikus. Bloomnak a kánon védelmében felhozott érvei és egyéb retorémái között alig akad egy-kettő, amelyet ne hangoztatott volna valamely konzervatív, amelyet viszonylag sajátosnak vagy újszerűnek lehet mondani (ezek főként hatásiszony-elméletének derivátumai). Hogy elhiggye magának e (külső/felső) pozícióját, "a kánon jobboldali védelmezőinek" - és Harold Bloom egyik fixa ideája éppen ez volt egész életművében - erős félreolvasáshoz kell folyamodnia: a nyugati kánonra mint a nyugati morál kódexére hivatkozás abszurdumával nem sűrűn találkozhatott, annál többször az ellenkezőjével, ami logikus is, hiszen éppen "a baloldal" az, amelyik át akarja moralizálni a problémát, tehát az ellenfél érvelésében számíthatunk arra, hogy a "nagy művek" nagyságát nem azok erkölcsnemesítő képességével mérik. És valóban, mint később látni fogjuk.

Bloom úgy érzékeli, amint azt már Marshall McLuhantől kezdve igen sokan jósolták illetve tényként állították, hogy a jelenlegi igen alapvető, globális változások következményeképp magát az olvasás kultúráját érik súlyos kihívások. S ezt még támogatják is azok, akiknek hivatása elvileg e kultúra megőrzése és továbbadása lenne. "Néha megpróbálom elképzelni - írja -, amint Dr. Johnson vagy George Eliot az MTV rappel szembesül, vagy a virtuális valóságban szörföl, és bátorítva érzem magam ezen irracionális szórakozásformákkal szembeni valószínűsíthetően ironikus és határozott elutasításuk gondolatára. Egy nagy amerikai egyetemen irodalomtanítással töltött élet után meglehetősen kevéssé vagyok biztos afelől, hogy az irodalomtanítás túl fogja élni jelenlegi válságát. Közel negyven éve kezdtem tanári pályámat, olyan egyetemi környezetben, melyet T. S. Eliot nézetei uraltak; olyan nézetek, melyek dühítettek engem, s amelyek ellen olyan erőteljesen küzdöttem, amennyire csak tudtam. Ma, a hip-hop professzoraival, a francia-német elméletek másolataival, a nemek és a szexuális elkötelezettségek ideológusaival, a korlátlan felelőtlenségű és számú multikulturalistával körülvéve, már látom: az irodalom szak balkanizációja visszafordíthatatlan."[8]

A görög kánon szó eredetileg mércét jelentett. Szempontunkból a kulturális hagyományban három alapvető jelentése volt/van. 1. az egyház által hivatalosan Szentírásnak minősített biblikus iratok (szemben az apokrifokkal). 2. Azok a művek, melyek hitelesen megállapíthatóan egy auktor saját művei (szemben az utánzatokkal vagy hamisítványokkal). 3. Egy nemzet, egy nyelv vagy egy kultúra legfontosabbnak tartott irodalmi műveinek összessége. Az itt tárgyalt problémák természetesen ez utóbbi jelentéshez kapcsolódnak.

Az irodalmi - tehát világi - kánon nyilvánvalóan sohasem volt és nem is lehet olyan természetű, mint a végérvényesen rögzített vallási. Jóllehet az "örökérvényűségről" van szó minden kanonikus mű esetében, a kánonok azért mégiscsak folyamatosan változnak. A leggyakoribb eset, hogy egy saját korában kanonikusnak tartott mű/szerző reputációja fokozatosan csökken. Ritkább és látványosabb jelenség, amikor egy addig periférikusnak számító művet/szerzőt emel valamely késői utókor kanonikus rangra. Ez történt John Donne-nal (főként T. S. Eliot hatására) az angol, Lautréamont-nal (a szürrealisták kezdeményezésére) a francia irodalomban. A magyar irodalomban talán Csáth Géza az egyik legjobb példa.

A kánonképződés folyamatának meghatározó tényezői között leginkább a következőket szokták emlegetni: egy szerző vagy egy mű 1. gyakori hivatkozottsága írók, kritikusok, irodalomtörténészek és -teoretikusok által; 2. szélesebb körben, a nagyközönség által való elismertsége; 3. jelenléte a különböző iskolai tananyagokban.

Amerikában az utóbbi húsz évben nőtt meg azoknak a publikációknak a száma, amelyek a kánon problémáját, s egyáltalán az egész irodalmi intézményrendszert és ennek produktumait egyre inkább az ideológia fogalma felől közelítik meg. Chris Baldick, Terry Eagleton, Gerald Graff, Richard Ohmann írásai, a Leslie Fiedler és Houston Baker szerkesztette A kánon megnyitása stb. nyomán mára ez lett az egyik legfontosabb, de mindenesetre a legnagyobb hevülettel tárgyalt téma a nevezett intézményrendszer diszkurzusában. A nyolcvanas évek közepétől aztán megindul a kánon-árhullám, először szakmaibb berkekben (néhány, a nevezettek publikációinál sokkal jobb, de gyakran iszonyatosan ideologikus műveket produkálva), ám, tekintve, hogy alapvető politikai kérdéseket, és az egész amerikai társadalom számára érzékeny problémákat mozgósít, az évtized végére széles körben és vehemensen vitatott kérdéssé válik.

Egészen praktikus szempontból úgy fogalmazhatunk, hogy a kánonháború közvetlen kiváltó oka az a konkrét kérdés volt, hogy mit tanítsanak az iskolákban, de főként természetesen az egyetemeken. Mik a legfontosabb, feltétlenül tanítandó művek, mi legyen benne a - már a címmel is baj van, mint később kiderült - "Western Civ"[9], a minden diáknak, szakjától függetlenül, kötelezően felveendő általános kulturális alapismereteket nyújtó, kurzusok anyagában. Oké, de mi volt annak "közvetlen kiváltó oka", hogy ez hirtelen "kérdéssé" vált? Ha egy szóban kéne válaszolnunk, azt mondhatnánk: a multikulturalizmus térhódítása. (Ez két szó volt. Na, mindegy.) (Hogyne, névelővel három.)

Azt viszont most semmiképp se mondjuk meg, mik voltak a multikulturalizmus térhódításának közvetlen - vagy akár csak közvetett - kiváltó okai.

A probléma alapvetően azon a demográfiai faktumon alapul, hogy az Egyesült Államok népessége multikulturális. Ez persze mindig is így volt, a multikulturalizmus ilyen mértékű térhódítása viszont új jelenség. Ennek okai között talán a leggyakrabban említik, hogy egyrészt a felsőoktatás tömegessé válása következtében az addig marginálisnak számító kultúrák egyre erősebben képviseltetik magukat az érdekérvényesítés különböző intézményeiben. Másrészt, az egyetemeken dolgozók többségét ma azok a "baby boom" generációhoz tartozók teszik ki, akik a hatvanas évek nagy baloldali diákmozgalmának szereplői voltak, akiknek elkötelezett egalitarianizmusa, vagy éppen "affirmatív akciója" (pozitív diszkriminációja) nélkül ma nem lenne "can(n)on war".

Az egyértelműen európai múltú intézmény, az egyetem, kezdettől fogva európai értékeket közvetített. Mármost, az amerikai kultúra mindig is mobilisabb és piacorientáltabb volt, mint az európai. Egyfelől sokkal nagyobb szerepet játszanak benne a populáris regiszterek, másfelől sokkal összetettebb a kulturális rétegzettsége. Ezalól az egyetemek sem vonhatták ki magukat, amelyek nagy része ráadásul a szülők pénztárcájától függött, s politikájukat ennek rendelték alá, vagyis messze nem olyan tradicionalisták, mint a jobbára (nemzet)állami finanszírozású európai egyetemek.

Az irodalmi syllabusokban tehát rövidesen megjelentek a fekete, hispanic, ázsiai-amerikai, női, feminista, homoszexuális, illetve a populáris írók és kulturális jelenségek. Ez szükségképpen a hagyományos eurocentrikus tananyag bizonyos fokú háttérbe szorulását vonta maga után.

A nyolcvanas évektől kezdve (de a vita csúcspontja az 1990-92-es időszak) megjelennek azok a "konzervatív"-ként aposztrofált figurák, akikből mindez apokaliptikus látomásokat váltott ki, s polgártársaikat riogatva kiáltottak megálljt az Antikrisztus e víziójának. Olyan különböző akadémikusok és értelmiségiek, mint Roger Kimball, Hilton Kramer, Allan Bloom, Saul Bellow, William Bennett (ők hárman a "Killer B's"[10]) John Searle, Dinesh D'Souza, Irving Howe, George F. Will, Charles Skyes, James Atlas, Lynne Cheney, majd végül a The Western Canonnal Harold Bloom is felsorakozik melléjük, illetőleg a nagy példányszámú napilapok és magazinok megkongatják a vészharangot: mi lesz, ha Shakespeare helyett Stephen Kinget, az Ulysses helyett a Supermant fogják tanítani, ha az európai kultúra halhatatlan alkotásait mint politikailag inkorrekteket a szemétbe hajítják, s a helyükbe ideológiailag korrekt, ámde esztétikailag teljesen értéktelen szemetet vesznek elő.

Ezzel le is írtuk azt az érvet, amellyel minden konzervatív él és amelyet a legfontosabbnak nevezhetünk: a kisebbségek védelme és érvényesülésük elősegítése szép dolog, de az irodalomra nézve végzetes, ha politikai céloknak rendelik alá, és negligálják az esztétikai értéket, ami itt az egyetlen perdöntő körülmény. A másik oldal, a multikulturalisták viszont azzal érvelnek, hogy az a - jobbára "halott, eurocentrikus, fehér, férfi" - irodalom, amely a konzervatív kánon centrumában áll, a legkevésbé sem politikamentes, és az, amit e széplelkek - a politikaival szembeállítva - esztétikainak neveznek, a lehető legpolitikaibb dolog: ugyanis egy hosszú időn keresztül erőszakosan uralkodó, felsőbbrendűség-elvű, imperialista kultúra korolláriuma. Valójában tehát ez utóbbinak védelme a "DWEM" (dead white European male) irodalom további hegemóniájára tartott igény.[11]

A multikulturalista problematizálás alapja általában egy kategoriális dichotómia. Leggyakrabban a "faj" ("race": fehérek kontra feketék, ázsiaiak, hispanicok stb.), a "nem" ("gender": férfiak kontra nők), a "szexuális orientáció" (heteroszexuálisok kontra leszbikusok, melegek és egyéb "perverziók" képviselői), a vallás (WASP-ek [fehér angolszász protestánsok] kontra az összes többi) és (egyre ritkábban és főként az EK-ban) az osztály (a posztindusztriális társadalmak korporatista elitje, a "döntéshozók" kontra mindenki más) hierarchia-viszonyai. A baloldali értelmiség (s az értelmiség túlnyomó része baloldalinak tekinti magát), függetlenül e kategóriákon belüli hovatartozásuktól, mindig "a hangtalan", az elnyomott társadalmi csoportok szószólójaként és érdekérvényesítésének harcosaként jelenik meg.

Másfelől e baloldali nézetek fő teoretikus háttere és nyelvezete - szemben a konzervatívok angolszász hagyományaival - nagymértékben kontinentális eredetű és stílusú. Első pillanatra meghökkentő agyrémnek tűnhet, hogy Allan Bloom The Closing of the American Mind (Az amerikai elme bezárulása) című könyve, mely a konzervatív oldal egyik mérvadó megnyilatkozása, a jelenlegi kulturális romlás, anarchia, apokalipszis végső szellemi forrásait Friedrich Nietzsche és Max Weber munkásságában jelöli meg. Allan Bloom természetesen nem közvetlen ok-okozati összefüggést állít fel e gondolkodók elméleti munkái és egy nagyon is hétköznapi és mindent átható társadalmi jelenség között. Tézise sokkal inkább az, hogy a kulturális erózió illetve nihilizmus erői két jelentős (és gyakran egymást átható) elméleti tradícióra alapozódnak, egy frankofónra és egy német orientációjúra, melyeknek Nietzsche és Weber a szimbólumai illetve meghatározó alakjai. Nietzsche itt természetesen a "francia", hiszen a mai és közelmúltbéli frankofón vonal abszolút autoritásai - Foucault, Derrida, Lacan, Barthes, Deleuze, Baudrillard stb. - számára ő a nagy iniciátor. A német vonal a "marxizáló", persze (néhány, főként angliai képviselőt leszámítva) ma már távolról sem ortodox marxizálás ez, sokkal inkább egy "klasszikus német idealista filozófián", szelektív Marx-olvasáson is alapuló (és korábban általában durvább szerzőket [Lenin, Trockij, Mao] is komolyan vevő) érdeklődés, melynek fő autoritásai Weber, Benjamin, Adorno, Habermas. (Ezek természetesen csupán alapvető trendek, s nem kategorizálnak mindenkit, aki fontos, pl. így nem sorolható be az erősebben marxizáló és kevésbé szupersztár Althusser, Lyotard[12] vagy Bourdieu, illetve az immáron óriási hatású Heidegger vagy a lassan egyre ismertebb Gadamer[13].) Allan Bloomnak azonban nem mindig precíz szellemi térképre, hanem bűnösökre van szüksége.

A konzervatívok által általában emlegetett főellenségek az irodalomelméletben és -kritikában a következők: dekonstruktivizmus, feminizmus, lacanizmus, újhistorizmus, posztkolonializmus. A "hatvanas évekbeli stílusú radikálisok [...], marxisták, a »gay studies«, »ethnic studies« képviselői és a baloldali politikai meggyőződés hívei".[14] Irving Howe (a konzervatív Dissent szerkesztője) "The Value of the Canon" (A kánon értéke) c. cikkében ezt írja: "Durván a következőképp húzhatjuk meg a határokat. Az egyik oldalon állnak (és gyakran: hullanak) a kulturális »tradicionalisták«, akik politikailag a teljes skálát képviselhetik. Velük szemben egy heterogén csoportosulás áll, jobbára fiatalabb tanárokból, sokuk a hatvanas évek veteránja; ez feministákat, fekete aktivistákat, marxistákat, dekonstrukcionistákat illetve ezek keverékét foglalja magában."[15] Henry Louis Gates, Jr. (fekete balos) "Whose Canon Is It, Anyway?" (Tényleg, most akkor kinek is a kánonja ez?) c. cikkében ez utóbbiakat "kulturális baloldalnak" nevezi, melyet úgy definiál mint "azt a nyugtalan, változó halmazt, amelyet feminista kritikusok, az úgynevezett kisebbségi kultúrák kritikusai, valamint általában a marxista és posztstrukturalista kritikusok szövetsége képez - röviden a kortárs kritikai elmélet sokszínű koalícióját"[16]. A másik oldalt viszont nem definiálja, csupán kijelenti, hogy a kulturális bal számára két figura, két amolyan "»jóleső« céltábla"[17] szimbolizálja a "kulturális jobboldalt": Allan Bloom, a The Closing of the American Mind szerzője, és William Bennett, az Egyesült Államok korábbi kultuszminisztere.

A distinkció tehát nem mindig olyan egyszerű dolog. Gyakran az egyes táborokba sorolt altáborok nem egységesek bizonyos kérdések kapcsán, mint erre rövidesen példákat is látni fogunk. Akik viszont rendkívüli élességgel látják meghúzhatónak a határokat, "kultúra és barbárság között"[18], "az agresszió és a nyugati politikai hagyomány között"[19], azok az ellenféllel szembeni mindenféle érvre képesek, csak erőteljesen retorizálható legyen. Gates saját táborát óvja az efféle zavarkeltő generalizációktól: "retorikánk gyakorta úgy festi le a magas kanonikusat mint a hatalmi elit olvasmányanyagát. Képzeld el James Bakert, amint a Pisai Cantók mellett kuporog, vagy Dan Quayle-t, amint éppen a Casanissima hercegnőt nyálazza át."[20]

"Egy széles körben elterjedt vád - olvashatjuk a konzervatívnak tekinthető M. H. Abrams rezüméjét arról, mi a baja a multikultinak a kánonnal -, hogy a nagy könyvek [idézőjel nélkül írja le e szintagmát - pl. innen tudható, hogy konzervatív] standard kánonja, nem csupán az irodalomban, de a humántudományokban mindenütt, egy fehér, férfi, európai elit vagy privilegizált osztály ideológiája és politikai érdekei és értékei szerint képződött, azt eredményezve, hogy a kánon főként olyan művekből áll, amelyekben rasszizmus, patriarchia és imperializmus nyilvánul meg, továbbá amely vagy marginalizálja, vagy kizárja a feketék, hispanicok és egyéb etnikai kisebbségek, a nők, a munkásosztály, a populáris kultúra, a homoszexuálisok és a nem-európai civilizációk érdekeit és teljesítményeit. A gyakorta hangoztatott követelés az, hogy »tegyük nyitottá a kánont«, hogy multikulturális legyen, ne pedig »eurocentrikus« [idézőjel!], és hogy adekvát módon reprezentáljuk a nők, az etnikai és nem-heteroszexuális és más kisebbségek problémáit és irodalmi teljesítményeit. Egy másik követelés szerint a standard kánont meg kell fosztani elitizmusától és »hierarchizmusától« - vagyis a jobb és rosszabb, magasabb és alacsonyabb művek közötti, beépített diszkriminációjától -, hogy olyan kulturális termékek is helyet kapjanak, mint a hétköznapi hollywoodi filmek, a tévésorozatok, a populáris dalok vagy a tömegirodalom. Van a revizionista teoretikusoknak egy radikális szárnya is, akik a létező hatalmi struktúrák megváltoztatásának politikai célját követve, nem pusztán a standard kánon nyitását, de eltörlését követelik, és helyettesítését eleddig marginális és kirekesztett csoportokkal [sic] és szövegekkel."[21]

Ugyanez (a - szintén kívül- és felülállót játszó - konzervatív) Searle szabad függő összefoglalásában: "A »nyugati civilizáció« története nagyrészt az elnyomás története. Befelé a nyugati civilizáció elnyomta a nőket, a különböző rabszolga és jobbágy népességet, és általában a nemzeti és kulturális kisebbségeket. Kifelé a nyugati civilizáció története: imperializmus és kolonializmus. A nyugati civilizáció úgynevezett kánonja az elnyomás e rendszerének hivatalos publikációiból áll, és az nem véletlen, hogy a kánon szerzői csaknem kizárólag nyugati fehér férfiak, hiszen magát a civilizációt csaknem teljes egészében nyugati fehér férfiakból álló kaszt uralta. Úgyhogy nem lehet megreformálni az oktatást azáltal, hogy - a kánon megnyitásával - új tagokat engedünk be a klubba; magát »a kánon« eszméjét kell eltörölni. [Searle már csak radikális szárnyról tud.] El kell törölni valami olyasminek az érdekében, amely »multikulturális« és »nem-hierarchikus«."[22] Másfelől ez a kulturális baloldal "nem igazán gondolja, hogy a humántudományok önmagukban értékesek, kivéve mint a »társadalom megváltoztatásának« eszközei."[23]

A konzervatívok efféle helyzetleírásait persze mindig kritikai csapás követi.

A fizetett radikálisok - mondja Kimball - "az irodalom tanítását alapvetően ideológiai tevékenységként fogják fel"[24], "faji, nemi, szexuális preferencia- és etnikai származásbeli megszállottságaiknak" rendelik alá. Néven nevezhető alcsoportjaik közt "[m]indegyik elveti a tudományos elkötelezettlenség ideálját; mindegyik elemi rosszindulattal viseltetik a nyugati kultúra teljesítményeivel és értékeivel szemben; mindegyik szisztematikusan aláveti az irodalom tanítását és tanulmányozását politikai imperatívuszoknak; és mindegyik rendkívül intoleráns a véleménykülönbséggel szemben."[25] A dekonstrukció egy analitikus - tehát távolról sem baráti - bírálója, John M. Ellis, aki egy egész monográfiát szentelt az ellennek, szintén megjegyzi: "a dekonstrukcionisták általában igen ellenségesen, sőt olykor hisztérikusan reagálnak a dekonstrukció mindenféle komolyabb kritikájára, s ekként az intellektuális ellenfeleikkel való eszmecsere mindenféle lehetőségére."[26] A konzervatív tehát nyugodt és racionális, a dekonstruktor pedig hisztérikus. Ebben közrejátszhat az a mód is, ahogyan Searle nyugalomra int: "nem emlékszem olyan időszakra, amikor az amerikai iskola nem volt »válságban«"[27]. Indokolatlan a "hisztérikus tónus", mert "vannak ugyan problémák az egyetemeken, de jobbára csupán ostobaság termelődik ki, nem pedig katasztrófa. A »posztstrukturalista« irodalomelmélet elterjedése talán a legismertebb példája az ostoba, de nem katasztrofális jelenségeknek."[28] Elképzelem, ahogy szavai hatására zuhanni kezd Barthes, Derrida & Co. izgága követőinek pulzusszáma.

Katha Pollitt komoly retorikai áldozatokat hoz mindeneken kívül és felül állásának elhitetése érdekében. (Ugye emlékszünk még, hogy a kívülállók hova tartoznak?) Kijelenti, hogy egyetért mindkét vitázó féllel, azután vad kirohanásokat intéz mindkettő ellen. "Vegyük a konzervatívokat. A tudósoknak és vad kirohanóknak ezek a meglehetősen morcos példányai - Allan Bloom, Hilton Kramer, John Silber stb. -, számomra legalábbis, nem képez kifejezetten vonzó embercsoportot. Arrogánsak, gorombák, komorak, nem szenvedhetik az ostobákat - és akármerre néznek, ostobákat látnak."[29] "Nos, liberálisnak lenni nem túl izgalmas dolog, itt vannak hát a mi radikálisaink." No nem "az ultraradikálisok, akik támadják a »szövegek«, micsoda borzasztó szó, »privilegizálását«"[30] és dekonstruálnak feszt - ezekről az illedelmes Ms Pollitt nem ejt szót, hiszen ép érzékű, jóhiszemű és normális emberekhez szól. A nem ennyire radikális radikálisokkal szemben efféle érveket hoz: "Mi olyan rettenetes a bonyolultságban, az ambiguitásban, a történelmi kitüntetettségben és az emelkedett komolyságban?"[31]

"Én vagyok a te igazi marxista kritikusod, inkább Grouchót, mint Karlt követve, és fogadd el tőlem mottóként Groucho nagy intelmét: »Akármi is az, ellene vagyok!«"[32] - ironizál Harold Bloom a School of Resentment ideológusain.

Howe úgy látja, hogy a multikulturalista radikálisok gyakorlatilag bármit képesek a tananyagba felvenni, hiszen egyfelől antielitisták, másfelől az ideológiai álláspont demonstrálására éppoly alkalmas egy westernfilm, mint egy görög tragédia. "És ha történetesen nem vagy túlságosan tájékozott a görög kultúrában, akkor ez feltétlenül megkönnyíti a dolgokat."[33] Harold Bloom szerint ma "az irodalom szakos egyetemisták amatőr politológusok, hiányos műveltségű szociológusok, inkompetens antropológusok, középszerű filozófusok, eltökélt kultúrtörténészek lesznek"[34], a folyamat tehát tovább erősödik, míg végül a nem is olyan távoli jövőben, már rá sem ismerhetünk az egyetemre. "A nyugati irodalom tanulmányozása folytatódni fog, ám a jelenlegi klasszika tanszékek jóval szerényebb keretei között. Amit pedig ma »angol tanszék«-nek hívnak, át fogják keresztelni "Cultural Studies"-zá, ahol Batman képregények, mormon témaparkok[35], televízió, mozifilmek és rockzene fogják felváltani Chaucert, Shakespeare-t, Miltont, Wordsworth-öt és Wallace Stevenst."[36]

Allan Bloom szarkasztikus költői kérdése a totális "balkanizálódás" következményeiről: "Csupán Szókratész tudta, egy élet szakadatlan kutatása után, hogy milyen tudatlan. Ma minden gimnazista tudja ezt. Hogyan lett ez ilyen egyszerű?"[37]

A tudatlanság és inkompetencia vádja (akárcsak az agresszivitásé) persze teljesen kölcsönös. A radikális Michael Berubé elkeseredetten szemlézi a politikai korrektséget (PC) a népszerűbb médiában ért támadásokat. A Newsweek nemes egyszerűséggel az "új McCarthyizmus" címkét hozta forgalomba.[38] A Chicago Tribune "emberiség elleni bűntettről" beszél. Ha gyorsan futod át a cikkeket, mondja Berubé, "könnyen az a benyomásod támadhat, hogy fiatal amerikai irodalomkritikusok szállták meg és rabolták ki Kuvaitot"[39]. A média dezinformáló kampányában konzervatív ellenségesség és egyszerű műveletlenség kéz a kézben járnak: "lassan, de biztosan, gyakorlatilag minden köztes, általános kritikai fórum az Egyesült államokban úgy döntött, hogy nem zavartatja magát a mai irodalomkritika és -elmélet olvasásának küzdelmes tevékenységétől, hogy a megvitatásáról már ne is beszéljünk." Ezek az orgánumok "mélységes intoleranciával viseltetnek mindennel szemben, ami egy kicsit is »elméletibb«, mint Samuel Johnson Költők élete című műve"[40]. Mivel csak brosúraszerű és felszínes ismereteik vannak, a "vita" odáig fajult, hogy bizonyos "emberek elkezdték hajtogatni, hogy a nyelv igenis jelent valamit, hogy az irodalom igenis »az életről« szól, hogy a szerző igenis számít. Kritikusok hada napokig rugdalta a köveket, hogy e bátor erőfeszítései révén bebizonyítsa a valóság létezését."[41][42] De a legkevesebbet a - nem is mindig a legközérthetőbb nyelvezetű - dekonstrukcióról tudnak. Mégis, a legtöbben azt teszik meg a főgonosznak. A konzervatívok által írott nagyhatású kritikák közül számos - Allan Bloom Az amerikai elme bezárulása című könyvétől Roger Kimball Fizetett radikálisokján át Dinesh D'Souza Illiberális oktatás című cikkéig - a dekonstrukcióban véli felfedezni a jelenlegi hanyatlásért, sőt apokalipszisért, felelős főbűnöst. "Az elit egyetemek gazdag konzervatív öregdiákjai számára D'Souza üzenete üdítően egyszerű: ha visszatérsz alma materedbe és a tanárok vagy a diákok között több nőt és feketét találsz annál, amennyi szerinted oda való, akkor biztos lehetsz benne, hogy a dekonstrukció a ludas. Tartsd a szemed nyitva, a pénztárcádat pedig csukva."[43]

Az az ironikus tény, hogy Harold Bloom maga egykor dekonstruktornak számított, több mint véletlen szimbólum: rávilágít a vita valódi természetére. E vita "ellenségei" ugyanis, jóllehet némiképp emelt, esetleg politikailag is korrekt, mindazonáltal gyűlölködő beszéde ellenére sem állnak olyan nagyon messze egymástól a legfontosabb kérdésekben. Mondta azt valaki is, hogy Shakespeare-t nem szabad tanítani? Vagy hogy egy fekete író nagy műve faji okok miatt nem emelhető be az amerikai kánonba? Aligha; még Molefi Kete Asante vagy William Bennett sem. Gerald Graff szerint a culture war egyik üzenete, hogy magát a konfliktust kellene tanítani az egyetemeken. Figyelmezteti kollégáit, hogy rosszul kezelik konfliktusaikat. Szerinte az egyetemi tanárok túlhangsúlyozzák a különbségeket, amelyek nem is olyan nagyok, mint amelyek például a hallgatóktól választják el őket. Számukra "egy Roland Barthes és egy Allan Bloom egymáshoz sokkal közelebb állóknak tűnnek, mint hozzájuk, szüleikhez, barátaikhoz. Szemükben Barthes és Bloom csupán két értelmiségi, akik az övékéhez képest igen eltérő nyelvet beszél, olyan problémák kapcsán, amelyeket ők bajosan ismernek fel problémaként."[44]

Természetesen nevetséges volna e sok intellektuális kitűnőséget felvonultató vitát úgy beállítani, mint jelentéktelen szócsatát, amelyben a semmit ragozzák. Valóban sok lényeges különbség van az attitűdökben, stílusokban, előfeltevésekben, elkötelezettségekben stb. stb. Sokkal kevesebb összeütközés lenne ugyanakkor, ha bizonyos, mindkét oldalon jelentkező retorikai stratégiák nem működnének olyan erősen. Nem mintha az összeütközés elkerülése valamiféle végső kitüntetettségű, transzcendens cél lenne - szeresd felebarátodat, meg ilyesmik -, ám az igazán meghökkentő, milyen erős ezen írások késztetése a tarthatatlan általánosításokra, az erőszakos fogalmiságra, a nem körültekintő és szigorú identifikációkra, az önhergelő démonizálásra.

Példának okáért, micsoda az a dekonstrukció? Mit jelent az, hogy Harold Bloom dekonstruktor volt? De Maniánus, vagy derrideánus? Ugyanúgy megismételhető-e (vagy csupán "iterálható") ez utóbbi jelző? Dinesh D'Souza tudni véli, hogy a dekonstrukció szerint a nyugati kánont el kell törölni, mert menthetetlenül hierarchikus és, következésképp, elnyomó természetű. Számukra, így D'Souza, "Zora Neal Hurston éppoly jó, mint Milton" - és e relativizmus a nihilizmusba vezető legrövidebb út. Ám a kínos tény az, hogy a leginkább dekonstrukciónak nevezhető valami reprezentatív figurái - a yale-i négyek vagy Derrida - mindig is és szinte kizárólag "halott fehér európai férfiak", vagyis ugyancsak kanonizált szerzők műveivel foglalkoztak. Vagy idézhetnénk egyiküket, J. Hillis Millert: "hiszek az angol és amerikai irodalomban meggyökeresedett kánonban, és a kitüntetett szövegek koncepciójának érvényességében."[45] Persze valószínűleg D'Souza is tudna idézni egy magát dekonstruktornak nevező szerző szövegéből, mely egyértelműen a kánon ellen foglal állást; de végül is mire jó "a" dekonstrukció kánonhoz való hozzáállásának általánosító jellemzésére?

Vagy. Rendben, hogy a feministákat a radikálisokhoz, a kulturális baloldalhoz stb. sorolják - többnyire mind ők maguk, mind pedig "szövetségeseik", mind pedig az "ellen" -, de kik azok a feministák, és mi az a feminizmus? Néhány semmitmondó - vagy egyenesen a dolgokat összezavaró - általánosságon kívül alig lehet erre valamit mondani. John Taylor "Te korrekt vagy politikailag?" című cikkében azzal vádolja "a feministákat", hogy "szétbomlasztják a hagyományos családot, gyűlölik a férfiakat, és minden nőt áldozatként állítanak be", mire Berubé, kicsit hosszasabban, de lényegében csupán annyit szegez szembe vele, hogy nem, nem így van, a feministák másmilyenek. Aki azonban csak egy pillantást is vetett Susan Faludi, Pat Califia, Catharine MacKinnon, Catharine R. Stimpson vagy akármelyik "feminista" írásaira, az rá fog jönni, hogy a szavak megtévesztik. Az egyik leghíresebb "feministára", Andrea Dworkinra például bizonyosan áll Taylor leírása, ám mások, akik szintén e címszó alatt futnak, olyan távolságban vannak mind egymástól, mind pedig az említett meggyötört lelkű asszonytól, ld. pl. Camille Paglia "feminista" róla (és bármiről) szóló írásait, hogy pillanatok alatt belátható e totalizáló konceptus használhatatlansága. Mindig a konkrét kérdések döntik el egy adott kisebb-nagyobb csoport vagy éppen személy hovatartozását, s a sokféle kérdés sokféle frontvonalat hoz létre, korántsem mindig ugyanúgy osztva fel a táborokat.[46] A pornográfia meg- illetve elítélése, vagy éppen pozitív, felszabadító erőként való éltetése például tipikusan ilyen kérdés. A legcsekélyebb mértékben sem kapcsolható egy-egy értelmű megfeleltetésekkel az e vitákban közszájon forgó kategóriák egyikéhez sem. A pornográfiában a hagyományos patriarchális kódok uralta társadalom nőket lelketlenül eldologiasító és megalázó uralmi viszonyainak nyilvánvaló megjelenési formáját látó radikális feministák "természetes ellensége" elvileg a régimódi paternalizmus igazi tökös férfisovinisztáiból álló konzervatív ármádia kellene hogy legyen, ám ehelyett az látjuk, hogy e két - más vonatkozásokban igen különböző - csoport egy emberként pornóellenes. A legvadabb viktoriánus prüdériát megszégyenítő amerikai protestáns puritanizmus jobbára kisvárosi, s a fent említett típusú feministákat ugyancsak gyűlölő, hölgy képviselőinek vad szexellenessége is elsősorban a pornográfiában véli megtestesülni a főördögöt. Vagy az említett Camille Paglia, aki magát a hatvannyolcas eszmék egyetlen megmaradt, hűséges letéteményeseként tartja számon, harsányan pornópárti, míg kánonkérdésben az egyik legvadabb "konzervatív".

Ha Stanley Fisht el kellene helyezni e kétosztatú rendszerben, akkor alighanem - pártállástól függetlenül - mindenki balra rakná. Mit lehet ugyanakkor kezdeni Fish 1997-ben publikált "Butik-multikulturalizmus, avagy miért képtelenek a liberálisok a gyűlölet beszédéről gondolkodni" című esszéjével, amely az egész "kulturális baloldallal" szembeni kihívás, amelyben a szerző nem kevesebbet állít, mint hogy "multikulturalizmus nem létezik", és hogy bármilyen liberálisnak hisszük is magunkat, a legfontosabb kérdésekben "mindig is unikulturalisták voltunk".[47] Ilyen radikális kihívást senki konzervatív nem intézett a multikulturalizmus ellen - ugyanakkor az sem jutna senkinek az eszébe, hogy Fisht emiatt a konzervatívok táborába helyezze át. Miért?

Egy másik szép példa, Berubé "Public Image Limited" című cikke, melyben végig ott van a jogos kérdés, ki az a tagolatlan és - a leírások alapján - nemlétező közösség, amelyet a konzervatívok általánosításai megcéloznak; ugyanakkor végig egy megtámadott "mi" nevében beszél. Nem beszélve arról, hogy "a konzervatívok" az ő szóhasználatában hasonlóan gyanús, "sloppy term". Az ellenfél efféle leegyszerűsítő totalizálásának egy burkoltabb formája, amikor Erving Howe megkerülős csellel próbálkozik: Lukácsot, Trockijt és Gramscit idéz, mindegyiktől olyan szöveget, amelyben, Howe olvasatában legalábbis, az irodalmi hagyomány kétségbevonhatatlan esztétikai értékét hangsúlyozzák.[48] (Nézzétek, balocskák, hiszen a klasszikusaitok, a kanonikus szerzőitek is "konzervatívok" kánonügyben.) Az illusztris névsorból kiderül, hogy az ellenfelet őszintén sima marxistaként gondolja el.[49]

Lawrence W. Levine The Opening of the American Mind (Az amerikai elme kinyílása) című új könyvében számos mutatványt közöl a már emlegetett téves felfogásokból és összezavarásokból. Az első fejezetben így ír: "New Criterion című folyóiratában Hilton Kramer kirohan a »populáris kultúra szemetének« az egyetemekre való beengedése ellen és kinyilatkoztatja, hogy »Hitünk szerint e küzdelemben civilizációnk forog kockán«. Míg Kramer lelki szemei előtt a populáris kultúra mocskában fetrengő professzorok képében sejlik fel a balvégzet, addig William Bennett, korábbi kultuszminiszter az ellenkező váddal illeti őket, hogy gyűlölik a hétköznapi amerikaiak »vulgáris« kultúráját: »Ha a középosztály szereti - lett légyen az konvencionális erkölcs, hazaszeretet, Ronald Reagan, vagy akár Rocky, light beer, kókuszdió vagy a Disneyworld -, az önmagában elég az eliteknek, hogy lenézzék.« Bennett szerint az egyetemeknek az amerikai nép ízlése és értékei elleni frontális támadása sokba került: »Többé nem világosak számunkra a mércék és az elvek, melyek alapján ítélhetünk... Ennek következtében egy kulturális összeomlás elszenvedői lettünk.«"[50]

A kontextus és a retorika egyenlő szereplőkként szcenírozza a két konzervatívot, miközben elkerüli állításaik kommentálását, vagy az állásfoglalást valamelyikük mellett. Ha nem kerülné el, meg kellene mondania, szerinte mi az igazság a kérdéses konkrét problémát - az amerikai egyetemi tanároknak az amerikai populáris kultúrához való tényleges viszonyát - illetően. Így azonban - hogy mindössze bevillantja a két fickót, amint egymásnak teljesen ellentmondóan nyilatkoznak elvileg ugyanarról a kérdésről - Levine azt sugallja, hogy fogalmuk sincs, miről beszélnek, hogyan lenne máskülönben lehetséges, hogy ennyire különböző dolgokat állítsanak egyugyanazon dologról. Hát úgy, hogy az egyiknek igaza van, a másik meg téved - vethetnénk ellen. Vagy talán különböző dolgokról beszélnek, dacára annak, hogy ugyanazt a szót használják. Esetleg a dolog ugyanaz, de minthogy igen bonyolult, különböző aspektusaikat tapasztalhatták csak meg. De ezek a megjegyzések túlságosan finomak az elemi ösztön számára: megképezni őket mint (hülye) ellenséget. Ha Levine hagyta volna magát belevinni a konkrét kérdés megválaszolásába, nem konstruálhatta volna meg őket így - ők (akik ilyen ellentmondásosan beszélnek) (egy nyilvánvaló ténykérdésről). Mindeközben ugyanolyan általánosításokat követ el, amilyeneket ők: ők a gyalázatos balosok tetteiről beszélnek, amelyek a barbárságba vezetnek (nem számít, hogy mik is pontosan e tettek, és milyen különbözőek is lehetnek ők, mindenképpen katasztrófába vezetnek), ugyanúgy beszél Levine róluk mint egyesült ők-ről, két egyformán hülye jobbos barom, amint összevissza beszél (nem számít, hogy mi az igazság a problémára adott válaszaikat - a professzoroknak a populáris kultúrával szembeni attitűdjét - illetően, illetve, hogy hogy mondhatnak erről ennyire különböző dolgokat).

A totalizálások mellett a viták egy másik alapvető nehézsége, hogy gyakran az egyes konkrét problémák kapcsán kifejtett nézetek megmenekülhetetlenül ambiguusak, "belsőleg dialogikusan osztottak"[51].

Nat Hentoff a PC problémájával kapcsolatban mesél egy tanulságos esetet. Egy a beszédkódokat megvitató, a Harvardon tartott diákgyűlés alkalmával "felállt egy fehér diák és azt mondta, hogy a kódok szükségesek, mert nélkülük a fekete diákok kiüldöztetnének a campusokról, s ezáltal megfosztatnának az oktatáshoz való egyenlő lehetőségeiktől. Erre felállt egy fekete diák és azt mondta, hogy a fehér diák kicsit túl magabiztos, amikor feltételezi, hogy ő rasszista beszéddel szembesülvén szépen összepakolná a könyveit és hazamenne. Ismerős neki az efféle beszéd, az volt egész életében, és sohasem érezte szükségét, hogy elfusson előle. Eddig is tudta kezelni a dolgot és eztán is tudni fogja. Aztán fehér diáktársára nézett és azt mondta, hogy lekezelő, ha valaki azt mondja, hogy a feketéket »meg kell védeni« a rasszista beszédtől. »Ez rasszistább és sértőbb - mondta -, mintha leniggereznének.«"[52]

Az affirmatív akció problémáját Marilyn French fogalmazza meg kitűnően és aforisztikus tömörséggel: "Amikor kirekesztettek, azért tették, mert fekete vagy; amikor beengednek, azért teszik, mert fekete vagy. Ez lenne a fejlődés?"[53] De többen (jobbára konzervatívok, ám távolról sem kizárólag) felhívták a figyelmet arra, hogy - mint D'Souza fogalmaz - a multikulturalizmus állandó "fajtudata" "a megosztás képlete, a balkanizációé, és végső soron a fajgyűlöleté"[54]. "Lehet, hogy vannak jó érvek az affirmatív akció mellett, de elő kellene velük állni." Így csupán annyi látszik, hogy képviselői szerint "az amerikai diszkrimináció elleni harc legjobb módja a diszkrimináció gyakorlása"[55]. Howe ugyancsak említi, hogy a multikulturalizmus, szándékával ellentétben, hajlamos a szegregáció megszilárdítására.[56] De Barbara Ehrenreich például büszkén vallja magát baloldalinak, ugyanakkor ő is arra figyelmeztet, hogy "nem leszünk képesek védeni a multikulturalizmust, ha nem támadjuk buta és ellenszenves vonását, a politikai korrektség jelenségét"[57].

Arról sincs természetesen szó, hogy senki ne ismerne el semmit az ellenfél érveiből. "Az irodalomtudománynak ez a mostani, a politika és a történelem felé vett fordulata - inti a "saját táborába tartozókat" Gates - a szövegek elemzését a politikum marionettszínházává változtatta, amelybe a való világból származó elkötelezettségeink minden szenvedélyét belevisszük."[58] A posztkoloniális kritika egyik legnagyobb tekintélye, Edward Said is egyértelműen állást foglal a kérdésben, kárhoztatván azokat, akik "nem képesek különbséget tenni jó írás és politikailag korrekt attitűd között, mintha egy ötödrangú pamflet és egy nagy regény többé-kevésbé ugyanolyan jelentőséggel bírna". A konzervatív totalizálás nem tud mit kezdeni az efféle kijelentésekkel: "az végső soron nem számít, ki mit írt, csak az, hogyan van megírva és hogyan van olvasva."[59] Vagy ki tudná megállapítani, melyik oldalról jön a következő retorika: "Egyetemi kritikusok írják az esszéket, irodalmi »olvasatokat«, ahol a rossz fiúk (tudod, a rasszisták, meg a patriarchálisok) pórul járnak, ahol az elnyomás erőit szubvertálja az irónia és az allegória határtalan hatalma, melyet semmiféle börtön be nem zárhat, s mi együtt sugárzunk a nehezen kivívott győzelemtől. Tisztelettel adózunk a marginalizáltnak és démonizáltnak, és úgy érezzük, mintha egy valóságos igazságtalanságot hoztunk volna helyre."[60] Vagy: "A marginalitást és otthontalanságot, véleményem szerint, nem glorifikálni kell; véget kell neki vetni, hogy több, és ne kevesebb, ember élvezhesse azokat a javakat, amelyek századokon át megtagadtattak azoktól, akik - faji, osztály- vagy nemi alapon - áldozatok voltak."[61]

A valamelyest megfontoltabb konzervatívok is elismerik, hogy "az ideológia számottevő szerepet játszik az irodalmi kánon alakulásában, ha már mindenáron ragaszkodni akarsz hozzá, hogy az esztétikai álláspont maga is ideológia"[62], de nem tartják inkorrektnek, ha standardjaik egyetemességében hisznek.

A radikálisok "standard kánon" elleni harcának tehát lényeges előfeltevése, hogy az valamely hatalmi elit konstrukciója és e pozícióját tovább örökítő intézménye. Harold Bloom ezzel szemben két alapvető stratégiát alkalmaz. Az egyik annak hangsúlyozása, hogy a nagy művekben foglaltaknak nincs közvetlen politikai relevanciája az olvasóra nézvést, az elmélyült olvasás - s ez könyvét végigkísérő, gyakran hangoztatott tézise -, semmilyen szempontból nem közösségi (politikai) esemény, nem szolgál semmi ilyen célt, mert alapvetően magányos aktivitás, amelyben elsősorban a múlandósággal és a halállal szembesülünk. "Közös sorsunk a kor, a betegség, a halál, a feledés. Közös reményünk, gyenge, de el nem múló, a túlélés valamilyen formája."[63]

A másik, hogy semmilyen intézmény nem képes akaratlagosan irányítani a kánon alakulását. Bloom állítása szerint nem hisz abban, hogy irodalomkritikusok vagy irodalomtörténészek - nem is beszélve a teoretikusokról - különösebben beleszólhatnának alapvető kánonképződési folyamatokba. Ezt az írók/erős költők elsősorban egymás között játsszák le. Formálisan két jellemzőt emel ki, amely kanonikussá tehet egy művet. Az egyik, hogy megnyilatkozik benne a "hatástól" vagy a "kontaminációtól" való "szorongás". A másik ama bizonyos eredetiség, amit "furcsaságnak/idegenszerűségnek" nevez. A Bloomot foglalkoztató problémák, bár igen erőteljesen pszichologizál, alapvetően mégiscsak retorikaiak és esztétikaiak.[64] Az egyetemes verseny, amelynek Bloom az irodalomtörténetet látja, végül is nem személyek, hanem szövegek között folyik. "A kánon [...] a túlélésért egymással küzdő szövegek közti választás, akár úgy értelmezed e választást, mint amelyet az uralkodó társadalmi csoportok hoznak meg, vagy az iskolai intézményrendszer, vagy a különböző irodalomkritikai hagyományok, vagy - ahogy én gondolom - megkésett szerzők, akik bizonyos elődök választottjainak érzik magukat."[65]

Nem így a mainstream irodalomkritika. Ők a kánont alapvetően reflektálatlan történelmi-ideológiai képződménynek tekintik, a kulturális intézmények, illetve birtoklóik által dominált terméknek. S ha éppen e minőségével kívánják legitimálni, az bosszantja a legjobban: tökéletes példánya ez a "Myth of the Given"-nek, mely szerint, ha valami így van, akkor így is van jól. Az intézmény mint a hatalom bebetonozásának eszköze elleni gyanút nem oszlatják el Bloom magányos olvasói. Herbert Lindenberger e tárgyban gyakran hivatkozott könyve[66] a kánonképződésről szóló tanulmányait egyszerűen az "Intézmények" fejezetcím alatt tárgyalja. Megfontolandó ráadásul - s nem igazán eldönthető - az a kérdés, melyre Katha Pollitt hívja fel a figyelmet: szerinte a vita elkeseredettségét az magyarázza, hogy "ma Amerikában a kánonvita alapját képező előfeltevés az, hogy csak a listára felvett könyveket olvassák, s ha nincs lista, semmilyen könyvet nem olvasnak. Egy szöveg egyetlen esélye, hogy szöveggyűjteménybe kerül - ezt mindkét oldal készpénznek veszi."[67]

Bloom utolsó szava a kérdésben: "Vég nélkül szépítgethetsz az esztétikai standardoknak etnocentrikus és nemi megfontolásokra cserélésével, társadalmi céljaid valóban nagyszerűek lehetnek. De csak erő képes hozzáférni az erőhöz, amint azt Nietzsche mindig is tanúsította."[68]

Némiképp ellentmondásosnak látszik, hogy az esztétikai erő megpillantásának képességét végül is kikben véli lokalizálhatni. A sötétség erői, az esztétikai értékre neheztelők ezentúl csak saját klónjaikat tenyésztik az egyetemeken. Bloom állítása szerint nem is hozzájuk kíván szólni könyvével, hanem a Közönséges Olvasóhoz, Aki Él, és aki még mindig képes "az olvasás szeretetéért olvasni"[69]. Illúziói persze nincsenek arról sem, hogy ez a Közönséges Olvasó olyan nagyon gyakori jelenség lett volna valaha is, vagy hogy e "tarthatatlan helyzet" megváltoztatása érdekében át kellene definiálni az irodalom fogalmát: "Nem az »irodalom« az, amelyet át kellene definiálni; ha nem ismered fel, amikor olvasod, akkor soha senki nem fog tudni neked segíteni abban, hogy jobban megismerjed vagy megszeressed. A »mindenki számára elérhető kultúra« posztmarxista idealisták találmánya a »válság« megoldására, de hogy lehetne az Elveszett paradicsom vagy a Faust II valaha is mindenki számára elérhető? A legerősebb költészet túlságosan nagy szellemi és képzelőerőt igényel ahhoz, hogy bármely osztály, nem, faj[70] vagy etnikai származás egy viszonylag kisszámú rétegénél többen olvassák teljes mélységében."[71] De vajon hol voltak és lesznek találhatók ezek a kevesek, ha nem az egyetemek környékén?

A kánon-vita jónéhány résztvevője - a "standard kánon" kritikusa és védelmezője egyaránt - gyakran megfeledkezni látszik arról, hogy az ember sohasem változatlan formában, esszenciális ideologémák formájában abszorbeálja a műveket, és hogy minden értelmezendőhöz lehetséges kritikai viszonyulás. A kánon műveinek ideológiák közvetítőiként, és az értelmezésnek közvet(ítet)len viszonyként való elgondolása a helyzet durva leegyszerűsítése. Ennek alapján a Kommunista kiáltvány olvasója automatikusan kommunistává, vagy a Mein Kampf olvasója automatikusan nácivá válna. Másfelől a kánon jelentős részének liberációs teljesítménye jóval magasabb, mint amilyet az efféle együgyű ideológiai purizmus valaha is képes lesz produkálni.

John Searle is megfogalmaz hasonló belátásokat. Igencsak csodálkozik, hogy "a nyugati kánon" művei "elnyomnak" bárkit is, minthogy ő úgy emlékszik, hogy ezek nagy részét felszabadító, kritikai és az elnyomás különféle formáit leleplező művekként olvasta. Másrészt - Michael Oakeshott "információ/ítélet" fogalompárját felhasználva - felhívja a figyelmet arra, hogy az oktatás nem pusztán "egy meghatározott tudáskorpusz elsajátítása, a megfelelő attitűdökkel egyetemben". Az "ítélet", bár közege mindig az "információ", sohasem vonható ki abból mint explicit állítások összessége, következésképp nem olyan könnyen uralható, másrészt sokkal inkább "intellektuális know-how", semmint hitek, meggyőződések, attitűdök rendszere. Searle szerint "»a hagyomány« semmiképpen sem egységes jelenség, s ha megfelelően tanítják, akkor képessé kell tennie a diákokat a kritikai attitűdre, éppen a tanított művek intellektuális függetlensége és egymásnak ellentmondó volta miatt."[72]

Ugyanezt az érvet hozza "a gyarmatosított reprezentálója", Edward Said is, utalva arra, hogy különböző elnyomott kultúrák sokat köszönhetnek az elvileg az elnyomó kultúra kánonjához tartozó művek felszabadító erejének, s számos ilyen szellemi mozgalom egyáltalán nem úgy próbált fellépni, hogy "tagadta az általánosan uralkodó kultúra emberiesség- vagy egyetemesség-igényét, hanem hogy azért támadta e kultúra képviselőit, mert nem voltak képesek megfelelni saját kinyilatkoztatott standardjaiknak, mert ezeket nem terjesztették ki mindenkire, csak az emberiség egy szűk csoportjára."[73]

"Micsoda ostobaság az az érv - sóhajt fel Ms Pollitt -, mely szerint Csehov semmit sem mondhat egy fekete nőnek, vagy éppenséggel nekem, csupán mert orosz, rég halott és férfi."[74] "És a trükk az, hogy sosem említik: ilyen körülmények között az egyik könyv éppen olyan jó, vagy rossz, mint a másik. Mert - mint azt a vitázók saját olvasói tapasztalataikból tudják, de persze sohasem ismerik el, hisz az mindkét oldal ellen egyformán szólna - a könyvek nem tabletták, amelyek, helyesen adagolva, meggyógyítanak. A könyvek nem ilyen egyszerűen formálják a jellemet, ha egyáltalán csinálnak ilyesfélét..."[75]

Harold Bloom a szokásos stílusában - nem furcsa, hogy az első számú közellenségre épp azt a jelzőt aggatta, amellyel leginkább és vitathatatlanul jellemezhető az ő stílusa? - csatlakozik e nézethez. "Rossz könyveket recenzálni, mint Auden egyszer megjegyezte, nem tesz jót a jellemnek. [... A]z új komisszárok pedig azt mondják nekünk, jó könyveket olvasni nem tesz jót a jellemnek, ami valószínűleg így is van. A legeslegjobb írók - mondjuk Homérosz, Dante, Shakespeare, Tolsztoj - olvasása nem tesz bennünket jobb polgárokká. A művészet teljesen haszontalan, a fenséges Oscar Wilde szerint, akinek mindenben igaza volt. Azt is mondta egyébként, hogy minden rossz költészet őszinte."[76]

De persze itt a baloldalnak számolni kell azzal a problémával is, hogy esetleg, Dinesh D'Souza egyszerű szavával, "a nemnyugati klasszikusok, nyersen fogalmazva, politikailag inkorrektek."[77] Fishnek ugyanez az egyik fő problémája: nemes éthosza "a különbség politikájának" (Charles Taylor), az "erős multikulturalistáknak", az igazi liberálisoknak, hogy nem csupán tolerálják, de segítik és támogatják a mindig többé-kevésbé veszélyeztetett kisebbségi kultúrákat, de mi van, ha az elnyomott kisebbségi kultúra lényegileg illiberális, s ha nem lenne veszélyeztetett, abban a pillanatban ő veszélyeztetne minden más kultúrát?

Mint arra Howe felhívja a figyelmet, minden nevelés szükségképpen "ráerőszakol" bizonyos értékeket a társadalom tagjaira: az, hogy a gyerekeket megtanítják írni-olvasni, előfeltételezi, hogy e képesség megszerzése érték - ám ebben a szélsőséges formájában ez nem túl érdekes probléma.[78] Pedig a kánon "védelmének" egyik leghatékonyabb módja annak megmutatása lenne - egy kis Gadamer ráférne a diszkurzusra -, hogy a kultúra szerves részét képező illetve azt többek között konstituáló szövegkorpusz révén közvetített hagyománnyal nem is annyira mi rendelkezünk, mint az velünk. Gates szerint - aki egyébként egy jól ismert, bevallottan kanonizáló szándékú afroamerikai irodalmi antológia egyik szerkesztője - a kánon végül is egyszerűen csak kultúránk alapvető közhelyeinek gyűjteménye, melyek meghatározzák gondolkodásunkat. Bloom határozottabban fogalmaz. "Kánon nélkül nem tudunk gondolkodni."[79] Berubé szerint a "kánonrevízió [óhatatlanul] egyszerre reformista és konzervatív"[80], minthogy egyfelől formatív kulturális örökség, másfelől a változás lenyomata.

Valóban úgy tűnik, csak a "hibriditás politikája" (Homi K. Bhabha, a posztkolonialista elmélet és kritika egyik legbefolyásosabb szerzőjének fogalma) az egyedül értelmes. A kánon eurocentrikus fogalom, és az, aki szigorúan afrocentrikus kánont akar létrehozni, automatikusan eurocentrikus logikákat alkalmaz. D'Souza - aki Bhabha nagy ellensége, s eredetileg is honfitársak (mindkettő indiai származású) - joggal állapítja meg: "Gúnyolódhatnak a »nyugati hegemónián«, de akarva-akaratlanul is csak a nyugati értékrendszer nyelvezetén képesek ezt tenni."[81]

Azt is látnunk kell azonban, hogy az univerzalitás a reflektálatlan unikulturalitás téveszméje. Egy egyetemista így szólalt fel a stanfordi curriculum-vita alkalmából: "Amennyiben a nyugati intellektuális hagyománynak[82] van egységes témája, akkor az az, hogy az olyan esetleges jegyek, mint a faj, lényegtelenek. Az ember gondolkodása, nem pedig akcidentális léte, ami értékének igazi mércéje. Platón például elutasított minden, a gazdagságra vagy a születésre alapozódó arisztokratizmust, mert csak az intellektus számít. Nem pedig az, hogy az ember fehér vagy fekete, férfi vagy nő, hanem hogy ember - ez az a nagyszerű eszme, amely az emberjogi mozgalmak erkölcsi hitelét adja; ez az a nagyszerű eszme, amely az amerikai demokrácia intellektuális legitimitását adja."[83]

Kimball: "Amikor [Peter B. Erikson professzor] egy fekete nő írását olvassa, úgymond, »nem valamiféle transzcendens emberi kapcsolatba lépek, hanem inkább még tudatosabbá válik számomra fehér és férfi mivoltom, melyek meghatározzák létemet«. Másszóval pontosan ama minőségét utasítja el, amely oly értékessé teszi az irodalmat: ama képességét, hogy időbeli, földrajzi, társadalmi rendszerek és vallási hitek emelte korlátokat áthágva szól hozzánk - hogy a mostanság annyit emlegetett nemi, osztály-, faji és etnikai eredet korlátait ne is említsük. A »transzcendens«, akárcsak az »univerzalisztikus«, csúnya szó a politikailag korrekt multikulturalista számára, mivel, komolyan véve, azt sugallja, hogy azok a minőségek, amelyek bennünket mint emberi lényeket egyesítenek, fontosabbak, mint azok az esetlegességek, amelyek bennünket mint társadalmi és politikai cselekvőket elválasztanak."[84]

Ezt a gondolkodási sémát Charles Taylor "az egyenlő méltóság politikájának" nevezi, és "a különbség politikájával" kívánja helyettesíteni. Stanley Fish a fenti két idézetben előforduló argumentációt mint jellegzetesen "butik-multikulturalistát" azonosítja; azt a hitet, hogy bár vannak a különböző kultúrák képviselői között felszínes különbségek, ezek nem annyira lényegesek, mint az, hogy végül is mindannyian emberek vagyunk, s mint ilyenek a legfontosabb dolgokban hasonlóak. Ezt filozófiailag tarthatatlannak véli és számos gyakorlati példán bizonyítja, hogy a butik-multikulturalista egyszerűen nem veszi komolyan a másik kultúra másságát. Nézete szerint azonban a taylori "különbség politikája" is végeredményben mindig "butik-multikulturalistának" bizonyul. Fish szerint a "megoldás" az, hogy nem szabad általános megoldóképletekben hinni, univerzális elveket lefektetni próbálni, mert, éppen a legkritikusabb pontokon, elméletileg inkonzisztensek és gyakorlatilag működésléptelenek - s bele kell törődnünk, hogy mindig lokális érvényű és ad hoc konfliktuskerülésre vagyunk utalva.[85]

Mint az többször felvetődött már, az egész kulturális baloldal történeti-szociológiai eredetét a hatvanas évek nagy baloldali fénykorára vezetik vissza. Eszerint - s e nézetet főként konzervatívok hangoztatják - a hatvanas évek nagy generációja, a boomerek a hetvenes évektől kezdődően szépen lassan elkezdek beilleszkedni, s a nagy intézményellenességből az lett, hogy mára gyakorlatilag ők uralják az intézményrendszer nagy részét. S ha nem váltak cinikussá, akkor ez bizonyos feszültséget kell hogy jelentsen. Sokak szerint az egész kulturális baloldalt ily módon a bűntudat uralja. Azokká váltak, akik ellen lázadtak, és az efféle emancipatorikus mozgalmak és elméletek formájában kompenzálnak.

Az "érintettek" közül sokan - újabban például Lawrence Levine - élesen tiltakoznak e narratíva bármely változata vagy részlete ellen, mások hasonlókat pedzegetnek. Terry Eagleton szerint például "[a] posztstrukturalizmus egyebek mellett a bukott '68-as felkelés utáni elméleti másnaposság - annak egy módja, hogy a forradalmat melegen tartsák a nyelv szintjén, elegyítvén ama pillanat euforikus szabadságvágyát az ezt követő időszak sztoikus melankóliájával."[86]

A balos bűntudatra apelláló érv persze menthetetlenül ugyanolyan, mint az összes pszichologizáló érvelés: egyfelől a legritkábban arat sikert az ellentábor elkötelezett híveinek körében, másfelől a reprezentatív nyilvánosság terében monologikusnak tűnik, hiszen akár szimpla agyrém, akár "igaz", s mint ilyet elemi módon hárítja "vádlott", gyakran megfosztja a vitázó feleket attól lehetőségtől, hogy viszonylag egyszerű referenciaviszonyokkal dolgozzanak ("metanyelv"--"tárgynyelv", semmi önreferencia, itt minden szubjektum objektivitásra törekedjék, legyen olyan kedves, különben...), attól a gyengéjüktől, hogy szeretik eljátszani, hogy problémátlanul azonos diszkurzív térben vannak a dialóguspartnerekkel. A shrinkem pamlagján beismerem azt is, amit nem követtem el, de nem kívánhatod, hogy ország-világ előtt beismerjem, hogy feladtam legszebb elveimet és most egyfolytában csak kompenzálok.[87] Az azonban szembeszökő, hogy a baloldali diszkurzusokat a hetvenes évek elejéig uraló osztályszempont úgyszólván meghalt. Most is a kisemmizettek, az elnyomottak, kurrens szóhasználattal a szótlanok, a képviseletlenek érdekeiért küzd az önjelölt értelmiségi liberátor, de egyre kevesebb szó esik a "dolgozók kizsákmányolásáról", az állami adóbevételek disztribúciójának osztályszempontú kritikájáról és hasonlókról.[88] Sok tekintetben a multikulturalizmus, radikalizmus, "baloldaliság" mára éppen nem a szubverzió, hanem a középszer a priorijává vált: többé nem valamiféle radikális humanizmus, "hanem egyszerű (vagy ha így jobban tetszik: bonyolult) karrierizmus"[89]. "Tapasztalataim - írja Richard Bernstein - arra engednek következtetni, hogy amennyiben ez a kultúra érdekelt a multikulturalizmusban, az nem annyira azért van, hogy többet tanuljak más kultúrákról, mint inkább értem magamért, hogy ünnepelhessem magam, és hogy te is ünnepelhess engem, s hogy egyúttal támogathasd a követeléseimet: több tiszteletet, több munkalehetőséget, több alapítványi támogatást, több pénzt, több programot, több könyvet, több díjat, több hozzám hasonló embert a magas helyeken."[90] Könnyen lehet, hogy az "uralkodó osztály" vagy akár - posztindusztriális terminológiában és posztmodern kondícióban - a "döntéshozók elitje" azért nem vethető hagyományos baloldali módon generálkritika alá, mert "az értelmiség útja az osztályhatalomhoz", a "tenured (radical)"[91] humánértelmiségé is, végbement. Fokozatok és korlátok nyilván vannak; a trópusi esőerdőkért vagy a gazdagok és szegények közötti egyre növekvő különbségek (mely ma csaknem minden gazdaságilag fejlett országot jellemző tendencia) csökkentéséért valószínűleg keveset tehetnek. Ám a ma iskolájának meghatározása és vele a jövő generációinak képzése - ugyan beláthatatlan és lemérhetetlen, de abban alighanem megegyezhetünk: - nagy hatalom. De persze az egyetem hatalma ennél jóval szerteágazóbb és kiterjedtebb.

Az intézményesüléssel kapcsolatos ambivalenciákat teszi világossá Gates, amikor azt írja: "Cynthia Ozick egyszer szigorúan megdorgálta a feministákat, figyelmeztetvén, hogy a stratégiák intézményekké válnak. De hát ez valójában nem csupán egy másik formája annak a figyelmeztetésnek, hogy stratégiáik, Uram bocsá', sikeresek lehetnek? Itt a kulturális baloldal azon képviselőinek aggályaival szembesülünk, akik a, nos igen, a siker ára miatt aggódnak. »Ki kooptál kit?« - ez lehetne a szlogenjük. Számukra a kánon puszta fogalma hierarchikus, patriarchális és egyébként is gyanús politikailag. [...] Ám a történelem és intézményei nem csupán olyasvalamik, amiket tanulmányozunk, hanem olyasvalamik is, amelyeket élünk és amelyek által élünk."[92]

Az világos, hogy a radikálisok célkitűzései nem "a többség zsarnokságát" szolgálják. Az internet szövegtengerének és a hipertextusnak a kultúrára gyakorolt hatásait boncolgató Richard A. Lanham érdekes párhuzamot von a net és az egyetem között. Szerinte a digitális szöveg azért szubverzív, mert dinamikus. Ha egy szöveget számos módon olvashatunk, ha "átírhatjuk" a szerző konklúzióit, illetve hozzátehetjük a magunkét, akkor minden igazság folyamatos újramegfontolásnak van kitéve. Lanham szerint így kellene ennek lennie az egyetemeken is.[93] Egy recenzense azonban felhívja rá a figyelmet, hogy az alaptananyagról szóló elhíresült stanfordi vita kapcsán "William Bennett például azért talált széleskörű támogatásra, mert az egyetemek hitele nagymértékben függ attól a hittől, hogy a curriculumoknak jól felépítetteknek és rendszerezetteknek kell lenniük. Bennett úgy érvelt, hogy a Stanford curriculuma nem koherens. A nagyközönség pedig meghallgatta és elhitte."[94] A nagyközönség az egyetemektől ugyanis általában nem szubverziót akar, nem intézményesen garantált instabilitást, az igazságok állandó újraírását, hanem organizált, kész, elsajátítható, hatékony, pénzre váltható tudást.


Fixáció és fluktuáció háborúja, amint megmondatott[95]

  

A klasszifikáció fáján terem a bűn almája.

Edmund Leach[96]


Hűség a névhez, hűség a Barthes-hoz.

Hűség a szöveghez, a kurvához.

"Right or wrong: my Party" - mondotta volt Lukács György, amikor a hatvanas években ismét beléphetett a Pártba, vagy, ahogy Eörsi István fogalmazott, a "Párt lépett be Lukács elvtársba", minthogy ez utóbbi sziklaszilárdan állott volna egyhelyben és önmagával identikusan, s a Párt volt az, amelyik lépett egyáltalán valamerre illetőleg valamibe. Akárhogyan is, a hűség szép példája ez, az imaginárius fixáció egy tökéletes esete - a szimbolikusban. Jó vagy rossz: én pártom, nem számít, hogy a Pártom közben esetleg halkan belelép mondjuk a fasizmusba, én hűséges vagyok.

De mihez? Hűség a névhez...[97]

Camille Paglia esete is nagyon szép. Miközben az őrületbe viszi a legtöbb mainstream feministát az olyan kijelentéseivel, hogy a "szexuális zaklatás guzmis dolog, ahol mindig kettőn áll a vásár"[98], hogy akceptálni kellene a nők megerőszakolás-fantáziáikban lelt élvezetét, hogy a szíve mélyén tényleg minden nő az, bizony, s mindannyiuk között ő maga a legprominensebb - mindeközben az egyik legfontosabb számára annak állandó hangoztatása, hogy ő a leghűségesebb harcosa a hatvannyolcas eszméknek, amit gyalázatos módon úgyszólván mindenki elhagyott. The faithful bitch.

A szerző körüli mizériákról szóló csevelyt két klasszikus szöveg határozza meg: "A szerző halála" és a "Mi a szerző?". Ezen írások - elnézést a kifejezésért - szerzői sokmindenben hasonlítanak egymásra. Például abban, hogy nagyon különböznek egymástól. Aztán abban is, hogy mindketten buzik.

Ez persze egy olyan megfogalmazás, amelyet egyikük "individualizáció" néven emleget és nagyon csúnyákat gondol róla. Azt gondolja, ez az az aktus, amikor a szubjektumot valakivé akarják változtatni, meghatározni, identitását rögzíteni, hogy a diszkurzus számára könnyen kezelhetővé váljon. De minden liberátorok legádázabbja persze ellenáll: "Ne kérdezd, hogy ki vagyok és ne kérd, hogy ugyanaz maradjak: hagyd ezt meg hivatalnokainknak és rendőrségünknek, lássák csak, a papírjaink rendben vannak."[99] "A feladat ma talán nem is az, hogy kiderítsük, mik vagyunk, hanem hogy visszautasítsuk, amik vagyunk."[100] És így tovább.

És tulajdonképpen nem is az a lényeg, hogy buzik, hanem hogy a homoszexuális praxis a promiszkuitáson alapul.

Nyilvánvaló, hogy a szerzőség körüli viták végső soron az "individuum autonómiájának", illetőleg a szubjektum lényegi interszubjektivitásának és nyelvbenvalóságának kérdésére mennek vissza. Bizonyos szempontból a rögzített-én-elvű, karteziánus individuum középponti problémája a hűség - "egy" igazsághoz, "egy" módszerhez, "egy" istenhez, "egy" hazához, "egy" családhoz, "egy" hagyományhoz, "egy" szöveghez, "egy" szerzőhöz, "egy" jelentéshez, "egy" nőhöz/férfihoz - egy imaginárius (u)toposzhoz. Az interszubjektivitás és a "szimbolikus"[101] szüntelenül mozgó és változó toposzaként elgondolt szubjektum pedig promiszkuus[102] fikciók szereplője. Amazt meghatározóan a paranoid, emezt a szkizoid jelölés jellemzi. A szkizoid szignifikációban úgyszólván minden jelölő megtehető egy jelölt deszignálására, de ennek nincs különösebb szignifikanciája, mert gyenge az az instancia - a "moi" (Lacan) -, amely a szimbolikus állandó eltolódásban levő terét félelmetesként, a jelölés szüntelen szubsztitutív játékát veszélyként élné meg. Bizonyos értelemben a jelölésnek a paranoid szignifikációban van nagyobb jelentősége, dacára annak, hogy elsősorban az "imaginárius szenvedély"[103] rabságában él, ahol a fixáció elsődlegessége következtében egyetlen jelölő úgyszólván bármely jelöltet jelölhet.[104] Természetesen mindkettő beleveti magát a dominancia/szubmisszió egyetemes játékába, de a paranoid mindig fő mirage-a, az én mint egésztárgy közvetítésével, a szkizoid pedig részlettárgyak anonim kommunikációja révén.[105] A kérdés tehát nem az, hogy a szerző neve, a foucault-i hármas "köztes énje" minek a jelölője vagy jelöltje, hanem hogy a megmenekülhetetlen szimbolikus perpetuált szintaxisában, vagy pedig az imaginárius (delíriumban: a reális) id-entikus referenciák birodalmában véljük mindegyre elveszíteni vagy megtalálni.

"A szerző megismétli a kulturális szubjektum problémáit, aki úgy érzi, saját írói tevékenységének éppúgy ura, mint alávetettje."[106] A játékba való beleveszés, amely nem annyira áldozat, mint örömelvű önfeladás, ugyanakkor ádáz árfolyamharc a szubjektumtőzsdén.

Martin Scorsese After Hours (1986) című filmjében az egyik női szereplő meséli, hogy amikor először szeretkezett a férjével, az az orgazmus pillanatában azt kiabálta: "Dorothy!" (Ez természetesen nem a felesége neve.) Később kiderült, nem is képes másképp elélvezni, csak ha azt kiabálja: "Dorothy!"

1993-ban Camille Paglia nem tudott ellenállni a Spy magazin felkérésének, és elvállata az olvasói magánügyek tanácsadói rovatát. Az egyik levél így szólt: "Kedves Camille. A múltkor szeretkeztem egy gyönyörű feminista piédzsdissel. Amikor a tetőpontra értünk, az Ön nevét említettem, mire partnerem minden izma azon nyomban görcsbe rándult. Ez volt életem legnagyobb orgazmusa."[107]

Hozzátok már hűtlenek lettek a szavak?

"Valahányszor elméleti munkát próbáltam csinálni, azt mindig saját tapasztalataim alapján tettem - mindig azon folyamatokkal összefüggésben, melyeket magam körül történni láttam. Mivel úgy véltem, felismertem, hogy valami elromlott, csikorog, rosszul megy azokban a dolgokban, amiket látok, azokban az intézményekben, amelyekkel dolgom van, másokkal való kapcsolataimban - valójában ezért vállalkoztam egy meghatározott munkára, egy önéletrajz részleteire."[108] Nos, aki egy kicsit is beleolvasott Foucault műveibe, az első pillanatra meghökkentőnek találhatja ezt a kijelentést, hiszen Foucault-nál úgyszólván sehol nem bukkanhat személyes jellegű kitételekre. Ugyanaz ez a szerző, akiről Charles Taylor nem véletlenül mondja, hogy radikálisan "félrelöki az ágostoni bensőségesség egész tradícióját"[109]? Hogyan gondolhatja Foucault azt, hogy művei egy önéletrajz részletei?

Foucault számára mindig is közhelyszámba ment, hogy a szexuális viszonyok mennyire hatalomorientáltak, illetve hogy a hatalmi viszonyok mennyire szexusorientáltak. A hatalmi viszonyok megszállott kutatásában azonban jól kitapintható nézőpont- és stratégia-ingadozások figyelhetők meg minden munkájában, sőt, az egész életművet tekintve egy tendenciózus eltolódásnak is tanúi lehetünk. Az említett ingadozás két szélső pólusát röviden a következőképp jellemezhetnénk:

1. a hatalom mint a társadalmi rossz forrása, melynek mindenkori konstellációi leleplezendők, kritizálandók, intézményrendszereinek kialakulása és normatív technikáinak története feltérképezendő és átláthatóvá teendő. Az a szélsőséges liberációs retorika, amely ezen szempont dominanciájakor mutatkozik meg, beilleszthető egy baloldali-humanista hagyományba, még akkor is, ha Foucault talán még durvábban beszél a humanista tradícióról, mint Heidegger és Althusser összeszorozva.

2. a hatalom mint a társadalmi viszonyok működésének alapmódusza, dinamikájának energiaforrása, elkerülhetetlen funkcionálási módja - s mint ilyen, értéksemleges fogalom. Ez explicit antihumanizmust is jelent, az újkori individualizmus elleni támadást, még akkor is, ha a hatalom egyik eminens termékének az individuumot tekinti, szétzilálásának instanciáit pedig történelmi munkái főszereplőiben lokalizálja: a nem-normálisban, a kirekesztettben, az olyan hatalomnélküli csoportokban, amelyek a hatalom individualizáló hatásának a leginkább ellenállnak.

Mindkét esetben megfigyelhető azonban az az ambivalencia, amely magában foglalja a vad megszabadulásvágyat és az izgatott, abszolút involvált entuziazmust. Ezen ambivalencia következtében Foucault számára a szabadság a mindentől mentes, szétoldódott szubjektivitás sivárságát jelentheti csak, a szubjektumnak az elkerülhetetlen hatalmi viszonyokban való vágyott szétoldódása pedig a leggazdagabb "határtapasztalatokat"[110].

A posztstrukturalista Barthes szövegolvasásról szóló szövegeit mindent átható szexuális metaforarendszer szervezi. A legfontosabb jelölő a perverzió[111] általános fogalma, de Barthes nem mulasztja el a textuális öröm, illetve - és főként - gyönyör metaforáiként felsorakoztatni a szexuális öröm/gyönyör konkrét (per)verzióit, a fetisizmustól a szadomazochizmuson át a voyeurizmusig. A szövegértelmezés játékában a szubjektum "egyidejűleg és önellentmondólag lesz részese az egész kultúra mély hedonizmusának [...], s e kultúra lerombolásának: élvezi saját énjének konzisztenciáját (ebből fakad az öröme [plaisir]), és önnön vesztét keresi (ebből fakad a gyönyöre [jouissance]). Az ilyen alany kétszeresen hasadt, kétszeresen perverz."[112] Az örökös "ressentiment" (Nietzsche) érzületét elsöpri a szöveg örömének/gyönyörének konfliktusmentesen botrányos, "aszociális" és semleges folyamata[113], mely túl van jón és rosszon: "nem mehetek bele normatív állításokkal való játszadozásba: ez túlságosan is ilyen, ez nem eléggé olyan [...]". Az örömre/gyönyörre irányuló akarat meghiúsítja a minőségjelzők erőszakos uralmát, "melyek a nyelvben azokat a kiskapukat jelentik, ahol az ideologikus és az imaginárius szabadon beáramolhat."[114]

Foucault amerikai életrajzírójának, James Millernek gondos leírásai a San Francisco-i Bay Area-ról (Foucault életének színhelye hosszú időn át) nem érdektelenek e szexualizált textuális metaforák szempontjából. Miller a (gay) szadomazochisztikus (S/M) toposzokra koncentrál, mert Foucault ezeknek volt a megszállottja.

1. szerződéses jelleg. Sokak leírása szerint a világ legnagyobb homoszexuális populációjának kultúrája a világ egyik legdemokratikusabb és legfinomabban kidolgozott kultúrája. Egy S/M szcéna, szemben a kívülállók elképzeléseivel, egyáltalán nem kegyetlen fasiszták élesben gyakorolt egymást-kínzása. A legelső szabály, hogy minden résztvevő egyetért abban, mit fognak csinálni. A második szabály, hogy ha bármelyik résztvevő álljt mond, akkor megállnak.

2. játék jelleg. A bármely ponton való megállás éppen azért lehetséges, mert a játék nem tartalmazza azokat a szublimációs és egomegóvó műveleteket, amelyek a hétköznapi élet rendkívül bonyolult, kevert játszmáiban a felismerhetetlenségig torzítják a "vágygép"-rendszerek[115] működését, így az azokban létrejövő elköteleződési viszonyokat. A bemutatás, amit Gadamer is hangsúlyoz játékelméletében, az S/M teoretikusai számára is meghatározó jelentőségű: szinte mindegyikük alapvetőnek tartja teatralitásuk hangsúlyozását, az "emberi" kegyetlenség és "embertelen" megkínzatás, a totális omnipotencia és totális megsemmisülés, uralás és megalázás szcénáira centrált dramaturgia színrevitelének lényegi szimulakricitását.

3. hatalmi jelleg. Az S/M szcénák szerepei abszolút binárisak: dominánsra és szubmisszívre oszthatóak egyértelműen, még akkor is, ha a különféle szerepek hihetetlen változatosságát produkálják.

4. dezindividuáló jelleg. A leírások szerint az egyes embereknek gyakran vannak ugyan viszonylag standard preferenciái azzal kapcsolatban, hogy elsősorban domináns vagy szubmisszív szerepeket játszanak, de úgyszólván nem létezik olyan, aki ne lenne fogékony mindkét pozíció élvezeteire. Az S/M szubjektuma, mint a dosztojevszkiji polifónia hangjai, dialogikusan osztott. Egón épülő individualitása - hogy úgy mondjam: mint homokember a sivatagban - teljesen szétszóródik, de élvezetének forrása vagy a játékban való feloldódásának intenzitása annak köszönhető, hogy a komplementer szerepet ismeri.

5. deszexualizáló jelleg. A leírások szerint az S/M szcénákban résztvevő inkább abban érdekelt, hogy élvezzen, nem pedig hogy elélvezzen. The meaning is always yet to come. A moralitás teremtette ambivalenciák dekonstruálódnak, s a szubjektum újra azzá válik, amiként kezdte: "polimorf perverzzé"[116], senkivé, aki számára felfüggesztődik minden klasszifikáció, az én és a nem-én minden distinkciói. A cél, mondja Foucault, nem a "szexuális vágyak" "felszabadítása", hanem "egy olyan általános élvezetgazdaság, amely nem a szexuális normákon alapul"[117].

A vágygépek korlátlan és anonim összekapcsolása már Deleuze és Guattari Anti-Ödipuszában is az egyik leglényegesebb vágykép volt - szemben az egocentrált aktivitás kapcsoltáru-kereskedelmével, népszerű nevén morállal. "A szöveg öröme nincs tekintettel semmiféle ideológiára. Mindazonáltal: ez az arcátlanság nem liberalizmusból fakad, hanem perverzióból: a szöveg, az olvasása meghasadt. Az a morális egység van áthágva, széttörve, melyet a társadalom minden emberi produktumtól megkövetel."[118] A "deszexualizálódás", mely jelen esetben azonos a pánerotizmussal, Barthes-nál éppily világosan megjelenik: "a perverzióban (amely a textuális öröm szabályozója) nincsenek »erogén zónák«"[119]

Az újkori racionalizmus a nyelv klasszifikáló, kategorikus, formalizáló, definitív, azonosító, fixációs, paranoid tendenciáinak felerősítése.[120] Az irodalomnak az a felfogása, helyesebben: az a szövegolvasási eszmény, amely Foucault-ra és Barthes-ra és az általuk nagymértékben meghatározott diszkurzusokra jellemző, egy a fenti tendenciával ellentétes, szubverzív erőként gondolja el a textuális örömet, az örömelvű olvasást a valóságelv sémáival szemben.[121] A "valóságelv sémái" persze az ismeretkritika e radikálisainál azzal azonos, amit Lacan "szimbolikus rend"-nek nevez, vagyis nem a magánvalóság hűséges (vagy akármilyen) reprezentációja, hanem szignifikációs konstrukció.

"Úgy gondolom - mondja Foucault -, politikailag igen fontos, hogy a szexualitás képes úgy működni, mint a fürdőkben. Olyan férfiakkal találkozol ott, akik olyanok számodra, mint nekik te: semmi más, mint egy test, testek, amelyekkel az élvezet kombinációi és termelése lehetséges. Megszűnsz saját arcod, saját múltad, saját identitásod bebörtönzöttje lenni."[122]

Roland Barthes a szerzői autoritás elleni szövegeiben ugyanúgy szcenírozza az írás eseményterét, amilyennek Foucault leírja a friscói fürdőét: a szubjektum feloldódásaként, a játékba való teljes beleveszéseként, anonim ágensek szaturnáliájaként, identitás-nélküli részlettárgyak tagolatlan interkurzusaként, személynélküli szerepek közvetlen, "örömelvű" színrelépéseként.[123] A szöveg "sokdimenziós tér, amelyben sokféle írás verseng és fonódik össze, s ezek közül egyik sem eredeti: a szöveg idézetek szövedéke, amelyek a kultúra ezernyi forrásából rajzanak elő"[124]. De "ahol e sokféleség egybegyűlik [...], az olvasó [...], ez a rendeltetési hely azonban maga sem személyes: az olvasónak nincs történelme, életrajza vagy lelki alkata"[125] satöbbi. A szerző sokkal inkább egy hely, mint az eredet individuumának jelenvalóléte. "A nyelv beszél, nem a szerző."[126] Az "örömolvasás" a kulturális sémák teremtette otthonosság kényelmes apollóni élvezete és az integer én önélvezete (mely persze túl van az "imagináriuson"[127]), a "gyönyörolvasás" pedig áthágja a szabályokat, túl van jón-rosszon, aszociális; elalélás, önelveszés, beleomlás a jelentésképződés dionüsziájába. De a textuális és a szexuális állandó metaforikus kapcsolata Barthes-nál nem csupán abban rejlik, hogy az "imaginárius", szimplán "olvasói" (lisible) olvasás verzióját mindig más olvasásmódokkal, (mindig szexuális értelmükben vett) perverziókkal szembesíti, hanem abban is, hogy a szövegfogalom mindig a (személynélküli, nem "egésztárgyként" értett) test metaforikájában oldódik fel. Az író az anyanyelvével: "az anyja testével játszik"[128]; másutt azt írja, be kéne gyűjteni "minden olyan szöveget, amellyel megtörtént, hogy örömet szerzett valakinek [...], és közszemlére tennénk ezeket a szövegkorpuszokat (corpus: ez a helyes kifejezés), kicsit úgy, ahogy a pszichoanalízis mutatta meg az ember erotikus testét"[129]. De textus és szexus interdependenciája nem csupán a metaforika szintjén jelenik meg, hanem konkrét kauzális összefüggések formájában, vagy éppen a szignifikáció játékénak folyamatosan felbukkanó effektusaként is, amikor például Barthes "az elbeszélő formák, a családi szerkezetek és a meztelenség tilalmainak szoros összefüggésé"[130]-ről beszél, vagy arról, hogy össze nem illő kódok sade-i kombinatorikával kapcsolódnak egymáshoz, "pornografikus üzenetek simulnak bele oly tiszta mondatokba, melyeket nyelvtani példamondatoknak is tarthatnánk"[131].

Foucault-t mindenesetre el kellett hogy gondolkoztassa "határtapasztalatai" színházának logikai binaritása éppúgy, mint élvezettermelő hatalmának homogenitása. Tehát akár veled van az erő, akár elszenvedője vagy, akár uralkodó, akár elnyomott, az jó neked. De hol van a helye ebben a sémában a liberátornak, a felvilágosítónak, az emancipátornak, a menekülőművésznek, a szabadság kérlelhetetlen lovagjának, a hatalmi viszonyok éleselméjű kritikusának?

És Barthes-nak ugyanúgy meg kell küzdenie azzal az alapkérdéssel, hogy az öröm/gyönyör tényleg a kényelmes, konzervatív "jobboldali" hedonizmushoz tartozik-e, és a "baloldal", a mindenkori szubverziófelelős miért olyan, mint egy anális agresszív kálomista? Hogy fixáció- vagy fluktuáció-elvű-e az öröm, és vajon miért érezte oly feszítően a döntéskényszert?

De ne tévedjünk nagyot: Foucault, aki megvetően nyilatkozik a szerzőség jogiasításáról, ugyancsak kihasználta copyrightjait, és szerzői nevének nimbuszát. Amikor Edmund White, amerikai regényíró megkérdezte Foucault-t, hogy hogyan lett ilyen okos, a filozófus ekként felelt: "Egyáltalán nem voltam mindig okos, tulajdonképpen elég hülye voltam az iskolában, úgyhogy át is küldtek egy másik iskolába." És ebben az új iskolában "volt egy fiú, aki nagyon vonzó volt és aki még hülyébb volt, mint én. És hogy ennek a nagyon szép fiúnak a kegyeibe férkőzzek, elkezdtem megcsinálni a házi feladatait - hát így kezdtem okosodni..." "Bizonyos értelemben - konkludál Foucault - egész későbbi életemben azért csináltam ilyen értelmiségi dolgokat, hogy szép fiúkat hódítsak."[132]

A literátor mint élő személy illetve mint egy intézményrendszer közegében publikus mű szerzője illetve mint az e műben narráló én közötti hármas különbségtevés, amelyet Foucault nevezetes írásában végrehajt, saját álláspontjáról szemlélve problematikus. Foucault célja világosan az, hogy megakadályozza a szerző individualizációját, illetve hogy az elmélet gyakorlatában érvényt szerezzen annak a tényként kezelt belátásnak, hogy a szerzői funkció számos énnek, számos szubjektumnak és számos pozíciónak adhat teret. Különböző című művek azonos nevű szerzői nem azonos individuumok. Foucault azonban tudja, hogy e belátás egyáltalán nem általános. E monolit szerzőkkel dolgozó diszkurzusba való belépése, és e belátásának érvényesítési kísérlete azzal a stratégiával történik, hogy egy helyett három különböző "imaginárius fixációt" hoz létre. Ez eléggé provokatív ahhoz, hogy a diszkurzus résztvevőinek a figyelmét ráirányítsa előfeltevéseik kérdésességére, mégis, azt gondolom, a szubjektivitás konstitúciójának lacani elgondolása és továbbgondolása jobb megoldás, már csak azért is, mert Foucault alapgondolata pontosan illeszkedik abba.

A lacani imaginárius a(z inter)szubjektivitás képződésének nyelv előtti stádiumára megy vissza, s amelynek kezdetén teljesen differenciálatlan az alany léte. A differenciáció valójában traumák sorozata, melynek következtében beindul a vágy perpetuum mobiléje. Az eredeti egység állapota, amelyben minden megvan és semmit se kell tenni, olyan állapottá alakul, amelyben egyre sűrűbb a hiány és semmit se lehet tenni. A szenzomotoros fejlődéssel és a tárgykapcsolatok gazdagodásával egyre problematikusabb a "szétdarabolt test"[133] dezorganizáltsága. Nem véletlen, hogy a szubjektumnak mint distinkt egységnek a felfedezése, az énképződés első nagy lépése óriási esemény. Ez az én (moi) minden tárgy és tárgykapcsolat rögzítésére tör. A nyelv másfajta organizációjának belépése - a szimbolikus - átírja és működésmódjának következményeképp folyamatos eltol(ód)ásokra és helyettesít(őd)ésekre kényszeríti az imaginárius konstruktumot és annak minden tárgyát. Az én (je) mozgó hellyé válik a szignifikáció rendszerében, mely ellene dolgozik minden önazonosságnak és rögződésnek.

E koncepció alapján nem az tűnik a leghatékonyabbnak, ha egy szubsztanciális entitásból hármat csinálunk, hanem ha arra irányítjuk figyelmünket, hogy az entitás nem lehet szubsztanciális. Ismétlem, függetlenül a "Mi a szerző?" érvelésétől, Foucault elgondolása is ugyanez.

A szerzőnek mint a szignifikációt uraló és ellenőrző abszolút prezenciának az elgondolása általában egyúttal ideális, immateriális, zárt értelemegészekként gondolja a műveket, míg a szerzői elv gyengítésének hívei a több értelemben is limitálhatatlan intertextus szövevényébe ágyazottnak.

"Megbaszlak, te kurva" - suttogja tagoltan és élesen ejtve a szavakat Poppy Z. Brite regénye főhősnőjének a fülébe egy bunkó macsó. A mondat első fele kissé redundánsnak és fölöslegesnek tűnhet, minthogy egy olyan aktus közben hangzik el, amellyel a beszédaktus címzettje éppoly kristályosan van tisztában, mint feladója. A mondat második fele ezzel szemben egy nyilvánvalóan téves attribúciót tartalmaz: a szóban forgó hölgy nemhogy sohasem bocsátotta áruba testét, de még az átlagosnál is kevesebb partnerrel volt szexuális kapcsolata.

A mondatot tehát kétszeresen is ildomtalannak tarthatnánk. Nem így a hölgy, aki ennek az elsuttogott mondatnak a hatására izgul csak be igazán.

"A magántulajdon lopás" - mondta Rousseau. "A könyörületesség hazaárulás" - mondta Robespierre. "A történelem humbug" - mondta Henry Ford. "A hűség féltékenység" - mondta a BölcsességgyárTM[134]. "Minden víz" - mondta Thalész.

Egy másik levél Pagliának a Spy magazinba: "Kedves Camille. Mindig is azt gondoltam, hogy Rousseau a leghülyébb seggfej a filozófia történetében. Ahogy így éveim száma gyarapodik, ugyancsak elcsodálkoznék, ha még tekintélyesebb méretű seggfejet találnék további ezirányú kutatásaim során. Ki minden idők el sphinctero grande-ja?" Paglia válasza: "Michel Foucault, naturellment!"[135]

"Böhméről mondják, hogy könyvei egy piknikhez hasonlítanak, ahova a szerző hozza a szavakat, az olvasó pedig a jelentést. A megjegyzés szándéka minden bizonnyal gúnyos, mindazonáltal pontos leírása minden irodalmi alkotásnak, kivétel nélkül." Ez a Northrop Frye-tól származó idézet szerepel mottóként Hirsch hírhedt Validity in Interpretation c. könyve első fejezetének elején, melyet a szerző a "A szerző védelmé"-nek szentel.[136] Ebben négy "szerzőellenes" kitételre próbál válaszolni: 1. "»a szöveg jelentése változik - még a szerző számára is«", 2. "»nem számít a szerzői jelentés - csak az, amit a szöveg mond«", 3. "»a szerzői jelentés megközelíthetetlen«", 4. "»a szerző gyakran nem tudja, mi a szerzői jelentés«". Dosztojevszkij szerint ha nincs többé Isten, akkor mindent szabad. Hirsch szerint ha nincs többé Szerző, akkor mindent szabad.[137] Elszabadul a pokol, az interpretációk vég nélküli pokla. "Annak érdekében, hogy a szöveget elemezze, a kritikust semmiféle logikai szükségszerűség nem kényszeríti a szerző száműzésére"[138] - írja Hirsch, de a vicces az, hogy hosszas elemzésében végül is nem mondja meg, hogy miféle logikai szükségszerűség kényszeríti őt a szerzőhöz való ragaszkodásra, ami annál is furcsább, mivel legfőbb célja, a jelentés rögzíthetőségének demonstrálása nem ezen épül, hanem a "meaning" és a "significance" megkülönböztetésén. Az előbbi az, amit a szöveg objektíve (kevésbé gonoszul: nagy "empirikus általánossággal" interszubjektíve) jelent, az utóbbi az, amit csak szubjektíve (az egyes értelmezőknek). Tulajdonképpen az "általános denotáció" lenne a meaning, illetve az "egyedi konnotáció" lenne a significance. Az előbbit, vagyis a rögzíthető jelentést megalapozó fogalom Hirschnél a "típus". A típust úgy kell elgondolnunk - eleveníti fel Hirsch a saussure-i problematikát - mint egy fonéma különböző aktualizációi révén megvalósított ideális kategóriát: mindenki másképp ejti a hangokat, mégis mindenki azonosítani tudja azokat. Egy szöveg jelentése ugyanilyen jól meghatározható ideális típus. Ha egy szöveg kétértelmű vagy többjelentésű, akkor ez a két vagy több értelem/jelentés rögzíthető.

Az irónia tipikusan az a trópus, amelyhez a hirschi jelentéselmélet képtelen hozzáférni. Az iróniának az a fajtája tud nagyon izgalmas lenni, amelynél nem dönthető el, hogy iróniáról van-e egyáltalán szó, vagy sem. Amikor a döntés lehetetlen és abszolút parancsoló, hiszen ha az értelmezés hagyja magát belesodródni az irónia megkövetelte "szüntelen parabázis" (Schlegel-de Man[139]) önreflexív vertigójába, amire viszont a szöveg nem reagál, akkor az otromba blaszfémia szomorúsága - és ez valódi kockázat, mert a kockázatnélküli pánironizmus a legszomorúbb dolog.

Az, hogy egy szöveg(rész) egyértelműen kétértelmű, körülbelül annyira érdekes, mint az egyértelműen egyértelmű.[140] A szövegnek ott kezdődnek az érdekességei, amikor túlhaladunk a "típus" ismerős és klasszifikált területén.

Ami mit jelent. Azt, hogy a "típus" nagyjából elfogadható absztrakciója az emberi kommunikáció és megértés alapfeltételét képező eljárásnak. De amiként a Jereváni Rádió egy hallgatói kérdésre, jelesül, hogy igaz-e, hogy Csajkovszkij buzi volt, azt felelte, hogy igaz, de nem ezért szeretjük, azonképpen válaszolhatnánk Hirschnek, hogy a jó irodalmi szövegek valahogy típusromboló típusúak. "[A]ma szemantikai horizontot - írja Derrida -, amely a kommunikációról alkotott elképzeléseket rendszerint meghatározza, meghaladja, vagy szétfeszíti, az írás közbejötte, azaz a disszeminációé, mely nem redukálható a poliszémiára."[141]

Ha rajzolunk egy kört, a tetejébe két szilvamag alakú idomot, és megkérdezünk egy három éves gyereket, hogy mi ez, azt válaszolja: nyuszi.

Érdemes felhívni a figyelmet a klasszifikáció két jelentésére. Az egyik: osztályozás, megkülönböztetés. A másik: rangsorolás, hierarchizálás. Azt, hogy két nem van, fiú és lány, a gyerek mindig úgy tudja meg, hogy közben azt is megtudja, hogy ő ezek közül az egyik.

Az Úr hosszas udvarlás után végül azt mondja a Hölgynek:

- Hölgyem, mennyiért feküdne le velem? Ötezer elég?

- Nade Uram, mit képzel?

- Na jó, legyen tíz.

- Hát ez hallatlan! Mit gondol, mi vagyok én?

- És tízmillióért? - erősködik az Úr.

A Hölgy hamiskásan elmosolyodik:

- Hát annyiért talán már meggondolnám.

- Nos, azt már tudjuk, hogy Ön mi; most már csak az áron alkudozunk.

Kant sem eszelhetett volna ki jobb példát a kategorikus imperatívusz működés(képtelenség)ének demonstrálására. A ténylegesen működő gyakorlati ész azonban a tiszta ész szempontjából tisztára eszetlen. (És nem ilyen kritikátlan, mint e fenti urak.) A hölgy megoldása nem szép a kanti esztétika szerint, mindazonáltal tízmillió még forintban is sok pénz.

A vicc az a műfaj, ahol szinte mindig a kategorikus és a definitív szisztematikus kijátszásáról van szó. Fekete, fán van és károg. Vadgalamb fekete glottgatyában idegen nyelvet tanul.

Sklovszkij a metaforának tulajdonít hasonló funkciót. Szerinte egy új metafora megalkotásának nem az az eredménye, hogy új jelentést teremt, hanem az, hogy megújítja az érzékelésünket a világ idegenszerűvé változtatása révén. Javaslatát persze bele kell írni egy olyan ismeretelméleti kontextusba, ahol "a világ" szimbolikus konstrukció (mégha nem más, mint éppen ez a konstrukció rögzíti leghűségesebben azt a világképet, mely a világot mint nyelvtől függetlent tételezi).

Lacan és Derrida szélsőséges, Barthes és Foucault pedig puhább formában magának a nyelvnek tulajdonít egy automatikus dekonstruktív, szubverzív, transzgresszív funkciót.

E nézet hangoztatásának sűrűsége és vadsága azonban gyanakvásra adhat okot. Talán nem csak azzal magyarázhatók e jellegzetességek, hogy egy nagy hagyományú és erős tradíció ellenében csak ezzel a vehemenciával lehet harcra kelni, hanem azzal is, hogy az ellenség idebenn van; Derrida úgy hívná: szupplementum. Vagyis a szimbolikus készséggel áll az "imaginárius szenvedély", a "végérvényes" rögzítés rendelkezésére. Gondoljunk csak arra, hogy a platóni idealitás egyszerűen nem jöhetett volna létre nyelvi kategóriák nélkül. Vagyis, a híres wittgensteini maximát - "A filozófiai problémák akkor kezdődnek, amikor a nyelv szabadságra megy"[142] - a többek közt éppen Wittgenstein által teremtett új szituációra inszcenírozva: minden probléma abból ered, hogy a nyelv néha szabadságra megy, néha dolgozik.

A szerző neve egy főnév. Közelebbről egy tulajdonnév. A tulajdonnév egy a szimbolikus által valóságosként (és nem reálisként [Lacan], jelöletként [referent, angolszász logikaelmélet]) értett jelöltre vonatkozik. A jelölt nem ding an sich, hanem a nyelv mint a priori tudatforma iszonyatosan komplex rendszerének egy teljesen interdependens része, azaz olyan eleme, amely maga is előír bizonyos műveleti szabályokat.[143] A jelölő promiszkuus és polimorf perverz. Pontosan olyan tehát, mint a "je"-szubjektum az interszubjektivitás játékterében. Vagy ha úgy tetszik, olyan egyelemű halmaz, amely teljesen beleveszik a minden halmazok halmazába. Olyan extenzió, amelynek helyét egyetlen intenzionális függvény sem tudja meghatározni, mert ez a hely olyan, mint amit az asztrofizika "szingularitás"-nak nevez, vagyis egy zérus kiterjedésű pont, mely végtelen térgörbülete következtében végtelen kiterjedésű; továbbá olyan, amelyre a határozatlansági elv érvényes, vagyis eltűnik minden olyan koordinátarendszerben, amelynek egynél több változója van, következésképp rejtély, hogy az extenzióhoz miféle függvény alapján rendelődik intenzió, márpedig az extenzió szükségképpen meg kell hogy teremtse intenzióját, különben magyarázhatatlan lenne az a tény, hogy egy szubjektum képes felismerni egy másikat. A magyarázat természetesen az intenzionalitás szpeuszipposzi körkörösségében rejlik: ahhoz, hogy a meghatározandó meghatározása clara et distincta legyen, magának a meghatározásnak minden elemét és műveleti szabályát is meg kell határoznunk; s az könnyen belátható, hogy véges szótárral és szabálykészlettel dolgozva a rendszer "holisztikus" (Kuhn). A szerző (és műve) e holisztikus rendszer szövegének szereplője.

Ha a két emlegetett klasszikus írás címében szereplő "szerző" szót behelyettesítjük szerzőik neveivel, akkor azt kapjuk: "Mi a Foucault?", illetőleg "A Barthes halála". A "Mi a Foucault?" kérdésre már megkaptuk a választ. (Ti. a leghülyébb seggfej a filozófia történetében.) "A Barthes halála" pedig úgy esett, hogy sétája közben elütötte egy mosodai furgon.


Arany János mint a fene[144]

  

"Ezért a végleges fogalmi megragadás nem torpanhat meg
a vizsgálat kezdetén, hanem csak a végén..."

Max Weber

Előhang

"Hogyan is történt valójában?"

Leopold von Ranke

"...a mindörökre megváltoztathatatlan múltnak semmilyen más
jelentősége nincs, mint hogy ismeretet meríthetünk belőle. Az ember
akarata sohasem irányulhat a múltra. Az emberi tevékenység tehát
mindig vagy a jelent, vagy pedig a jövőt veszi célba."

Heinrich Rickert

"Maga Isten sem tudja a megtörténtet meg nem történtté tenni...
Van-e nagyobb lemondás Isten részéről, mint az idő?..." "Ámítjuk magunkat
jövőnkkel. S az igazság heroikus tisztelőit kivéve, úgy állítjuk be a múltat,
ahogy kényünkre-kedvünkre átalakítottuk."

Simone Weil

"Egyedül Isten nevezhető objektívnek."

Alain Robbe-Grillet

"Megtettem, mondja az emlékezetem. Nem tehettem meg,
mondja a büszkeségem. És végül az emlékezetem enged."

Friedrich Nietzsche

"Amit teszünk, sohasem értjük, hanem mindig csak áldjuk
vagy átkozzuk."

elfelejtettem, hogy ki mondta

"Zeitlichkeit zeitigt sich als verwesende-gegenwärtigende Zukunft."

Martin Heidegger

"A történelem nem tudomány, hanem akarmány."

Theodor Lessing

"Amikor a régész behatol egy ókori sírba és kezébe veszi
a sírmellékleteket (...) már puszta tettével is értelmez: átértelmezte
a sírmelléklet sírba kerülési feltételeit, a temetés célja nem ez volt.
A múlt egy darabja megváltozott."

Tatár György

"...minden író maga teremti meg előfutárait. Műveivel
módosítja múltképünket, amint a jövőnket is megváltoztatja."

Jorge Luis Borges

"Kikerülhetetlen tény, hogy az új költő kapcsolódik a múlthoz,
vagy igazodik hozzá, de ez nem egyoldalú jelenség (...) A már meglevő
művek egymás között ideális rendet alkotnak, ezt módosítja, ha
új (igazában új) műalkotás iktatódik soraik közé."

Thomas Stearns Eliot

"Flaubert-nél a virágzó normand almafák azok, amelyeket
Proust alapján olvasok. Ízlelgetem a formulák hatalmát, az eredetek felcserélődését,
azt a fesztelenséget, mellyel a későbbi szövegből előkerül a korábbi szöveg"

Roland Barthes

"Historia abscondita. - Minden nagy embernek visszaható
ereje van: a kedvéért ismét mérlegre tétetik az egész történelem, s a múlt
ezernyi titka búvik elő rejtekhelyéről - az ő napfényére."

Friedrich Nietzsche

"A hamisítás, a kat'exochén elődteremtés (...) története nemcsak
a hamisítvány mesterének és korának tükre és kritikája, hanem az
eredeti művekhez való viszony változásának története is."

Szilágyi János György

"Minden, ami nem a hagyományban gyökeredzik, plágium."

Eugenio d'Ors

"A [filozófiai hermeneutika előtti történettudomány a]
történetileg megértett szövegtől a szó szoros értelmében elragadja azt
az igényét, hogy valami igazat mondjon. Úgy véli, hogy megért, amikor a
hagyományt történeti álláspontról nézi, azaz belehelyezkedik a történeti
szituációba, és megpróbálja rekonstruálni a történeti horizontot. Ha ezt
tesszük, valójában elvileg lemondunk arról az igényről, hogy a hagyományban
olyan igazságra bukkanjunk, amely a mi számunkra is érvényes és érthető.
Ennyiben a másik másságának az ilyen elismerése, mely ezt a másságot objektív
megismerés tárgyává teszi, a másik igényeinek az elvi felfüggesztését jelenti."
"Így a történészre elvileg érvényes, hogy a hagyományt más értelemben
kell interpretálni, mint ahogy maguk a szövegek kívánják
."

Hans-Georg Gadamer

"A genealógia azt jelenti, hogy a [történeti] analízist
egy jelenlegi kérdéssel kezdem."

Michel Foucault

"Egy tény, azért mert ok, még nem történelmi tény is. Poszthumusz
válik azzá, olyan események révén, melyeket évezredek választanak
el tőle. Az a történész, aki szem előtt tartja ezt, eláll attól, hogy úgy
morzsolja le az események sorozatát, mint valami rózsafüzért. Azt a konstellációt
ragadja meg, amelybe saját korszaka kerül egy meghatározott korábbival.
Így olyan fogalmát alapozza meg a múltnak, amelyben a múlt most lesz, s
e mostba a messiási most szilánkjai fúródnak bele." "A múlt titkos
indexet hord magán és a megváltáshoz van rendelve általa."

Walter Benjamin


Ha a hagyományra vonatkozó kérdést teszünk fel, alighanem a jelen és a múlt viszonyáról teszünk fel kérdést. És minden kérdés ismeretelméleti kérdés (is). Először egy vázlatos, részleges és közhelyes képet adnék a múlt megismerhetőségére vonatkozó (poszt)modern kételyekről - közben néhány igaz történettel kedveskedve az olvasónak -, majd néhány kérdést szeretnék megfogalmazni ezek esetleges következményeivel kapcsolatosan. A válaszokat természetesen nem tudom. És (úgy) tudom, hogy egyetlen földi halandó sem tudja. Ez önmagában nem tölt el örömmel. Azt viszont kifejezetten szomorúnak találnám, ha az igazság megismerhetetlenségének belátása apatheiához vezetne (sztoa, Schopenhauer), hagymázas titkolózáshoz (Nietzsche) a kultúra gyűlöletéhez (cinikusok, Rousseau), kulturalista közhelyekhez (Wittgenstein), hermetikus kvázi-miszticizmushoz (Heidegger), álradikális frivolitáshoz (Derrida), ismertelméleti anarchizmushoz vagy dadaizmushoz (Feyerabend, dada), dögunalomhoz (Hume, Kant, Rickert, Husserl), önfeledt pragmatizmushoz (Mach, big science, Rorty), vagy e két utóbbi ötvözetéhez (szofisták) stb. Az viszont örömmel tölt el, hogy ennyi nagyszerű megoldáskísérlet született. Mert a legszomorúbb az lenne, ha az igazság megismerhetetlenségének belátása nem léteznék, sem pedig az e belátásra adott reakciók pazar bősége, élvezetes kalandjai. Ha kizárólag egy együgyű pozitivizmus léteznék. Bár az is igaz, hogy ez esetben fel sem vetődhetnének ezek a kérdések, hiszen az olyan lenne, mint az archaikus társadalmak biztos, isteni tudása, tehát egyáltalán nem lennék szomorú tőle, hanem boldog lennék benne.

Ha az episztemológiai szkepszisre adott válaszok e fenti felsorolásának retorikájában néhány olvasó esetleg a filozófiában már elég régen meghonosodott, kényszeresen "meghaladni" akaró hangnemet véli felfedezni, sietek leszögezni: szó sincs ilyesmiről. Egyrészt: ők legalább válaszol(ni próbál)tak. Másrészt úgy tűnik, hogy a probléma természete olyan, hogy nem lehet megoldani, lényegileg aporisztikus. Arról sincs szó, hogy a fenti felsorolásban leírtam volna e válaszokat. Hiszen leírhatatlanul bonyolultak, (még a "dögunalmasak" is) izgalmasak, és számtalan lehetőséget rejtenek. Inkább arról van szó, hogy izgatnak, de nem elégítenek ki. Nem hiszem, hogy "az élvezet megcsal, a lehetőség nem" (Kierkegaard), mindenesetre, ha nehezünkre esik élvezni az ismereteinket elborító szkepszist és az érzelmeinket átható ressentiment-t, akkor rá vagyunk kényszerítve, hogy a lehetőséget élvezzük. A différance ugyanis megszüntethetetlen: a lehetőség az egyetlen valóság. A jelenlét metafizikáját azonban nem lehet ilyen könnyen elhallgattatni/leírni: a lehetőség nem valóság. Az csak "pinabú" (Esterházy). Az a durva bánásmód, amelyben a "transzcendentális jelöltet" részesítjük, mélységes kétségbeesésünk jelölője.

Néhány kisebb-nagyobb elbeszélés[145]

Nné, a titkárnő, főnökével való konfliktusában, Xnének elbeszélve sokatmondóan hallgatott, aztán Ynének elmesélve lakonikusan és talpraesett öntudattal válaszolt, Znének elmesélve pedig egy remekbeszabott, gyönyörű filippikában semmisítette meg a főnököt. Hogyan? Hogy hogyan is történt valójában? Vajon a főnök el tudja mesélni? Vagy egy rejtett kamera, egy "objektív"?

Kuroszava Akira A vihar kapujában című filmje elmeséli, hogy valaki elmeséli, hogyan meséltek különböző emberek különböző meséket "ugyanarról" a "tényről": meggyilkoltak egy férfit. A bíró igazságot akar tenni, ezért meg akarja tudni az igazságot. Aztán négyen ötféleképp mesélik el neki. Három tanú-vagy-gyilkos és egy látnok. Az egyik tanú-vagy-gyilkos két "igaz történetet" is mond, azt állítván a másodikban, hogy az első hazugság volt. Az volt a valószínűbb.

Melyik az igazság? Vagy egy hatodik történet? Vagy mindegyikből, apránként kell összerakni? A múlt - bizonyára - végérvényes és megváltoztathatatlan. De "hogyan is történt valójában?" Mindegy, mert az igazság viszont - úgy tűnik - ideiglenesen érvényes és változó? Miért nem mindegy?

I. e. 1296-ban Qadešnél megütközik egymással II. Ramses, Egyiptom uralkodója, és Muwatalliš, az ereje teljében levő hettita birodalom királya. A quadeši csata leírásának csak egyiptomi változata maradt fönn, melyben arról értesülünk, hogy II. Ramses, "az uralkodók bikája", "akit kedvel az igazság", "Ré fia", kinek hatalma "kiterjed a világ végéig", és "az idegen fejedelmek tágra nyitott száját szűkre fogja", az "isteni, gyönyörűséges sólyom" "letiporta Hatti [a hettiták] országát", fényes győzelmet aratott. E beszámoló és egyéb körülmények tüzetes vizsgálatából azonban még az egyiptológusok is arra következtetnek, hogy valójában megsemmisítő csapást mért Muwatalliš Egyiptomra, és kis híja volt, hogy II. Ramses maga megmenekült a haláltól. Vajon "szemérmetlen történelemhamisítás"-e ez? - ahogy Ceram, a kiváló archeológus-történész nevezi.[146] Ahelyett, hogy válaszolni próbálnék a kérdésre, arra utalnék csak, hogy bármi is történt valójában, egyértelmű, hogy Ceram tudósítása nem sokkal kevésbé elfogult, mint ama "szemérmetlen", csak más módon és Muwatalliš oldalán harcolva.

"Az Úr pedig monda: Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, a mely Égyiptomban vagyon és meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat; sőt ismerem szenvedéseit.

Le is szállok, hogy megszabadítsam őt az Égyiptombéliek kezéből és felvigyem őt arról a földről, jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre, a Kananeusok, Khitteusok, Emoreusok, Perizeusok, Khiveusok és Jebuzeusok lakóhelyére."[147]

Aquinói Szent Tamás a szépről alkotott nézeteinek kifejtéséhez Pseudo-Dionysios Areopagita írásait használja fel[148], ami önmagában elég meghökkentő, mivel kettejük gondolatrendszere és -stílusa igen messze áll egymástól. Az ok mégis egyszerű: a nagy skolasztikus kor még nem tudta Pseudo-Dionysiosról, hogy valójában nem az "igazi" Dionysios Areopagita, vagyis aki az apostolok tanítványa volt, hanem egy az V.-VI. század fordulóján élt, a keresztény dogmatikát és a Proklosz nyomán haladó neoplatonizmus szinkrézisét megvalósítani igyekvő teológus-filozófus. Hogy a két személy nem azonos, arra csak a reneszánszban jön rá Laurentius Valla, és a meg nem egyezés tudományos bizonyítékait még később, Stiglmayer és Koch kritikái szolgáltatják.

De idézhetnénk a Septuaginta híres félrefordításait is, melyek később alapvető teológiai tézisek sarkkövévé válnak.

"...mint például Szent Teréz: csak oda kell menni és megnézni, Bernini szobrát Rómában, és rögtön világos lesz, hogy éppen elélvez, semmi kétség efelől." (Lacan)[149] Winckelmann szerint a grácia Berninit még álmában sem látogatta meg. Winckelmann kijelenti, hogy a görög művészet történeti vizsgálata közben mintha a szép integetett volna feléje. "Lesütöttem előtte szememet, mint azok, kik előtt a legmagasztosabb jelenik meg, mert úgy véltem, hogy e látomásban a legmagasztosabbat látom." E legmagasztosabb színtelen és ízetlen. A szép lényege ugyanis nem a színben, hanem a kontúrban van. Továbbá hasonlatos "a forrásból fakadó legtökéletesebb vízhez, mely akkor a legegészségesebb, ha semmi íze nincs, mert ilyenkor ment minden idegen alkatrésztől." Ezt a természettől természetesen nem lehet megtanulni. "Ezt kizárólag a görögöktől kell megtanulni." "Az egyetlen út számunkra, hogy naggyá, sőt, ha lehetséges, utánozhatatlanná váljunk, a görögök utánzása."[150]

Szegény Winckelmann, ha tudta volna, hogy valójában festették a szobrokat. Az ő görögjei, akiket oly tisztán látott lelki szemei előtt és akiket oly bensőségesen ismert. Festették!

És talán megbocsátóbb lett volna szegény Berninivel szemben is, aki legalább tényleg nem festette. Igaz, csak azért, mert ő is (ugyanúgy) tudta, hogy a görögök nem, és egyáltalán, a szobrokat nem festjük, micsoda hülye ötlet. A Milói Vénusz, összemázolva.

Hugh Trevor-Roper A hagyomány kitalálása: A skót-felföldi hagyomány című tanulmányában azt írja: "Ma, ha skótok valahol összegyűlnek nemzeti identitásukat ünnepelni, ezt egy bizonyos megkülönböztetett nemzeti szerelésben teszik. Skótszoknyát öltenek, melynek színei és mintázata a »klánhoz« tartozást jelölik; és ha zenélni támad kedvük, hangszerük a duda. Ez a felszerelés, melynek oly nagy ősiséget tulajdonítanak, valójában nagyrészt új. Az Angliával történt egyesítés után, némely részletében jóval utána, jelent meg, bizonyos értelemben az angolokkal szembeni ellenállásként. Az egyesülés előtt tényleg előfordult elvétve; de a skótok nagy többsége számára a barbárság jele volt... De még mint szórványos jelenség is, viszonylag új volt... Valóban, a sajátos skót-felföldi kultúra és hagyomány egész koncepciója egy retrospektív kitaláció. A tizenhetedik század végéig a skót-felföldiek nem alkottak külön népet. Egyszerűen Írország fölöslege voltak... Fajilag és kulturálisan Írország gyarmata voltak... hangszerük a hárfa volt, nem a duda... Irodalmuk, úgy ahogy volt, az ír irodalom halovány visszfénye volt. Még az angol iga alatt is, a XVII-XVIII. szd-ban, a Kelta Írország megmaradt, kulturálisan, történelmi nemzetnek, míg a Kelta Skócia legjobb esetben a szegény rokon volt. Nem volt, nem lehetett független hagyománya. A független skót-felföldi hagyomány megteremtése, és ennek az új hagyománynak a skót nemzeten megmutatkozó külső jegyei, a XVIII. szd. vége-XIX. szd. elejének munkája volt. Három fokozatban valósult meg. Elsőként volt a kulturális lázadás Írország ellen: az ír kultúra kiszipolyozása és a korai skót történelem újraírása, mely abban az arcátlan igénybejelentésben kulminált, hogy Skócia - a Kelta Skócia - volt az »anyanemzet«, és Írország csupán kulturális függeléke. Másodszor volt az új felföldi hagyomány művi megteremtése, mint ősrégi, eredeti és sajátos. Harmadszor volt a felföldi tradíció" átvétele egész Skócia-szerte. "A skót-felföldiek nem pusztán az iu. V. szd-ban Írországból érkező betolakodók voltak, hanem ősrégi történelemre tekinthetnek vissza Skóciában, és valójában ők a kaledónok, akik annak idején ellenálltak a római hadaknak." Mindezeket egy skót, Thomas Innes már 1729-ben meggyőzően cáfolta, de aztán az 1760-as években újra bizonygatni kezdik, főként a skót "hagyományteremtés" két legnagyobb mestere, James Macpherson, az Ossian "fordítója", és John Macpherson tiszteletes, egy sky-szigeti lelkész, később India kormányzója. Bár nem rokonok, nagy összhangban ők ketten viszik véghez a teremtőmunkát. Megírják "Kelta Skócia bennszülött irodalmát, és szükséges tartozékát, egy új történelmet. Ennek az irodalomnak, csakúgy mint emennek a történelemnek, amennyiben valami kapcsolata van a valósággal, azt az írektől lopták. A Macphersonok pőre arcátlansága elismerést kell hogy keltsen. James Macpherson felszedett néhány ír balladát Skóciában, írt egy »eposzt«, amelyben az egész színteret áttette Írországból Skóciába", majd pedig az egész ír irodalmat úgy állítja be, mint amely ennek a költészetnek gyatra utánérzése. "Aztán a sky-szigeti lelkész megírja Kritikai disszertációját, melyben megfelelő kontextust kínál »a kelta Homérosz« számára". Az ír nyelvű kelták nála már négy évszázaddal tényleges jövetelük előtt ott vannak Skóciában, gazdag irodalmuk van, "amelyet a Sötét Korszakban a gátlástalan írek ellopnak az ártatlan skótoktól." A két Macpherson totális sikert arat. "Egy teljes évszázadot vesz igénybe, hogy a skót történelmet megtisztítsák - ha egyáltalán valaha is megtisztították - a két Macpherson egymást kiegészítő meghamisításaitól. Ugyanakkor e két arcátlan csaló tartós sikert ér el: a skót-felföldieket felteszik a térképre. A korábban az alföldi skótok által rendetlen barbárokként, vagy az írek által írástudatlan, csóró vademberekként lenézett skót-felföldiek most Európa-szerte ünnepelt Kulturvolk lett, amely, midőn Anglia és Írország még primitív barbárságba süllyedve tengődött, már hihetetlenül kifinomult és érzékeny eposzköltőket termett, kik nem rosszabbak (Madame de Staël), sőt jobbak (F. A. Wolf) Homérosznál."[151] (Kiemelések tőlem.)

Jeffrey Burton Russell A lapos Föld kitalációja című könyvében azt írja, hogy a "lapos Föld" mítosza valójában nem a kereszténység érájához, a középkorhoz tartozik, hanem az újkorhoz, azon belül is leginkább az 1870-1920-as időszakhoz. Ekkor válik univerzálissá a hit, hogy a keresztény középkor univerzális hite a "lapos Föld" volt. Russell alaposan utánajárt a dolognak, és mindössze öt darab szerzőt sikerült találnia az egész korszakban, akik kifejezetten "lapos Föld"-hívők. Ráadásul ezek meglehetősen marginális szereplői a középkori írott kultúrának. Lactantius például (III. szd.) csupán a reneszánszban lett ismertté, és mellesleg eretnek. Egy másik laposföld-hívőről, Cosmas Indicopleustesről (VI. szd.), szintén szinte senki sem tud, görögül írt művét csak 1706-ban fordítják latinra. Főként őrájuk szoktak hivatkozni a későbbi mítoszgyártók. Azt viszont gyakran elfelejtik emlegetni a tudományos haladás eme felvilágosult apostolai - így Russell - hogy például Copernicus ellenfelei evidensen és egytől egyig a "gömb alakú Föld" nézet alapján álltak. Vagy azt, hogy a középkorban valójában a Föld szférikus modellje volt az általános.

Russell szerint ez a tudományos mítosz a "sötét középkor", "elnyomó vallás/egyház" kontra "felvilágosult tudomány", "tiszta, objektív tudomány" bornírt kényszerességének terméke. Ez egyben az utóbbi objektivitását is minősíti. Russell úgy véli, hogy ennek a tudománytörténeti dramatizálásnak, az "ellenfél" tendenciózus félreértelmezésének (és az ellenérvek ugyanilyen figyelmen kívül hagyásának) oka a felsőbbrendűség iránti igény, a politikai/kulturális hatalom vágya.[152]

Russell földbe döngöli a "felvilágosult" tudományosság és a pozitivista pátosz gőgjét és e gőg kitalációját. Mégis, ugyanennek a hadseregnek a katonája, mivel a könyv implicit üzenete az, hogy: valójában nem is voltak olyan marhák, hogy azt higgyék, a Föld lapos. Cosmas Indicopleustest félresodorja a felvilágosodás győzedelmes árama, egy elhanyagolható ellenpéldává válik.

Minden tudományok királynője, a fizika számos kopernikuszi fordulat után, az ezerkilencszázhetvenes évek végére eljutott a par excellence anitkopernikuszi, ún. "antropikus elv" megfogalmazásához. Eszerint a kozmogónia a nagy bummtól a biológiai evolúción át az ember létrejöttéig olyan hihetetlen véletlensorozatokat produkált, amelynek valószínűsége gyakorlatilag a nullával egyenlő, az ember létrejöttéhez annyi valószínűtlen feltételnek kellett teljesülnie, hogy az már gyanús. Nem értelmetlen tehát - és a legszigorúbb tudományos módszerességgel védhető - az az előfeltevés, hogy minden éppen azért történt így, hogy az ember létrejöhessen. "Mai ismereteink szerint - írja Stephen Hawking [153] - a tudomány törvényei sok alapvető számértéket tartalmaznak, például az elektron elektromos töltésének nagyságát, vagy a proton és elektron tömegének arányát... [F]igyelemre méltó, hogy ezek a számok olyanok, mintha nagyon precízen beállították volna őket az élet kifejlődését lehetővé tevő értékekre. Ha például az elektron elektromos töltése csak egy kicsit is más" lenne, akkor nem létezhetnének a Naphoz hasonló csillagok.[154]

1968-ban, miután az Ohioi Nemzeti Gárda a Kenti Állami Egyetemen négy diákot lelőtt - meséli Elliot Aronson -, a következő híresztelések kezdtek terjedni: 1. mind a két diáklány terhes volt, tehát szexuálisan túlfűtötteknek, szemérmetleneknek kellett lenniük; 2. mind a négy holttest tele volt tetvekkel; 3. az áldozatok annyira súlyos állapotban levő szifiliszesek voltak, hogy két héten belül amúgy is meghaltak volna. Egy kenti középiskolai tanárnő kijelentette: "Aki egy olyan városban, mint Kent, hosszú hajjal, piszkos ruhában és mezítláb jelenik meg az utcán, megérdemli, hogy lelőjék."

1968-ban, egy szociálpszichológiai kísérletben radikális, baloldali érzelmű amerikai diákokat kértek fel arra, hogy írjanak védőbeszédet egy diáktüntetést vérbefojtó rendőri intézkedés védelmében. A kísérleti alanyokat három csoportra osztották: az első csoportnak e feladat jó megoldásáért egy jelentősebb pénzösszeget helyeztek kilátásba, a másodiknak kevesebbet, míg a harmadik csoportnak nevetségesen csekélyet. Ezután arra kérték őket, hogy írják le tényleges személyes véleményüket a megtorlóakcióról. Az első csoport tagjai jobbára kíméletlenül elítélték, a másodiké már kevésbé, a harmadik csoport pedig egészen engedékenynek mutatkozott a rendőri brutalitás irányában, többüknél az előző feladatnál használt érvek bukkantak fel.[155]

A Gyalog-galopp című filmben van egy jelenet, amelyben a vérszagra összegyűlt tömeg Arthur király elé ráncigál egy nőt, boszorkánysággal vádolva őt. A bölcs király majdhogynem tudományos-ismeretterjesztő hevülettel és retorikával sok-sok fortélyos, sötét népét felvilágosítani próbáló keresztkérdés után végül az empirikus ellenőrizhetőség követelményét érvényesítve úgy dönt, hogy boszorkánypróbának vetik alá: ha nehezebb egy kacsánál, akkor boszorkány, ha nem: nem. A mérleg a nő felé billen. Erre az csendesen: "Hű, az istenit, lebuktam."

A "világtörténelem"[156] a jelek szerint mindenféle tudás bizonyosságának leépüléséről szól. A tudást folyamatosan új és új alapokra helyezte, az evilág-túlvilág ontológiai kettősségét a reflexív tudattal helyettesítette, amely természetszerűleg destruálja a bizonyosságot. Az ősi és új vallások mint átfogó és megkérdőjelezhetetlen világképek, a tudomány mint egyetemes és átfogó racionalitás, a moralitás és politika mint egységes sensus communisra építhető, a művészet mint a jóízlés általánossá válása - nem létezhetnek többé; pontosabban fogalmazva minden, ennek megvalósítására törő kísérlet - transzhistorikus szándékaival szöges ellentétben - történeti dokumentummá változik át. Egy olyan "történelem" "tényévé", amelyet már nem rendez kozmosszá semmiféle eszkatológia.

A reflexív tudás alapvetően profán. Végkonklúziója szerint az összes kozmológia mesebeszéd és az emberi tudás természetéből következik, hogy minden valóságleírás fiktív történet és minden (esetleges és profán) történéshalmaz (szent) forgatókönyvvé/ törvénykönyvvé változik át. Deskripció és preskripció összemosódik bennük. Végül is mindegyik megkísérel törvényeket szabni "szabad" embereknek, parancsokat osztogatni csillagoknak. A reflexív tudás szerint a történet szintaxisát nem egy univerzális (isteni) szemantikaként, hanem sok esetleges (emberi, túlságosan is emberi) pragmatikaként kell elgondolnunk.

A történelem jövő-centrált transzcenzusa nem semmisítette meg azonnal az archaikus kultúrák "konzervatív", ciklikus, örök jelenét, ellenkezőleg, kezdetben imitálja, és csak fokozatosan szakad el tőle és érvényesíti saját logikáját, de végül szükségszerű, hogy megsemmisítse. A szabadság és a boldogság különböző elképzelés-formációi alkotják a történelem Utópiáját, mely utóbbi az archaikus kozmosz számára a káosz ügynöke. A kozmológia alapja az archaikus jelen számára a kozmogónia és annak ismétlődése, a történelmi idők számára az Utópia és a hozzá vezető üdvtörténet.

A legtöbb gondolkodási struktúra, világkép, diszkurzus centrumában egy olyan szervezőelv működik, amelyet nem érint a rendszer mozgása, s amely ekképpen a változó struktúra állandó "transzcendentális jelöltjévé" válik. A legtöbb történet modellje az üdvtörténet, amennyiben a történet nem "annyi, mint beállítottság a semmibe", hanem valamilyen transzcendencia kontextusában áll, és erre a mögöttes, transzcendens "történetre" utal valójában. De egy idő után valami mégis történik vele, aminek következményeit egyáltalán nem ismerjük. A legismertebb történet, az Európa által létrehozott "világtörténelem" végül túllép e kettősségen, és nem tudni többé semmit arról, hogy mi mozgatja és hogy hová tart.

A zsidó és keresztény történelem Istennek a földi színpadon megrendezett paraboláiból áll (ahol persze az emberi és ördögi szereplőknek bizonyos szabadság adatott). A természet könyvében, mely az utolsó betűig értelmes, Isten sorait olvashatjuk. A történelem minden lényegi történése már a teremtés pillanatában kész: a jövő végérvényes és megváltoztathatatlan, legfeljebb kifürkészhetetlen.

A tudomány - szándékával homlokegyenesen ellenkezően - működésbe lépésének pillanatától fogva bizonytalanságot termel. Az egyesített tudományok nemzetközi enciklopédiája az egyik utolsó radikális kísérlet a felvilágosodás nagy álma, "egyetlen igaz tudás" mennyországa felé törő Bábel-torony építésére. Valamicskét okulva elődeik példáján, a képtelen kísérletből eleve kizárták a más nyelven beszélőket, és olyan, az emberiség üdvéért dolgozó, rettenthetetlen (szabad)kőműveseket vettek csak be, akik inkább megnémulnak, minthogy más nyelven beszéljenek. (Kérdés persze, hogy Neurath, Bohr, Dewey, Russell, Carnap, Morris mennyire beszél közös nyelvet.) De kakukktojásokat is beleraktak a falba (Kuhn), amely nem tűnik a legszilárdabb építőanyagnak. A torony ledőlt így is, egy nyelven építve (Wittgenstein, Gödel, Feyerabend, Polanyi stb.)

A művészet mindig is élenjáró volt a minden érték szüntelen átértékelésében, vagyis véső soron megsemmisítésében. A változáshoz és újdonsághoz való viszonya a történelem öntudatlan paródiája. Pedig a művészet autonóm szférává történt elkülönülése (XVIII. század) utáni időszak műveiben is csak úgy hemzseg az erkölcstani, széptani, bölcseleti, tudományos, antropológiai és egyéb mondanivaló. A mondanivaló, vagy szebben fogalmazva a kimondhatatlan pedig éppúgy transzcendens háttér a történet számára, mint a metafizikai. A változásra és újdonságra való törekvés egyre kevésbé utópikus és egyre inkább destruktív és öncélú. Logikus a sor: Schlegel, Baudelaire, Nietzsche, Musil, Satie, Duchamp, Warhol, hogy csak a nagyokat említsük.

És hosszan sorolhatnánk a történelmi idők szellemi teljesítményeit, melyek túlnyomó többségükben olyan "nagy elbeszélésekkel" (Lyotard) dolgoznak, melyek révén értelmet nyernek, önmagukon túlra mutatnak, s ezzel önmagukat a megválthatóság kontextusába helyezik. De mindegyik elérkezik történetének egy olyan pontjára, ahol már nem világos többé a transzcenzus értelme. Az utópia elnyeri betű szerinti értelmét: nemlétező hely. A történet elbizonytalanodik: egyre bizonyosabb, hogy nem tudni többé, mi az üdvös. A folyamatos diakrón változások és az egyre könnyebben látható szinkrón másságok deszakralizálnak minden világot. A reflexió aknamunkáját totálissá teszi a relativizmus, amely többé nem morális bűn vagy módszertani hiba, hanem negligálhatatlan kondíció, történelmi körülmény. Még akkor is, ha különböző lokális terrorok megpróbálják időben és térben elszigetelni "zónájukat" az összes többitől.

De ha a különböző típusú kánaánokról szóló te(le)ológiákat nem valamiféle tudás, hanem a remény műveinek tartjuk - szól a reflexív, "szabad" tudat -, akkor is érdemes meggondolni, vajon e remény nem valamiféle előzetes tudás implicit premisszáin nyugszik-e; egy olyan tudásén, amely tudni véli, mik a boldogság mindenkire érvényes feltételei. Ilyen tudás valószínűleg csak a primordiális, örökkön jelen idejű társadalmakban lehetséges, de a történelmi idők éppen ez ellen dolgoznak. Vagyis a remény a történelmi idők eredendően destruktív tudásának a foglya, megverve annak minden reménytelenségével. Ha (úgy) tudja is, hogy eljövendő a messiási idő, a profán világ nem célozhatja tudatosan, nem tudja siettetni eljövetelét, mert elvileg nem ismerheti. De ha ismerni véli is, mint Sabbataj Ceví hívei Gorajban, az sem segít. A zsidók a végső letelepedés, a megnyugvás helyét "tejjel-mézzel folyó Kánaán"-nak nevezték, ami jellegzetesen egy nomád vándor nép elképzelése; egy valóságosan letelepült nép centrális javai egészen másak. A történelmi idők más nomádjainak más elképzelései voltak a maguk Kánaánjáról, de ezek inkább az elképzelő idejéről adnak képet, mint valamely eljövendő messiási időről. Isten birodalmairól (Éden, Mennyország) nem tud semmit. És nemcsak a szent, de a profán világ minden birodalma is összeomlik végül a "nomád gondolat" (Deleuze) hordáinak pusztításától.

"Die Geschichte ist nicht Wissenschaft, sondern Willenschaft" - mondta Theodor Lessing. A mondatot aláírnák a nagy historicisták is, akik a történelmi relativizmust és a tudományos objektivitást egyaránt meg akarták menteni. Ők úgy értenék, hogy a történelmet az erős akaratú emberek, a történelem nagyjai - fáraók, császárok, királyok, fejedelmek, cárok, diktátorok, papok, hadvezérek, gazdagok, éhes csőcselékek - csinálják, nem pedig jó történészek. Mégpedig szigorúan intuitíve és nem tudományos szigorral, hiszen a történelmi tények egyedisége és egyszerisége lehetetlenné teszi, hogy a történelem egzakt tudomány tárgyává váljék, vagyis lehetetlen az általánosítás és a jóslás, vagyis a történelem tudományosan nem tervezhető, legfeljebb - utólag - elbeszélhető, leírható. Mindez azt előfeltételezi, hogy a történelem megváltoztathatatlan tények sorozata, melyeket "részlegesen", vagy "eltorzítva" ismerünk, de elvileg egyetlen helyes elbeszélésük, leírásuk létezik. Ám Th. Lessing szerint sem "a" történelem, sem "a" történelemtudomány nem létezik a fent leírt formában. A történelem mint "pőre tények" egymásutánja magánvaló: a megismerés csak elbeszélések formájában képes hozzáférni. A történelem így elbeszélések sorozata, többek között a változó történelemtudomány változó elbeszéléseinek sorozata, és mint "a" történelmet általában, e tudományt és elbeszéléseit is - mint történeti "tényeket" - erős akaratú emberek, a történettudománytörténet nagyjai és éhes csőcselékei csinálják.

A megtörténtnek ugyanebből a szemléletéből fakad a történésznek arra vonatkozó tiltása, hogy a történelemről beszélve úgy kezdj egy mondatot: "Ha..." és úgy fejezd be: "...lett volna." "A tényeknek" ez a tudós tisztelete mindig a megtörtént interpretációs és kontextuális lehetőségeinek minimalizálására, értelmezésének rögzítésére tör. Viszont a jelenvaló történésnek a leglényegibb vonatkozása az esetlegesség, a kiszámíthatatlanság, a nyitottság, a lehetőség, a valószínűség és valószínűtlenség, a bizonytalanság, a ha. A történés a pillanatonként változó milliárdnyi ha tobzódása.

Werther megírja búcsúlevelét Lotténak, amit majd halála után megtalálnak asztalán. Elhatározza, hogy még egyszer, utoljára - váratlanul - meglátogatja Lottét, hogy...

A találkozón kissé zavarodottak mindketten, nem tudnak mit kezdeni magukkal, ezért Lotte azt javasolja, hogy Werther olvasson fel neki az Ossziánból. "Werther mosolygott, előszedte a verseket, összeborzongott, amikor a kezébe vette, és könnybe lábadt a szeme, amikor beléjük nézett.

Leült és olvasni kezdett.

»Derengő éj csillaga, szépen szikrázol a nyugati égen, kiemeled felhődből tündöklő fejedet, büszkén haladsz a dombod felé...«" és így tovább, oldalakon keresztül, mígnem "Lotte szeméből könnyek árja szakadt elő, és megkönnyítette szívét, félbeszakította Werther énekét. Werther eldobta az írást, megragadta Lotte kezét, és keservesen zokogott. Lotte a másik kezére dőlt, és szemét kendőjébe rejtette. Mindkettőjükben félelmetes indulat háborgott. Saját nyomorúságukat érezték a nemes hősök sorsában, együtt érezték, és könnyeik egyesültek. Werther szeme és ajka Lotte karján izzott; Lotte megborzongott; távozni akart, és a fájdalom és a részvét ólmos kábulatként nehezedett rá. Mély lélegzetet vett, hogy magához térjen, és zokogva kérte Werthert, hogy folytassa, mennyei hangon kérte! Werther remegett, szíve csaknem meghasadt, fölemelte a papírlapot, és félig összetörve olvasta:

»Miért ébresztesz, tavaszi szellő? Hízelegsz és szólsz: A mennyország könnyeit harmatozom rád! De már közel hervadásom ideje, közel a vihar, mely lekergeti leveleimet! Holnap majd jön, jön holnap a vándor, aki látott szépségemben, szeme mindenütt keres majd a mezőn, és nyomomat se találja.«

E szavak minden hatalma rászakadt a boldogtalanra. Teljes kétségbeesésében térdre dobta magát Lotte előtt, megragadta, szeméhez, homlokához szorította a kezét, és Lotténak úgy rémlett, mintha Werther szörnyű szándékának sejtelme röpült volna át a lelkén. Megszorította Werther kezét, odaszorította szívéhez,[157] fájdalmas izgalomban hozzáhajolt, és izzó arcuk összeért. A világ elsüllyedt körülöttük. Werther átkarolta, melléhez szorította Lottét, és őrjöngő csókokkal borította el remegő, dadogó ajkait.

Werther! - kiáltotta Lotte, elfúló hangon, félrefordulva. - Werther! - és gyenge kézzel eltolta magától a szerencsétlent. - Werther! - kiáltott megint a legnemesebb érzés komoly hangján.

Werther nem ellenkezett, kiengedte Lottét a karjaiból, és eszét vesztve elébe borult. Lotte felpattant, és rémült zavarban, szerelemtől és haragtól remegve, mondta:

Utoljára volt! Werther! Engem nem lát többé!"[158]

Michel Foucault: "A boszorkánypróba, amely a vádlottat egy sajátos tesztnek [épreuve] veti alá, vagy a párbaj, amelyben a vádló megharcol a vádlottal (esetleg képviselőik), nem valamiféle kegyetlen és irracionális mód, hogy »kiderítsük« az igazságot és megtudjuk »hogyan is történt valójában« a vitás eset; sokkal inkább egy olyan döntési mód, amelyben eldől, hogy Isten az adott pillanatban melyik oldalra billenti serpenyőjét a véletlen vagy az erő mérlegének, amely az ellenfelek egyikének sikerét hozza."[159]

Közkeletű elgondolás, mely szerint a múlt mozdulatlan és végérvényes realitás, amelybe még Isten sem avatkozhat bele. Az ember viszont, úgy tűnik, nem tehet másként. Arra a kérdésre, hogy "Hogyan is történt valójában?", csak univerzális tudás képes válaszolni. Bármely emberi tudás, amely univerzálisnak gondolja el önmagát - isteninek gondolja el önmagát. De ez az út "nem áll nyitva egzisztáló szellem számára". Ugyanígy a mindentudó és örökkévalóságban létező Isten számára nem áll nyitva út a véges "egzisztenciális" "ittlét" felé. Hogy Isten mindentudó és örökkévaló, azt jelenti, mondják a teológusok, hogy 'minden elmúltnak és minden eljövendőnek, sőt, annak is, ami csak lehetett volna és lehetne, de nem lesz, egyetlen pillantással való látása'. (Vagyis birtokában van az elágazó ösvények kertjének végtelen és tökéletesen pontos térképe, és egyetlen pillantással eligazodik rajta.) Az embernek viszont, mivel egyetlen és ezért "mindenkor" magával cipelt tulajdona a jelen, vele mint varázsszavakkal kell üdvtörténetté, kozmosszá, otthonná teremtenie és (meg)vált(ozt)a(t)nia a "szörnyű véletlenek" (Nietzsche), a "parázna suhintások" (Pilinszky) káoszát. Az, hogy "az ember választásra van ítélve" (Sartre), nem csak jelenére/jövőjére vonatkozó kényszer, hanem múltjára is. A múlt nem volt, hanem mindig csak: lesz. Hogy mivé lesz a múltja, éppúgy nem "ténykérdés", minthogy mivé lesz a jövője.

Az "igaz történet" az után erőszaktétele az előttön. Ez a megtermékenyítés teszi igazzá (valóssá) és történetté (történelemmé). A "kitalált történet" ismeretelméletileg nem különíthető el az "igaz történettől". Facta és ficta nincsenek egymás nélkül. A világ kontinuumáról leválasztott faktum: fikció. A megismerés a posteriori "objektivitása" a priori (inter)szubjektivitáson alapul. Minden megértés belemagyarázás és értékelés. Minden ítélet előítélet. A megismerésben konstituált tény olyan, mint egy dráma szereplője: semmit sem mond róla az, hogy kitaláció. Talán az inkább - Arisztotelész követelménye is "csak" ez -, hogy valószínű. De a való kétszínű. Vagy több.

Az Utópiáitól megfosztott történeti időkben a most "a messiási idő modellje" (Walter Benjamin). "Miként a virágok fordítják fejüket a nap felé, valami titokzatos heliotropizmus révén az elmúlt dolgok mind afelé a nap felé igyekeznek fordulni, mely felkelőben van a történelem egén." Ez a "gyenge messiási erő" mindenkinek megadatott.[160] Az üdvösség nem egy történet utáni állapot, hanem a történés mindenkori jelenének feladata. Az ember, saját életének főszereplője és hőse "kozmikus" magányban, vagyis minden értelmes világtól, kozmosztól elhagyatottan, arra van kényszerítve, hogy értelmes történetté váltsa meg életét.

A jelen uralja és folyamatosan megváltja a múltat. Vagyis elbeszéli a kimondhatatlant, megváltoztatja a "megváltoztathatatlant", átértékeli a "végérvényest", átváltoztatja az Átváltozatlant, domesztikálja a totális idegenséget, csapdába ejti a megragadhatatlant, gyarmatosítja az elérhetetlent, bekebelezi a megemészthetetlent, immanenssé teszi a transzcendenst, "megismeri" a magábanvaló történést, megerőszakolja a szűz "realitást".

Mindez azért lehetséges, mert (úgy) tudja, hogy nincs Megváltás a jövőben, ezért a jelen veszi át ezt a szerepet. Így válik minden nap ítéletnappá. Az eleve értelmes (üdv)történet szükségszerű Utolsó Ítéletének szerepét az értelmetlenségtől folyamatosan megváltandó szukcesszió legkésőbbi pillanatának esetleges utolsó ítéletei veszik át.

Így minden pillanat minden utána következő kiszolgáltatottja. És a jelen kísérlete az önmegváltásra így válik ambiguussá. A mindenkori jelen előttjeinek mennybemenetele így válik utánjainak pokolraszállásává. Minden üdvözült és üdvözítő Előtt minden Után által megváltandó siralomvölggyé.

Tényleg?

"Ha tudod, hogy itt egy kéz van, akkor minden
egyebet elismerünk neked."

(Wittgenstein)

Az egész probléma alighanem arra megy vissza, hogy a "Tudom" viselkedését nem befolyásolja, ha (úgy) tudom, hogy minden "Tudom" csupán "Úgy tudom". Ha ezt a tudásomat radikálisan érvényesíteném, valószínűleg nem tudnék beszélni. Úgy tűnik ugyanis, hogy minden nyelvjáték előfeltételezi a "Tudom"-oknak egy sztenderd rendszerét. Ha ezt megkérdőjelezem - már amennyire egyáltalán hozzáférhetek[161] -, de azért az igazságnak továbbra is elkötelezettje maradok, tudáskritikai kísérletként ilyen című tanulmányokat kéne írni:

- És mégis lapos a Föld

- Hogyan tiporta le II. Ramses, akit kedvel az igazság, a hattik birodalmát?

- Miképpen nyilatkozik meg az ősi északi lélek az Ossianban?

- Kuroszava, a gyilkos

- Miért nem festették a görögök a szobrokat?

- Pseudo-e valójában Aquinói Tamás Dionysisos Areopagitája?

- Tej- és méztermelés Izraelben 1930-2030

- A szifiliszesek magas arányának okairól a '68-as amerikai diáktüntetők körében

- A Föld mint a kozmosz középpontja és az ember mint a teremtés koronája [nem kultúrtörténeti, hanem modern asztrofizikai munka]

- A boszorkánypróbák mint az igazság csalhatatlan bizonyításai

Ez inkább ismeretelméleti dadaizmusnak hangzik, mint komoly kritikai kételynek. Akárhogyan is, bizonyos dolgokról (úgy) tudjuk, hogy tudjuk. A Winckelmann-elbeszélésben például az lenne ugyebár a poén, hogy - valljuk be - mi biztosan tudjuk, hogy a görögök festették a szobrokat. Vagyis ismeretelméleti kételyünk nem elég radikális. Hiába az egész huszadik század nagy destrukciója: pozitivisták maradtunk.[162] Még akkor is, ha a két utolsó dolgozatcím nem teljesen fiktív vicc, lásd "antropikus elv" és Foucault "épreuve"-je. De ez a sor folytatható, főképpen a jól ismert francia radikális filozófusok jeleskednek e műfajban, például amikor Lyotard a konszenzusra törekvést azonosítja a terrorra törekvéssel[163], vagy amikor Klossowski Sade-ot a legsötétebb fajtából való konzervatív keresztényként interpretálja[164], vagy amikor Derrida amellett érvel, hogy az egész Nietzsche-életművet úgy kéne olvasnunk, mint a "Megfeledkeztem az esernyőmről" mondatát[165], vagy amikor Deleuze és Guattari elmesélik, hogyan lehetünk "szerv nélküli testté", és hogy az milyen jó lesz nekünk[166]. Ezek a megközelítések nagyon hajtanak a dadaisztikus megközelítésekre. És egyre népszerűbbek. Ha így megy tovább, a magyar irodalomtörténetben is megjelenhetnek az efféle dolgozatcímek: Arany János mint a fene[167]. Egy pszichoanalitikus tanulmány remekül bebizonyíthatná, hogy, "de bizony gondoltad, Janikám, csak elfojtottad a gondolatot"; vagy egy dekontruktivista tanulmány kitűnően érvelhetne amellett, hogy "ki nem szarja le, hogy te mit gondoltál?"

Még mindig nem tudni, mi lesz, ha ezek a ma még mindig nagyon radikálisnak tűnő episztemológiák tényleg hagyománnyá válnak.

Exkurzus: "közhelyek", "túl kéne már lenni ezen"[168]

A probléma nem az, hogy a radikális, mindent átható ismeretelméleti kétely megfogalmazódott-e már, és hányszor. Hanem az, hogy én a saját gondolkodásom és életem számára fel tudom-e dolgozni, meg tudom-e emészteni. Mivel érdeklődésem centrumában áll a probléma, jól tudom, hogy ennek az ismeretelméleti dadaizmusnak a fő tézisei évezredes közhelyek Prótagorásztól Hume-on és Nietzschén át Feyerabendig. Miért "ismételgetem" hát makacsul e közhelyeket? Azért, mert a probléma csak részben tudományos, csak egy bizonyos pontig szigorúan ismertelméleti. Az "ezt már ismerjük, ezen már túl kellene lépni" egy olyan tudományos maxima, amelynek előfeltevése, hogy az emberi tudás egy kumulatív, a történelem során az egymást követő nemzedékek által felhalmozott tudás, amelyet ki-ki elsajátít, majd ezek bázisáról megpróbál továbblépni. Valóban létezik ilyen tudás: elsősorban a praktikus természettudományok, a technika területén. Az a probléma, amellyel én gyűrkőzöm itt, nem ilyen típusú tudásra épül. Ez a tudástípus sem a nulláról kezdi persze; az efféle diszkurzusnak is komoly hagyományai vannak, elég, ha csak a fent emlegetett nevekre gondolunk. Például a halál témája alighanem egyidős az emberi nyelvvel. Nem hiszem, hogy radikális újdonságot lehetne mondani ebben a témakörben. Vagy talán igen: különleges eljárások révén alighanem generálhatók olyan szövegek, gondolatok, amelyek nagy valószínűséggel eddig sohasem fordultak elő a "világtörténelemben", de, éppen emiatt ezek nem is lényegesek. Itt ugyanis arról van szó, hogy mindenki által megélt "tényt" kell feldolgozni. És - íme az újabb "közhely", amely, hiába uncsi, negligálhatatlan - ahány ilyen feldolgozás van, annyi "tény". Hány és hány mű szól erről - és mind uncsi? Ó, jajistenem, meg fogok halni, de szar lesz. Mi a lófaszhoz kezdjek arasznyi létemmel. Nem pontosan ebben a megfogalmazásban, de nagyjából ugyanezzel a problémával minden egyes ember szembesült eddig a "világtörténelem" során. Mi ez a megveszekedett fixáció erre az unalmas közhelyre? Felhívnám a figyelmet Amerikai polgár, európai filozófia című tanulmányom "Useful"-fejezetének okfejtésére, amelyben ugyanez a probléma vetődik fel. Rorty bizonyos kijelentéscsoportokat vesz Dewey illetve Nietzsche műveiből, melyek nagyjából ugyanazt a tézist mondják. Ez elég neki ahhoz, hogy egyenlőségjelet tegyen a jelentésük közé, pedig irtózatos távolság van a két filozófus között abban, ahogyan e tézishez viszonyulnak, vagyis abban, amit jelent számukra. Vagy vegyünk egy másik példát: bizonyos szituációkban az emberek hajlamosak egy a "világtörténelemben" számlálhatatlanul gyakran elmondott tőmondatot újra elrebegni, egy elképesztő közhelyet, mely így hangzik: "Szeretlek." Ahelyett, hogy kitalálnának valami eredetit és bámulatosat, valami olyat, amitől a legelérhetetlenebb bombázó is belehullik ocsmányságunk karjaiba. De nem: újra csak ezt szajkózzák, billiomodik alkalommal, ezt az unalmas, primitív mondatot.

Elég bonyolult ez a kérdés is, jusson eszünkbe néha az iránta való alázat. Csak néhány szál a bonyodalmak gubancaiból: 1. a neokantiánus kérdésfeltevés: hogyan lehetünk képesek általánosításokra a történettudományban, ha tudjuk, hogy minden egyes esemény sui generis egyszeri és megismételhetetlen, 2. ezzel összefüggésben: Gadamer kérdése, Kerényinek az ünnep lényegéről mondott gondolatait felidézve: ha minden ünnep (fizikailag) más és más, hogyan van az, hogy mégis valamiképpen ugyanazt ünnepeljük meg minden egyes alkalommal, és tovább: 3.) ugyanazzal a művel van-e dolga a Shakespeare-korabeli és a mai drámaolvasónak, tudván, hogy a szöveg mindkét esetben szóról szóra ugyanaz, és azt is tudván, hogy a néhány évszázados, rendkívül intenzív hatástörténet eliminálhatatlan része a darabnak. 4.) Vagy egy radikálisabb, derridai kérdés: beszélhetünk-e egyáltalán valaminek az önazonosságáról és jelenlétéről, ha a szignifikáció játékában kizárólag különbségek és késleltetettségek vannak, és ha nem, akkor miről beszélhetünk egyáltalán. Satöbbi, satöbbi. Ezek a kérdések is közhelyek: többkönyvtárnyi irodalom foglalkozik vele, százéletnyi időtartam alatt elolvasható. A közhelyek nem feltétlenül amiatt tartják magukat makacsul gondolkodásunkban, mert restek vagyunk gondolkodni, nem vagyunk elég originálisak, és a megszilárdult diszkurzusok öntudatlan rabszolgái vagyunk - hanem azért, mert a közhelyek igazságot hordoznak. Mi az igazság, persze. A közhelyeket romboljuk le, persze. A közhelyekkel ugyanaz a probléma, mint a "legeredetibb" belátással: igazak, de cáfolhatók (s ha cáfolhatatlanok, terméketlenek); jól működő sémák lehetnek, de nem lehetnek univerzálisak: minden univerzális séma önreferens, paradox, gödeli. Minden kijelentő mondat, gondolatmenet, kivált ha radikálisan vagy szigorúan értjük, lényegileg aporisztikus karakterű. Akárhogyan is: (az én esztétikai eszményem szerint) a tézis az igazságra törekszik, és nem az eredetiségre. Azzal a tézissel, hogy minden tézis radikálisan retorikafüggő, csak azok elégszenek meg, akiket fizetnek, bárhogy is ragozzák.

De ha a(z episztemológiai szkepszisre vonatkozó) hasonló megfogalmazásokat és "hátországukat" (Derride vagy oda), egyszerű pozitivizmusunkban identikus kijelentéseknek tekintjük is, felmerül a kérdés, miért engedelmeskedjünk az originalitás-eszménynek? Mivel legitimálja magát ez az imperatívusz? Csak nem az unalom és az érdekesség kettősségével? Ugyanoda jutottunk: az, hogy Dosztojevszkij alkalmasint "ugyanazt" mondja, mint Jézus Krisztus, feleslegessé teszi művét? "Uncsi, ezt már ismerjük"? Hogy millió és millió pap "ugyanazt" olvassa fel millió és millió templomban, kétezer év óta millió és millió vasárnap, hát hogyhogy nem unják halálra magukat?

Olyan uncsi ez az eredetiség-pite, nem?


Hé, paraszt, melyik út megyen Nagyidára?

Egy elváráshorizont re-, de- és konstruálása[169]

(1. Kisebbség)

A művet korábban, bár nyilván kötelező olvasmány volt harmadéven, nem olvastam.[170] Nem tudtam, miről szól, nem ismertem a recepcióját. Szomorú, de így volt. Tudni véltem viszont néhány más dolgot, ami alapján viszonylag biztos voltam abban, körülbelül mire számíthatok, és nem reménykedtem a meglepetésben.

Tudtam, hogy A nagyidai cigányok komikus vígeposz, amely ugyebár a nagymúltú hősköltemény olyan komikus változata, amely klasszikus formában, és ennek megfelelő emelkedett tónusú dikcióval működik, de ennek fenséges témáit, cselekményeit, szereplőit jelentéktelenné, kisszerűvé, alantassá változtatja. Ez utóbbi jelző - "alantas" - Arisztotelész és a klasszikus görögség óta uralja a komikumról szóló tudós beszédek terepét. Plusz Freud vicc-tanulmánya. De - kérdezhetjük Nietzschével - "Gibt es noch ein Oben und ein Unten?" És felhívnám a figyelmet az igére - "változtatja" - is. Ugyanis még a Ding an sich sincs Ding an sichként; a dolog maga, az átváltozatlan, a transzcendens ugyan közös tapasztalatnak nevezhető, amely azonban nem az empiristák empíriájának a terméke, hiszen ez maga is annak a kódrendszernek vagy - nevezzük így - kultúrának a terméke, amit a különböző elbeszélések nagyobbára tacit pragmatikája termel újra. Márpedig ha a vígeposz olyan, amilyen, Arany pedig pontosan tudja, milyen, márpedig tudja, akkor a műfaj követelte "alantasságnak" nyilván a legfőbb rekvizituma a címben emlegetett "kisebbség".

A szervezők ádáz rafinériájára mindenképpen gyanakodtam. Véletlen-e vajon, hogy az éppen A nagyidai cigányokat témájául kitűző dekonferenciát a kisebbségi önkormányzati választásokra tájékára időzítették. Eszembe jutott egy fiatalkori emlékem, amidőn egy antikváriumban böngészve egy kis füzetecskére bukkantam, melynek címe valami olyasmi volt, hogy Arany János és a csehek, a szerzőjét már elfelejtettem, és arról volt benne szó, hogy nevezett nemzeti géniuszunk a nevezett nemzet módján állt a nevezett nemzettel. A Toldit is idézte, ahol szintén mily álnok, mily galád a rohadt szemétláda cseh gecije. "A nemzet", "a nép", "a magyarság" megtestesült ideája, organonja, ikonja - meg a brazilok. Meg a posztmagyarok. Nyilván lehet a margón jeleskedni, fortélyos olvasási technikákkal brillírozni, kiteregetni a tudattalan szennyesét az analízis napvilágára, levadászni a sötétben bujkáló szupplementumokat. Píszí-e vajon "húnyt mesterünk", "vagyonos atyánk" - és hát várható volt, hogy nem százszázalékosan lesz komilfó az újabban meghonosodott korrektnessz szabályai szerint, amelyben már egy vonatkozó névmást sem lehet leírni paranoiás tünetképződés veszélye nélkül ("he or she", például - de figyeljük csak a fallogocentrista sorrendet!), és ez nyilván akkoriban sem volt valami falrengető különlegesség.

A műben három "kisebbség" (mindenki kisebbség) képviselői szerepelnek. Magyarok, cigányok és zsidók. Nem hangzik rosszul. De kezdjük az elején, mert már ott rögtön világossá válik, hogy hiába minden. Vagy legalábbis hogy az Elváráshorizontom, szegény, túl képlékeny, befolyásolható, hiszékeny, hogy ne mondjam: egy mamlasz.

A tökéletes első versszak utáni másodikban még tartja magát, hisz nézzük csak, miféle múzsára vágyik az invokáció: amelyik vézna bőrét nem festi bécsironggyal, de piros, de pozsgás, de napégette az arca - amiről azon nyomban eszünkbe juthat (elnézést, ezt már alighanem meg kell szoknunk, hogy ő mindenhol ott van) Torgyán József egy retorikai megoldása, mellyel az ország házának szabadon választott honszüléit (hogy kicseleztem píszíéket) szórakoztatta, amidőn azokra az emberekre utalt, akik, nos, akik, hatásszünet, "akik nem az idén nyáron barnultak le". De aztán rögtön jön az a jelenet, hogy Gerendi várkapitány magához hívatja Csóri vajdát, és még mielőtt elkezdené a dumát, a "szerzői szólam" erősen elhomályosítani látszik az elvárások eleddig oly kontúros horizontját: "Hívatá azértan czigányok vajdáját, / Ledícsérte rútul az egész fajtáját, / Azután így szóla bizodalmas hanggal: / Bölcs, vitéz, nagy férfi, fejedelmi ranggal" stb., s ezen kívül is jónéhány locus mutat arra, hogy a magyarral súlyos gondok vannak. Csak nem a cigány lesz a jó? De mire Gerendi a mondókájának feléhez ér, már kitalálható: nem. Mind a kettő át akarja verni a másikat, "rútul".

Még mindig vannak masszív, nagyon régi alakulatok a kultúrában. Egyáltalán nem ismerem a múlt századi vígeposz-irodalmat, a korábbit se és a későbbit se, de valahogy úgy volt, hogy ezután csaknem mindent kitaláltam előre, és, ami érdekes, nem volt nagy kunszt. Amiként a Laboda nevű hős nagyidai dádé, vagy a labanczból ánglussá vedlett deák, Karl Popper, azonképpen én sem rendelkezem jóserővel, viszont egy műfajt viszonylag jól ismerek, a hollywoodi filmet, ahol állandóan ezt a kedves időtöltésemet játszom: kitalálni előre.[171] S ez alapján ment A nagyidai cigányok is; csak a legelején volt probléma, de pillanatok alatt beláthatóvá vált az elbeszélői horizontnak ez a szelete, s akkor már teljesen világos volt számomra, hogy az ideológiai alapképlet - a magyaros verselés, retorikai megoldások és meseszövés ilyen jellegű implikációin túl - egyáltalán nem népnemzetezik, hanem egyetemesen, mondhatni antropológiailag pesszimista. Ezt most a teljes mű elolvasása után is így gondolom, azzal a kiegészítéssel, hogy - még ráadásul - humanista is. (Kíváncsian várom, lesz-e, sőt, kívánom, hogy legyen olyan dolgozat itt, amely az ellenkezőjét állítja.) Egyszerűen nem tematizálja a problémát, még rejtettebb módokon sem. Van lopós cigány, de van zseniális pipaszurkálóvas-készítő cigány is; és vannak, úgy a teória, mint a praxis vonatkozásában, nagyon barom magyarok; vagy van például a Csóri vajda magára vállalós jelenete, ahol kifejezetten és élesben pozitív hős.[172] Semmi tendenciózusság, ideologikus részrehajlás. A nagyidai cigányok több mint píszí.

(2. Szabadságharc)

A másik tuti tippem az volt, hogy, mint majd minden általam ismert korabeli műben, ebben is a költő virágnyelven fogja siratni a szabadságharcot. A kor kánonjában tudvalevőleg nemcsakhogy bevett, de egyenesen megkövetelt műfaj a sorok között beszélős, amit persze később is volt szerencsénk ismerhetni, ha költő vagy, fiam, ha nem vagy képes tényleg letenni a lantot nyugodni, akkor ezt kell nyomatnod, "fiaim, csak énekeljetek" - vagy Parti Nagy infernális kurziválási tréfájával: "fiaim, csak énekeljetek" - és így tovább. A leghíresebb ilyen példa, A walesi bárdok esetében, ahogy Edward utódai mondják, "plauzibilis", kitűnően argumentálható az efféle értelmezés. Ez sima ügy, bár az a különös szignifikációs probléma valószínűleg megérne némi interpretációelméleti elemzést, hogy egy szövegnek úgy "kell" egyértelműnek lennie, hogy a cenzor ezt az egy értelmet ne vegye észre, pontosabban hogy - hiszen nyilván nem hülyébb, mint a többi olvasó, sőt, hivatalánál fogva paranoid interpretátor és a legérzékenyebb éppen arra az egy értelemre - ne tudja emiatt megakadályozni közlését. Nem véletlen, hogy Derrida ilyesmivel nem foglalkozott: hogyan néz ki a jelölők nem egészen szabad játéka, amikor egy mély trauma által fixált transzcendentális jelölt egy nem interiorizált instancia által be van tiltva.

Szóval olvasom-olvasgatom tovább a művet, és csak nem látom a szabadságharcot, se rejtve, se direkte, se áttételesen, se a sorok között. Azon túlmenőleg, hogy Arany általános (rossz) kedélyállapotában - mely a vígeposzt jól láthatóan igen mélyen áthatja - nem utolsó sorban a 49-es bukásnak is része van, azt nehéz lenne konkrétan és egyszersmind komoly arccal (hogy logocentrikusan fejezzem ki magam:) mondani és hallgatni, hogy ennek a műnek tényleg van valami köze a szabadságharchoz. Mert hogy konkrétan hogyan kéne vonatkoztatnunk a mű egyes mozzanatait, szereplőit, cselekményét, "tanulságait", "üzeneteit" stb. a szabadságharcra - hát ez jó kis vígeposz-téma lenne.[173]

(Exkurzus. Vígeposz-vázlat[174])

Bár A nagyidai cigányokban mindenki egyformán marha, csak másképpen, az elbeszélő nézőpontja mégis inkább a cigányokhoz húz. Inkább velük vagyunk. E mondat literálisabb, leíróbb jelentése pedig az átvittebb, értéktelítettebb jelentése felé húz. Mármost. Jelöljük a történelem tankönyvekben szereplő változót v-vel (a "valóság" szó kezdőbetűjével), a szóban forgó műben szereplő változót pedig f-fel (a "fikció" kezdőbetűje - ezek a jelölések természetesen tetszőlegesek, ill. önkényesek, ill. felcserélhetőek; csak ahhoz szükségesek, hogy tudjuk, miről beszélünk (nem mintha így tudnánk (node ne kanyarodjunk le a logika nyílegyenes sugárútjáról))). Tehát f-ben inkább a cigányokkal vagyunk, v-ben pedig, mi, magyarok legalábbis, általában a magyarokkal vagyunk, kivéve számos esetet, amit most figyelmen kívül hagyunk. (Akár egy súrlódási együtthatót. Ettől még egzakt a tudományunk. Ennek bizonyítását a nagyrabecsült hallgatóság szíves tudomásulvételét így en passant megköszönve, most mellőzném.) Ha tehát a fent leírt módon áll a dolog, és ha a sorok között akarunk olvasni - és ezt bízvást megtehetjük, hiszen Derrida csak annyit mondott: "semmi sincs a szövegen kívül", és mivé lenne a textus textúrája a par excellence szövegenbelüli sorköz nélkül -, tehát akkor az f-beli cigány a v-beli magyarral azonos, vagyis mi vagyunk a cigányok. "Cigány vagy!" Ezzel tehát megvolnánk.

Mármost. (Innen már könnyű dolgunk lesz.) Van f-ben két hadseregünk, melyek egyike látszólag baráti, ám kiderül róla, hogy á, dehogy. Ki ne ismerne rá ebből a leírásból a v-beli aljas osztrákra, aki úgy csinál, mintha csak a törököt segítené kiebrudalni, miközben a nagymagyar éléskamrára fáj a foga. Tovább erősíti ezt az értelmezést - nem mintha további támogatásokra szorulna -, hogy f-ben is az élelem körül zajlik a cselszövény. Van továbbá egy másik f-beli ármádiánk, amelyben mindezek után a vak is meglátja a v-beli oroszt, ki szabadságharcunk másik eltiprója volt. Az értelmezés szükségtelen túlbiztosításaként itt arra utalhatnánk, hogy már-már a sorok között beszélés biztonságát veszélyeztetően nyilvánvaló az f-beli Puk és a v-beli Pugacsov harsány egybecsengése. S ha olyan bátor lennék, mint milyen nem vagyok, vagy mint amilyen Hódosy Annamária Marlowe-elemzésében, akkor Cs(o)óri (Sándor) vajdáról is ejtenék néhány szót, ám maradok inkább a teknővájó szerszámomnál, hogy a BM is értse: a szigorú tudománynál, és annyit mondanék csak, hogy az álmodozó vajda természetesen Kossuth, aki a hirtelen támadt nagy szabadságban államalapítósdit és tisztségosztogatósdit játszik.

Tisztázván az idő és a cselekmény főbb vonatkozási pontjait, most már csak a hely problémája maradt. Az f-beli Nagyida vára, kétség sem férhet hozzá, a v-beli Kárpát-medence. E tény pedig oly következményekkel terhes, amelyek gyökereiben változtatják meg az eddigi interpretációs kánont, miszerint keserű és "pesszimista" művel van dolgunk. Mert lehet hogy sehonnai bitangokként (amilyenek a cigányok és a zsidók) kiűzetünk a Kárpát-medencéből, de hol van ez a jóslat a herderi nemzethalál-vízióhoz képest.

Itt most felfüggesztem az exkurzust.

Egy dolgot azonban mégsem találtam ki. Hogy mi lesz a vége. Pontosabban - hiszen már az első versszakban megtudjuk, hogy romlás vár a hős dádékra -, hogy mi lesz az eszmei mondanivalója. Pontosabban hogy nem lesz. Pontosabban, hogy széles e (megváltozott és kitágult) elváráshorizonton alig akad még egy ilyen ambiguusan viselkedő "részlettárgy".

(3. Recepció)

Ezek után igen kíváncsi lettem az én történetemre (addig) ugyan nem (na jó: többszörösen közvetve) ható, de mégiscsak: "hatástörténetre". (Az látszott, hogy van ilyen. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a recepciótörténetre vetett röpke pillantásból is markánsan kiviláglott, hogy borzasztóan életképesek a klisék.) Szembetűnő, hogy a szabadságharc-piskótát a hatástörténet minden szubjektuma jóízűen ropogtatja, de nem megy bele a részletekbe, az utalások és a párhuzamok boncolgatásába. Kár. És, amint várható volt, elég jelentős a zavar a mű interpretációját illetően. Csak illusztrációként néhány.

Toldy (mármint a Schedel) azt írja A nagyidai cigányokról, hogy egy "ritka szép lélek szomorú aberrációja", mely méltatlan a Toldi (i-vel) költőjéhez. Egyenes beszéd. Thewrewk Árpád szerint "alszerű", "aljas" mű, s "Bunyinak kapcabetyári beszédén is csak a minden emberiből kivetkezettek fognak [...] röhöghetni", "kétségbeesett kacajra fakad ezen imádott közanya [ti. a nemzet] fájdalma fölött, - majd dorongot kapván fel, maga is csapást mér rája bűnös kezével." Dávidházi elmondja, hogy a művel kapcsolatos, meglehetősen általános értetlenkedés valószínűleg arra vezethető vissza, hogy az Arad utáni normát megsérti; s megjegyzi: "erkölcsi mentsége, hogy a gúnyolódó maga is a kárvallottak oldalán áll", akárcsak a szőlősgazda, "aki majd a Bolond Istókban is őrjöngve kacag, miközben jégvert szőlejét doronggal ütlegeli". Beöthy Zsolt hasonlóan nyilatkozik és mellesleg a legnagyobbnak tartja: "Arany a kétségbeesettek hitét igyekezett felébreszteni. De a bukásnak első [kiemelés tőlem; megj. 1852] keservében ő maga is szinte a kétségbeesés kacajában tör ki. A gyászos napok kezdetén a »sírva vigadásnak« magyar hangulatában született a genialitás szikrázó erejére legremekebb alkotása. [...] Legkitünőbb komikus époszunk tehát nemzeti tragédiánkból születik" Schöpflin szerint: "Az a kritika, amelyet a szabadságharcról mondott a maga közvetett módján A nagyidai cigányokban, a kor magyarjai többségének a véleményét fejezte ki. S a költemény hangja, a saját baján való humorizálás örök magyar tulajdonság, de abban a korban, mint nem egy dokumentumból tudjuk, különösen aktuális volt." (Egyébként Schöpflin magyarozik szinte a legtöbbet - és a legbutábban.) Szegény Képes Géza ezt írja: "Nem kétségbeesett kacajról van itt szó, hanem cigányadomákon való nevetésről." Kosztolányi, a féligazságok királya, az éleslátásnak és kibírhatatlan affektáltságnak ez a mixtúrája "apokaliptikus vallomás"-nak nevezi. Féja Géza - nem szokása - nem sokat lacafacázik: "Arany János a 48-as vállalkozás sikerében éppenúgy nem hitt, mint Széchenyi István, érdekes, hogy a két véglet: a nagystílű katolikus arisztokrata és a vidéki kálvinista rektor mennyire találkozik ebben: Arany vakmerő nemesi kísérletet látott Kossuthék vállalkozásában. Forradalmi versei kényszerű stílusgyakorlatok, vagy átlátszó Petőfi-utánzatok, azért írta őket, mert így kívánta az idő és a paraszt megszokta az engedelmeskedést. Fáradt, mindent látó és tudó szemével megmérte a márciusi lelkesedés értékét és könnyűnek találta. »Iszonyú kísértettel« társalkodott, melynek »való« a neve [...]; a lappangó paraszti bizalmatlanság hangját a 48-as vállalkozással szemben egyedül ő ütötte meg irodalmunkban. Híres szatirikus eposzát, A nagyidai cigányokat sem okolja meg csupán a szabadságharc bukása miatt támadt fájdalma és elkeseredettsége. Csakis az írhatott így a bukott ügyről, aki legbévül nem tartotta a maga ügyének" stb.

A nem kevésbé illetékes Arany úgy nyilatkozik, hogy a vígeposz "Fratze" "a világra s emberiségre", "semmi egyéb, mint a pessimismus nyelvöltögetése". Más helyütt (Szilágyi Istvánhoz intézett levelében, 1853) úgy nyilatkozik, hogy egyszerűen okádékhatnékja volt. Megint másutt (Gyulai Pálhoz, 1855): "népies vig eposz, olly kedélyállapot kifolyása, midőn a világ folyásával és önmagammal meghasonlva, torzalakok festésében akartam kárpótlást keresni". A végső érv pedig a Bolond Istók interpretációja szokott lenni - hadd látom, úgymond, mire megyünk ketten stb.

(4. Struálás. De-, rekon- és men-)

A mű több szempontból is keresztbehúzza tehát várakozásainkat. Kisebbségügyileg. Borzasztóan túl van ezen a problémán. Az "Arany" metonímiával illethető szerző nem egy totalizáló gondolkodás alapján "kitüntetett" csoportról gondolja csak, hogy "lerúdalni való állat"[175], hanem szépen demokratikusan és kedélyesen, erre-arra való tekintet nélkül mindenkit pofán vág, somfordálván kifelé a műből, mint a magyarok a cigányokat, slisszolván kifelé a várból. Szabadságharcos elvárásom kétszeresen megbukni látszott: egyrészt úgy tűnt, egyáltalán nem tragizál, nem siratja a magyar szabadságharcot, ugyanis, másrészt, nem is arról szól. De, úgy tűnik, alapvetően mégiscsak helyes volt a várakozásom - erről győzködnek az alkotói szándéknyilatkozatok és az ebben a kérdésben szinte tagolatlanul egységes recepciótörténet -; kis módosítással, hogy a mű - ill. a szabadságharc feldolgozása és az utalásrendszer poétikája - nem olyan primitív, mint én elgondoltam. Nem véletlen, hogy az egyféle lehetséges megoldást kultiváló korabeli recepció nemhogy értetlenkedett, de egyenesen fröcsögött a műre: ez neki ismeretlen hang volt: csak nemzetárulók oly orcátlanok, hogy ironizálnak a szent ügy bukásán. Meglepő, ahogy lecigányozza a magyarságot, az egész történelmet, forradalmaival, nagy nekibuzdulásaival, új-rend-alapító hevületével, címosztogatósdijaival, szegény kis petőfijeivel és nagyarcú kossuthjaival - s mindezt szeretettel. Ez nagyon durva dolog, a magyarozó hagyomány ezt nem vette be, marginális mű maradt. Sokáig kell még várni olyan pillantásra, mely ehhez hasonlóan látja, hogy "A helyzet reménytelen, de nem komoly."[176] Az efféle attitűd Gyulai Páltól Németh Lászlón át Csoóri Sándorig teljességgel akceptálhatatlan, nem kóser: itt nem viccelünk kérem, a magyarságnak küldetése van, és ezzel a cinizmussal csak a herderi nemzethalál-jóslatot teljesítjük be stb. Nyilván ez volt az elsődleges oka annak, hogy a mű olvasásakor képes voltam elhinni, hogy nem a szabadságharcról szól. Nem szólhat arról, hiszen ilyen tónusban akkoriban egyszerűen nem beszélhettek róla. Arany a példa rá, mennyire nem volt divat ennyire meghaladni kötelező poétikai-morális sablont, amiről eddig volt szó, és ami vele jár, a költői szerep obligát felturbózását. Hogyhogy a szerző ezúttal nem kíván a nemzet lelkiismeretének önkéntes rendőre lenni, hogyhogy nem küldetéstudatától megrészegült vátesz, aki kizárólag teljesen differenciálatlan, monolit tömbként képes elgondolni "a népet", melynek ő a maga részéről szerény lángoszlopa lenne. Ahelyett, hogy beolvasna Eduárdnak és aztán menne szépen a lángsírba, ahogy költőnek köll, lefikázza a szabadság harcosait, a respublika megteremtéséért küzdő felelősségteljes polgárokat (bár szeretetre-, mindazonáltal) sajnálatraméltó, nevetséges, műbalhézó, fontoskodó hülyéknek írja le. Hogy ebben mennyi a bölcs sztoikus és mennyi a sunyi paraszt, mennyi az ádáz düh és mennyi a finom epikureizmus, mennyi az egyetemes és mennyi a magyar, nem tudom, s ez nem annyira az én fogyatékosságom, mint inkább a mű erénye.

Miért van az mégis, hogy a XIX. századi magyar mérce szerint kimagasló a mű, de az egyetemes szerint nem?


"Merre tart az irodalom(tudomány)?"[177]

1.

Nem szeretnék válasz helyett nyafogni, de mégis megér néhány megjegyzést maga a kérdés, mert számos olyan előfeltevést rejt magában, amelyeknek problematizálása hozzájárulhat a lehetséges válaszok előfeltevéseinek tisztázásához.

Először is a kérdésben megbúvó csalafinta határozott névelő. Amely ugyan korántsem állítja, hogy az irodalom(tudomány) egységes, azt viszont igen, hogy, bármily különbözőek is esetleg, felmutatnak mindegyikükre érvényes közös jegyeket. Ugyanezt a monolitikus egészként kezelhetőséget sugallja/sugallják a kérdésben szereplő főnevek egyes számú alakja(i). Még erősebben állítja azonban mindezt az ige és az egy lehetséges irányt jelölő lativusi kérdőszó. A kérdés tehát nagyon általános, ráadásul

2.

futurológiai jellegű, ami ugyan Sir Popper szerint a tudományosság elsőrendű kritériuma, ám ha ezt elfogadjuk, akkor bízvást kijelenthetjük, hogy irodalomtudomány nem lehetséges, mert a jóslás követelménye az irodalom működésmódjának, sőt puszta lehetőségének mond ellent. Ez esetben viszont a humántudományok nem azért járnak gyerekcipőben, mert az e területen dolgozó tudósok notórius maszatolók és kóklerek (egyébként azok), a természettudományok pedig nem azért járnak (egyébként a méretüknél jópár számmal) nagyobb surranóban, mert e terület tudósai derék emberek, akik mellébeszélés helyett kvantifikálnak és formalizálnak.

3.

Ha ezen az általánosságfokon kellene megválaszolni a kérdést, azt mondanám, ma az irodalom(tudomány)ban (is) éppen az általános szétszóródása és a kiszámíthatatlanság növekedése jellemző egyre inkább. Vagyis egyre inkább olyan, hogy a fenti kérdést egyre kevésbé lehet feltenni. A karteziánus világkép szertefoszlani látszik. Ahogy én látom, és ezt számos más szerző is megerősíti, akik egyébként másképp látják, mind az irodalom, mind pedig a róla szóló tudomány a szóródás irányába tart, mégpedig immáron elég hosszú ideje. Egyre kevésbé lehet beszélni nagy stíluskorszakokról, egyre több a koegzisztens stílus, iskola, a közös értékekre alapozódó művészeti és tudományos közösségek egyre atomizálódnak, míg végül beleomlanak az egyetemes "posztmodernitásba", ami nem jelent semmit: a definitívvel való radikális szembesülést jelenti.

Exkurzus. Kis szűkítés

De kedves hallgatóimat is megkérném a nyafogás elkerülésére: akkor vagyok korrekt válaszadó, ha a kérdésre válaszolok - vagyis annak általánosságfokán. Azért két gyakorlati megfontolás előrebocsátásával trükközés nélkül szűkíthető a tárgyalási horizont.

(A) Azt az iszonyatos szövegtömegtermelést, ami ma a világon irodalom(tudomány) címszó alatt folyik, nincs ember, aki áttekinteni tudná. Sejtéseink és nagyjából jó intuícióink ugyanakkor lehetnek, dacára annak, hogy esetleg nem sokat tudunk az ausztrál irodalom legújabb tendenciáiról (hogy a régebbieket ne is említsük) vagy a chilei irodalomtudomány eredményeiről. Sejtéseink és intuíciónk segítségére siet azonban az a tény, hogy, mint oly sok más területen, itt is erőközpontok vannak, amelyek meghatározzák az adott területet, s a perifériák ehhez igazodnak. Nem kell Hongkongig menni ahhoz, hogy belássuk, az irodalom(tudomány)t (is) az euroatlanti világ néhány vezérhatalma uralja, közelebbről az USA, NBr., Fro., Németo. A legközelebbi - és nagy - perifériáknak még van bizonyos esélye (orosz vagy spanyol nyelvű irodalom), de a többieknek kollektíve nem, egyénileg csak akkor, ha a centrumba mennek. Lehet-e magyar költészet valaha is világhírű? Tudna-e valaki Bartókról vagy Andrej Warholáról, ha nem ment volna New Yorkba? Ismerné-e valaki Lukács Györgyöt, ha nem lettek volna jó német kapcsolatai és magyarul írt volna? Vagy a Das literarische Kunstwerket, ha lengyelül írta volna Ingarden? Miért ötször híresebb Kundera az ötször jobb Hrabalnál? Hogy állna Jakobson, csak Prágában, csak csehül? Vagy Kafka? Ki tudna Tzaráról, Eliadéról, Cioranról, Brancusiról, Ionescóról, ha megmaradtak volna az áldott román anyaföldön? És így tovább; ez az alapfelállás. A centrum-periféria-viszonyt egyébként mindkét fél ténynek tekinti. A centrum nem figyel a perifériára, a periféria viszont figyel a centrumra, sőt, csak akkor jó a lelkiismerete, ha az őt lelkiismeret-furdalás nélkül ignorálóhoz igazodik, igazságtalanságról tehát szó nincs. A periféria ugyanúgy tudja, ahogy a centrum: minden ott történik. A vélekedéseknek ez a ritka, lehengerlő empirikus általánossága már-már arra késztet bennünket, hogy azt mondjuk: ez az igazság.

(B) Mindez nem azt jelenti, hogy most már áttekinthetővé szűkítettük volna a terepet. Ezért még egy, az előzőhöz hasonló érvet mondok az intuíció védelmében. A kultúra a nem karteziánus cogitatio módján - vagyis nem innátikus természeti törvényként - működik. A kultúra közvetít, szelektál és kiemel. S bár igen csekély mértékben mi is alakítjuk, alapvetően az alakít bennünket. A legtöbb esetben nincs szükség a közvetített szigorú pozitivisztikus-tudományos ellenőrzésére. Ily módon tudjuk, hogy például Kónya Lajos mire kapta a két Kossuth-díját, és hogy érdemes-e olvasni. Ugyanilyen valószínű, hogy annak, aki mondjuk József Attila műveit olvassa, recepciója és értékelése közel fog állni ahhoz, amit a kultúra egyébként is közvetített számára. A kultúra előítéletekkel segít (vagy akadályoz) bennünket. Nem kell ahhoz - szigorú pozitivistaként - végigolvasnom Stephen King életművét, hogy megtudjam, milyen író, sőt bizonyos szerzőkről alkotott ítéleteink alkalmasint még akkor is helyesek lehetnek, ha történetesen egy árva sort sem olvastunk tőlük - amiként a legtöbb ember nagyjából törvényesen él, dacára annak, hogy esetleg egyetlen betűt sem olvasott el az ezer emberéletnyi idő alatt sem elolvasható jogszabálytengerből.

Mindez azonban nem a tudatlanság igazolása akar lenni. Hogy jónak találom-e Pynchont vagy Bernhardot, a yale-iskola dekonstrukcióját vagy a németországi diszkurzuselméleteket, végül is csak az fogja eldönteni, ha olvasom őket.

1-2-3, kicsit szűkebben

1. A kanti ítélőerő kritikája azt az egyre tisztábban látható belátást tárta fel számunkra, hogy a művészet és az esztétika nem alapozható olyan (akkor) biztos(nak tűnő) észelvekre, mint a (természet)tudomány. Ítélete mindig ízlésítélet, vagyis nem demonstrálható kötelező és univerzális érvénnyel. Viszont implicite mindig kitekint egy lehetséges sensus communisra, az ízlés tökéletessé válásának utópiájára. A probléma azonban az, hogy a gyakorlati ész számára ez értelmes elvet nyújthat - és külön zsenialitása, hogy imperatív érvénye a lehető legkevésbé terrorisztikus -, az ítélőerő számára azonban nem. Ez összefügg Kantnak azzal az alapvető preferenciájával, hogy a zseni versus ízlés küzdelmében végül is az utóbbinak adja a végső szót. A művészet későbbi fejlődése azonban egyre inkább az előbbi irányába tolódott el, az avantgarde pedig a végsőkig hajtotta az újítás, a szubverzió, a megszilárdult ízlés- és kánonellenesség értékeit. Vagyis a művészeti processzus pontosan az ellentétévé vált annak a processzusnak, amelyet a kanti ízlésítélet implikál és amely a tudomány reményeit - a világ módszeres, konzisztens, egyetlen lehetséges (igaz) módon történő leírása mint utópia felé vezető útra találás - eredetileg meghatározta. Nietzsche és a huszadik század nagy elméleti teljesítményei azonban ezt a tudományképet is megtépázták. Az a komoly különbség azonban megmaradt, hogy a (főként a természet)tudomány, bár kénytelen volt szembesülni a karteziánus álom lehetetlenségével, mégsem tehet mást, mint hogy az (egyetlen) igazság után kutat. A művészet azonban, úgy tűnik, inkább - és egyre inkább - a disszeminációra és a paralógiára tör. A ma meghatározó filozófiái a kettő között vannak, ám egyre inkább tolódnak a művészeti beállítódás felé, és egyre befolyásosabbak. Sőt, nagy képviselői magát a tudományt is efelé tolják. Gondoljunk csak Feyerabend tudománytörténeti és -elméleti bizonyításaira, melyeknek végkövetkeztetése, hogy végeredményben a tudománytörténet is hasonlóképp működik, mint a művészettörténet. Mivel a tudományos elméletek megítélésének nincs és nem is lehet univerzális kritériumrendszere, a tudományos paradigmák a művészeti stílusokhoz hasonlóan épülnek fel, át és le. Rorty nagyjából ugyanezt fogalmazza meg az amerikai filozófia és tudományelmélet változásairól beszélve: az elemzett folyamat végén, a nyolcvanas évekre a filozófia és tudományelmélet alapvetően és szó szerint stíluskérdéssé válik. De a rendkívül visszafogott Danto is eljut a művészetfogalom institucionális (vagyis a szigorú értelemben vett művészettudományon kívüli) modelljéhez, ha, később, megijedvén a levonandó következtetésektől, nyugodtabb, az institúciót nem veszélyeztető vizekre evezett is. Vagy gondoljunk Lyotard tudományos paralógia-követelményére, amely minden homológiát terrorisztikusként értelmezve gyakorlatilag ugyanazt a szubverzív magatartást kéri számon a tudóstól, mint a művésztől. Gondoljunk a Derrida-féle és az őt követő amerikai dekonstrukcióra, amelynek az irodalomról szóló beszédről már eszébe sem jut, hogy valamiféle, hagyományos ("metafizikai") értelemben vett tudományosság kritériumainak meg kellene felelni. Olyan ismeretelméleti axiómákkal dolgozik, amelyek magát a tudományos fogalmiságot kérdőjelezik meg, nietzschei-freudi-lacani megfontolások következményeképp. De még a konzervatív alapállású hermeneutika és recepcióesztétika is tökéletesen ignorálja a művek formális elemzéseit, melyekben a természettudományos ideál meghonosításának ostoba eszményét látják, és inkább a befogadás mikéntjére, a hatástörténeti beágyazottságra, a szöveg és az olvasó interakciójára helyezik a hangsúlyt.

Mindezeknek a változásoknak meghatározó jelentőségű kezdeményezője Nietzsche. (Az angolszász-analitikus vonalon persze nem; itt inkább Wittgenstein és Kuhn a meghatározó.) A kartezianizmusra, s vele a tudományosság újkori eszményére a legsúlyosabb csapásokat Nietzsche mérte. Ha nem létezik objektív, vagy legalább empirikusan általános interszubjektív kritériumrendszer annak eldöntésére, melyik elmélet a jobb és melyik a rosszabb, ha a tudomány fejlődése nem belső, vagyis szigorúan tudományos logikájából következik, ha "az igazság metaforák mozgékony hadserege", egyszóval, ha a tudomány nem a karteziánus modell alapján működik, akkor milyen módon jönnek létre uralkodó elméletek? Miképpen tartják fenn hatalmukat? E kérdésre tehát, úgy tűnik, inkább kultúrföldrajzi, gazdasági, politikai, szociológiai, pszichológiai stb., de legelsősorban is institucionális magyarázatok lehetségesek, szűk értelemben vett irodalomtudományiak vagy esztétikaiak viszont nem. Nemcsak arról van szó, hogy az irodalomtudománynak meg kell birkóznia azzal a behozhatatlan hendikeppel, hogy míg a természettudományok tárgya általában nem megtévesztő karakterű és a kísérleti igazolhatóság a megismételhetőség révén akár egzakt jóslatokat is lehetővé tesz, addig az irodalom újdonságelvű, szubverzív, szándékosan többértelmű, sőt megtévesztő - hanem arról is szó van, hogy hiába hagyja el az irodalomtudomány hagyományos pozícióját, ott is hasonlóan változó, lényegileg agonisztikus karakterű (szintén humántudományi) rendszerekkel kell szembesülnie. Ráadásul Kant Kritikáinak korában még értelmes dolog volt irigyelni a természettudományok "előrehaladottságát" - ma már azonban ezek sem jelentenek túl nagy biztatást az "elmaradott" humántudományok számára; elég ha csak a fizikai kozmológia vagy az orvosi pszichiátria állapotára gondolunk.

2. Az irodalomtudomány az irodalmi institúció ideológiája. Nincs ebben semmi meglepő, s végeredményben kivetnivaló sincs. Ha a tudományokról alkotott képünk e változásait belátják az irodalomtudósok is, és miért ne látnák be, akkor fölösleges eljátszani a (karteziánus értelemben vett) tudóst, vagyis referálni kell arra, hogy az intézmény a hatalom intézményesítésének eszköze. A hatalmat pedig nem szabad démonizálni, akár a bevett, akár a kirekesztett episztéméket kultiváljuk - Foucault-ról is kiderült (számomra), legalább annyira megszállottja a hatalomnak, mint kritikusa. Feyerabendnek, a másik kérlelhetetlen kritikusnak az adófizető polgárokra történő obligát hivatkozása megintcsak kételyekkel tölt el, melyet még akkor is vállalok, ha plauzibilis érveléssel tudósít arról, hogy ezáltal a Robespierre-ekkel kerültem közös kontinuumba. (Ez a név szolgáljon itt metaforaként azokra a hatalmi helyzetben levőkre, akiknek meggyőződése, hogy jobban tudják, mi jó a másiknak, mint a másik maga.) Én legalábbis ezen az áron is ki merném jelenteni: ha megkérdeznénk a polgárokat, akik egyébként eltartják, hogy szükség van-e az irodalmi intézményrendszerre, amilyen biztosak lehetnénk az elsöprő többségű "nem"-ben, olyan biztosak lehetünk, hogy - saját szempontjukból - tévednének. Tekintve, hogy a karteziánus modell elvileg nem működhet, viszont a nietzscheánus modell gyakorlatilag "már mindig is" működik, sajnos nem tudok mást mondani, mint amit az egyébként éppen elméletileg oly lapos Rorty: az esetlegesség tudata, az (ön)irónia és a szolidaritás legyen a hatalmi diszkurzusok vezérlő csillaga. Hogy ne legyen olyan egyszerű a képlet, hogy a bevettek kirekeszthetnek, a kirekesztettek pedig bevehetik, az irodalmi Wille zur Machtnak a felszabadult beszéd játszmáinak kell lennie, nem pedig elnyomó szociális kódok által regulált kényszerneurózisnak.

3. Nem véletlen, hogy az utóbbi másfél évtizedben nem hallottunk számottevő új izmusról, művészi csoportosulásról, vagy akár csoportosulás nélkül hasonló művészi elveket, irodalmi megoldásokat érvényesítő egységes stílusirányzatról. Természetesen az egy, úgynevezett "posztmodern" izmust kivéve, ezt viszont minden(ki)re ráhúzták már, használhatatlanná tágítva a fogalom jelentését. Úgy tűnik, hiába történtek kísérletek a fogalom definiálására, ezt a közhasználat nem veszi figyelembe. Ez a dolog azonban paradox szerkezetű. Ha posztmodern Derrida, Foucault, Lyotard éppúgy, mint Madonna, Schwarzenegger vagy Disneyland, amiként Italo Calvino, Botho Strauss és John Barth, továbbá Rushdie, Khomeini vagy Szaddam Husszein, továbbá visszamenőleg Nietzsche, Freud és Duchamp, nemkülönben a p. c., az informatikai superhighway és végül Lagzi Lajcsi - nos, akkor viszonylag nagy biztonsággal megkockáztatható a kijelentés, hogy a fogalom (hagyományos/tudományos értelemben) használhatatlan; ugyanakkor nem mondtunk semmit arról, hogy miért használták/-ják mégis orrvérzésig. A nyelvhasználat ökonomikus: nem tart benn a szótárában huzamos ideig fölösleges szavakat. Talán éppen arra az új kulturális szituációra használják, amelyet nem lehet többé leírni azonos értékeket képviselő tartós közösségek, masszív kulturális alakzatok, stílusok, izmusok együtteseként vagy egymásutánjaként, egyenesvonalú hagyománytörténetként; amely éppen a nagyon különböző világok, tradíciók, kódok egymásba omlásáról tudósít. Hogy "merre tart" ez a tendencia, arról senkinek sincs fogalma, azon túlmenőleg, hogy kiszámíthatatlan. A változások feltehetőleg radikálisak lesznek, mivel (1.) (a) a tudományokban, úgy tűnik, az ismerethalmozódás a legerősebb változásindukáló tényező, és soha nem volt nagyobb az ismerethalmozódás, mint ma, (b) a művészetekben pedig a modernitás újdonság-fixációjának egyre erősebben érzékelhető ellehetetlenülése ellenére sem látszik feltűnni új vezérelv, csak minden eddiginél több új mű; és mivel (2.) a művészeti stílusok vagy a tudományos paradigmák disszeminációja olyan kondíciót teremt, amellyel kapcsolatosan nincsenek történelmi tapasztalataink: a változásnak nem paradigmatikus móduszára nincsenek fogalmaink.


"A novellától a textusig"[178]


Novellák nincsenek, csak szövegek.

Szövegek nincsenek, csak novellák. Novellák, költemények, drámák, mítoszok, világtörténelmek, élettörténetek, téveseszmék, valóságelvek stb. És ezek keverékei.

Az elmélet entrópiát termel, az írás nulla foka felé tart.

A megértés pragmatikai fogalom.

"Odané, ott egy őzike, bazmeg!" - mondja K katona K' katonának egy MÁV-szerelvényen utazva. K' katona felkapja a fejét és kinéz az ablakon. Megértette a másikat. Aki nem kérdezi, hülye, most mit nézel kifelé az ablakon?, végtére is ő hívta fel a figyelmét az őzikére, bazmeg. Értik egymást. Tudják, hogy mindketten egy ideális szövegértelem édenének lakói. Az ilyen pragmatikailag tiszta eseteknél látszik: a beszéd működik mint közös kód. És ezzel el is érkeztünk egy végkövetkeztetéshez. Ez a hermeneutika végső érve a dekonstrukció ellen.

De hogy kerülnek oda, a teremtés tökéletes alkotásának csúfságára, azok az idétlen madarak, kezükben éktelenkedő lángpallosokkal? És, odané, ott közelednek feléjük - K-val és K'-vel ellentétben természetesen az édenen kívül - H[ermeneuta] és D[ekonstruktor]. H is be van szarva a keruboktól, de D még az arcát sem meri odafordítani.

Azt hiszem, ismeretelméletileg és jel(entés)elméletileg a hermeneutika és a dekonstrukció hasonló alapvetéseken nyugszanak, bár a dekonstrukció kétségkívül gazdagabb és profibb ezeken a területeken.

Tanulságos példával szolgál Szilasi Lászlónak Darvasi László novellisztikájával, illetve ennek recepciójával foglalkozó írása ("Jánoskám, egyetlenem - mégis oly sokféle", Nappali ház, 95/2). Szilasi jól dokumentálja, hogy a Darvasi-könyvek kritikai fogadtatásának vezérfonala teljesen a történet köré tekeredett. Hogy tudniillik visszajön, és jó-e az nekünk, elegünk van-e már a "szövegszerűségből", vagy ellenkezőleg, le a "világszerűséggel". Balassa Pétert kivéve, így Szilasi, mindenki óne veiteresz hagyományos szövegeknek, egész pontosan sima novelláknak tekinti A veinhageni rózsabokrok darabjait. És a várt fordulat megérkezik: Szilasi azt kezdi el bizonygatni, hogy a szóban forgó Darvasi-szövegek bizonyhogy tuti posztmodern darabok, és éppen az egyik leghagyományosabbnak tartott Koller, a férj című novellán demonstrálja, hogy tele van elbizonytalanodásokkal, szimulakrummal, disszeminációval, differanciával, a célelvűség és a problémátlanul kontinuus történetmesélés hiányával. De alighanem Szilasiban végül is komoly kételyek támadhattak érvelése meggyőző voltát illetően, mert írása utolsó fejezetében váratlanul és óvatlanul átbillenti a hagyományos kontra dekonstruktív problematikát abba a hermeneutikai tézisbe, hogy bizony a hagyománytörténet az történik, vagyis hogy a hagyomány az változik, vagyis hogy innen nézve már a Kosztolányi-novellák is dekonstruktívok és posztmodernek: "Én, ha nagyon muszáj, végül is elhiszem, hogy Darvasinál a klasszikus (Kosztolányi-) novella tér vissza, csak Darvasi felől olvasva ama novella-típusnak bizony nem elbeszélés, történet, világszerűség, metaforikusság, eleje-közepe-vége-teljesség [a] per def. tulajdonságai, hanem esetleg szóródás, halasztódás, metonimikusság, simulacrum-jelleg, a megszakítást, megszakítottságot jól tűrő szövegszerveződés - már ott is" (id. cikk, 92. o.). Végig úgy érvel, hogy Darvasi nem hagyományos, aztán a gyors váltás után elismeri ("ha nagyon muszáj"), hogy Darvasi ugyan hagyományos, de már a hagyományos se hagyományos, és ez Darvasi "szövegeinek fényében" válik láthatóvá. Kérdés, jogos-e Darvasinak tulajdonítani ezt a szövegolvasási fordulatot. A dolgozat nagy részének érvelése ugyanis jeles hermeneutikai, dekonstruktív és ún. "posztmodern" elméleti belátásokat érvényesít, amelyek nem elsősorban a történeti poétikák rekonstruálására, megkülönböztetésére és kisebb-nagyobb elbeszélésekké rendezésére törekszenek, hanem tudatosan a saját kérdéseiket teszik fel a legkülönbözőbb szövegeknek. "A műtől a szöveg felé", vagyis "A novellától a textusig" persze Kosztolányié és Darvasié is, de legalább ennyire Barthes-é, Derridáé, de Mané, Gadameré is. Úgy tűnik, Szilasi érvelése - gyors egymásutánban - aláveti magát a "hagyományos" szó mindkét minősítő használati módja logikájának. A pejoratívnak azt mondja, kicsit gyorsabban, öcsi, azzal a szövegszerű, disszeminált, káosz-elvű agyaddal: vedd már észre ebben a hagyományosnak látszó újban is a dekonstrukciót. Az affirmatívnak azt mondja, lassabban a testtel, apa, azzal a világszerűvel, történetéhessel, zártkompozíció-elvűvel: már a régiek is dekonstruáltak. Az érvelés szimpatikus, mindazonáltal feltűnő, hogy a jelen oppozíció meghatározta két táborral szemben nem komplementer érveket használ, hanem ugyanazt. Mindkét esetben gyakorlatilag a dekonstrukció apologétája. Előfeltevéseiben - pontosabban az alapattitűd effektusaiban - mégis ambivalens. Ezek szerint, egyfelől, sima hagyományos novellát írni ciki. Másfelől viszont a hagyomány egyáltalán nem ciki, sőt. Osztja az újak alapeszméjét, miszerint ha a szöveg divatjamúlt poétikával dolgozik, akkor rossz. Nem bontja fel az elbeszélés- és időstruktúrákat, hisz a metanarratívákban, nem decentrálja a szerzői ént, nem dekonstruálja a jelenlét-metafizikát, ott nyüzsögnek a transzcendentális jelöltek, miegymás. A régiek felől pedig semmilyen norma nem érkezik. A hagyománynak nincs igénye. Megmentésére nincs más mód (márpedig Szilasiban bízhatunk, hogy megmenti, hisz ő nem az a kritikus, akiben, mint maga mondja, "bálványdöntő, kánon-szaggató destruktív furor tombol") mint hogy bálványimádó, kánon-őrző-védő dekonstruktív furor tomboljon végig a hagyománytörténeten.

Hasonló aszimmetriát produkál Stanley Fish is "Hogyan ismerjünk fel egy verset, ha találkozunk vele?" (Is There a Text in This Class?, Harvard UP, Cambridge, Mass. - London, 1995 (1980), 322-337. o.) című írásában. Ebben elmesél egy nagyon szép történetet, miszerint 1971-ben két kurzust tartott egy egyetemen, rögtön egymás után, ugyanabban a teremben, az első egy a nyelvészet és az irodalomkritika határán mozgó elméleti óra volt, a második pedig egy 17. századi angol vallásos költészettel foglalkozó, és történt egyszer, hogy az első órán felírt öt tulajdonnevet a táblára, az emlegetett elméleti szerzők neveit: "Jacobs--Rosenbaum / Levin / Thorne / Hayes / Ohman (?)", amit egy hirtelen ötlettől vezérelve nem törölt le a tábláról, hanem bekeretezte, föléírt egy számot, és azt mondta a következő óra hallgatóinak, tessék, a mai órán ezzel a költeménnyel fogunk foglalkozni. A hallgatók kitűnően mozgósították a tanult történeti-poétikai, bibliai és egyéb ismereteiket és gyönyörűen megfejtették és gazdagon értelmezték az emblematikus írásművet. Fish ezek után igen sebesen kezd haladni a következtetések útján: megállapítja, hogy nem a szöveg valamiféle "formális karakterisztikája" az, ami alapján klasszifikáljuk, hanem a már valamiként való (f)elismerés az elsődleges, amely elsősorban intézményes jellegű, az ún. "értelmezői közösség" produktuma. "Az értelmezők nem dekódolják a verseket - hanem létrehozzák azokat." (327. o.) A jelentés nem a szöveg inherens tulajdonsága, hanem a kulturálisan, intézményesen nagymértékben determinált értelmezők praxisának korolláriuma. Az értelmezés "objektivitását" megmenteni akaró szerzők, mint Hirsch vagy Abrams, abból az alapelképzelésből indulnak ki, hogy a - többnyire a "szerzői szándékkal" megegyezőnek tekintett - jelentés "ott van a szövegben", és az, aki azt hiszi, kénye-kedvére azt csinálhat vele, amit akar, az egyrészt téved, másrészt bűnös. Van egy - mindig és mindenütt önazonos - objektum, és vannak az - egymástól függetlenül létező és gondolkodó - szubjektumok; vagyis egy "két akontextuális entitás" (336. o.) által meghatározott modell, amelyben a jelentés és az igazság problémájának a megoldása mindig kicsit a "rendőrállaméra emlékeztető" (337. o.) "Derűs igennel válaszolhatunk arra a kérdésre, mely szerint »Az olvasók hozzák létre a jelentéseket?«, és akkor meglehetősen kevéssé köteleztük el magunkat, hiszen éppoly igaz lenne, ha azt mondanánk, hogy a jelentések - kulturálisan meghatározott értelmező kategóriák formájában - hozzák létre az olvasókat." (336. o.) A mondatot így alá is lehet írni, a probléma csak az, hogy Fish összes példája, érvelése és tézise arra irányul, hogy megalapozza az értelmezői közösség abszolút autoritását, amely eléggé hasonlít a rögzített jelentés apologétáinak elszigetelt és felelőtlen szubjektumaihoz. Fish úgy mindig festi le ezeket - nyilván a provokatív hatás kedvéért is -, hogy úgyis azt csinálnak a szöveggel, amit akarnak, vagyis amit (meglehetősen konstansnak beállított) kultúrájuk akartat velük. És ignorálja azt, hogy - szintén élesen fogalmazva - a szövegnek is van akarata, illetve azt, hogy ama bizonyos kultúra nem önteremtő és csak saját magát újratermelő karteziánus szubjektumként létezik, hanem más kultúrákkal való folyamatos konfrontáció és konfúzió közepette. És ezek a más kultúrák - többek között - éppen az irodalmi hagyomány szövegeiben nyilatkoznak meg. Azt a poétikai rendszert és azt az exegetikai eljárásmódot, amellyel nekiesnek a(z ál)versnek, nem a (saját) kisujjukból szopták, az nem kizárólag a saját kultúrájuk, értelmezői közösségük produktuma, ellenkezőleg, azt úgy értik, mint ama másik kultúra produktumát és annak megértését. A sajátnak nem lenne mit projiciálnia, ha a mást nem introjiciálná folyamatosan.

Gadamernek a hagyomány szövegeivel való találkozást a dialógussal összefüggésbe hozó metaforája kétségkívül nem tökéletes, leglátványosabb fogyatékossága az, hogy a szöveg nem úgy reagál a kérdésemre vagy továbbgondolási kísérletemre vagy ellenvetésemre, ahogyan az a jelenlét-fizikában történik. Mégis, azt gondolom, végeredményben szerencsés metafora ez, amennyiben a kommunikáció és a megértés pragmatikájának a beszélgetésre is jellemző legfőbb aspektusa itt is megvan: a kódok, nyelvjátékok, diszkurzusok elkerülhetetlen reciprocitása, a megértés többszörösen többszörözött ("nyelvszerűen strukturált" - Lacan) tudat(talan)ok közötti megszüntethetetlen relacionalitása.

A valóságelv - mely Lacan után a normák kölcsönös betartásának, a kódok megértése kölcsönös elismerésének fedőneve - ugyancsak különös dolog: nem tudjuk, hogy honnan tudjuk, de tudjuk az alapszabályokat, nem tudjuk, hogy honnan tudjuk, hogy "ez a golyó piros" (Wittgenstein, ugye), de magunkról is és a másikról is tudjuk, hogy tudjuk, és tudjuk, hogy ő is ugyanígy tudja, és azt is tudjuk, hogy ő is tudja, hogy mi ugyanígy tudjuk és így tovább. Másfelől a valóságelv az uralkodó (vagyis az alapvetően neurotikus) szignifikációs kódrendszer fedőneve. Márpedig a manapság szinte kötelezően szabálysértő, reflexív és szubverzív irodalom szükségképpen a pszichotikus szignifikációkat erősíti. (A pszichotikus legprimérebb definíciója, hogy többé-kevésbé felfüggeszti a valóságelvet.) Zavart okoz az édeni tökéllyel működő pragmatikában. A kulturális távolság növekedtével pedig ez a zavar lesz a meghatározó momentum. Nem hiszem, hogy ennek érdekes fel- vagy megoldása az lenne, ha - felszámolva a viszony relacionalitását - kizárólag a saját kódunkat olvasnánk rá a megértendőre. A másod(- és többed-)vonalbeli dekonstrukció valamint az ugyanennyied-vonalbeli hermeneutika eljárása ez: a jelentés kölcsönös megképződését kizáró ráolvasás, melyet meghatároz az ideológia és téveseszme közös jegye, a rigiditás és a másik nyelvjátéka illetve kódjai iránti (minimum) türelmetlenség (de általában agresszivitás). A Sötétség és a Világ erői im-ígyen csapnak össze, akár uralkodó és elnyomott osztályokként és csak ekként, akár fallocentrikus patriarchákként és kisemmizett, megerőszakolt nőkként, akár a jelenlét-metafizikában fetrengő idealistákként, akik nem is tudják, miképpen dekonstruálódik magától transzcendentális jelöltre centírozott szövegük, akár a léttörténetet ignoráló technokratákként. (Mint e megfogalmazásból kiderülhet, de azért mondom is: egyáltalán nem az ún. "honi hermeneutikára" és "dekonra" gondolok. Mint ahogy Szilasi sem és Fish sem dekonstruktor és/vagy hermeneuta, tehát sehányadik-vonalbeliek nem lehetnek.)

Minden novellát szöveggé lehet változtatni és az összes műfaji és egyéb kódot lehet szándékosan radikálisan eltérő kódokkal konfrontálni. Érdekes is lehet, de módszeresen csinálva biztos, hogy nem az. Az efféle inszisztencia egyébként legtöbbször a történeti tájékozatlanság illetőleg/valamint az érzéketlenség jelölője. A nagyon jó Barthes-nak sikerült a Sarrasine-t átírnia olvasóiból íróiba, vagy Gore Vidal kategóriáival élve, P[ihenés]- & F[elüdülés]-ből K[utatás]- & F[ejlesztés]-be?

Az, hogy a jelentés "szövegtulajdonság"-e vagy pedig a mindenkori olvasó projekciója, terméketlen oppozíció. Azt, hogy egy szöveg novella-e vagy sem, mindenképp meg kell kérdeznünk a szövegtől is. Mint ahogy minden más dolgot is, ami vele kapcsolatos. Az, hogy válaszol-e, nemcsak rajtunk múlik. Ami azt jelenti, rajtunk is múlik. Minden kulturális praxis pragmatikája dialogikus. Minden a másik pozíciójából értelmezhető. És ugyanez vonatkozik a másikra is.


"A tanulmányíró szabadsága"[179]


Mindent szabad, amit a törvény nem tilt.

Más dogmák szerint ez megengedhetetlen nihilizmus. De mit tudnak csinálni ezek a dogmák, ha olyasmibe ütköznek, amit tiltanak vagy tiltani szeretnének. A kérdés ilyen általánosságfokon költői: nyilván harcolni fognak. Lehet filozofálni, moralizálni, esztétizálni, eljátszani a racionális érvelést. Kivillan a normális foga fehérje, a normatív; megpillanthatjuk a humanistában a terroristát. De ennek is a konkrét esetei sokkal érdekesebbek, nem az általános filozoféma.

És amiatt se annyira érdekes az, hogy mindent szabad, mert hol az az állat, vagy hol az az isten, aki mindent megcsinál, amit szabad. Az ember nem így lett kitalálva. Bizonyos értelemben nemhogy szereti a kényszert, hanem képtelen nélküle bármit is csinálni. A kommunizmus alatt a nép ajkán született közmondást parafrazálva, a tanulmányíró szabad ember: azt csinál, amit szabad. Különben nem fogadják el a tanulmányt a szerkesztők, nem értik az olvasók, lebarmolják a barátok. Te megbolondultál, bazmeg.

Mint azt A paralógia lovagja című írásomban Lyotard kapcsán kifejtettem, aki a kódban kényszeresen csak a kényszert látja, aki a szabályban csak szabadság korlátozást szimatol, az alapvetően nem érti a megértést és lényeges dolgokat nem tud a tudásról.

De ne hablatyoljunk: gondoljunk bele egy pillanatra, hogy a konferencia szervezői miért gondolhattak rám, így, ezzel a címmel együtt.

Akkor tehát egy olyan kódról, prelimináris törvényről beszélnék most, amivel kapcsolatban leggyakrabban jut eszembe, hogy szabadságkorlátozó. De milyen jó, hogy van. De milyen borzasztó bír lenni. Egyszerű szóval tehát a személyességről.

Úgy látom, a magyar irodalomban és környékén a diszkurzív viszonyok személyes transzpozíciója a meghatározó értelmezési keret. Identitás- és presztízsféltő egók és szorosabb-lazább közösségeik szakadatlan, intenzív fordítói munkát végeznek, hogy az álobjektív és álintelligens rejtjelekből kihámozzák az egyetlen releváns értelmet: na most ez jó csávó vagy bad guy, velünk van vagy ellenünk. Minden retoréma az ad hominem túlvilágában nyer csak jelentést. Ez különösen akkor válik világossá, amikor egy húzósabb kritika jelenik meg a diszkurzustérben.

Nyilvánvaló, hogy a személyes érintettség az, amely leginkább felkavar mindenkit, késztet érzelmekre, állásfoglalásokra, felizgulásra. De miért van az, hogy ilyen közvetlen, irodalmonkívüli érintettségekre érzékenyek annyira az emberek, miközben, ahogy én látom, nemigen látom, hogy bizonyos művészeti vagy gondolati produktumok kapcsán amazokhoz hasonló erősségű személyes érintettségek lennének. Senki nem változtatja meg éltét holmi művek miatt. A mi kis irodalmazgató bizniszünk, személyünk, ismerőseink, sztorijaink, pletykáink, ellenszenveink, számításaink, hatalmacskánk, iszonyatos önérzetünk, kárörömeink, bosszúink, árfolyamunk a mi kis tőzsdénken - ezek az egyedül fontosak. Ezek - és nem a művek -, amitől nyál csorog, szív dobog, fog vacog, amitől benedvesedik/feláll. Az emelkedett irodalmár micsoda beteges önkorlátozása, hogy pont az erről való írást tiltja meg, ezért unja annyira ezt az irodalmat, a tanulmányokról nem is beszélve, írni is, olvasni is, ezért kell oly nagyon az irodalmi "élet", ahol szóban ki lehet élni, beszélni ezeket, és a legtutibb téma, ha valami ilyesmi mégis megjelent írásban.

Attól tartok, hogy (például) az említett Lyotard-írásomat 20-nál többen nem olvasták - deskripció, esküszöm, hogy nem panasz, tudom, hogy nem azért nem olvasták többen, mert rossz, hanem mert általában ilyesmit csak nagyon kevesen olvasnak. És (többek közt) azért ilyen kevesen, mert ki az a Lyotard, ott a francba', Párizsba', az üveghegyen is túl. Bezzeg a Balassa, a Tandori, a Nádas. Barátok, üzletfelek, ellenségek. Szóbeszédhegyek, média, felizgulás.

Tökéletesen osztom Foucault individualizáció-kritikáját, ezért sohasem kell ügyelnem arra, hogy a "sületlen", "ökör", "paranoid", "gyér" és hasonló dehonesztáló állítmányoknak nehogy eltévesszem az alanyát. Ezzel szemben rengeteg honi olvasó, bármi is a mondat alanya, makacsul mindig valakit, egy személyt helyettesít be. Egy diszkurzív-retorikai eljárás elemzéséből és címkézéséből így lesz "a Farkas Zsolt lefasisztázta a Nádast" csevelyfordulat, vagy egy legalábbis sokrétű írásból egyszerű hérosztrátoszi gaztett. Nem is értettem, hogy miért fintorgott mindenki, akivel csak beszéltem, a Nappali ház szerkesztőinek eljárásán, amikor Tandori-írásom mögé odabiggyesztették a maguk elhatárolódó nyilatkozatát, hiszen úgy látom, pontosan mérték fel a helyzetet: a fent vázolt értelmezői szokások erőssége miatt valóban tarthattak attól, hogy a szerkesztők akciója, véleménye és irányvonala gyanánt fogják fel, de minimum Tandorinak le kellett jelezniük, hogy nem arról van szó, Dezső, lécci küldjél írást. Hogy mennyire így van, azt tanúsítja az az alapnarratíva, amely a Balassa-írásom igazi értelmét volt hivatva elmesélni, és amely szerint a Radnóti elhatározta, hogy kicsinálja az ellenfelét, és ehhez keresett magának egy verőembert, nem is akármilyet, olyat, akiről Balassa máig úgy tudja, hogy effektíve meg akarta őt verni. Tehát nem úgy van az, kispofám, hogy valaki csak úgy szabadon értekezik egy műről, hanem csavar egy pokoli gépezetben, személyek és csoportok hatalmi harcában.

Mint említettem, ez az interpretációs séma akkor válik abszolút dominánssá, amikor egy szigorúbb bírálat bemozdítja az identitásképződés legfőbb mechanizmusát, az ellenségképzést. Az efféle értelmezések zárt circulusok, paranoid jelölési szisztémák, melyek legkevésbé képesek az igazán átváltoztató dialógusra. És végül el szokták árulni magukat. Ennek az árulkodó jelnek leggyakrabban az a beszédaktus a formája, amikor a másikat mint hozzánk morálisan, szakmailag vagy bármi más módon méltatlannak tekintve vagy megvetve, avagy sértődötten, egyoldalúan beszüntetjük a kommunikációt.

De inkább elmondok egy szebb példát, egy üveghegyen túlit, még mielőtt bárki személyes apologetikára kezdene gyanakodni.

1977-ben lefordították amerikaira Derrida Austinról, a beszédaktus-elmélet akkor már halott atyjáról szóló Aláírás, esemény, kontextus című írását. Derrida az elmélet alapfeltevéseit kérdőjelezte meg. Searle, aki magát Austin földi helytartójának tekinti, kötelességének érezte, hogy helyretegye Derridát. Szenvedélymentes tónusban, szigorú filozófiai-tudományos retorikával voltaképpen azt írta, hogy Derrida semmit nem ért az elméletből, ha igen, azt szándékosan félreértelmezi, egyébként pedig egy komolytalan dilettáns.

Erre a cikkre aztán Derrida hosszasan válaszolt. Személyes érintettsége nyilvánvaló volt, és mindent sokkal nyíltabban explikált, mint az angolszász tudományos etikett kódjaira kissé túl erősen támaszkodó Searle. Mégis, sokkal-sokkal bonyolultabban, cizelláltabban, körültekintőbben, sőt még az angolszász rigor szempontjából is alaposabban beszélt Derrida. De az igazán hihetetlen az, hogy amit sokan a legbotrányosabbnak tartottak Derrida írásában, tulajdonképpen bizonyos nyelvi viselkedésmintákat, azok pontosan a bírált elmélet által kizárt, és Derrida szerint tarthatatlan szempontok alapján kizárt, beszédaktusok voltak. Tranzakció-séma. Sarlisták: ez a Derrida majomkodik. Derrida: ha foglalkoztatok volna a majomkodás beszédaktusával, akkor most lenne némi fogalmatok arról, hogy mi történik. De nincs. És nem is lett.

A poén az, hogy Derridánál még a majomkodás is a dialógus szolgálatába állított érvnek tekinthető. Az énonciation is legalább olyan meggyőző, mint a nagyon alapos énoncé; vagy ha úgy tetszik: a lokúciók tárgyát képező illokúciók egyúttal e lokúciók illokúciós keretét is képezik.

A meggyőzés kísérlete per definitionem megsérti a másik kódját. Ennek számomra szimpatikus módja, amikor valaki mindeközben hajlandó és képes beszélni is azt.

Derrida egyik fő vádja Austin és Searle ellen - nevezetesen hogy az írás disszeminatív retoricitása sohasem engedi olyan egyértelmű képletekbe kényszeríteni a beszédaktusokat, ahogy azt az elmélet megalkotói rendteremtő hevületükben szeretnék, főként ha ennek működése "strukturális tudattalanként" van elgondolva - teljességgel jogosnak tűnik. De a pragmatika nem teljességgel tudattalan szabályoknak engedelmeskedik. Austin és Searle egyszerűen más attitűddel viszonyulnak a beszédaktusokhoz, és egyáltalán, a jelentéstermeléshez. Ők szigorúak, komolyak, egyértelműséget akarnak látni, rögzíteni, rendszerezni, áttekinteni, kezelni, uralni, végső magyarázatot akarnak. Nincs okunk kételkedni abban, hogy az ő nyelvhasználatuknak a saját elméletük pragmatikailag nem rossz megközelítése. Ahol Derrida disszeminációt lát, iróniát, önmegtévesztést, hazugságot, viccet, szójátékokat, frivolitásokat, retorikai ziccereket, ott a szigorú angolszászok egyértelmű "illokúciós erőt", vagy ha észreveszik a turpisságot, akkor kizárják vizsgálódásaik köréből mint "parazitikus", "idézett", "fikcionális", "komolytalan" stb. eseteket. Éppen ez a legitimálatlan (voltaképp morális eredetű) decizionizmus mutat rá - értelmes tematikus vita tárgyát képezni aligha képes - alapbeállítódásukra. Nyilván nem azért nem akarják/tudják meghatározni az efféle lokúciók il- vagy perlokúciós kontextusát, mert képtelennek érzik magukat rá (pedig azok lennének, Derrida meggyőzően sugallja), hiszen meg sem próbálkoznak vele, mert - ez a tendenciózusan negatív hozzáállást konnotáló metaforáikból is kiderül - egyszerűen helytelen ("komolytalan" stb.) attitűd derivátumainak tartják. Egyszerűen megtanulták azt, hogy ne hazudj, fiacskám, és ne komolytalankodj, főleg ne a filozófiában meg a tudományban, mert azok komoly dolgok, értetted fiacskám? Milyen dolog a filozófia meg a tudomány? Úgy van, fiacskám, komoly dolog, tiszteletre méltó, szigorú. Itt nem lehet viccelődni meg ilyesmi. Nem bohócok vagyunk. Valószínűleg valamilyen szinten - talán egészen alapvető szinten - minden vita attitűdháború is, élesen és pontatlanul fogalmazva személyiségverseny is, ahol az érvelés, a "demonstráció" érvényét végső soron ízlésítéletek döntik el, mégha azok "tudományosként", "morálisként" vagy "esztétikaiként" vagy bármiként retorizálják magukat.

Shoshana Felman - jó derrideánusként - vidáman ignorálja ezt a szöveg önnön értelmezésére vonatkozó utasításaként is felfogható attitűdöt, és Austin szövegét derrideánusként olvassa, olyanként, amely - éppen a "komolytalan" esetek denunciálásakor és a vizsgálódás köréből történő kizárásukkor - valójában rászedi minden "komoly" olvasóját. "Nem szabad viccelnem, például, vagy verset írnom" - mondja egyhelyütt Austin, az ex- és inklúziók taglalásakor. "Maga ez a mondat - kérdi Felman - nem tekinthető tagadásnak? Viccnek?" (118) Kérdése költői, nem is válaszol rá, hanem készpénznek veszi, hogy a szöveg ironikus, frivol stb., hogy tulajdonképpen dekonstruktív. Ez az értelmezés egyúttal Derrida értelmezését - mondani sem kell, gyökeresen más módon, mint Searle - félreértelmezésnek értelmezi. És ennél a húzásnál Felman nem csupán arra támaszkodik, hogy a szignifikáció mechanizmusa maga termel ki folyamatosan és megmenekülhetetlenül, dekonstruktív effektusokat, hanem egy mondat erős félreolvasásából kreált állítólagos szerzői intencióra is. Ez nem annyira rossz játék, de valahogy komolytalan, ha szabadna ezt a viccet, köszönöm. Némiképp szegényes időtöltés, amikor egy ilyen szegényesen dokumentálható értelmezést forszírozunk, amikor ennyire erőlködünk azon, hogy nagyon játékosak legyünk. A nyelv nem csupán öntörvényű tropológiai gépezet, hanem a reprezentacionalista - ha úgy tetszik: metafizikai - világkép vírusának tenyészete. Felman játszmája azért nem olyan jó, mert tudja, hogy az, akivel dialógusra lép, nem így játszik, és ezt nem máshonnan lehet tudni, mint a szövegből, mert ez olyan szöveg, ahol a szerzői szándék autoritása pragmatikai szabály. Ennek felfüggesztésében hűséges derrideánus, ha a derridai énoncére tekintünk. Kevésbé az viszont a derridai énonciation viszonylatában. A francia ugyanis egyáltalán nem ezt a stratégiát játssza vita közben. Pontosabban: ő vitázik, nem pedig mindentudó és elégedett mosollyal félreolvas olümposzi magaslatán, tudva tudván, hogy szerzői intenciót úgyis szétszórja a szignifikáció. Derrida ilyeneket mond: "A feltételezett szerző távollétében e funkció, mely az iterabilitás függvénye, a fortiori azon hipotézis alapján működik, hogy teljesen értem, amit a másik akar mondani, feltéve hogy azt mondta, amit akart. De e funkció ettől a hipotézistől függetlenül is működik... Az iterabilitás megváltoztat, parazitikus módon kontaminálódik azzal, amit azonosít és lehetővé tesz, hogy megismételje önmagát: nem enged mást, csak (mondani) gondolni valamit, ami (már, mindig, szintén) más, mint amit (mondani) gondolunk, csak valami mást mondani, mint amit mondunk és szerettünk volna mondani, csak valami mást érteni, mint amit...stb." (61-62) De miközben mindezeket mondja, játssza az ő játékukat (is) (ti. Austinét és Searle-ét). Felman a karzatnak beszél, és csak a saját rajongótábornak, Derrida viszont dialogizál, még akkor is, ha sokkal súlyosabb - és, tegyük hozzá, szellemesebb - vicceket és helyenként megsemmisítő iróniát enged meg magának "Sarl" kontójára.

Mindez szembesülésre késztet azzal a problémával, amit Meyer H. Abrams fogalmazott meg több ízben és többekkel - először J. Hillis Millerrel, majd Derridával, Harold Bloommal és Stanley Fish-sel - kapcsolatban. Ezt a fajzatot, amelyet "újolvasónak" nevez, Abrams azzal vádolja, hogy kettős játékot játszik, egyfelől "bevezeti saját értelmezési stratégiáját, amikor valaki más szövegét olvassa, ám közben titokban közös normákra hagyatkozik, amikor értelmezéseinek módszereit és eredményeit közli olvasóival". Abramset az "újolvasók" egyénieskedése idegesíti: nyilvánvaló, hogy "közös normákra" kell alapvetően támaszkodniuk, hiszen máskülönben egyszerű értelmetlenségeket írnának, ám agresszív retorikájuk és metodológiai revolucionizmusuk folyamatosan azt sulykolja, hogy egészen radikálisan másként gondolkodnak és értelmeznek egy adott szöveg kapcsán, hogy dekonstruálnak mindent, még magát a nyelvet is. Ha ez utóbbi tényleg igaz lenne, így Abrams, akkor nem tudnák kommunikálni saját normáikat: amennyiben egyáltalán megérthetők, annyiban cáfolják is önnön igénybejelentésüket.

Azt hiszem, ez az érvelés egy erős változata a "Myth of the Given"-nek, annak a diszkurzív stratagémának, mely szerint ami van, az van, és így is marad, mert így jó. Ennek sémává merevedését és állandó alkalmazását konzervativizmusnak hívjuk, amely jól ismert szereplője úgyszólván minden diszkurzív szcénának; de magának az érvelésnek - kivált erős változatának - frekventáltsága alighanem csak úgy érthető meg, ha leíró szerkezetét nem vesszük annyira komolyan, hanem normatív funkciójára figyelünk, arra a kettősségre, ami éppen mítosz esetében figyelhető meg jól, ahol a narratív struktúra közvetítése egyszersmind normaképző aktus is, a kódok közvetítése is. Deskriptív szándékú érvként ugyanis könnyen beláthatóan gyenge: egyszerűen nem tud számot adni a változásról, arról, hogy az adott sohasem örök. Végérvényesen fixáltnak tekinti a diszkurzus szabályait, és ez nyilvánvalóan téves deskripció.

Az egész Derrida-Searle-vitának volt egy jellemző mozzanata: amikor Gerald Graff, a dekonstrukció egy tényleg intelligens ellenfele kötetbe akarta gyűjteni a vita anyagát, néhány kiegészítéssel együtt, Searle megtagadta Derrida-bírálatának újrapublikálását, s hogy Derridához hasonlóan Graff vele is interjút készítsen, már szóba se jöhetett. Megsértődött. Derridát magához méltatlannak tartva becsukta a boltot. Húzzatok innen. Nem alacsonyodom hozzátok. Én intelligensen, tárgyilagosan és tudományosan álltam hozzá; Derrida személyeskedett, megátalkodottan értetlenkedett és kekeckedett, és különben is egy álfilozófiai kuruzsló.

Pedig a dialógus esélye itt talán megvolt. Azt viszont elvileg kizártnak tartom, hogy Felman és Searle termékeny dialógusba tudna lépni egymással. Ez végül is nem annyira tragikus, bár kissé elszomorító a gondolat, hogy miféle terepeken és eszközökkel tudnának megmérkőzni, ha történetesen kereszteznék egymás útjait. Még szomorúbb azonban, hogy éppen Derridát próbálták számos alkalommal, és éppen ilyen terepeken és eszközökkel, lenyomni. Az én szabadság-eszményem, vagy, pontosabban fogalmazva, diszkurzus-esztétikám szerint sokkal jobb a Sarl-szöveg, mint az a levél, amit egy jelentős pozícióban levő amerikai akadémista küldött a francia kultuszminiszternek, jóindulatúlag és segítőkészen figyelmeztetve őt, hogy nem szabad támogatniuk Derridát, mert egy veszélyes, nihilista szemfényvesztő.

Szóval nemcsak Magyarországon vannak problémák.

De mi lenne velünk problémák nélkül.


A tájék lokátorzása

Ha jól olvasom Simon Attila "A játék korlátozása" című kritikáját (Alföld, 1996/10), akkor a tárgyalt mű - F. Zs. (a továbbiakban: én): Kukorelly Endre - legfontosabb problémájának azt ítéli, hogy bár tézisei és explicit módszertani megfontolásai általában jók, vagyis egyetért velük, ugyanakkor gyakran (olvasatom e kvantor pontosításával nem tud megbirkózni) nem ennek megfelelően jár el elemzéseiben. "A szabályok készletszerű ismerete" nem garantálja automatikusan az ennek megfelelő "nyelvi magatartást", s íme a példa, "[e] monográfia Kukorelly-olvasásának explicit és implicit önolvasása között helyenként jelentős különbségek fedezhetők fel." (30. o.) Ezt, bármilyen sajnálatos, készséggel elismerem. Ebből a szempontból néhány alapvető problémát látok azonban Simon Attila írásában. Egyrészt, hogy a kifogásolt "különbségek" nem ott jelentkeznek, ahol ő kimutatni véli őket. Másrészt, hogy az ő írásában ezek sokkal nagyobbak. Harmadrészt, hogy az ő Farkas-olvasása alapvetően önolvasás, implikációi pedig ilyesmik: a szövegem próbál ismeret- és irodalomelméletileg elkötelezett, tudományosnyelv-használatilag szigorú, módszertanilag konzisztens és diszkurzíve homogén lenni. Nos, az én olvasatom szerint egyik sem próbál lenni, legalábbis nem úgy, ahogy azt Simon Attila elképzeli, illetve - gondolom - megvalósítani véli. Vagyis: a szöveg "explicit és implicit önolvasásának" Simon-féle illetve Farkas-féle olvasata "között helyenként jelentős különbségek fedezhetők fel".

Mivel a könyvnek az én olvasatom szerinti legfontosabb problémái - szomorúságomra - A játék korlátozásában egyáltalán nem kerültek szóba, üdvösnek látszik, ha nem bonyolítom ezek szóba hozásával az így is komplex problémákat. Általánosságban szólva, úgy tűnik, Simon Attila bizonyos fontos elméleti problémákat egyszerűen módszertani kiskátévá redukál, melyben, egyrészt, egy meghatározott kérdésre csupán egyetlen helyes válasz létezik, illetve, másrészt, nem enged feltenni olyan kérdéseket, amelyek nem szerepelnek benne. A tájék lokátorzása (ahogy a "Farkasember" mondaná, akinek tudattalan szignifikációs műveletei között előkelő helyen szerepel az anagramma) bármilyen precíz is esetleg, a lokátor csak bizonyos - ellenséges: megsemmisítendő - dolgok recipiálására van beállítva; a tájék többi tereptárgya hadászatilag irreleváns.

"A tárgyát konstituáló beszéd önmaga konstitúciójának alapjait is megveti." (31. o.) Tökéletesen egyetértek (ld. első könyvem fülszövege stb.), csak azt nem értem, hogy' van akkor Simon Attilánál ez a rettenetesen karótnyelt "nyelvi magatartás". Ez a módszertani kiskáté kellő gazdagságába, a legnehezebb problémák ilyen egyszerű kezelhetőségébe és megoldottságába, egy tiszta "metanyelvbe" és annak uralhatóságába vetett hit. Nem hiszem, hogy Simon meg tudná akadályozni "lingvisztikájának" "lingvisztériába" (Lacan) fordulását - én kísérletet se teszek rá. Nem látom be, hogy az én "alakom" és jelentésszervezési eljárásai miért ne mozoghatnának. A jelentés is always yet to come, tényleg nem tudom, hogyan akadályozhatnám meg a "jelentés elillanását", vagy éppen menekülését. S ha tudnám is: nem éppen a kemény konzisztencia, a zárt homológia, a rigid fogalmi szigor megmenekülési kísérlete a következetes megvalósítása azoknak az elméleti belátásoknak, amelyeknek nagy többségében alighanem tényleg egyetértünk Simonnal? Nem éppen ez a "propre" "nyelvi magatartás"? És mondjuk az ő sokkal monolitikusabb nyelvpreferenciája az, amelyik nem játssza az ismeretkritikai megfontolásoktól kezdve a jelentésképzés különböző liberációs effektusaiig e belátásokat, csak "készletszerű" elősorolásukat képes végrehajtani? Miért akarja letiltani az "értelmezői nyelv" esetében azt, amit az "irodalmi nyelv" esetében ünnepel? Én mindenesetre nem műfaji alapon döntöm el, mikor örüljek a jelentés elillanásának, a poliszémiának, a gazdag konnotatív aurának, a szójátéknak, az önreflexív technikáknak, a regiszterváltásnak, a "megbízhatatlan narrátornak", a szabad indirekt diszkurzusnak, a trópusok bőségének stb. (s mindezek ellentettjének stb.), és mikor ne.

Az allegorézist nem tekintem a Gonosztól valónak. Ha kizárólag ezt művelném, és egyetlen helyes "fordításokként" prezentálnám őket, az lenne "a játék korlátozása". Pontosabban csak a kísérlete. De nem ezt művelem. Egy konkrét értelmezési javaslat - ha tudatában van annak, hogy egy a sok közül - nem jelentésszűkítés, ellenkezőleg: jelentéstermelés. A lehetséges jelentések játékterének egy szűkebb régióját próbálja közelebbről feltérképezni. Az eljárás során a többi régió jobbára intakt marad - miért semmisülne meg? Egyébként el tudnék képzelni egy olyan (jó) játékot, egy olyan tanulmányt, amely csupa allegorézis-kísérletből állna, némelyikük egymásnak teljesen ellentmondó, némelyiküknek semmi köze egymáshoz, mindegyikük jól dokumentált. Szerintem sokkal jobb játék lenne, mint az, amelyik állandó etikett-szabályként sulykolja, kicsit rémisztő (játék-korlátozó?) kényszerességgel az allegorézis nem-komilfó voltát. Az allegoretikus értelmezés(kényszer)t illető kritikák fontosak, de korrektívumként kezelem őket, nem pedig valamiféle index verborum prohibitorumba való száműzetésnek. Komoly figyelmetlenségnek (és a láthatólag nagyon eltökélt alapbeállítódása tünetének) látom, hogy Simon itt példaként olyan értelmezés-kísérletet említ, mint valami "naiv", szánalmas igyekezet emlékművét, amely pedig több helyen reflektál önnön kudarcra ítéltségére. ("»És eper.« Követhetőség" c. résznél.) Úgy vélem, ezek az önreflexiós pontok többszörösen törlésjel alá helyezik az egész eljárást. Ez esetben viszont inkább azon gondolkodik szerintem egy az "alteritás megértésére" törekvő "alteritás", hogy a helyes nyelvi magatartás számonkérését egy pillanatra odahagyva utánamenjen annak, mi lehet az oka, hogy az írás mégis meghagyja a szövegrészt törlésjel alatt, és nem törli ki, élesben. Nagyon meglepne, ha Simon őszintén azt gondolná, hogy azt gondolom, hogy én itt elmondom, amit a költő nem bír elmondani, vagyis olyan tekervényesen mondja, és az én "parafrázisom" pedig rendesen és érthetően megmondja. Azt gondolom, hogy a különböző allegorézisek megkonstruálása elemi mozzanata az irodalmi művek értelmezésének, s ha végeredményként prezentálják őket, az valóban igen sovány dolog, sőt ignorálásuk is jogos, az azonban talán lehetséges felvetése a követhetőség problémájának, ha megpróbáljuk demonstrálni, hogy a mű efféle elemi konstrukciós lehetőségeket sem engedélyez az értelmezés számára. Ha ez nem így lenne, akkor a világirodalom legnagyobb művei Tzara zacskós versei lennének. Ott lehet csak igazán élvezni az "elillanó jelentések"-et és szivatni a "totalizáló interpretátort", aki gyógyíthatatlanul érdekelt abban, hogy a mű igazságát megpillantsa, bárhogyan is gondolja el azt.

Ki vagy mi az az instancia, aki/ami azt parancsolja, hogy "a jelentés »lehetőség-feltételeit«" (31. o.) vizsgáljam, hogy ne azon a(z akár csak egyetlen egy) ponton lépjek érintkezésbe a művel, ahol tetten érhető az én feltehető hic et nunc horizontomra gyakorolt formatív ereje, vagy az enyém az övére, nemkívánt törlendő. Aki/ami tiltja, hogy csupán egyetlen (számomra) érdekes problémába - és egyetlen markáns értelmezésbe - bocsátkozzak bele, ami kétségkívül a mű egzisztenciális "lesteppelése" (mégha másnap ezt elszakítom is), dehát miből áll a hatástörténet? Nem prelimináris megfontolásokból - ezt hermeneutikának hívják. A hatástörténeti tudat vagy a hermeneutikai tapasztalat gadameri elemzésében revelált belátások fontosságát nem lehet túlhangsúlyozni, de ezek puszta recitálása korántsem azonos a "képződménnyé átváltozott játékba" való belépéssel.

Az irodalmi mű többé-kevésbé mindig "szimulakrum"-ként (Klossowski-Baudrillard) viselkedik, ami pragmatikailag azt jelenti, hogy a "megértő" a jelölők textúráját transzparensnek érzékeli, jóllehet esetleg ő maga is (úgy) tudja, hogy az nem látni enged, hanem láttat. És esetleg nem tudja tovább olvasni az Amerikai psychót, mert az, hogy Pat Bateman félhüvelyknyire belemártja a kését a koldus pupillájába, a "tematikus-élményi szövegértés alakzatait" képes csak mozgósítani, a rengeteg jel- és irodalomelméletet pedig, amit eddig tanult, nem. És itt nem a tanultak elégtelenségéről van szó, hanem arról, hogy a különböző műelemzési eljárások csak néhány a lehetséges pragmatikai aspektusok rendkívüli mennyiségéből. Egy módszertanilag többé-kevésbé elkötelezett irodalomértőnek persze nyilván "naiv" és "dilettáns" léhaság e másfajta aspektusokat érvényesíteni, és módszerválasztásának valamint elsajátításáért vívott küzdelmes munkájának dühítő provokációja ezen aspektusok elvi egyenértékűségét állítani. És itt nem arról az egyszerű kétségbeesésről van szó, hogy "ha ez az egyenértékűség-piskóta igaz, akkor én mi a francnak seggeltem annyit", hiszen ezt a laikusoktól a szakértőkig, az idealistáktól a cinikusokig mindenki kitűnően argumentálja, hanem arról, hogy a módszernek éppen itt vannak a határai. Ahol a választott aspektus legitimációja kezdődne. A magabiztosság tehát megindokolható, de nem indokolt.

Azt hiszem, hogy a jó szövegek a "normálistól" - vagyis az alapvetően neurotikustól - a pszichotikus, de elsősorban is a szkizoid felé tolják el a szignifikációt. A fogalmival, a mindörökre rögzíteni kívánttal, a kész kódok automatikus használatával szemben a folyamatos (ki)billentést, transzfigurációt, eltolást, sűrítést, megmenekülést stb., egyszóval a fluxot preferálják ("a játékot igenlik"). Ezen elv radikalizálási kísérleteinél azonban figyelembe kell venni, hogy a radikálisan szkizoid szignifikáció autisztikus. A jelölés játéka fixáció és fluktuáció állandó háborúja. És ez jól van így. Sőt, csak így van jól. (Ha mondjuk engem kérdezne Simon Attila.) A "szubverzív" szájtépések mellett, meg az értelmezés mint az Ismeretlenbe tett veszélyes és heroikus odüsszeia képzete mellett, én próbálok barátkozni azzal a retorémával is, hogy a játéknak mindig vannak rögzített pontjai, és hogy ezek esetében sem szüntethető meg a regulatív/konstitutív ambiguitása, vagy ha igen, az már nem játék. Vajon mi lehet Simon Attila számára az "elillanó jelentés", ha minden értelmezésben a jelentés elillanásának demonstrálására, vagy legalább deklarálására, regrediál? A könyv elemzései egyébként, az én olvasatomban, túlnyomórészt ezt teszik, olyannyira, hogy már nagyon unom magamat; meglep, hogy ő kevesli. Meglep, hogy az egy lehetséges értelmezésre tett kísérlet "korlátozza a játékot" - szerintem provokálja, főleg ha az értelmező "nyelvi magatartása" olyan, mint a övé, vagyis demonstrandumként akarja mindig a szignifikáció rögzíthetetlenségét, az értelmezés lezárhatatlanságát, a dialógus enantiodromikus szituáltságát, az igazság történő jellegét stb. Én inkább axiómának tekintem ezeket - a játék terének, vagy, más metaforával, a játék mint szubjektum karakterisztikájának. Több szempontból is felhívnám a figyelmét a kritikavita-hozzászólásomra, e helyt konkrétan arra a passzusra, amely Derridának az "értelmezés kétféle értelmezése" kapcsán kreált "metafizikus dualizmusát" bírálja. "Bizonyos játékelméleti megfontolások alapján azt mondhatjuk", mondja - egyebek között - a szöveg, "nem túl szerencsés ez a szembeállítás. Implicit módon bár, de annál élesebben jelöli ki a - mindig mobilisként elgondolt - játékimmanens szignifikáció és a - mindig stabilisként elgondolt - transzcendentális jelölt terének határvonalait; jóllehet (szerintem) a jó játék mindig mozgásban tartja mindkettőt, s ha nem így lenne, elveszítené minden erejét/hatalmát."

Ha nyersen használnám azokat az eljárásokat, mint Simon Attila, azt mondanám, egy kicsit több szubjektumfilozófiát, elemi pszichológiai reflexiót, kicsit árnyaltabb megfogalmazásokat. Ha másképp és konkrétabban, akkor helyenként talán lakonikus kiskátéja helyett a konkrét szövegeimre utalnék, amelyekből kiderülne, hogy soha nem kevertem össze a szubjektum és az individuum fogalmát, és hogy ez utóbbi kizárólag súlyosan kritikai kontextusban fordul elő. Itt látható talán legtisztábban a diszkurzust etiketté változtatni akarás művelete. Úgy tűnik, Simon egyszerűen ignorálja a szubjektumelméleti megfontolásokat, hogy rávethesse magát a nem túl gondosan - mindenesetre elég egyszerűcskén(ek) - megkonstruált idegenségre. Talán nem mindig tette ki magát a megértendőnek, ezért hadd hívjam fel a figyelmét még egyszer a 346. jegyzetre, amelyben arról esik szó, hogy (miért) nem kultiválom azt a szerzősokszorozási és -disztingválási kényszercselekvést, amelyet kedves szerzőm, Michel (Foucault), e, valljuk meg, nem a legjobb írásában művel. Mint az az <én>/"én" distinkciójából kiderül, nem "azonosítom" a szerzőt a szövegbeli beszélővel, viszont a kettőt hébe-hóba, többé-kevésbé kontinuusnak tekintem. Erről szólna ugyebár az "áttűnés". (Valami "áttűnik" valami másba. Egy meg egy az kettő.) Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek, amikor Simon "a strukturalista szövegimmanencia eszméjének (késő)pozitivista meghaladásáról" (32. o.) beszél. Nyilvánvalóan - a figyelmetlenség igen komoly fokára hágva - az <én> fogalmába olvassa bele a "(késő)pozitivizmust". Nézzük ezzel szemben a könyvbéli "definíciót": "Az <én> pedig a »valóság« nevű fikcióban szereplő szerző. Sosem helyettesíthető problémátlanul az X. Y. nevű emberrel, akinek a szignója a szöveg elején/végén szerepel, még kevésbé az alakkal. Nem változatlan, nem szubsztanciális, nem a nyelvet eszközként használó »önkifejező«, hanem a nyelv közegében mozgó változó." Ennél durvábban antipozitivista szöveget én nem tudok írni. És vajon hogyan ne lenne köze a Magad emésztő (unaufhörliche) "Nachträglichkeit"-jének (Freud) az úgynevezett József Attilához, s az ő szkizoiditásának a retorikai technikáihoz. (Miért nem adja meg a mondat a "József Attila" szintagma intenzióját és extenzióját? Miért tekinti a mondat identikusnak, mi több, megragadottnak a "Magad emésztő" jelölővel jelölni próbált jelöltet? Ki az az "ő"?, és különben sem lehet az "övé" semmiféle retorikai technika, mert az a nyelvé?, a szkizofréniáé? Nem tudom. De úgy tűnik, minden mondat elköveti velünk (és nem csak) ezeket a galádságokat.) Mi más lenne egy jól felismerhető stílus, mint a beszélő szubjektum bizonyos fokú konzisztenciája. A szubjektum (mozgó) hely a szimbolikus terében (és még más is), gondolom én, és valószínűleg ezért nem rettegek a "valóságos" szerző mint polgári személy meg mint "irodalmi" szerző meg mint a műbeli fikció beszélője meg mint pszichopata meg mint a Babitscsal (mint ilyen-olyan entitással vagy jelölővel vagy trópussal vagy kurátorral vagy "szegény csenevész filozopterrel") való ilyen-olyan interakcióinak alanya stb. stb. kontaminációjától. Örülök, hogy Simon Attila is észrevette - a "szerzői intencióval" bámulatosan "adekvát" értelmezés esete -, hogy a torzított idézet elkülönítés/kapcsolás-ügyben az ellentétes irányban utazik, mint Foucault idézett kijelentése. Semmiképp nem gondolom az említetteket olyan clear-cut és rögzített módon megragadható entitásoknak, ez pedig feltétele az ilyen radikális distinkciónak. S ha mégis végrehajtható, akkor is kapcsolatuk érdekel. Sőt annak a hitnek a rabja vagyok, hogy nincs nyelvhasználó, amelyik képes lenne "tisztán tartani" őket, azaz megóvni a kontaminációtól. A '75 utáni Foucault-művek utólagos horizontjából tekintve egyébként igen zavarba ejtőekké válnak a Mi a szerző? leglényegesebb tézisei. A művek temporalitásának ilyen megközelítése éppen akkor kerül érdekes feladat elé, amikor az "életmű" nevű imaginárius sémát nagyon nem látszik támogatni a különböző művek (szerzőjének, beszélőjének) radikálisan különböző volta - szignójuk azonosságán kívül. Ide tartozik, hogy Simon nagyon rossz szemmel nézi, hogy, emlékezetem szerint igen ritkán ugyan, de olykor - már mindig a szimbolikusba helyezett - egzisztenciális tapasztalatokra hivatkozom. Annak, hogy felismerjük az irodalmi mű és egyáltalán a nyelv lényegi retoricitását, semmi köze ahhoz, használunk-e bizonyos köznyelvi szavakat, ("élmény", "valóságos", "szerző") amelyek véletlenül olyan irodalomelméleti nyelvjátékok szótárának centrális szavai, amelyekről pontosan lehet tudni, mennyire nem beszélem őket. Nem tiltom le magamnak ab ovo olyan jelölők használatát, amelyeket előszeretettel használtak/-nak instrumentalista nyelvfelfogásra épülő teóriák - ad absurdum: abból, hogy Hitler is használta a "német nép" szintagmát, nem következik, hogy többé már nem szabad használni. "[A]z irodalom társadalmi funkciója és annak eleve adott lehetőségei csak ott derülnek ki, ahol az irodalmi élmény behatol olvasójának - »életgyakorlata« által meghatározott - elvárási horizontjába, befolyásolja világfelfogását, és így visszahat társadalmi magatartására is." (Jauß) Mi ezzel a probléma? Az "életgyakorlat" vagy a "társadalmi magatartás" illetve ezeknek az irodalmi művekkel való összefüggése ugyanolyan konstrukciók, mint amelyekkel az irodalmi interpretációk dolgoznak. Attól, hogy megállapítjuk, hogy a szövegalak leírja egy "élményét" ("ültem a padon és néztem egy nőt stb."-típusú narrációról miért ne mondjuk ezt?) és hogy ez "túl valóságos" (vajon evidens-e, hogy a Simon által "magától értetődőnek" vett szót miképpen használom? ) élmény a scriptible olvasat e szubjektumának, még nem támasztottuk fel semmiféle objektivizmus előítéleteit, és nem zuhantunk bele a hagyományos produkció-, ábrázolás- vagy élményesztétika veszedelmes csapdájába - kivéve, ha ragaszkodunk a szerzőség esetében is felbukkant elméleti elvonatkoztatásokhoz, vagy például a texte/hors-texte vagy az "esemény"/"történet"/"elbeszélés" szigorú elkülönítéséhez. Hiszen a feltételezett "esemény" során már mindig is ott zakatol az interpretatúra, s mi másból hiposztazálhatná azt és a "történetet" az elmélet, mint elbeszéléséből, a világot alkotó anyagból? Attól tartok, a "valóságos" Simon Attila számára valamiféle, a szimbolikus renden kívüli dolog, de persze nem úgy, mint Lacannál (a "réel"), hanem mint valami "magánvaló", az a valami, ami megelőzi a nyelvi megelőzöttséget. A nyelv világteremtő képessége nemcsak a szövegek világában érvényes, hanem mindenütt, a világon mindenütt. Die Lebenswelt ist gleich einer Sprache gebaut. Eszemben sincs tagadni, hogy Didier Eribon és James Miller - "élet"-rajzilag hangsúlyos - Foucault-monográfiái jelentősen megváltoztatták a nagy filozófus műveiről alkotott elképzeléseimet. Az auktoritás analízise során eszközölt elvonatkoztatások olykor szükséges és hasznos műveletek (a könyvben magam is ezt tettem), de nem az a foglalatosság érdekel elsősorban, hogy fogalmi (tehát rögzített és a szimbolikus működésmódjából adódóan úgyis mindig elmozduló és megsemmisülő-újralétrejövő) különbséget tegyek aközött, aki "narrál" a Felügyelet és büntetésben és aközött, aki egy friscói S/M gőzfürdőben fist-fuckingol, ellenkezőleg, sokkal inkább érdekel, hogy mi az összefüggés a szélsőséges liberációs retorika és a hatalmi megszállottság között - és mind a két helyszínen találok érdekeset erre vonatkozólag (nem beszélve arról az érdekességről, hogy csak az explicit és az implicit aránya változik, az ambivalens szerkezetű probléma mintha makacsul kontinuusnak bizonyulna). Nem izgat "élet" és "irodalom", fenséges belletrisztika és alantas interjú, "primér" és "szekundér" akkurátus "tisztántartása": ezek a számomra meglehetősen unalmas műnem- és műfajelméleti problémák körébe tartoznak. Az, hogy mi élesen elkülönülő, és mi mosódik egybe - az isteni pillantás képességének hiányában - mindig rövidlátó szempontok függvénye.

Simonnak igaza van: az Ősz című szöveg elemzése helyetti mondatom, még ha reflektál is e "helyetti"-ségre, az elemzést nem teszi elvégzetté, ami, Simonnak ismét igaza van, különösen kiáltó akkor, amikor értékítéletemben meglehetősen magasra tettem e művet. Amit viszont Simon elfelejt, hogy én - mint ennél az esetnél is - néha beismerem nevetségességemet. Ez nem morális erény. Alapvetően tudományos. Persze, hogy jelentősebb tudományos er(edm)ény lett volna, ha beható elemzéssel próbáltam volna meg legalább valamit felmutatni. Nem volt hozzá erőm. Remélem, Simon Attilát a jelentés lehetőség-feltételeinek állandó vizsgálata nem fogja majd megakadályozni abban, hogy egyszer egy általa nagyra tartott műről fokról-fokra és plauzibilisen demonstrálja nekünk, miért tartja nagyra, azon túlmenőleg, hogy rámutat, milyen sok jelentés lehetőségének feltételeit biztosítja. Megkülönböztetett érdeklődéssel figyelem munkásságát.

Bár nem az egyetlen aporia lenne, még csak azt sem mondhatom, hogy az igazként való "felismerés", az "így van ez" (Gadamer) tapasztalata inkompatibilis akár a legradikálisabb episztemológiai szkepszis nyelvjátékaival, ha megnyilatkozásait nem objektívnek, hanem interszubjektívnek gondolja el. Simon itt renonszot kiált, hisz nyelvhasználatának tanúsága szerint hisz egy olyan világban, amely nem interszubjektíve (nyelvileg illetve szimbolikusan) közvetített. Azonban az e hittel szembehelyezkedő vélekedés nem törli ki a "valóságos" szó használatát - ellenkezőleg: emez érvényesíti létteremtő hatalmát. Ezt az a "preegzisztens" tudat(talan), azaz az a(z éppen a nyelvbe írt) kód határozza meg, amely különbséget tesz ficta és facta, képzelt és valóságos között, függetlenül attól, hogy ez ismeretelméletileg védhető-e vagy sem. Danto után szabadon: a "realworld" kontextusa határozza meg. A szimulakrum totális győzelme még várat magára: magába a nyelvbe vannak beépítve azok az erők, amelyek megakadályozzák. Sem "az irodalmiságnak", sem "a hatásnak" nem mércéje sem a "referencialitás", sem az "önreferencialitás" vagy "retoricitás" (meghatározhatatlan) "foka".

Hogy az interjúk a "legfőbb instanciák" az értelmezéseimben? (32. o.) Erre nincs mit lépni. Simon továbbá ezt írja: "[A] szöveg lehetséges értelmeit a szerző - interjúkban közölt - önértelmezésének megfelelően korlátozzák vagy rögzítik" bizonyos eljárások (32. o.). Az általa megadott példa egy Kukorelly átírási mániájáról szóló részhez fűzött lábjegyzet: "A régebbi változatokhoz való viszonyáról ld. Németh Gábor interjúját: (Kérdés:) »A Gyógynövény-kert javításai, természetesen elméleti értelemben, visszavonják az ősszövegeket?« (Kukorelly:) »Sajnos, csak elméleti értelemben. Ha lehetne, fizikailag is visszavonnám őket.«" Mit korlátoz vagy rögzít ennek a megemlítése? Különösképpen, hogy - itt - nem foglalok állást a kérdésben. Viszont van, ahol igen, de sehol sem elvileg. Ha magam is csak a későbbi változatokat tekinteném "gilt"-nek, akkor - és csak akkor - járnék el "a szerző önértelmezésének megfelelően". A galád "empíria" azonban (ha szabad, akkor eztet a (késő)pozitivista szót használnám) mást mutat: az esetek többségében éppen a korábbi változatokkal foglalkozom. Ennyit "a jóindulat hermeneutikájáról" és a probléma-centrikusság versus kiskáté-centrikusság bemutatásául. ("Tranzakció"-elemzés. Simon meglát egy interjú-hivatkozást. Megnézi a kiskátéban az "idevonatkozó" helyet: "Kérdés: Szabad-e egy mű elemzése során alkotójának valamely interjújára hivatkozni? Válasz: Nem, nem szabad, mert 1. az interjú textusa nem tartozik a műhöz , és mert 2. az interjú rendszerint a szerző nézeteit és intencióját fejti ki, márpedig ez nem korlátozhatja a mű elemzését, hisz a mű nem az alkotói intenció »külsődleges« instrumentuma vagy a szerző nézeteinek depozitóriuma, amit az elemzés mint valamiféle »dokumentumértelmet« megfejteni próbál, 3. stb." Erre én - most - azt mondom: kiskáté érvelése jó, csak éppen az eldöntendő kérdésre adott határozott választ nem alapozza meg.) (Formalista, newcriticist és kora-strukturalista eredetű ideológia, amely hibernálni akarja az "irodalmit", mert - történetileg érthető okokból - meg akarja tisztítani minden szociológiai, pszichológiai, filozófiai, eszmetörténeti, morális, politikai stb. implikáció uralmától, ugyanakkor csupán megfordítja ezt a viszonyt a maga számára, ám mindeközben észrevétlen átveszi és megszilárdítja azoknak a - "realizmus"-elvű, moralizáló, marxizáló, impresszionista, filológiai, pozitivisztikus irodalomtörténeti stb. - kritikai stílusoknak a legalapvetőbb előítéletét, amelyekkel szemben lázadt, nevezetesen mindezen szférák éles elkülöníthetőségének hitét, szubjektum és objektum, nyelv és valóság, szavak és dolgok, irodalom és élet és tudomány és egyéb "homogén szférák" "ontológiai" elszigeteltségét. Ennek az álláspontnak szerintem több mint elégséges bírálatát adták már (és sokan, de elsősorban talán Derrida).)

Hogy "Kukorelly teljesítményét [...] a hetvenes-nyolcvanas éveknek a látószögéből szemlélem" (33. o.). Ügyes gyerek vagyok. "Ezzel cáfolom őt!", mármint Gadamert (stb.-t), bebizonyítva, hogy én tényleg ki bírok lépni történeti feltételezettségemből. Ha pedig ezzel az előző mondattal túlolvastam a "látószögből szemléli" trópusát, akkor visszaveszek egy kicsit, viszont egyúttal azt vagyok kénytelen kérdezni: vajon hogy gondolná Simon Attila, a bloomi elvet érvényesítve, Kukorelly nyolcvanas évek elején kimunkált poétikáját kilencvenes évek közepi "erős költők" "hatásától való félelemmel" magyarázni? S miért mondana ellent ez az elv annak, hogy kérdéshorizontom kilencvenes évek közepi? (Pontosan - az általam felrajzolt ív szerint - Kukorelly kilencvenes évek közepe felé egyre inkább klasszicizáló tendenciája értékeli át retrospektíve a nyolcvanas évek eleji markáns, provokatív irodalmon-innenit; s csak erről a pontról lehet megpillantani, hogy a hatástól való félelem mennyire megalapozott: a petit récit ugyanis, amivel előállok, úgy szól, hogy a korábban "hivatalos" poétikai paradigmát meghatározó patetikussal szembeni blaszfémia jól kidolgozott nyelvezete egy idő után kínlódni kezd, egyre láthatóbban próbálja megtalálni saját(-)"nyelvi kijáratát" a patetikushoz, ami paradox, hisz konstitutív mozzanatai éppen ennek ellenében fogantak, tehát gyakorlatilag akár az önfelszámolást is kockáztatja.)

Hogy bizonyos kritikusok "ideológiai motiváltságú értelmezői nyelvét örökítem tovább" (33. o.). Jaj, Istenem. A mondatban szereplő "ilyen és hasonló" szigorúan kvantorként viselkedik, abban azonban már nem ilyen szigorú, hogy az egész könyvet mennyire hatja át. A könnyed extrapolációt lehetővé tevő (?) mondatot persze nehéz lenne cáfolni, de Simont nem ez érdekli, hanem az, hogy elmondja az idevonatkozó (?) szabályt, miszerint irodalomról szólván komoly ember nem ítél morális, politikai és hasonló szempontok alapján. Mint feltűnhetett, magam is alkalmazom e szabályt, ha nem is túl ideologikusan. Viszont talán nem lenne haszontalan e fogalom általános használatának átgondolása. Az ideologikusság, mai napi nyelvi kompetenciám szerint legalábbis, nem tematikai, hanem stílusprobléma. Arra a makacsul érvényesített műveletre vonatkozik, hogy valamely előregyártott (érték)sémá(k)ba illesztünk minden értelmezendőt, s aszerint ítélünk felette. Eszerint az ideológiamentesség egyrészt illúzió, másrészt fokozati kérdés, harmadrészt Simon Attila e kritikája olyan fokon ideologikus, hogy még. Egy "irodalmi" (az idézőjel a szó szigorúan nagyon nem definiálható volta miatt) interpretáció nem attól lesz ideologikus, hogy valamely művel dialogizálva politikai vagy morális kérdéseknek teszi ki magát, hanem attól, hogy valamely előre értékelt és erőszakosan alkalmazott (többnyire bináris) sémá(k)ba illeszti, mely séma, sajna, éppúgy lehet esztétikai, mint politikai. Mitől lenne a mégoly szigorúan vett irodalomelmélet terepén kisebb az ideológiaveszély, mint bárhol másutt?

Ilyesféle ideologikus művelet az, amely az "áthallás" fogalmát egyszerűen azonosítja a már "jól ismert" "intertextualitással", s ezen ismereteket ráolvassa amarra (33. o.). Az, hogy egyértelmű egy J. A.-allúzió (pl. a Rondítás és kiemelés vagy "A kézilabdakapu alsó tartóvasán ültem [...], néztem ezt a hajolgatást"), megközelítőleg sem egyenlő "az »egyértelmű, kizárólagos« értelmezések"-kel (kiem. tőlem), és még ennél is kevésbé "a szerzői intenció pontos rekonstruálásá"-val. Oly fölösleges itt előcibálni a szerzői szándékot mint egyetlen helyes értelmet rekonstruálni akaró és vélő irodalomtudományi közelítésekről tanultakat: inkább rá kellene pillantani a szövegekre, és rögvest egyértelmű lenne, hogy a Rondítás a Mamára alludál, az idézett szövegrész pedig A Dunánálra. Egyértelmű az is - most kell megkapaszkodni valamiben -, hogy ez az allúzió szerzőileg intencionált. De kit érdekel ez? Hol állítja az elemzés, hogy a tárgyalt művek, vagy akár csak e kis (al)lúzióik ettől egy (azaz 1) értelműek lennének? Hol keresi ezt a szerzői intencióval megegyező egy értelmet? Vajon nem nézi a szöveget Simon Attila nagy leleplező hevületében kicsit túlságosan ostobán(ak)? Vajon nem olvassa túl eltökélten naivnak? Naivan? Egyszerűnek? Egyszerűen? Az "áthallást" egyébként csupán sokadsorban efféle jól azonosítható "torzított idézetek" egy-egy értelmű megfeleltetéseinek rendszereként, sokkal inkább különböző irodalmi és nem-irodalmi nyelvjátékok többé vagy kevésbé erős megidézéseként írtam körül, ezt elfelejti említeni (mint oly sok mindent, amibe számára körülményesebb lett volna beleolvasni a naivitást, a reflektálatlanságot, az ostobaságot), ami közelebb áll az "intertextualitás" bevettebb használatához. Ez utóbbi kapcsán megjegyzem, hogy egyetértek azokkal a radikális értelmezésekkel, mint Barthes-é, Kristeváé vagy (a fogalmat magát nem használó) Lacané. (A szöveg "szövegek permutációja, szövegköziség; egy adott szöveg terében más szövegekből vett kijelentések hatják át és semlegesítik egymást" - J. K.; "Minden szöveg múltbéli idézetek új szövete. Kódok, formulák, ritmikus modellek darabjai, szociális nyelvek fragmentumai stb. kerülnek át és dolgozódnak fel benne, minthogy a szöveg előtt és körül mindig nyelv van. Az intertextualitás, mindenféle szöveg feltétele, természetesen nem redukálható a források és hatások problémájára; az intertextus olyan anonim formulák általános területe, melyek eredete aligha lokalizálható; tudattalan vagy automatikus idézeteké, idézőjelek nélkül" - R. B.; "...plágium nem létezik. Nincs olyan, hogy szimbolikus magántulajdon [...] Azt hiszed, hogy ellopod mások gondolatait [idée], de ez azért van, mert azt képzeled, hogy a másik birtokol egy olyan tudást, ami nem az övé. Fogd fel inkább úgy, hogy a gondolatok senkihez sem tartoznak, és soha senki nem tud magától gondolkodni: az [ça] gondolkodik, nélküled" - J. L.) De. Bármily vázlatos is az "áthallás"-fejezet, világosan nem foglalkozik sem az intertextualitás radikálisabb felfogásának applikációjával, sem holmi egyértelmű szerzői üzenetek desifrírozásával. Simonnak olykor csak kész sémái vannak. Csupa okos válasz, semmi buta kérdés. "A beszédnek, amely egy dolgot fel akar tárni, szüksége van arra, hogy egy kérdés feltörje a dolgot" - írja Gadamer. "A beszélgetőpartnerek ismétlődő kudarca azonban azt mutatja, hogy egyáltalán nem tud kérdezni, aki azt hiszi, hogy mindent jobban tud."

A művek elemzései és az azokról alkotott értékítéletek közötti szakadék dolgában (35. o.) alighanem igaza lehet Simon Attilának. (Igaz továbbá, tenném hozzá, hogy argumentációim erősen "scriptible"-ek, és a reflexiónak nincsenek határai.) Bizonnyal diszkurzívabbá tehető és akkurátusabban demonstrálható az az összjáték, ami a mű - értelmezésemben is alakított - (nyelv)játékai és a saját - a mű által is alakított - (nyelv)játékaim között létesül. Sőt, bár ebbe nagyon nem szoktam beleélni magam, az az összjáték, ami egy retorikai elemzésnek, egy stílusjegy felmutatásának öröme és a mű olvasásának (a fentinél mindig jóval komplexebb szerkezetű) öröme között létesül. De hadd idézzek az effélékkel aprólékosan foglalatoskodó - és a Simon által idézetteknél általam reprezentatívabbnak tekintett - "(Billentés...)"-fejezetből egy kitételt: "Talán ilyen apróságokban érhetők tetten egy mondatnak, egy szövegnek az analízis számára oly nehezen követhető hatásmechanizmusai. A probléma viszont az, hogy egy tenyérnyi szövegben is, százezer ilyen apróság van, amelyeknek lehetetlen analitikus elemzéssel utánamenni, és diszkurzíve kifejteni. Hogy tudásunk nagy része mindig »tacit tudás«, illetve benyomás, intuíció." (69. o.) A "billentésnek" a kétsoros Kukorelly-idézet alapján való mikroszkopikus elemzése - ha nem veszi zokon az olvasó - megítélésem szerint nem rossz; e véleményem sem homályosíthatja el előttem azonban azt, hogy mindössze egyetlen - mégha mégoly fontos - retorikai feature-t próbáltam nyomon követni a száz közül, mégpedig egy ennél százszor hosszabb szövegből vett idézetben, alig téve utalásokat az újabb száz makroszerkezeti megoldásra, s ezek százrétű összefüggéseire. Egy irodalmi szöveg is túlságosan komplex rendszer ahhoz, hogy túlságosan sokat várjunk leírásaitól illetve - és főleg - ezeknek a "magasabb szinteket" (például az értékítéleteket) megalapozó jelentőségéről. A tudományelméletben ezt antiredukcionista álláspontnak hívják. A redukcionizmus szerint a valóság és a tudás különböző szintjei egyetlen kontinuumot képeznek, legfeljebb "egyelőre még" akadnak az utóbbiban hiátusok. Úgy tűnik azonban, hogy a rendszer működésének, leírásának és megértésének különböző szintjei között áthághatatlan "speciális korlátok" jelentkeznek. "Ha egy boltban nézelődöm - írja Csányi Vilmos -, és hirtelen valamilyen érdekes tárgyat pillantok meg, majd a kezembe veszem és megvizsgálom, szervezetemben rendkívül komplex eseménysorozat zajlik le: idegrendszeri folyamatok, izom-összehúzódás, testrészek mozgatása, az egész test elmozdulása stb. Az e jelenségek mögötti kémiai, fizikai történések elvileg pontosan megismerhetők és leírhatók. Leírható, hogy milyen kémiai folyamat ment végbe a szemem ideghártyájában, milyen folyamatok mentek végbe az agyamban, mit csináltak a miozinmolekulák, amikor a karom összehúzódott, stb. Az egész eseménysorozat elvileg kauzálisan követhető. Csupán arra nem ad választ, hogy miért éppen arra a bizonyos tárgyra figyeltem fel. Az esemény szempontjából rendkívül lényeges tényre a fizikai és kémiai összefüggések nem adnak felvilágosítást. Nagyon egyszerűen meg lehet mégis tudni ténykedésem okát, meg kell engem kérdezni." "A struktúrák [...] nem mások, mint határfeltételek, amelyek felhasználják [a többi szint struktúráinak] törvényeit, de saját maguk nem redukálhatók ezekre a törvényekre." És akkor még nem tértünk ki arra a még bonyolultabb problémára, hogy amennyiben feltételezzük, hogy mondjuk egy példán demonstráltuk a "billentésnek" mint a sok közül egy (?) fontos retorikai hatásmechanizmusnak a működését, attól még ugyanott állhatunk az ehhez való viszonyulásunk dolgában. Valamely dolog reflexiója döntési pozícióba hozhat bennünket, de preferenciáink törvényeit nem adhatja meg.

Mint kiderülhetett, én sem "hiszek a diszkurzusok tisztántarthatóságában" (34. o.), csak egy kicsit radikálisabban nem, mint Simon Attila. És többek között ezért is sokkal aggályoskodóbb lennék nála a derridai belátások alkalomszerű használatával, ha ennyire nem érintett volna meg Derrida "textualizmusa", amennyire őt nem. Searle mással sem volt elfoglalva, mint diszkurzusának tisztántartásával, s ezért képtelen volt rámozdulni arra, mit akar Derrida. Aki viszont régi jó szokásához híven a folyamatos retorikai jelentéstöbblet-termelésre és az ebből eredő konzekvenciákra figyelt, az irodalmi sztráta megmutatására a magát nagyon nem-irodalminak, alapvetően referenciálisnak, reprezentacionalistának, literálisnak és nyelvezetét világos intenciói által tökéletesen uraltnak tekintő szövegben. Attól tartok, Simon Attila lényegében ugyanilyennek tekinti saját szövegét, nemkülönben az enyémet, azzal a különbséggel persze, hogy ez - intenciója ellenére - nem (mindig) képes megvalósítani a "tisztaságot".

Elvileg, úgymond, osztom a nyelvi megelőzöttséggel kapcsolatos belátásokat, ámdeazonban eszközszerűen fogom fel a nyelvet és az írást. Ha jól értem, ennek demonstrációja lenne az a kijelentésem, miszerint "[e]gy naturalista eszményű elvárásrendszer semmivel sem kevésbé legitim, mint egy szigorúan intertextualista". És ez ellentmondana ama kijelentésemnek, miszerint "már a legelemibb ismeretelméleti meggondolások is világossá teszik, hogy a »faktuális« mindig fikcionális." Ez a kijelentés persze egy naturalizmus-hívőétől radikálisan eltérő álláspontot feltételez. A legitimitás kérdéséhez azonban ennek nem sok köze van, és azt egyáltalán nem gondolom olyan egyszerűen meghaladhatónak, mint Simon, aki valójában azt állítja, hogy mivel győzött "a kuhni paradigma-, a foucault-i episztémé-, a gadameri hatástörténet-elv" (34. o.), ezért mindenkinek, aki más elveket próbálna érvényesíteni, annak kuss van. Hogy ne lenne összhangba hozható a két mondat? Állítok valamit, a kuhni-foucault-i-gadameri elvek alapján, érvelek is mellettük - s egyúttal a "naturalista eszmények" ellen - eleget a könyvben, de a(z általam) bevettet sohasem tekinthetem abszolút igazságnak, s ennek minimális konzekvenciája szerintem, hogy a kirekesztettet nem tekintem abszolút módon illegitimnek, főleg miután kiosztottam neki a maga(m) szegénységi bizonyítványát. S ha már ennyire benne vagyunk a "metafizika"-kritikában, hadd említsek egy megfontolandó problémát: az instrumentális nyelvszemlélet bizonyos fokig magába a nyelvbe van beleírva. A huszadik századi filozófia hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy átírja (például) a gondolat fogalmát, amely elég markánsan valamiféle nyelv-előtti, testetlen ideaként volt/van értve (és amit ráadásul a nyelvi "közvetítés" eltorzít - ld. Derrida meggyőző demonstrációit). Egy nyelvjáték ragaszkodhat a szó és változatai ennek ellentmondó használatához, de nem tudja uralni a jelölőháló összes ezzel összefüggő és hasonló szerkezetű csomópontját és lukát. A "megfogalmazás" szó például ugyanezt a divíziót hajtja végre automatikusan. ("Valamit megfogalmazunk", "Ugyanazt meg (!) lehet fogalmazni többféleképpen" - es spricht. Mi ennek (a sprechendes es által) a megfogalmazástól distinktnek és önidentikusnak tekintett "ugyanaz"-nak a létmódja?) Vagy a "kifejezés". Vagy "megmondani valamit". "La barre", a saussure-i korlát eliminálhatatlan. Az egész nyelvet nincs értelme törlésjel alá helyezni. A "metafizika" binaritása azonos a jelölés puszta lehetőségével. Ha túl szigorúan próbálunk érvényesíteni bizonyos nyelvkritikai megfontolásokat, akkor "hallgatni kell", vagy legfeljebb értetlenkedni: "Hiába beszéltél annyit a différance-ról, ha továbbra is használod a »fogalom« szót. Hiába vagy a coupure épistemologique után, ha a »valójában« szóra szükséged van. Hiába oldod fel a lényeg-jelenség oppozícióját a phainomenon fogalmában, ha a »lényegi« a leggyakoribb jelződ - a teorémákból gondosan építgetett várad ajtaján többször kitessékelt szupplementum már bezúzta az összes ablakot."

Egyik elsődleges stiláris szempontom, hogy amennyire lehet (nem nagyon lehet), közelítsek saját "informális" élőbeszédemhez. Így jön össze a sokféle regiszter, ha ez "roppant fárasztó", "erősen öntetszelgő", és hadd ne ismételjem jelzőözönét, Simon Attila számára, sajnálom. Hogy a dialogicitás-elvet ez inkább felfüggesztené, mint az ő stílusválasztása, erősen kétlem. Az interszubjektív megoszthatóság feltételei kidolgozásának projektjéről azt gondolom, hogy botorság. Kidolgozhatóságának hite vagy roppant naivitás, vagy elképesztő szerénytelenség. A feltételek ugyanis, ahogy én érzékelem, nagyrészt előre adottak (ha folyamatosan változók is), másrészt még nagyobb részt áttekinthetetlenek. Vajon Simon tényleg úgy gondol erre az írására, mint amelyik maga dolgozta ki az interszubjektív megoszthatóság feltételeit? Szerintem még az általa kívánatosnak vélt diszkurzív tér is - amely (nyilván a konzisztencia és az ellenőrizhetőség érdekében) egy redukált "metanyelv" (lehetetlen) megteremtésével próbálja korlátozni a jelölés terét és játékát, és tudni sem akar a mindent átható "lalangue"-ról - sokkal jobban "meg van előzve" nyelvileg annál, hogysem képes lehetne a diszkurzus ilyen fokú kontrollálására. Figyelemre méltó, hogy a meglehetősen sok nyelvjáték - fogalmam sincs, mennyire konzisztens - konglomerátumának tekinthető stílus-"om" a cikk végének ijesztően egyoldalú és ignoráns leírásában egyetlen monolit "összekacsintó bizalmaskodás, »haveri« »bensőségesség«" lesz, ahol "értelmező és értelmezett nyelv kölcsönhatása helyett az előbbi monológjai burjánzanak". (Itt azért nem ártana valami minimális önfegyelem.) Veszélyes dolog egy szövegnek ilyen magabiztosan és ugyanakkor ilyen reflektálatlanul kérkednie dialogicitás-igényével - különösképp, ha bizonyos pontokon ilyen rémisztően autisztikussá válik és ignoránssá az olvasott szöveg igényével szemben. (Ahhoz képest, hogy a könyv tematikus téziseinek ezrelékekben mérhető mennyiségével foglalkozott, nem beszélve valamelyest kitapintható gondolati ívének, szerkezeti vázát megképző formatív teorémáknak teljes figyelmen kívül hagyásáról.) Vagy a komolytudományos stíl fogja legitimálni azt, hogy a kritika a mindent elöntő ressentiment-tól csöpög? Vagy a "gyakran"-ok, az "ilyen s hasonló"-k, "többször"-ök, "helyenként"-ek helyenkénti parentézise fogja biztosítani a decens igazságvágy jelenlétét és eltakarni, hogy mozdíthatatlan alapbeállása kőkeményen kombattáns? És a szóban forgó kritika olthatatlan dialógus-igényének sorozatos emlegetése, és a szóban forgó könyv dialógusképtelenségét bizonygató leoktatás fogja jelenteni e két szöveg dialógusát? S valami bámulatosan argumentálatlanul - amit a "Mindennek az a következménye..." mondatkezdés leplez (le) - felbukkan ismét ez a kedves metafora, hogy "a beszélő nem a játék fenntartásában, hanem a játszma megnyerésében érdekelt". (Vajon az iménti idézet első tagmondatának alanyát e szöveg beszélője mennyire jogosan mossa össze önmagával?) Próbáltam tehát monográfiaként eladni narcizmusomat. Lelepleztek. Vesztettem. <Ó, jaj, hát mindenki gyűlöli szegény Narkisszoszt?, felelj, édes Ekhóm, szerelmem!> Hát ennyire buta voltam, nem láttam, hogy szükségem van a másikra ahhoz, hogy legyen játszma, amit megnyerhetek? Könnyeimre: erényre találhatok-e még? Milyen játszmát játszottam? Veszélyeztettem a játék fennmaradását? Hát ilyen interszubjektív ereje lenne egy monológnak? Basszus, ez a nárcizmus-dolog se logikus. Egyszerűen nem konzisztens. Végül is mindegy: nem az a lényeg, hogy én sose fogom megérteni, hanem az, hogy Él Az, Aki Képes Fenntartani A Játékot, és ő biztos érti. Ezt is. Még olvasnia se kell hozzá.

Mert Simon nem olvasta a szóban forgó könyvet, hanem saját módszertani-nyelvhasználati etikettszabályainak áthágásaira vadászott benne. Ha kicsit alaposabb, és nem ilyen formalistán és felszínesen, nem ilyen gondtalanul kezeli saját irodalomelméleti előfeltevéseinek - többnyire lényegileg aporisztikus - problémáit, jóval komolyabb zsákmánnyal kecsegtethetett volna a vadászat.

A legdurvább persze a címadó metafora. Kicsit komolytalannak találom, annyira inadekvát, demagóg és önelégült. Kinek/minek a játékát korlátozzák itten? Az irodalomkritikáét? A magyar irodalomét? Netán az egyetemesét? Simon Attiláét? És miféle játékot korlátoznak? A gadamerit? A derridait? A wittgensteinit? A berne-it? A rapoportit? A neumannit? Csak nem? A mű szövege és az értelmezés szövege közötti összjátékot? Még szép - felelhetnénk, ha a simoni értelemben gondolnánk el, vagyis hogy egy konkrét értelmezés-kísérlet azonos az "egyetlen helyes értelmezés"-re bejelentett igénnyel. Minthogy nem vagyok a hatástörténet összes lehetséges értelmezője, sem pedig a Mindenható. Ez kétségkívül némi korlátozottságot jelent, de megengedő vagyok e körülménnyel kapcsolatban. Mindenesetre én legalább legitimnek tekintem a többi értelmezést (ha rossznak is, sokukat). És semelyiknek nem akarom kijelölni a lehetőség-feltételeit.

(Számomra úgy tűnik egyébként, hogy a játék(osság) ilyen extrém hangsúlyozása egy énideál vágya, tehát egy imaginárius fixáció utópiája, nem pedig egy körülhatárolható és birtokba vett toposz.)

"A stílus az ember... - mondja Lacan - akihez az ember beszél". Nos, ki(k)nek köszönhető Simon írásának a stílusa? És, tényleg, miért nem lépett be a Kukorelly Endre stade de miroirjába? Vajon kinek a képét pillantotta meg a másság képzelt tükrében, és miért akarta olyan csúnyának látni (a tükröt)? Hiszen Narkisszosz van ott, aki gyönyörű, nem? Remélem, Simon nem hiszi el, hogy annak ott, aki(ke)t lát, nincs éppoly eszelősen szüksége a más(ik)ra, mint bárki más(ik)nak. Remélem, Simon nem hiszi el annyira a stílusát, ezt a heavy "tárgyilagosság"-retorikát, "visszafogott" neoobjektivista tónust, hogy azt gondolná, ez a manifesztuma semminő érdekes latenciának nem jelölője. Remélem, nem gondolja komolyan, hogy a kritikáját meghatározó leglényegesebb (elő)ítéleteit sikerült explikálnia. Hogy nem adott továbbra is a feladat: "meg"érteni, hogy ami az írás minden figurájából és trópusából, ami a - (kanti értelemben vett) demonstrációinak szánt és minduntalan (katonai értelemben vett) demonstrációvá váló - érvelések és az ítéletek közötti résekből szivárog, az micsoda.

Na, fájront. (A propos, egy kicsit több Feyerabendet kérnék az Úrtól, ha lehetne.)


Kritikavita-kritika

- vita -[180]

"Preisfrage: 1.) Anna Blume hat ein Vogel.

2.) Anna Blume ist rot.

3. ) Welche Farbe hat der Vogel?"

(Kurt Schwitters)

"vita [...<...] ví, vív [...] Ismeretlen eredetű."

(A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára)


Az istenek túlságosan kevés időt engedélyeztek a halandóknak ahhoz, hogy műveltekké válhassanak. Hát, van, aki jobban igyekszik, és van, aki kevésbé. És van, aki errefelé tájékozódik, és van aki arrafelé. Aki kevésbé és/vagy nem irodalomtudományi, -elméleti, művészetfilozófiai stb. műfajok felé és/vagy kritikus, azzal mi van. - Talán frusztrálva van. - Jó-e ez. - Mert ez lehet a legjobb lelki kondíció a komoly elszánáshoz, hogy tájékozódjon ebben az irányban. De egyúttal ez lehet a legjobb lelki kondíció az ad hominem (s esetleg - pozícióktól függően - intézményesített) reakciók számára. Sértődés, tiszteletet parancsolás, gyűlölet, betartás, Minderwertigkeitskomplex, táborokba gyűlt bitangok. - Kell-e tájékozódni elméleti irányban. - Hogyne kellene. - Miért kellene: arrafelé tájékozódom, ami felé akarok, és errefelé akarnék legutoljára, mert nem érdekel ez a nagyképű okoskodás. Azt hiszik, hogy ha ezt a teoretikus bikkfanyelvet beszélik, attól bármi közük lesz az irodalomhoz. Nem, az irodalomhoz éppen nekem van közöm, mert nem takarja el előlem az a félelmetes nagy technika. Van időm a művel is foglalkozni, nemcsak azzal, hogy helyesen applikálom-e a módszertant. Én még tudok zokogni, megrendülni, katarzist érezni, az én éltemet meg tudja változtatni egy mű. Ezek pedig kemények és hidegek, mint a kő. ("Wenn nicht mehr Zahlen und Figuren / Sind Schlüssel aller Kreaturen, / Wenn die, so singen oder küssen, / Mehr, als die Tiefgelehrten wissen..." usw., Novalis.) - Dehát édes, műveletlenségére büszke gyermekem. Érzelmei mindenkinek vannak. Egy irodalmi tanulmány azonban másról szól. Másfelől hogyan vagy képes ilyen magabiztos ítéletet alkotni olyan dologról, amiről nem sok fogalmad van. Ráadásul az úgynevezett elmélet, ha jó, mindig nagyon is gyakorlati kérdéseket tárgyal. Az irodalomról és művészetről szóló elméleti diszkurzusok egyik legfontosabb témája hosszú ideje éppen ez, és nagyon sok, nagyon különböző nézet csapott már össze, nem ártana ezekről némi információt szerezned, mellesleg éppen a saját álláspontod megerősítése érdekében. Kicsit dühítő a leoktató tónusod, miközben érveidnek sokkal elegánsabb, jobban kifejtett, ezerszer gazdagabb és árnyaltabb kifejtését tudnám elővezetni elmélettörténeti tanulmányaimból. - Ez csak ismeret. Nem tudás. - Mi a különbség. - Hát ez az. - És milyen érdekes az a sejtelem is, hogy az ember minél inkább beleássa magát a filozófiai, tudományelméleti, módszertani, ismeretkritikai, stb. művekbe, annál inkább megvilágosodik számára, hogy éppen a legfontosabb kérdésekben nem számítanak ezek a megfontolások: hogy ezirányú tájékozódása nagyjából arra volt jó, hogy minden megalapozási és legitimációs kísérletről, a legügyesebbről is, pillanatokon belül le tudja rántani a szofisztikált leplet, a legerősebb textúrát is, hogy megpillantsa a mögötte rejlő pőre decizionizmust. - Mire volt jó akkor ez az egész. Megérte-e. - Mi éri meg. Mire jó bármi, amit csinálunk az életben. - Van-e helyes módszer. Van-e igazság. - Hát persze, hogy nincs. - De vajon nem hal-e meg minden, ha e tökéletesen keresztülvihető és argumentálható állítást komolyan vesszük, nem válik-e komolytalanná minden beszélgetésem, ha többé nem hiszem, hogy én jól gondolom, hogy én gondolom jól, nem veszíti-e el a diszkurzus egész energetikai rendszerét, ha a felek többé nem hiszik, hogy igaz, amit mondanak, hogy az igaz, amit ők mondanak. - Szükség van-e bármilyen diszkurzusra. Társas lény-e az ember. - Az-e a jó, ha az izgalmas szellemi párbajokat keresi állandóan, vagy ha bámulatos konszenzusteremtő képességeit érvényesíti. Az-e a jó, ha egy ideális sensus communisra tör, vagy az, ha a sensus individualis jogait védelmezi vele szemben. Nem teszi-e tönkre a játékot a játékszabályokat felrúgó szolidaritás éppúgy, mint a játékot puszta eszköznek tekintő Wille zur Macht. - 1986 február 20-22 között Párizsban konferenciát rendeztek azzal a céllal, hogy Németország és Franciaország prominens filozófusai találkozhassanak egymással. Tekintve, hogy ez a két külön-külön is nagy hagyományú filozófiatörténet a háború után egyre jobban figyel egymásra, és valóban jelentős gondolkodókról van szó, a konferencia igen fontosnak ígérkezett. Úgy volt, hogy az első nap Habermas tartja a vitaindítót, de, bár Párizsban volt, mégsem vett részt, átengedte helyét Apelnak és Wellmernek. Lyotard is az utolsó pillanatban mondta vissza a részvételt. Derrida maradt egyedül a francia oldal képviselőjének. A találkozó végül is létrejött, de ez minden, ami a siker mértékét illeti. A remélt dialógus hamar zátonyra futott. A nyitó est és a másnap délutáni szekciók után a németek zavarodottan konstatálták, hogy egyedül maradtak. Harmadik nap aztán előkerült néhány francia, akikkel kitűnően megértették egymást, akárcsak a legtöbb amerikaival vagy olasszal. De azok a franciák, akikkel igazán beszélni akartak, eltűntek. Apel és Derrida első napon lezajlott vitájából következtethetünk egy-s-másra. A német mindenáron meg akarta győzni a franciát, hogy vitathatatlanul az ő kommunikációelmélete alkalmas arra, hogy a vita módját meghatározza. Bírálta Derridát "irracionalizmusa" miatt, és különösen ennek heideggeri vonásai miatt. Derrida számára elfogadhatatlanok voltak Apel javaslatai, kinek attitűdjét egyenesen "botrányosnak" minősítette. Valójában, így Derrida, Apel kísérlete a kommunikáció puszta ideájának is ellentmond, sőt, fellépésében alighanem saját etikájának alapvető elvét, "a szerepek idealizált cseréjét" hagyta figyelmen kívül, és így tovább. - S ha felidézzük a közelmúlt néhány híresebb filozófiai (")vitáját(") (kritikai racionalizmus vs. kritikai elmélet, dekonstrukció vs. beszédaktus-elmélet stb.), majd mindegyiknél azt látjuk, hogy a beszélgetésnek még a legelemibb feltételeit sem sikerül megteremteni: sor sem kerülhet az egyes tézisek és módszerek tematikus és részletes megvitatására, mert mindkét fél holisztikusan zártnak érzékeli a partner beszédrendjét, s ezt állandó vitametodológiai reflexióik sem képesek feltörni. Sőt. Ilyen körülmények között mindkét fél hajlamos arra, hogy a másik koncepcióit "túlságosan egyszerűnek", "naivnak" (értsd: ostobának) vagy éppenséggel "zavarosnak", "irracionalistának" valamint (ezt senki sem hagyja ki), ezekből következőleg, de szükségképpen, morálisan és/vagy politikailag veszélyesnek minősítse. - Mindezeken túl, mégsem nevezném "sajnálatosnak" az efféle vitákat (mint Ricoeur a - fent említetteknél egyébként jóval "megértőbb" és egymáshoz jóval közelebb álló felek közti, helyenként még a másik kritikáját is elismerő - Habermas-Gadamer-vitát), ellenkezőleg: hallatlanul élvezetesnek, tanulságosnak, fontosnak és szükségesnek. - A vita bizonyos fokig önműködő struktúra, "saját lénye van", ahogy Gadamer mondja a játékról. Szerepeket oszt és erősít meg, nagyon ügyesen csinálja, ha invenciózus emberekkel dolgozhat: miközben egyre inkább belekényszeríti a feleket (kezdetben esetleg nem olyan markánsan körvonalazott) pozícióikba, belekényszeríti őket abba is, hogy a (kezdetben esetleg még fel sem talált) legjobb érveket hozzák fel e pozíciójuk védelmére. - Ennyit a vitáról általában. - Most a konkrét vita néhány érvéről. - A Takáts József által felvázolt művelődéseszmény számomra is szimpatikus, nem pontosan értem, miért érzi múlhatatlan szükségét annak, hogy a "minden [szerintem] értelmesen gondolkodó lény" által kiküszöbölhetetlennek tartott phronésziszt (gyakorlati tudást) megvédje a tudományoktól és elméletektől, mintha azok tagadnák jelentőségét. Ezzel a korrektívummal erőmhöz mérten rögvest el is kezdeném terjeszteni a "pallér" fogalmát, ha nem a "pallos" és a "böllér" szavak kontaminációját hallanám ki belőle, de, jelölőláncaim rabjaként, valami megmenekülhetetlen kényszerességgel. - Bónus Tibornál, számos csavarral ugyan, mintha visszaköszönne a descartes-i formájában nehezen védhető klaritás- és disztingváláseszmény: egy élesen definiált, jól ellenőrizhető, szigorúan konzisztens, minden lényeges előfeltevését tisztázó stb. metanyelv mint a (vagy ha jóindulatú vagyok: egy) lehetséges közös és általános beszédmód megteremtésére irányuló igény. A szövegnek azonban rengeteg vakfoltja van. Vagyis nem eléggé önreflexív. Fura módon éppen a választott elméletek, autoritások, attitűdök problematizálják leginkább a fent leírt metanyelv megteremtésének, lényegi kritériumai garantálhatóságának rendkívüli nehézségeit. De hogy ne untassuk magunkat e mindegyőnk által jól ismert, kedves "irracionalista" szerzőink citálásával, emlékeztessünk magunkat arra, hogy még a szcientikusabb stílusú megközelítések számára is sokkal problematikusabbak ezen eszmény megvalósításának lehetőségei. Élesen definiált: Szpeuszipposztól Feyerabendig; jól ellenőrizhető: Einstein "gondolatkísérleteitől" a "butterfly effect"-ig; szigorúan konzisztens: Gödeltől az ezerféle játék- és rendszerelméleti aporiáig; minden lényeges előfeltevést tisztázó: Wittgensteintől Polanyiig. - Takátstól joggal kérdezhetnénk, hogy Oakeshott, vagy akár Aron, nem tartozik-e túlságosan is recens brosúrákhoz, továbbá hogy nincsenek-e ezeknek a gondolkodói teljesítményeknek és beállítódásoknak ugyanúgy avantgarde hevületű prókátorai, akiket nagyon hasonló kritikával lehet illetni, mint amilyennel ő tiszteli meg a "másik oldalt". Mivel úgy érzékelem, hogy rengeteg tényleg figyelemre méltó dologra hívják fel a figyelmünket, ezért a "balos" sztárok mögé felsorakozó divatmajmok képlete még akkor is túl egyszerű, ha a leglényegesebb kritikai észrevételeit elfogadjuk - esetenként még magukra a sztárokra vonatkoztatva is. De, mint mondani szokás, "nem ezért szeretjük őket", és azt, gondolom, Takáts is vonakodnék kijelenteni, hogy M. F., J. D., R. B., P. d. M., J. L. stb-ek munkái nem hoztak semmi érdekeset és fontosat, nem beszélve a nem-annyira-sztár teoretikusokról, Bataille, Bahtyin, Benveniste, Bloom, hogy csak néhány B betűset említsek. Ez esetben pedig már össze is zavarodtam, nem tudok érvényesíteni semmiféle valóban relacionális interszubjektív elvet, annyira csak magamból bírok kiindulni: tudom, hogy ez fegyelmezetlenség, de csak borzasztó ritkán és nehezen vagyok képes rávenni magam arra, hogy ne azzal foglalkozzam, amit érdekesnek és fontosnak találok. - Takátsnak a "tudományos kritikusra" vonatkozó attitűdkritikája fontos korrektívumokat tartalmaz, ugyanakkor meglehetősen elnagyolt. Összemossa például a módszer- ill. tudománykritikai érzékenységet (mellyel ő maga is meg van verve) az avantgarde mentalitással (mellyel...). Bár ezt elfelejti hangsúlyozni, nagyon valószínű, hogy lelki szemei előtt azon fiatal magyar kritikusok sereglenek mint "tudományosak", akik a hermeneutikából illetve a dekonstrukcióból kinövő elméleti és fogalmi apparátusokat működtetik. És itt megint kezd kissé összezavarodni a kép: mennyiben tudomány(os módszer) a hermeneutika és a dekonstrukció. Mert kidolgozóiknak más a véleménye. Az iskoláknak persze tanra is szükségük van, de a tanulók előbb-utóbb úgyis kijárják az iskolát, s ha nem, akkor azért, mert többszörösen megbuktak. (Háromszor.) - A legutolsó lennék, aki egyetértene a közkeletű tudományhívő axiómával, miszerint "sociology is for the deviants", de nem hiszem, hogy a tudományos/tudománytalan, vagy, általánosabban, a bevett/kirekesztett elkülönítése kizárólag szociológiai kérdés, s hozzátenném, hogy az ún. "racionális" érvelés, vagy ha így jobban tetszik, a bevett kódok alapján működő (s ezeken belül erőszakmentes) interszubjektív kontroll esélyeiről ennyire sötét víziót kizárólag a legdurvább "balosok" szoktak - néha - elhinni. - Érdekes, hogy Bónus viszont ezt mondja: "[a]zt, hogy a diskurzusok harcából ki kerül ki »győztesen«, aligha a diskurzustársaságok tagjai döntik el, sokkal inkább az irodalom hatástörténetének utólagos horizontjából, egy-egy beszédforma továbbélésének »erősségéből«, vagyis nyelvének hatásosságából, meggyőzőerejéből lehet majd erre következtetni" (kiemelés tőlem). Természetesen nincs kizárva ez az egy-egy értelmű megfelelés sem, de a függvény rendszerint bonyolultabb szokott lenni, s rengeteg változója közül mindenképpen az egyik legfontosabb a "szociológiai", pl. amikor "egy beszédforma továbbélését" sokkal inkább az biztosítja, hogy a korlátozott számú intézményt valamely "diskurzustársaság(ok) tagjai" veszik be, birtokolják és örökítik tovább (ld. Bourdieu), másokat pedig, a "hatalom/tudás" (Foucault) természetéből adódóan, hajlamosak kirekeszteni, megbélyegezni, ellehetetleníteni stb., s ami ily módon nem született meg, az ugyebár nem kerülhet bele semmiféle hatástörténeti horizontba. - Ide kapcsolódik Bónus tanulmányának egyik legalapvetőbb problémája. A szöveg önértelmezése szerint mintaszerű előfeltevéseinek explikálása, "vagyis" (előfeltevése szerint) végső soron "interszubjektív megoszthatósága" tekintetében. Nem tisztázza azonban, hogy ezt valamely objektivitásként vagy empirikusan általános interszubjektivitásként tételezett racionalitásba vetett hit alapján vagy pedig valamely Wille zur Macht közelebbről meg nem határozott elvek alapján működő agónjaként képzeli el. Mert az furcsa lenne, ha a nietzschei modellben descartes-i elveket érvényesítenénk. Ehhez hasonló elgondolás van egyébként, mégpedig Karl Popperé, aki a darwini szelekciós elvet gondolja alkalmazhatónak a tudományos elméletekre, ennek azonban van néhány kínos előfeltétele, melyek (a tudósok közösségének konszenzusára való hivatkozás kénytelen-kelletlen engedélyezését kivéve) egytől egyig karteziánus vélekedés(rendszer)ek (úgymint az igazság korrespondencia-modellje, a cogitatio mint univerzális "józan ész", "az ész" egyetlen módon "helyes vezetésének elvei" stb.). Jobbára persze Nietzsche maga is adós marad a meghatározó agonisztikus erők tisztázásával, pedig mindenképp tudhatott róluk valamit, ha, mint a mellékelt huszadik századi ábra mutatja, ő az egyik "Mächtigste". Viszont nem kizárt, hogy nem utolsó sorban éppen ezért - nesze neked "szempontrendszer hozzáférhetősége" -, mert nem mondja meg (és sutyiban még váltogatja is), egyszóval mert nyelvezete hasonló az ún. irodalmi szövegekéhez: bonyolultabban és érdekesebben alakítja "a jelölés terét és játékát". Vannak esetek, amikor - még a kritikaolvasói hermeneuszisz/poiészisz is - bizonyosan perverzebb annál, hogysem megelégedjen a claire et distincte erényével. Bonyolult dolgok ezek. Például mi történik, amikor egy olyan szöveg, amely nyilvánvalóan nem felel meg ízlésünknek, jobban olvastatja magát és nagyobb aktivitásra késztet, mint egy olyan, amelyik simán megfelel neki. Aztán van egy másik érdekes és gyakori jelenség. Dan M. Davin mondta McLuhan stílusáról, hogy "inkább megerőszakolja figyelmünket, mintsem elcsábítja megértésünket." Az ideális értelmezés nő, és mint Woody Allentől tudjuk, "titokban minden nő azt akarja", (ti. hogy megerőszakolják). De ne tréfáljunk (mindig) az ilyen komoly dolgokkal (mint a Will-To-(Be-Subjected-To-)Power): az interszubjektív megoszthatóságra törekvésnek a tudományos klaritás és disztingválás stratégiájával operáló változata mindenképpen jó megoldás, és hatékony, akár gondosan ügyel arra, hogy a terminológiát lehorgonyozza a köznyelvben ("igen, ezt értem, tiszta és világos"), akár a hermetizmust részesíti előnyben ("ezt nem értem, de biztos nagyon művelt és okosakat mond"). - Egyetértek Takátscsal, a "technikai tudás" valóban kevés, valóban "nem szavatol a kritika színvonaláért", de nem kellene en bloc lebecsülni: olykor roppant érdekes dolgokra képes. És főleg nem kellene szembeállítani az "érvelés művészetével", amiről a régiek "nem véletlenül beszéltek valaha", már csak azért sem, mert a régiek ezt "valaha" úgy mondták: tekhné. Én személy szerint azt szeretném, ha az "elmélet" szó 'valami obskurus, minden gyakorlatitól teljesen elvonatkoztatott, nem-fontos, életidegen elvontság (stb.)' konnotációja erősen meggyengülne. Úgy érzékelem, a jó elmélet legalább olyan fontos és izgalmas dolgokat termel a legfontosabb és legizgalmasabb dolgok kapcsán, mint a jó művészet. Némiképpen zavarónak találom, hogy Takáts szövegét sokan tekinthetik saját apológiájuknak olyanok, akik sohasem voltak képesek, még csak megközelítőleg sem, ezen a színvonalon kifejteni pozíciójuk bizonyos alapvető előfeltevéseit, s vélhetőleg ezek ugyanazok, akik nem veszik magukra az apologéta intését: "a nem-ismeret viszont jelzi a kíváncsiság bezárulását, ami egy kritikus esetében a vég kezdete." - Olvasatomban Bónus írásának is ez az egyik legfontosabb implicit "üzenete", bár úgy tűnik, e szövegének nem a legfőbb erénye minden más iránti kíváncsiság és korántsem mutatkozik az "interszubjektív megoszthatóság" szép eszménye mintapéldányának. Csak egy példa a konkrét kritikák elejéről: messzemenően egyetértek például Abody Rita dolgozatának felszínes-nyelv-kontra-mély-valóság alapvetésének bónusi kritikájával, de felmerül a kérdés: ennyi? Mint egy nem túl kedves számítógépes játékprogram: teljesítettünk egy levelt, de nem kapunk semmi bonust. Taine vagy Spengler történeti munkáiból legalább annyit lehet tanulni, mint Foucault-iéból vagy Jaußéiból, mégha utóbbiak elméleti, módszertani, (pre)koncepcionális közelítéseit jóval jobbnak tartjuk is. Rendben, hogy elküldjük Taine-t, amikor éghajlatozik, vagy Spenglert, amikor növényhasonlatozik, de ez kevés indok arra, hogy becsapjuk könyveiket, s feléjük se nézzünk többé. Bónusnak az utolsó bekezdésben megfogalmazott végkövetkeztetése hűségesen követi azt a "metafizikus dualizmust", amelyet legtisztábban talán Derrida fogalmazott meg híres '66-os írásában, miszerint "kétféle értelmezése van az értelmezésnek, a struktúrának, a jelnek, a játéknak. Az egyik arról álmodik, hogy képes lesz a játék és a jel rendje elől elillanó valamiféle igazság vagy eredet megfejtésére, és száműzetésként éli meg az értelmezés szükségességét. A másik, amely már nem az eredet felé fordul, fenntartja a játékot, igyekszik meghaladni az embert és az emberi(es)séget, hiszen az ember neve annak a lénynek a neve, aki a metafizika, illetve az ontoteológia története, vagyis egész története során a teljes jelenlétről álmodott, a biztos referenciális alapról, a kezdetről és a játék végéről." Bizonyos játékelméleti megfontolások alapján azt mondhatjuk, nem túl szerencsés ez a szembeállítás. Implicit módon bár, de annál élesebben jelöli ki a - mindig mobilisként elgondolt - játékimmanens szignifikáció és a - mindig stabilisként elgondolt - transzcendentális jelölt terének határvonalait; jóllehet (szerintem) a jó játék mindig mozgásban tartja mindkettőt, s ha nem így lenne, elveszítené minden erejét/hatalmát. Nem csupán arról van szó, amit Bónus joggal (és, tegyük hozzá csak úgy deskriptíve, a párbeszéd igényének leghalványabb jele nélkül, és, tegyük hozzá kissé értékelőleg, ennek is van bizonyos esztétikája) hangsúlyoz, hogy a sok tragizáló ontoteológusnak, száműzött megfejtőnek, naiv impresszionistának az értelmezése és a Garaczi-szövegekkel való párbeszéd-kísérlete régen halott, amennyiben nem teszi ki magát e szövegek éppen az ő világképére radikálisan rákérdező vagy azt felforgató erejének. Hanem arról is szó van, hogy maguk a Garaczi-szövegek is régen halottak lennének, ha - többek között - nem éppen ennek az értelmezési horizontnak a "(második) tükör-stádiumában" (Lacan) mozognának. Vagyis: éppen ez a rákérdezés és szubverzió adja - többek között - a Garaczi-szövegek erejét, nem pedig az, hogy határzárat létesít a két (egymástól hermetikusan elkülöníthetőként elgondolt) zóna között, és állást foglal valamelyik, jelesül a jelölők végtelen játékának oldalán, és akkor elégedett, otthon van, semmi száműzetettség, hisz oly jó "a szemiózis végtelen szabadságá"-ban csörgetni jelölőláncainkat. Vagy ezeket is elveszítette volna a rettentő szabadságban? Csak (jelölő)láncainkat veszíthetjük? Nem, Garaczi túlságosan is otthonos a transzcendentális fixációk birodalmában. Retorikai technikáinak, textuális stratégiáinak "a modernség tragizáló és esztétista eszményei" a "szupplementuma". - A Takáts által használt kulcs-hasonlatról, mint a konferencián is elmondtam, azt gondolom, roppant tanulságos, ám e minőségét éppen annak köszönheti, hogy kitűnően demonstrálja, hogyan nem szabad elgondolni az esztétikai ízlésítéletet. Ha a hasonlatrendszer vonatkoztatási lehetőségeit próbálgatjuk, azonnal özönlenek az ellenvetések: a műalkotást nem lehet kimeríteni, mint egy hordót, vagy ha igen, akkor félő, hogy nem túlságosan jó, sőt még félőbb, hogy ez esetben nagy valószínűséggel kulcsot is fogunk találni az alján, amelynek segítségével, ha addig nem találtuk volna meg, empirikusan is megbizonyosodhatunk arról, mitől volt ilyen szar ez a bor. Ne legyen kulcs. Vagy legyen. Legyen tele kulccsal a hordó. Ne legyünk ignoránsak azokkal szemben, akik szeretik a fémízű, bőrízű (bórízű stb.) borízt. Viszont, sajnos vagy nem, a művészetnek, ahogy a hozzá közel álló körök értik, létmódja az ízlés transzfigurációja, és akkor halna meg, akkor lenne puszta "tanítható technikává", ha nem így lenne. Szép célkitűzés, hogy "egy lehetséges sensus communisra" való "kitekintésünk" (Kant) tekintettel van a már meghaltakra és a még meg nem születettekre is. De további lehetetlen feltételeket szab annak, ami már így is lehetetlen. És itt nemcsak egy maszületett csecsemő húsz év múlva bekövetkező lehetséges elgondolásának lehetetlenségére gondolok (például amint installálja az autoexec.bat-jában a - hogy p. c.-k legyünk - "Cunnilinguatio" device driverét, majd a megfelelő hardver-elemet felerősíti ágyékára), hanem a legalább ennyire problematikus, túlságosan is sok feltételezést kívánó "lehetséges Hume-ok elméleté"-re. Nem kívánok állást foglalni abban a kérdésben, hogy van-e haladás, hogy nagyobbak vagyunk-e Hume-nál a közte és köztünk levő rengeteg jelentős gondolkodó vállán állva, de ha elhisszük ezek egyikének, Kantnak, hogy Hume képes volt felébreszteni őt metafizikus szendergéséből, akkor miért ne tételeznénk fel Hume-ról (meghaladhatatlan szkeptikus "himnuszok" szerzőjéről), hogy képes lenne felébredni valamelyik későújkori Nauszikaá hangjára.


Discours autrologique[181]


Dixi című írásában Szilasi László[182] a fiatal irodalomban masszív elégedetlenséget és általános rosszkedvet érzékel. És aza van őneki is. Felsorol néhány lehetséges okot: 1. belterjesség, békés intézményesültség; alapítványi próza, tanszéki költészet, nemlétező dráma. 2. kidolgozott, okos szövegek, de érdektelenek, nem érintenek meg, hidegen hagynak. 3. megszűntek az ancien régime biztosította romantikus körülmények. 4. az új rezsim posztmodernje Varázsfuvolaként indult, de megette a fene, és Pulp Fiction lett belőle. 5. a szerzők profik, magányosak, fáradtak és végtelenül szomorúak. 6. minden "metafizikai" sallangot ledobott magáról az irodalom, és így nincs már ereje a spirituális kalandokra, mi magunk azonban 7. "metafizikusak" maradtunk: "még mindig csak az tud nekünk igazán tetszeni, ami archaikus: szép, ugyanakkor valós, tragikus, részvéttel teljes és katartikus." 8. bunyót csináltunk "a higgadt szókimondás botrányos radikalitásából". 9. nincs igazi tehetség. 10. az irodalom elvesztette régi fontosságát stb.

Ha jól látom, Szilasi meghatározta a pozícióját abban a dualitásban, amelyet a Csipesz-könyv-beli írásában állított fel, és amelyből azt sejthettük, hogy Bán Zoltán András van az egyik oldalon, a másikon pedig ő, de most megtudtuk, hogy - bár, mint a másság apostola, védelmükre kelt - az "üresség könyvei" őt is inkább elrémítik, mint felszabadítják.

Kérdés azonban, indokoltak-e többes szám első személyű igealakjai.

Úgyhogy néhány megjegyzést fűzök a felsorolt pontokhoz, mert ha már ketten egyetértünk egy dologban, akkor van esélye, hogy indokolt legyen.

1. Belterjesség, békés intézményesültség. Az irodalmi intézményrendszer elsősorban annak eszköze, hogy eltartsa azokat az ingyenélőket, akik irodalmárokként tudják elfogadtatni magukat. A szépirodalom, az irodalomtudomány, az alapvető kulturális értékek, a nemzeti hagyomány ápolása és egyéb effélék nyilvánvalóan nevetséges ideológiák lennének az adófizetők számára, ha megkérdeznék őket, el akarják-e tartani az esztétikus léhűtőket. De nem kérdezi meg őket senki, szóba se kerül ilyesmi, s így még igazán jó szívvel arcátlanságnak se lehet nevezni azt a magától értetődő természetességet, amellyel az irodalmár jár-kel az emberek között. (Nem beszélve arról, hogy számos más ingyenélő csoporthoz képest, akik a rendszer logikájából következően, strukturálisan gecik és legitimek - például a politikusoké, mindennemű pénz(-)ügyeseké -, az irodalmároké piskóta.) A belterjesség természetszerűleg következik az intézmény logikájából: minden szakintézmény, az atomfizikaiaktól az irodalomelmélet tanszékekig olyan episztémék illetve diszkurzusok kimunkálásában érdekelt, amelyhez beavatottjain kívül senki sem férhet hozzá, így a kívülálló mindig megbélyegezhető hozzáértésének hiányával, s e stratégia révén elérhető, hogy még csak eszébe se jusson, hogy ő itt legitim döntéshozó lehetne, vagyis, a kirekesztettek nyelvén: öcsi, fingod nincs róla, hogy itt miről van szó, húzzál innen, mint a vadlibák, oké?

2. Mindez némiképp magyarázattal szolgál arra, hogy miért olyan okos és tökéletes, ugyanakkor unalmas és érdektelen az irodalom zöme. Ha Feyerabendnek igaza van, hogy be kellene tiltani az összes részecskegyorsítót, akkor le kéne csukni az összes irodalmárt, aki elfelejti, hogy nem csak szakember, hanem ember, amikor éppen irodalommal foglalatoskodik. Vagyis aki nem (úgy) tudja, hogy nemcsak a kis pénzecskéje, a többi hasonló nyomorult interszubjektív mátrixában elfoglalt helye, szánalmas renoméja forog kockán, hanem minden. Az összes lehetséges kérdés, még annál is fontosabbak, amelyeket valaha föl merészelt tenni magának és másoknak. Más kérdés, hogy kinek lenne az jobb, ha nem lenne meg ez a kis pénzecskéje és szabadideje, ami legalább elvileg biztosítja a lehetőséget arra, hogy egyáltalán valakiben fölmerülhessen még valamilyen más kérdés, ami nem csupán pénz- és presztízskérdés.

3. Ancien régime. Világos, hogy a komenizmusban világos volt az egyik legalapvetőbb dolog. Mindenki szabadságharcosnak érezhette magát, legalább ebben sensus communis volt, mindenki lehetett hős, lehetett közösség, vállvetve harcolhatott és kánonban énekelhetett Csurka és Tamás GM, Lukács és Esterházy. Volt édes nagy elbeszélés. És a megszűntével végre rá lehet látni egy eladdig eltakart kérdésre: ki mondta, hogy az elrémisztő és a felszabadító kizáró diszjunkciót implikál? Hogy nincs felszabadító rémület és rémületes szabadság? Ha belegondolunk ezek lényegi összetartozásába, szerintem még vár ránk néhány érdekes meglepetés. Ráadásul ez lehetne az egyik legjobban forgalmazható magyar irodalmi termék, még akkor is, ha (inkább Nyugaton) természetszerűleg félreértenék, vagyis dezillúzióként olvasnák, mert ott kevesen tudják elképzelni, hogy egy probléma megold(hat)atlansága nem kiküszöbölendő diszfunkció, hogy egy aporia a legkitűnőbb antidepresszáns lehet.

4. Varázsfuvola vs. Pulp Fiction. Az még hátravan, hogy a mai elit irodalom "intenzív kis kamaradarab"-jai megszabaduljanak a csak elit által olvasható voltuktól. Túl sok a példa rá, hogy egy mű populárisabb vagy könnyebben olvasható volta az égvilágon semmit nem zár ki, Shakespeare, Kleist, Dosztojevszkij, Borges.

5. A szerzők profik, magányosak, fáradtak és végtelenül szomorúak. Soha jobb lelki kondíciókat az alkotáshoz. Ez persze kétségtelenül nem látszik a műveken. Lehet, hogy tényleg ez a baj. Tényleg sok ehelyett az erőlködés és a művészkedés. A legnagyobb baj pedig, hogy erről általánosságban beszélek, akárcsak Szilasi. Műveket és neveket kéne sorra venni, és konkrétan nekiesni, s ezután még általánosítani is sokkal jobb lelkiismerettel lehet. Elkezdeni a korai Babitscsal és a késői Darvasival végezni.

6. A "metafizikát" még a kódokhoz legkevésbé rögződő szkizofrén sem tudja "meghaladni". Derrida azt írja, hogy a "jelölő külsőlegessége" "híján maga a jel képzete is porrá omlik. Minthogy egész világunk és nyelvünk omlana vele össze, és mivel a jel evidenciája és értéke a származtatás bizonyos pontjáig megőrzi elpusztíthatatlan szilárdságát, dőreség volna egy bizonyos korszakba való beágyazottságából arra következtetnünk, hogy »másfelé kell továbbhaladni«, meg kell a jeltől - mind a kifejezéstől, mind a fogalomtól - szabadulni." (Grammatológia 36. o.) Ugyanúgy dőreség volna azt állítani, hogy valaminek a jel-teremtette jelen-nem-léte azt jelenti, hogy ez a valami nincs - vagyis hogy nincs semmi a jelölőn kívül. Das Ding an sich ist - nicht Nichts. A jelentéstermelés a metafizika újratermelése. A lacani elemzésekből világos, hogy a szubjektum számára a jel a lehetetlen - vagyis megszüntethetetlen és kielégíthetetlen - vágyat is konstituáló eredeti hiány kitörölhetetlen jele is egyben. A "Valahány Péterek" paradigmája tisztán metafizikus. Parti Nagy abszolút humanista író. Kukorelly egyik legnagyobb küzdelme hosszú idő óta, hogy a hagyományoktól radikálisan eltérített sajátnyelvét a hagyományos megszólalásmódok felé kormányozza, hogy megtalálja például az átjárót a patetikushoz. A megtévesztésnek és az önmegtévesztésnek szép esete, amikor Garaczi "vitriolba mártott tollal" szemrehányólag ír a kritikusról, aki "az ún. forma és ún. tartalom ún. kettősségére és a tradicionális katarziskényszerre" (Csipesz 275. o.) regrediál mint valami borzasztóan túlhaladott és szégyenletes dologra. Mert pontosan a régi hierarchikus sémák és ez a bizonyos katarziskényszer az, ami nélkül Garaczi írásai meghalnának. Kemény István másra sincs fixálva, mint a transzcendentális jelölt hiányára, s bármilyen keményen állja is a sarat, a probléma intenzív jelenléte abszolút telltale-sign. Darvasi pedig legfeljebb csak reménykedhet abban, hogy támad egy Szilasi, aki bebizonyítja róla azt, amit nem is tudja, hogy higgyen vagy ne higgyen, sírjon vagy nevessen, nevezetesen hogy ő egy tutkó pomó szerző, maga a megtestesült disszeminátor. A legdurvább eset mindenképpen Hazai Attila, nála tényleg nem tudja az ember, hogy elképesztő rafináltsággal vagy pedig hihetetlen naivitással áll szemben, és ami a legvalószerűtlenebb: valószínű, hogy a kettő keverékével. Dehát ő még túl fiatal, ráér még metafizikázni.

7. Mi az a szép. Mi az a valós. Mi az a tragikus, részvéttel teljes, katartikus. Mi az a mi, értsd a többes szám első személy, aki így érez. Az érzés e rejtélyes szubjektuma nem lehet más, mint a megvalósult sensus communis. S ha így van, nem lehet többé semmiféle probléma. Mégsem vagyunk magányosak, mégiscsak van közösség, mégiscsak lehet sírni a Kárpátok alatt, sőt nevetni, megrendülni, együtt. Itt látszik a legtisztábban, hogy kevés veszedelmesebb dolog van a kritikai diszkurzusban, mint a többes szám első személy óvatlan használata. Hiába érez együtt Szilasi Bán Zoltánnal, alighanem vonakodna az esztétikai kánon közösségébe a nevezett "semmizőt" is implikáló "mi"-t kimondani.

8. Bunyót csináltunk "a higgadt szókimondás botrányos radikalitásából". Fogalmam sincs, kire/mire gondolhat Szilasi. Pedig, írja, rögtön világos lesz ez, elég "végigtekinteni a közelmúlt jelesebb irodalmi botrányain". Tekintgetek, meresztgetem a szememet, de hiába; az alapvető probléma alighanem az lehet, hogy nem tudom, ki az a mi. Van, amikor két vagy több ember minden probléma nélkül használhatja az imaginárius többes szám első személyt, és nyugodtan szólhat egy közösség nevében. És van amikor nem. És van, amikor kérdéses. Az egyik legszebb példa erre az esetre, amikor még K(G)B Izabella a régi fényében csillogott és hivatkozott nyakló nélkül a magyar ifjúságra, és a Magyar Narancs levelezésrovatába beírt egy magyar ifjú, sajnos nem emlékszem a nevére, pedig megérdemelné, legyen mondjuk Kovács János, szóval hogy ő nagyon szépen kéri Izabellát, hogy amikor az ő nevében is szószól, akkor, legyen olyan kedves, tegye hozzá mindig: "a magyar ifjúság, kivéve Kovács János".

9. Nincs tehetség. A fociból régóta tudhatjuk, nem az a baj a magyarral (se), hogy nincs tehetség. A serdülőcsapatunk mindig a világelsők között van, az ifi is mindig jól szerepel, még az olimpiai U23 is kvalifikálja magát, de a nagyok aztán. Quod erat demonstrandum: a tehetséggel tehát nincs probléma.

10. Kevésbé fontos az irodalom. Válaszlehetőségek: Hát igen. Dehogyis. Na és. Sohasem volt fontosabb. Ugyanolyan fontos, mint bármikor. Kevésbé fontos?: szarni bele. Kinek hogy. És hogy konkrétabb legyek, nekem például számos mű megváltoztatta éltemet. Ezek fontosak. Számtalan pedig egyáltalán nem gyakorolt rá semmilyen hatást. Ezek nem fontosak.

Abban együtt érzek Szilasival, hogy olyan szituációban vagyunk, ami az irodalmat is alapvetően érinti, az irodalom viszont ezt alig érinti. Egyre kisebb a sensus communis esélye, a sensus individualis viszont, épp emiatt, egyre bizonytalanabb. Azt hiszem azonban, hogy ennek nem sok köze van a rendszerváltáshoz. Másutt is egyre kevésbé vannak paradigmák. Ha lesz változás, az nem paradigmatikus lesz, kétféle értelemben: 1. mivel nem paradigma fog felváltani paradigmát, 2. a változásnak erre a típusára nincs történelmi paradigma. A kumuláció és a "váltás" szerintem hosszú lesz és békés, és elsősorban irodalmonkívüli tényezők játsszák majd benne a főszerepet. De jelentős lesz.

Csuhai István egyszer azt mondta nekem, majd egyszer én is meg fogom érteni, hogy az igazság nem olyan fontos, sokkal fontosabb az, hogy jól legyünk együtt. Szerintem mind a kettő nélkülözhetetlenül fontos, és ami még fontosabb: egyáltalán nem zárják ki egymást. Jónak látnám tehát, ha ezt meg tudnánk oldani, mert az biztos, hogy igazságkérdésben a különbségek csak halmozódni és nőni fognak, de miért ne erősíthetné többek között éppen ez az ideális közösséget?


A Halálnapló mondatairól[183]


A Halálnaplót nagyon nehéz olvasni. E kritikában arra szeretnék választ adni, hogy miért.

"Ha valamit nehezen olvasunk, a szerző szándéka meghiúsult" - írja Borges. A mondatot idéző Beck András ehhez még hozzáteszi: Borges "nem azokról a művekről beszél, amelyek értelmezéséhez szükséges az a bizonyos erőfeszítés, hanem amelyek elolvasásához. És ez nem kis különbség, még ha minden olvasás egyben értelmezés is. Vannak ugyanis művek, amelyek túlságosan nagy erőfeszítést követelnek olvasóiktól, amúgy hitelbe."[184] A Halálnapló kifejezetten ilyen mű.

Már most szeretném megjegyezni azoknak, akik nem olvasták a szóban forgó művet, hogy az alábbi aprólékos elemzések szándékom szerint nem kekeckedések: nem az "eleven, szárnyaló organizmus" erőszakos felkoncolásáról van szó - a mű majd minden mondatában azokkal a problémákkal kell megküzdeni, melyekről itt lesz szó.

(AZ ENUNCIÁCIÓ PROBLÉMÁI, AVAGY SZÍNTELEN ZÖLD ESZMÉK DÜHÖDTEN ALSZANAK[185]) Simon Attila kitűnő meglátása a Szabadbanról, hogy "Balassa számára nem létezik egyértelmű, egyszerű viszonyulás a dolgokhoz, (majdnem) mindent kell mondani-gondolni és (majdnem) mindennek az ellenkezőjét is; a gondolkodás küzdelem, állandó újrakezdés, rákérdezés, nyugtalanság, amelytől idegen a »megérkezés«, a »bizonyosság« korlátoltsága és önteltsége", s láthatólag ez Balassa eszménye. "Maguk a szövegek azonban, miközben mindezt mondják, sokszor mást mutatnak... elméleti belátás és nyelvi magatartás között egyáltalában nincs szükségszerű összefüggés... a deklarációk és a történések nem pontosan fedik egymást."[186] Mert e nyelvi magatartás szónokias, prófétikus, apodiktikus és teátrális.

A strukturális nyelvészet egy megkülönböztetésével élve nevezzük ezt a kettősséget az enunciáció (kijelentés, megnyilatkozás) és az enunciált (a kijelentett, a nyilatkozat) különbségének.[187] Tegyük még hozzá, hogy az enunciáció és enunciált ellentéte lehet termékeny feszültség, ha nem olyan túlterhelt és/vagy nem olyan naiv, mint Balassánál.

Egy példával megvilágítva: rengetegszer ismétlődik a Halálnaplóban tudásunk korlátozottságának, az ember eredendő korlátoltságának tézise, rengetegszer inti magát Balassa szerénységre - miközben ilyen mondatokat ír: "[Tarkovszkij] Tudta volna, hogy aki valaha élt, nyomtalanságában is erős tény marad? Tudta volna, hogy az üres, bárki-halottra gondolás elkerülhetetlen és masszív, mint egy elsüllyedt kontinens vagy emlékmű? Hogy a világtalan, személy-vesztett szem lát valamit?"[188] A mondatok jelentése nem könnyen hozzáférhető, többedik elolvasásra is ellenállnak. Egy átlagosnak nevezhető olvasó, mint jómagam, talán sosem képes lehatolni teljes mélységükig. Ezt a felismerést látszik erősíteni az enunciáció szerkezetének egy kicsit alaposabb szemügyre vétele. Ha elképzeljük a mondatot a fenti retorikai sémával, amint egy könnyen belátható tézist enunciál - pl. "[Tarkovszkij] Tudta volna, hogy kétszer kettő egyenlő néggyel?" -, rögtön rájövünk, hogy nekünk, átlagembereknek nem is nagyon érdemes kísérletezni. Az enunciáció rejtett "illokúciója"[189] ugyanis azt mondja: "Hát még ezt a végső igazságot is tudta volna ez a Tarkovszkij? Döbbenetes. Hogy van még egy ember, aki mindezt tudja."

A fenti mondatok példaszerűek abból a szempontból is, hogy a könyv mondatainak nagyon nagy hányada a szemantikai túlterhelés határán mozog. A határ innenső felén van még a következő mondat(rész): "a rövid szopránszólót Tokody Ilona énekelte, olyan drámaian, s tudván: miről van szó, mint egy érett, szerelmes, erotikus siratóasszony, akire jó szívvel azt mondja az ember: csodálatos anya-kurva." Egy érett, szerelmes, erotikus, csodálatos anya-kurva, aki történetesen még siratóasszony is; nos, ez kissé bizarr, de talán izgalmas kombináció. Elmegy. Vagy: "Azt hiszem, ezzel a belső kontraszttal és ellentmondással jöhet létre a nagy művek radikális harmóniája."[190] A fent is emlegetett, Balassa által olyannyira kultivált paradoxiális megfogalmazás e mondatban kitűnően él, de további terhelést a mondat már nem bírna el. Márpedig igen gyakran ez a helyzet.

Nyilván nem mentesen a dekonstrukció közvetett hatásaitól, Balassa láthatóan törekszik az elméleti és irodalmi beszédmódok összemosására. Az "artisztikum" keresése nem korlátozódik az enunciált szférájára, hanem végigkíséri az enunciációt. A szövegnek ez a keresettsége olykor az olvashatatlanságig feszíti a "paralógiákat"[191], felszínessé teszi a paradoxonokat, és eleve lebénítja a jelentésteremtődés esélyeit. Ha egy szintagma contradictio in adiectót tartalmaz, ez lehet izgalmas, poétikus húzás és termékeny eljárás, érdekes oximoron, de a jelentőknek az a típusú és fokú halmozása, amely Balassa szövegeiben gyakran előfordul, ellehetetleníti a szignifikációt. Vegyünk egy szimplább esetet: "A megértés itt a legmélyebb - már szinte láthatatlan - gőg és megvetés, tehát előzékenység, amely a kérlelhetetlen pánkriticizmus és a viszolygó elutasítás kultúrtörténetileg oly fontos bohócgúnyáiban jár."[192] A gőg és megvetés miképpen előzékenység? A viszolygó elutasításnak miért éppen bohócgúnyája van, a ruhaneműk roppant sokaságából ez a legutolsó, amelybe jól működő metafora a viszolygó elutasítást öltöztetné? Azt gondolom, teljességgel megengedhető az efféle szürrealisztikus szövegszervezés, de nem ártana egy kicsit kisebb dózisokban adagolni a paralógiát, egy kicsit "fel kéne hígítani" és a köznyelvi beszédmód problémátlanabb közegébe ágyazni; illetőleg nem ártana felépíteni, diszkurzívabbá, áttekinthetőbbé tenni azt a szignifikációs folyamatot, amelyben egy korántsem kézenfekvő jelentésrendszer előáll. A transzgresszív enunciációnak akkor van ereje, ha ebből a problémátlan, kézenfekvő és közönséges nyelvhasználatból indul ki, mert ha radikálisan megtagadja és mindenestül maga mögött hagyja, akkor az olvasó rendkívül nehezen találja meg a szöveghez a kapcsolódási pontokat. A transzgressziós[193] folyamat megmutatása azért rendkívül fontos, mert csak így, működés közben válik követhetővé a közönséges nyelvhasználat esetleges elégtelensége, a határátlépés szükségessége és gondolati termékenysége. Ellenkező esetben a beszéd a tömény idioszinkráziába fullad: egyszemélyes magánbeszéddé válik, hermetikussá és arisztokratikussá, mely - ha a nyilatkozatok, az enunciált szintjén tagadná is - a közönségeset egy az egyben hamis vélekedésnek, doxának tekinti, és szembeállítja vele a maga egyedül igaz episztéméjét. De tudnia kell, hogy nincs ilyen megkülönböztetett jelentőségű metanyelv, mert minden metanyelv végső rekurzusa a közönséges nyelv, amely viszont lényegileg "doxológia", "hiedelmek" (belief, opinion, Meinung) rendszere. Érdemes felidézni itt a dada esetét, mely tudvalevőleg az európai kultúrtörténet egyik legradikálisabb paralógiája volt, és elolvasni ehhez képest Tzara Dada kiáltványát vagy A gyenge és keserű szerelemről szóló kiáltványát, melyek nagyszerű példái annak, hogyan vesz lendületet a legvadabb transzgresszió is - mindig a közönséges terrénumán.

Természetesen itt élesen fogalmazom meg a problémát, ugyanakkor tévedés lenne azt állítani, hogy a Halálnapló a totális paralógia. És mintha kivétel nélküli szabályként érvényesülne, hogy azok a szövegei jók, ahol nincs vagy kevés az artisztikum, műv(ész)iség.

"Tarkovszkij úgy tagadja a meggémberedett, illetve ketyegő civilizációt, hogy alig vesz tudomást róla, ebben is van az ereje"[194] - írja például Balassa. Hangsúlyozom, nem önmagában a szószerkezet szokatlansága, ami problematikus, hanem hogy a szöveg nem mutatja meg az utat, amely hozzá vezet. A szövegkörnyezet legszigorúbb tanulmányozása sem segíti az olvasót abban, hogy megértse/érezze, miért meggémberedett (illetve emellett még ketyegő) a civilizáció. A szöveg ellehetetleníti a "szoros olvasat"[195] minden esélyét. Szoros olvasásnak - kissé kitágított értelemben - egy mű olvasásának azt a (persze csak elméletileg elkülöníthető) mozzanatát nevezem, amikor gondosan figyelemmel kísérjük a mű építkezését, belső referenciáit, elemeinek viszonyrendszerét, szignifikációs mechanizmusát, jelentéstermelését. A Halálnapló szövegei esetében ez - különböző mértékben - teljesíthetetlen feladat. Segítsen engemet egy kicsit a szöveg, ne legyen olyan hetedhét határon túli, lássak valamit abból, hogyan működik ez a gondolkodás, az asszociációs kapcsolódások, a "chaîne signifiante"[196] legyen egy kissé jobban dokumentálva, ne csupán egy tőmondatnyi végeredményt kapjak - és azt a, talán akaratlan, mindenesetre állandó, sugalmazást, hogy kevés vagyok, ostoba vagyok, mert nem tudom rekonstruálni a megértéshez elengedhetetlenül szükséges, de meg nem mutatott jelentésfolyamatot.

"»Elhunyt a szó, mikor ez a világ ébredt« - írja Karl Kraus 1933-ban. Ulrich örökös szellemi álmatlansága. Rilke toronyszobája Muzotban. Távolodó ébredezés mind. Végtelen interludium. Minden tárgy szellemi, minden tárgy csillagtávoli mélységélességet kap; semmi a tompa, a sötét anyagból (lásd alább: lapos szereposztás). Musil kontúrosan tud feloldani (sic!) minden lehető anyagot és tárgyat a szellem »főtitkári« világosságában; depoétizáló kibelezés az egész."[197] (Kiemelések és sic! az eredetiben.) Nem világos, hogy az 1933-ban ébredő világ milyen összefüggésbe hozható Ulrich (a tulajdonságok nélküli ember) szellemi álmatlanságával és Rilke muzoti toronyszobájával. Mert az, hogy távolodó ébredezés mind, egy kissé homályban hagyja a dolgokat. ("Lila", nemde.) Rilke (utánanéztem, de megjegyzendő, ezt nem minden átlagolvasó tenné meg e szöveg kedvéért) 1922-ben, a festői muzoti (Svájc) kastély toronyszobájában egy hosszabb hallgatási periódus után ismét írogatni kezd - ám hogy mi köze ennek a fasizmus ébredéséhez, az nem derül ki. Ezután a végtelen interludiumra (közjáték - zenei fogalom) való szökellést Tzarán és Bretonon, sőt Hegelen edzett olvasáskészségem is nehézkesen követi. Hasonlóan nehéz tovaszökkenni innen a tárgyak tisztán szellemi és nagy messzeségből történő stb. szemlélésének felemlítésére. Ezután pedig végképp elvesztem a fonalat, csak a "főtitkári világosság" üdítő szintagmája képes átlépni az agyamban hirtelen felszökő ingerküszöb értékét, és megbizsergetni néhány neuront a fehérállomány régióiban.

De elég a limonádéból: most nézzük a problematikusabb mondatokat. "Elég, ha csak hömpölyög: epika, mint egy hátasló a Volgán."[198] Ez szép. Ha problematikus is. És milyen érdekes mondatfát sarjadzana ez a mondat (ha nem sajnálnánk generatív grammatikai elemzésekkel múlatni az időt[199]). És a hömpölygő hátasló. (Itt el lehetne mondani mindazt a tévedést[200], amelyet 3 nagy irodalmár írt a Hosszú nap elről[201]. "A dilettáns téboly lautréamont-i mérete" stb.) "A jutalom, jobban mint bármi más, rész szerint voltunk jele."[202] Viszont Csorba Győző öregkori lírája "attól oly éles, erőteljes, intenzív, hogy a kietlenség, a kiszáradás, az illúziótlan szeszély, a szenvedélyes lamentálás, a leépülés és a felejtés közelében parázslik."[203] Brahms pedig "mindig öreges, nagyon fegyelmezett, szárnyalóan panaszkodó"[204]. Ennyi szemantikai anomáliát[205] nem bír el egy mondat(rész): sem az "öreges", sem a "fegyelmezett" nem elégíti ki a "szárnyalóan" szelekciós kikötéseit, mint ahogyan a "panaszkodó"-ét sem a "fegyelmezett". Az enunciáció a (túl)érzékenyet és a nagyon pontosat játssza, de túljátssza: az enunciált értelmetlenné "dúsul". "Körülbelül '79-től, de '86 körül már egészen biztosan minden olyan elviselhetetlenül, édesen szégyenletesen, bársonyosan, lágyan, kiúttalanul és termékenyen rémes volt, hogy szinte spirituális megújulásnak látszott."[206] "Valahová indítanak, ami láthatatlan, de ismerős, átmenetileg távol van, ahonnan azonban sem nem jöttem el, sem nem térek vissza, nem, nem, ami nyilvánvalóan mozdulatlan, mint egy kő, mégis, rejtett ösvényeken szökik, kóborol, bolyong, vándorló, megtalálhatatlan botránkozás-köve [minek? - birtokjel van, de mi a birtokos?], elgurított szikla, tiszta ellentmondás - rokoni, igaz, valódi világ-csalás, bohóc-törvény: kőrakás."[207] Balassa egyhelyütt reflektál egy képzavarára: mint kordokumentumra. "Az egész ködös gomolygása mintha a sokváltozós, nem-lineáris rendszerekben bekövetkező, kismértékű, de váratlan események megfogalmazhatóságának, az értelemadás értelmességének a kérdéses voltát kérdezte volna önmagától, azaz hát a sok millió résztvevőtől."[208] Hogy egy kicsit tisztábban lássuk az egész ködös gomolygását, íme a mondat váza, a bővítményeket lehagyva: Az egész ködös gomolygása mintha az értelemadás értelmességének a kérdéses voltát kérdezte volna önmagától. Grammatikailag mindazonáltal rendben, egy apró kivétellel: a "kismértékű esemény" szókapcsolatot az én nyelvi kompetenciám illegitim performanciának ítéli. Grammatikai és nyelvhelyességi hibák azonban másutt is előfordulnak. (Természetesen nem azokról a szövegekről van itt szó - mint pl. az Opera prosecta című -, amelyekben a normál beszéd nyelvhelyességi kritériumai evidensen és tudatosan fel vannak függesztve.) "Hogy éles pillantásunk a titkok közelében, és nem korábban, vakuljon meg..."[209] Többször át kellett volna fésülni a szövegeket, hogy nem maradhassanak bennük ilyen hibák. "A naplóban két fő irány fejeződik ki: A motivált élet és maga az élet misztikus, jelesül ott, ahol nincs értelem, erőszak és más ilyesmi."[210] Sajtóhiba?

(AZ ENUNCIÁLT PROBLÉMÁI, AVAGY MINDEN MÁSKÉPP VAN) Balassa szövegeivel tematikusan is folyamatosan vitatkozni kell, mégpedig oly sűrűn, hogy az meghaladja a termékeny vita fogalmát. "Tarkovszkij arra összpontosít: mi marad még; hogy eljuthatunk-e a sejtelemig. Tehát túllép azon, amit összefoglalólag ideológiakritikának lehet nevezni. (Rémülettel tölti el az ideológiakritika csöndje, mondhatnánk Pascalt parafrazeálva.) Most minden e túllépéssel kezdődik; amikor tehát már mindent elmondtunk a kritika dimenziójában és »szinte semmi sem maradt lábon«. A kivonulás világértelmezése, amit Tarkovszkij háta jelképez számomra, természetesen süket fülekre talál és ellenséges tekintet veszi körül: zóna. Hiszen az ideológiakritika leleplez, tehát maga is részesül a jelen világ hatalmi dinamikájából, a kivonulás viszont rezervál és kihátrál. A kivonulás szerint ugyanis, szemben az ideológiakritikával, az ész temploma a test (a természet) temploma nélkül fabatkát sem ér, az előbbi az utóbbinak csak egyik, habár kitüntetett hajója."[211] A "zóna" nyilván a Sztalker című Tarkovszkij-filmből jön. Ám ott a Zóna egyáltalán nem ellenséges, csak kiismerhetetlen. Szintén a Sztalkerból derülhet ki, hogy Tarkovszkij nem a sejtelemre összpontosít (és kiváltképp nem a musilira, ilyen értelemben egy világ választja el őket), sokkal inkább a bizonyosságra: a hitre. Ráadásul Tarkovszkijnak válasza is van: a három nyomorulttal szemben (három, mert végeredményben a sztalker is közéjük tartozik), akik hiába mennek a Zónába a csodáért, ott van a félkegyelmű kislány, aki a zónán kívüli, elkárhozott világban "hitével"[212] megmozdítja a poharat. Az "ideológiakritika"[213] egy formája a profán világ kapcsolatainak. (Mellesleg: egyáltalán nem világos, hogy az "ideológiakritika" miért tagadja [meg, le] a test [a természet] templomát.) "Csöndje", azaz hogy nem mond semmit, csak annak számára hallható, aki rendelkezik annak bizonyos tudásával, hogy mi az, ami mond valamit, aki meglelte a beszédes jeleket, amelyek egyedül méltóak arra, hogy jelentőseknek, jelentéseseknek, értelmeseknek nevezzük őket. Eszerint az én beszédem csak csönd lehet Balassa Péter számára. Mert én nem látom ezeket a jeleket. Ekképpen nem értékelhetem a kivonulás szentségét és a világi hívságok megvetését, mert számomra a szeretet éppúgy világiként jelenik meg, mint a gyűlölet vagy egy ószövetségi próféta ádáz politikai ideológiakritikája. Az én számomra a bizonyosság nemigen lehet emberi attribútum. Folyamatosan olyan kérdéseket vagyok kénytelen feltenni a bizonyosaknak, hogy az összes pozitív elgondolás, kijelentés és beszéd az Isten(ek)ről, vajon nem nagyonis evilági, dőre fecsegés-e, hogy az Isten(ek) moralitásáról, jelleméről, gondolkodásmódjáról bizonyossággal rendelkezők hogyan nem látják, hogy az egyetlen szent könyvek és egyedül igaz vallások mint pozitív teológiák mennyire emberi, túlságosan is emberi kreációk. Tudom: ezek végső soron nem megvitatható kérdések. Ettől függetlenül kérdések. És gyakran feltettem a kivonulni akaróknak, és gyakran ingerültség és düh volt a válasz. Mindezeket csupán azért említem, mert Balassa leegyszerűsítő elgondolásával szemben én úgy látom, hogy a megértés és szolidaritás kontra türelmetlenség és értetlenség választóvonala mentén létrejövő "izoglosszák" teljesen keresztbemetszik a kivonulás kontra világi diszkurzusok alapján kettéválasztható "izoglosszákat". Ráadásul az olyan - nemcsak Balassa számára nagy hatású - hívők, mint Pascal, Kierkegaard, Dosztojevszkij, Tarkovszkij, Pilinszky (és a többi: a Prédikátor Salamon, Aurelius Augustinus) többek közt azért a legnagyobb(hatású)ak, mert számukra a hit nem problémátlan kivonulás, hanem "az ittlét paradoxona" (Kierkegaard), egyikük sem született szent és mindegyikük megjárta a hadak útját, pontosan (meg)értik a világi beszédet és képesek a profánnal való termékeny dialógusra. Ha jól látom, nagyságuk éppen ebben áll, hogy "tudják" (Pilinszky) a profán világot is. A problémát jól érzékelteti - hogy egy abszolút balassás példát hozzak - Zoszima sztarec és Aljosa Karamazov hitének különbsége. Zoszima közvetíti Dosztojevszkij bitófa alatt, rulettasztal mellett, az Isten háta mögött (Szibéria), a bűnről, a világi csábításokról szerzett tudását és mindezekkel átitatott hitét. Aljosa hite talán feltétlenebb, de érdektelenebb, kissé hibernált, nem evilági, van benne valami az "esztétikai elérzékenyülésből" (Kierkegaard); ezért pontosabb a vele rokon Miskin alakja, aki félkegyelmű, aki tönkreteszi Aglaját, és egy alvilági démon, Nasztaszja Filippovna megszállottja. Pascalt az "ideológiakritikával" szembeállítani - finoman fogalmazva egyoldalú olvasat. Pascal az egyik legelegánsabb mestere a gyilkos iróniának, a radikális (ideológia!)kritikának. Csakúgy, mint a többi fenti szent.

De hallgassunk tovább, Balassa rémületére: az idézetben egyik gyakorta hangoztatott nézete köszön vissza ismét, amely a kritikát prófétai hevülettel ostorozza[214], a modern egoizmusának és reménytelen racionalizmusának tipikus megnyilatkozását látva benne, rosszindulattal, öncélú ítélkezéssel vádolva. A kritika továbbá önérvényesítő logikájának foglya s mint ilyen - úgymond - a hatalmi diszkurzust létrehozók játszmája. Ezzel állítja szembe a szolidaritás sokkal magasabb eszményét, a jóakarat hatalmát, az Igen abszolút elsőbbségét, végeredményben a szeretetet. Ez a megközelítés azonban teljesen elhibázza a kritika lényegét.[215] A kritikának ez a beállítása figyelmen kívül hagyja "a modern" (sőt: a "posztmodern") kritikai hagyományának bizonyos alapvető etikai intencióit. Nem csupán arra gondolok, hogy 1.) a kritika a tévedések, hazugságok, ideológiák stb. leleplezésében a - nem pozitivisztikus értelemben vett - igazság irányába tett próbálkozásokként értendő, és nem feltétlenül öncélúan jár el, ördögi gonoszsággal dörzsölve a tenyerét, látván, hogy destruktív munkája nyomán miként dől romba minden; hanem arra is, hogy 2.) számos, a legjelentősebbek közé tartozó kritikai diszkurzus emancipatorikus szándéka és teljesítménye kétségbevonhatatlan, vagyis éppen az elnyomottak, az elesettek, a hatalmi játszmákból kirekesztettek érdekeinek érvényesítését célozta és célozza. Ezeket az - alapvetően éppen mélységes szolidaritásról tanúságot tevő - törekvéseket en bloc azzal denunciálni, hogy maguk is a hatalmi diszkurzus részesévé válnak: elhibázott, sőt rosszindulatú értelmezés. A kritika problémája sokkal konkrétabb. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy mit/kit kritizál. És még kevésbé lehet figyelmen kívül hagyni a megnyilatkozás tematikai-diszkurzív szférájának és a diszkurzus szubjektumainak különbségét, még ha ez utóbbit nem lehet - és nem is kell - "kiküszöbölni".[216] Én is úgy látom, hogy a kritikai diszkurzus minden esetben hatalmi játszma is, ám a "hatalom" nem szinonimája a terrornak. A kultúra területén inkább oly módon működik, amiként Gadamer autoritás-fogalma[217]. Az, ahogyan Kant vagy Hegel nagymértékben uralták az európai filozófiai diszkurzust, nem a terror játszmája volt. Egyszerűen: hatalmas filozófusok. A kritika jó esetben nem a másik elleni támadás, s ekképpen nem a szolidaritás ellentéte. A tematikus beszélgetés látszata mögötti személyeskedésnél, akár a kritikus, akár annak interpretátora gyakorolja, nincs rosszabb - hacsak nem a kritikátlan szolidaritás. Nem gondolom, hogy a profán beszéd, beleértve a kritikus beszédet is, csak rémületes csönd lehet, vagy hogy eleve képtelen lenne a szeretetre. De nem erről szól a kritika, hacsak témája nem kifejezetten a szeretet vagy efféle. (És bizony "a szeretetet" is könnyen bekebelezheti bármely borzalmas ideológia s mint ilyen akár "ideológiakritikával" is illethető.) Ha én most a Halálnapló mondatait kritizálom, annak semmi köze nincsen a személyes viszonyokhoz, és ilyen értelemben a szeretethez és a gyűlölethez. A jó kritikai diszkurzus szerintem - Eric Berne kitűnő megkülönböztetésével élve - az "egyszerű" és nem a "rejtett tranzakciók"[218] műfaja. Egyik alaptörekvése éppen az, hogy átvilágítsa a rejtett tranzakciók struktúráját, és leleplezze a "pszichológiai szint" ármányait. Balassa kritikafogalma ennek éppen az ellenkezője: paranoid módon minden kritikai gesztust rejtett tranzakcióként gondol el, amelyben nem tematikus beszélgetés, hanem személyes háború zajlik, amelyben egy érv falszifikációja a másik annihilációja.

Menjünk tovább a fent idézett szövegben. A "kritika dimenziójában" szerintem nem lehet "mindent elmondani". Tézisek és antitézisek, affirmáció és elutasítás játéka, a reflexió, a gondolkodás: mindez folyamatos történés; és nem lezárt, megtörténte után hozzáférhetetlen reziduum. Az emberi tudás (a technikai tudást kivéve) nem annyira a történelem során fokozatosan megszerzett ismeretek akkumulációja, mint inkább a véges egzisztencia körei a hermeneutikai körön. Ha Nietzsche azt írja, hogy Isten meghalt, az nem azt jelenti, hogy ezzel egyszer s mindenkorra lezárta Isten sorsát; hogy valláskritikájával örökkévaló és megváltoztathatatlan alakká kristályosította a vallásokat. Az avantgarde múltbéli művészetekre irányuló kritikáinak sem az a következménye, hogy "objektíve" "semmi sem maradt lábon", hogy tönkretették és lerombolták Michelangelót, Shakespeare-t, Bachot és Dosztojevszkijt.

De nemcsak a múlt folyamatos történés, amely - többek között - a kritika révén változik. Talán nem vakmerő hübrisz azt állítani, hogy bizonyosan lesznek a jövőben is rossz dolgok, vagy jó dolgoknak rossz aspektusai, amelyeket nem feltétlenül fölösleges és - ismétlem - nem feltétlenül gonoszság kritizálni. Esetleg, olykor: kötelesség. Kétséges, vajon Salmon Rushdie akceptálná-e Balassa vad kritikakritikáját, és hogy ez utóbbi akceptálná-e, ha Rushdie kritikával illetné az ajatollah esztétikai nézeteit és ezek érvényesítésének módozatait. Ez szélsőséges példa, de puhább változatai éppúgy megállják a helyüket. Egészen egyszerűen: valami nem tetszik, és ezt elmondom másoknak. Reagáljanak rá, ha akarnak; beszélgessünk róla, ha más is érdemesnek látja. Még egyszerűbben: a kritika a gondolkodásnak univerzális aspektusa, működésének elemi mechanizmusa: megkerülhetetlen. (Vagyis Tarkovszkij sem lép túl rajta.)

Az a mód, ahogyan Balassa a kritikáról ír, Hamvas Béla "módszerére" emlékeztet. Ez - szempontunkból - abban áll, hogy az írás mindenkori témája gigantikussá növelődik, amelybe a szerző minden tudását, energiáját, minden bánatát belepakolja. Amikor Hamvas Beethovenről ír, akkor a zenetörténet összes többi figurája nevetséges kis klimpírozó nímand, amikor a barátságról ír, akkor a legvéresebb gyűlölet, a leghalálosabb szerelem is csupán múló szeszély, amikor az asztrológia igazságáról ír, akkor minden tudomány ostoba, vak és barom, amikor Dionüszoszról ír, akkor minden más görög isten jelentéktelen démonocska. Balassa mintha ugyanígy bánna a kritikával, melybe a világ minden problémáját, szeretetlenségét, elidegenedettségét, bűnét, gonoszságát belevetíti.

Akárcsak Hamvasnál, a kényszeres nagyotmondás, a "bombasztika" réme ott kísért Balassa szövegeiben is. Ilyenkor a Balassa-mondat olyan, mint a varangyos béka veszélyhelyzetben: felfuvalkodik, hogy nagynak látsszon, nyálkás és nagyon csúnya. Amikor például minden mondatban ott a "minden" és meg van mondva minden, mint a 197. oldalon: "Minden nagy regényben..."[219], "Minden igaz műbe...", "Minden alkotói böcsület alapja..."[220] Nagyot próbál szólni ez a kicsi mondat is: "¶ ¶ ...ezért csöndesen elhárítom ezt az utolsó kétezer évet. ¶ ¶"[221] Hadd ne kezdjek példálózni, mi minden ez az utolsó kétezer év és hogy mi ehhez képest ennek a mondatnak a gesztusa. "Szimfóniái helyenként úgy fújtatnak, mint katasztrófa előtt álló világvárosok."[222] Mit mondjak. "Van-e mulatságosabb annál, ha valami oly nagyszabású, hogy megoldhatatlan?"[223] Nem, nincs. "A férfibarátság az igazi házasságtörés, igazán intelligens feleségek tudják ezt, ezért - hagyják."[224] Tehát a házasságtörések osztályán belül van két osztály, az igaziak és a nem igaziak. "A férfibarátság az igazi házasságtörés", tehát a nőhöz fűződő barátság a nem igazi. Az igazán intelligens feleségek csak a nem igazi - nőkkel elkövetett - házasságtörést nem tolerálják. Milyen furcsa. Vajon mi lehet az oka ennek? Az a szörnyű gyanúm van, hogy azért, mert a feleség oly intelligens, hogy (úgy) tudja, azért nem igazi házasságtörés ez, mert "pusztán" testi, a férfival való pedig szellemi. És hát a szellem, tudjuk. Ha a fenti gyanú igaz, akkor nővel nincs szellemi kapcsolat. Ennek pedig az lehet az oka, hogy a nő csak mint test jöhet számításba, mint szellem nem. (Kivéve természetesen az intelligens feleséget.) Erre enged következtetni az is, hogy a mondat szerint nem általában a barátság az igazi házasságtörés, hanem kifejezetten a férfibarátság. De túl a szó szerinti olvasaton: valószínűleg arról lehet itt szó, hogy Balassa nagyon ki akarta hangsúlyozni a férfibarátság esetleges erejét és komolyságát. Ennek érzékeltetésére nyúl a házasságtörés retorikai eszközéhez, aztán - a nagyotmondás kényszerében - elszáll a metaforával. Túljátssza. Az eredmény: amilyen meghökkentő, éppolyan üres paradoxon.

(MEGHÍVÁS DIALÓGUSRA?, AVAGY MONOLÓGOK MONOLÓGOKRÓL) A Szabadbanról szóló kritikájában Margócsy István azt írja, hogy a meghívás gesztusa Balassánál egyben a kirekesztés gesztusa is: "előre meghatározza, kikeresi (feltételezi) azokat, akiket szeretne magához hívni". Ehhez kapcsolható Horváth Iván néhány észrevétele is, miszerint gyakran fordul elő, hogy "Balassa szavainak fedezetét (...) nem érvelése, hanem jól dokumentált hozzáértése adja... A szerző álláspontját máskor nem az ő lenyűgöző műveltsége, hanem inkább az én műveletlenségem támasztja alá".

A kirekesztés olykor totálissá válik és ordítóan elitista. Ilyenkor a szerző idioszinkratikus varázsigékké tisztult kultúrélményeinek rajta kívül mindenki más számára követhetetlen logikájú lajstromát bocsátja az olvasóra, igaz, hogy kárpótlásul a máskor áttekinthetetlenségig komplex grammatika is letisztul. (A varázsigéket úgyis csak egyvalaki érti - nem kell többé maszatolni.)

Tekintsük most jelen kritikus egy monológjának egy részletét, amint a Halálnapló egy monológjának egy részletét olvassa: "Na, akkor most komolyan. Még egyszer. Odafigyelve, szigorúan. Nem elkalandozni. Tehát: »[Tarkovszkij] mégsem Tamást választotta, hanem Leonardót követte; radix sancta. A Háromkirályok folytatása: Alexander gyújtogatása, Alexanderé, aki Richard is, Miskin és Lear-bolond is. Az izgága, hebegő szélhámos-had. Sztalker, meg a nagyot puffanó, repülő szerzetes. Otthontalan, hittel, hitetlenül, teljesen mindegy. Ellenben: a Kisember, a Kislány. Miskin zárómonológja, Sztavrogin gyónása (nem Tyihonnál), Aljosa záróbeszéde egy gyermek hullája mellett. Mondjuk, egy lány meghal. Mondjuk, Szomália. Bosznia. Minden egy. Itt vagyunk. Bach szövőszéke, örök másolat, ismétlés, végtelen, csángó kendertilolás, egy doktor, az örök rágógumi a szájban, megállás nélkül: rágódni. Firsz és Ferapont. Szonya: dolgozni, dolgozni fogunk, bácsi. Mint Macondóban a felpuffadt vízihullákkal teli földre hulló eső. Ne feledd, aznap nemcsak Tarkovszkij hal meg.« Jó, álljunk meg egy pillanatra.

Az'szem, itt már a beavatottak is le-leszakadnak: nemcsak Tarkovszkij és Dosztojevszkij műveit kell naprakészen, frissenolvasottan ismerni, ki is kell találni, hogy melyik utalás mire vonatkozik, fel is kell térképezni a szövegkohézió rejtett rendszerét. De még egy orosz irodalomra specializálódott tudós sem biztos, hogy kapcsiból tudja, mi van Miskin és Aljosa záróbeszédében, Sztavrogin gyónásában, miért olyan kurziváltan fontos az, hogy nem Tyihonnál volt ez a gyónás. És ez még a kisebb feladat: e vérbeli russzistának tudnia kell, hol van Macondo (pszt! én tudom!), és miért vannak ott a vízihullák, és hogy hogy jön ez ide. És "Mint"-tel kezdődik a mondat! Fogjatok le. Mintha bármiféle kapcsolat lenne a vízihullákra hulló esőnek az előző mondathoz, amely, ha igaz, a Ványa bácsiból van. (És pontosan kéne ismerni Balassa "rabótaty"-dolgozatát.) Ez pedig Firsz és Ferapont után. Ferapont atya talán... (nézzük csak meg, igen, az) az az elmebeteg, egzaltált remete a Karamazovokból, aki megjátssza a szentet és féltékeny Zoszimára, Firsz neve mintha rémlene, de honnan is? Ja, igen, a Csersznyéskertből az az öreg szolga. (Nem nézem meg...) S mindez az örök rágógumi meg csángó kendertilolás után. Hát... Mit mondjak. Milyen Tamásról van szó (a Szent?, a Hitetlen?). Mit jelent az, hogy Tarkovszkij Leonardót választja. Pontosabban: követi. Követhetetlen a kurziválás logikája itt is, mint oly sokszor. Ha a nagyot puffanó szerzetes az Andrej Rubljovból van, akkor talán kapcsolható Leonardóhoz, aki szintén repülő szerkezetekkel kísérletezett. De e kapcsolatot kérdésessé teszi az, hogy két - úgy tűnik - teljesen másról szóló mondat van közbeékelve. Mi az, hogy radix sancta. (Elő a latin szótárt. Radix: gyökér, [kémiai] gyök. Valami alkimista dolog lesz akkor. Ciki, hogy nem tudok erről semmit. Biztos valami alapvető. Az arany előállításának képlete, vagy ilyesmi lehet. Azért se nézek utána. Miért nem ő magyarázza meg jelentőláncának működését? Hisz elvileg ő az egyetlen, aki pontosan ismerheti logikáját.) Alexander (a gyújtogatás alapján gondolom: az Áldozathozatalból), aki még annyi mindenki, miért a Háromkirályok (nagy H-val - cím?) folytatása.[225] És honnan a fenéből jön ez az izgága, hebegő szélhámos-had. Ki halt meg még aznap. (Rilke az egyik, az imént megtudtam, de ki még? Tankérem én készültem.) A Kisember az Áldozathozatal néma gyermeke, aki a végén megszólal (Balassa ezt néhányszáz oldallal előbb többször is idézi: "»Kezdetben volt a Szó - de miért, Papa?«"[226]), a Kislány valószínűleg a Sztalkerből van, de vajon jól emlékszem-e minden Tarkvszkij-filmre (láttam-e egyáltalán mindet), nincs-e máshol lényeges szerepe egy kislánynak. Vagy nem lehet, hogy esetleg az a tizenegy éves lány - hogy is hívják? -, akit Sztavrogin megbecstelenít? (Persze itt be van kapcsolva Csehovtól Márquezig mindenki, úgyhogy reménytelen a desifrírozás.) Ki az a Richard? (Shakespeare? Vagy ez csak a Lear miatt jutott eszembe? Magyarul á-val szokták írni. Vagy azt jelzi, hogy ő angolul olvasta? Tud angolul? Nem, ha Shakespeare lenne, megmondaná - megmondaná? -, hanyadik Richárd. De lehet, hogy az Áldozathozatalban van egy Richard. De lehet, hogy nem is így írják a svédek. Hoppá: Wagner?) Bach szövőszéke, csángó kendertilolás, egy doktor, örök rágógumi[227]? Ismétlés, végtelen?

Nem, ez sok. Ennyire bunkó vagyok?

Meglehet. De nem rokonszenvezem ezzel a következtetéssel. Úgyhogy nézzünk inkább egy másik után."

(Említésre érdemes, hogy a fenti monológ szubjektuma egyáltalán nem a legrosszabb olvasója Balassa utalásainak. A Balassa számára meghatározó alkotók és művek nagy része az ő számára ugyanolyan meghatározóak, nevüknek vagy műveiknek puszta említésére is reagens. De nem oldalakon keresztül. Viszonylag jól ismeri műveiket. De nem kívülről - amit a Halálnapló címszószerű, varázsigeszerű recitálási technikája követelne tőle.) Tehát a másik következtetés: a Halálnapló gyakran a dialógus elemi esélyeit sem teremti meg olvasója számára. Asszociációs technikája az álmokéra illetve az álomfejtésére emlékeztet. Ezt, úgy tűnik, Balassa tudatosan alkalmazza e művében. Ugyanakkor arról a legalapvetőbb tényről nem vesz tudomást, hogy az ilyen asszociációrendszer, jelentőlánc, bár anyaga a mindannyiunk által beszélt közös nyelv és kultúra, mégiscsak lényegileg egyedi, sajátszerű, személyes. Senki más nem tudja megfejteni a másik álmát, csak az álmodó. Ugyanakkor közölhető a legegyedibb, a legsajátosabb, a legszemélyesebb is, csak magyaráznia kell: amit önmaga felé, a monológban elég egy címszóval jeleznie, azt a másik felé, a dialógusban ki kell fejtenie. Balassa legtöbbször elmulasztja ezt. Szájából a "dialógus" szó: hamis varázsige.[228] Az olvasó iránti legelemibb "szolidaritás" hiányzik a szövegekből.

Az utolsó szavak körül álomról szóló részeinél ismét csak a jól ismert probléma: záporoznak a magyarázatlanul és közvetítetlenül egyéni jelentések és szimbólumok. Záporoznak a műveltségelemek, melyek egyikét-másikát ha felismered is, nem a felismerés hiú örömét érzed, hanem annak még hiúbb kitagadottság-érzetét, hogy mennyi allúzió és idézet lehet a szövegben, amit nem veszel észre; hogy nem tudod pontosan, mit olvasol. Záporoznak a mondatok, amelyeknek majd mindegyikével, majd minden részletével, még a névelőivel is vitatkoznál: az álom számomra nem az, amikor minden és mindenki együtt van. Az, hogy mit gondol Balassa az álomról, azért fontos, mert annak "technikáját" a Halálnaplóban tudatosan alkalmazza. Alapvetően jungiánus módon gondolja el, főként a tudattalan numinózus, kollektív rétegének feltételezésében. "Mi az álom? ¶ Amikor minden és mindenki együtt van. Amikor mind egy... Az álom: fájdalommal emlékezni a Föld sohasemvolt korszakára... Az álom: tenger mélyére költözni, ott lakni. Személytelenül magányos, boldog fájdalom és óceán az álom. Hazatérés, tagolatlan megsemmisülés, miként a szerelem tenger-mindensége, ami a semmihez közelebb van, mint bármihez."[229] Ám aki hisz Jung kollektív tudattalanjában - mert ez hit kérdése, tudás aligha érhet el eddig -, az nyilván nem torpan meg jungianizmusában az individuáció tételének elfogadása előtt, annál is inkább, mert ehhez ráadásul a tudás is elér: minden álomfejtés alaptapasztalata, hogy az álom viszonylag legbiztosabban megfejthető vonatkozásai mennyire egyediek és individuálisak, értelmük közvetlenül mennyire nem elérhető a másik számára. Az álom "ősi egysége" ráadásul Balassánál az ébrenlét harcos individualitásával, az elidegenültként elgondolt szabadsággal áll szemben. De az elidegenültség - gondolom én - nem különleges társadalmi formációk külsődleges hatása a szubjektumra, hanem a szubjektum létrejöttének a módja, kitörölhetetlen traumája és társadalmi létének feltétele. Mi sem beszédesebb, mint hogy a legerősebb unió-élmények ek-sztatikusak: "magunkon-kívül-lét jellegük" van. Ráadásul az uniómisztika beszéde általában "karizmatikus", paradox módon a legkevésbé közös nyelv. Talán az álomnak mint az ősi egység, a "világlélek" megnyilatkozásának ez az elképzelése vezeti Balassát arra a tévhitre, hogy alapvetően, "mélyen" mindenki nagyon jól érti szövegeit.

Az egoizmusgyűlölet, mely Balassa szövegeinek visszatérő eleme, és a paranoid szignifikáció, mely mintaszerűen jelenik meg írásaiban, különös kombináció. A paranoiditás lényege ugyanis, hogy a világ minden jelentése és minden jelentősége az énben fut össze, rám vonatkozik. Világlátása a kiváltképpen egoisztikus. Ha Balassa Borges fényképét nézegeti, akkor tuti, hogy a nagy argentin napjai meg vannak számlálva. És láss szinkronicitást, Borges néhány nap múlva meghal. "Mint utóbb kiderül", amikor Tarkovszkij végső haláltusáját vívja, Balassa nem tud aludni, aztán mégis, mert "hirtelen hajnali ébredés csap le rá", "csillapíthatatlan éhségérzettel kísérve", eszik, és éppen akkor hal meg a nagy orosz. Egy budapesti reggeli és egy párizsi halál koincidenciájának csodáját talán akkor értékelhetnénk, ha a reggeli mint lényeges, jelentéses mozzanat a műben elő lenne készítve. Így erre a "hihetetlen" "együttállásra" csak azt tudja mondani az ember: éppen reggeliztél, édesapám? Nem valami nagy koincidencia. Ha mondjuk éppen a Solarison vagy álmodban, vagy éppen leég a házad (ld. Áldozathozatal), az igen. Pilinszky egy négysorosának címe és Beckett halálának dátuma ugyanaz a nap. (December 22. Ceauescu bukását nem említi.) Sag schon. Annyi a nagy ember, és ezek mind születtek és meghaltak valamikor. És a nagy események, de mennyi, és mindnek van egy időpontja. November hetedikén például nemcsak a nagy októberi ezmegaz volt, továbbá (a hagyomány szerint) Platón születésnapja, hanem a nyolcvanas években a pécsi egyetem filoszainak hagyományos tanár-diák futballmeccse. De a legsúlyosabb az Együttállások című szöveg, amely efféle egybeeséseket hosszasan lajstromoz. Ám a másfajta elmebetegségre hajlamos olvasó (mint jómagam is), rosszindulatúan és gonoszul szemléli ezeket. "Két nap híján egy év múlva", "éppen huszonnyolc nappal, négy héttel előbb", "pontosan 31830 nap" stb. sorjáznak a pontatlan és összefüggéstelen, de végtelen pontos és jelentőségteljes egybeesésként számon tartott dátumok és események: nagy összefüggések ezek. Minden "elképesztő" összefüggés bejelentését egy "természetesen"-nel (néha "naturalno") spékel meg. 3 óra 49 perc híján pontosan 17 egész 11/23 nap múlva felhívott telefonon az, akinek ha a születési dátumának számjegyeit összeadjuk, kivéve a hónap második számjegyét, aminek köbgyökét adjuk hozzá, és az év harmadik számjegyét, melyet az így kapott szám után írt tizedesvessző után írunk - akkor ez a két szám "természetesen" ("naturalno") megegyezik. Pontosan. Na jó, ezt hagyjuk abba. Végül is ez sem megvitatható. De talán ilyesmikkel nem kéne igénybe venni az olvasó arasznyi létének oly gyorsan múló, drága idejét.

"¶ ¶ [1] Egy vidéki színész: Világéletemben bohóc akartam lenni. Végre az lettem. Nem bírom elviselni. - Szívem, mindez nem így van. Ócska, csaló pojáca. Álláspontom végleges. (Egy tigris szótárából, lehet rókalelkű farkas is.) ¶ [2] Aszály, ártér, szikes felföld. Kicsi apálya: kicsi apája. Mindig az apák kezdik, a végtelen, szeles síkon, mindig. Hogy fújnak! ¶ [3] Én: sok hülye. (Ridegebben, kellemetlenebbül, megúszhatatlanul.) ¶ [4] Ludwig Wittgenstein folytatólagos, társas formában áthagyományozódó félreértése és használata, mint egy rossz kultúrfélre. Ha, akkor hallgatás. ¶ ¶ [5] L. levele Kierkegaard-ról; ha volna mit felelnem neki, nem írná meg őket. (Mozart-parafa a tanítvánnyal, avagy a kitömött enyveskezű visszalopása.) ¶ [6] »Fiam, ez a megoldás« - kicsi, régi öcsém felejthetetlen kézmozdulata elefántkord-nadrág vásárlása közben, a NATO-üzletben, a Wilmersdorferen. ¶ [7] Vízágyú helyett vízágy, írónőt csinálni egy íróból - un baccio? (Cosí, I. felvonás finálé) ¶ [8] Egy végtelen telefon, melynek két vége van. Nincs. A tanár úr/nő felfalása (szóló és vegyeskantáta). Mindez nem így van. Csillogó szemű butákkal vesződni, az igen. ¶ ¶ [9] »Nem azért mondom, de bejöttem!« (Márton László: Carmen) Mi a te fiaid vagyunk, és te mégis számítasz a hűségünkre? (Apokrif Péter-irat)"[230] stb.

A már említett problémák itt is. Műveltségelemek funkciótlan villantásai. Nem létezik tökéletesebb példánya a "rossz kultúrfélre" kitűnő és valóban költői erejű neologizmusa által megteremtett speciesének, mint magának a teremtő szentenciának az első tagmondata ([4] bekezdés). A species nagy érzékenységre valló felfedezése és bírálata és - ugyanabban a mondatban - e sokezredik példányának előfordulása, valamint az önreflexió meghökkentő hiánya egyenesen dühítő. Ismét nem mondja meg, pontosan miről beszél, minden odavetett megjegyzés, "címszó"-mondat csupán egy kifejtetlen, magyarázatlan, bennfenteskedő, mindazonáltal ellenőrizhetetlen kultúrfélre. Mi az, konkrétan, amiben folytatólagosan, társas formában áthagyományozódva értjük félre és használjuk Ludwig Wittgensteint, könyörgöm, Mester, árulja el, szabadítson meg bennünket végre makacs tévedésünktől! Idioszinkráziahegyek. Csupa egyedi, semmi különös. Egymás hegyére-hátára hordott kultúrtörmelékekkel való üzérkedés a hiúság vásárán. "Cosí, I. felvonás, finálé." Oké, mindent értünk. Világos. Értünk a szóból. Nem tehet róla a maestro. Őneki ilyen csupa-szubtilitás az asszociációs bázisa, ehhez én nem érhetek fel, gondolja a szegény gyalog olvasó (és tovább zúg benne aznapi dallamtapadása: Tipi-tapi dínó). "Un baccio" - a lelkiismeret parancsára megnéztem az olasz szótárban, és megtudtam, hogy ilyen szó nincs. Olyan van, hogy "bacio", egy c-vel. Azt jelenti: csók. Néha a legnagyobb Maszter is eltéveszti.

De tekintsünk most el egy újabb "elemző", vagyis vaktában tapogatózó monológtól. Itt még körülményesebb lenne, mint az előző idézet esetében. Egy dologra hívnám csak fel a figyelmet: az új-bekezdés és a sorkihagyás-új-bekezdés alkalmazásának szemfényvesztésére. Túl azon, hogy egy bekezdésen belül is olykor igen-igen problematikus a mondatok minimális szemantikai konnexiója (pl. az [5] vagy a [9] két mondata között, vagy a [8] bármely két mondata között), a sorkihagyás-új-bekezdés blokkokat hoz létre, mely azt sugallja, hogy a blokkokon belüli bekezdések valamiképp összetartoznak. Az enunciáció szintjén "kohéziót" teremt, amit az enunciált folyamatosan megtagad - illetve elmulasztja feltárni a kohéziós kötéseket. Így ismét csak az az érzése támad az olvasónak, hogy túlságosan kényelmesen, türelmetlenül, felszínesen olvas; sőt, ha nem reflektál mindezekre, még azzal is vádolhatja magát, hogy nem képes valamire, amit a szöveg evidenciaként vár el tőle, hogy földhözragadt, nem eléggé érzékeny. Ami evidencia: hogy nem eléggé művelt.

A legdurvább szövegrészt terjedelme miatt nem idézhetem (amit nagyon sajnálok, mert az az érzésem, hogy "legdurvább" kritikai megjegyzéseim sem érhetnek nyomába az idézetekből sugárzó meggyőző erőnek). A (mi történt aznap délelőtt? nem tudom. "Mi a magyar") című szövegről van szó, a 281-2. oldalon található. Érdemes megnézni. Borzalmas tetszelgés. A fenti zeneértő magakelletések (Mozart-parafa és kitömött enyveskezű, un baccio, Cosí, a tanár úr/nő felfalása mint szóló- és vegyeskantáta...) egy hosszan kígyózó, visszatetsző változata. Nem vagyok zeneszakértő (sem), de szerintem így nem lehet zenét hallgatni. Mert aki így hallgat zenét, az nem a zenét hallja. Csupán önnön zenei műveltségének elhallgattathatatlan visszhangját. Az auditív Narkisszosz esete. Adorno halhatatlan zenei tanulmányának, a Fétiskarakternek[231] egy betoldása lehetne, ahol a regresszív zenehallgatás típusait sorolja fel: a "jitterbug", a "barkácsoló" és a "tiptop fickó" mellé negyediknek, mint "bennfentes nárcisz". Ezek közös jellemzője, hogy magának a zeneműnek a helyébe, "használati értéke" helyébe valamilyen más, fétisjellegű dolog, valamilyen "csereérték" lép. Jelen esetben a zenei szakértelem, a lehengerlő profizmus, a tökéletesen otthonos insider-öntudat narcisztikus önélvezete az, ami a műélvezet helyébe lép.[232]

Majdnem ugyanezeket lehet elmondani az egyébként meglepően jól olvasható Molto moderato végéről is (függelék: alla breve. emlékezés egy előadásra)[233], de súlyosbítja (?) a helyzetet, ha az ember olvasta Kierkegaard ugyanezen tárgyú (Mozart: Don Giovanni) előadását.

A nyíltabban szépirodalmi próbálkozások gyengék. (Pl.: Dalmű)

Az Opera prosecta című hatoldalnyi betűsorról nem beszélnék.

De van jó (jobb) is. Jó az "1392" Áldozathozatal-elemzése, a Rövid tanfolyam eleje (villanások a birodalmi hétköznapokból), jó a Moszkva téri vízió vagy álom és jó a Tarkovszkij filmjeiben szereplő alapmotívumok (víz, korhadás, némaság, tűz, az ember prométheuszi-titáni barbársága stb.) elemzése. Pontosabban nem is elemzések ezek, mint inkább hozzákapcsolódások, továbbgondolások. A Zenelecke kompakt szöveg. A Molto moderato, az Operarészletek könnyebben olvashatók. Visszafogottabbak, koncentráltabbak. Nem tudom, van-e nehezebb, veszélyesebb dolog, mint zenéről beszélni. De a leginkább talán a Charlottenburg című szöveg sejteti meg velünk, milyen lehetne a sikerült Halálnapló. Egyszerű lenne. A legbonyolultabb dolgokról is egyszerűen beszélne. Lehet. Tudna beszélni a halálról is, csak úgy, beszélni, nem kötelező lelkiismereti penitenciaként, rettegve a "mélység" és nagyotmondás kényszerétől, és idegesen a semmitmondás és hiteltelenség rémétől. Nem henteregne állandóan a giccs és az apokaliptika dagonyájában. Huzamosabban tudnánk hallgatni, amit mesél, mert éreznénk, hogy nem akar mindenáron megdöbbenteni és végső mondatokat mondani, s végre oda tudna/tudnánk figyelni arra is, amit mond, nemcsak a tonnás manírra, mely minden energiáját/energiánkat felemészti. És amint így mesélne, menne magától a szöveg, fel is tudnánk pillantani, mert szellemének fénye nem lenne immár oly vakító; épp csak annyi, hogy fényében új megvilágításban láthatnánk ezeket a fontos dolgokat - mert a Halálnapló kivétel nélkül fontos dolgokról (próbál és nem tud) beszél(ni).

(KATASZTRÓFA) 1986-ban a Challanger "egyenesben felrobban", nem sokkal később Csernobil, haldokolni kezd, majd meghal Andrej Tarkovszkij, Balassa Péter pedig belekezd a Halálnaplóba. Megannyi katasztrófa.

A Halálnapló alapmondandója, hogy talán '79-től, de '86-tól biztosan, valami megváltozott a világban, végérvényesen és jóvátehetetlenül; hogy "azóta" egy alapvetően más világ zajlik, amely a történelem minden eddigi korszakától radikálisan eltér. A változásról szóló minden mondat értékelés is egyben: Balassa pozíciója és otthona a régi világ. Ami most zajlik: apokalipszis, katasztrófa. Valami nagyon fontos kihalt a világból. Ezt a haldoklást és halált testesíti meg Tarkovszkij életműve, haldoklása - Balassa ennek hatására kezdi el írni a Halálnaplót - és halála (1986). De egyéb jelekből is kiolvasható a "posztmodern kor" - mert nagyjából erről van szó - apokalipszise, ami, mint tudjuk (így mondják), csak a "modern" felől apokalipszis, a Nyugat alkonya, a létfeledettség világéjszakája, a felvilágosult ész csődje, a történelem halála és a többi. A Challenger-katasztrófa, a csernobili katasztrófa, a fenyegető ökológiai katasztrófák, az ember titáni világhódítása és kielégíthetetlen uralomvágya a természet és más emberek felett, a Kép győzelme a Szó felett, a mindent annektáló vizualitás, az idő végzetes felpörgése, a hihetetlenné, a valótlanná, a videoclippé vált világ. Ilyenkor fog a legvastagabban a ceruzája, az operai valószerűtlenségdagálya ilyenkor mos el mindent, a prófétai hevület ilyenkor dallja a legpatetikusabb és legripacsabb áriáit. Ilyen például A nyolc miközben vagy A terv nélküliség kitervelése című szövege.[234] Balassa alapvetően a "modern" értékeit és beszédmódját részesíti előnyben, de van, amikor "posztmodernéit", bár meglehetősen klisészerűen. Gyanítom, hogy csak szekundér (...n-edleges) információk alapján tájékozódik ezirányban. A tudattalan nyelvi működésének a filozófiai diszkurzusba emelése, a szójátékokat provokatívan "értelmesnek", jelentőségteljesnek tekintő, a nyelv alapvető metaforicitását hangsúlyozó beszéd - melyet Balassa mindig újult erővel kísérel meg beolvasztani alapvetően impresszionisztikus, rendkívül teátrális stílusába - alighanem Lacan és Derrida nyomdokain próbál járni. Ugyanakkor Balassa tipikusan a "misztagógok" "újabban meghonosodott apokaliptikus hangnemében" kiáltja jeremiádáit, akár a "modern", akár a "posztmodern" pozícióját keresi. ("Balassa kritikai pozíciója a metafizika rögzített, ahistorikus és transzkulturális igazságfogalma közelében található, az általa többször átértelmezendőnek, fölülbírálandónak tartott gondolkodástörténeti korszak, a logosz korához és nagy elbeszéléséhez kötődik"[235] - írja Simon Attila.) A látványról és a totális szimulációról szóló általánosságok McLuhan, Baudrillard és Virilio témáit idézik. Nem derül ki, csak gyanítható Balassa ezirányú olvasottsága. Mindenesetre erőltet bizonyos ismert és a menő filozófusokra utaló tematikákat és emellett hatalmasan inkonkrét. Balassa soha nem nevezi meg a forrásait, még akkor sem, amikor nyilvánvalóvá teszi, hogy konkrét utalást követett el - de ki nem ejtené a nevet, művet.[236] Ennek sok előnye van. 1.) Amikor egyértelmű, hogy kire utal, ezzel bemutatja, hogy mily tájékozott; ám 2.) mindig nagyon homályos, konkrét hiányosságokban és tévedésekben így nem érhető tetten.[237] Amikor nem egyértelmű, hogy most valaki kurrens menőre utalt, akkor nem kell vigyázni, hogy téved, hogy ismeretei hiányosak, bármit mondhat, viszont adott esetben 3.) eladhatja magát mint az érzékenyt: lám, ő is az eldönthetetlenség körül matat, akárcsak Derrida. Emblematikus Balassa következő mondata: "Vagy-vagy, vagy pedig és?"[238] Micsoda poézis. Az enunciáció lenullázza az enunciáltat. Azt mondja "vagy p, vagy q a helyes" (ahol p a vagy-vagy-struktúra, q az és-struktúra), ám a mondat igen szellemesen prejudikál a döntésben, amennyiben struktúrája: p. Vagyis gyakorlatilag egy olyan helyesség kritériumait alkalmazza, amelyre elvileg rákérdez. A szövegkörnyezetből nem dönthető el egyértelműen, hogy a paradox szerkezet naivan vagy reflektáltan íródott (ez hiba, mert a naivitás felé tolja az értelmezést), az azonban egyértelmű, hogy Balassa gondolkodói attitűdje inkongruens a felfüggeszthetetlen, örök és-ekkel működő derridai stílussal. Ennél sokkal határozottabb és erőszakosabb, mert bizonytalanabb és kétségbeesettebb. Balassa nagyon nagy válságban van/volt. És a Halálnapló semmit sem mozdított ezen az állapoton.

(PRODUKTÍV OLVASAT) A fenti szövegek mind egy improduktív olvasatot képviselnek. Álljunk tehát elő egy pozitív javaslattal is.

Emlékezzünk az érvre a képzavar kapcsán. Extrapoláljuk a katasztrófára. Ne habozzunk levonni e radikális esztétika következményeit. Tételezzük fel, hogy a progresszív művészet belesimul a kegyetlen és csúnya világ egyetemes simulacrum-rendszerébe. Vagyis katasztrofálisan rossz világban katasztrofálisan rossz művet kell írni. Máris kész az új irányzat. Adjunk neki nevet és hirdessük, mint a recens menőt. Várjunk egy kicsit, hátha támad egy szolidáris, affirmatív beállítódású, alapvetően a szeretettől vezérelt kritikus, aki bábáskodik felette.


Most így

Nádas Péter: Esszék[239]

"Minden víz." Ezzel a sületlenséggel indul a filozófia története. És még mindig nem ért véget. Itt van például Nádas Péter Esszék című könyve, az is efféle. Nem is annyira a víz miatt, az még inkább a mitológiához tartozik, mégcsak nem is a (magyarban nemlétező) kopula miatt, bár ez már közelít, hanem az univerzális kvantor miatt. Az értelmezésvágynak ezen extrém megnyilatkozása miatt. Az univerzálék mindig[240] isteni pillantást implikálnak. A kopula azonosít, az értelmezés megesik. Veszek egy fogalmat, mindent ehhez érintek hozzá és mindent értek. Értelmezés, értelem, értés, érzés, érték, érvény, érdem, érdek, érés, érkezés, értekezés. Érintés. Minden érintés. Hozzáérintek egy dolgot egy másikhoz. Mitől azonosulás ez. Fedésbe kerülnek, mint a kopulációnál. Összeolvadnak, mint egy eksztatikus szeretkezésben. Metonímia mint unió. Aztán vannak a kategóriák, mint valami természeti jelenségek. Extenzióik határozott kontúrú, mindörökre elkülönített halmazok, az unió legcsekélyebb esélye nélkül, illetve pont ez a létmódjuk, hogy ezt megakadályozzák, hogy ne zavarodjon minden össze, hogy ne legyen minden egy. Intenzióik tiszták és világosak. Van például az, hogy francia. És van a német. A francia, értsd: minden francia, szükségképpen ember, és csak véletlenül francia. A német pedig német. Németh László is, csak ő magyarban. A "franciák gondolkodása és viselkedése összhangban áll a világszemléletükkel" (említett könyv, 218. o.), "míg a németek és a magyarok gondolkodása és viselkedése inkább olyan, mint azé a neurotikus emberé, aki nem tud összhangot teremteni az érzékelése, a gondolkodása és a viselkedése között, s ezért egy kényszerképzet lesz a világszemlélete." (uo.) Zutty. Én milyen is vagyok. Nem merek semmit se válaszolni. A Helen című írásában Nádas elsősorban arra próbál válaszolni, mi a német. Amikor először jártam Németországban, azt figyeltem önkéntelenül is, hogy ezek voltak azok. Meg akartam érteni, hogyan volt az akkor lehetséges. Nagyon sokmindent megtudtam, és nem tudtam meg semmit. Egyre inkább hajlok arra, hogy ez a válasz. Hogy erről nem lehet tudni, mert nincs benne semmi szubsztanciális. Esetleges és kiszámíthatatlan. Ha mégis megragadható valami, az sem jelent semmit. Miért lenne a jóval a háború után született Andreas K. hamburgi vagy Ricco D. lipcsei barátomnak több köze Hitlerhez, mint nekem Szálasihoz, egy olasznak Mussolinihez, egy franciának Pétain-hez, egy grúznak Sztálinhoz, egy románnak Maniuhoz és így tovább. Ezek persze mindig egyúttal kultúr-, politikatörténeti, tömegpszichológiai stb. kérdések is, amelyek gondolatmenetükben félelmetesen hasonlítanak a fasisztoid logikákra. Az amerikaiakat általában sokkal fasizálhatóbbnak érzékeltem, és mégis. Mégse. A legtávolabb vannak tőle. A legszabadabbak, a legkegyetlenebbek, a legszentimentálisabbak. Persze csak énutánam. Meg Tristan Tzara után, meg Nasztaszja Filippovna után, meg általában a "szörnyen érzékeny szlávok" (Hrabal) után, az írek után, és a kama(s)szok után, amíg ki nem haltak. Magyar vagyok vagy dán, fiú vagy lány, fehér vagy kreol, homo vagy hetero, makacs vagy szeszélyes, esetleg mindegyik vagy egyik sem, miért feltétlenül démon ez, miért nem egyszerűen keretfeltétel. "A klasszifikáció fáján terem a bűn almája" - mondja Edmund Leach. Az általánosítást, minthogy a nyelv alapművelete, úgysem tudjuk kikerülni, de érdemes-e nagyon ráizgulni a nemzetkarakterológiákra. Nem jobban működő gyakorlati törvény-e az, hogy mindig csak X és Y van, ekkor és akkor, itt és ott, ilyen hangulatban, olyan körülmények között. Ne legyen néplélek. Vagy legyen, de ne legyen állandó és általános. Legyen néhány előírás, de ha lehet, ne legyenek ilyen leírások, mert ezekből annyi minden következne. (Karinthy: "A zsidók csalnak - üldözzük a zsidókat! Üldözzétek a csalást - ha igazatok van, annál rosszabb a zsidókra!") A Sors és technika című írásból arra derül fény, mi az, hogy Kelet-Európa és mi az, hogy Nyugat-. Hogy viselkedik az egyik, hogy a másik. Mind az egyik, mind a másik. Nádas szinte minden írásában megteremt egy vagy több démoni dualitást és ezekkel viaskodik, illetve egymással háborúztatja őket. Az Isteni rész, emberi egész című írás például igen érdekes, ugyanakkor szinte megfojtja őket ez a dualizmusgyártó kényszeresség. De ezen túlmenőleg is, különös dolog, szinte képtelenség, hogy kapcsolódni próbáljak hozzá. Egészen megdöbbentő, hogy mennyire távol áll a gondolkodásmódom Nádasétól, úgyszólván nincs kijelentése, ami közös alapot teremthetne, akárcsak egy éles vitához is; ehhez néhány közös vélekedés is szükségeltetne. Amiket például ebben az írásban a szerelemről mond, azok oly mértékig különböznek attól, amiket én gondolok, mintha nem egy nyelvet beszélnénk. (Ennyit a diszkurzív kifejtés hiányáról.) A Nádas által másutt is kultivált módszer, a dualizmusok felállítása, egymással való összefüggésbe, párhuzamba állítása szervezi az írást. Jelen esetben az alkatot a környezet szempontjából megítélő és a helyzetet az alkat szempontjából megítélő gondolkodás kettőssége, az analitikus/organikus (igen-igen homályos és kifejtetlen) fogalompárja. A Sors és technika párrendszere is igen nagyvonalú: sors/technika, physis/nomos, nyugat-európai/kelet-európai, sorsát alakító/sorsára hagyott ember, utópiaundor/utópiahiány, nem beszélve az esszé elejének hosszadalmas felsorolásairól. Szimpatikus, hogy Nádas sosem adja alább annál, hogy a legvégső kérdéseket válaszolja meg. Ugyanakkor a világ mindenáron való, végleges elrendezésének erőszakja uralja a szövegeket, s a nem kevésbé erőszakosan önmagára oktrojált gőtei-tomaszmanni imidzsből fakadóan, túl tiszta, túl szimmetrikus, túl egyszerű, túl közhelyes képleteket kapunk. Az általánosítások pont azokat a dolgokat hagyják figyelmen kívül, amik az én érdeklődésemet fel szokták kelteni. De szinte minden sorban. "Első pillantásra mindenkiről megállapítjuk [...], szép e vagy csúnya" (140. o., kiem. tőlem). Hm. Én döbbenetesen el tudok veszni egy arcban, ítélőképességem abszolút nulla fokáig, de más testrészek szépsége vagy csúnyasága is zavarba tud ejteni, hát még ha bekalkuláljuk a közönséges esztétika és a közönséges szexus inkongruenciáit. "[...] a gyöngeséget és az erőt, a szelídséget és a durvaságot mindenki meg tudja különböztetni egymástól" (141. o., kiem.: ua.). Nádas esszéinek például legagresszívebb vonásának az állandó többes szám első személyt érzem, amit, ha egy kicsit figyelmesebb lennék, nyilván az állandó konszenzusképző szándék megnyilatkozási formájának látnék, ugyanakkor a tézisek határozottsága, szokatlanul magas száma és általánosság-foka éppen figyelmes olvasóját akadályozza leginkább a közös gondolkodásban. "Az alkat közvetlen kapcsolatban áll a világegyetem természetével, amivel a környezet csak közvetett kapcsolatban állhat. Az analitikus gondolkodás ennek megfelelően azt kérdezi, hogy milyen ember ő, az organikus gondolkodás viszont azt kérdezi, hogy ki ő; az analitikus gondolkodás a történetével foglalkozik, az organikus gondolkodás a helyzetével, az előbbi a feltételekkel, az utóbbi az állapottal." (145. o.) Nem tudom, nekem van-e alkatom, nem tudhatom, hogy kapcsolatban áll-e a világegyetem természetével, amiről szintén nem tudom hogy micsoda. Ebben az az érdekes, hogy korántsem arról van szó, hogy nekem nem érdekesek azok a problémák, amiket a fenti jelölőkkel szoktunk címkézni: én, világ(egyetem), ezek közötti kapcsolat. Tényleg érdekes dolog ez, sokmindent mondtak már erről, és még nagyon sokat lehetne mondani. Nem tudom megállapítani, hogy az én gondolkodásom a nádasi definíciók szerint "analitikus"-e vagy "organikus", azt hiszem, mindkettő, már csak azért is, mert valakinek a történetét a helyzetétől a legvadabb absztrakciós műveletekkel sem tudnám elkülöníteni, vagy a feltételeket az állapottól, amiként alkat és környezet összjátékát is csak folytonos egymásrahatásukban tudom elgondolni. Szintén az egyik legizgalmasabb kérdést, az én identitásának kérdését kerüli ki az a rémisztő gondolat (vö. a kitűnő Született gyilkosok c. filmmel), hogy "az alkatnak nincsen se gyerekkora, se felnőttkora, hanem állandóan összefüggő tulajdonságai vannak" (148. o.). Az alkat változhatatlanságának tétele ügyesen megspórolja önmagunk megértésének bevégezhetetlen feladatát; egyébként pedig a felelősség elhárításának is a legkitűnőbb fel-tétele. Ez a szubsztancializmus a narcisztikus ego, a tökéletes gyarmati függőségben élő felettesén és a megnyomorított - "szublimált" - Az összehangolt hadművelete; a mondat a "modern" individuum "integritásáért" vívott harcának jelszava lehetne. Ez az integer individuum, félreismerve a vágyat, mindent örök és elvehetetlen birtokká akar tenni: intézményesíteni akar; tudását (enyém a státusz; akadémista/nóbeldíjas leszek, ha nagy leszek), vagyonát (ettől még a fehér is fekete lesz; rendőrségem megvédi, azért fizetem), kapcsolatait (igen vagy nem?, enyém vagy holtodiglan; ma mintha kicsit túl kedves lettél volna X-hez, nem gondolod, édes?), humanizmusa legelsősorban is azt írja elő, hogy bármely ilyen egésztárggyá (M. Klein) szervezett személy iránti tisztelet kötelező, feltéve, ha az ő tisztelete is feltétlen személyem mint egésztárgy iránt. Ahogyan most beszélek itt, összevissza, úgy olvastam az Esszék egyes darabjait is. Egy pillanatig nem élveztem őket, az érdekes írások idegesítettek, az unalmasak szintén, aztán elérkeztem az utolsóhoz: az elsőhöz, a Hazatéréshez. (A Burok: Ø.) Már ahogy kezdődik: "Ezerkilencszázhetvenhárom őszén Berlinből Rostockba, majd onnan Warnemündébe utaztam. Az égvilágon semmi dolgom nem volt se itt, se ott. Nem ismertem senkit, engem se ismert senki. A tengert akartam látni, s a kedélytelenül új szállodadoboz tizedik emeletéről néztem a tengert. ¶ Majdhogy hullámtalanul nyugodt volt a víz, az ég súlyos, borult, a levegő nehézkesen párás. Az étteremben ízetlenek és unalmasak voltak az ételek. Éjszakánként már fagyott. ¶ Október utolsó hónapjaiban lehetett ez" stb. Tökéletes. Itt szólal meg tisztán az a nagyon gondosan kimunkált nádasi hang, ami a többi írásban számomra csupán a kiegyensúlyozott apollóni bölcs pózának modorosságáig jut el. A vége egyébként ennek is nagyon rossz, a kötet egyik mélypontja (amikor megmondja, milyen "a tisztességes mondat", brrr...) - de ha csak ezt az egy esszét írta volna Nádas, akkor. Akkor mi lenne. Akkor szerintem sokkal jobb lenne neki is. Hát még ha a többit is ezzel a "metódussal" írta volna. Vagyishogy nem azt akarná megmondani, általában, hogy hogy van a világ, hanem hogy ő hogyan volt, mi foglalkoztatta, mit csinált, mi volt a baja és hogyan akarta megoldani. Mennyivel több mindenre lehet rájönni ebből. Több az érzéki elem. Immár a saját - Nádas kedvenc dualizmusával szólva - "képzeletemre és tapasztalatomra" is hagyatkozhatok, nem csupán az önkéntes paidagógoszra az elvont univerzálék labirintusában, várva a nagy beavatásra, sohasem lépve át Proszerpina küszöbét. Itt azonban van megismerés, itt lehet azt mondani: aha, tényleg. Vagy lehet iszonyúan akarni kapcsolódni hozzá, beleszólni, mesélni, megmagyarázni neki, amit láthatólag nem ért, és persze én értem, még azt is lehet mondani: hazudik, de ez már nem morális kategória, azt jelenti, dolgozik az agyam, érdekes, amit mond, én is írni akarok. ("Alapjában a festészet kérdése a következő - írja Barthes Cy Twombly festészete kapcsán -: »Akar-e a Twomblyéhoz hasonlóakat csinálni?« Mint a létrehozás alanya, a szemlélő a saját képességei iránt kezd érdeklődni.") Hogy például miért "ízléstelen" (23. o.) az igazság. (Ez utóbbi fogalomhoz most nem készítünk lábjegyzetet.) Hogy a Nádas Péter címkével ellátott megragadhatatlan lényre gyerekkorában többször rászól az apukája, hogy ne maszturbáljon, és, akaratlanul, persze, de nem véletlenül, persze, az Atya halálának pillanatában éppen törvényt sért a Fiú. Mi következik ebből. Az, hogy el kell égetni az írást. Az, hogy évtizedekkel később mégis le kell írni, bebizonyítandó, hogy nem a félelem égette el. Az intimitás publicitása gyűlöletet kelthet abban, aki oly kétségbeesett szükségét érzi annak, hogy elmondja mindenkinek, amit nem mondhat el senkinek. Being seen[241] - ez az egyik alapvetés a pornográfiában. Ahol a Törvény nem gyarmatosította az Egót. Én is elkerülném őket. De nem nagyon lehet: a szimbolikus rend mindig ambivalenciákat működtet. A being seen sötét oldala a shame[242]. Ebből eredhet a gyűlölet az iránt, aki látta. Vajon Nádas hogyan képzeli el a jó szemlélőt? Ha mondjuk az egyik azt mondja, "nekem azt mondta apám, az ezer folttal tarkított lepedőre nézve, hogy nem kéne inkább pizsomában aludnod?, miért?, kérdeztem, hát a térkép miatt, válaszolta, és az állával a tekintete irányába biccentett" - akkor az jó, mert ő is látva vagyon, vagy rossz, mert szégyentelen? "Ízléstelen"? Gyűlöletes, mert neki nem jutott bűn és bűnhődés, túl könnyelműen fog a húrok pengetésihez? Nekem gyenge a képzeletem. De térjünk vissza az apollóni imidzsre. Úgy érzem, az a visszafogott tónus, fentebb stíl, ami Nádas sajátja, az efféle, személyesebb, érzékibb írásokban működik igazán (ahogy szépprózájában is). A többi esszében azonban problematikus. Nádas nagyon ráhagyatkozik gondosan kimunkált dikciójára, és ez igen termékeny lehetne, hiszen ezzel az emelkedett és minden hivatali nyelvőrt és puristát kielégítő beszédmóddal nagyon durvákat lehetne mondani, és az nagyon jól hangzana. Nádas azonban elhiszi ezt a dikciót: hogy mivel ilyen "nemes veretű", ahogy mondja, bármi, amit mond, tiszteletet parancsoló. De bármit mondjon is az újabban rettenetesen meghonosodott szakmázós esztéticizmus ideológiája, a mondatmetafizika, ezek meglehetősen esetleges jegyei egy szövegnek, relevanciájához biztosan semmi közük. Ha szabadna, de nem szabad, azt mondanám, ezek borzasztóan felszínes dolgok. Nem szabadna ekkora hitelt adni nekik. És nem szép. (A Hazatérés, ismétlem, kivétel. Az más szinten zajlik. Ott még a "hatalmaskodhat" is "-ik" nélkül van, ld. 29. o.)) Nyögvenyelős, körülményes, akadémikus, szépelgő és erőtlen. -Nók, -nők ugyan nincsenek, legalábbis nem emlékszem, de van helyette sok-sok -ok, -ök ("elhalasztaniok", "megtenniök"), -hatik, -hetik ("megkapaszkodhatik", "elkövetkezhetik"). Az emelt stíl, a szépen szóló, normatív akadémikus tón - amely számomra kifürkészhetetlen módon mindig egy nemlétező nyelvállapot restaurálására és a változás helytelenítésére fixált, és, akár az új szlovák nyelvtörvény, "a" helyes nyelvhasználat rögzítésére és kritériumai meghatározásának centralizálására tör ("a tisztességes mondat" ilyen meg olyan, ld. 29-30. o.) - önmagában tökéletesen funkciótlan. Illetőleg a beszélőt pozicionálja, csak mással már nehéz ettől foglalkozni, például azzal, mit is mond. Abból, hogy Nádas a "reám", "nálamnál", bőviben", "ád néki", "általmenetel", "rejtezik", "halovány", "kérdenem", "hallik", "odakünn", "megett" típusú alakokat kultiválja, számomra nem következik semmi, mert ellenállok pozíciómeghatározásának és az ebből fakadó ellenszenvemnek. Egy ideig még silabizálom a betűvel kiírt évszámokat, ezerkilencszáznyolcvankilenc, ezernyolcszázhetvenhárom, szép hosszúak, jelentőségteljesek, kitöltik a sor kétharmadát, de aztán nem foglalkozom velük többet - lehetne retorikai jelentőségük, ha a kötelező jelleg nem tenné őket szürkévé és funkciótlanná. A legzavaróbb asszociáció ezzel a hivatalos, emelt dikcióval kapcsolatban az, hogy olykor egyszerűen zsurnalizmusba fordul. "A karzaton valóssággal fürtökben csüngtek az emberek." (150. o.) De helyes, de ízes, de korrekt, de szép. "Amivel persze nem óhajtom azt mondani, hogy" stb. (34. o.). Ilyet csak a parlamentben lehet hallani, és ott is rossz. Nyilvánvaló, a vonatkozó névmásból derül ki, hogy a "nem" az "azt" bővítménye óhajtana lenni, de az "óhajt" e mesterkélt használata megzavarja a normális stílusérzéket, és bár grammatikailag helyes szórend jön ki, ha történetesen az "akar"-t helyettesítjük be, már sokkal világosabb, hogy mi az intencionált szórend: "Amivel persze nem azt akarom mondani" stb. Itt is lehetne persze az "óhajtom", de az már nem férne bele ebbe a parlamenti-szónok és vezércikk-író stílbe, ebbe az önelégült milyen-jól-bírom-a-hivatalos-nyelvet beszédmódba. Ugyanilyen szerkezetű, de kicsit látványosabb a következő tagmondat: "...amivé hézagos tudásomtól és megbízhatatlan érzeteimtől meggyötörten nem lenni vágyom." (94. o.) Elvileg ez is helyes lehet, bár már nagyon az érthetőség határán van. Mégis inkább az a gyanúm, és itt szintén a vonatkozó névmás teremti ezt a nehezen megingatható elvárást, hogy jelen inverzió nem intencionált (esetleg freudi) elszólás. Ha elhagyjuk a bővítményeket, talán tisztábban látszik, hogy az "...amivé... nem lenni vágyom" valójában "...amivé... nem vágyom lenni" vágyik inkább lenni. Érdekes lenne utánagondolni, hogy a jelek szerint a szerző éppen a negáció jelét "nem tudja" mindig pontosan kitenni, pontosabban: tolja el (verschiebt) a szintagmatikai tengelyen. Az igekötők is kényes jószágok, könnyű őket eltolni (schiebolni verfele), dehát a magyar nyelv nagyon engedékeny. "...s ennél több emberi szabadság talán nem is elképzelhető." (84. o.) Ez a megoldás is elképzelhető, de nem mondanám, hogy nem is képzelhető el másik. Amikor viszont azt olvassa az ember, hogy "Elolvastam az idevonatkozó irodalmat, a szépet és a tudományosat" (140. o., kiemelés tőlem), akkor arra gondol, hogy a kijelentés alanya egy behatárolható témára vonatkozó, belátható mennyiségű szép- és szakirodalom egészét olvasta. Mármost, a szövegkörnyezetből kiderül, hogy minimum három témáról van szó: gyerekkor, emlékezés és képzelet. Megpróbálom elképzelni ezt az "el"-t, de nem tudom. A fenti példa persze csak bűn - közelebbről hübrisz (és ki nem követte még el) -, a következő viszont hiba: "Mint ahogyan e fogalmakat elválasztó halálon sem lehet átlátni." (100. o. Az "e" előtt itt semmiképp sem hagyható el az "az".) Ezek nem olyan különleges dolgok. "Nem jellemhiba", ahogy mondani szokták. Csak azért tűnnek fel, mert a stilisztikai önreprezentációval kissé inkongruensek. De hagyjuk most a nyelvi viselkedés témáját. Kinek milyen az imidzse. Hálistennek, ez nem morális kérdés.[243] Az ízlésítéletek pedig úgysem demonstrálhatóak, miként az észelvek(ről hitte Kant). A Hazatérésből derül ki (egyébként Nádas szépírásaiból is, de most csak az Esszékről beszélünk), hogy ez az apollóni tartás (akárcsak a mesternél, Thomas Mannál): görcs; félig-meddig a dionysositól való rettegés, félig-meddig a "modern individuum" egomegóvó hisztije, amely számára például (ahogy Amerikában mondják) a "szexuális orientáció problémája" olyan végzetesen nagy cucc. Vagyis hogy valakiben feltámad valami kis homoszexuális érzelem, és erre rögtön be akarja mocskítani az egész világot (hisz Mann kispolgári érzülete szerint ez mocsok), mozgósítja az egész görög mitológiát és tragédiairodalmat, és ezzel "felemelővé" is teszi egyúttal - pestis Thébában, kolera Velencében, satöbbi. Ez az érzület az alapja a legszigorúbb erkölcsözésnek. Mert a törvényre leselkedő veszélyt a legérzékenyebben érzi, aki magában érzi, és az fogja a legkíméletlenebbül számonkérni másokon. A Hazatérés szerint a Nádas-féle stílus öngyógyítási technika. Kimértsége, lassú folyása, megfontoltsága, kiegyensúlyozottsága, akadémista mintaszerűsége a démonok megregulázásának eszköze. Ami nem kérdés ebben a világban, hogy a démon démon-e, és hogy csak olyan világ lehetséges-e, amelynek ez ádáz ellensége. Tudom, hogy majdnem minden kijelentésem önmaga ellen fordítható, nem is igazán célom egy konzisztens álláspont felvázolása, inkább csak úgy fecsegek; túlságosan igénybe venne egy rendszerszerűbb és analitikusabb kifejtés, túlságosan is az alapoknál kellene kezdeni, ezért túlságosan is nagy lesz a "vakfoltja" (Paul de Man) ennek az írásnak, de muszáj például olyanokat mondani, hogy nincs olyan, hogy valaki "természetes hangfekvésben beszél" (28. o.) - de kinek van kedve belefogni a kifejtésbe, amikor ilyen egészen alapvető a véleménykülönbség, vagy micsoda, a gondolkodásmód, sőt egyenesen a nyelvértés különbsége; amikor a mondat szerzője, elsőrangú író, erre tette fel az életét. (Neki se sikerült egyébként, szerencsére nem ezen múlik, milyen író.) És ha valami végképp nem természetes, az Nádas hangfekvése, amely - esszézvén - menthetetlenül munkaízű, izzadságfoltos és szakmaszagú. Miközben téziseiből a sterilség, az áttetsző és értelmes modellek, az extrém tisztaságmánia, az egyszerű világmagyarázó struktúrák iránti olthatatlan vágy érződik. Most pihenjünk egy kicsit. Jó, folytassuk. A két mese (a tűzről és a tudásról, ill. az elcserélt kiskirályokról és az őrangyalukról) meglehetősen unalmas és lapos. Mindkettő politikai allegória, az első (zsurnálul) "az átkos" minden ízében hazugság-átjárta nyelvéről, a második (szintén zs.-ul) "az első szabadon választott" nacionalizmusáról. Az utóbbi, bár szimpatikus az eszmei mondanivalója, és nevetés-víziója, gyengén megoldott dolog. Az előbbiben azért sokkal több érdekességet találhatik[244] az ember. A hírbeolvasó-poén nagyon jó, és nagyon a szívemből szól, egy fontos dolog pontos emblémája ez, mellesleg szerintem pont ugyanazé, amit fentebb kifogásoltam Nádas beszédtónusában. Nem találom szerencsésnek a mindkét mesében érvényesülő - a többes szám harmadik személyű igék használatából adódó - szemléletet, vagyis a külső nézőpontot: mintha a szerző kívül esnék azon a "közösségen" és történelmen, amelyről tanmesél. De a legproblematikusabb, hogy a Mese a tűzről és a tudásról hepiendje túlságosan mesésre sikerült, a vérnáci mese lehetetlen végkifejleténél is lehetetlenebbre, illetve, hogy pontosabb legyek: amazé elfogadható utópia (minden nációbeli röhög a nacionalizmusán), ez viszont, bár láthatólag szintén utópiának van "óhajtva", számomra a legrémületesebb falansztert idézi, ti. az egyetlen igazság, az egyértelmű jelentés és a tökéletes megértés világát, vagyis a tökéletesen kontrollálható világ agyrémét. "Mert attól kezdve, mindannyiuk szerencséjére, senki sem tudott mást, mint amit a másik is gondolhatott." (128. o. Az idézett helyen "mindannyiunk" szerepel egyébként, lehet, hogy csupán az átkos gyanakvó hermeneutikától fertőzve vélem ezt sajtóhibának - bár erősen argumentálható: A./ végig tbsz. 3. sz.-ű igealakok vannak, B./ ha ez szándékos, az nagyon ciki). Általánosságban pedig (ez nem csak a mesékről mondható el) nagyon le van nézve és le van sajnálva az elmúlt időszak minden tudása. Azt, hogy az emberek nem hiszik el, amit a hírbeolvasó hazudik nekik, vagy megpróbálják helyesen érteni; azt, hogy bizonyos emberek félnek egymástól, és akkor nem mernek igazat mondani stb. - megközelítőleg sem modellálja jól ez a tűz-mese. Illetve minden érdekes vonását ignorálva az unalomig egyszerűsíti, addig a pontig, ahol minden revelatív erejét elveszti; egy pusztán logikailag is lehetetlen szituáció "parabolájává" válik. A számomra rendkívül hullámzó színvonalú Esszék hullámhegyei (az említett Hazatérésen kívül) a Thomas Mann naplóiról szóló írás és a Szegény, szegény Sascha Andersonunk. A Mélabú-írás a leszálló ágban van. Vannak benne érdekes megfigyelések, de ezek olyan metafizikai csinnadrattával, patetikus skolasztikával, olyan hermetikus falanxban vonulnak fel, hogy inkább ne. Önnön himnikus dikciójától részeg szöveg, ünnepélyessége önünneplés, minden mondata visszafojtott istenülésvágy. A csillapíthatatlan hübrisz és az apollóni forma háborúja. (Hasonlóan a nyitó Burok, amelynek minden mondata külön bekezdés, ami persze nem lenne baj, ha tényleg kinyilatkoztatások lennének, azonban éppen ez az egész könyv leglaposabb szövege. Írtunk a császárnak egy könyvet, akkor istennek legalább egy kis invokációt, úgy ni.) Az írásnak a Caspar David Friedrich-képre vonatkozó leíró és ettől kissé elvonatkoztató (pl. a festmény centrumainak problémája) részek figyelemre méltóak, de amint áthágja a szöveg a "filozófiai" - vagy nem is tudom, milyen - határt, attól fogva (számomra) követhetetlenné válik. Az világos, hogy nagyon átgondolt, megszerkesztett, általában szimmetrikusan felépített dualizmusokat kreál illetve köt össze és csoportosít, mint említettem, más írásokban is, de a szerző e metafizikai ösztöne a Mélabúban tombol a legféktelenebbül. Lélek/szellem, érzés/tudás, emlékezet/felejtés, képzelet/tapasztalat, pusztítás/teremtés, létezés/ nemlétezés, születés/halál, Egy/sok, tűz, víz, föld, levegő, minden itt van és minden össze van hozva egyetlen nagy ontoteológiává. A Földből csinálj nékem oltárt (az egyetlen szöveg, ami ellenszenves is) két alkotás- illetve művésztípusa se semmi, főleg, ha - az ajánlásból gyaníthatólag nem oktalanul - az Esterházy/Nádas metafizikus dualizmusára vonatkoztatom. Ószövetségi zengés és álformállogikai álegzaktság jellemzi a szöveget, tele nagyképű mondatokkal. "Minden emberi kultúra alapfeltétele, hogy úgy beszéljen a kimondhatatlanról, hogy ne beszéljen róla." (58. o.) Különösen az "alapfeltétele" zavaró. A "kimondhatatlan" ráadásul megnevezhető, a nevet természetesen ismerjük, kimondása pedig, mondani sem kell, denotátuma elleni merénylet. Egyszóval a jól ismert névmágia tökéletes circulusa, én speciel sose tudtam átérezni, talán pont azért, mert számomra az "ismerni" nem bír a bibliai értelmével, és semmi köze a "birtokolni"-hoz. Amikor egyszer gyerekkoromban belógtam a hittanosok között egy misére, és a pap az én nyelvemre is odatette az ostyát, akkor szerintem az egész templomban én voltam egyedül tudatában annak, hogy "a Krisztus teste" olvadozik kannibáli számban, de nem tudtam átélni a dolgot; a többiek, a hittanosok számára viszont még ennyi se, ez csak az a dolog volt, amit, a gyógyszertárban lehetett kapni, és amit, ha volt ötven fillérük és át akarták élni a vásárlóerő édes hatalmát, és történetesen nem egy gombóc fagyit vettek a cukiban, vagy öt hurkapálcikát a játékboltban, akkor vettek egy csomag ostyát. Valahogy nem hiszem, hogy Nádas művészete ennyire közvetlen összeköttetésben állna Istennel, akiről szerény véleményem szerint mindenki csak képzeleg, mégha sokan hajlamosak is arra, hogy képzelgéseiket az egyetlen igaz Isten hiteles jellemzésének tekintsék. In summa, mintha olyan lenne itt Nádas beszéde, mintha kicsit túl sokat tudna, kicsit sokkal többet, mint amennyit halandónak lehet, miközben kinyilatkoztatja, hogy mit nem szabad halandónak tennie. Iszonyatosan nehéz reagálni az afféle kijelentésekre, hogy "...csak és kizárólag identitás létezik; minden hasonmás eleve hamis." (58. o.) Ha szabadna eltekintenem egy terjedelmesebb traktátusnyi érveléstől, azt mondanám, ez a kijelentés tökéletesen hamis. Legtisztábban talán a lacani elgondolások alapján lehetne megmutatni. Aztán, hogy mi tartozik egy integer egységhez, azt alighanem a fogalom (tényleg, ez hasonmás?) konstruálja. Amit mi érzékelünk, az egy nyelv által teremtett világ: hasonmás, ezt megmondták már a régiek. De az idézett mondatrész magától is összedőlhet, univerzális kvantor és önreferencia, ó, nincs az a cantor, aki összetereli a fölösleges létezők kósza csürhéjét. Tehát a hasonmás nem lehet hamis, hisz igazi hasonmás. Identikus önmagával. Mint hamissal. Ha nem ilyen lenne, hamis lenne, ami viszont már mint ilyen identikus önmagával, tehát nem igazi hamisítvány etc. ad inf. Aztán egyszer érdemes lenne a képfaragókra is odafigyelni..., de tényleg, tekintsünk most el a traktátustól. Másutt is hallhatunk ilyen földöntúli hangokat. "A hiány szólítja meg a teret ebben a nyitott végű szóban, és a hiány óriás teret kíván magának; a nem elképzelhető terek legnagyobbikát." (86. o.) Vagy. "Minden szó ide tart. Ide még nem lépett be szó." (86. o.) "Nékünk sincsen más lehetőségünk, vissza kell térnünk oda, ahonnan elindultunk." (115. o.) Ez egy külön bekezdés. Nékünk. Nincs más lehetőség. Kell. Heroizmus. Csupa "ha", "akkor", "tehát", "kell", és csupa létezés, világ, dimenzió, felület. A legabsztraktabb fogalmak, univerzálék követhetetlen tobzódása és kvázi-formállogika, minden mindenből szükségképpen következik - ez a skolasztika hallatlanul fárasztó és unalmas. Szinte szabályként lehet megfogalmazni, hogy Nádas akkor jó, amikor a legkonkrétabb, amikor érzéki, amikor elfelejti az ontológiát, a gőtés-tomaszmannos szerepet, amikor nem minden szavából a kiegyensúlyozott apollóni géniusz, az arany közép, az élő-de-már-örök-klasszikus p(r)ózát érezzük - a szépprózáját jellemző minden izgalmas jegy nélkül. A Sascha Anderson-írás már nyelvileg is "kilengés". Nincs minden mondat nyakon öntve a "klasszikum" aranyfestékével, a beszélő státusza sokkal lejjebb van véve, a kritika erős, autentikus, és ezúttal eléri magát a beszélőt is. Pontos és fontos lélektani megfigyelések sora, alapvető szándékát - az elmúlt korszakkal való szembesülést - komoly hatásfokon teljesíti. A probléma ürügye az a jellegzetes kis történetdarab, hogy Sascha Andersonról, a jeles endékás művészről, akit a politikai ellenállás egyik vezéralakjaként tartottak számon, kiderült, hogy stázi-besúgó volt. Nádas, igen finom érzékkel, nem ítélkezik a tömeges ítélkezési kényszer koreográfiája szerint, amely a történések egyre átláthatatlanabb bonyolultságára egyre hisztérikusabb türelmetlenséggel reagálva kísérli meg felosztani a világot és az emberiséget jókra és rosszakra, s ezt mindig a boszorkányégetés vagy a bűnbakáldozat (stb.) projektív pszichologikájával valósítja meg, vagyis mindig a másikban látja meg a Gonoszt, elfedvén maga előtt, hogy az a benne magában levő gonosz reprezentációja, ezáltal eleve kivonja magát a felelősségrevonás, a kritika hatóköre alól, hogy elkerülje az önmagával való szembesülést. Nádas azonban mintha alábecsülné ennek a pszichologikának a hatékonyságát, mert, úgy vélem, ez olyan lelki stratégia, amely az önmagára vonatkoztatás kikerülésével ugyan valóban elkerüli a nyílt szembesülést az ego terrorával, de mégiscsak sikeresen állítja át az ént az új morális világrendre. A kognitív disszonancia ("én tuti, hogy rendes csávó vagyok"/"azért én is csináltam csúnya dolgokat") feloldására nem a nyílt önreflexió stratégiájához nyúl, hanem projektív stratégiákhoz. Az általa csinált csúnya dolgokat egy szimbolikus áldozatra projiciálva kiveti, elítéli, elégeti, megsemmisíti, és ezáltal valóban rendesebb csávó lesz. A projektív stratégia sikeresen végrehajtja az átállást, azonban egy dolgot érintetlenül hagy, és ez az igazán problematikus, és ez az, amit Nádas is problematizál, az egót. Az egész stratégia abból indul ki, hogy én nem lehetek rossz, aljas, gyáva, esendő stb., az önreflexió pedig már logikailag is ezt implikálná. Akinek tehát az ego a legfőbb kincs (függetlenül minden körülménytől, vagyis csak azért, mert az enyém), akinek egomegóvás a legfőbb törvény (és éppen mivel mindentől óvja, a reflexió nem érintheti, marad hallatlan gyenge és sebezhető és esendő), annak mindig túl sok a veszítenivalója ahhoz, hogy ne veszítse el mindig a legtöbbet, a valódi kommunikáció lehetőségét. Ez a projektív logika eléggé univerzálisnak tűnik. Ennek köszönhető, hogy az általunk ismert társadalmak alapvetően neurotikus kódok alapján szerveződnek, s nem nyugalmi állapotban, tehát amikor az alapvető törvények forognak kockán, paranoidba váltanak. Mindkettő működtetésének elve, hogy a másikra kell oktrojálnia e működési elvet, vagyis kódjai vírusként működnek. Létmódjuk a fertőzés. A neurotikus állapotoknak a paranoiddal való lényegi rokonságát revelálja Nádas, amikor azt mondja: "Mégis én legyek az utolsó, aki [Sascha Anderson] bűnösségének egyértelműségéről beszél. S ha ezt mondom, akkor nem keresztényi könyörületesség szól belőlem. És nem is valamiféle erkölcsi relativizmus alapján kerülném az egyértelmű ítéletet, hanem éppen ellenkezőleg. Ha nem látok összefüggéseket a közönség hisztériája és a jogszolgáltatás apátiája, a világszép lányok súlyosan megzavart libidója és ennek a dadogós, pattanásos, csúnya lénynek az immár visszavonhatatlan tettei között, akkor félő, hogy semmivel sem fogok hozzájárulni annak a morálnak a megalapozásához, amelynek alapján egyáltalán ítélkezni lehetne." (152. o.)[245] Ezt Foucault sem írhatta volna szebben, durvábban. Nádas kiindulópontja az, hogy a múlt rezsimben, az ő szavaival: a "békés koegzisztencia" korszakában, többé vagy kevésbé, erkölcsileg mindenki sáros lett. A mindennapi praktikák, amikhez folyamodtak az emberek, a túlélés szempontjából bizonnyal hasznos volt, mindazonáltal amorális. "Nem állítanám, hogy ez a sokoldalú és jólnevelt érintkezés ne lett volna észszerű, de hogy mennyire volt erkölcsös, azzal most kéne szembenéznünk." (165. o.) Másutt: "kérdés, hogy a pragmatikus gondolkodásunk milyen mértékben volt igényes morálisan." (173. o.) És az "erkölcs" vagy "morál" fogalmának tisztázatlansága, elegáns szemantikai érintetlensége, illetve a pragmatizmussal való szembeállítása az írás legnagyobb paradoxona. Nádas éppen azt tematizálja itt rendkívüli érzékenységgel és éleslátással, hogy az erkölcsi törvény mennyire nem egyszerű, mennyire veszélyes, ha a jó/rossz digitáliáit kategorikusan próbálja rögzíteni. Mert, teszem hozzá, egyetlen imperatívusza sem univerzalizálható, mert az erkölcsi ítélet nem formalizálható logikai szubszumció, hanem mindig csak a konkrét esetben végrehajtható applikáció. Nádas azonban annyira fél a "relativizmus" fogalmától, hogy ez még a legelemibb következtetések levonásától is visszatartja. Világos, hogy gyakorlatában nem ragaszkodik a kategorikus közelítéshez. Erre példa, amikor azt mondja, hogy "egy ilyen ideológia [ti. a fasizmus] harciasabb képviselőit le kell puffantanom, mint a veszett kutyákat" (162. o.) - vagyis alkalmasint felfüggeszthetőnek tartja a "Ne ölj!" törvényét. A felfüggeszthetőség kritériumai formalizálhatatlanok, csak "pragmatista" megalapozásuk lehetséges, illetve ahol az imperatívusz kategorikus, ott az újkori európai morál régen halott.[246] De amiként a szöveg e centrális jelölője jótékony homályban marad, azonképpen bélyegeztetik meg a "pragmatizmus". "A békés koegzisztenciának az volt az egyik legkarakterisztikusabb vonása, hogy valamennyien, hangsúlyozom: valamennyien elsajátítottuk a személyes erkölcsöt relativizáló pragmatikus gondolkodás alapelemeit, s ezért azt is megtanultuk, hogy miként lehet a személyes felelősség hiányát egy rossznak vagy szükségszerűnek ítélhető helyzettel mentegetni vagy megmagyarázni." (173-174. o.) A józan pragmatizmus hatékonyan[247] távolítható el a "végtelen adósság logikájával" (Deleuze és Guattari). Ennek legelemibb művelete a rossz lelkiismeret és a bűntudat érzésének egyetemessé tétele. (Krisztus megváltott téged bűneidtől. Bűnös vagy, ha nem áldozol néki örök hálával. Az összes emberi kultúra két legalapvetőbb törvénye az incesztusnak és az atya(i törvény) elpusztításának tilalma. Á, szóval ezt akarom valójában! Milyen egy mocsadék vagyok! Valamennyien lealjasodtunk a múlt rezsimben, érted?, valamennyien, megértetted?! Tarts bűnbánatot. Várjál, előbb olvasd el, hogyan kell. - "Mi, emberek, valamennyien brutális szörnyetegek vagyunk" - mondja másutt Nádas. (157. o.))[248] Mármost ahhoz a valóban fontos célhoz, hogy mindenkit önvizsgálatra késztessünk, ez jó retorika, ügyes pragmatizmus. Mindazonáltal én mégiscsak azt látom fontosabbnak, hogy megkülönböztessünk, és ne totalizáljunk. Különböztessük meg Nádas cselekedetét, amint egy ügyes, szellemes és ironikus válasszal lerázza magáról a belügyi szervek tiszteletteljes kérését, miszerint lenne bár "hazája szolgálatára" azzal, hogy információkat szolgáltat nekik - annak az embernek a cselekedetétől, akit sikerül megfélemlíteniük és behálózniuk. Számomra csak ilyen pragmatikus különbségek vannak. Rendkívül tanulságos ebből a szempontból Hrabal konfessziója, amiből kiderül, hogy ő bizony kategorikusan "besúgó" volt, bár igen hihetőnek látszik, hogy soha senkit nem súgott be, és semmivel sem vitte előbbre a rezsimet annál, akinek sosem volt dolga a fortélyos félelem igazgatóival. És ez mindenképpen megkülönböztetendő Sascha Andersontól, amennyiben ő tényleg hathatósan közreműködött ismerősei kicsinálásában. Nagyon valószínű, hogy "abban a logikában, ahogy Sascha Anderson oldotta meg helyzetét, vagy én oldottam meg a helyzetem, nincsen különbség" (177. o.), de amennyiben ez a morális különbségtevés hiányát is jelenti, márpedig úgy tűnik, Nádas így érti, nagyon veszélyesnek találom. Ugyanis logikája teljesen kategorikus, jelentés és jelentőség jellegzetes paranoid túlpörgetése működteti. A megértés végtelen feladatával szembeni türelmetlenség egy esete ez. "A praktikus gondolkodás szempontjából egyenesen szükséges azt mondani, hogy igen, de, ellenben, azonban, ha, amennyiben, más értelemben. Az ember személyes erkölcse viszont se a Wenn, se az Aber uralmát nem ismeri el. Csak igent ismer és csak nemet ismer." (177. o.) Nádas itt olyan világról álmodik, ami nem volt, van, lesz. Olyan tisztaságról, amely nem lehetséges, már pusztán logikailag értelmetlen. Olyan utópiáról, amelyre törekedni sokkal veszélyesebb, mint akár, ezt is megkockáztatom, elveszni a Nagy Rendezőelv nélküli világ mindennapjainak megismételhetetlen és univerzalizálhatatlan helyzeteiben. A morálban is, sőt, itt kiváltképpen, mindig csak praktikum van. Konkrét esetek. Egyébiránt nem biztos, hogy úgy áll a dolog, hogy van egyfelől a Morál, amit a jóisten teremtett, és az eredendően jó és szép és emberséges, és van másfelől a Pragmatizmus, amely kegyetlen, egoista, üres, amorális, mindenre képes, minden eszközt szentesít - mindig sötét - céljai érdekében. A morál úgy működik, mint az összes szociális rend: a felettes én gyarmatosításával képződik, és csak nézőpont és fokozat kérdése, hogy normának érzékeljük-e vagy pedig terrornak. A pragmatizmus pedig miért jelentené szükségképpen, hogy nincs semmiféle morális érték? - sőt, szerintem sokkal reflexívebben értékcentrált, mint bármiféle vak moralizmus. Rorty például joggal sértődne meg, ha büszkén vállalt és hirdetett pragmatizmusát ilyen egyszerűen ad acta tennék - hiszen pragmatizmusa éppen a számára alapvetőnek érzett morális céloknak van legjobb filozófiai tudása szerint alárendelve. Ezzel a logikával érthetjük meg, bár szeretném inkább nem érteni, Nádas bűntudatát. Ugyanis gondolkodásának ez a jegye, úgy tűnik, a régi, paranoid impérium gyarmata. Sőt, sokkal inkább hajlamos démonizálni törvényeit, mint a visszataszító demonstrációkon, áldozati ünnepeken, boszorkányégetéseken, bűnbakgyilkosságokon, szobordöntögetéseken, komenistaszidalmazásokon, stb. magát a bűntől szimbolikusan megtisztítani akaró tömegember. Ahogyan "a praktikus gondolkodás" mérlegelése korántsem szükségképpen egyenlő az amoralitással, hiszen a konkrét esetekben a legtöbbször éppen a cselekedetek morális kockázatairól és a morális elvek mérlegeléséről van szó, azonképpen ennek az elvont, tiszta és kategorikus "személyes erkölcs"-nek fogalma sincs arról a világról, amely felett törvénykezni akar. Ha "[a]z ember személyes erkölcse [...] se a Wenn, se az Aber uralmát nem ismeri el", ha "[c]sak igent ismer és csak nemet ismer", akkor "az ember személyes erkölcse", ohne Wenn und Aber, fasiszta. Ez utóbbi szó természetesen túl erős, nem igazán a történelmi konkrétságában használom[249], hanem arra a totalizáló kódra, amely csak saját magát érvényesíti, magához mér mindent, és mindenkit arra kényszerít, hogy az általa felosztott és előre értékelt világban, ahhoz képest, mindenki valljon színt. Egyetértesz a nemzetiszocializmus eszméjével vagy nem, elismered-e, hogy szükségszerű a proletárdiktatúra vagy nem, a lét határozza meg a tudatot vagy nem, párttag voltál-e vagy nem, hiszel egy istenben, mindenható atyában vagy nem - velünk vagy-e vagy egy mocskos kozmopolita/reakciós/klerikalista/kommunista/ateista satöbbi vagy. Amit tehát (nem történeti konkrétságában) fasisztának neveznék, az két alapvető műveleten nyugszik, az egyik a világ kategorikus felosztása és ennek a dichotómiának az univerzalizálása és hisztérikus értéktelítése, valamint ennek a fogalompárnak mint a világ kitüntetett metafizikai elvének démonizálása. Nem kevésbé fontos mozzanat még, hogy mindenkinek e totalizáló kód színe elé kell járulnia és színt vallania, ohne Wenn und Aber, semmi köntörfalazás, kispofám. Az, hogy az ember ilyen kényes helyzetekben gyakran fordul praktikusnak is feltüntethető kibúvókhoz, "önmentegetéshez", nem jelenti azt, hogy minden praktikus megfontolás az Erkölcsöt relativizáló önmentegetés. Éppen a saját erkölcsisége védelmében próbálja megmenekülni a rá oktrojált bináris kódot. Ha tehát nem kategorizáljuk és nem démonizáljuk a kollaboráltam/nem-kollaboráltam fogalompárját[250] és megtisztulásvágyunktól űzve nem növesztjük ismét olyan hatalmasra, mint valaha volt, akkor tehetők csak fel a morálpragmatikai kérdések. Erre a strikt formalizálásra éppen annak van szüksége, aki nem biztos alapvető erkölcsi érzületében. Nádas ironikus, de a totalitárius belügyi agyak paranoid szignifikációs mechanizmusa által érinthetetlen válasza szerintem tökéletes megoldás. Bizonyosan nem olyan hősiesen szép, mint Szász Béla viszontpofonja (bár Nádast nem ütötték meg), vagy Eörsi pimasz vigyora, de elég jó megoldás. Nádast viszont zavarja. Hogy nem esett nekik, hogy nem köpte le őket. Dehát gondoljunk csak bele a szánalmas praktikus következményekbe: mitől lett volna az jobb, ha mondjuk nem születik meg a Családregény, mert nemcsakhogy indexen van a szerző, de úgy egzisztenciálisan mint lelkileg megnyomorították; s ha talált volna egy modus vivendit (sokan voltak ilyenek, köztük, szerencsére, Nádas), az nem csak ugyanolyan, e strikt morál ítélőszéke előtt "kollaboráns"-nak bélyegezhető technikával lett volna lehetséges? Ez a túlhajtott erkölcsiség az adott körülmények között nem tudott volna mást tenni, csak magát tönkretenni. A "történelmi szituáció megkerülhetetlen logikája", amit Nádas joggal emleget (178. o.), bár általában hajlamos leszólni, mivel csak mentegetőzésként hallja, és mint ilyet nem bírja hallani - azonban nem csupán mentegetőzési stratégia, hanem egyszerűen körülmény, kondíció, keretfeltétel. Azt a terrorisztikus totalizációt, azt a double bindot, ami minden lehetséges cselekedetet bevezet a saját, megkerülhetetlen kódjába - és csak a totális konfrontációt hagyja szabadon, amit viszont a legkönnyebben tud elintézni, s így a legkevésbé veszélyes számára -, pontosan akkor lehet kijátszani a leghatékonyabban, ha a szisztéma játékszabályaival látszólag konform, de nyilvánvalóan más "transzcendentális jelöltre" fixált játékot játszunk, alternatív kódok alapján, amit mindenki ért, hatékonyan működik, éppen mivel "a hatalom" nem tudja renonszot kiáltva lesöpörni. (Itt persze történetileg megint súlyos különbségek vannak, ez a fenti általánosításom is sok már - nem érvényes például az ötvenhat előtti korszakra, ahol valószínűleg sokkal durvább és totálisabb volt a rezsim ehhez a játékhoz, és nem érvényes a nyolcvanas évekre, ahol viszont már sokkal gyengébb, azaz sokkal keményebb játszmákat is lehetett játszani ellene.) "A titkos szolgálat főnöke, és a titkos szolgálat ügynöke, természetesen kizárólag munkaidőben, nem a széppel és a csúnyával, a jóval és a gonosszal méri a saját cselekvéseit, hanem a szükségessel, a hasznossal, mindazzal, ami az állam nem föltétlenül nyilvánosságra hozható érdekében áll. A főnök és az ügynök itt olyan ember, akit az állam saját jól felfogott érdekében nem tornából, hanem erkölcsből mentett fel." (182-183. o.) Na, ez az a pont, ahol viszont beleférne egy kicsit több szigorúan erkölcsi naivitás. Mitől lenne szükségszerű, hogy a szükségesnek és a hasznosnak semmi köze sincs a (morális) jóhoz? Mitől lenne szükségszerű, hogy a főnök és az ügynök bármilyen hatalom amorális kiszolgálója legyen? Egy neonáci összeesküvési kísérlet leleplezése mondjuk miért ne eshetne egybe a főnök és az ügynök morális értékelésével, vagy az állam alkotmánya, amely mindezt lehetővé tette számukra, miért ne eshetne egybe a polgárok elsöprő többségének erkölcsiségével? És fordítva: hát nem az a jogtipró, nagyon is veszélyes hatalom, amely a minden körülmények közötti lojalitás fejében felmenti morálból csinovnyikjait? Nem szeretnék naivnak feltűnni. A politika, úgy, ahogy van, amorális. A mocsok birodalma, melyben nem is az a problematikus, hogy vezérelve a Wille zur Macht, hiszen minek nem, hanem az, hogy ezt rendkívül barbár, ocsmány eszközökkel vívják, egyszóval esztétikai problémák vannak vele. (Mennyivel szebb a szépirodalmi vagy a filozófiai agón, főleg, ha nem az intézményes hatalomról szól, hanem gondolatokéról, mély belátásokéról.) Bár itt megint gonoszul nem egyszerű a képlet, például amikor azt látjuk, hogy - hogy, hogy nem - alkalomadtán az a sikeres egoista hatalmi harcos, aki mellesleg a köz javát is leginkább bírja gyarapítani, hiszen ez elég jó stratégia arra, hogy hatalmon maradjon, más kérdés, hogy "a köz java" kifejezésnek van-e bármi köze a Nádas-féle tiszta morálhoz. Érdekes jelenség egyébként, hogy Nádas többször is úgy fogalmazza meg Sascha Anderson bűnét, hogy elárulta a barátait, merthogy a barátság kétségkívül alapvetően morális dolog is, de csak nagyon sokadsorban, hiszen a praktikum szintjén nagyjából törvényszerűnek mondható, hogy azok szoktak (jó) barátok lenni, akik között moraliter nincs különösebb távolság. Elvileg azonban ez az erkölcsözés szerintem teljesen más dologról szól. A barátomat nem azért nem jelentem fel, mert a barátom, hanem mert senkit nem jelentek fel ennek a rezsimnek, mert azt szeretném, ha nem lenne, és semmiben nem akarok neki segíteni, viszont mindenki segítség a rezsim elleni harcban, akit fel lehetne jelenteni, függetlenül attól, hogy a barátom-e. De ha mondjuk kiderülne, hogy a barátom, teszem azt, RAF-tag és kezembe kerülne kidolgozott tervezete egy forgalmas állomáson végrehajtandó bombamerényletéről, biztosan előrelátható "polgári" áldozatokkal, akkor valószínűleg - függetlenül attól, hogy a barátom, morális megfontolásból - feljelenteném. Nagyon érdekes még Nádasnak a titkosügynök-probléma német megoldásával szembeni averziója. Ugyanis az a moralitás, amit ő olyan jótékony homályban hagy, biztosan nem formalizálható, ha az lenne, akkor a németek lettek volna az elsők, akik megteremtik a formális: jogi kereteit az ítélkezésnek. De Lessing, Kant, Nietzsche, Habermas stb. népe ezt nem bírta megcsinálni, az lett volna a nagyon ciki, ha meg bírja. "Erkölcsi és jogi kétségeik között hányódva, odáig azonban sajnos elmentek a németek, hogy a nyilvános erkölcsi ítélkezéshez teremtsenek törvényes kereteket. Egy ilyen processzusban nem a rendőrség nyomoz, hanem a közvélemény által feddhetetlennek ítélt sértett vagy áldozat. Egy ilyen erkölcsi tárgyú processzusban az újságok emelik a vádat, és nem az államügyész. Egy ilyen processzusban nincsen ügyvéd, aki a vádlott védelmét elláthatná, és az ítéletet, ahogy az már az erkölcsi ítéletek esetében lenni szokott, az önmagát feddhetetlennek tekintő közvélemény hozza meg a pedikűrösnél, a lépcsőházban, a televízióban, a kocsmában és az irodalmi szalonban." (184. o.) Pontosan. Így néz ki az Erkölcs uralma, minden erkölcsé, minden bizonnyal azé is, amit Nádas nem fejt ki, csak annyit mond róla, hogy mindenkinek a magánügye, és jobb, ha mindenki magába néz inkább, mint a másik aktáiba. Ezzel egyébként, súlyos félreértés ne essék, egyetértek; az erkölcs működésmódjának kikövetkeztethető nádasi elgondolásával nem értek egyet. Szerintem az erkölcsnek egyetlen közege és fegyvere a nyilvánosság, létezési módja az interszubjektív kontroll, megnyilatkozása és továbbadási gyakorlata a bevett/kirekesztett állandó publikus demonstrációja. Mint minden győzedelmes hatalom: normális és normatív, természetes és terrorisztikus. Normális, hiszen uralomra tett szert, bevetté lett és megszokottá - és terrorisztikus, mert lényege, hogy kirekesszen, ellehetetlenítsen és megbüntessen minden, az övétől eltérő kódot. (Az igazi izgalom csak ezután következik. Régóta foglalkoztat és tesztelem a gondolatot, hogy a másikkal szembeni tolerancia és a másikkal szembeni indifferencia közös kontinuumot képez. Illetve, ennek inverzeként, hogy a másikkal való törődés humanizmusa és a másik kontrolljának fasizmusa édestestvérek. Ezzel azonban másutt "óhajtok" foglalkozni.) A Thomas Mann naplóiról szóló írás rendkívüli érdekességét - első közelítésben - az adja, hogy Nádast írói szemlélete, esztétikája, kiegyensúlyozottsága, személyes és művészi vonzalmai, alapvető emberi értékei stb. alapján a nagy német író közeli rokonának tarthatjuk. Egyrészt. Másrészt viszont Nádas igen éles szemű kritikusa a Thomas Mann reprezentatív írói szerepe és feltehető - talán nem csupán szimbolikusan megsemmisített - "igazi" személyisége, továbbá irodalmi munkássága közötti feszültségnek. "Íme, lássátok, így néz ki egy minden ízében kiteljesedett, érett személyiségére szemérmesen büszke, démonaitól kiegyensúlyozottan megkísértett, elnézésre és megértésre mindig kész, a jó és rossz dolgaiban fölöttébb járatos, művelt és jómódú polgár, aki minden áldott napon pedánsan és példásan munkálkodik, ennek végeztével pedig könnyedén és kedvtelve forog a fényes társaságban." (31. o.) A szerepért nagy árat kell fizetnie, tulajdonképpen olyan árat, ami éppen a szerep hitelességét kérdőjelezi meg. Nádas értelmezésében Thomas Mann számára minden elveszíti önértékét, mindennek az dönti el az értékét, hogy felhasználható-e valamely műben, minden megírandó alapanyaggá válik - a mű viszont mindig a szerep alárendeltje. Így aztán "a szeretet, vagy részvét sem használható érzés" (41. o.). "Így aztán annak a ténynek, hogy szmokingot ölt a vacsorához, nincsen nagyobb vagy kisebb jelentősége, mint annak a ténynek, hogy legkisebb gyermeke láttán érzett utálatát alig tudja elfojtani. Az ilyen érzések helyi értékét az szabja meg, hogy miként és hol foglalnak helyet a jelentékenységhez vezető hierarchiában." (41. o.) Bármilyen szerepben tűnik is fel, "szociális érzékenysége [...] egyenlő marad a nullával" (41. o.). Családtagjaival szemben kötelességszerűen kellene éreznie valamit, amit azonban "másirányú elfoglaltsága miatt mégsem érez" (42. o.), s nem véletlen, hogy "a józan Goethe trónol a legfőbb istenség trónusán" (42. o.). Nádas többször visszatérő megfogalmazása szerint ez az egész problematika a "liberális személyesség csődje, katasztrófája" (40. o.), a "mentálisan kulturált liberális elme" (42. o.) általános problematikája, a naplókból "új megvilágításban, ha nem is egy másik életmű és egy másik személy, de a liberális gondolkodás legféltettebb és legfedettebb titkának jegyében álló ember válik láthatóvá: a szenvedő" (45. o.). Az, hogy valami baj van a "liberalizmussal", más írásokban is fel-felbukkan, de mindenütt kifejtetlenül. Nagyon "csőd" van egyébként mindenütt. A Sors és technika végén is. Teljes kulturális csőd. Halad a világ az apokalipszisbe, -ba, és van a virrasztó írástudó, az emberiség élő lelkiismerete, aki megmondja az öntudatlan birkáknak, hogy miben is vannak. Csődben. Van egy egészen egyszerű összefüggés. Sokan vannak ilyen csődeurök, de egy se a hatvanas években és után születettek között. Egyszóval egyszerű generációs problémának látszik ez. Vagyis nem totális a csőd, hiszen nem vonatkozik a totumra, és ugye nem arról van szó, hogy vonatkozik, csak ők nem tudják? De a legnagyobb hiányérzetem abból adódik, hogy Nádas nem engedi el magát, pedig a Thomas Mannal kapcsolatos megjegyzései sokat sejtetnek, és, rokonságuk "okán" (zs.-ul), komoly lehetőség nyílt volna saját magával kapcsolatos kérdésekkel való alaposabb szembenézésre is. Ez nem igazán történt meg. És sok egyéb érdekes dolgot is tudni látszik Nádas, de elhallgatja őket. Itt van például ez a mellbevágó megállapítás, hogy "a fiúk apaszerelmének tényét és napi gyakorlatát egyenesen szükségesnek és kívánatosnak kell tartani egy férfiúi istenségek tekintélyére és teljesítményére alapozott kultúrában, ám ugyanennek a szerelemnek a másik ábrázatáról, az apák fiúszerelméről, éppen az apák tekintélyének védelmében, mélységesen hallgatni kell." (És most figyelj:) "Ezen a ponton van aláaknázva ez a kultúra." Majdnem mindig az érdekes részeknél húz Nádas "cenzori tolla". Csak kombinálni lehet, az Emlékiratok néhány helyéből, innen-onnan. Így csak felszínesen tovább kérdez "az ember": És hol vannak az anyák és a lányok. Ők se azok a kifejezett aknaszedők. És hol vannak a hatalmaskodó nyomorultak és a megalázva boldogítottak. És akkor még meg se közelítettük a részlettárgyak birodalmát, ahol egyfolytában sípol az aknakereső. Mindent egybevetve, és ezt az összeszedetlen fecsegést abbahagyva, szerintem Nádas az esszékben általában elégetett minden "ízléstelen" kéziratot, vagy meg se írta, vagyis csak nagyon közvetetten foglalkozik mindazzal, ami őt személyesen érinti. Ez nem tesz jót az írásoknak. Egy nem túl érdekes reprezentatív szerep működik, ahhoz hasonlatos, amelyet Nádas nagy érzékenységgel Mannál vesz észre. Egyetlen egy darab humorosat "leltem" (a "talál" ige le van tiltva Nádasnál) az egész könyvben. "Miként azt másoktól tudjuk, kézirat nem ég el." (24. o.) Hát akkor lássuk őket. De mintha túl erős lenne a shame és hozzá képest gyenge a being seen. (A mocskos kis voyeur - mit akar még?, nemde.) Az is lehet, hogy az a baj, hogy Nádas elhitte, hogy nagy író, pontosabban hogy ez egy immáron megszüntethetetlen állapot; hogy birtokol valami tudást - viszont (ha szabadna egy pillanatra a vakfoltomat láttatni) ha ezt elhiszi, akkor vége, még a lehetőségnek is, hogy az maradjon. (Még szerencse, hogy a Családregény és az Emlékiratok kész van.) De ellenben. Az se olyan rossz, ha kicsit kisebb az ember, abba is belefér, még a meglevőnél is több aggály, kétely, játék, humor; és belefér legalább ugyanannyi skolasztika, kötelező komolyság, szakmai öntudat - bár ez utóbbiak, szó, ami szó, zavarják a koncentrációt, a dolgokra való elmélyült odafigyelést, a komolyság komolyan vételének lehetőségét, és a bonyolultság iránti gyengédség érzületét. De lehet, hogy az fontosabb, hogy Nádas nagyon egyedül van. A magányos géniusz, a mindent egyedül, a minden nagy talányt a maga módján megoldni akaró hérosz szerepe nagyszerű, de igen hátrányos pozíció. De az is lehet, hogy, bármily fájó is esetleg a hiányuk, le kellene mondani a démonokról és beletörődni, hogy csak jó és rossz van, és "közöttük fekszik az emberek félhomályos völgye" (Klee). De az is lehet, hogy csupa marhaságot beszélek és rosszakat mondok, és minden úgy van jól, ahogy van, annyira jól, hogy már-már az is belefér, hogy csupa marhaságot beszélek és a többi.


Kunstwollen

Egy versus Hatszázhatvanhat

(Lengyel Péter Macskakövéről)[251]

Magyarország nem lesz, hanem volt. De főképpen nem van - ehhez képest méginkább csak: volt. Mikor. Amikor Nagy volt. Na nem feltétlenül a háromtengeres korszak, de legalábbis az, amikor az ember nyugodt lehetett afelől, hogy ha a nagymagyar éjszakában andalogva, "ott a messzi Adria mellékén"[252], alkalomadtán kasszafúrókba botlik, amint éppen egy tekintélyes mackó körül serénykednek, akkor minden habozás nélkül magyarul szólíthatja meg őket. Csak egy dolgot, ha lehetne kérni: viselkedjen úgy, ahogy az dukál: szólítsa őket "Uraim"-nak, és biccentsen hozzá kimérten, de nyíltan, határozottan, de elegánsan: úriember módjára.

Akkor volt ám csak jó világ. És legyen még annál is jobb. Így lett kitalálva az ember. Visszafelé is akar. Érdekes, hogy Lengyel Péter mitológiájának legfőbb istensége a Tény. És, kétség sem férhet hozzá, a szót a múlt századi természettudományok és pozitivista társadalomtudományok értelmében gondolja el. Hát igen, akkor még a tény is örök volt. Nem volt annyi konkurens fikció a történettudomány kies területén, mint ma, a romlás korában. És mennyivel jobb volt minden. Budapest. Az egész Kárpát-medence. Tényleg, hogy mit csináltak a románok Kolozsvárból. Vagy a komenisták Pestből, a világ egykor legjobb városából, amire még a világ egykori mértani közepe, Bécs is irigykedni kezdett. 1896-ban.

A Macska éve volt, a kínai asztrológia szerint. Amelyben szintén 12 állati jegy van, de évenként váltják egymást. 12, vagyis 2x6. Balassa Péter Macskakő-elemzésében[253] felhívta a figyelmet a 6-os szám jelentőségére. Kiindulópontja az a, később a szerző egy interjújában is hangsúlyosan emlegetett "tény", hogy a regény mottója egy hatszólamú zenemű első négy üteme, jelesül "a Ricercar a 6 jelölésű rész Johann Sebastian Bach Musikalisches Opfer (Zenei áldozat) című variációsorozatából"[254], melynek "előadási ideje [...] hat perc körül szokott mozogni"[255]. De egyéb 6-osokra is felhívja a figyelmet. Dajka vizsgálóbírónak, a régivágású, "a technicizmus előtti klasszikus, régi módszerekre" építő nyomozónak egyik legfontosabb fegyvere a "hatodik érzéke". "A veszélyesen megsebesített Király gyógyulási ideje hat hét. A hatvanezer forintot kitevő rablott összeget hatfelé" osztják, "[h]iszen a betörőbanda végül is hattagú". S "a regény ezzel a mondattal kezdődik: »Hatvan másodpercük van, amíg ideér az éjjeliőr.«"[256] Balassa szerint a regény főszereplőinek száma is 6[257], szerintem ezt problematikus ilyen határozottan kijelenteni. Valóban úgy tűnik, hogy regény legfontosabb téridejének, a múltszázad-végi pestinek a történetében a Balassa által is említett öt figura markánsabban kirajzolódik - a Negyedik, a Király, a Doktor, a Buborék és (legyen itt is névelő) a Bóra -, de itt rögtön beleütközünk a mű vélekedésem szerint egyik leggyengébben megoldott problémájába, az elbeszélő én problémájába. Balassa ezt az ént kettőnek veszi, korántsem ok nélkül, hiszen a történetszövés minden mozzanatában szín realista elveket követő elbeszélő egyszer az 1896-os történet szereplője, egyszer az 1986-os valóságra kislányát nevelő író. De van valami kényszeredett abban, hogy az öt ponyvaregény-szereplő mellé besoroljuk a művészregény-szereplő Írót, csak azért, hogy itt is kijöjjön a 6-os, ráadásul erősen argumentálható, hogy e kettő sajnos egy és ugyanaz. Ez "tényszerűen" ugyebár nem lehetséges, hát akkor hogyan. Én művészi fogásra gyanakszom. Ilyenből egyébként több is van a regényben, de ez magasan a legművészibb. Az azonosságuk feltevését erősíti, hogy a dikció, a retorika, a világnézet, az ideológiák ugyanazok.[258] Formálisan sem mindig elkülönített szövegekben szólalnak meg - a zárójelbe tett és "Most:" kezdetű fejezetek, illetve a ponyva-történet fejezetei -, hanem ez utóbbiban mindig megszólal az előbbi énje. Mint például rögtön az első bekezdésben. A "(neked Zadar, Jugoszlávia)" kitétel, amely a kislányát oktató Író szövege, a Matróztrikós szólamában szerepel. A figyelmes olvasó a sokszázadik oldalon rájön, hogy ezek talán csak beékelések lennének, minthogy az Író-én beleszólalásai a Matróztrikós-(Negyedik-, Tűznyelő-, Bárzongorista- stb.-)én szólamába általában zárójelbe vannak téve, legalábbis a szerzői szándék valószínűleg az, hogy ekként elkülönítse őket. Más kérdés, hogy ez nem konzekvens jelzés, hiszen számos olyan zárójeles szöveg van a ponyva-én szövegében, amely biztosan nem a művész-én beékelése, továbbá számos olyan, amelyekről nem dönthető el, melyiküké. Már csak azért sem, mert nincs markáns jellemzés a dikció révén: pusztán ez alapján semmi különbség a két karakter között. A különbséget csak a történeti időre tett egyértelmű referenciák esetében lehet felismerni. A szerző olyannyira nem disztingvál, hogy például a követéses jelenet (amikor is Jankó és Buborék[259] mennek az utcákon, kettejüket követi Bóra, hármójukat pedig a Bárzongorista-én) nyomasztóan túlsúlyos főszereplője a régi Pest, vagyis az Író-én fixa ideája. Egy szerelmes úri bűnözőnek, amint (szerelmébe karoló) szerelmét követi, és a "hatodik érzékével" már érzi, hogy itt gyilkosság van készülőben, bizonyára ez a legvalószínűbb lélekállapota és a legfontosabb dolga, hogy leltárt készítsen az út során bejárt összes utcanévről, azok régi neveiről (neked: a komonista neveiről), minden házról, udvarról, telekfoghíjról, gyárépületről, homlokzatról, mit bontottak le azóta, mi szűnt meg stb. Nem, ez nem kettő, itt ugyanaz a szerzői dikció borít el mindent, a későkádári kor jellegzetes nyavalygásaival és a boldog nagymagyar békeidőkre visszarévedő önámító nosztalgiával. Még erősebb érv azonban, hogy van, ahol formálisan is összefolyik a két (?) szólam, rögtön a 18. oldalon van rá egy példa, ahol egyértelműen az 1896-os Negyedik beszél, s ugyanitt, zárójel nélkül, szerepel a következő mondat: "Ekkor készült el jelentős részben a világ, amelybe majd - egy másik időpontban - megérkezel." (S ez a "te" egyértelműen az 1986-os Író kislánya.) Egységük még egyértelműbb bizonysága, hogy a Hogy volt fejezetben kétségtelenül a (volt) Bárzongoristának meséli el a történetet Marton és Dajka, ő a szöveg énje, ugyanakkor itt is megjelenik a kislányához beszélő illetőleg irodalmi problémákon rágódó Író.[260] Mi következik ebből. Majd még visszatérünk rá.[261]

Aztán van még 6-os, amit Balassa nem említ. Például - és ez alighanem szintén kulcsfontosságú -, hogy a macskakő, a címadó jelölő, nagyjából kocka alakú, amelynek ugye hat oldala van. Ezt Lengyel is siet leszögezni, és biztosítani bennünket afelől, hogy itten szimbolikus jelentőségre is gyanakodnunk kell. De persze ki kell találni. A már említett nyilatkozat, amelyből a második kiadás fülszövege is idéz, így hangzik: "És egy kulcs a megértéshez: »A regény mottója egy Bach-mű, a Hatszólamú ricercare dallamrészlete, abban a titok.«" Jesszusmáriám, hát van titok. Valamit ki kell találnom. Van valami megfejtés. Nyilván 1 db van belőle. Viszont Szerző elfelejtette közölni a címet, ahova be kell küldeni, és nyilván ajándékokat se sorsolnak ki a helyes megfejtők között, úgyhogy ezt most kihagyjuk.[262] De azért, a magunk szórakoztatására, fogadjuk el a szerző felhívását a keresésre. Ricercar. A Musikalisches Opfer témájának szerzője, Nagy Frigyes 1740-ben, a Macska évében került hatalomra, s ettől fogva a művészeteknek és a tudományoknak jó volt. Udvari matematikusának, Eulernak írta egy műkedvelő azt a levelet, amelyben kifejti ama meglátását, amely később Goldbach-sejtésként vált nevezetessé, nevezetesen, hogy minden 6-nál nem kisebb természetes szám előállítható három prímszám összegeként. Bach e műve legalább annyit köszönhet a matematikának, mint Nagy Frigyesnek. A Musikalisches Opfer mind a 10 darabjában egy-egy logikai rejtvény van, amelyet Bach tanítványa, Johann Philipp Kirnberger mind megfejtett. A Hatszólamú ricercarral kezdődik és végződik egyébként a híres "Endloses Geflochtenes Band"[263], vagyis a Gödel, Escher, Bach, Douglas R. Hofstadter mesterségesintelligencia-kutató és egyéb kitűnő könyve (1979), sőt, a Zenei áldozat szerkezetére komponálja a magát az egész nagyszabású művet. Ez (talán) elsősorban önreflexivitással foglalkozik, mely a paradoxonok illetve a Gödel-tétel alapproblémája, vagy másként a rekurzivitással, amely a véges rendszernek végtelen számú effektusát lehetővé tevő Turing-gép (és a mesterséges intelligencia) alapelve és Chomsky szerint a véges taxonómiával és grammatikai szabállyal operáló nyelv végtelenségének (ami azt is jelentheti, hogy magának az emberi intelligenciának) az alapelve. A Zenei áldozat darabjainak az egyik legfontosabb eljárása is ez, melynek jelképe lehet a Möbius-szalag is, a Gödel-tétel is, vagy Martin C. Escher Vízesés című képe. Hofstadter hatszólamú fináléjában (a dialógusban hatan vesznek részt, a Szerző, a Rák (alias Nagy Frigyes, a "királyi téma" szerzője, a név a Bach-mű Rákkánonja miatt), Turing (1912-1954, a számítógépek lehetőségének első elméleti kutatója), Babbage (1792-1871, az első számítógép gyakorlati megvalósítója), valamint Achilles és a Teknősbéka (Eleai Zénón híres filozófiai meséjéből) (a schlechttemperiertes Klavier pedig egy kompjúter)) alaposan kitárgyalják e hatszólamú RICERCARt, s mintegy végmottóként a nevezetes zenedarab eredeti partitúrájának utolsó 7 üteme, illetve van egy nyolcadik is, amelybe Bach furcsa jelet rajzolt, s az utolsó szó után - RICERCAR - Hofstadter is ezzel zárja művét. Quaerendo invenietis.[264] A probléma hofstadteri megközelítésének nyomait nem tudtam felfedezni a Macskakőben, s az is nagyon valószínű, hogy e számos hasonlóság ellenére Lengyel eredeti - vagyis láthatólag nem ismeri az említett művet.

Mármost 6 szólam biztosan nincs a Macskakőben. Ismétlem, szerintem körülbelül 1 van, de (nem következetesen) formálisan 3: a Negyedik, az Író és az Archaizáló (bár ez utóbbi igen csekély szerephez jut, s az is meglehetősen funkciótlan[265]). A szólam persze nincs feltétlenül az elbeszélő énekhez kötve, defintív jegye azonban, hogy markánsan elkülöníthető legyen egy másiktól, mégha a téma maga azonos is, sőt, mint Bahtyin mondja Dosztojevszkij regényeiről, ezekben éppen ez az érdekes, "a téma végigfuttatása számos különböző szólam mentén, a téma elvileg megszüntethetetlen sokszólamúsága"[266]. "A szűkebb értelemben vett eszmék - így Bahtyin -, vagyis a hősnek mint ideológusnak a nézetei ugyanezen elv alapján kerülnek be a párbeszédbe." Különösen fontos, hogy a dosztojevszkiji szólamokat meghatározó ének maguk és nézeteik (esetleges látszólagos harmóniájuk ellenére) "ideológiai magja belsőleg dialogikusan megosztott".[267] "Dosztojevszkij számára nem a monologikus következtetésként adódó, mégoly dialektikus eszme, hanem a szólamok kölcsönhatásának az eseménye a végső adottság."[268] Elhagyja az európai regény monologikus, mindent a szerző optikáján keresztül, vagy a gogoli regény mindent a főhős optikáján keresztül láttató formáit: "A szerző a hős mindent elnyelő tudatával csupán egyetlen objektív világot állíthat szembe - más, vele egyenrangú tudatok világát."[269] Lengyel művében ez a típusú polifónia nem létezik. (Ez nem feltétlenül értékítélet. Bahtyin állandó ellenpéldája Tolsztoj.) Mint utaltam rá, egyetlen szólam monotóniája uralja mind a Bárzongorista, mind az Író szövegét. A hősök sem képviselnek külön szólamokat. Éppen ellenkezőleg, Lengyel éppen arra fektet igen nagy hangsúlyt, hogy Dajka doktor valamint az úri félvilág - a nagy formátumú mackósok és a titokzatos kurvák - ugyan egymással szemben álló felek, de egyugyanazon (letűnt és jó) világnak inherens pólusait alkotják. Igen hasonlóan gondolkodnak, cselekszenek, alapvető értékeik közösek. Mindkét fél ad a becsületre, egymás ellen a fair play szabályai szerint harcolnak, humánusak, a háborúk utáni hiperindividualista, külsővé-idegenné vált, kemény világhoz képest a boldog aranykor közös édenének lakói.

Hol érhetnénk hát tetten azt a hatszólamúságot, amire a regény mottója utal, s amire szerző külön felhívja a figyelmünket?

Ha jól értem, további értelmezési kísérletre bukkanunk a regény második kiadásának fülszövegében, pontosabban egy feltevésre[270], amely egy másik 6-os meglétére utalhat: "[1] A múlt század végén egy mesteri kasszabetörő banda különleges ékszert rabol. [2] A Csacska Macska éjszakai mulatóban szerelemféltésből gyilkosságot követ el egy lány és megháborodik. [3] Ma, egy angyalföldi beton kockaházban, regényt ír a regényíró, és mestersége gondjairól: nyelvről, hazáról, filozófiáról, a világ megismerhetőségéről töpreng. [4] A sárkánygyíkok náthában kipusztulnak, és az előember elvakogja első, tétova szavait. [5] A török Buda alá ér, a rabmenet a marton kapaszkodik fölfelé. [6] Gazdát cserél egy régi villanyírógép: Hermész, a Nagykövet." Így a fülszöveg. (A számokat én iktattam be.) Akár ez volt szerzője előfeltevése, akár nem, a szöveg számomra azt sugallta, hogy e hat történetből áll össze a könyv, kitűnő ötlet, magam is kipróbáltam, más variációban persze, minthogy az rögtön kiderült, hogy a fenti felosztás nem stimmel, hisz mitől lenne különböző történet a téglás és a kasszafúrós, vagy az íróé és az írógépé - amikor szín, idő, és szereplők ugyanazok. Vagy mitől lenne ugyanaz a sárkánygyíkoké és az előembereké - amikor a saurusok kipusztulása és az első emberi szó elhangzása között szín, idő és szereplők tekintetében kissé igen jelentősek az eltérések -, regénybeli helyeik pedig semmihez nem adnak támpontot. Egyértelműen elkülöníthető az 1890-es évekbeli történet, a jelenkori és az archaizáló nyelvű, török időkbeli, amelyről azonban meg kell állapítani, hogy nagyon jelentéktelen, soványka és - de ezt már mondtam. A fennmaradó három tetszés szerint előállítható a világegyetem-történetből, és éppen ez a kitűnő ötlet hibája. Mit vegyünk egybe és külön a Nagy Bummot, a Föld kialakulását, az első sokszorozódásra képes nukleotidlánc megjelenését, a saurusok tündöklését és bukását, "Nagyapó" első beszédszerű megnyilatkozásait, a Kárpát-medencébe beözönlő nomád hordákat, a ricsések tombolását és még ezernyi más eseményt felvonultató tudományos ismeretterjesztésből - amelyek egyébként konzekvensen a "Most:"-os fejezetekben vannak.

Nézzük akkor, mit mond a szerző a macskakőről és az ő hat lapjáról és egyébről. "(A macskának kilenc élete van, a mi köveinknek hét: ha megkopnak, fordítani lehet rajtuk, ötször. Ha a kocka hatodik lapja is elkopott majd, akkor saját bazalt testükkel fogják fel a nekünk szánt halált.)" Hűha. Lehetséges, hogy a regény kulcsszáma, a 6-os valójában utalás a titkos főszereplőre, a 7-esre. De lehet, hogy csupán annyit "jelent", hogy azzal kezdődik a "másik történet" (a regény utolsó szavai). De az lehetne a 6-os is - mivel csupán 5 nagy fejezet van a könyvben. Vagy a "Mutató" lenne a 6-odik? Node nézzük azt, ami egyértelmű az idézetből: a kocka hetedik élete tehát a barikád[271]. Barikád, forradalom. Mármost, vegyük észre, hogy 1956-ban (Magyarország), 1968-ban (Csehszlovákia), 1980-ban (Lengyelország), vagyis periodikusan, pontosan 12 évenként következtek el a forradalmi események Kelet-Európában, s ez mindegyik a Macska éve volt. Amiként 1848 is. Továbbá maga az időszámítás kezdete, a Megváltó születése is a Macska évére esik. A magyar irodalom is sokat köszönhet neki: a Nyugat indulása (1908), a Szózat születése (1836), azt pedig mindig is tudtuk, hogy Kölcsey egy kicsit elsiette a Himnuszt (1824 helyett 1823). A magyarság nagyságáért, dicsőségéért, sorsáért a Macskakőben oly igen aggódó szerző tehát igen gazdag szignifikációs anyagot mozgató jelölőt választott a Világkiállítás, azaz a Macska évével. A magyar prosperitás e szép szimbólumának orcáján néhány szeplő is van - 1920: Trianon, 1932: Gömbös, 1944: Szálasi + a szovjet megszállás kezdete -, de ezek csak fokozzák a szóban forgó orca érdekességét és delikát szépségét.

Mint tudjuk, a macska mindig a talpára esik. És a magyar is egy talpraesett nemzet. Csak ne fájna a foga annyi mindenkinek erre a szép ződ gyepre a Kárpátok koszorújában, tatárnak, töröknek, osztráknak, szovjetnek. Így lett szenvedő corpus a magyar, s a nevezett hegység töviskorona a fejében.

Freudi közelítésben a macska - fekete, szőrös, húsevő, vérengző - egyértelműen vaginális szimbólum. Az elbeszélő(k) világképében - a regényben ezt többször kifejti(k) - minden a nők miatt van. A trójai háborútól kezdve egészen a zseniális kasszafúró férfiúk bukásáig. Sőt még az is lehet, hogy a fizikai kozmogóniák hírhedt változatát, az "antropikus elv"-et is át kéne keresztelni "günaikus elv"-re. Az Álomfejtésből azt is tudjuk, hogy minden, valaminek a befogadására alkalmas dolog, minden, amibe bele lehet rakni valamit, szintén vaginális szimbólum, következésképpen a kassza is.[272] Amit ugyebár meg kell fúrni, le kell győzni az ellenállását, és ez nagyszerű dolog, de csak akkor, ha az általunk elgondolt fair play szabályai szerint és elegánsan járunk el.[273]

Mármost a "macskakő" centrális jelölőnek a másik tagja a "kő", és mint tudjuk, a Kő is igen fontos eleme a regénynek, mely tovább gazdagítja a jelölőlánc-rendszert. A Kő valami nagyon nemes dolog. Úgy hívják, hogy Kék Vér. Gyémánt. A Földön található legkeményebb anyag. Ha mármost ezt a legkeményebb dolgot, szigorúan mint jelölőt, belehelyezzük ama másik szimbólumba, akkor megkapjuk a Tökély tökéletes jelképét. Andro-günosz. A kopuláció kimerevített pillanata. Állj meg, pillanat, egy pillanatra. A vágy lehetetlen struktúrája (Lacan). "Mért kívánja a fütykös a puncit, a punci a fütyköst?" (Janus Pannonius[274]) A fallosz mint az élet/lét/lehetőség jelölője - erigálása mint gondolatjel, mint a kopula helye - állítmány - Aufhebung: vagina dentata (macska): megszüntetve megőriz - de ne menjünk ebbe bele. A gyémánt továbbá speciális szénvegyület, mely anyag tudvalevőleg az Élet alapanyaga.

Egy másik világirodalmi párhuzam is kínálkozik. William Golding bizonyos témái és megoldásai kísértenek. A mindentudó "Most:"-os elbeszélőnek nagyon a szíve csücske a neandervölgyi kontra homo sapiens háború (vagy béke), illetve a tudósok ekörüli háborúja. Golding "háborúpárti", humanista regénye, Az utódok (The Inheritors) neandervölgyi szemszögből mutatja meg az okos és hideg, az intelligens és kegyetlen homo sapienst, Lengyel keveredéspárti, homo sapiens szemszögből mutatja meg, hogyan erőszakolja meg a neandervölgyit.[275] Hasonló az első és az utolsó lap fontossága, amit Kermode hangsúlyoz Golding művei kapcsán.[276] A Ripacs Martin (Pincher Martin) című regényben az én-elbeszélő hajótörést szenved a tengeren, első dolga hogy nehéz csizmáját lerúgja magáról, s ez az első oldal tanúsága szerint meg is történik. Majd hosszas kínlódások árán elvetődik egy apró szigetre, a Rockallra, és, nem egészen robinsoni nagyszerűségek közepette, de sikerül megmenekülnie és elvegetálnia, iszonyatos körülmények és emlékek között. Erről szól az egész regény, az utolsó lapon azonban hirtelen nézőpontváltás történik, egy hajó fedélzetén vagyunk, a matrózok kiemelik egy hajótörött hulláját, és a hajóskapitány megjegyzi, hogy szegény szerencsétlen, még arra sem volt képes, hogy a csizmáját lerúgja. Mi történt a hajótörött(ekk)el? Ezt az implicit kérdést teszi fel a Macskakő vége is (Dajka explicit - és csupán költői - kérdésén túl).

A regény egyik legérdekesebb pontja lehetett volna ez, ugyanis az Egy, az Omnipotens itt majdnem szóhoz engedi Dajka (és Marton) szólamát,[277] ti. amennyiben majdnem hallgat a "másik történet"-ről. És azért csak majdnem, mert e másik történet legfontosabb vonatkozását elárulja. És erről sajnos tudni lehet, hogy az igazság. Egyszerűen nem bírja ki, hogy ne fecsegje ki. Az elbeszélőben, mint végig a regény során, e legutolsó, dramaturgiailag majdnem a legizgalmasabbá váló ponton is, fékezhetetlenül tombol a pedagógus. Ez a túlságosan is sokat sejtető vég: "...hogy két héttel a Wotan vitorlásgőzös elsüllyedte után mi van velünk. ¶ De az már egy másik történet."[278] És ugye azt már biztosan megtudtuk, hogy a (volt) Bárzongorista megmenekült[279], így hát ez a fogás - Dajka-Marton szólamának a felerősödése és az Elbeszélőének a halkulása - egy az említett követési jelenetnél alkalmazotthoz hasonló funkciótlan titkolózássá degradálódik. Élesebben fogalmazva: az Elbeszélő hamissá teszi a Marci-Marton szólamot, amennyiben tudjuk, hogy az Elbeszélő pusztulását illető tudásuk tévedés. Elmondja nekünk az, aki kezdve a Nagy Bummtól egészen Dajka doktornak a Tremmelné intézeténél végrehajtott razziája során előforduló legutolsó arcrángásáig és legbelső érzéseiig mindent tud. Aki tudja azt is, hogy a tény végső, objektív adottság, és tudja, hogy mi az egyetlen helyes értelmezésük. Legalábbis "a tudomány mai állása szerint"[280]. Azt hiszem, a tényeknek és a tudásnak lengyeli elgondolása kizárja a többszólamúságot.

Néhány elemzővel szemben azt állítanám, hogy az utolsó fejezet - Hogy volt - nem igazán a klasszikus krimi mintáján alapuló most-minden-eddigi-rejtély-kiderül típusú fejezet, hiszen gyakorlatilag alig van benne új információ; inkább egyfajta recitálása a történetnek. Ezt maga a fejezetcím is jelzi, ami sokkal inkább az ismétlésre vonatkozik, mint arra, hogy most megtudjuk, mi hogy volt. Ez a recitálás, úgy tűnik, jólesik a szerzőnek, mert a(z igen terjedelmes) tartalomjegyzék gyanánt is felfogható "Mutató" szintúgy ezt teszi. Hanák Péter helyesen állapítja meg, hogy a krimi történetszövési technikáinak két alapmódozatát illetően - az olvasót kezdettől beavató és a rejtélyeket csak a végén elmondó - Lengyel Péter műve köztes helyet foglal el[281], de szükséges hozzátenni, hogy az előbbihez áll közelebb. A titokzatos események magyarázatait némi késleltetésekkel, de folyamatosan adagolja a szerző, néha pedig az esemény egyáltalán nem titokzatos, csak a Bárzongorista-elbeszélő titokzatoskodik, mint a már említett követéses jelentben, ahol valami rejtélyes ok folytán nem mondja meg, hogy ki az az úr, aki Buborék oldalán grasszál az ilyen-olyan (neked: amolyan) utcában, pedig máskor minden, akár csupán pillanatokra felbukkanó epizódszereplő nevét akkurátusan megosztja velünk. Igen kényszeredett megoldás. A mű történetszövési technikájának ez az ismétléses jelleg alapvető karakterisztikuma. Sok esemény, információ, fordulat számos alkalommal említtetik, kicsit az az ember érzése, hogy meglehetősen feldolgozatlan, összeszedetlen és tisztázatlan az anyag, de végül is elég jól oldja meg ezt a problémát: a folyamatos előrekalandozásokkal és recitálásokkal stílusossá formálja e történetszövési technikát.

Az elbeszélő istenszerű pozíciója - mindentudásán túlmenőleg - leginkább a gyakori külső/felső és távoli nézőpont-választásból következik. Lengyel mintha egy műholdon írta volna a regényt. S onnan szemlélné teremtett világát. Elég jó műszerparkja van, egészen rá tud közelíteni a dolgokra. De nem nagyon szeret. Jobban szereti a panoramatikus pásztázást, kamerája mindig nagytotálokra van beállítva. Az egész univerzum szüntelen mozgásban van, zakatol és zsibong, akár a tyrannosaurusok lépte döng, akár a Nemtudommilyen téri halpiacon vagyunk 1896-ban, hogy aztán ismét elemelkedjünk a kozmikus távlatokba, járművet váltsunk (űrhajó, időgéppel kombinálva) és grasszáljunk egy kicsit a Magellán-felhő vagy az Andromeda-köd tájékán, vagy belekukkantsunk a 6 köbcentis világegyetembe, úgy a 0,0006-odik másodperc magasságában. Az elbeszélő nagyon ritkán mutat valakit (valamit) közelről. Sohasem lelkizik. Nincsenek karakterek, Lengyelt egyáltalán nem érdekli semmiféle pszichológia. (Ez dicséretes.) Tárgyak érdeklik, atomok, utcanevek, anekdoták, jól beszéli a nyolcvanas évek értelmiségi mítoszait, egy kicsit túlságosan is, aztán az állandó aktualizálgatások, egy érzékeny újságíró modorában: a hotdog-árusok átvágják az embert az üvegbetéttel, már megint robbantottak a terroristák a tévéhíradóban. "Hamarosan a spanyolviaszkot is meg fogják. [Ti. engedni. Ők.] [Ti. a komonisták.] Igaz, hogy óvatosan, csaknem titkon, minthogyha valahol a piros égben egy fensőbbség rettenetes haragra lobbanhatna, ha a mi városunk utcáin lehet taxit találni, vagy mondjuk pisilni és meleg fasírtot vásárolni." Az külön művészet, ahogy a Bóra történetét elmesélő részből az égvilágon semmit nem tudunk meg Bóráról. Tökéletesen arctalan, a történések marionettje. A történet elmesélése pedig mintha önmaga paródiája lenne. "Kicsiny palotát vásárolt s rendeztetett be számára Nicolas herceg a Néva-parton, úri volt az élet, röpült a szán a porló havon, csilingelt a három csengő, elmaradt a nyírfaerdő, párállott a fagyban a lovak lehellete, bugyborékolt a francia pezsgő, dalolt az orosz, és húzta a magyar cigány." (122. o.) 129-131. o.: itt van igazán honn, ez az ő világa: bemutatni a világkiállítás nyüzsgését, vásárosokat, mutatványosokat, indiai fakírokat, léghajókat - és mindenféle látványokat, nehogy már még egyszer elősoroljuk. 426. o.: "Már a hajnal hűvösében nyüzsög, zsong az utca. Kocsik, társzekerek, targoncák, bámész inasgyerekek." Ez a többes számú taxatív nagytotál (a továbbiakban: tösztan) a legjellemzőbb - mintha Az emberiség egy percét olvasnánk. Ha mondjuk a Bárzongorista az esti utcákon flangál, akkor biztosak lehetünk benne, hogy - a kötelező topográfiai és helytörténeti kurzus után, vagy közben - jönni fog a tösztan: Budapest- (esetleg ország- vagy világ-)szerte bajusz- és harisnyakötők miriádjai levétetnek, dunyhák meglapogattatnak, kakukkos órák (márkanevek felsorolása) felhúzatnak, dandyk, ficsúrok, jampecek, kurvák, betörők, félvilágiak pedig ellenkezőleg, éppen indulóban vannak valahova, ([fémötvözetek felsorolása]-)kulcsok zörögnek, (tölgyfa-, cseresznyefa- stb.-)ajtók csapódnak, léptek koppannak a (na, hol?, bizony:) a macskaköveken, kuplék szűrődnek ki az éjszakai lokálokból stb. "Báli cipőből csordul le frakkos férfiak állán, kravátlija csokorintásán a francia pezsgő. Pereg a kártya, brumman az édes lányok torokhangú nevetése. Vállalatok indulnak, virágzanak. Csődtömeggondnokok kineveztetnek, bánatpénzek behajtatnak. Dúl a börzejáték... Delente pisztolyok dördülnek, kopott kézelős kishivatalnokok és vagyonos alkuszok, tőzsérek szürkeállománya loccsan a vászon és selyem vánkoshuzatra"[282] Kozmotösztan: "egy sárga törpecsillag körül, ahol megmaradhat a szénalapú, oxigént égető élet: papucsállatka csillangóval, zsurlók, Zsarnok Sárkánykirály, Adu kutya az Orsó utca 7A-ból."[283] Nacionáltösztan: "Ezt a kánaánt [ti. a Kárpát-medencét] szemelik ki maguknak [ti. az ún. magyarok], keverik tovább itthoni kazalok alján meghemperedve lakossággá - tatár, besenyő, kun, szláv, germán, zsidó, örmény, cigány, nyomokban török, görög, román, és francia hugenotta..."[284] A kazalok alján. Ahogy azt Madarász Emil elképzeli. Mellesleg a "kazal", hogy urbánusan fejezzem ki magam, elég régi jövevényszó ahhoz, hogy a kétnyíltszótagos tendencia érvényesüljön benne - az egyszerű nép ezt úgy mondja: "kazlak".

"De marad mesterségbeli gond elég így is."[285] Marad, bizony. Legalább annyi, amennyi önhitt és ideologikus mesterségezés. "Kemény szerszám a szó, éles, mint a beretva, súlyos, mint a guillotine - kétszer gondolja meg, aki kezd vele."[286] Kétszer, bizony. Esetleg háromszor is, mielőtt ilyen mondatokat leír. És csak miután bizonyos benne, hogy nem fordulnak elő ilyenek: "Aki megfigyel, az láthatná hogy..."[287] (Muszáj, sajnos, az első igénél is a feltételes mód.) "Érzi az elkeseredést Bóráért"[288] (Valakiért "izgulni", "aggódni" lehet. Elkeseredni valaki miatt. Nyelvi kompetenciám "mai állása szerint".) "Kifakadnék belőle a hangos nevetés..."[289] (Ezt az alakot, mondják preskriptívék - ők tudják: ők erőltetik -, csak ikes igékkel szabad használni, és, nemde, a "kifakad" nem az. Mi lennék, ha a jó magyar ember és kiművelt fő és felelős írástudó és efféle megpróbálnék egy kicsit keresetlenebbül beszélni. Teszem azt, az "olyik"-ot egy kicsit kevesebbszer használnék.)

Egyéb trehányságok. Tudományoskodás: "az utána következő ezredmásodpercben és a következő armströngön a semmi jön"[290]. Nagyon meglepődnék, ha ez a bizonyos "armströng" nem "angström" akarna lenni (a távolság egy mértékegysége, a milliméter tízmilliomod része). Ugyanezen az oldalon található a "tíz mínusz harmincadikon" értelmetlen kifejezése, amely valószínűleg 10[-30] (olvasd: tíz a mínusz harmincadikon) akar lenni. "Ez a kényszer erőszakolja ki végre majd, kínkeservesen, felemásan, nagy nemakarások közepette és csak az atom-paradokszonnal, kötelező türelmünket a másféle fajta embernek még a férfija iránt is."[291] Tessék? Egy pillanat. (A tanerő lassan hat a gyerekanyagra.) Oké, megvan. Szóval ilyen egyszerű a férfilélek. Mert, gondolom, a nőkre nem vonatkozik a "még a férfija iránt is" kitétel, ugyanis, ha jól olvasom, a heteroszexualitás és vele a nő kizárólagos tulajdonlásának ösztöne valami veleszületett dolog, csak ezért lehet olyan nehéz a férfiaknak. És veleszületett, úgy tűnik, a rasszizmus is: csak egy "kényszer erőszakolja ki végre majd, kínkeservesen, felemásan, nagy nemakarások közepette" türelmünket a másféle fajta ember iránt, majd, egyszer. De hogy jön ide az "atom-paradokszon"? És micsoda az? - már elnézést, hogy a műveletlenségemmel tüntetek.

Konzerv. Az Író nem vesz kék vászonnadrágot (értsd: farmert), nem jár autón és nem nevezi a feketét rózsaszínnek.[292] Derék dolog. A nosztalgikus konzerv. és a magyar nyelvőr ideológiáinak összecsapásában az utóbbi húzza a rövidebbet. Ez abból látszik, hogy a századfordulón használatos idegen szavak - a "baronesz"-től a "remontoár"-on, a "pertraktál"-on, az "étui"-n át a "café chantant"-ig - minden mennyiségben jöhetnek, ezek hab a régi jó világ, az akkori élet édességein, az "objektum orientált szoftvertervezés" viszont rémületes "szóveszedelem"[293], nemkülönben a "metró": az Író "közérdekű javaslata", hogy "verjék le a világító óriás M betűket a lejáratok fölül, és írják oda, hogy F. Errefelé ezt a nyelvet beszéljük."[294] (A magyar nyelv szóállományának túlnyomó része ún. jövevényszó. És valamennyi jövevényszó valamikor idegen szó volt. És ezt a nyelvet beszéljük.)

A múltba projiciált utópia és a jelengyűlölet az egyik legfontosabb alaptéma, amelyet az a bizonyos 1 (Egy) szólam kántál folyamatosan. Dajka doktor "alkalmas ember, a maga helyén. E korban még nem elképzelhetetlen."[295] Bezzeg ma. "A Macska korának perverz közmegegyezése szerint az alkohol - az alkohol, a puhaság - az puhaság, a semmittevés - az semmittevés."[296] De azért a jó erői nem pusztultak ki teljesen. Például a gonosz Gere Lali egyszer csúfolta a tiszta Kis Kovácsot a tájszólása miatt. Erre az "[m]egmarkolta Gere Lalit a fehér vászonöltönykéjénél fogva és a földhöz vágta, csak úgy nyekkent... A hatodik osztály röhögött. Geréből felbugyogott a meglepett elkeseredés, ugyanaz, amely a későbbi években a gyerekfelgyújtó és áruházrobbantó fényes hitű gyilkosokból, ha mi emberek visszalövünk: fuldokolva sírt a földön."[297] Egyszerű világ ez. Vannak a gyilkos, gyerekfelgyújtó, áruházrobbantó, fekete gerelalik, és vagyunk mi, Emberek, jók, rózsaszínűek, humánusak. Mégha éppen gyűlölettől és bosszútól habos is a szánk. Ez nemes indulat.

A Macskakő erősen (a)po(ka)li(p)tikus. Ez elsősorban az Író - számomra nem túl érdekesen - glosszázó szövegeiben jelenik meg. Állandó publicisztikus őgés-mógás, implicit komonistázás, az ország és a világ általános lepusztulása feletti elégikus zsurnalizmus. Ez helyenként globális "új-undok világ"[298]-ellenességgé terebélyesedik, és néha apokaliptikus felhangokat, mondhatni falsokat kap.[299] Mint arra minden elemző rámutatott, Lengyel világképe egyszerű: régen jó világ volt, ma rossz van. Akkor még a kasszafúrókat is az úri becsület vezérelte, ma már minden velejéig romlott, kivéve az Írót, de idővel ő is leveszi a kezét a világról, beletörődik a rombolók győzelmébe.[300] Úgy látszik, a középnemzedéktől fölfelé, kevés kivételtől eltekintve, ezt az apokalipszisezést nem ússzuk meg. Balassának sajnos igaza van: "Ez a »most« nem kertel, nem álcáz, nem szépít: a széthullás, a süllyedés és korhadás, a kozmikusan is, világtörténelmileg is bemutatott egyetemes romlás felől eleveníti meg, rekonstruálja, pontosabban a jelenbe integrálja a történteket."[301] Kivéve azt az apróságot, hogy mindez a történteknek nem rekonstrukciója. Hanem például a Mosttal szembeni destruktív attitűdből fakadó konstrukciója valamiféle boldog Aranykornak.

Sajnálattal regisztráltam, hogy a recepció jobbára reflektálatlanul akceptálta azt a jámbor szerzői szándékot - trükknek mégsem nevezném -, hogy ez bizony messze nem egyszerű ponyva, felebarátaim, a vak is láthatja, hogy ez művészet, és miért?, hát a "Most:"-ok miatt. Van itten önreflexió meg sokrétűség. Nemcsak úgy egyszerűen egy alantas krimit, egy ponyvát írunk, hanem értekezünk "a mesterség gondjairól", ahogy mai napság az uralkodó irodalomesztétikai etikett megköveteli (viszont közben leoktatjuk a "szépészeket"[302]), elővezetjük, amit az Élet és Tudományban meg a Deltában láttunk, megmondjuk a komonistáknak a magunkénkat, nyomulunk egy kicsit a magas irodalmi árfolyamú budapestezéssel, dicshimnuszt zengünk a Nyelvről, az orfeuszi hangszerről (és nyilván azért tehetjük ezt, mert fineszes ördögei lennénk a magunk részéről) és mélységes mélységeiről (melybe, ó, mi már belepillantottunk).[303]

Engem nem kellett volna meggyőzni. A művészi fejezeteken keservesen kínlódva verekedtem keresztül magamat. De végül is nem a művésziséget garantálni szándékozó funkciójuknál fogva rosszak, hanem egyébként. Vagy ideologikusak, vagy unalmasak, vagy ideologikusak és unalmasak.[304] A kozmogónia, a földtörténet, az élet keletkezése stb. elképesztő és hihetetlenül érdekes történet, az Író ezekről szóló története viszont nem.[305] A Csonkamagyar-, Nagymagyar-, Menny-, kisantant és egyéb országokról szintén sok izgalmasat lehetne mesélni, ez a Macskakőben nem történik meg. Ezzel szemben rendkívül informatív, érdekes és szórakoztató a ponyvatörténet. Az elemzők joggal emelik ki e fejezetek enciklopédikus gazdagságát. Mint arra Hanák Péter rámutatott, a millenniumi rész mint ismeretterjesztés - néhány korrektívummal - kitűnő, s üdvözlendő, hogy közelítésmódjában a történelmi mindennapok nyernek prioritást, szemben az ezt rendszerint figyelmen kívül hagyó, jobbára a politika-, diplomácia- és hadtörténetre összpontosító, hatalom-fixált hivatalos történetírással. Más vonatkozásban sincs (szinte) semmi baj vele: ügyesen fordulatos, olvasmányos, így még kliséi sem zavaróak, van húzása a szövegnek, elhúzza még a Szerző csillapíthatatlan ismeretterjesztő hevületének túlzásait, e történetre is bőven jutó nehezékeit.[306]

Meg kellett volna elégedni ennyivel. A kevesebb több lett volna tipikus esete. Valószínűleg egy kis bátorság kellett volna hozzá[307], nagyobb önállóság, a zsurnaliszta-esztéta, a felelősségteljes-értelmiségi-írástudó "felettes én" visszaszorítása, kevesebb görcsös "művészetakarás", a "művésziség" igényének laza ignorálása. A mű túl simán szolgál ki túl efemer igényeket.

Isten tervez, ember végez. Mű tervez, olvasó végez.[308]

Egy az Isten.

"Itt van a bölcsesség. A kinek értelme van, számlálja meg a fenevad számát; mert emberi szám: és annak száma hatszázhatvanhat."[309]


A dzsungel könyve

Válasz Márton László kritikájára[310]

Kedves Laci, köszönöm észrevételeidet. Leleplezném néhányukat. Ádázul. Ennek érdekében először erőnek erejével kiszaggatnám őket kontextusukból, majd pedig, ekképpen védtelenné téve megtaposnám, rugdosnám őket egy kicsit, közben kacagnék sátánian, és végül - szememben gonosz fény villan - diadalittasan abbahagynám.

De félre az efféle komolysággal. Tréfálkozzunk inkább:

"Az írás sok szigorról és vajmi kevés szeretetről tanúskodik"- írod. Valószínűleg nem ugyanúgy értjük a "szigor" szót. Az írás szerintem szigorellenes. Igaz, nem szigorúan. A szeretet nem kizárólag elhatározás kérdése. De ne menjünk bele. Az egy nagyon más műfaj lenne. Maradjunk egy olyan beszédnél, amely valamennyire felkínálja magát a megvitathatóságnak. "Farkas Zsolt eszménye, ha jól veszem észre, nem a megértő, hanem a leleplező kritika", és hát "többnyire csak szeretet nélkül lehet leleplezni". Egyhelyütt utalsz az olvasói szokásokra, maliciózusan emlegetve, hogy ugyebár mik "mozdítják elő egy-egy folyóiratszám olvasottságát". Úgy tűnik, abban, hogy mit "veszel észre", nem különbözöl ettől az átlagtól, hacsaknem abban, hogy Téged a szeretet vezérel. Amely szeretet, a szeretetlen kritikusét kivéve, bizonyára minden írásra egyformán érvényes. Azt nem tudom, hogy mi az eszményem, azt viszont (úgy) tudom, hogy a megértés és a leleplezés nem egymást kizáró alternatívák. Ellenkezőleg. Egyfelől, a leleplezés nagyon is mélyen érteni véli "tárgyát". Olyannyira, hogy az utóbbi által prezentált "látszattal" szemben felfedezni véli annak "igazi" természetét, a lepel mögött az elleplezett "lényeget", a "valót". A gondolkodásnak ezzel a - szerintem többé-kevésbé mindenkiben meglevő - sematikájával szemben, itt nem részletezhető okokból, számos fenntartásom van. Emiatt, továbbá amiatt, hogy a "leleplezés" szónak van egy (számomra) negligálhatatlan, moralizáló, már-már kriminális felhangja - nem szeretem. (Leleplezni valami makacsul elleplezni akart dolgot - bűnt - lehet.) Másfelől, a megértés az emberi gondolkodás létmódja. A gondolkodás legegyszerűbb aktusai is alapvetően reflexívek, és a megértésnek az egzakt analízis számára követhetetlenül bonyolult szerkezetét tartalmazzák, már a legelemibb szinten is. A megértés és a leleplezés valóban egy koordinátatengelyen van, de nem ellentétes, hanem egyugyanazon irányban. Minden kritika megért és leleplez. Viszont az értékelés nem elsősorban a megértés-leleplezés tengelyén mozog. És nem is a "módszertan"-én, akármilyen élvezetesen játssza is ezt el.

Hollywoodban egyre ügyesebbek. Tényleg. Az újabb filmek ma már másképp valószerűtlenek, mint régebben. A jeleneteket mikroszinten sokkalta jobban oldják meg, mint akár csak tíz évvel korábban. Ma már csak nagy ritkán fordul elő, hogy leblokkolok egy jelenetnél, nem is tudom tovább követni a filmet, és hangosan azt kell mondanom: "Á. Ez nem így megy." Így nem hagyja ott az anya a gyerekét, így nem csókolóznak sose a szerelmesek, így nem reagál senki a szerette halálára, satöbbi. Hogy maradhatott így ez a jelenet? Hogy nem zavarta a rendezőt? Hogy lehet ilyen ostobán valószerűtlennek lenni? Satöbbi.

Viselkedésemet számos reflexió, sőt bírálat illetheti. Például, hogy mi ez a megátalkodott fixáció a "valószerűségre"? Miért kell annak a nyomorult jelenetnek úgy történnie, ahogy "a valóságban", pontosabban ahogy én azt elképzelem? (És akkor miért olyan izgalmas a teljesen "valószerűtlen" Sztalker?) Sokat kéne gondolkodnom, hogy valami válaszfélét tudjak mondani erre, és még számos más, jogos kérdésre. Például, hogy: jó, jó, "valószerűség", de miért kell annyira leragadni ennél az apróságnál, hogy már oda se tudsz figyelni tőle, és közben elmulasztasz egy csomó dolgot a filmből? Erre se tudnék hirtelen válaszolni.

És arra sem, hogy miért nem látom a Halálnapló mondataitól, "mit gondol Balassa a regény és a filozófia viszonyáról, a világ átélhetőségének problematikussá válásáról, modernizáció és értékőrzés összeegyeztethetőségéről stb." Apropó, satöbbi. Nekem mintha rémlene egy-két általános probléma, egy-két "erdőrészlet", amiről szó volt. Például hogy mit gondol Balassa a "kivonulásról", a kritikáról, a világi beszédről, az álomról stb., bár kétségkívül arra koncentráltam, hogyan beszél. Ami pedig a felsorolásod stb. előtti elemeit illeti, azok - amennyire munkásságodat ismerem - alapvetően a te saját problémáid. És ez így is van rendjén. Nem állítom, hogy nem lényegesek Balassa számára is, de nem inkább, mint amiket én olvastam bele/ki a szövegeibe/-ből. Mindazonáltal felhívnám a figyelmet a dolgozat címére. A Te "képszerűséged" világában fogalmazva, címe nem az volt, hogy Az erdő, hanem az, hogy A fák kérgéről. Azt lehet mondani, hogy a kritika nevetségesen bagatell problémát tűzött ki maga elé, és lehet a mű súlyos és komoly és mély problémáira választ kereső olvasójaként elolvasásra méltatlannak tartani, de számon kérni tőle azt, amit nem tűzött ki maga elé...

Persze miért ne lehetne. Mindent lehet. Csak próbálgatom az érveket. Nem hiszem, hogy alapvető ellenvélemények esetén "az igazság" diszkurzíve kibontható. Sőt, azt sem, hogy a konszenzus az a legfőbb jó, amelyre minden diszkurzusnak törekednie kell. Sőt, az ellenkezőjét sem, hogy a disszenzus lenne az; vagy azt, hogy a konszenzusra törekvés hiba. Mivel nem hiszem, hogy az igazság demonstrálható, pontosabban, hogy az igazság egy "világosan és tisztán" megragadható entitás lenne, amelynek ellenállhatatlan kisugárzása van mindenkire, és hogy létezhet olyan kitüntetett módszer, amelyet szolgálatába fogadva győzedelmeskedhetnék a "puszta vélekedéseken", az "idolumokon" és a "hamis bálványokon" - a "racionális" érvelésmódokban is csak annyira bízom, hogy tudom, ezek viszonylag elfogadott és hatékony retorikai technikák. Eszembe sem jut vakmerőbb reményeket táplálni, tényleg, ez számomra valami egészen alapvető és mindent átható probléma. Hogy módszer és értékelés, módszer és igazság viszonya alig elviselhetően esetleges; hogy a különböző "helyes" módszerek a véleményalkotás szociológiailag legitimált, ám éppen tudományosan legitimálhatatlan módozatai; hogy a "megfelelő módszer" kiválasztása annak a hadműveletnek a fedőneve, mely a kritikai analízis értékelését retorikailag szalonképessé és ezen belül a lehető leghatásosabbá teszi; hogy a kritikus minél erősebben szeretné elhinni nyelvjátékának tudományosságát, módszerességét, közvetlen referencialitását és minél kevésbé meglátni annak lényegi retoricitását, és végső legitimálhatatlanságát, annál ostobább és annál indokolatlanabbul nagyképű. A nagybecsű és tiszta erkölcsű módszerek valójában mindenféle értékelés kurvái. "Használható következtetések"-ről lehet beszélni, de tudni kell, hogy annak a "módszertanhoz" nincs több köze, mint a "már mindig is" jelenlévő - bár "már mindig is" változó - "ítélethez", értékeléshez. Az nem úgy megy, hogy valaki elolvassa a művet, és ekkor pusztán az objektív tényeket látja, majd nekiáll elemezni, és speciális eszközeivel tüzetesen átvizsgálja az objektumot, szétszedeget, csoportosít, összerakosgat, összegzi a Módszerrel a Tényeket - és mindezek kezébe adják az Ítéletet. Ennyit "az első pillanattól eldöntöttnek látszó elutasítás"-ról. Azt pedig végképp nem hiszem, hogy írásom több vagy nagyobb "módszertani problémát" vetett volna fel, mint - például - Balassa akármelyik írása, vagy a Te olvasói leveled. Ez utóbbiból nézzünk néhányat.

Ebben a pillanatban legalábbis, megoldhatatlannak látom azt a "módszertani problémát", hogy hogyan lehetne meggyőző ellenvetést tenni ama kijelentésedre, mely szerint a Halálnapló mondatai "egyáltalán nem rosszak, hanem, kontextusukból kiszakítva, védtelenek". Ugyanis teljességgel argumentálatlan, bár ez - szerintem - nem feltétlenül hiba. Csak vitatkozni legkényelmesebben érvekkel lehet. Számodra bizonyára jól megragadható és problémátlan az a bizonyos kontextus. Több hosszú példát hoztam arra, hogy miképpen problematikus számomra a szövegek minimális szemantikai kohéziója. "Képszerűségedet" egy másik metafora felé terelve, dolgozatomban az állítottam, hogy ez az "erdő" egy dzsungel. Hiába változtatsz pozíciót, a vegetáció túl sűrű. És pontosan ebből, hogy nem láthatod az erdőt, tudod, mivel van dolgod: egy dzsungellel. Ezt a tézisemet, hosszadalmas bizonygatásával együtt, egyszerűen ignoráltad. Szeretet ide vagy oda, ez számomra elég durva eljárás.

Ama kijelentés igazságértékét megállapítani, mely szerint "végigkekeckedem hosszú dolgozatomat", kiemelés tőlem, nincs mód. Csak a legpuhább "ellenvetéseimet" mondom, azt is lágyan. Figyelemre méltónak találom, hogy ilyen éles tézis és megfogalmazás, mint e szóban forgó kijelentésé, főként a "végig", csak nagyon kevés van az én látszólag nagyon éles kritikámban. Ezt egyáltalán nem védekezésül mondom, hiszen a kekeckedést - bizonyos korlátok között - sokkal üdítőbb időtöltésnek érzem, mint mondjuk egy félig impresszionisztikus-recitatív, félig fenomenologikus-tudományos, mindazonáltal teljes egészében unalmas kritikaírást és -olvasást. Jólesik ez a kis kekeckedésed, bár eléggé meggondolatlannak látom. Érdemes belemenni ennek taglalásába? Nem tudom. Csak egy icipicit, hogy működtessük "a nyelv fatikus funkcióját" (Jakobson), mely, tekintettel az igazság (u)tópiáját és a hozzá el(nem)vezető módszert illető kételyeinkre, s a tényre, hogy mindez nem érinti kommunikációéhes, alapvetően társas lény mivoltunkat, talán fontosabb, mint valaha is gondoltuk. Szóval. Talán arról lehet szó, hogy a kekeckedés kategóriáját mint olyat jelentősen másképp értjük. Ahogy én értem, két alapvető konnotációja van, az egyik: 'kötözködik, pimaszkodik'; a másik: 'pitiáner dolgokon lovagol'. Megjegyzem, hogy a szó az őt tartalmazó mondatban az "aprólékos elemzések" szintagma szemantikai erőterében áll, vagyis az utóbbi konnotációt erősíti fel. Ezzel azonban nem akarom elhárítani magamtól az első konnotációt sem, "ellenkezőleg, nehezen tagadhatnám", hogy perverz esztétikámban előkelő helyen szerepel az efféle Götzenhämmerung, akár a nietzscheánus hagymáz formájában, akár a feyerabendi ismeretelméleti dadaizmus, a wolfe-i "újzsurnalizmus", vagy a derridai módszeres kekeckedés formájában, vagy ahogy Marx a GFK-ban leosztja a neohegeliánusokat, ahogy Szabó Dezső - ismereteim szerint - egyetlen igazán kiváló, bár excesszusoktól sem mentes kritikájában a Halálfiait elküldi a halál f<öncenzúra>ra, vagy ahogy egy egyébként ostobácska hollywoodi kommersz egy mellékmondatban lerendezi "Sontag kisasszonyt". Az első számú konnotáció értelmében írásom kekeckedési rátája valóban magasabb az itt-mostanság megszokottnál. Ám az én érzékelésem szerint a szóban forgó kritika túlnyomó hányadát egyfajta "racionális" érvelés teszi ki, melynek diszkurzivitása, argumentációs technikái, fogalmi készlete, sőt módszerei olyan rettenetesen nem különböznek a mai magyarországi kritika átlagától. Vagyis egy-két, a fehérállományi régiókat is megcélzó gonoszkodást, ártatlan retorikai gaztettet leszámítva nagyjából közönséges, általánosan bevett érvelésmódokat használ. De ha érzékelésem rútul rászedett is, annyira csak nem, hogy ne venném észre "a tényt", hogy végigkekem az írást. (Másfelől utalnék a vitánkra, amelyre Te is utalsz - leveled végén -, és amelynek egyik tanulsága, hogy még egy ilyen nagyon egyszerű szerkezetű és könnyen ellenőrizhető vitában is akadtak olyan "módszertani problémák", amelyek az ötcsillagos Metaxát háromcsillagossá tették.)

Idézed az írásomból, hogy "nem ártana felépíteni, diszkurzívabbá, áttekinthetőbbé tenni azt a szignifikációs folyamatot, amelyben egy korántsem kézenfekvő jelentésrendszer előáll". Ezt úgy interpretálod, hogy én "atombiztos mondatokat", a "kifejtés egyértelműségét, az argumentáció sarkalatosságát, a valószínűsített vélekedések meggyőző csoportosítását" "kérem számon", sőt "követelem meg normaként". Kiemelések tőlem. Az igazság demonstrálhatóságát és az érvelés univerzális érvényét illető kétségeim között hányódva csupán annyit mondhatok: Isten a tanúm, hogy a mondat nagyon nem azt jelenti, ahogyan interpretálod. Semmiféle fontos dologról nem tudok, amely beszorítható lenne "a formális logikán alapuló ráció keretei közé". A frappáns Ignotus-mondat: Akasszanak fel, ha értem, de gyönyörű, egy olyan művészetérzékelésnek és -értésnek a megfogalmazása, amely nélkül a huszadik század művészetének csaknem egésze idegen marad - viszont egy a magyart legalábbis nem utáló gimnazistától fölfele mindenki tudja is ezt. Én is. Nagyon érdekes megfigyelés, és főleg a megfigyelés nézőpontja érdekes, mely szerint "a közönséges nyelv nem is annyira közérthetőséget jelent, inkább a mindenkori beszélő személyes tulajdonságainak és fantáziaműködésének eltüntetését teszi normává", bár szerintem jócskán alábecsüli a nyelvnek a gondolkodásban, a fantáziaműködésben és az egész lelki apparátusban játszott alapvető és szerteágazó szerepét, leszámítva azt, hogy a nyelvenkívüli lelki inskripciókat valahogy mégis hatalmában áll kitörölni. Az "üdítő rendszeridegenségekkel", "furcsaságokkal és szertelenségekkel" - legalább háromszor hangsúlyoztam a kritikámban - az égvilágon semmi bajom, kivéve, ha túl sok van belőlük. Hogy hol kezdődik a "túl sok", mint oly sok mindent, szintén nem lehet formálisan megmondani. Például Pilinszky költészetében kétszer fordul elő a torony, hangsúlyos helyeken. Egyszer az Apokrifban ("Iszonyu terhe omlik alá a levegőn, hangokat ad egy torony teste"), egyszer pedig az Impromptuben ("S a házak közt, a homokon a roppant tömegü torony. Ki eszelhet ki nála szomorúbbat?") Elképzelhető, hogy ez a két előfordulás kapcsolódik egymáshoz; mindkétszer meglehetősen irracionális, érthetetlen és meghökkentő módon bukkan fel. Legalábbis nekem alapvető megértési problémáim vannak mindkettővel. Mégis, az Apokrif-beli egyszerűen irritál, az Impromptu-belit viszont döbbenetes erejűnek érzem. Nem tudnám általában megmondani, mikor lesz "túl sok" a furcsaság és túl sűrű a homály. De az egyes esetekben általában azért mégis egyértelmű. Általában annyit tudnék mondani, amennyit Cioran: "Nincs igazi művészet egy jókora adag banalitás nélkül. Azt, aki folyton a szokatlant tárja elém, hamarosan megunom, minthogy mi sem olyan elviselhetetlen, mint a rendkívüli egyformasága."

A Halálnapló mondatairól című írásomat tehát azzal vádolod, hogy nem átall a Halálnapló mondatairól írni, és ezt nem csupán úgy érted, hogy kikerüli a szóban forgó mű más problémáit, hanem úgy is, hogy nem vállalja az egész Balassa-életmű hasonló problémáinak elemzését. Így igaz. De még erről is írnom - a szükséges módszertani gondossággal -, az már túl sok lenne, nekem is, másoknak is. Kitüntető érdeklődésedre válaszolva dióhéjban annyit, hogy Balassa életművének korábbi darabjait - az általam felvetett beszédmód-probléma szempontjából - átlagban egy kicsit jobbnak találom, helyenként sokkal jobbnak (pl. Flaubert-ről, Mészöly Filmjéről), helyenként ugyanolyannak, mint a Halálnaplót. Nagy különbség viszont, hogy, egy: az ancien régime-ben Balassa az irodalom szabadságharcának katonája, s mint ilyen, egyértelműen pozitív figurája volt, kettő: az a többé vagy kevésbé homályos-maszatolós, prófétikus stílus akkor e szabadságharc egyik leghatékonyabb beszédmódja lehetett. Ám ami akkor izgalmas utalás lehetett, az ma érthetetlen utalgatósdi, ami akkor enigmatikus lehetett, az ma zavaros, és ami akkor karizmatikus lehetett, az ma pózoló és dagályos. Azt írod, hogy "...bátran szembe kell nézni az életmű tartós és erős hatásának problémáival..." Szerintem is, kiemelés tőlem. Nekem nincs kedvem a feladathoz. (A gyanakvó hermeneutákat itt külön megkérném: ne habozzanak levonni következtetéseiket.) Mindazonáltal én is osztom azt a széleskörű vélekedést, hogy egy megcsontosodott, nem túl jó szellemiségű, meglehetősen monolitikus, ráadásul egy buta és irodalomellenes irodalompolitika által tűrt-tiltott-támogatott közegben Balassa fellépése kifejezetten és csak igen kevesek által kétségbe vontan progresszív volt. Balassa az úgynevezett "újabb irodalom" paradigmájának egyik fő megteremtője volt. Munkássága talán irodalompolitikailag a legtiszteletreméltóbb. De értékelései - Esterházy, Nádas stb., és elődeik: Ottlik, Mészöly, Mándy stb. művészetének centrumba nyomása - a ma meghatározó esztétikai ítéletek és diszkurzusok szerint is (és szerintem is) jók voltak, olyannyira, hogy, úgy tűnik, ennek radikális átértékelésére a közeljövőben nem kerül sor, dacára annak, hogy az úgynevezett "legújabb irodalom" kritikusai, úgy tűnik, radikálisan más megközelítéseket érvényesítenek, lásd Szilasi, Szilágyi, Szirák, hogy csak néhány kitűnően alliteráló kitűnőséget említsek. E fent felsoroltak miatt volt szerintem Balassa hatása "erős". A "tartós"-sal viszont óvatosabb lennék. Valószínű, hogy, mindezek egyértelmű elismerése mellett is, Balassa munkássága egyre inkább kiszorul a kritikai diszkurzus centrumából. És nem csupán azért, mert az ő nagy korszakának körülményei és normái mára igen megváltoztak, ő viszont nemigen, hanem azért is, mert a fent emlegetett paradigmán kívüli irodalomra láthatóan és bevallottan nem fogékony, például olyan, a jövőben nagy valószínűséggel meghatározó szerzők művei iránt, mint Darvasi, Garaczi, Kemény, Szijj stb., sőt, már a félig-meddig az előző paradigmához tartozó Kukorelly és Parti Nagy iránt sem. (Ezek persze durva fogalmak, precizírozásukra itt nincs tér; nyilvánvaló, hogy sem a "Péter-paradigma", sem a "Csipesz-paradigma" nem monolit, továbbá, hogy a kettő egymásra következése egyáltalán nem diszkontinuus.)

Tréfából ennyit mára. Nagyon örülök neki, hogy - sokakkal ellentétben - nem vérre menő verekedésként és "az ellenség" megsemmisítéseként érzékelted kritikámat. Ennél semmi sem áll tőlem távolabb, hacsaknem az "úriemberek" unalmas bájcsevegése.

Barátsággal: Farkas Zsolt.


Ízléstelenségek és pofonok?[311]


Jön egy nímand, mindenre képes kis Hérosztratosz. Megáll, körülnéz. Melyik templomot lenne érdemes felgyújtani. Végletekig kiürült, amorális, kizárólag a hírnév olthatatlan szomja hajtja, gondolkodása stratagémák láncolata. Egyszerű, hideg gépezet.

Ez vagyok. Megmondta a Lányi András.

És neki most rossz. Aggódik. Nem értem, a magyar kultúráért. Én alighanem két dolgot tehetek. Ha rendes ember akarok lenni, elismerem, hogy színigaz, amit mond, én vétkem, én nagy vétkem. Vagy pedig, tanújelét adva végső elvetemültségemnek, nem teszem ezt. És nem teszem.

Nem tudom, honnan származhatnak Lányi András információi, miszerint "ambiciózus" vagyok és "fiatal". Mert ambiciózus biztosan nem vagyok, nagyon nem. Az irodalmat és a kritikát nyilvános műfajnak tekintem, ezért nem indulok ki informális feltételekből. És a Halálnaplóról szóló írásom következményei arról győznek meg, hogy ezután még következetesebben kell így tennem. Akár úgy, hogy nem veszek tudomást erről az informális háttérországról, a pletykák és a személyes elkötelezettségek irányította vélemények közegéről, akár úgy, hogy beemelem ez utóbbit a publikus diszkurzusba. Ha már ez a dolgok lényege, akkor beszéljünk a lényegről. Ha már a véleménynyilvánítást oly sokan úgy tekintik, mint egymás erkölcsi kontrollját, akkor e kontroll legyen legalább nyilvános. Mert miről beszél Lányi András, az éleselméjű pszichológus, amikor, megtéveszthetetlen biztonsággal lehatolva lelkem legmélyebb zugába, megragadja a lényeget: "Farkas Zsoltnak ugyancsak bejött a számítása. Kinézett magának egy irodalmi tekintélyt, gondolta, ha annak nagy bátran nekimegy, hírét-nevét egy csapásra megalapozza." Nos, a szóban forgó kritikáról eddig Márton László olvasói levele szólt, valamint Bán Zoltán András egy nyúlfarknyi kiigazítása. Ez, bár nem akarom csökkenteni nevezett szerzők súlyát, igen-igen "kismértékű esemény" ahhoz, hogy általa hírre-névre tegyen szert egy számító karrierista. Miről beszél tehát Lányi? Nyilvánvaló, hogy a fent emlegetett informális háttérországról tudósít. Bizonyára mert csak ezt ismeri, mert - Petőfivel szólva - ott van honn. Ezt tanúsítja "Éleződő csatabárdok" című rezüméje is a személyes indulatok elszabadulásáról, valamint az a tény, hogy "pszichodrámájában" mindenkinek makacsul egy srófra jár az agya és a lelke. (Nem tudom, mi a személyes viszonya Balassához, de egysíkú pszichológiájából ítélve nagyon meglepődnék, ha nem lennének barátok.) Vagyis: az irodalmat (stb.) mindenki öldöklő pozícióharcnak tekinti, mindenki tülekszik, helyezkedik. Hatalmat akarnak, törtetnek, kegyetlenek, nem tisztelik a szenteket. Érdekszövetségekbe tömörülnek. És így szólnak magukban: "Régóta poshadó sérelmeinket, nosza, borítsuk egymás fejére... Kinek mije van: tolla, lapja, tanszéke, bársonyszéklába, folyóirata vagy kisebbrendűségi komplexusa, fogja jól marokra, aztán - rá az ellenségre!" Nem tudom, kedves Lányi András, hogy Önnek mije van, nekem ezek közül egyik sincs. Én egy ilyen ügyetlen törtető vagyok. Azaz tollam van, de gépen írok. És persze, hogy kisebbségi komplexusom van-e, ebben nyilvánvalóan Ön a kompetens. Régóta poshadó sérelmeim viszont bizonyosan ugyanolyan kevéssé vannak, mint tanszékem, ezért, ha tiszteletteljesen kérhetném: amikor efféle többes szám első személyű igealakokat használ, mindenképpen említse meg, hogy az rám nem vonatkozik.

Komoly retorikai következetlenségnek látom, hogy, miután megállapította, hogy fiatal vagyok, Ön a kultúra ezen új hérosztrátoszainak pszichológiáját mégis az elmúlt negyven évvel (7 + 33) magyarázza, "reflexeinket ez a két korszak kondicionálta". Megint a többes szám első személy. Persze nyilván a szerénység bevett retorikai alakzata ez, nem is lenne vele probléma, ha nem hinné el rögtön a literális olvasatát is. Márpedig engem - faluról jöttem - sem az irodalomban, sem az irodalmi életben nem kondicionálhatott sem a Rákosi-korszak, sem a puha diktatúra, 1988-ban jelent meg első kritikám, és ugyanebben az esztendőben láttam először igazi irodalmi szerkesztőt teljes életnagyságban. Kedves Lányi András, Ön tényleg nem tudja elképzelni, hogy vannak emberek, akik nem jelentették fel egymást, akik nem vitatkoztak taktikáról és stratégiáról, arról, hogy szabad-e, érdemes-e belépni a Pártba, akik nem adomáztak Aczél Györgyről, akiknek már nem kellett népi-urbánus háborút vívnia, akiknek Marx neve hallatán nem a kelet-európai rezsimek jutnak először eszébe, akiknek sosem volt Trabantjuk? Mindez persze nem azt jelenti, hogy ezek az emberek "tiszták", a korábban születettek pedig nem. Ellenkezőleg: némely alapvető dolgokban ugyanolyanok, ugyanolyan hiúak és sebezhetőek, ugyanolyan nagyszerűek és esendőek. Más, kevésbé alapvető dologban viszont mások. Náluk egyszerűen nem téma az Ön által emlegetett "rossz iskola". Nem oda jártak. A kisdobosok hat pontján még nem röhögték el magukat, a KISZ viszont már mosolyra sem méltó komédia volt számukra. Az egyetemen Foucault-ról és Derridáról tanultak. De az idősebb generáció esetében is kissé leegyszerűsítőnek tűnik, hogy minden erőteljes kritikai megnyilvánulást a Lányi-féle pszichologikával magyarázzunk, amelyben senki sem a véleményét írja, hanem a pozícióharc álcáján ügyeskedik, sérelmeit bosszulja meg; ha hatalma van, hatalmaskodik, ha nincs, hatalmat akar a rohadt kis nímand. Első pont: Az irodalmár nyomul, mint az állat. Második pont: Az irodalmár, ahol tud, betart. És így tovább. Kedves Lányi András, ne írjon túl sokat, mert túl sok fog kiderülni Önről és a pszichológiájáról.

"Akit csak a »hatóság« iránti félelem tart vissza a botrányos viselkedéstől - írja -, nem tanulhat igazi önfegyelmet. Aki a tőle idegen ízlés jelenlétét azért viseli el, mert a hatalom kényszeríti rá, vagy éppen a hatalommal való közös ellenkezés jegyében tűri meg, annak nem válhat benső meggyőződésévé a tisztelet és érdeklődés a mások gondolatai iránt." Ez az érvelés tetszik a legjobban. Zavarba ejtő. "Akit csak a »hatóság« iránti félelem tart vissza a botrányos viselkedéstől, nem tanulhat igazi önfegyelmet." Aki viszont interiorizálta állam-apu törvényeit, az fegyelmezett. Rendes ember. Nem hőzöng, nem izgágáskodik. Önfegyelem, gyerekek, önfegyelem. Belsővé tenni azt a törvényt és érzületet, amelyet Lányi András törvénye és érzülete, morális tartása kényszerít ránk! Érzed, hogy feszít belülről? Te is fegyelmezett, tisztelettudó és komoly akarsz lenni. Ne tiltakozz. Add meg magad. A mindig totalizáló despota pszichológiája ez, a végtelen adósság logikája. Itt van előtted az erkölcsi géniusz, megtisztel mindazzal, ami tiszteletreméltó és szent, s te nem tiszteled, nem fogadod el kötelező érvényűnek kategorikus imperatívuszát, nem indít meg ez a morális tartás, nem viselkedsz helyesen, "gyalázatos" vagy. Ennek a szociális rendnek az eredménye és szimbóluma az a végső és öntudatlan (?) cinizmus, amellyel Benjámin László egy Rákosit dicsőítő verse elé ezt a József Attila-mottót írja: "Az én vezérem bensőmből vezérel." A totális külső kontroll diadala: minden lélek az ő gyarmata, minden lelket bensejéből vezérel a terror kódja. A másik tetszetős érv, amelyben a hatalom mint az ízléspluralizmus bajnoka lép fel: a hatalom, megannyi kis ízlésterroristára, ránk kényszerítette a más ízlésekkel szembeni toleranciát. De sajnos kitört a szabadság, és most az összes kis sértett, gyűlölködő, bosszúálló csőcselék itt tombol láncait vesztve. Újra el kell mondanom: az az érzésem, hogy minden retorika védhetetlen és támadhatatlan. És eléggé esetleges. Szerintem ennek beismerése a jó kommunikáció minimuma. Az az érzésem, kedves Lányi András, hiába írnám azt, hogy az elnyomó hatalommal szembeni ellenállás érdekében az egyéb ízléskülönbségeket félretenni szerintem erény (volt); sem politikailag, sem erkölcsileg nem találok benne kivetnivalót - nem hiszem, hogy meghatnám vele, miközben, és ez szinte meggyőződésem, más körülmények között Ön is aláírná ezt a mondatot. Egyrészt. Másrészt túláradó hevületében leír olyan mondatokat, amelyeket más körülmények között nem írna alá, mert bármennyire is leegyszerűsítőnek érzem Hernádi Miklós nevezett írását, nem fasisztáznám-komenistáznám le érte. És nem állítanám vele szembe a boldog puha diktatúra fegyelmezett édenét.

De rendben, elcsattannak a pofonok jobbra-balra, nagy ügy. Viszont közben egyáltalán nem veti fel az ízlés problémáját. Az ízléstelenségét annál inkább. Ha Önnön cikkére vonatkoztatja annak címét, kérdésként: "Ízlések vagy pofonok?" - mi lenne a válasza? (Találgatásaim egyike írásom címe, ami mutatja, mekkora bizodalmam van Önben.)

Nade vissza az engem illető szövegre, menjünk sorra, hogy néz ki "a tisztelet és érdeklődés mások gondolatai iránt". Az elejéről már volt szó. Kiderül, hogy Márton László nagy marha volt, mert beugrott ennek a primitív gaztettnek, azt hitte, hogy ez "műelemzés", én pedig röhögök a markomba: hát azt hitted, kis bolond? Milyen egyszerű. Talán Önnek sem tenne rosszat egy kicsit több módszertani kétely. Megértőbbé és érzékenyebbé tesz bennünket, nem szabad ilyen durván elutasítani. (Egyébként pedig a módszertani kételyeknek komoly és nagy hagyományú "iskolái" vannak. Mi több, tekintélyei.)

Természetesen az én idézési technikáimmal van baj, nem az idézetekkel, csakúgy, ahogyan az újságírók olyan rútul meghamisították szegény Curkaštefi "tanulmányát". Én is azt gondolom, hogy a kontextus fontos. Inkriminált írásomban előfordul 18, 21, 27 soros idézet is. Rövidebbek is, amikor az általam bizonygatott szemantikai túlterheltség már annyiból is nyilvánvaló. Egy komplett mondat idézésekor nem kell feltétlenül a kontextus ismerete ahhoz, hogy megállapítsuk, problematikus. Például amikor grammatikai hiba van benne. Vagy olyasmi, amely csak dadaista kontextussal lenne "értelmes" (és az mennyivel jobb lenne, de sajnos ez nem áll fenn, ugye, ebben - végre - egyetérthetünk), hadd írjam le még egyszer a kedvencemet: "Elég, ha csak hömpölyög: epika, mint egy hátasló a Volgán." Az Ön cikkének terjedelme természetesen nem teszi lehetővé, hogy túl sokat idézzen Mártonnak írott válaszomból, de valamivel több méltányosság még belefért volna, mondjuk a tendenciózus ferdítések helyére. Például: szerintem, írja Ön, "Balassa már »nem fogékony a jövőben nagy valószínűséggel meghatározó szerzők művei iránt«, ha igen, akkor sem, mert az új időknek új dalaival, már a nagy valószínűséggel meghatározó új kritikus óhajt a centrumba nyomulni." Nagyon megörülhetett, hogy ennyire sikerült ez a mondata, ez látszik az ezt követő "Na, ennyit erről" zárómondaton. Nem sikerülhetett volna azonban ennyire szépre és kerekdedre, ha egyetlen szócskával előbbre teszi az idézet határát. Ez úgy hangzik, hogy "bevallottan". Vagyis Balassa szerint. Én nem is nagyon alkothatnék ilyen véleményt, amit Ön nekem tulajdonít, hiszen Balassa egyáltalán nem írt a "legújabb irodalomról". Ezzel szemben maga Balassa jelentette ki (bár kétségkívül nem úgy fogalmazott, hogy nincs érzéke hozzá, hanem úgy hogy) ő azért nem ír erről, mert csak akkor fog írni, ha számára elég jó mű születik. Nos, a jelek szerint ez mindezidáig nem született meg. Nincs Hozzá méltó mű. Ha szabad ezt gondolnom: számos, a magam és sokak számára jó mű van, csak ezek erényeire Balassa nem fogékony. Ez a legtermészetesebb dolog, nyilván számos dologra én nem vagyok fogékony, amire Balassa igen: ez 100%-osan ízlésprobléma, miért kell pofozkodássá erőltetni, kedves András?

Valóban nagy butaság lenne azt állítani, "hogy a képes beszéd azoknak való, akiknek valami takargatnivalójuk van", tökéletesen egyetértek Nietzschével: "A trópusok nem olyasvalamik, amik tetszés szerint kivonhatók a nyelvből, vagy hozzáadhatók; ezek alkotják legvalódibb természetét", s hogy így gondolom, az majd minden írásomban dokumentálható. Mindazonáltal létezik maszatolás, sűrű szemantikai homály, művi hermetizmus. Irodalomkritikusi ambícióimról annyit, hogy elsősorban a filozófia különböző területei érdekelnek, de úgy az intézmények korrekt bevételéhez, mint a helyezkedéshez alkatilag ügyetlen lévén, nem is álmodom arról, hogy ebből valaha is megéljek. Az irodalmi kritikára viszont nagy a kereslet. Ez távolról sem jelenti, hogy ne vállalnám az ilyen tárgyú írásaimat. És persze hazudnék, ha azt mondanám, az irodalom nem érdekel. Ami viszont nem érdekel, az a hatalom. Csak ha destruálni kell.

És Ön szerint, kedves András, ez a "gyalázatosan" kifejezés az ízlések vagy a pofonok kategóriája alá tartozik? Túl azon a többször megismételt meggyőződésén, hogy egy mocskos, amorális karrieristának tart?

Mégpedig egy olyan írás alapján, melynek túlnyomó részét tematikus érvelés teszi ki, bevett és jól definiált módszertani apparátussal. Ezekről egy szót sem ejt. Ehelyett a vélelmezett "pőre gonoszság" lelki indítékait "boncolgatja" - vagyis vita helyett megbélyegez. Mi ez, ha nem "az eleve elutasítás álláspontja"? (Az érveken túl: biztos vagyok benne, hogy Ön is a Mennyországba jut, de a Purgatóriumban az Opera prosectát kell majd kívülről megtanulnia, és logikai pozitivistákból álló közönség előtt fellépnie vele.)

Egyáltalán nem "képviselem" az "új kritikát". A saját véleményemet képviselem. (S ha nem, akkor a saját tekintélyeimre hivatkozom. Akiket tisztelek, de nem azért, mert kötelező. Az irodalomban több mindent szabad, mint az angol királynő jelenlétében, és ott a "tiszteletlenség" fogalma is kissé módosul.) A Csipesz-könyvből elég lenne csupán három kritikát elolvasni, hogy feléledjen bennünk a gyanú: ott nem képvisel senki senkit. Hiszen szerzőik nagyon sok tekintetben nagyon másak. Bármily hihetetlen, semmilyen tekintetben nem alkotnak "klikket" és nem harcolnak senki ellen. De ha az egészet elolvassuk, arra is rájövünk, milyen szerencsétlen dolog e kötettel (az alcímben is kiemelt csipesz-metafora révén) összefüggésbe hozni a Halálnaplóról szóló írásomat, ugyanis egyetlen ilyen hangvételű írás sem található benne, az enyémet is beleértve. Vajon miért érzi szükségét, hogy ezeket összemossa? Lehet, hogy Ön is érzi a generációs különbséget?

Kinek "nyomasztóan nagy hatású pályatárs" Balassa? Higgye el, András, rám igen csekély hatással van/volt. És az sem nyomaszt, egyáltalán, hogy másokra igen. Ki akarja Balassát "eltakarítani az útból"? Istenem, mondd meg, lehetséges így olvasni? Tedd, hogy írjon még egy könyvtárnyit, akár olyanokat, mint a Halálnapló, és akik eddig szerették ezt a stílust, szeressék még jobban, legyenek boldogok és gyűlöljenek, mert még valami tragédia lesz ebből a rémületes fontosságtudatból, és ha tényleg ennyire véresen komoly ez a dolog, legyen Balassa hatása kitörölhetetlen az idők végezetéig, én pedig sürgősen tűnjek el színpaduk süllyesztőjében, mert ez az indulat félelmetes.

Kedves Lányi András, miért nem beszélgetünk - mondjuk - Lyotard-ról? Ő legalább olyan fontos figura az emberiség kultúrtörténetében, mint Balassa, s a francia filozófust róla szóló írásomban legalább olyan keményen bírálom, mint a magyar kritikust. Vagy Lacanról, vagy Amerikáról? Valamely sokkal izgalmasabb témájú és talán valamivel jobb írásomról. Ne értsen félre, nem ez utóbbiakat akarom mindenáron rátukmálni Önre, csak azt kérdem magamtól, miért éppen ez az írásom tűnt fel Önnek. Miért nem egy az Ön által prezentált elvárásrendszernek nagyjából megfelelő. Egy alternatív pszichológia szerint azért, mert ez Önt a legkevésbé sem érdekli, még kevésbé - és ez tökéletesen rendjén való -, hogy én mikről írok és milyen vagyok. Önt a "botrány" érdekli. Hogy megerősítse önmagát a morál tiszta lovagjának szerepében. Akár a vaserényű vidéki amerikai háziasszony, aki kizárólag olyan pletykalapokat olvas, amelyeknek minden során felháborodhat. Így szerezve meg magának a mindennapi lelki betevőt, önnön erkölcsi tisztaságának és tökéletességének perverz gyönyörét.


Nana

Válasz Odorics Ferenc kritikájára[312]

Kedves Feri.

Hadd beszéljek megint összevissza.

Mindenképpen érdemes volt leírni ezt a szép mondatot: "Dekonstrukciót prédikál és hermeneutikát iszik." De éppen mivel ilyen szép, érdemelt volna meggyőzőbb kontextust, ellenállhatatlanabb szofisztikai gépezetet. Én ugyanis soha nem prédikáltam dekonstrukciót. Viszont éppúgy iszom, ahogy a hermeneutikát. Körülbelül ugyanez mondható el egyik vezető szempontod tekintetében ("szempontjára vetjük tekintetünk": de kéne konstruálnunk a videocentrizmust, nemde): hogy én poszt-izé vagyok-e, vagy peniglen lekozmáltam a modern metaizékájában. De ebben tényleg nincs álláspontom. Nem érdekel különösebben ez a progresszista lihegés. Posztabb vagyok a posztoknál? Nem érdekel, és az sem érdekel, hogy ez úgy hangzik a posztok fülében, hogy "kafább" a "legkafábbaknál". Ha valami értelme van ennek posztozásnak ("megposztulásig"), akkor ez az, hogy, radikálisan, nem kafább, nem fejlettebb, nem igaz(olh)a(tó)bb semmiféle poszt a prejénél. Derridát akkor szeretem a legkevésbé, amikor a megfoghatatlanság felé menekül, önnön filozófiatörténeti pozíciójához, ahhoz a trademarkhoz, aminek - részben - hal(l)(hat)atlanságát köszönheti. Igen, Derridát. Nem érdekel, hogy ő nem megragadható szubsztancia, hogy még a Sátán is tud a Bibliából idézni, hogy még Sir Popper is tud a derridai oeuvre-ből idézni, hogy amikor megkérdezik Derridát valamiről, mindig csak azt mondja, hogy az a valami mi nem. Nem az a ki(/í)ntornás Derrida érdekel, aki ezt az unalmas verklit hajtja. Nem érdekel, hogy a tulajdonnév mivel azonos vagy nem azonos, metafora-e, metonímia, szinekdokhé (egyébként minden fogalom elkerülhetetlenül mindhárom), különválasztjuk-e Derridát mint testet (melynek minden sejtje, mint tudjuk, hét évenként az utolsó atomig kicserélődik) vagy mint különböző szövegek egy márkajelzését az akadémiai szövegtömegtermelés bejárhatatlan piacán. Amikor azt mondod, hogy "Garaczit olvasok", akkor mire gondolsz? Amikor tulajdonnevet használok, annak sincs erősebb fogalmisága, mint bárminek. A polgári név a "point de capiton"-ja annak a "csúszkáló anyagnak" (J. L.), ami a többszörösen elidegenített szövegtől a legdurvább személyességig sokmindent lefed. Ez rendkívül jól illeszthető mindenféle "posztbeszédbe"; sőt, én inkább azt furcsállom, hogy a strikt fogalomhasználat-ellenes posztfiúk és posztlányok miért vannak annyira ráizgulva a szerzőség körüli definíciókra, miért pont itt próbálják kihalt fogalmi posztasággá szárasztani a trópusok termékeny humuszát. A poén az, ha azt mondom, poszt vagyok a poszt/nem-poszt dualizmusán, akkor a poszt "metafizikai" primátusát dédelgető sujet imaginaire - aminek Téged olvaslak (sic) - számára nagyarcú vagyok. Hát én már ezen is túl vagyok, meg ilyesmi. Semmin nem vagyok túl. Ezek a túllevések/nemlevések nekem túl absztrakt szempontok. A "lehivatkozott posztkánon" (posztkánon: ennyi inkonzisztencia egyetlen szóban - ez szép) - a posztozás és metázás szempontjából - totál véletlen, minden más szempontból szükségszerű. Ezeket olvasom érdeklődéssel. Meg másokat. Nem mintha nem tudnék erről a véletlenről. De nem foglalkozom vele annyit. Például sejtem, hogy a görög szofisták iránti erős érdeklődésem kitűnően illeszthető lenne ehhez a "posztkánonhoz", ráadásul, amennyire én tudom, ez egy kihasználatlan ziccer, és, ugye, mindig csak a góllövőket jegyzik fel az annalesek. De nem. Inkább három lövőcsel, és aztán elbaszom, mint ez az északi stílusú fotball, ahol kategorikus imperatívusz, hogy ha a kapu közelében vagy, fiacskám, akkor lősz, mint az állat. "This is NFL; which stands for Not For Long." - ahogy a Washingtoni Rézbőrűek edzője ordította be a pályára egy töketlenkedő játékosnak. (Már megint összekeverem a játékokat.) És azt se hiszem, és minél inkább reklámozzák ezt, annál kevésbé, hogy nagyarcú barátaink, Derrida, vagy Heidegger, vagy Hegel annyira túl lennének bármin is. Vagy akárki. Itt most egy picit szüneteltetem a "gondolatmenetet". Elterelem a figyelmet. Belátom, túl lenni a túllevésen, meghaladni a meghaladás-romantikát - nagyon a Nirvana felé közelít. Ami olyan, mint a szirének szigete. Ott biztos kurva jó, annyira jó, hogy nem tudsz onnan szabadulni, pedig nem kényszerítenek, és ennél a kényszernél nincs félelmetesebb: drukkolsz a köteleknek, nehogy Odüsszeusz megoldja őket, el innen, el. Mégiscsak jobb nem kikötni, idejekorán és végleg, egy szigeten, mint Curt Cobain. Azt hiszem, sikeresen elkerültem Nirvana szigetét, pusztán azáltal, hogy megszólaltam. De "csak" kommunikálni akarok (és még egy-két dolgot); semmiképp sem akartam viszont előbbre vinni az irodalomkritikát, a tudományt, a filozófiát és az emberiséget. Nem lehet. Nem azért, mert a pusztulás felé megy meg a világéjszaka felé et ceterum censeo. ("Wohin bewegen wir uns? Fort von allen Sonnen? Stürzen wir nicht fortwährend? Und rückwärts, seitwärts, vorwärts, nach allen Seiten? Gibt es noch ein Oben und ein Unten? Irren wir nicht wie durch ein unendliches Nichts? Haucht uns nicht der leere Raum an? Ist es nicht kälter geworden?" etc., kérdezi az őrült ember. Annak, aki válaszol ezekre a kérdésekre, csak akkor válaszolok, ha egyébként valamit akarok vele.)

Szóval van itt valami áporodott áptudétség-szag, a Franzba' is, kedves Szag fia (Odor-ics). De éppúgy lehetséges a kon-, a re-, sőt az interFerenz, s minthogy "dialógusképes"-nek neveztél (nem engem, a szövegeket, kiéit?), dialógusképtelen nem lehetsz, Szécsi Pál után szabadon, de a szagértelem agónján kívül is, sőt belül is van még jónéhány fontos agón, nem éri meg egyben agonizálni, jobb, ha máshol bírunk szaladgálni szerte (ráadásul a Te írásaid bírnak, bírom őket én is), mert ez szagma, persze, de holnapra elillanhat, ha túl illatos lesz, és a büdös életbe senki nem fog emlékezni rá. Mais où sont les d'antan. Melyik szofista lett milliomos, vagy lett olyan híres, mint a Madonna. Maximum egyszer-kétszer lenyomhatta az agóra-agónban rodázó leghamvasabb tinédzserfiút. Kommunikációkényszer ide vagy oda, számomra legalább, úgy tűnik, legalább annyira szó van a tünetrendszer megértéséről, mint a tűnékenység esztétikájáról. De hogy még ennél is inkább miről, azt nem mondom meg.

A legdurvább dolgokat az irodalomelméletekről gondolom. Sajátos perverzióm, hogy nagyon élvezem őket, máramelyiket. Nade alkalmazni. Az azért sok, nem? Amikor leülök írni, nem tudom, hogy mit akarok, csak azt, hogy valamit majd akarni fogok. Jó, legyen "eingeworfenes Entwurf" (M. H.), de nincsenek vázlatpontok. Nincs megnevezhető a priori szemléleti forma, úgymint herm., dek., strukt., újkrit., újolv., rec. eszt., fenom., sőt, az "ahogy esik, úgy puffanik"-nak nincs (üzlet)filozófiája. (A "filozófia" szót hajlamos vagyok egyre inkább úgy érteni, ahogy yuppie-éknál használják.) Épp most (modo > modern) ez van. Right now, out of the theory what's in right now, what's right now. Nem vagyok büszke rá és nem szégyellem. Pedig kéne, tudom. És mégse. Milyen szubverzív a nyugalmam. Milyen nevetségesek ezek a szempontok, velem együtt. Milyen jó nevetni. Viszont irodalomelmélet(i módszer)eket direkte alkalmazni, az elég kínos, minél szigorúbbak, annál inkább. Nincs sokkal jobb megoldás (és a képzetlenség valóban sokkal rosszabb megoldás), de akkor is. Szerintem inkább csak futólag kéne. Nem arra lettek kitalálva, hogy közelebb vigyenek bennünket egy műhöz. (Közelség-metafora, észrevettem, jelenlét-metafizika, out-mode-d, modern, ciki.) Nem úgy vetted észre, hogy aki becsületesen alkalmazza valamelyiket, az mindig ezzel van elfoglalva, az elmélettel, a módszerrel, és nem ezzel, a művel? Na és? Talán nem meghökkentő: nem vagyok antiteoretikus beállítódású. De nem gondolom, hogy ilyen applikációkkal bármi fontos is történnék.

"Na bazmeg." Ezt csak úgy idézem. Jólesik.

Isten bottal üti a nyomát a pontoskodásnak. Vagy micsinál. Amiként Babarczy Eszter ezirányú kiigazításain (és elegáns-durva általánosításán), azonképpen a Tieiden (-én) is a labdakidák daimónja ül, akik könyörtelenül visszadobják a labdát, s vajon ki kaphatja el, ha elhisszük, amit az Igazság és módszer mottójában Rilke mond? 1. "abszolút nulla fok". Nem lényeges, csak informatíve, már amennyire én stb. A kifejezést a fizikusok "beszélik túl, kolega", és nem a Celsius-skálán, nem is a Fahrenheiten (ahol a 0-nál van hidegebb), hanem a Kelvinen, és asszem azt akarják vele mondani, hogy ennél ebben a világegyetemben nem lehetséges hidegebb. Igaz, hogy a fénysebességről is azt mondták, hogy nincs gyorsabb, és mégis van. Persze, ki mondta, hogy a fizikus kollégák kemény tudományt művelnek? 2. Érdekes, hogy amit "posztgenyó" címke alatt prezentálsz, az én agyvelőmben a - vajon hol lehet ő a pomó kronotopológiában? - "Hérakleitosz" címkétől indul, és nem bír leállni. 3. "Hát én nem bírnék ennyire Brúsz Vilisz lenni." (Ismét egy szép mondat.) Pedig bírsz. Az a Te külön, autorizálható, erősen scriptible és miszprízionáló - egyszóval brúszviliszi - olvasói teljesítményed, hogy én bárkit is "kihajítanék a kánonból". Dehogy hajítanék. Ki vagyok én ahhoz. Az, hogy egy gyenge pillanatomban felsóhajtok, hogy tele van a , nem implikálja, hogy a fent említettet tenném "minden nyelvileg expliciten reflexív szöveggel". (Univerzális kvantor! Vigyázat.) Mint ahogy az én - ha az evokatívat deskriptívnek akarjuk olvasni (ez esetben viszont valóban durva): - általánosításom egyáltalán nem implikálja a Te heveny parafrázisodat. 4. Kedves Feri, rosszul olvastad a felsorolást (J. L.-tanulmány-kezdeti lábjegyzet). Egyfelől jelen esetben nem az "önprofilírozás" (H. Nagy Péter kedves eufémizmusa) vezérelt, hanem az, hogy ez is egy segédeszköz lehet Lacan szellemi kontextusának felvázolásához. (Ráadásul ez egy széltében-hosszában elterjedt - és szerintem jó - műfaj.) Ez nem tudásfelmondás, ez előzékenység. Másfelől: minden egyes szekvenciát az évszám vezet fel. Mégcsak nem is kell a felsorolás elejére menni hozzá, hogy ezt megtudd (bár onnan kezdve még világosabb), ugyanis mindegyik évszám után kettőspont áll. Így volt lehetséges, hogy a Lét és időt a felsorolás következő eleméhez tartozó évszámhoz olvastad hozzá, jóllehet ott a - korrekt - szekvenciaeleji évszám, az 1927-es. Hasonlóan korrekt a Szintaktikai struktúrák évszáma (merthogy: ott van). Érdekes problémát vet fel, hogy ezek szerint az összes évszámot rosszul olvastad, de csak egyet jelöltél meg tévesként. Illetve a másodiknál még súlyosabb figyelmetlenség áldozata lettél. Ráadásul egyáltalán nem értem a megjegyzést. Tekintsünk el tőle, hogy történetesen tudom A szellem fenomenológiája eredeti kiadásának évét (hogy ne ismerném a világtörténelemnek azt a pontját, amikor végre minden kiderült a világtörténelemről), hisz ezt bárki mondhatja, aki nagyon pedálozni akar a "tényanyagával" (bár ez is inkább zéhás műfaj, mint házi dolgozatos - miért lenne tüntető "nagyon tudás", amit bárki bármelyik könyvből kimásolhat?). De hogy a századot se tudnám belőni, hát, mit is mondjak, ennél többet néznék ki magamból, de viszont azonban ugyanakkor ugyanakkora betűkkel áll ott, hogy "1939. - na itt véletlenül a kettőspont helyett pont van - Jean Hyppolyte francia fordításában Hegel: A szellem fenomenológiája. I. köt.", kiemelés tőlem (ez az első francia fordítása a műnek, és ez számos okból fontos, pl. a harmincas években mindenki Kojève Hegel-szemináriumaira járt, és senki se tudott németül, Lacan is csak Freud miatt, a generálnémetezés csak később jön, akárcsak Lacannak Hegel, előtte az egy Sartre heideggerezett (újálnémet módon), őt viszont mindenki utálta, summa summárum, Hegelről Frankhonban addig úgyszólván semmi, eztán jön a viharos recepció; ha nagyon fangolni akarnám a blikket, azt is mondhatnám, hogy a nevezett konszájz enciklopédia rosszul tudja a francia szellem fenomenológiájának kronotoposzait és tempolocusait). Hát ennyit "a hiányos-téves-laza hivatkozás"-ról (Istenem, nézz le erre a könnyed ugrásra, erre az elegáns általánosításra), a "hányavetiség"-ről az "egyszerű linkelés"-ről. Illetve a "hiányos-téves-laza", "hányaveti" stb. olvasásról. Linkelés persze van, de nem ilyen egyszerű. Ilyen egyszerű formai hibákat nemigen találsz.

Írásodban a Garaczi-rész utolsó bekezdése "a legnagyobbakhoz méltó írói teljesítmény". De nagyon szép a "realista"-szúrás is, és igaz. Még szebb "a szerző nevének" olvasata. Hogy a micsoda "a lelke legmélyén" micsoda, az megintcsak egy fáradt sóhaj. Valóban ki kellett pécézni, egy kicsit túlmegy a tűréshatáron, bár, remélhetőleg nem első-, de, azt hiszem, nem is utolsó sorban, a hasonló effektusok tartják ingerületi állapotban az olvasó mindig renyhülni hajlamos neuronhálózatát. Ez olykor lényegesebb szempont. Ha nem teng túl, akkor ez belefér, és sokkal termékenyebb, mint az a kettőt jobbra, kettőt balra fajta metodologisch Tschardasch, nyolc korrektívum ide, tizenhárom tézistompítás oda, és nincs az a vad író-olvasó, aki nem aludt el. Olyasmi effekt ez, mint amiket a Te szexuális orációba, textuális koituszba hajló mondolat-écriture-jeid, intertextuális pornód alkalmaz, és erről is ki fog derülni, hogy arról van szó, miről, hogy a radikális diszperzió, "szkizo-izé" (Jean-Paul Belmondo), a deleuze-guattari-i molekuláris, a feyerabendi csak-az-egyes közegében, a struktúrák diszkonstrukciójában (nem megmondtam, hogy bontott téglát - concrete - hozzál?) mivé oldódik az általános(ítás), ami mellesleg a nyelv (= gondolkodás?) formális működésének alapművelete. Hogy az individuum retteg és elélvez (istenem, de jó, hogy ugyanaz a vonzatuk) a divíziótól, az anonimitástól, a sátántól, a káosztól, ami furcsa módon unió, mondhatni az egy. (Ez egy durva példamondat. Argumentáció jó és minden szükséges részlettárgy a birtokomban. De mi az, amiről szó van. Hát ez az, hogy a részlettárgyak a lényegesek, nem ez az általánosítás.) Anyám k. volt, az apám félig-az-ság. (Szubsztancia, hüpokeimenon, alatta fekvő. Konkrétan: elolvad a gyönyörtől.) Magyeri beszéd, kuni lingváció. De eltérek a tárgytól.

És ha egy csúf napon kiderülne a rettentő igazság, hogy nem vagyok "posztbeszélő" - vajon mi lenne akkor? Ó. Ó, drága barátom. Nézz fel a csillagos égre. (Na, hát ez véletlenül hexameter lett.) De nem akarom elterelni a figyelmedet. Kicsit mások a sémáim, mint a Tieid. Például. Le sujet volée. Bizonyhogy ott van az alany, kedves olvasó, mégpedig a "distinkció" az. És bizonyhogy nem védhető ismeretelméletileg, mindkettő ugyanazokat az alapvető problémákat nem tudja megoldani. Az igazság korrespondancia-elméletének "objektív" módszertanát még Poppernél is felváltja a tudós közösség interszubjektív kontrolljára való hivatkozás, a hermeneutika eleve relacionális igazságfogalomban gondolkodik, igaz, kicsit többeket von be e közösségbe. Ilyen körülmények között legdöntőbb közöttük a stíluskülönbség és néhány kitüntetett probléma különbsége (a pozitivisztikus rendszerint nem kérdez rá idegesítően sűrűn "a lét értelmére", a hermeneutikus rendszerint nem érdeklődik élénken kvantitatív empirikus vizsgálatok módszertana iránt stb.), ami viszont messzemenően a hagyománnyal vagy egy hagyomány választásával magyarázható. Azt a pomó sémát, hogy "az ontológiát az ismeretelmélet elé helyezni nem annyira kafa dolog", én nem erőltetném itt. Egyébként, nem tudom, hogy Te posztbeszélő vagy-e, valószínűleg igen, szóval egy ilyen "dekonstruktoráló" etikettje szerint, ahogy én értem, nem a "legelegánsabb" megmondani, mi a komilfó etikett. Kivált ha egy efféle dualizmusban gondolkodunk, és hetykén vállaljuk, hogy primatizáltuk és felturbóztuk az egyik elemét, a másik meg közben szupp! - lement. Meg nekem már mindegy. Úgyis kiesik a Biblia a hónom alól. Aztán. Miért, Kuhné és Feyerabendé nem "todós duma"? (Kuhn nagyon megsértődne ezen. Feyerabend nem, de azért ábszolúte todós a dumája, más kérdés, hogy mik a következtetései, mondhatnánk: a feyerabendi project a todomány todatlanságának todományos kifejtése. És de Man! Akinek zord tudományos külseje érző kontrollvesztett szívet takar.) "És? Dekonstruáltatok?" "Nem." "Akkor csókolóztatok." Nos, sajnos vagy nem, én egy harmadik megoldást választottam. -Ra kényszerültem.

Viszont nagyon örülök neki - és, remélem fölösleges mondani, nem a jólneveltség és a diplomatikusság a fő erényem -, hogy megszólalásra késztetett a könyv, és hogy szerinted (is) vannak erényei. Szerintem is. És aki ezt (így) tudja, rossz ember nem lehet. De félretéve a tréfát, nagyon örülök a Te diszkurzív kezelésmódodnak. Általában igen excesszívek a reakciók és igen ambivalensek, és nem a tematikus diszkurzus vezérli őket, hanem ad hominem érzemények. Kevesen vannak, akik annak ellenére bírják szeretni a könyvemet/engem, hogy jónak, érdekesnek stb. látják. Az ilyen emberek jelenlétének is örülök. (Jelenlét-metafizika + oráló és szerző és odaértett elbeszélő és fiktív valóságbeli auktor és a nemlétező hely stb. összekeverése.) Ez viszont ilyen egyszerű. Kell olyan szöveg, amin úgy lehet mulatni, hogy az kínos a szerzőjének (Aki Van: seiendes, allzuseiendes), és kell olyan szöveg, amin úgy lehet mulatni, hogy az jólesik a szerzőjének. Ráadásul minden ismeretelméleti aggályt letékvándózva, nem omni- és nem is im-, viszont talán potens beszélőként felteszem, jólesik, ha azt mondom: mulattam (ezen) a szövegeden (is), mégpedig úgy, hogy az Neked, felteszem, jólesik, mivel úgy mulattam, hogy, felteszem...

Szeretettel: Aszs (Farkolt).


A kulturáltság korrekciója

Válasz Babarczy Eszter kritikájára[313]

Egy különös bunkó berontott a kultúra kies honába, ajtóstól-tokostól, és az egyszerű eszével elkezdett okoskodni olyan dolgokról, amelyekről lövete nincs, amelyek lényegileg idegenek és érthetetlenek számára, legfeljebb egy kicsit érdekes, hogy jé, milyen otromba, kicsit izgulunk, mit tör össze, mit nem, kicsit aggódunk, még kárt tesz magában, jó nagy hangja van, és kiabál vele. Ennyi és nem kevesebb.

És - nyilván - az az "elegáns" és a nem-"vulgáris", hogy Babarczy Eszter (B. E.) úgy dicsér, hogy közben a lehető legdurvábbat állítja. Vagyishogy itt nem kevesebbről van szó, mint egy "őszinte ember, egy elbűvölő és kissé felületes szörnyeteg", egy erősen "személyes", "provokatív", "»kegyetlen fiú« ordításáról" (és nem többről), és ez milyen érdekes, de tulajdonképpen gonoszság Részéről, hogy szakmailag bírálja, merthát... Vagy hogy a Garaczi- és Kukorelly-tanulmányok jók, mert sikerült bennük összefoglalni azt, "amit annyi kritikus annyiféleképpen elmondott már". És ez se semmi. Kinek mennyi.

Na de nézzünk meg inkább néhány locust. (Sok-sok apróságot, bár néha nagyon beszédesek, kihagyok.)

1015[. o.]J[obb hasáb]f[első harmada]

B. E. "Világos gondolatmenetet" várna el. Vagyis nincs.

Ha nincs, nincs.

"A műfaj" elnevezésű fejezetben írja. Én sem tudnám pontosan megnevezni ezt a műfajt, az viszont biztos, hogy - a barthes-i értelemben - "írható" műfaj. Kellemetlen dolog, belátom. Nem hagyják az embert kényelmesen olvasni.

1015Jf

A hivatkozásokban "...majdnem magadja az idézett gondolat forrását, a művet feltünteti, de az oldalszámokkal már ritkán vesződik." Igazán sajnálom, hogy B. E. nem "vesződött", állítása igazolására, a pontos oldalszámokkal, ugyanis nagyon kíváncsi lennék ezekre a helyekre. De attól tartok, hogy a Lacan-tanulmány kivételével - ahol megindoklom, miért térek el a szokásostól (de ott is csak a Lacan-idézetek esetében) - mindenütt a legpontosabban, oldalszámmal együtt, megtalálhatja a hivatkozásokat. (Egyébként eddig még csak az ellenkezőjét vágták a fejemhez, de azt sokan: hogy fölöslegesen precízkedem.)

1015Jf-k

Köszönjük a Descartes-leckét. Hozzászólás. 1. B. E. úgy említi ezt, mint, ugye, "egyet a sok közül", "elcsúszások"-ról beszél, és "szakértők"-ről, akik ezt a "»régen olvastam Descartes-ot« szindrómát" ("vulgáris" olvasatomban: "nem olvastam Descartes-ot, de megpróbálom eljátszani"), ezt az "ordító" "felületességet", ezt a dilettantizmust csupán futó mosolyra érdemesnek tartják. És ugyanezzel a kis futó mosollyal orcáján, tekintetét hirtelen az egész kötetre veti. (Hiszen ez "szindróma".) Általánosítja a szakmailag felületes és vulgáris vádját, cakk-pakk, mindenre. Sőt írásaimnak ez mintegy a műfaji jellegzetessége. (Hiszen "Műfaj" címszó alatt szerepel.) 2. Nem tudom, B. E. felfigyelt-e rá, gyakran előfordul, hogy nem pontosan a tárgyalt szerzők teminológiájában beszélek, ami - tekintve, hogy Nietzsche ("az igazság metaforák mozgó hadserege") és néhány meghatározó XX. századi nyelvfilozófia (korai/késői wittgensteini, derridai stb.) nyomán az "igazságok tudatbéli megjelenési formájának" létéről s ennek nyelvhez való "viszonyáról" nem éppen karteziánus módon gondolkodom - szükségképpen erősebb-gyengébb "félreolvasást" (Bloom) jelent. (Mennyivel érdekesebb az a paradoxon, hogy a legszigorúbb egzaktságnak mint olyannak "nyelvi vehikuluma" két ilyen nagyon homályos metafora.) 3. A konkrét esetben azonban igaza van. Lehettem volna pontosabb is. Nem csupán azt kell kritikailag szemlélni, hogy akkoriban minden "idea" volt meg "eszme", melyet, úgymond, a nyelvi "ábrázolás" csupán eltorzít, hanem e jelenkori gondolkodásunkat is, amelyben minden "nyelv". És nem csupán az ő egy-példából-általánosítását kell kritikailag illetni, hanem azt a szinte ösztönszerű reakciómat is, hogy védelmezni próbálom hibámat. Függetlenül attól, hogy az említett érv fontos korrektívum, és attól, hogy e kicsinyke szintagma ürügyén az egész könyv szakmai lekicsinylésében alaposan elvetette a sulykot.

1016Bk

"...ráadásul az eredeti összefüggéseinek alaposabb ismertetése nélkül..." - Ismertetnem kellett volna, mi a hermeneutika, kicsoda Gadamer, ráadásul "alaposan"? Ismertetnem kellett volna, mik a marxi elmélet alapvonalai, mi a frankfurti iskola, mi volt a hatvanas évek?

Valóban mindig komoly probléma, hol húzzam meg a téma, a didaxis és a szakbarbárság határait. De ha még kijjebb tolnám ezeket, nem veszélyeztetné még inkább a B. E. már így is hiányolt "összefogottságot"?

1016k-a

Az az állítás, hogy a Riport kapcsán a baloldaliság szempontját felvetni "aljasság", annyira megdöbbent és teljes értetlenséggel tölt el, hogy nem tudok vele vitatkozni. Ez körülbelül olyan állítás, mint hogy a Hamletben nem szerepel semmiféle Ophélia. A hermeneutika kétségkívül szinte semmilyen szerepet nem kap a műben azon túl, hogy Lyotard futólag megjegyzi, hogy a jelentés hermeneutikája is ósdi, lejárt nagy-elbeszélés-lemez. Ennyi. Szerintem ez önmagában is válaszért kiált; de ettől teljesen függetlenül: miért lenne "övön aluli" a filozófiatörténet akármelyik szempontja? "Rosszul megválasztott" szempont valóban létezik, de vajon ennek az az egyedüli kritériuma, hogy a szerzőre ki/mi hatott a legjobban? (Megjegyzem, a baloldali politikai filozófiák.) Vagy hogy ő kivel/mivel foglalkozik a legtöbbet? (A beszédaktus-elmélet ez esetben nem fér be az első százba. De egyébként, igaz, meg lehetett - kellett? - volna említenem.) Azt, gondolom, bár már ebben sem lehetek biztos, B. E. feltételezi rólam, hogy észrevettem: Luhmann és Habermas Gadamernél sokkal fontosabb szereplők a Riportban és egyáltalán Lyotard számára. És mégse őket választottam. Tehát nyilvánvaló, hogy nem abból a szempontból választottam a szempontjaimat, hogy Lyotard számára mik a legfőbb szempontok. "Mert a szövegek nem azt kívánják, hogy a szerző szubjektivitásának az életkifejezéseként fogják fel őket. A szövegek értelmét tehát ebből kiindulva nem lehet korlátozni" - írja Gadamer. Ez szerintem elég jó szempont. Érdemes tesztelni akármilyen szövegen. Más hangulatban persze érdemes ezt is "jól durva" (Szilasi) kritikának alávetni.

A legzavaróbb az, hogy B. E. úgy oktat le folyamatosan felületesezve és vulgárisozva (ahogy ő érti a szót), hogy közben érvei néha meghökkentően felületesek és "vulgárisak". Az "árulás" nem "buta" kifejezés, hanem ironikus, a számos baloldali mozgalmat és gondolkodást jellemző szektás "fegyelem" és kizárásosdi stb. szellemiségét kívánja távolságtartó derűvel feleleveníteni. Elbizonytalanodnék, hogy a szöveg nem egyértelmű az ironikus olvashatóságot illetően, ha a szó nem lenne az eredetiben is idézőjelben, ha a közvetlen és távolabbi kontextus nem tenné egyértelművé - ilyen kifejezések szerepelnek, mint "renegát", "jobboldali elhajló", "kispolgári ideológus" (mindegyik idézőjelben). Tényleg nem látszik, hogy ezeket nem élesben írom? Tényleg úgy nézek ki, mint egy leninista?

Aztán. Az "árulás" bizonyítékaként idézett szöveget sajnos Lyotard mondja. Jóllehet - én így érzékelem - ez a legeslegambivalensebb pontja Lyotard érzelmeinek, de ez a "helyreigazítás" mégiscsak a, ha szabad ezzel a kifinomult episztemológiák számára inzultusszámba menő kifejezéssel élnem: "szerzői intenció" és egyáltalán az egész Riport legalapvetőbb nem-értésről tanúskodik. Hadd ne ismételjem el az írásom (és - szerintem - a mű) leglényegesebb (hipo)téziseit. Csak slágvortokban. Új szituáció van. Új erőlogika van. A szisztéma homologizáló-terrorizáló hajlamával szemben nem lehet a régi balos stratégiákkal és technikákkal fellépni, ellenkezőleg, a saját fegyvereivel lehet csak hatékonyan destabilizálni, és erre jó esélyeink vannak, lásd a "posztmodern tudás" eddigi eredményeit, Gödel, Thom, Mandelbrot s a többi. És, megjegyzendő, Lyotard nem csupán a tudás digitalizálásának és totális áruvá válásának átgondolásán van túl, hanem Nietzschéén is. De most filológiailag, a konkrét szövegen. Az ominózus mondatokat tartalmazó bekezdés maga, de már az őt megelőző kettő is (A posztmodern állapot. Századvég-Gond, Bp., 1993. 133-135. o.) arról beszél, mégpedig a legkomolyabban, hogy a teljesítmény általi legitimációra alapozódó szisztémáknak megvannak a maga "előnyei". Idézőjelbe teszi a szót, ez jelzi az ambivalenciát. De egyértelműen nem az ironizálás szándékával teszi ezt, hiszen rögtön ezután felsorolja ezeket az előnyöket, amelyek mind a "posztmodern tudás" kialakítását segítik elő. (A mélységes ambivalencia végső forrása éppen ez a bizonyos "posztmodern tudás" - vagyis az, hogy érzelmileg nem képes vele azonosulni, viszont a jelen feltételek között ezt látja a legjobb megoldásnak. Tényleg megindító: ez a szívvel-lélekkel emancipatorikus érzelmű (fér)fiú leküldi Habermast és az Embertelennel próbál barátkozni.) A művet egyébként én még a magyar kiadás megjelenése előtt olvastam, az amerikai kiadásban. Az egyáltalán nem zagyva, ellenkezőleg, tiszta és világos. A magyar kiadásban csak az idézett szövegrészeket néztem meg, néhol változtattam rajtuk (és mindenütt ott vannak a pontos hivatkozások). A szóban forgó bekezdés Brian Massuminál így hangzik: "At risk of scandalizing the reader, I would also say that the system can count severity among its advantages." (The Postmodern Condition, UMP, Minneapolis, 1984. 62. o. Kiemelések tőlem.) A bekezdés utolsó mondata pedig - amely B. E.-t félrevitte - az őt megelőző mondatra vonatkozik: nem elég, hogy az elesettekkel szemben ilyen kegyetlen és hatékony a rendszer, a technokraták ráadásul még amazok érdekérvényesítésének lehetetlenségét cinikusan is szemlélik. Cinikusak, de nyilván nem olyan marhák, hogy "a rendszer önapológiája"-ként "szövegükben" nyíltan megfogalmazva vegyék semmibe "a leghátrányosabb helyzetűek" "szenvedését". Nem, ez Lyotard keserű helyzetleírása.

1016Jk

Nos, ha már ilyen vizsgáztatósdiban utazunk.

Mindent "kissé felszínesen" ismerek, a nyugati művészetelméletet is. És B. E.? "Mélyebben"? "Kissé mélyebben"? És Tom Wolfe-nál? Neki még két fokkal súlyosabb a véleménye. Hogy megpróbáljam elkerülni a szerénytelenség látszatát, nem azt taglalnám, hogy mondjuk a neoavantgarde művészet fővárosában töltött két évem alatt hány galériát, múzeumot és képet láttam - ezért hivatkozom Wolfe-ra, aki 144X jobban ismeri, mint mi ketten együtt. És mégis, még sommásabban nyilatkozik olykor. Tévedés ne essék: nem azt mondom, hogy Wolfe az abszolút, a non plus csúcs tekintély, csak azt szeretném érzékeltetni, hogy egy általános kijelentés egy adott területről nem szükségképpen annak "felszínes ismeretéről tanúskodik".

A tőlem idézett szöveg - kétség sem fér hozzá: vastagon elköveti a túláltalánosítás bűnét - egyértelműen a művekről szól. Azért nagyon szép B. E.-nek ez az elszólása, amely a felvezetésnél véletlenül művészetelméletet említ, mert - és éppen ez ellen szól a szöveg - lassan össze lehet keverni őket, és mert pontosan ez az, amire Wolfe "fürdőzés" közben felneszelt, jelesül, hogy a mai művészetben "a meggyőző elmélet hiánya perdöntő" (Hilton Kramer), vagyis "nem »akkor hiszem, ha látom«, te pupák, hanem »akkor látom, ha hiszem«!" Ezeket a - nyilvánvalóan inkább a meghatározó trendre, a reprezentatív figurákra vonatkozó - véleményeket lehet nagyon rossznak tartani és keményen bírálni, de miért "mindjárt övön alul keresgélve" (öcsi, akkor nyisd ki a szád, ha van valami fogalmad a dologról)?

1016Ja

"...az »újítás«, a »technikai problémák megoldása«, a »feltalálás« éppenséggel nem a neoavantgarde találmánya..." - írja B. E. Kétségtelen. Mint ahogy az is, hogy olyan dolgot ad itt a számba, amiről nem hiszem el, hogy ő azt hiszi, hogy én azt hiszem. Vagyishogy azt hiszem, hogy - mondjuk - a képzőművészet ugyanolyan volt Giotto előtt, mint után, hogy nem változott az impresszionistákkal és Schwittersszel sem; egészen az első újítókig, a neoavantgarde-okig.

1017Bf-k

És vajon B. E. tényleg elhiszi, hogy Lyotard az "összemérhetetlenség" ("inkommenzurábilitás") fogalmát Feyerabendet ignorálva használja? Hogy egyáltalán ez lehetséges? Hogy Lyotard "posztmodern tudás"-ának az égvilágon semmi köze Feyerabend "anarchista tudomány"-ához? Az, hogy a fogalom előfordulásakor nem hivatkozik Feyerabendre (egyébként másutt igen), nézetem szerint nem azt jelenti, hogy figyelmen kívül hagy(hat)ja, ellenkezőleg, sokkal inkább azt, hogy a fogalom túlságosan is bevett (amiként például a "paradigma" fogalmánál is ritkán hivatkoznak Kuhnra).

1017Ba

Szintén teljesen érthetetlen motivációjú állítás. Hol mondom azt, hogy a hermeneutika hatékony paralógiája lehetne a "kibernetizált társadalom rémének"?

1017Ja

"Farkas Zsoltot egyébként is elragadja itt az egyszerű józan ész." (Kiemelés tőlem.) Nade ezt hagyjuk, mert sosem érünk a végére. (S hogy hangzana mindez, ha vulgáris lenne?)

1018Ja-1021Bf

Örülök neki, hogy B. E. tovább gyarapította a "lacanista gyorstalpaló"-irodalmat. Igaza van, rengeteg fontos dologról nem beszéltem, még olyanokról sem, amelyek számomra sokkal fontosabbak (mint pl. a lacani "igazság" kérdése, a női szexualitásra vonatkozó koncepciói, a szimbolikus elvetése a pszichózisokban stb.), mint azok, amelyeket hiánylistáján említ.

1021Bf-1023Jf

A nagyszerű recenzálást és kritikát úgy képzelem el, ahogy a B. E. Tandori-írás kapcsán jár el. A rezümé - általánosításaival együtt is - pontos, ellenvetései jók. Csak néhány, talán megfontolásra érdemes megjegyzés. 1. (1022Ba) Ha B. E. ennyire el tudja különíteni a színirodalmat az "irodalom intézmény- és kapcsolatrendszerétől", akkor vajon miért érezte(/-ték; a szöveg alighanem B. E. fogalmazványa) szükségét annak a "merényletnek" (ahogy B. E. fogalmazott), hogy a Tandori-írás Nappali ház-beli közlése végére odaragassza(/szák) azt a nyúlfarkat? Ezt nagyon sokan megjegyezték, kivétel nélkül rosszallólag. Én mindig ellenkeztem (bár kétségkívül én sem így próbáltam volna megoldani): nyilván nem arról van szó, hogy - mint azt sokan "kérdezték" - "Miért, az összes többi Nappali házban megjelent írás a szerkesztők véleményét tükrözi?" -, hanem arról, hogy nem akarták kockára tenni azt, hogy Tandori esetleg megsértődik, mi több, nem ad több írást. Jogos volt-e ez a feltevés vagy sem, itt mindegy; ezzel pontosan azt a kódot beszélték, amit fel kéne számolni - ebben tudom, hogy egyetértünk -, jelesül az irodalmi és a személyes viszonyok összekeveréséét. 2. "Az élet rövid, Tandori hosszú" érvelése tipikusan "korlátot" (Csányi) átugró. Vulgáris, ha úgy tetszik. Ha az irodalom (művészet, filozófia stb.) több "mellékes vigasságnál, az »élet komolyságát« kísérő s alighanem jól nélkülözhető csengettyűszónál" (Nietzsche), akkor ez legitim, termékeny és fontos szempont, de nincs az a műelemzés, amiből ez kisajtolható. Az csupán az irodalmi redukcionizmus mélységes tévhite és reménye, hogy mindent a szövegből vesz, még az értékítéleteit is, és minél szorosabb az olvasata, annál inkább eltakarja önmaga elől a decizionizmus igazságát. 3. És a vége (1023Jf). Itt megint jön az Érdekes Vadember.

"Lehet ítélkezni általában a szerzői stratégiák (és nem konkrét szövegek) felett, de az ilyen ítélet nem egy irodalomértő kritikus ítélete lesz, hanem valami más: normatív irodalomelmélet vagy követelés. Egy normatív irodalomelmélethez kissé összefogottabb elméleti fejtegetésekre van szükség. A követeléshez pusztán személyes és erős hangra. És Farkas Zsolt ez utóbbiban igazán nagy."

Vulgáris értelmezés. Első mondat. Vannak először is a szerzői stratégiák, aztán szünet, szünet, és még sok szünet, aztán nagy-nagy messzeségben tőle vannak a konkrét szövegek. Konkrét szövegek felett nem lehet ítélkezni. Illetve ellenkezőleg - tiszta és világos -: csak arról lehet. Szerzői stratégiákról viszont egyáltalán nem - világos?!, nem! -, mert akkor normatívak vagyunk. (A "normatív" az valami nagyon rossz. Hogy a szóban forgó kijelentés is normatív, par excellence, schlechthin, totál? Ne zavarjuk össze a dolgokat.) A "követelés" még rosszabb. Mert az irodalomelméletnek, ha normatív is - ne firtassuk, honnan veszi a normáit -, azért csak köze van az irodalomhoz. A nevében legalábbis benne van. De a "követelés" az teljesen eldobta az agyát. Irodalmi dolgokba akar belepofázni, miközben semmi köze az irodalomhoz. Tehát norm. irod. elm. vagy követelés. Tertium non datur. Második mondat. Ez (mármint én) még a n. i. e.-re se képes. Elméletileg zavaros elme. Harmadik mondat. Viszont a követelés. Na, az megy neki. Arra "pusztán személyes és erős hangra" van szükség, és ordítani, azt tud ez a "felületes szörnyeteg", torka szakadtából. Negyedik mondat. Ebben nagy. (Csak azt tudnám, mi ebben az "elbűvölő"?)


A második legboldogtalanabb magyar kritikus

Bán Zoltán András Hazai-kritikájához[314]

Ez az Ady-féle törpézés, hát, mit is mondjak. Ha az embernek olyan nagyon határozott sztenderdjei vannak a nagyság megítélésére, és hisz abban, hogy ezek helyesek, akkor minek annyira ágálni. Ha meg nem hisz, akkor vagy önmagát erősítgeti, és, ugyebár mi másért erősítgetné, mint hogy satöbbi; vagy pedig (úgy) tudja, hogy a sztenderdek, puhán fogalmazva, igen különbözőek tudnak lenni.

Bán Zoltán András (BZA) kritikája viszont rátesz még egy lapáttal a megvetésre, s ezáltal megsokszorozza mindazokat a dilemmákat, amelyeket felvet. "Hazai Attila talán nem is érdemli meg, hogy ilyen nagyágyúval feleljünk neki" - írja. Ugyan a nagy-nagy nagyság kifejezetten "a törpéket" fikázza, de van, aki még ehhez is törpe... - á, nem ez már teológiai probléma lenne.

Bocsánatot kérek a közhelyért, de muszáj: az a homályos és bonyolult dolog, amit hanyag eleganciával "kultúránk"-nak szoktunk nevezni, egyre erőteljesebben és egyre gyorsabban változik, illetve egyre több párhuzamos - és gyakran egymással összeegyeztethetetlen -, nevezzük így, diszkurzust termel ki és újra. És egyre nyilvánvalóbb, hogy egyre kevesebb esély van arra, hogy a különböző diszkurzusok, még a viszonylag szűk területeken is, összeegyeztethetők legyenek, egyetlen homológ rendszerbe foglalhatók legyenek. Az "értelmezői közösségek" (Fish) kiterjedése, vagy ha úgy tetszik, az "ízlésítéletek empirikus általánossága" (Kant) egyre csökken, aminek következtében egyre láthatóbbá válik, hogy a magát univerzálisnak tételező karteziánus cogitatio vagy tévpercepción alapul, vagy a diszkurzív agonisztika egy hagyományosabb retorikájú változata.

BZA írását pedig teljesen ez uralja. Rögtön a nyitó mondat eleje: "Az immár a harmadik kötetére is kiadót talált Hazai Attila..." A retorizálás nem rossz, szép kis gonosz felütés - a sértés művészet, a Borges is megmondta. De azért alaposabb lehetne. Van, ugye, az az alapvicc, hogy az ürge megy a sztrádán és hallgatja a rádiót, amely éppen drámai hangon jelenti be, hogy vigyázat, a sztrádán egy ámokfutó szembe hajt a forgalommal, mire az ürge: "Mi az, hogy egy?!" Tehát Cserépfalvi, JAK, Balassi. Ezek adták ki Hazai három könyvét. Ezek tehát mind marhák. Biztos vagyok benne azonban, hogy mások is kiadnák. Ezek is marhák. De nekem is tetszik olykor, amit Hazai csinál, sőt olykor nagyon tetszik, és sok ismerősömnek is, szakembereknek és embereknek egyaránt. Egyébként hajlamos vagyok magamat lemarházni, de azért itt inkább elbizonytalanodom. A(z, ismétlem, egyébként szép) nyitó mondat eleje ott problematikus, hogy univerzális szubjektumként dilettánsozik. (Dilettare = gyönyörködni.) (Számomra - az irodalomban - a "profi" legalább olyan gyanúsan cseng.) Úgysem tudjuk elkerülni az általánosító kijelentéseket - "az fantasztikusan jó könyv", "az egy szar költő" stb., mondogatjuk gyakran, és miért ne -, de néha nem árt reflektálni a szituációra, amely folyamatosan nevetségessé teszi az efféle homályos (és univerzalitásra hajlamos) szubjektumként való megnyilatkozásokat. (Hajlik ugyanis arra, hogy az implicite hozzácsatolt határozót a "szerintem" felől az "objektíve" irányába tolja).

A probléma már Garaczinál kezdődik. És az ún. "future shock"-nál (A&H Toffler). Ha a Nincs alvás!-ban (a BZA által igen hasonló stílusban és fogékonysággal lezavart műben) "felzúg az Elektromos temetés", akkor ez bizonyos, főként idősebb, olvasóknál meglehetősen üres szintagma maradhat, más, főként fiatalabb, emberek számára pedig nagyon is sokat jelenthet, talán többet, mint BZA-nak egy Ady-vers-cím említése. S ha ilyenből sok van - és sok van -, akkor a folyamatos és egyre súlyosbodó értelmezési deficit könnyen frusztrációba vagy megvető ignoranciába sodorhatja a kritikust. Ha BZA-nak - ráadásul alapvetően realizmuselvű elváráshorizonttal - Hazai párbeszédeiről csak a "hajmeresztően primitív dialógustechnika" kifejezés jut eszébe, akkor kezdek elbizonytalanodni, hogy ő melyik országban illetve évtizedben él.

Túl szembeszökő, hogy a század első felében születettek közül úgyszólván senki nincs, aki (nagyra/valamelyest) értékelné azt, ami Garaczitól "lefelé" történik a magyar irodalomban - hogy ne tekintsük a problémát generációs jellegűnek. Az értetlenség elsősorban közömbösségben és hallgatásban nyilatkozik meg, s ha mégsem, akkor eleve eltökélt ellenségességben (eee). BZA jelen írása nem az első példát nyújtja erre.

Az eee érvelése gyakran törékeny. Nem is, ez túl szép szó. Inkább: csúnya. Például: "Hazai képes akár háromszázszor is leírni, hogy »mondta«, netán »válaszolta«, amivel kétségkívül egy ideálját, Raymond Carvert követi, csakhogy az amerikai írónál következetes a takarékos hangszerelés. Hazai viszont teljesen esetlegesen alkalmazza ezt az eljárást." Ahogyan a "mondta" esetében, úgy sok más vonatkozásban is, Hazai egyáltalán nem esetlegesen, hanem vaskövetkezetességgel alkalmaz eljárásokat. Hogy ezek nem pont a Carveréi, abban semmi kivetnivalót nem találok. (És... most akkor a "mondta" monotóniájának megállapításából hogyan is következett az "esetlegesség" vádja?)

Azt nem tudhatom, hogy BZA miért találta olyan mulatságosnak a "szeretkezés" általa idézett leírását (Hazai esetében egyébként nekem is az egyik legfőbb problémám, hogy nem tudom analitikusan megragadni, miért találom gyakran ellenállhatatlanul mulatságosnak stílusát), de biztos, hogy nem "a nyelvi sutaságok" miatt. Hogyan nem lett volna "suta", ha péniszt ír, vagy ha faszt? Hímtag? Fallosz? Pöcs? Fütyi, dákó, bráner? Beléhelyezte férfiasságát? Koitált, kopulált? Kinyílt az ólajtó? Elővette a méteres kékerest? Belógatta a kobrát? Vagy házaséletet élt? Attól félek, BZA-t a "szeretkezés" nem-stilizált leírása zavarja (érdekli). Megerősíti ezt az a tény, hogy megütközik ama bizonyos "régi nagy igazság"-on (tudniillik hogy "az egész világ bekaphatja a faszt"): jelentőségteljesnek ítéli, de nem tud vele mit kezdeni. Alighanem a szerzői intenciót próbálja kibetűzni, és szubverzív szándékú gesztusként olvassa ezt a "régi nagy igazság"-ot, és az róla a véleménye, hogy - stílszerűen fogalmazva - kurvára nem szubverzív. Ebben több mint valószínű, hogy igaza van, csak azt tenném hozzá, hogy az én olvasatomban a narrátor, ha lehet, ezt még inkább így tudja. És innentől kezd érdekes lenni a "régi nagy igazság" megosztásának írásaktusa.

Nem osztozhatom BZA-sal abbéli élményében, hogy a Szekeres fejfájása című betéttörténet "csak a legnagyobb erőfeszítéssel" olvasható végig. Az általa hiányolt "szenzualitás" e kisregényként is kezelhető műben éppúgy, mint az alapszövegben nyomasztóan jelenvaló, és Hazai összes eddigi produkciójának már-már "mikrorealista" alapossága nézetem szerint tobzódóan szenzuális. BZA számomra legmegdöbbentőbb észrevétele, hogy "olyan siváran absztrakt ez az egész". A sivársággal - bizonyos megszorításokkal - egyetértek, de hogy absztrakt lenne ez a kizárólag igen akkurátus leírásokat, nem túl magasröptű párbeszédeket, nem túl szövevényes szüzsét tartalmazó könyv, ez a minden sorában érzéki próza, azt nem tudom úgy érteni, hogy megértsem.

"Mocskolván magukat szegyig, / koholt képekkel és szeszekkel / mímeljen mámort mindegyik": a speed azonban egy egyszerű gyorsítószer (tehát éppen nem "kábító"szer), alapja amfetamin, amely a szervezet bizonyos természetes gátlófolyamatait gátolja le ("dopping"), nagyobb mennyiségben eléggé megváltoztatja a tudatállapotot, viszont egyáltalán nem hallucinogén, nem a "költői képzelet", az "alkotói fantázia" és egyéb szép dolgoknak a protézise, szóval semmi Hajnóczy, Burroughs, Csáth, De Quincey, és ha BZA azt várta, hogy Naconxipanban hullani fog a hó, és lehetőleg narancsszínű, és lehetőleg fölfelé, akkor nem speedes szöveget kellett volna olvasnia. Felhívnám a figyelmet a narratíva eseményei és a narrált események közötti különbségre, csakúgy mint a szerző és a narrátor különbségére. Ez utóbbit Ferinek hívják, és nem Hazai Attilának, és a narráció szerint a Szekeres fejfájása nemlétező szöveg, ami lényeges az egész mű szempontjából, ha eee-nkből kifolyólag nem követjük el azt a nagyon durva hibát, hogy amikor a szerző nekikészül és bejelenti, hogy most tessék jól figyelni, mert most fogja megmondani az eszmei mondanivalót, és ez mind semmi, de tényleg meg is mondja, és az egy ekkora állatság, amekkora, akkor ezt el is hisszük neki. Ha párhuzamba állítjuk a Szekeres fejfájását mint el nem készült művet azzal a "művel", amellyel egy hosszasan és aprólékosan leírt jelenet végén szembesülünk - ahol is a narrátor az ebül szerzett speeddel alaposan felpörgeti magát, és úgy érzi, hallatlanul nagy művész, kirobbanóan termékeny, és mindenben zseni, és nekiül egy papírnak, bevonalkázza, hiszen zenét szerez, de a kotta természetesen képzőművészeti alkotás is lesz, közben intenzíven tévét néz, idegen nyelven, és bonyolult memoriter feladatokat végez szimultán, majd az excesszív kognitív/alkotási láz elmúltával észreveszi, hogy, a papír, az örök alkotások matériája, amelyen órákig dolgozott, egyetlen, tagolatlan fekete felület, egy eszelősen, bolyhosra satírozott, fekete felület -, akkor minimum egy fokkal bonyolultabbá válik a betétdarab funkciójának értelmezése is.

BZA szövege több ponton azt sejteti, hogy szerzője maga is egy kicsivel többet sejt a tárgyalt műről, mint amennyit éppoly kevéssé argumentált, mint amennyire határozott tézisei expressis verbis állítanak. A narrátor "tanulságait" "parodisztikus"-nak nevezi (kérdés: miért nem megy tovább ezen a vonalon?). Megjegyzi, hogy esetleg "ez a formátlan hablatyolás felfogható ironikusan is" (kérdés: ua.). S mindez hogyan egyeztethető össze azzal - amiben szintén hajlok az egyetértésre -, hogy itt bizonyos tekintetben "égbekiáltóan naiv szerzőről van szó, akinek reflektálatlan öntudatlanságában van valami lefegyverző". Hozzátenném azonban, hogy ez inkább a narrátorra áll, és arra sem egyértelműen. Már az is kérdés, hogy ez a narrátori naivitás nem a szerzői rafinériának egy válfaja-e, de az együgyű elmebetegnek azt a vízióját, amelyet BZA fest elénk Hazai-Feriről, semmiképpen sem tarthatom tarthatónak, még akkor sem, ha a Hazai-szövegek szignifikációja az átlagosnál kétségkívül jóval erősebben pszichotizált. Tehát, ha már textus-anamnézisben utazunk: inkább egy bonyolultabb pszichózisra, mint egyszerű szellemi fogyatékosságra alludálnék. A patográfiák értelmezéséről meg csak annyit: az, hogy a mi alapvetően neurotikus kódunk az uralkodó (szimbolikus vírus), az egy dolog. A megértés és az igazság az meg egy (két) - ezzel szorosan összefüggő, de azért mégiscsak - másik dolog. Az irónia, a "bohóckodás", "hülyéskedés", "blődli", szatíra", jelenléte, amit BZA alternatív értelmezési opcióként felvet, szerintem egyértelmű, de semmiképp sem abban az értelemben, hogy az egész mű egyetlen, a fenti jelzői bővítményekkel ellátható gesztus lenne. Annál bizonyosan összetettebb, rétegzettebb és gazdagabb - mégpedig viszonylag sokféle olvasó számára.

Arról szerettem volna lehetőleg minél többet megtudni, miért "biztos [BZA] benne, hogy Hazai Attila hamarosan bekerül az újundok kánonba", de sajnos ezt sem fejti ki. Többszörösen következetlennek látom, hogy e kétségkívül megvetően emlegetett kánon jelzője az "újundok", mely, ha nem tévedek, a nagy-nagy Ady Endre "önelnevezése" egy Karinthy-paródiában. S ha a paródia jó (márpedig szerintem nagyon jó), akkor ebben a "Mi vagyunk az Új Undokak" sorban (csak mellékesen: a Törpe-fejüek c. versben) "túldeterminált" (Freud) módon tárul fel az (irodalmi) értékek viszonylagossága és ambivalenciája.

Ha nem ismertem volna Hazai szövegeit, akkor BZA a döbbenetes dilettantizmus "önmagukért beszélő" exemplumaiként citált idézeteivel valószínűleg felkeltette volna érdeklődésemet irántuk, és semmiképp sem - BZA minden igyekezete ellenére sem - megbotránkozásomat. Ez azt a szép emléket idézte fel bennem, midőn a nyolcvanas évek elején, amikor Schopenhauer, Kierkegaard, Nietzsche, Heidegger stb. műveihez igen-igen nehéz volt hozzáférni, úgy olvastam Az ész trónfosztását, az általam egyébként se túl sokra tartott Lukács György életművének egyik mélypontját, hogy az idézőjeleket kerestem benne. Szerencsére elég sokat és - ezt mindenképp érdeméül kell betudnunk - elég jókat idézett az emlegetett óundok "prefasiszta" szerzőktől, úgyhogy érdemes volt olvasni, mégha a szerző esetleg nem is egészen így képzelte kiváltani olvasói elégedettségét. BZA írásának egy lehetséges tanulsága ez: az idézettek nyilvánvalóan annyira távol állnak a recenzió szellemiségétől, hogy a recenzens semmiféle dialógusban nem reménykedhet, és valószínűleg nem is akar. Aki osztozik ebben a megbotránkozós érzületben, azt nem kellett meggyőzni; aki felfigyel az idézetek nem egészen a recenzió szellemiségében fogant beszédmódjára és esztétikájára, azt nem sikerülhetett meggyőzni; de ami a fő, hogy aki bizonytalankodik, azt ez a szöveg biztos, hogy se pro, se contra nem tudta meggyőzni. Mert az írásnak az övétől eltérő szellemiséggel, beszédmóddal, esztétikával szembeni intoleranciája, eee-je még az említett Lukács-műét is felülmúlja, és ez nagyon látszik. De semmi baj. Jól van ez így. Egy valamivel termékenyebb megértési kísérlet és sikeresebb kommunikáció érdekében viszont, ha ez érdek, talán azt javasolnám BZA-nak, hogy próbálja meg saját maga és mindannyiunk számára tisztázni, kik-mik alkotják "az újundok kánont", milyen a beszédmódjuk, az ismeretelméletük, az esztétikájuk, és miféle ádáz erő akadályozhatja őket abban, hogy (f)elismerjék, hogy marhák, dilettánsok, unalmasak és törpék mind.


A szóba hozás művészete

Megjegyzés Eörsi István egy megjegyzése "ürügyén"[315]

"A politika úgy, ahogy van, amorális."

Még egyszer: "A politika úgy, ahogy van, amorális."

A reklámpszichológia egyik elsőrendű törvénye, hogy nem csak az számít, hogy mit mondasz és hogyan és milyen kontextusban, hanem hogy hányszor.

Tehát még egyszer: "A politika úgy, ahogy van, amorális."

Mint azt Frigyes Mester mondja, az igazság retorémák mozgó hadserege. Ez minimum azt jelenti, hogy nem kizárólag szigorúan literális értelmű szavakból álló, tisztán referenciális kijelentések léteznek, melyek igazságértékét az empirikus ellenőrzés mindig egyértelműen eldönteni képes. Kopasz-e a jelenlegi francia király vagy nem kopasz. Sötét verem-e a szerelem vagy nem az. Van-e boldogabb baba, mint a Pampers-baba, avagy mégiscsak van.

Én már megszoktam, hogy Eörsivel rengeteg dologban egyetértek, úgy látszik, őt zavarja. Legalábbis ez a látványos ignorálása annak az írásnak[316], amely lényeges téziseiben nagyon jól dokumentálhatóan oly közel áll az övéhez[317], és ez az eleve ellenséges kiválasztása egy olyan mondatnak, amelyet még akkor is érdemesnek talál az eltökélt félreolvasásra, ha úgy az írás szellemével, mint Eörsi politikai beállítódásával ellenkezik - erre engednek következtetni. Mindez hatásában megegyezik azzal a retorikai eljárással, amit Harold Bloom hatásiszony-elméletében "apophrades"-nek nevez.

A kérdéses mondat (melyik mondat!, hát az, hogy "A politika úgy, ahogy van, amorális") még abban a kontextusban - egy vadul általánosítás-ellenes írásban -, ahol elhangzott, sem menthető ismeretelméletileg. Túl általános ahhoz, hogy ne legyen eleve értelmetlen megkísérelni eldönteni igazságértékét. Az említett írás teljesen világossá teszi az efféle mondatokhoz való viszonyát: "mégiscsak azt látom fontosabbnak, hogy megkülönböztessünk, és ne totalizáljunk". Miért követi el mégis?

Mindenesetre nem azt követi el, amivel Eörsi vádolja. "Az értelmiségi dölyftől duzzadó filosz nem tesz különbséget Bibó és Münnich között." Ha valaki nem olvasta írásomat, simán az a benyomása támad, hogy e két politikusról értekeztem, és azt az elképesztően nihilista - vagy buta - tézist fogalmaztam meg, hogy Bibó vagy Münnich: egykutya. Ennyit a literális olvasatokról. Mert nemcsakhogy e nevek nem hangzanak el az írásomban - Eörsi "leíró" mondata viszont elég határozottan ezt sugallja -, hanem egyáltalán nem személyekre vonatkozik, de egy szociális játéktérre vagy diszkurzusra, amely akkor nyeri el értelmét, ha arra a jelentős narratív (na jó: "történelmi") tradícióra gondolunk, amely a hatalmi potenciálnak a szubjektumokra gyakorolt - nem mindig jótékony - hatását tematizálja makacsul, most már lassan két és fél évezrede. Az efféle durva retorizálás (melyik?) megbosszulja magát: lehetetlenné teszi a cáfolatot. A politikáról szóló, Eörsi által ilyen-olyan-indulattal kipécézett mondatot nem érheti el a politikusokról szóló ellenvetés: éppen Bibót, ezt a - valljuk meg - bámulatosan ritka jelenséget a politika amorális folyama úgy sodorja el egy másodperc alatt, ahogy az a történelem nagy könyvében meg van írva. Míg ezzel szemben Münnich és tsai stb. Mindez inkább alátámasztaná, mintsem cáfolná azt, hogy - már olyan régen írtam le - "A politika úgy, ahogy van, amorális."

Másodszor is, azok számára, akik Eörsi tudósítása nyomán sem találnák a Bibó vagy Münnich, tökmindegy című írásomat, megadnám az idézet kicsit bővebb kontextusát: "»A titkos szolgálat főnöke, és a titkos szolgálat ügynöke, természetesen kizárólag munkaidőben, nem a széppel és a csúnyával, a jóval és a gonosszal méri a saját cselekvéseit, hanem a szükségessel, a hasznossal, mindazzal, ami az állam nem föltétlenül nyilvánosságra hozható érdekében áll. A főnök és az ügynök itt olyan ember, akit az állam saját jól felfogott érdekében nem tornából, hanem erkölcsből mentett fel.« (Nádas: Esszék, 182-183. o.) Na, ez az a pont, ahol viszont beleférne egy kicsit több szigorúan erkölcsi naivitás. Mitől lenne szükségszerű, hogy a szükségesnek és a hasznosnak semmi köze sincs a (morális) jóhoz? Mitől lenne szükségszerű, hogy a főnök és az ügynök bármilyen hatalom amorális kiszolgálója legyen? Egy neonáci összeesküvési kísérlet leleplezése mondjuk miért ne eshetne egybe a főnök és az ügynök morális értékelésével, vagy az állam alkotmánya, amely mindezt lehetővé tette számukra, miért ne eshetne egybe a polgárok elsöprő többségének erkölcsiségével? És fordítva: hát nem az a jogtipró, nagyon is veszélyes hatalom, amely a minden körülmények közötti lojalitás fejében felmenti morálból csinovnyikjait? Nem szeretnék naivnak feltűnni. A politika, úgy, ahogy van, amorális. A mocsok birodalma, melyben nem is az a problematikus, hogy vezérelve a Wille zur Macht, hiszen minek nem, hanem az, hogy ezt rendkívül barbár, ocsmány eszközökkel vívják, egyszóval esztétikai problémák vannak vele. (Mennyivel szebb a szépirodalmi vagy a filozófiai agón, főleg, ha nem az intézményes hatalomról szól, hanem gondolatokéról, mély belátásokéról.) Bár itt megint gonoszul nem egyszerű a képlet, például amikor azt látjuk, hogy - hogy, hogy nem - alkalomadtán az a sikeres egoista hatalmi harcos, aki mellesleg a köz javát is leginkább bírja gyarapítani, hiszen ez elég jó stratégia arra, hogy hatalmon maradjon, más kérdés, hogy »a köz java« kifejezésnek van-e bármi köze a Nádas-féle tiszta morálhoz."

Az én olvasatomban elég nehéznek tűnik ignorálni, hogy az egész írás annyira masszívan ellene tart egy efféle kijelentésnek, hogy valószínűleg másképp kéne olvasni (ha pedig csupán pillanatnyi elmezavarnak látja, miért ekkora elánnal rávetnie magát, erre az egy mondatra az ezerből?). Például egy olyan nézőpontból, amely Eörsi gondolkodásmódját oly régóta meghatározza. Amely például nem elsősorban abban érdekelt, hogy elvileg és eleve védelmére keljen a politikai hatalom képviselőinek, ha igaztalanul bántanák szegényeket a mindig irigy és rosszindulatú hatalmatlanok és - ne féljünk e szótól - kizsákmányoltak. Hanem abban, hogy folyamatosan ellene tartson a hatalom természetes expanziójának, hogy gyanakodjon és leleplezzen, vagy, szebben fogalmazva, odafigyeljen, mert különben azt csinálnak vele, amit nem szégyellnek, és nem szoktak olyan nagyon szégyenlősek lenni. Négyévenként szavazhatsz, apa, mit akarsz még. Én egyáltalán nem tartom károsnak, ha a nagypolitika iránti gyanakvás totalizáló jellegű. Hihetetlenül nem bírom sajnálni az intézményesített hatalom képviselőit a "populista" vádak miatt. Morális értelemben még csak különbséget se tudok tenni az ún. "demokrácia" és a "populizmus" között. Az egyik a démoszra hivatkozik, a másik a populusra. Ezek között most hirtelen nem látok olyan nagy különbséget. Jelentés egyenlő használat: populista az, ahogy a politikai ellenfelem beszél, demokratikus az, ahogyan én. Ez ugye nem morális definíció. S ha odafigyelek arra, hogy mit mond a démosz-populus, akkor vajon demokrata vagyok-e vagy populista. Például ha azt mondja - és mondja -, hogy a politika úgy, ahogy van, amorális. Vagy azt, hogy ha kipaterolnak egy nagyfejűt, akkor ne emelhesse föl egyetlen mozdulattal egy falusi iskola többéves komplett költségvetését. Vagy hogy - ezt tegnap hallottam a nép ajkáról - meg kéne ismételni, ugyancsak fő műsoridőben, mint anno, Gyuszkó prájmminiszter 94-es, a kampánycsend előestéjén nyújtott produkcióját, amelyben, mint egy elgyötört télapó, a szegény nép iránti csillapíthatatlan kompasszióval, a halkszavú megfontoltat játszva hazudik bele a kamerába, hogy a nyugdíjak értékállósága most már aztán végképp, meg a bérből és fizetésből élőkre már egyszerűen nem rakható nagyobb teher, meg minden. Vagy a szintén a nép ajkán keletkezett "vicc", amely a képviseleti demokrácia működéséről valamint a nép választási szokásairól fogalmaz meg belátásokat: a keresztfán szenvedő Jézus Krisztus fáradtan leszól a sebeiről a döglegyeket elhajtó jóembernek: "Hagyjad, fiam, csak éhesebbek jönnek." A démosznak és populusnak persze megvan a magához való esze, de ez rendszerint kevésnek bizonyul. Politikai akaratképzési és érdekérvényesítési teljesítménye pedig - az ún. demokráciákban is - szánalmasan limitált.

Ezért lehetne neki segíteni. Nem mondom, hogy kötelező, de van ilyen hagyomány a nyugati civilizációban. Úgy hívják: "baloldali".

Viszont a legmegdöbbentőbb jegye Eörsi írásának, hogy ez az írásomra irányuló oldalvágásnak szánt kaszabolás a Nagy Magyar Alföldön Duzzadó Értelmiségi Dölyfhegyről valóban csak egyetlen mondatot tudott kiválasztani, ami nem evidensen a saját írásának szellemében fogant. Eörsi írása ugyanis voltaképpen megismétli az én írásom néhány lényeges tézisét Nádas Sascha Anderson-írásával kapcsolatban. Még a Nádas-írásból vett idézetei is ugyanazok. Ugyanaköré szervezi mondandóját, az érvelések is hasonlóak. Hasonló logika, hasonló hangvétel, még a morális alapállás is sok tekintetben hasonló. Mindketten azon a rémisztő totalizáláson szisszenünk fel, hogy "abban a logikában, ahogy Sascha Anderson oldotta meg helyzetét, vagy én oldottam meg a helyzetem, nincsen különbség". Mindketten a konkrét esetek különbségeire és nehezen formalizálható jellegére hivatkozunk, arra, hogy bűn és bűn között különbség van, arra, hogy amit Nádas anno (nem) csinált, az talán nem volt "hősies" (csak ügyesen értelmes és "svejkesen" pragmatikus), de semmi esetre sem volt bűnös, szemben a címszereplő endékás megoldásával, akit szintén megértünk és semmiképpen sem démonizálunk, de satöbbi. Mindketten ugyanazt a Nádas-idézetet használjuk annak a balhitének a demonstrálására, hogy abból, hogy a bűnbeesett gyakran használ "pragmatikus" önmentegető retorikát "önmaga" igazolására, nem következik, hogy minden nem-önmegsemmisítő pragmatika amorális, hogy a totalitárius hatalommal szembeni minden magatartás, amely nem végződik mártíriumban, bűnös.

A különféle írások különféle olvasatainak is lehetnek morális vonzatai.

És végezetül még egy gyors reklám.

Kedves nép. Démosz és populus. Gyanakodjatok a politika dolgaiban. Legyetek bizalmatlanok a politikusokkal szemben. Túlélik ők aztat. Az intézményesült hatalom mindeddig olyan természetűnek bizonyult, hogy tényleg rászolgál a gyanakvásra. Induljatok ki abból, hogy - tudjátok, miből (oké, precizírozhattok a literális olvasatok kedvéért: [főleg] a [nagy]politika [nagyrészt] [többé vagy kevésbé, de] amorális); annál kellemesebb lesz a meglepetés, ha egy szép napon arra ébredtek, hogy a politika úgy, ahogy van, morális.


Eörsi Lukácsa[318]

1

Megjelent Eörsi István Üzenet mélyvörös levélpapíron című újabb, publicisztikáit összegyűjtő könyve. Nagyobbrészt '89 és '92 között születtek ezek az írások, tehát akkor, amikor Eörsi először tehette meg élete során, hogy "ürügytelenül" írjon. Mégis, megmaradt publicisztikáinak az a régi, jól bevált szerkezete, amely rendszerint egy apróság ürügyén kalandozik el általánosabb kérdések felé, a napi aktualitástól az esszé magaslataira. Egyéb vonatkozásokban is a régi Eörsi-publicisztikával találkozunk: közéleti, politikai, erkölcsi és művészeti témák, pontosság, szellemesség, kritikus hangvétel.

Eörsi a magyar publicisztika egyik nagy figurája. S ami még több: ha mindezt egész élete és személyes magatartása kontextusában gondoljuk el. Túl azon, hogy fiatalkorában ő is zokogott néhány sort Sztálin halálán, bámulatos erkölcsi-politikai engagement immobile-ja és természetes, nem-szenteskedő magatartása, folyamatos megalkuvásokra csábító és kényszerítő történelmünk közepette is mindvégig megőrzött moralitása, politikai tisztánlátása és humorérzéke. Sőt, számomra egészen különös: nem emlékszem rá, hogy az én igazságérzetem szerint valamely publicisztikai írásában - egy dolgot kivéve - ne lenne igaza. (És ez nem kis szám: minden, kötetben is megjelent ilyen írását olvastam.)

Mindazonáltal nem az egész könyvről írok most, hanem csak egy részletkérdésről, erről a bizonyos kivételről. Jelesül Eörsi Lukács-képéről. Merthogy számomra túl szép ez a kép, sőt, mi több: Eörsi saját nézőpontja és morális világlátása szempontjából is problematikusnak érzem.

"Elhatároztam - írja Eörsi -, hogy úgy írom le ezt a nevet [ti. Lukácsét], melyhez századunk néhány kiemelkedő jelentőségű elméleti és kritikai műve kapcsolódik, mintha nem mocskolná úgyszólván folyamatosan és e műveket illetően teljesen tudatlanul, tehát szabadon, a divatos elfogultság, a cinizmus és a debilis gyűlölet."

Nyugodtan állíthatom, hogy nem szenvedek az itt leírt szindrómában. Távol álljon tőlem a mocskolódás. A műveket illetően sem vagyok tökéletesen tudatlan. A divatos elfogultságról nem is tudok. Még a cinizmust se vállalnám itt. A debilist - talán nem hat szerénytelennek - még kevésbé. A gyűlöletet pedig a legkevésbé.

2

Eörsi Lukáccsal kapcsolatos kijelentéseinek és írásainak érzelmi és retorikai alapsémája az, hogy Eörsi Lukáccsal kapcsolatban minden rosszban talál valami jót. E Jó fő kategóriái: "kényelmetlenség", "nonkonformizmus", "elkötelezettség". Ám ezek az Eörsi által tételezett és bizonyos helyzetekben kétségbevonhatatlan morális értékek kontextusuktól elválasztva csak kétes értékű retorika elemei lehetnek. Még akkor is, ha egyébként akceptáljuk, hogy Eörsiben erősebb a Lukács iránti szeretet, mint ambivalencia. Egy kívülálló esetében viszont talán az akceptálható, hogy benne erősebb a Lukáccsal szembeni idegenkedés, mint ambivalencia.

Nézzünk néhány példát. "1953 után - írja Eörsi -, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején, sikerült lazítani az efféle nemzeti érzést sértő tilalmakon, és Az ember tragédiája műsorra került a Nemzeti Színházban. Amikor 1955 márciusában Nagy Imre megbukott, Rákosi Mátyás nyomatékosan megkérte Lukácsot, hogy írna egy cikket a mű ellen. Lukács kötélnek állt. »Miért pont abban az egy kérdésben vesszek össze Rákosival, amiben egyetértek vele?« - kérdezte, amikor a tanulmány megjelenése után kétségbeesetten felrohantam hozzá. Madách művét betiltották, és ezért a közvélemény Lukácsot tette felelőssé. A következő évben megkapta az Állami díj legmagasabb fokozatát. - »Látja, Lukács elvtárs - mondtam neki -, most mindenki azt mondja, hogy Lukács elvtárs egy hetvenötezer forintos cikket írt Madáchról.« Rám nézett, eltűnődött. »Nézze - válaszolta -, ha nem vagyok ott, akkor akár fel is köthetnek.«"

Az ilyen esetek értékeléseiben érhető tetten a tisztességes gondolkodó (Eörsi István) gyenge pontja (Lukács György). A fenti esetnél Eörsi nem úgy reagál, hogy: "Kedves Lukács elvtárs. Én értékelem fekete humorát és bátor véleménynyilvánítását, de Ön nagyon jól tudta, hogy miről van szó. Hogy Rákosi azért írat Önnel cikket a mű ellen, hogy az Ön nagy tekintélyét kihasználva betilthassa. Itt most nem arról a szerencsés koincidenciáról van szó, amely Rákosi és az Ön esztétikája között fennáll, hanem arról, hogy Ön tekintélyével és készséges cenzori aláírásával támogatta a mű betiltását." Hanem úgy reagál, hogy: "Nem emlékszem rá, hogy mondtak-e nekem valaha is ennél fontosabb mondatot." Mert ez több, mint egy puszta "bon mot", mert ezzel "életének és működésének kulcsát adta a kezembe: állandó és pátoszmentes készségét a különállásra, másnál-sosem-tapasztalt belső szabadságot, függetlenséget az elismerés és a siker szempontjaitól, a közvélemény nyomásától."

És a pártvélemény nyomásától való függetlenség és belső szabadság? - kérdezhetnénk éppen Eörsi szellemében. A "közvélemény nyomása" előtti "meghunyászkodás" nem sokkal értékesebb-e, sőt: nem a legfőbb érték-e egy olyan korban, amikor éppen a közvéleményt kellene védeni a pártvéleménnyel, azaz Rákosi véleményével szemben? Rosszul sejtem, hogy Nagy Imre - aki 56 októbere előtt a Deákné vásznánál csak egy árnyalattal volt különb - történelmi nagysága pontosan e "meghunyászkodásban" áll?

Én könnyen pofázok, mondhatná bárki: a fenti eset után kilenc évvel születtem - és ezt az érvet (nyilván generációm több tagjával egyetemben) hajlamos is vagyok elfogadni, mivel nem volt szerencsém ilyen élesben a vagy-összemocskolod-magad-vagy-kinyírnak típusú szituációkhoz, és ezért különlegesen ízléstelenül állna a feddhetetlen erkölcsbíró szerepe. Sőt, az az ellenvetés is világos számomra, hogy a dolog nem Lukács reakcióján múlott: Rákosi nyilván így is, úgy is betiltotta volna a darab színrevitelét. Sőt, mégcsak nem is vádolom Lukácsot, hogy nem kockáztatta egzisztenciáját egy esetleges nemmel. De könyörgök, ne csináljunk az efféle mocskos esetek "maszatos" szereplőiből erkölcsi héroszt. Márpedig Eörsi, bármily tiszteletre méltóan kritikus is helyenként mesterével szemben, mégiscsak azon igyekszik, hogy Lukácsot - tévedések seregével megvert - morális géniuszként állítsa be.

Eörsi Lukács egyik leghírhedtebb ökörségét - "még a legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál" - is hasonlóan értékeli. Jellegzetes, pontos, egyszerű és frappáns stílusában megjegyzi, hogy "E kijelentések tartalmi részével - hogy Pol Pot uralma alatt jobb élni, mint a Svéd Királyság területén - foglalkozni sem kell." Ám itt is ugyanezzel a számomra kétes elismeréssel hozakodik elő: "De az idézett állítás abszurditása, sőt Lukácsnál szokatlan bornírtsága ellenére még ez esetben is éreztem némi elégtételt, amiért vállalta, hogy állásfoglalásáért gúny és nevetség céltáblája lesz." Még ha maradéktalanul igaz lenne is - bár, azt hiszem, a szóban forgó kijelentés 69-ben egyáltalán nem volt olyan döbbenetes és csak gúnnyal illetett, ahogyan Eörsi beállítja (sőt, Németországban és az Egyesült Államokban még a nyolcvanas években is szép számmal voltak baloldali értelmiségiek, akik ezt komolyan így hitték) -, egy ilyen vérszagú tévedés akkor sem menthető "nonkonform" mivoltával. Nem beszélve arról, hogy itt iszonyú közel áll a "nonkonform" a pártkonformhoz. Maga Eörsi idéz példákat e vészes "közelségre": 1933-ban "Thomas Mannt »az imperialista burzsoázia« nagyjai közé sorolta, a Varázshegyet pedig »parazita világnézeti regény«-nek nevezte... 1936-ban, amikor a már nyilvánvalóan antifasiszta Thomas Mann novelláit kiadták a Szovjetunióban, a német író ismét »korunk kiemelkedő humanistája« lett... stb."

"Right or wrong: my party." Lukács e vakhitűségével kapcsolatban Eörsinek ez jut eszébe: "az e jelszóban bujkáló pátosz úgyszintén kényelmetlenül hathatott. »Mi az, hogy 'wrong'? - kérdezhették az egyszerűbb lelkek -, hogy lehet, hogy a párt rossz?«" Ez az elkötelezettség "szemmel láthatóan fontosabb volt számára az életben maradásnál" is. E minden igazi fasisztát (maoistát, ku-klux-klanistát és mindenféle terroristát) jellemző erénnyel, lám, Lukács is meg volt áldva. "Right or wrong: my party." No matter, what it costs, how high the mountain of corpses is, how deep the river of blood.

Nézzük, hogyan magyarázza Eörsi a híres 19-es esetet, amelyben Lukács a Tanácsköztársaság hadseregének egyik politikai biztosaként egy század megfutamodása miatt agyonlövette néhány emberét: 1918-ban "Lukács a bolsevizmust választja", "ettől a perctől kezdve köti őt az, amit Churchill később »period of consequence«-nek nevez", vagyis "nem utasíthatja el magától a politikai megbízott praktikus feladatkörét. Politikai megbízottként viszont nem háríthatja el magától szükség esetén a gyilkos tettet sem..." És most nézzük, mitől szép ez. "Meg kell vallanom - vallja meg Eörsi -, hogy ez a fajta következetesség jobban tetszik nekem, mint az olyan értelmiségi forradalmárok tisztasága, akik a piszkos munkát undorodva másokkal végeztetik el." (Vagyis Eörsi Divina commediájában a gyalog líbiai terrorista a pokolnak eggyel magasabb bugyrába kerül, mint Kadhafi. "What makes the difference?" - dalolhatnánk együtt a reklámszlogennel.) Majd így folytatja: "Jobban tetszik, de azért fölöttébb kényelmetlennek tartom."

"Népszerűsége Magyarországon mégis olyan mélypontra jutott, hogy jobb társaságban nem illik kimondani a nevét. Az 1956 novemberében hatalomra került munkás-paraszt-forradalmi kormány tudatos depolitizáló tevékenysége megtette hatását." Olvassuk csak még egyszer. Igen. Ha valaki nem szereti Lukácsot, az a kádárista rezsim tudatos (de)politizálásának öntudatlan áldozata.

A kényelmetlen Lukács meséje nem túl tanulságos mese. Lukács mindig maximum épphogycsak kényelmetlen. A nagy harmincasévek-beli pártkáderirtás idején úgy, hogy Sztálintól nem a legdurvább mondatokat idézi, hanem csak a közhelyeket. A hatvanas években úgy, hogy már Marxra is mer hivatkozni Sztálinnal szemben. Lehet, hogy ez "aránylag nagyszerű" magatartás, de mégsem érzem eléggé épületesnek azt a tanulságot, hogy "a szörnyű taktikázások, az intellektuális és erkölcsi degradáció ellenére Lukácsnak szerencsére mégsem sikerült feloldódnia a nagy világtörténelmi szennyvízáradatban. Intellektusa és kultúrája gyanút ébresztett." Mert ha Sztálin és a szigetijózsefek az etalon, akkor inkább ne hasonlítgassunk.

3

Lukács (főként "Damaszkusz" utáni) esztétikájáról és művészettel kapcsolatos érzékenységéről (azaz érzéketlenségéről) azonban sokkal határozottabb a véleményem: korlátolt, ideologikus és unalmas. De jó, hogy van, mert mindenképp gazdagította az esztétika történetét, és mert veszélytelen.

"[Domokos Mátyás] igazán megörvendeztetne, ha egyszer azon is háborogna, hogy - Lukáccsal és másokkal ellentétben - milyen süket és vak volt Kosztolányi Ady nagysága iránt, és mennyire nem ismerte fel - Lukáccsal és másokkal ellentétben - Babits a fiatal József Attila tehetségét."

Igaz, igaz. De Lukácsot pont e téren pozitíve emlegetni, ezt nem kéne. Ha az lenne csak nagy művészet, irodalom, filozófia, amit Lukács annak ismert fel - hát nem is tudom, mit mondjak. Nagyon, nagyon szegények lennénk. Kifejezőkészségem hirtelen fogyatkozása miatt hadd szorítkozzam csupán vagdalkozásra: nem lenne Baudelaire, Lautréamont, Rilke, Musil, Proust, Gide, Ionesco, Artaud, Joyce, Borges, Klee, Duchamp, Warhol, Satie, Honegger, Cage, hogy tényleg csak néhány klasszikust említsek a - Lukács által oly hősiesen megvetett - arctalan filiszteri "közvélemény nyomására". (Eörsi "esztétikájában" a "közvélemény", a "(kis)polgári" és főleg a "tucatliberális" nagyon rút dolgok.)

De még ennél is szomorúbb, hogy a valódi nagyságoknak és Lukács nagyságainak névsora csak véletlenül egyezik, ha egyezik. Mert Lukács esztétikája politika-filozófiájának derivátuma. (,Damaszkusz" után, természetesen.) Ady és József Attila azért nagy, mert "haladó". Miért nem ismerte fel Pilinszky nagyságát? Mert "reakciós" volt. Miért ignorálta az avantgarde-ot, cakk-pakk, úgy, ahogy van, és mindent, ami utána jött? És miért találta olyan borzasztóan nagynak Hebbelt, C. F. Meyert, Balázs Bélát, Paul Ernstet?

És a filozófia területén nem tehetnénk fel ugyanezt a hosszadalmas és meddő retorikai kérdéssort? És miért nem ismerte fel Az ész trónfosztása típusú gondolkodás veszélyességének nagyságát? Vagy, ha azzal mentjük, hogy mert nem akart meghalni, akkor: miért nem ismerte fel a sztálini totális diktatúra természetét és borzalmának nagyságát? Minek ment oda?

Lukácsnak mindig ez volt a pechje. Korpa közé keveredett, aztán jött a "period of consequence".

Akárcsak Eörsi, én is nagyra értékelem Lukács őszinteségét, amikor kertelés nélkül, nemes egyszerűséggel kimondja érzelmeit: "Mindig utáltam az anyámat." Isten ments, hogy pszichoanalizáljam Lukács érzelemvilágát. E kijelentés egy "tucatliberális" filiszterben szánalmat kelt, ha egy eleve elveszett nevelőotthonos vadóc mondja, de félelmet kelt, ha egy világhatalomra törő és már-már megvalósulni látszó doktrína fanatikusa mondja - és én hajlamos vagyok együttérezni a "tucatliberálissal". Úgy látom, hogy Lukács életidegen eszméi és a számára mindig is idegen élet e két marionett-masinisztájának rángatottja volt. Bár sok és különös dráma szereplője volt, sok belső átalakuláson ment keresztül, de egyvalami a materiális-szellemi panta rhei dacára állandó maradt. Hogy végérvényesen teoretikus alkat volt, menthetetlenül és csak teoretikus. Lukács számára - ideértve fiatalkori megtestesülését is - a művészet is csak esztétika volt. Amiképpen egy gyilkosság megítélése, azonképpen a műalkotások megítélése is filozófiai implikációk függvénye, a "lényeg" kimondásának ürügye. Az élet és a művészet mindig elméleti dedukciók következménye. Seidler Irma Regine Olsen ideájából elvont fogalom. Halála egy esszé megírásának remek kondíciója. Miért vonzódik a fiatal Lukács a tragédiához? "A valódi élet sohasem valóságos, sőt mindig lehetetlen az élet empíriája számára" - írja A tragédia metafizikájában. A tragédiát viszont nem lehet ilyen életté silányítani. A tragédia ott kezdődik, ahol "az élet chiaroscuro anarchiája" véget ér. Ez utóbbinak sem Isten, sem Lukács György előtt nem lehet valóságossága. Számukra "nem lehet relativitás, nem lehet átmenet és nem lehet nüánsz." A sors csupasz lényeggé mezteleníti a szereplőket, minden "partikularitásuk" tiszta "nembeliséggé" desztillálódik, "életük halvány allegóriája csupán saját platóni ideájuknak". A tragédiában "az ens perfectissimum egyszersmind az ens realissimum".

Ez az eszmei fanatizmus, relativitással és kompromisszummal szembeni könyörtelenség; a dolgok, az ember, az élet végtelen bonyolultságával szembeni agresszív türelmetlenség mint elvont esztétika csupán vitatható elmélet, de mint gyakorlati politika vitathatatlan veszély.

4

Eörsi - Lukácstól függetlenül - ugyanabban a tévedésben van (természetesen: szerintem), mint a nyugati baloldali értelmiség nagy része, akik saját hazájuk politikai rendszerének és működésének baloldali kritikája mellett - mivel azt nem érezték a bőrükön - rendszerint elfelejtették megadni a "létező szocializmusok" kritikáját. Ekképpen kimondatlanul fenn lehetett tartani az illúziót, miszerint csak a gyakorlat a rossz, az eszme jó. (És láss csodát, az ancien régime letűntével Eörsinek a "balkáni thacherizmus" Magyarországon igazán bagatell jelensége szúr inkább szemet és nem a litván szindróma veszélye János bácsi növekvő poszthumusz népszerűségével és az MSZP tempózásával a surranópályán.) A másik, még súlyosabb hasonlóság a nyugati baloldali értelmiségivel az a radikalizmus, amelyet jól jövedelmező egyetemi állások birtokosai és filozófiai sztárkönyvek szerzői képviselnek. Ez intellektuálisan izgalmasnak érzi a jelen kulturális állapota totális szétrobbantásának gondolatát és a kimustrált humanisztikus ideálokon gyakorolt kegyetlenséget. (Lásd pl. ennek legfeltűnőbb megnyilatkozását, Deleuze-Guattari Anti-Oidipuszát, amely az egyik legizgalmasabb és legradikálisabb baloldali kritika, ugyanakkor pozitív téziseit leginkább az amerikai kapitalizmus legsötétebb és legrémisztőbb képei teljesítik be. Vagy lásd a RAF mitikus auráját és népszerűségét a német baloldali értelmiség köreiben. És vesd össze Eörsi Lukács-szeretetével.)

Ezt azért érdemes megemlíteni, mert ehhez a világképhez tartozik a "tucatliberális" megvetése. A baloldali attitűd mint kritikai-emancipatorikus törekvés, mint "negatív dialektika", tényleg fontos minden társadalom számára. De mint pozitív utópia - úgy tűnik - csak terrorisztikus lehet, nem beszélve arról, hogy elméletileg téves. És ez az, amit az utolsó "tucatliberális" (Eörsi által megvetett gyávák és kommerszek, akik ellen Lukácsot is kijátssza) is tud, tagadjunk bár meg tőle minden szociális érzékenységet.

Ha valaki komolyan és értelmesen gondolja el a demokrácia fogalmát, akkor elemi szinten per definitionem "tucatliberális". (Eörsi is.) Ez csupán annyit jelent, hogy ne határozza meg a társadalmi viszonyokat egy vagy néhány - mégoly kimagasló - ember, vezér, forradalmi entellektüel, mert az igazán demokratikus társadalom olyan alapvető kompromisszumokon és minima moralián épül, amelyet nagyjából mindenki el tud fogadni, lett légyen forradalmi entellektüel, tucatliberális vagy politikai akaratnyilvánításra képtelen polgár. Bár lett volna "tucatliberális" minden kicsi és nagy robespierre, akik nem e kompromisszum szükségességének alapvetéséből indultak ki, hanem abból, hogy ok biztosan tudják, mit mond "az ész ítélőszéke", mi "az ember nembeli lényege" és miféle erőszakot kell tenni rajtuk, hogy visszataláljanak hozzá; és hogy ők egyedül tudják, mi kell a népnek, jobban, mint maga a nép.

Kétségtelenül elég izgalmas lett így ez a kelet/közép-európai történelem, összevetve mondjuk egy svájcival, ahol az utolsó említésre méltó felfordulás Tell Vilmos körül volt - de én, gyáva cenk, azt mondom, ezerszer inkább egy olyan észrevehetetlen politikai konstellációt, kispolgári unalmat, ahol nem ezek a mindenre elszánt, érzéketlen eszmefanatikusok törnek-zúznak, gyilkolnak és gyakorolnak terrort szebb jövőnkért, hanem ahol mindenki bátran lehet gyáva, ahol mindenki nyugodtan féltheti kispolgári egzisztenciáját és ahol mindenki akceptálja, hogy a másik esetleg ugyanígy van ezzel. Ezen túl legyen mindenki olyan bátor, kimagasló intellektusú, kényelmetlen, nonkonform, amilyen csak akar. Ha valaki csak tucatliberális - és semmi több -, az sajnálatos. De ha valaki - elemi szinten - nem tucatliberális, az veszélyes.


Mit tett Heideggerrel a Léttörténet?[319]


"A német nép választásokra hívatott a Führer által; de a Führer nem kér semmit a néptől. Hanem a legszabadabb választás legközvetlenebb lehetőségét nyújtja neki: vagy akarja az egész nép önnön Daseinjét vagy nem... Ez a választás egyszerűen nem hasonlítható a korábbi választásokhoz. Különleges minősége a meghozandó döntés egyszerű nagyságában áll... E végső döntés túlnyúlik népünk Daseinjének legvégső határain... A választás, amelyet most tesz a német nép - kimenetelétől függetlenül -, már a nemzetiszocialista állam német valóságának megjelenése és az iránta való legerőteljesebb tanúságtétel. A nép önmagáért érzett felelősségének akarása azt akarja, hogy minden nép megtalálja elrendeltetésének nagyságát és igazságát... A Führer ráébredt erre az egész népben lakozó akaratra és egyetlen döntéssé forrasztotta össze."

Ez a szöveg a Freiburger Studentenzeitung 1933 november 10-diki számából való. Szerzője a freiburgi egyetem akkori rektora, Martin Heidegger. Abból az időből nem ez az egyetlen ilyen szövege. Úgyhogy nincs különösebb jelentősége annak, hogy Hermann Heidegger, a nagy filozófus fia az 1983-ban újra kiadott legendás '33-as rektori beszéd bevezetőjében azt írja: "A beszédben a »nemzetiszocializmus« és »nemzetiszocialista« szavak nem fordulnak elő, a »Führer«-ről, a »birodalmi kancellár«-ról avagy »Hitler«-ről nem esik szó." Bűnbe hajló tévedés lenne bebarnítani az egész Heidegger-életművet a fenti és hasonló - viszonylag rövid periódusra jellemző - szövegek alapján, de speciel a rektori beszéd kontextusát éppen ezek képezik. És az is igaz, hogy apu éppen e periódus idején tiltja meg, hogy az egyetemen kifüggesszék a zsidóplakátokat, és ezirányú nyomás ellenére sem bocsát el két zsidó tanszékvezetőt. És ha nem vállalja el a rektorságot, akkor majd a náci politika ülteti megbízható emberét a rektori székbe (ez aztán a gyors lemondást követően menetrendszerűen meg is történt), sőt az is igaz, hogyha csupa Martin Heideggerből állt volna az NSDAP, akkor minden másképp lett volna. Ugyanakkor, még egyszer: a fent idézett szöveg és társai a rektori beszéd kontextusa, mégha éppen ebben nem is fordulnak elő az idézett szavak. (A "Führer" kivételével, bár nem egyértelmű utalásként: a felsőbb iskolák feladata, hogy "a német nép sorsának vezetőit és őrzőit nevelésben és fegyelemben részesíti." (Akárkire vonatkozik is, durva, nem?) Egyébként ennek a mondatnak egy korabeli interpretációja - Karl Ballmer: Aber Herr Heidegger? - így hangzik: "Amikor Heidegger úr elvállalja nevelésre Adolf Hitlert, ezzel olyan tettet visz véghez, amelytől mások szerényen félrehúzódnának.") (Hermannak továbbá elkerüli figyelmét egy-egy "erd- und bluthaften Kräfte" és az afféle csekélységek, hogy "A sokat ünnepelt »akadémiai szabadság« kiutasíttatik a német egyetemről, mivel ez a szabadság inautentikus, mert csak tagadó volt... A német diákok szabadságának fogalma visszavezettetik most a maga igazságához." Vagyis a munkaszolgálat, a honvédelmi szolgálat és a tudásszolgálat szentháromságához.)

De ami igazán érdekes, az magának a filozófusnak a visszatekintése a korszakra és válasza "azok számára..., akik örömüket lelik abban, hogy tekintetüket mereven arra szegezzék, ami rektorságomban szerintük kifogásolható..." "Önmagukban ezek a dolgok éppoly közömbösek, mint a terméketlen vájkálás a régi kísérletekben és intézkedésekben, amelyek a hatalomra törő akarat planetáris uralmán belül olyan jelentéktelenek, hogy még parányinak sem nevezhetők." Érdekes válasz ez az egyéni felelősséget firtató kérdésre. Jürgen Habermas írja A modern filozófiai diszkurzusa című könyvének Heidegger-fejezetében: "Nem »Az Adolf Hitlerben és a nemzetiszocialista mozgalomban való hit hivatása« (ezen cím alatt terjesztették Heideggernek a német ösztöndíjasok és tudósok választásakor Lipcsében 1933 november 11-dikén tartott beszédét), amely ítéletre készteti azokat, akik később születtek - akik nem tudhatják, hogy hasonló helyzetben nem hibáztak volna-e ugyanígy. Ami zavaró, az a filozófus képtelensége arra, hogy, a náci rezsim bukása után, akárcsak egyetlen mondattal is, beismerje hibáját - egy olyan hibát, amely politikai következményekkel terhes. Ehelyett Heidegger magáévá teszi azt a bölcselmet, mely szerint nem az elkövetők, hanem az áldozatok maguk a bűnösek: »Kétségtelen - mindig vakmerő dolog, ha egyes emberek a többi ember bűneit elszámolják és fölszámítják. De ha már a bűnösök kereséséről van szó és a bűnök számbavételéről: vajon nem létezik-e a lényegi mulasztás bűne? Azok, akik akkoriban oly prófétikus tehetséggel voltak megáldva, hogy pontosan előreláttak mindent, ami később bekövetkezett - ilyen bölcs én nem voltam -, miért vártak csaknem tíz évig arra, hogy a vésszel szembeszálljanak? 1933-ban azok, akik mindezt tudni vélték, miért nem épp ők láttak hozzá ahhoz, hogy mindent alapjaiból kiindulva jó irányba tereljenek?« (81. o.) Ami zavaró, az a bűntudat elfojtása, abban az emberben, aki, miután az egésznek vége volt, a kicsinyes egyetemi áskálódások kisinasának perspektívájából, írt magának egy nácitlanító bizonyítványt igazolandó a fasizmus melletti döntését. Ahogyan rektorságának szégyenfoltját és az azt követő vitákat rákeni »a tudomány lényegileg metafizikai állapotára«, éppúgy választja le minden tettét és kijelentését magáról mint empirikus személyről, és a Sorsnak tulajdonítja őket, melyekért nem vállalhatunk felelősséget. Saját elméleti fejlődését is ugyanezen nézőpontból látta; az ún. Kehre nem problémák megoldására irányuló gondolati erőfeszítések következményeként, vizsgálódás eredményeként, hanem mindig a metafizika anonim, maga a Lét által színre vitt meghaladásának objektív eseményeként értelmezendő."

Habermas ezzel szemben úgy látja - megjegyezve, hogy "Heidegger maga határozottan elutasítaná ezt a rekonstrukciót" -, hogy mind a Lét és idő filozófusa, mind pedig a Kehre utáni Heidegger filozófiája egy problémára adott megoldásként értelmezendő. Sőt, Habermas nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a Kehre nem utolsó sorban a szóban forgó syracusai kaland következménye: "Amint azt az 1935-ös nyári szemeszter előadásai mutatják, Heidegger szigorúan tartotta magát rövid rektorsága után is ama »hit hivatásá«-hoz. És végül, amikor már többé nem téveszthette meg magát a nemzetiszocialista rezsim valódi karakterével kapcsolatban, filozófiailag nehéz helyzetbe manőverezte magát. Miután a »Daseint« a nemzet Daseinjével azonosította, az autenticitást a hatalom megragadásával, és a szabadságot a Führer akaratával, és mivel a létkérdésbe beleolvasta a nemzetiszocialista forradalmat, munkaszolgálatostól, honvédelmi szolgálatostól és tudásszolgálatostól, filozófiája és a korabeli események között egy belső, nem egykönnyen retusálható kapcsolat jött létre. A nemzetiszocializmus valamely sima politikai-morális átértékelése megtámadta volna a megújított ontológia alapjait és kérdésessé tette volna az egész elméleti kísérletet. Ám ha, ellenkezőleg, a nemzetiszocializmusban való csalódás a felelősségteljes ítélet és cselekvés áttekinthető szféráin túlra emeltetne és objektív tévedéssé stilizálódna, olyan tévedéssé, amely fokozatosan nyilatkozik meg a történelemben, akkor a Lét és idő kiindulási pontjával való kontinuitás nem kerülne veszélybe... A mozgalom nem-igazságát, amelytől hagyta magát rászedni, nem valamiféle egzisztenciális bűnbeesettség fogalmaival interpretálja, amelyért valaki szubjektíve felelős, hanem mint az igazság objektív visszahúzódását. Mivel e legeltökéltebb filozófus szeme csupán fokozatosan nyílott rá a rezsim természetére - mily megdöbbentően késedelmes megértése a világtörténelemnek -, magának a világ menetének tulajdonít szerzőséget, nem a konkrét történelemnek, a maga valójában, csak egy szublimált történelemnek, felemelve az ontológia fennkölt magasságaiba. Imígyen született a Léttörténet fogalma."

Jean-François Lyotard a Posztmodern kondícióban a rektori beszéd alapján Heideggert egyenesen a "szellem dialektikájának metanarratívájához" sorolja, ami elég durva sértés, de - Habermas elemzése is ezt látszik erősíteni - védhető interpretáció. Ebből a szempontból "csupán" annyi a különbség, hogy a hegeliánus narrátor a világ és a történelem értelmét, belőle kiolvasva, fogalmilag világosan meg tudja ragadni, míg Heideggernél a világ és a föld harcában időről időre visszahúzódik az igazság, olykor igen tartós periódusokra is. (Például a görög filozófia megjelenésétől Heideggerig tartó metafizikai létfeledettségben dagonyázó világkorszakban.) De mindkét szerzőt valami hallatlan önhittség és szubtilis gőg jellemzi, amennyiben mindketten úgy tudják magukról, hogy a lét lényegének szívéhez ők állnak a legközelebb a világtörténelem addigi menetéig.

Mindezeket azért fontos megemlíteni, mert a Kossuth kis színes, filozófusokat kiadó kitűnő sorozatában megjelent három Heidegger-írást - Az idő fogalma (1924), A német egyetem önmegnyilatkozása (1933) és A rektorátus (1945) - valamint néhány elő- és utószót tartalmazó könyvecskének a kicsengése megítélésem szerint korrekcióra szorul. Lehetséges, hogy "Heidegger a század legnagyobb gondolkodója", miként a bevezetés állítja, bár én nem mérném le, hány kiló egy hattyú. De úgy vélem - főként, ha két írás kifejezetten Heidegger e sokat vitatott periódusáról szól -, jobb, ha tudunk a könyvből kimaradt másik oldalról is, ha nem felejtjük el az elfelejthető dolgokat. Ezek is hozzátartoznak a gondolkodói portréhoz.


Jegyzetek

1 (1997)

2 "Whose Canon Is It, Anyway?", The New York Times Book Review, 1989. feb. 26. Vmint Paul Berman, szerk.: Debating P. C. Delta, New York, 1992. (Az e kötetben újraközölt cikkek esetében e könyv oldalszámaira hivatkozom.) 197. o.

3 "Hogyan védjük meg a társadalmat a tudománytól?" (1975) Replika, 13-14. (1994) 16. o.

4 Az általam idézett paperback kiadás: Harold Bloom: The Western Canon. Riverhead, New York, 1995.

5 Harold Bloom, 3. o.

6 Uo. 4. o.

7 Mint később látni fogjuk, a semlegesség, a kívül/felül állás jellegzetesen konzervatív stratégia.

8 Uo. 483. o.

9 Ma már leginkább "core courses"-nek nevezik ezeket.

10 Lefordíthatatlan szójáték: a killer bee ('gyilkos méh') egy Amerikában honos, rendkívül agresszív és veszedelmes méhfajtának a neve, melyből a bee ('méh') szó kiejtésében megegyezik a B betű angol ejtésével, a "gyilkos B-k" pedig Bloom, Bellow, Bennett kezdőbetűire utalnak.

11 Ahogy Gates, fogalmaz Allan Bloom alapvető attitűdjét jellemezve: ez egyfajta "nosztalgikus visszatérés az »antebellum esztétikai pozícióhoz«, amikor a férfiak még férfiak voltak, és fehérek, amikor a tudós kritikusok fehér férfiak voltak és amikor a nők és a színesbőrűek hangtalan és arctalan dolgozók voltak, szolgák, és teát szolgáltak fel, és töltöttek a brandys poharakba az öregfiúk klubjának társalgójában."

12 A látszat ellenére.

13 Akinek recepcióját valószínűleg az késleltette, hogy elsősorban a csontkonzervatív Hirsch közvetítette.

14 John Searle: "The Storm over the University", The New York Review of Books, 1990, dec. 6. Vmint: Debating P. C. 89. o.

15 The New Republic, 1991 február 18. Vmint Debating P. C., 153-4. o.

16 Gates, 190. o.

17 ("feel good" targets) Gates, 191. o.

18 Roger Kimball, az egyik legprominensebb "konzervatív" fordulata. Idézi: Lawrence W. Levine: The Opening of the American Mind: Canons, Culture and History. Chapter One: Through the Looking Glass.
http://www.washingtonpost.com/wp-srv/style/longterm/books/chap1/openingoftheamericanmind.htm.

19 George F. Will, a másik kemény jobbos fordulata. Idézi Levine, uo.

20 Gates, 191-192. o.

21 M. H. Abrams: A Glossary of Literary Terms. Harcourt Brace College Publishers, Port Worth stb., 1993.

22 Searle 93. o.

23 Searle 97. o.

24 Roger Kimball: "The Periphery v. the Center: The MLA in Chicago", The New Criterion, 1991 február. Vmint Debating P. C., 62. o.

25 Kimball, 63.. o.

26 John M. Ellis: Against Deconstruction. Princeton UP., Princeton, 1989. viii. o.

27 Searle, 87. o.

28 Uo. "Sarl" sebe, a derridai szivatás emléke nyilván begyógyíthatatlan.

29 Katha Pollitt: "Why Do We Read?", The Nation, 1991. szep. 23. Vmint Debating P. C., 201-202. o.

30 Pollitt, 204. o.

31 Uo.

32 Harold Bloom, 486. o.

33 Howe, 158. o.

34 Harold Bloom, 487. o.

35 A témapark a múzeum egy sajátos amerikai formája.

36 Harold Bloom, 485. o.

37 Allan Bloom: The Closing of the American Mind, Simon & Schuster, New York, 1988 (1987). (Milyen szép, hogy Bloom édene, utópiája, az ókori Görögország is a Balkánon volt.)

38 1990 december 24. A címlapon: "Politikai korrektség vagy új McCarthyizmus?"

39 Michael Berubé: "Public Image Limited: Political Correctness and the Media's Big Lie", The Village Voice, 1991. jún. 18. Vmint Debating P. C., 125. o.

40 Berubé, 127. o.

41 Utalás a híres anekdotára, mely szerint egyszer Dr. Johnson belerúgott egy kőbe és így kiáltott fel: "Ezzel cáfolom őt!", mármint Berkeleyt, a szolipszista filozófust

42 Berubé, 128. o.

43 Berubé, 143. o.

44 Idézi Catharine R. Stimpson: "On Differences: Modern Language Association Presidential Address 1990", in Debating P. C., 54. o.

45 Id. Berubé, 144. o.

46 A cserebere odáig mehet, hogy teljesen megfordítja a hagyományos attribúciókat. A politikai korrektség-vitában az a furcsa helyzet állt elő, hogy "a liberálisok azok, akik ádázul kardoskodnak a »támadó« beszéd cenzúrázásáért, és a konzervatívok azok, akik boldogan tetszelegnek a szólásszabadság bajnokának erkölcsileg fölényes szerepében" (Nat Hentoff: "»Speech Codes« on the Campus and Problems of Free Speech", Dissent, Fall 1991. Vmint Debating P. C., 215. o.).

47 Stanley Fish: "Boutique Multiculturalism, Or Why Liberals Are Unable to Think about Hate Speech". Critical Inquiry, Winter 1997.

48 Howe 155-156. o. A Trockijtól származó idézet azonban, mely az Isteni színjáték védelmére kel, igen érdekesen érvel: helytelenül járnak el azok az elvtársak, akik a művet az osztályharc "puszta történelmi dokumentumává" akarják változtatni, ugyanis "közvetlen esztétikai kapcsolat áll fenn köztünk és a középkori itáliaia könyv között". Hogy ez hogyan lehetséges? Hát hogy a különböző osztálytársadalmaknak vannak általános, közös jegyei...

49 Doris Lessing még határozottabb, amikor kijelenti: "A politikai korrektség a pártvonal természetes meghosszabbítása. Amit manapság tapasztalunk, az ismét csak az éberek egy önjelölt csoportja, amint ráerőszakolja nézeteit másokra. Ez a kommunizmus öröksége, de ez nekik, úgy tűnik, nem tűnik fel." In: Sunday Times: Books, 1992. máj. 10.

50 Levine id. h.

51 Bahtyin kifejezése. Ld. "A dialógus Dosztojevszkijnél", in A beszéd és a valóság, Gondolat, Bp., 1986. 354. o.

52 Hentoff, 219. o. Az első pillanatra talán túlretorizáltnak tűnő - de mindenképpen ellentétes következtetésekre lehetőséget adó - érvelésből kiemelném a megszólalást alátámasztó mozzanatot. Védelemre azok szorulnak, akik többé vagy kevésbé tehetetlenek, hatalmuk, lehetőségeik, ha ugyan nem képességeik, korlátozottak, s minthogy kezdettől fogva azt sulykolják beléjük, hogy lehetőségeik limitáltak, eleve e limitált térben gondolkodnak csak. A probléma épp az, hogy a kisebbségiek közül sokan épp ezt a politikai cselekvést gátló önképet és szituációtudatot teszik magukévá, mely így erősíti a létező hierarchiát és paternalisztikus kódot, s megakadályozza őket abban, hogy teljes értékű, felelősségteljes társadalmi-politikai cselekvőkként felfogva magukat - azzá is legyenek. Ha igénybe veszem az erősebb védelmét, akkor függni is fogok tőle, ami nem szükségképpen vezet balvégzethez, csak...

53 Marilyn French: "Valerie", in The Womens Room, 4. fej., 19. rész (1977).

54 Dinesh D'Souza: "The Big Chill?" (tévéinterjú). In: Debating P. C., 35. o.

55 D'Souza, 38. o.

56 Howe, 170. o.

57 Barbara Ehrenreich: "The Challenge for the Left". Democratic Left, July/August, 1991. Vmint Debating P. C., 333. o.

58 Gates, 192. o.

59 Edward W. Said: "The Politics of Knowledge", Raritan, Summer 1991. Vmint Debating P. C., 188. o.

60 Gates, 192-193. o.

61 Said, 198. o. Ami Said álláspontjában rendkívül érdekes, az az, hogy amitől erősen óvja az elnyomottakat, a kisemmizetteket, a periférián levőket, a "képviseletleneket", egyszóval az áldozatokat, az éppen az áldozat-szerep.

62 Harold Bloom, 492. o. A tézist legmélyrehatóbban Terry Eagleton fejti ki The Ideology of the Aesthetic (Blackwell, Cambridge, Mass., 1990.) c. művében.

63 Harold Bloom, 489. o.

64 Nem mintha e tudományterületek között szükségképpen ledönthetetlen falak lennének. Lacan (sőt, akár Nietzsche) felől nézve, meggondolandó Paul de Mannak az Anxiety of Influence-ről írott, olykor kissé leereszkedő tónusú kritikája (in Blindness and Insight, U. of Minnesota P., Minneapolis, 1995 [1971]), mely szerint az a fő baj az elmélettel, hogy "visszacsúszik" egyfajta "pszichológiai naturalizmusba" (271. o.), azaz "reflektálatlan affektivitásba" (272. o.). Nem inkább az-e a fő baj - és ez előfeltevés sokkal inkább de Mant jellemzi, mint Blomot -, hogy a pszichikai eseményeket feltétlenül valamiféle néma naturália közegében történőnek gondoljuk el, pedig alighanem valamilyen mértékben mindig nyelvi események, még az imagináriust is inkorporálja bizonyos fokig a szimbolikus, még az afázia is, még a tudattalan működése is, még egy (pszicho)szomatikus tünet is leírható retorikailag.

65 Harold Bloom, 19. o. Vö.: "Mondják, a Léda párizsi kalapja árnyékot vetett agyára, úgy indult példákért a Romlás Virágaihoz. Mondják, utazott megkésve, mert a Baudelaire-verseknek, mint az ökörvérszínű mellénynek, divatja múlt. Simítsa meg rángó szánkat a mosoly. Uraim, a benső tartást lemásolni máig sem lehet. A költői vakmerőségnek nincs köze máig sem a divathoz. De bizonyos, hogy kiszemelik az ősök az utódokat. Rámutatott a gyémántos franciára a templomépítő Dante, rá az iszákos Edgar Poe is. Lát Ady Endre kéklángú ujjakat feléje nyúlni a hazai sötétből, idegen éjből. Láthat X. Y. Z. is, de utód nem lesz belőlük, mert hamis a káprázatuk: így épülnek templomok almás pitéből." (Nagy László: A feltámadás szomorúsága.)

66 The History in Literature: On Value, Genre, Institutions, Columbia U. P., New York, 1990.

67 Pollitt, 207. o.

68 Harold Bloom, 39. o.

69 Uo. 483-4. o.

70 Az angol "race" kifejezést jobbára "faj"-ként fordítom, jóllehet a precíz biológiai fogalom "fajta" lenne. A köznyelv viszont ellenállni látszik e precizírozásnak, bármiféle fajelméleti implikációk nélkül.

71 Harold Bloom, 485. o.

72 Searle, 100. o.

73 Said, 188. o.

74 Pollitt, 204. o.

75 Pollitt, 210. o.

76 Harold Bloom, 15-16. o.

77 D'Souza, 32. o.

78 Howe, 163. o.

79 Harold Bloom, 39. o.

80 Berubé, 147. o.

81 Howe, 160. o.

82 "Mert kicsoda vitatkozna máma és mostanság ilyen pongyola fogalmakról, mint »nyugati kultúra«?" Enrique Fernández: "P. C. Rider", The Village Voice, 1991 jún. 18. Vmint Debating P. C., 322. o.

83 Idézi Claire W.D. Hughes: "The Controversial Canon" (1994)

84 Kimball, 69. o.

85 Ld. Fish, id. h.

86 Terry Eagleton, in Guardian (1992. okt. 27.).

87 A bűntudatra hivatkozó érvet Bloom is alkalmazza. "[A Közönséges Olvasó] nem a könnyű élvezetért olvas, vagy hogy szociális bűntudatot vezekeljen le, hanem a magányos egziszencia nagyságáért. Az egyetem hihetetlen lett: magam hallottam ennek a fajta olvasónak a denunciálását egy vezető kritikustól, aki azt mondta nekem, hogy építő társadalmi cél nélkül olvasni etikátlan..."

88 Mint Neil Larsen megjegyzi, a nyugati marxizmus az osztályharc kérdésében "elkötelezetlenné és zavarodottá" vált, és elméleti és kulturális vitákba menekült.

89 George Scialabba recenziója Richard Bernstein: Dictatorship of Virtue: Multiculturalism and the Battle for America's Future és Russell Jacoby: Dogmatic Wisdom: How the Culture Wars Divert Education and Distract America c. könyveiről. The Boston Review, Jan 1994/Dec 1995 Vol. XIX No. 6.

90 Idézi Scialabba, uo. Az érv egyébként a jobboldalon szokott feltűnni, ld. pl. Kimball: előáll egy "kifejezetten orwelli szituáció, amelyben a »sokféleség« valójában szigorú intellektuális konformitást jelent, és a »tolerancia« kizárólag azok számára van fenntartva, akik az én nézőpontomat elfogadják" (64. o.)

91 Roger Kimball elhíresült kifejezése (s a "kulturális baloldalt" támadó könyvének címe). A tenured tanárok véglegesített állású egyetemi professzorok. A tenure az ilyen jogcímen kapott fizetés. A retoréma teljesítményét fokozza, hogy Kimball e "fizetett radikálisokat" a 68-as generációval azonosítja, melynek ideológiájában jelentős szerepet játszott az intézményellenesség.

92 Gates, 196. o.

93 Richard A. Lanham: Getting Ready for the Electronic University. U. of Chicago Press, Chicago, 1993.

94 Neil Kleinman: Getting Ready for the Electronic University. Planning for Higher Education, Volume 23 (Winter 1994-95).

95 Elhangzott "A szerző neve" című szegedi dekonferencián (1997).

96 Ld. Edmund Leach: "Érzékeink luxusa." In Játékperiszkóp. Kultúrafordítási kísérletek. Kriterion, Bukarest, 1983. 108. o.

97 Ld. Feyerabend tanulságos érveléseit Ernest Nagel: The Structure of Science (1961) című könyve kapcsán: "The Structure of Science" (1964), in Paul K. Feyerabend: Problems of Empiricism: Philosophical Papers, Vol. 2., Cambridge University Press, Cambridge & New York & Sidney, 1988 (1981), különösen az 59-63. oldalakat, ahol a (fizikai) "tömeg" fogalmának változásain mutatja be, hogy a tudománytörténet hamis kontinuitástudata (és hamis fejlődéstudata) nagymértékben annak tulajdonítható, hogy bizonyos alapvető konceptusoknak és szavaknak valamiféle abszolút idealitását tételezi. Szinte mágikus hatalom ez: dacára annak, hogy Nagel maga jelentős (inkommenzurábilis) különbségeket tár fel a "tömeg" newtoni és einsteini felfogásában, azt az ideális entitást, mely a szó "referenciája" lenne, mégis identikusnak tekinti.

98 Camille Paglia: Vamps and Tramps, Vintage, New York, 1994. 400. o.

99 Michel Foucault: The Archeology of Knowledge, Harper, New York, 1972. 17. o.

100 Michel Foucault: "The Subject and Power", in Brian Wallis, szerk.: Art After Modernism: Rethinking Representation. NMCA-Godine, New York, 1984. 424. o.

101 Lévi-Strauss ill. Lacan fogalma, de más tekintetben lényegi különbségeik ellenére ide sorolhatók a szofisták, Nietzsche, M. Mauss, Wittgenstein, Heidegger és követőik nézetei, és mindazoké, akik a nyelvnek és a hasonló szimbolikus képződményeknek a gondolkodásban, azaz minden lehetséges világkonstrukcióban formatív szerepet tulajdonítanak.

102 > 'Pro' (elő-, -ért) + 'miscere' (kever, vegyít, összezavar, felbolygat). A szó nem csak szexuális értelmű.

103 Lacan fogalma. A mindig önazonos egység szükséglete, mely az énképződés preverbális szakaszából őriz meghatározó struktúramozzanatokat. A megképződött egységek - "tárgyak" - "mirage"-ok: a "reális" anyaga, akár "észlelet", akár "hallucináció", többek közt ezekből épül. "Ismeretelméleti ürességük" "perverz élvezete" Lacan szerint ellentmond a szignifikáció mechanizmusainak, bár ez utóbbi folyamatosan inkorporálja, feldolgozza - de fel/megemészteni teljesen nem tudja.

104 Ld. bővebben Anika Lemaire: Jacques Lacan. Routledge & Kegan Paul, London & New York, 1986 (1970), 235-238. o.

105 A Melanie Klein alapfogalmaira épülő elképzelés részletes kifejtését ld. Gilles Deleuze - Félix Guattari: Anti-Oedipus: Capitalism and Schizophrenia. University of Minnesota Press, Minneapolis, 1990 (1983).

106 Donald E. Pease: "Author", in F. Lentricchia - Th. McLaughlin, szerk.: Critical Terms for Literary Study, University of Chicago Press, Chicago & London, 1990. 114. o.

107 Camille Paglia: Vamps and Tramps, Vintage, New York, 1994. 407. o.

108 Michel Foucault: "Est-il donc important de penser?" Libération, 1981. május 30-31. Id. John Rajchman: Michel Foucault: The Freedom of Philosophy. Columbia University Press, New York, 1985. 35-36. o. Kiemelés tőlem.

109 Charles Taylor: "Foucault on Freedom and Truth" in D. C. Hoy, szerk.: Foucault: A Critical Reader, Blackwell, Oxford & Cambridge, 1986 (1994). 99. o.

110 Késői műveinek egyik alapfogalma.

111 "Eltérés a »normális« szexuális tevékenységtől, azaz az ellenkező nemű partnerrel való coitustól..." J. Laplanche--J.-B. Pontalis: A pszichoanalízis szótára. Akadémiai, Bp. 1994. 382. o. A "normális"-t közrefogó idézőjelek nem véletlenek, hiszen a pszichoanalitikus elméletben az emberi szexus "a részletösztönök [Partialtriebe] játékának függvénye" (id. mű 383. o.), azaz a tárgyválasztás vagy a szexuális orientáció nem antropológiai adottság, hanem minden egyes formájában "megvilágítandó probléma" (uo.). Az idézet definíciója szerinti totalizáló kód - mely megfelelhet "a helyes értelmezés" előfeltevésének - minden perverziót szubverzióvá változtat. Barthes persze e kód értékviszonyait szubvertálja.

112 Roland Barthes: "A szöveg öröme". In ua. Osiris, Bp. 1996. 82. o.

113 Id mű 83. o.

114 Id. mű 81-82. o.

115 Deleuze és Guattari fogalma. Ld. Deleuze-Guattari id. mű.

116 Freud fogalma a gyermekkori szexualitás legkorábbi fázisára.

117 "Le rapport de pouvoir passent à l'intérieur des corps", La Quinzaine Littéraire, 1977. Id. James Miller: The Passion of Michel Foucault. Simon & Schuster, New York stb., 1993. 273. o.

118 Roland Barthes "A szöveg öröme", in uő: A szöveg öröme, Osiris, Bp., 1996. 93. o. A szerző kiemelései.

119 Uo. 79. o.

120 Másként elgondolhatatlan a platonikus tradíció. Az összes szofistákra szórt vád visszahull Szókratész-Platón fejére: rászednek a szavak, barátom. Mi más egy idea, mint hiposztazált onoma? Nyelv nélkül nem létezik és nélküle nem gondolható. Mindenesetre ez, hogy a nyelv maga sem mentes a "passion imaginaire"-től, egyáltalán nem "ortodox" posztstrukturalista tétel.

121 "Ami a szöveget teszi, az éppen ellenkezőleg (vagy pontosan) a régi osztályozásokkal szembeni szubverzív erő. Hogyan lehetne Georges Bataille-t besorolni? Regényíró, költő, esszéista, közgazdász, filozófus vagy misztikus? [...] A szöveg azért vet fel osztályozási problémákat, mert magába foglalja a határok megtapasztalását." ("A műtől a szöveg felé", 69. o.)

122 "Le gai savoire", Mec, 1978. Id. James Miller id. mű 264. o.

123 Minthogy minden, a szubjektum számára meghatározó jelentőségű dolog mögött egy állandóan munkáló ambivalencia húzódik, sőt, maga ez az ambivalencia az, amely a jelentőséget/jelentést folyamatosan kitermeli - a probléma a szubjektum integritásának kontextusában is felvetődik. Foucault "tudástermelése" értelmezhető a nietzschei "zu werden, was man ist" programjaként, és Barthes, miként egy fenti idézetnél is láthattuk, éppúgy beszél az én konzisztenciájának élvezetéről.

124 Roland Barthes: "A szerző halála". In uő: A szöveg öröme. Osiris, Bp., 1996. 53. o.

125 Uo. 55. o.

126 Uo. 51. o.

127 E fogalom barthes-i használata különbözik a lacanitól. Barthes-nál a nyelv totális illuzórikus erejét jelenti, vagyis azt, hogy "»tudatosan semmiféle illúzió sem fordul elő«", azaz "az öntudatlan öntudatlansága" (94. o.)

128 "A szöveg öröme", 97. o.

129 U o. 95. o.

130 Uo. 79. o.

131 Uo. 77. o.

132 Miller id. mű 56. o.

133 Ld. "A tükör-stádium mint az én funkciójának kialakítója...", Thalassa, 1993/2. 8. o.

134 E sorok szerzőjének filozófiai aforizmákat generáló szoftvere.

135 Paglia id mű 400. o.

136 E. D. Hirsch: Validity in Interpretation, Yale University Press, New Haven & London, 1967. 1. o.

137 Ld. még az egyébként igen sok tekintetben igen korlátolt John M. Ellis átfogó dolgozatát (Against Deconstruction, Princeton University Press, Princeton, N. J., 1989), mely szerint a szerzőellenes érvelések bírnak rendszerint ezzel a logikával: csak két szélsőséges lehetőséget képesek elgondolni: "vagy azt jelenti a szöveg, amit a szerző gondol - vagy textualitás van és szabad játék", mindenféle korlátozás nélkül (119. o.). A New Criticism belátásait mint lejárt lemezt figyelmen kívül hagyják, köztük éppen azt a Wimsatt--Beardsley-féle "Az intencionális téveszméről" írottakat, amely a két szélső pólus közötti mértéktartó álláspontot képviseli. Ez utóbbi Ellis szerint azért jogos álláspont, mert a szerzői szándékra való hivatkozás egy ellenőrizhetetlen mentális folyamatra apellál, szemben, ugyebár, azzal, "ami ott van a szövegben" (ahogy Fish szokta mondani hihetetlen iróniával). Ugyanezen az alapon találja elmarasztalhatónak az olvasói aktivitásnak kitüntetett jelentőséget tulajdonító koncepciókat: ezt "interpretational fallacy"-nak tekinthetjük, mely az értelmező megengedhetetlen szabadosságával és így az értelmezés ellenőrizhetetlenségével egyenlő. Ellist láthatólag nem zavarja, hogy a kritizált kritikai attitűdök éppen a hozzá hasonlóak "ellenőrzése" alól szeretnék kivonni a szövegértelmezést. S amiként a dekonstrukció másik ádáz (ám intelligens) ellensége, Gerald Graff megjegyezte, "az »egyetlen« értelmezés koncepciója senki által sem képviselhető legitim módon, mivel teljesen abszurd", azonképpen Ellis is fantomokkal küzd, amikor komoly érvkészletet mozgósít annak cáfolatára, hogy egy szöveg bármit jelenthet. A kínos az, hogy számos idézetet hoz annak bizonygatására, mennyire elterjedt ez a nézet, viszont egyetlen idézet sem állít ilyesmit. A legvadabb (s kétségkívül nem túl szerencsés) megfogalmazás (Robert Crosmané, 117. o.) is csak annyit állít, hogy "egy vers lehetséges jelentéseinek száma végtelen", ami azonban, akárhogy is nézzük, nagyon messze áll attól a kijelentéstől, hogy "egy vers lehetséges jelentése bármi lehet" - tehát kicsoda is az, aki kizárólag extremitásokban képes gondolkodni?

138 Uo. 2. o.

139 De Man figyelemre méltó iróniaértelmezéséről ld. "A temporalitás retorikája", in Thomka Beáta, szerk.: Az irodalom elméletei I, Jelenkor-JPTE, Pécs, 1996.

140 Derrida szinte minden jelentéselméleti tézise azon a belátáson alapul, hogy ez a bizonyos "egyértelműen" nem létezik: minden szöveg materialitásában ott hordozza a maga "strukturális tudattalanját", melyet nem uralhat egyetlen autoritás sem; sem "alkotói", sem "befogadói".

141 Jacques Derrida: "Signature Event Context", in Limited Inc, Northwestern UP, Evanston, Il., 1988. 20-21. o.

142 Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások. Atlantisz, Bp., 1992. 38. §.

143 A jelölt jelölőiesülése Lacan és Derrida munkásságának meghatározó és folyamatosan tematizált gondolata. De első, részletesen kifejtett változata Peirce "interpretans"-fogalma.

144 (1994)

145 Részletek a szerző Idő és történet c. munkájából (kézirat).

146 C. W. Ceram: A hettiták regénye. Gondolat, Bp., 1964.

147 5 Móz. 3, 7-8.

148 Aquinói Tamás: "Az isteni szépről, és arról, hogy miképp tulajdonítsuk Istennek". C IV. lect. V. és VI., in Uő: De Divinis Nominibus. (Kézirat)

149 "God and the Jouissance of The Woman". In uő (eds. J. Mitchell, J. Rose): Feminine sexuality. W. W. Norton, New York & London, 1985. 147. o.

150 Johann Joachim Winckelmann: Művészeti írások. Európa, Bp., 1978.

151 Hugh Trevor-Roper: "The Invention of Tradition: The Highland Tradition of Scotland". In: The Invention of Tradition. Ed. by E. Hobsbawm & T. Ranger. CUP, Cambridge, Eng., 1984. 15-41. o.

152 Jeffrey Burton Russell: Inventing the Flat Earth. UCP, Santa Barbara, 1991.

153 Az idő rövid története. Maecenas, Bp., 1989. 130-131. o.

154 "Elképzelhetők persze másmilyen életformák is - mondja Hawking -, olyanok, amilyenekről még a sci-fi szerzők se álmodtak..." (131. o.) P. W. Atkins (Teremtés. Gondolat, Bp., 1987) kételkedik ebben. Szerinte az ebben a világegyetemben lehetséges intelligenciának a mienkhez hasonlónak kell lennie. Fő célja egy istent kizáró determinizmus felvázolása, ezért elsősorban annak bizonyításával foglalkozik, hogy csak jelenlegi formájában létezhet a világegyetem. (Pl. "Ha több, mint egy dimenziója lenne az időnek, ez egy villanással véget vetne a világegyetemnek." (107. o.)) Ezek bekövetkezésének valószínűségével viszont nem foglalkozik: "Eltekintünk a céllal indokolt okoktól, mivel ezek fölöslegesnek látszanak. Így abban kell keresnünk az okot, hogy alkalmas-e a fennmaradásra." (103. o.) Ezzel az érvvel kikerüli az antropikus elv komolyan vételét. Ennek az érvnek az inverze Stanislaw Lemé ("A katasztrófa-elv". In: Az emberiség egy perce. Európa, Bp., 1988): "Az Anthropic Principle-nek (...) tudományosan pont annyi a hitele, mint egy kozmogóniai ismérvként számon tartott »Chartreuse Liqueur Principle«-nek. Kétségtelen, hogy e likőr előállításához ENNEK a kozmosznak az anyaga szükséges, mindazonáltal ENNEK a kozmosznak, ENNEK a Napnak, ENNEK a Földnek és ENNEK az emberiségnek a történetét minden további nélkül el tudjuk képzelni úgy is, hogy NINCS benne Chartreuse." (40. o.)

155 Elliot Aronson: A társas lény. KJK, Bp., 1980.

156 Amikor "világtörténelemről" kezdenek beszélni, akkor az archaikus, kozmosz értelmében vett világ már megszűnt létezni. Lásd erről Tatár György számos megjegyzését a Pompeji és a Titanicban. Tekintsük allegóriának a szignifikáció játékainak azt a véletlenjét, hogy a kozmosz szó ma világűrt jelent.

157 Részlet egy hollywoodi filmből: LÁNY: (nagy ijedség után, a fiú kezét szíve tájékára szorítva) Érzed, hogy dobog a szívem? FIÚ: Aha. Jó nagy szíved van.

158 Johann Wolfgang Goethe: Werther szerelme és halála. Szépirodalmi, Bp., 1986. 141-150. o.

159 Michel Foucault: "La maison des fous" (1974). Id. James Miller: The Passion of Michel Foucault. Simon & Schuster, New York, 1993. 270-271. o.

160 Walter Benjamin: "A történelem fogalmáról". In: Angelus Novus. Magyar Helikon, Bp., 1980. 961-974. o.

161 És elég csak néhány freudi vagy gadameri közhelyet elfogadni ahhoz, hogy azt gondoljam: a "Tudom"-oknak egy jelentős hányadát egyáltalán nem is áll módomban tematizálni.

162 Persze ettől függetlenül még fel tudjuk tenni a kérdést, hogy Winckelmann, ezzel a - nevezzük így - tévedésével együtt is, nem áll-e közelebb az igazsághoz, mint mi.

163 Vö.: A posztmodern állapot, Bevezetés és 14. fejezet. Századvég, Bp., 1993. 7-10 és 130-145. o.

164 Vö.: "The Marquis de Sade and the Revolution". In: Hollier (szerk.): The College of Sociology. UMP, Minneapolis, 1988. 228 s k. o.

165 Vö.: "Éperons. Nietzsche stílusai". In: Athenaeum, 1992. I. kötet, 3. füzet. 172-213. o.

166 Vö.: A Thousand Plateaus, VI. fej., "November 28, 1947: How Do You Make Yourself a Body Without Organs?" UMP, Minneapolis, 1987. 150. o.

167 Vö. a jól ismert legendával, mely szerint Arany egy róla szóló cikk (mely az fejtegette, mit gondolt valójában) margójára odaírta: "Gondolta a fene."

168 Az 1994-es, "Irodalom és hagyomány" címmel rendezett pécsi konferencián ezen írásnak a "Néhány kisebb-nagyobb elbeszélés" című része hangzott el. Erre vonatkozólag fogalmazta meg Szigeti Csaba ezeket a vádakat.

169 Elhangzott "A nagyidai cigányok" címmel rendezett szegedi dekonferencián (1996).

170 A hallgatóság megnyugtatására - ha izgult volna/ha ez megnyugtatás - közlöm: a felkérést követően, tehát most már, elolvastam. Hogy a harmadéves szigorlatra nem olvastam el, az persze távolról sem jelenti, hogy megbuktam volna belőle, mert bár történetesen nem ezt a tételt húztam, de amit húztam, azt sem olvastam, és mégsem buktam meg. Hogy pediglen ne egy rossz erkölcsiség ingoványos talaján humorizáljak, a tanulóifjúság morálját meg ne rontsam, valamint hogy a tényeknek is rossz legyen, nem a magam turbózásául, megjegyezném azt is, azért nem értem rá ezeket olvasni, mert olvastam.

171 Az első snittből, hogy ún. "filmdráma" lesz-e vagy rendes hepiendes; ki lesz a főszereplő, melyik nő/férfi lesz az, akibe beleszeret, a film végére jönnek-e csak össze, vagy elég hamar nyélbe ütik a dolgot, akkor viszont mindig támad közöttük valami akadály, akkor erről kitalálni, hogy mi lesz ez; a jelenet elején kitalálni, hogy ez lesz-e az, amikor először csókolóznak; ha már túl vidámak és túl sok a kacagás, akkor tuti, hogy most fog beütni a krach, de mi lesz az; amikor a sötét, elhagyatott házban kutat a főhős csupa premier plánban egy izgi zenére, akkor mi lesz, csattanás, ütés, robaj, vagy csak egy elkerekedett szem és zenei fortissimo, ha az előbbi, akkor csak egy macska fog-e leverni egy tárgyat, vagy egy korhadt ajtófélfa hullik le éppen a hős orra előtt, hogy lehessen megijedni, nagy levegőt venni, hogy de hiszen ez csak egy macska/ajtófélfa volt, hogy aztán tovább kutathasson a főszereplő, hogy aztán végre tényleg megjelenjék a... stb.

172 Nem beszélve arról, hogy ha egy kicsit is belemegyünk az allegorikus értelmezés labirintusába, a legvalószínűbb feltevés, hogy a cigányok - magyarok.

173 De: "Tartsunk össze, urak!, most, urak, vagy soha! / Itt a jó alkalom; hí a nemzet java." (Nem tűnik túl kockázatosnak a kijelentés, hogy itt egy világos Nemzeti dal-allúzióval van dolgunk.)

174 A megverseléstől a feszített munkatempó következtében el kellett tekintenem.

175 A megértő Arany ("a strukturalizmus atyja"), a "magyar paraszt" így fogalmaz sok magyar parasztról: "Iszonyú sok lerúdalni való állat kezdi rágni a bogácskórót Parnasszus körül. Nem vagyok azon értelemben, hogy ezt hazafiságból tűrnünk kell. Botot nekik, míg el nem rontják a közönség ízlését..."

176 A másik "nagystílű katolikus arisztokrata".

177 Elhangzott a Debreceni Irodalmi Napok ugyanezen című konferenciáján (1995).

178 Elhangzott a Debreceni Irodalmi Napok ugyanezen című konferenciáján (1997).

179 Elhangzott a folyóiratkultúráról rendezett pécsi konferencián (1997). A (személyre szabott(nak szánt)) cím - s így az írás témája - a szervezők ötlete.

180 Hozzászólás az 1995-ös Pécsi Tanulmányi Napok vitaindítóihoz, Bónus Tibor: "A Nincs alvás! és a prózakritika", ill. Takáts József: A kritikus mint kritikus" című írásaihoz, mindkettő a Jelenkor 1996/1-es számában található. (1996)

181 Elhangzott a "Futurum extractum" című szegedi irodalmi tanácskozáson (1995).

182 In Alföld, 1995/12.

183 (1994)

184 Ld. Beck András: "Szolidaritás, de kivel?", Jelenkor, 1994. január, 77. o. Figyelemre méltó megjegyzéseit Beck így folytatja: "Ez a fajta irodalom engem egyre gyakrabban késztet az olvasás két alapvető stratégiájára, vagyis az olvasás és a nem olvasás közötti választásra. A lelkiismeretes kritikus persze nincs könnyű helyzetben, ha azt akarja eldönteni, végül is kivel vállaljon közösséget, a művel vagy a - tanácstalan - olvasóval. [...] Lehetünk-e szolidárisak az olvasóval, akik mi magunk vagyunk? Vagy ennek a fajta szolidaritásnak önhittség, dialógusra való képtelenség és normatív szemlélet az igazi neve?" Fontos kérdések ezek, de éppoly fontos feltenni őket a másik oldal, a szerző felől: a nehezen olvashatóság vajon nem az önhittség beszédmódja-e legtöbbször, vajon nem alapvetően a dialógusra való képtelenség megnyilatkozása-e? (A normativitás - bár, világos, vannak fokozatok - kiküszöbölhetetlen.)

185 "Colorless green ideas sleep furiously" - a generatív grammatikai elemzések egy elhíresült példamondata az "értelmetlen" ("anomális", "deviáns") megnyilatkozásra. (Az idézet John Hollander verséből származik.)

186 Simon Attila: "»Igen, igen, nem, nem« (Balassa Péter: Szabadban)". Alföld, 1993/12. 78. o. Simon ehhez később hozzáfűzi, hogy Balassa szövegeinek többsége "a liturgiák koreográfiáját követi, tónusuk az igehirdetésé, nem igazán az elmélyülés, a - csaknem szótlan - befeléfordulás és -figyelés mondataiból épülnek fel, erős szertartásosság jellemzi őket, a hely, ahonnan elhangoznak, nem a cella, hanem a szószék." (i. h. 82. o.)

187 Ld. Benveniste: "A nyelvbeli szubjektivitásról". (1958) In: Problems in General Linguistics. University of Miami Press, Florida, 1971. 223-30. o., vagy a Benveniste fogalompárját feldúsító Lacan írásait az ötvenes évek végétől, melyekben az énoncé-énonciation megkülönböztetése konstitutív mozzanata a rendkívül érdekes lacani igazságfogalomnak.

188 Halálnapló (a továbbiakban: H) 62

189 Az illokúció a beszédaktus-elméletben egy mondat kimondatlan szituálása, egy beszédaktus-típus kimondatlan megjelölése.

190 H 198

191 A paralógia Lyotard A posztmodern állapot című könyvének (Századvég, Bp., 1993., ld. különösen: Bevezetés ill. 14. fejezet) fogalma, nagyjából a bevett, a megszokott, az uralkodó tudományos nyelvjátékok "homológiáját" kikezdő és folyamatosan destruáló, illetőleg ahhoz képest alternatív beszédet, beszédmódot jelenti.

192 H 193-4

193 A transzgresszió fogalma főként Foucault hatvanas évekbeli munkái révén került a művészeti diszkurzba. Foucault szerint a "klasszikus" korszak művészeteszményével, igazságról alkotott dogmáival, "természetesség"-koncepciójával szemben a "modern" korszak alkotói a transzgresszió (áthágás, átlépés, túlhaladás) "etikáját" tette magáévá, mely folyamatosan megszegi felforgatja az uralkodó törvényeket, a bevett formákat.

194 H 198-9

195 A new criticism e módszerével kapcsolatban (ld. összefoglalva: V. B. Leitch: Az amerikai irodalomelmélet és irodalomkritika. JPTE, Pécs, 1992. 33-40. o.) (amit néhány strukturalista kísérlet is felmelegített) persze nincsenek illúzióink. Szigorúan és komolyan alkalmazva aporiákba és nevetségbe torkollik. A probléma nagyjából ugyanaz, mint ami a kanti analicitásfogalom kapcsán felmerül, nevezetesen, hogy mi van eleve benne egy nyelvi megnyilatkozásban, és mi az, ami a tapasztalatra, a kontextusra stb. utal bennünket. A "műre és csakis a műre" koncentrálás katekizmusa szoros olvasatban a viszonylag egyszerű Lakodalom Lajos-féle poétika "üzeneteivel" sem tudna megküzdeni. Például a "Nem voltam én hozzád durva, / mégis megcsaltál te engem. / A szerelmünk nem volt maszlag, / gyere vissza, jól megleszünk." dalának legprimérebb megértéséhez is "művön kívüli" tapasztalatokat kell bevonni.

196 "Jelentőlánc" - Lacan fogalma. Lacan az enunciáció jelentőláncának működését két alapvető mechanizmusra, a metaforáéra és a metonímiáéra vezeti vissza, és párhuzamba állítja őket a freudi "sűrítés" (amely a saussure-i "paradigmatikus tengely" mentén működik), illetőleg "eltolás" (ami a "szintagmatikus tengelyen" történik) fogalmaival. Innen megfogalmazva a problémát: lehetséges, hogy a Halálnapló szövegei csodálatra méltóan sűrítettek, metaforái zseniálisan "túldetermináltak", ám kizárólag írójuk számára, mivel legtöbbször elmulasztja dokumentálni a (nagyjából) komplett jelentőláncot.

197 H 214

198 H 206

199 De sajnáljuk.

200 A törlésjel alatt leírt szó a szó képtelenségét és nélkülözhetetlenségét, "meghaladni való" és meghaladhatatlan voltát reprezentálja. A "tévedés" szó azért ilyen, mert úgy csinál, mintha lehetséges lenne az adott "tény" kapcsán "objektív igazság", amelynek kimondásával "megnyugtatóan" véget lehetne vetni a róla szóló diskurzusnak. Ez azonban tévedés.

201 Borbély Szilárd híres versét és a hozzá fűzött kommentárokat lásd: Alföld, 1993/5. Nádas, Orbán és Balassa nézetem szerint alaposan elvetik a sulykot. (Esterházy és Mészöly - ismét csak: szerintem - pontosan látják a mű helyét. Vagy - másutt - Babarczy Eszer, aki úgy fogalmazott, hogy: "ügyes". Az én valamivel szigorúbb véleményemet most mellőzöm.) Az előbbiek legsúlyosabb tévedésének azt találom, hogy úgy állítják be a szóban forgó művet, mint amely átszakítja az (ügyes, technikás) irodalom és a(z elemi erejű) őrült zsenialitás közötti berlini falat. Vö.: Nádas: "Borbély Szilárd verse korszakos költemény. Azon sem csodálkoztam különösebben..., hogy egy jónevű kiadó szerkesztői visszaküldték a költeményét." Orbán: "a te ösztönöd működik jól; az intelligens szerkesztők csak odáig jutnak, ameddig az irodalom engedi őket..." Balassa: "Jelentékeny beszéd ez...: megkérdőjelezi azt a közeget, ez esetben a költészetet, amelyben megszólal." Iszonyúan ásatag sematika ez, egy kimustrált és már régóta nem (az avantgarde óta biztosan nem) működő gondolatroncs a lepusztított romantika szeméttelepéről: a zseniálisat nem látják meg a közönségesek, a szürkék, sőt még az intelligens, de csak mesteremberek sem. (Csak mi, akik.) Azért térek ki erre egy lábjegyzet erejéig, mert Balassa obiter dictája érdekelhet bennünket: a "jelentékeny beszéd" tehát radikális paralógia. Nyilván saját művével szemben is hasonló igényt támaszt, s ennek jelei látszanak is. De látszik az erőlködés is; s mivel ez nincs feldolgozva az enunciált szintjén, az enunciáció pedig e tekintetben komoly és naiv (ellenpéldaként vö. pl.: Parti Nagy), a szöveg "falon kívüli", irodalmon kívüli marad - vagy lesz -, ám közben irodalmi igényei vannak. És a nagyra vak szürke irodalmár makacskodik: ez így rossz. Amíg azonban az esztétikai sensus communis és "az ízlés tökéletessé válása" (Kant) várat magára, addig előnyösebb is, ha folyamatosan kinyilvánítja ostobaságát, mert megismervén ez utóbbi működésének mikéntjét, a jóízlés, a biztos ösztön letéteményesei talán hatékonyabban léphetnek fel ellene.

202 H 177

203 H 274

204 H 276-7

205 A generatív nyelvészet fogalma, mely szerint a nyelvi egységek, így a szavak előfordulása is, szintaktikailag és szemantikailag egyaránt korlátozott: ún. szelekciós kikötések érvényesülnek, melyek meghatározzák, hogy egy nyelvi elemhez mely más elemek kapcsolódhatnak (és miként). A szemantikai anomália olyan kifejezés, amelynek elemei a szelekciós kikötéseket nem elégítik ki. Például: botkormányos levendula. Természetesen tekintettel kell lennünk a generatív grammatikának az irodalmi nyelvjátékokra való alkalmazhatóságának korlátaira: ez elsősorban ugyanis a közönséges nyelv törvényszerűségeire koncentrál, amelyeket a különböző szépirodalmi beszédmódok mindig egy kissé felforgatnak. Jelen esetben azonban elsősorban mennyiségi kérdésekről van szó: a "fegyelmezett szárnyalás" zseniális szintagma lehet egy adott, nem anomális kontextusban, ha tehát van egy kis tere, ha nem terhelődik további anomáliákkal.

206 H 284

207 H 325

208 H 243

209 H 168

210 H 200

211 H 199

212 Azzal persze már Tarkovszkijnak kellene elszámolnia, hogy Isten valóban eképp, az okkult hagyományainak megfelelően nyilatkozik-e meg a világban (vö. az Áldozathozatal postásának gyűjteményével stb.), amely valójában egy teljességgel materialista csodaelgondoláson alapszik, azaz: metafizikai. A kislány telekinetikus jeleneténél - én, elátkozott - csak a kellékest látom magam előtt, kezében a damillal, amint figyelmesen hallgatja Andrej instrukcióit, mikor, milyen sebességgel, miképpen húzza majd a poharat.

213 A szöveg szoros olvasatából egyáltalán nem derül ki, hogy mi az "ideológiakritika". Gyanúm szerint nem annyira s szűkebb értelemben vett társadalomfilozófiai attitűdről és módszerről van szó, melyet elsősorban Habermas és Apel nevéhez szoktak kapcsolni, hanem inkább a "gyanakvó" hermeneutika (Ricoeur) képviselőinek - Marx, Nietzsche, Freud, "kritikai elmélet", "genealógia", "dekonstrukció" stb. - gondolkodásmódjáról, alapmagatartásáról.

214 V.ö. pl. "Egyetlen eszménk a kritika?" Nappali ház, 1991/4. Vagy "Eszéktől északra". Jelenkor, 1994/3.

215 Egy egyszerű szépirodalmi példa: ki vonhatná kétségbe, hogy A szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései nem puszta utánzása, hanem - mint minden paródia - kritikája is Kosztolányi költészetének; és ki vonhatná kétségbe, hogy Karinthy "ennek ellenére" szerette mindkettőt: Koszolányit és költészetét is?

216 Eképpen Kovács János Mátyás margináliáit (in: 2000, október, 57-61. o.) sem nevezném feltétlenül - nyilván ezekre reflektál Balassa (Magyar Napló, 1993. dec. 24. 36. o.) e minősítéssel: - "öncélú komiszkodásnak", amely "a pártállami Népszabadság-cikkre" emlékezteti. Ki tudná azt jobban Balassánál, hogy az érzelmek, az indulatok beszivárgása a műről való beszédbe, a kritikába, de éppígy a karikaturisztikus hang, az élesebb megfogalmazások nem szükségképpen jelentik a dialógus felszámolását - kivéve, ha a dialóguspartner túlontúl hiú, sértődékeny, kritikai és humorérzéke abban a pillanatban kikapcsol, amikor a kritika kívülről érkezik és nem vegyül az elismerés hangjaival, vagy nem hozsannába öltözött tapintatba öltözik. (Okszi.) Az én utópiám az, hogy minden ember lelkének kapuján ott áll a nietzschei bölcselem: "s kinevettem minden mestert / ki nem nevetett önmagán."

217 Lásd: Igazság és módszer. Gondolat, Bp., 1984. 198-203. o. "A személy tekintélye azonban végső soron nem az alávetődés aktusán és az ész lemondásán alapul, hanem az elismerés és felismerés aktusán - tudniillik azon a felismerésen, hogy a másik személy ítélet és belátás dolgában fölényben van velünk szemben", s eképpen az autoritásnak "nem az engedelmességhez, hanem a megismeréshez van köze." Ezt parafrazeálva: ha egy bizonyos igazság és módszer "hatalmi" státuszra tesz szert, ez nem csak erőszakos esemény lehet, hanem annak a következménye, hogy sokan (f)elismerik, hogy az jó.

218 A rejtett tranzakcióban a megnyilatkozás alapvető értelme nem a nyilatkozat primér jelentésében keresendő. Berne példája: "Kereskedő: »Ez itt jobb, de maga ezt aligha engedheti meg magának.« Háziasszony: »Márpedig ezt fogom megvenni.«" "Társadalmi szinten" a kereskedő két objektív tényt szögez le, de kijelentése valójában - "pszichológiai szinten" - másról szól, mégpedig a háziasszony tehetősségével kapcsolatos hiúságának provokációjáról. A szigorúan tematikus válasz az explicit kijelentésre az kellene legyen: "Mindkét dologban igaza van." De a jól irányzott rejtett tranzakció azt az implicit választ kényszeríti ki, hogy "Fütyülök az anyagi következményekre, megmutatom ennek az arcátlan fickónak, hogy érek annyit, mint bármelyik vevője." Ld.: Emberi játszmák. Gondolat, Bp. 1984. 43. o.

219 És ráadásul ilyeneket tudunk meg, hogy "Minden nagy regény végén van valami felütésszerű (a lezárás ellentéte), valami, ami a befejezés: a dolgok és a szereplők sorsának rendezése után megmarad, valami, ami nem zár, hanem a valóságos kezdetet sugallja, a sejtelmes indulást." Továbbá minden hollywoodi kommersz végén - teszi hozzá, aki rosszindulatában nem képes különbséget tenni szükséges és elégséges feltétel között. Micsoda "sejtelmes indulás" az Ördögűző vége! És vajon létrejöhetett volna-e a Rambo VI. ezen elv nélkül?

220 És itt engedtessék meg nekem egy igazi kekeckedés (mert a preskriptív nyelvészkedés egyébként nem a kenyerem). Azt a szót, hogy "böcsület", budapesti (és néhány vidéki) értelmiségin kívül senki nem mondja, mivel a szó mindkét e-je nyílt, és a legvadabbul ö-ző tájszólások is csak a zárt e-ket mondják ö-vel. (Számomra nagyon ellenszenves zsurnalisztikai eufémizmus. Valamiért ciki a szót egyenesben használni.)

221 H 269. Itt és a továbbiakban: ¶ = új bekezdés, ¶ ¶ = sorkihagyás, új bekezdés.

222 H 105

223 H 118

224 H 51

225 A kommunikációs csatorna zajai természetesen a címzett készülékéből is származhatnak. A monológpartner homályosan emlékezett egy helyre a Halálnaplóból (az emlékezés és felejtés témájához újra és újra visszatérő műből), amely Leonardóról szól. Visszakerestem. Kétszázötvenegynéhány oldallal korábban számos segítségre (?) bukkanunk: "Tarkovszkij aszkétikusan csak Leonardótól idéz, meg az ikonfestőktől. Neki (hozzá) vágta volna filmjeit?" Ottó, az Áldozathozatal postása "kézmozdulatok különös, leonardói repertoárját vonultatja föl, amelyek a misztériumok sokértelmű titkait, rámutatásait utánozzák. Amikor a Háromkirályok (mágusok) imádását fölfedezi a falon, lehelletét az ablaküvegen hagyva bevallja, mindig is rettegett Leonardótól... A beszéd, a némaság és a közösen ültetett fa egy legendából bontakozik ki, melyet a megbolonduló apa mond el a megszólaltatandó fiúnak, akinek viszont a film végén a fejéből nő ki a csillogó, de ki nem virágzó fa, miként Leonardo Imádásában a Bambino koponyácskájából a gyökérzet: radix sancta." (H 34-6. o.) Kevély módon azonban továbbra is azt mondom: ez kevés a jelentők idioszinkráziájának feloldásához, a különböző horizontok korántsem teljes összeolvadásához, de legalább termékeny közelítéséhez, a dialógushoz. Ez a szöveg csak arra vet fényt, hogy Balassa jelentőlánca bizonyos helyeken fixált, de egyáltalán nem világítja meg: miért a Háromkirályok folytatása Alexander gyújtogatása. Ugyanez mondható el "csángó kendertilolás"-ügyben is: negyven oldallal később szerepel egy - teljesen magában álló - dokumentumszöveg, melyben egy csángó asszony beszél a kender elkészítéséről. Sem ott, sem itt, nincs semmiféle jelentőlánchoz kapcsolva. (Ismét ismétlem: ez sem önmagában baj. Mennyiségi kérdésekről van szó.)

226 H 26

227 Nézzük a "segítséget" 170 oldallal korábbról: "¶ * ¶ Exegi monumentum: Szente doktor egy vége-nincs, bűzös öngyilkos-osztályon, a rágógumijával. Bizonyos értelemben az egyetlen igazi munka: rágódni, gyomormosás közben, egy zsúfolt hodályban. ¶ * ¶"

228 Természetesen csak egy "logocentrikus" metaforáról van szó: Balassáról az a hír járja, hogy rendkívüli (jó) tanár. Ez a képessége azonban jelen írásaiban nem mutatkozik meg.

229 H 39-40

230 H 304. A bekezdések számozása - a gyors utalás érdekében - természetesen tőlem származik.

231 Th. W. Adorno: "Fétiskarakter a zenében és a zenehallgatás regressziója". In: Zene, filozófia, társadalom. Gondolat, Bp., 1970. 227-274.

232 E tárgyban felhívnám a figyelmet Horváth Iván már idézett margináliáira, amelyek - egyéb tekintetben is: impresszionizmus veszélyei, az érvelés elmaradása, elitizmus, ólomsúly és pontatlanság stb. - rendkívül pontosan ragadják meg az efféle Balassa-locusok problémáit. (Az azonban megemlítendő, hogy Heidegger feketeerdőzése és parasztozása egyáltalán nem csak a harmincas évek közepi munkásságára jellemző, és bizonyhogy "bölcselete lényegéhez" tartoznak.)

233 H 115-25

234 H 41-6. ill. 185-8. o. Pl. "miközben ¶ 1986 eseményei az elképzelhetetlen, a fantáziát ocsmányul meghaladó mivoltukkal valami vészterhes romantikát csempésznek-síbolnak-fújnak a világba, a szétesett uralom káotikus avantgárdját. Ezek ott fúnak, ahol akarnak. Lassan minden hihetetlen. ¶ miközben ¶ látni az egészet. Tényleg: hatalmas test (egyszerű, durva fatutaj), amint a vízbe süllyed, némán a szenvedéstől" stb. "mielőtt beáll a levegő utáni végső, hihetetlen kapkodás aritmiás örvénye, az utolsó látvány, az utolsó szavakon már messze túl, elmondom hát Neked, milyen volt a Föld egyik nyomorult és nyomorúságos korszaka, amelyben éltél. Valahol itt, a közelben. ¶ Ne félj a büntetéstől"

235 Simon: id. mű 82. o.

236 Ismét csak az enunciáció-enunciált naiv ellentmondásának egy esete ez. Balassa újra és újra visszatérő metaforája Bouvard és Pécuchet másolása - a gondolkodás, a megértés: másolás, utánérzés, újraírás stb. Ugyanakkor a jelzetlen kútfők azt a benyomást keltik, hogy minden saját kútfőből van. Az enunciált azt hajtogatja, hogy nem lehetsz eredeti, ám az enunciáció őseredetiséget sugall. A teoretikus műveltségelemekre való homályos utalások és nem-utalások (de valószínűsíthető titkos jelenlétük) dokumentálatlansága Hamvas scientia sacrájára emlékeztet, amelyben az általa összehordott - bámulatos - tudásanyag szerzősége teljes homályban, mondhatni, szent anonimitásban marad, kivéve egy roppant auktort, akinek szerény nevét a könyv borítóján találhatjuk meg.

237 Vagy legalábbis ritkán. Ilyen pl. a 185-6. o. röpke rezüméje a feyerabendi anything goes-ról, melyet Balassa előttem ismeretlen okból kb. devil cares what's goin' on-nak olvas, sőt let there be chaos-nak ("...az anything goes Feyerabend-féle kimondásával nem az történik-e napjainkban, hogy az anarchista ismeretelmélet és a káosz-ontológia válik az ember implicit tervévé, amit teljesíteni, követni kell, amit »meg kell valósítani«?") Ez azonban Feyerabend szándékaitól igen-igen messze áll. Amit ő megcéloz, az a "kritikai racionalizmus" és hasonló rendszerek azon gőgjének letörése, amely elhiteti képviselőivel, hogy létezik tudományos kommenzurábililitás és legitimáció, a különböző "hiedelmek" és "tudások" megítélésének univerzális kritériumrendszere, és hogy ez - hogy, hogy nem - éppen az ő elméletük eszközeivel lehetséges. Feyerabend ezt a hiedelmet éppen az ő elméletük alapján cáfolja meg (ott ugyanis létezik cáfolat). Szó nincs programszerű káoszmegvalósításról. Sőt, Feyerabend mindig a vallások és a mindennapi tudás- és hiedelemrendszerek természetes értékeire hivatkozik, szemben néhány önjelölt parazita értelmiségi antidemokratikus erőszakoskodásával. Lásd pl. a Problems of Empiricism (Cambridge University Press, Cambridge - New York - Melbourne, 1981) bevezetését, különösen a x-xi. oldalt.

De ilyen ugyanezen az oldalon ez a retorikai kérdés is: "A posztmodern nem akkor haladja-e meg a modernt, ha nem kérlelhetetlenül, ha nem következetes radikalizmussal száll szembe vele? Ha nem gegen (kontra, anti stb.) többé?" Nos, hogy mi "a posztmodern", azt nem tudom (Balassának a Medvetánc körkérdésére adott válaszából sem derült ki), de ha lehet egyáltalán valamit általánosságban mindazon előszámlálhatatlan dologról mondani, amit ezzel a címkével illettek, akkor az egyik valószínűleg ez: hogy nem kérlelhetetlenül, következetes radikalizmussal gegen, kontra, anti, stb.

238 H 42

239 (1996)

240 Észrevettem, figyelek. Igen, "mindig".

241 Látva lenni

242 Szégyen.

243 Bár Nádas mintha hajlana erre a nézetre. Tanulságos ebből a szempontból újabb, így a kötetben nem szereplő írása Lengyel Lászlóról. Nem érintem most azt az írás alapján nem igazán kisilabizálható eredetű, mindenesetre eleve eltökélt ellenségességet, amely belőle árad (sem azt, hogy nekem mi a véleményem Lengyelről), csak a szakmázó furioso egy kirohanását, (reményeim szerint) megkönnyítendő annak felismerését, hogy ami istenítéletnek látszik, az olykor emberi, túlságosan is emberi érvelés. És vad érverés. Nádas idéz Lengyeltől egy "nyelvtani hibáktól súlyos mondatot": "»De úgy vélem, hogy a magyar közgazdaság igazi 'kitörési lehetősége' a harmincas évek elején jött el.«" Amikor elolvastam e kipécézett mondatot, szándékosan nem olvastam tovább a kommentárt: én találjam meg a "nyelvtani hibákat". Olvasom még egyszer, még kétszer, nézem jobbról, nézem balról, csak nem találom őket. Hát, nem a legszebb mondat, az tény, de ez legyen a legrosszabb mondat a magyar újságírás történetében. Egyébként pedig Nádas több, nem nyelvtani kifogása számomra is jogosnak tűnik, de nézzük a "nyelvtaniakat": "a kitörési lehetőség se a térben, se az időben nem tud eljönni, hanem van vagy nincs. Ha pedig e kitörésnek a harmincas évek elején kellett volna bekövetkeznie, akkor mindenképpen volt avagy lehetett volna." Aztán ad két helyes és szép verziót, az első vége: "»kitörési lehetősége« támadhatott." Nahát, ez a "támadhatott", ez aztán tényleg. Ez igen. Szóval a (kitörési) lehetőség, az vajon miért ne jöhetne el, szegény, akár térben, akár időben, vagy legalábbis miért kevésbé, mint hogy támad. Valószínűleg a kitörés képzete uralja Nádas érzékelését, ezért azt is elfelejti, hogy a mondat alanya a "lehetőség", s a "kitörési" csak ennek jelzői bővítménye. A következő mondat (zs.-ul:) "csúsztatása" expressis verbis mondja mondván: "Ha pedig e kitörésnek a harmincas évek elején kellett volna bekövetkeznie..." (kiem. tőlem). A "lehetett volna" helyesbítő javaslatról pedig jegyezzük meg, hogy szintén csak e feledékenység következménye lehet, hiszen - a "kezet fogok a kezükkel és pofánvágom a pofájukat"-típusú kifejezéseket (egy versében) elkövető Garaczin kívül - ki írna le olyat, hogy "lehetősége lehetett volna". Jegyezzük meg azt is, hogy a "lehetőség" szó olyannyira nem igényel semmi efféle "grammatikai megerősítést", hogy egy további modális kifejezéssel esetleg már magát a lehetőség fennállását kérdőjelezzük meg, ami ugyebár közel sem azonos azzal, hogy fennáll, mégha mégoly kihasználatlan marad is. Mindezek után valóságos felüdülés látni, hogy Nádas szerint "Lengyelnek a bűvös szó, a kitörés fontosabb, mint maga a mondat", hiszen, úgy tűnik, az ő neve ugyancsak joggal állhatna az idézetben szereplő tulajdonnév helyén. Sajnos az igeidőkkel sincs semmi probléma. Továbbá, ha már ilyen borzasztóan precízek vagyunk, és "kényesek" "szakmailag" (szerintem inkább ne - vagy ne így), akkor még tegyünk egy futó említést arról, hogy precízék meg szokták különböztetni a nyelvtani és a nyelvhelyességi hibákat, és hogy amikkel Nádas vádolja az idézett mondatot, azok közül csupán az egyik lenne "nyelvtani", ha, feltéve, de meg nem engedve, igaza lenne, vagyis ő, Nádas, e szó ilyetén használatával mindenképpen nyelvhelyességi hibát vét. Aztán hát ugye "súlyos" általában gondolatoktól meg efféléktől bír lenni egy mondat - de "nyelvtani hibáktól"? Esetleg a "súlyos nyelvtani hiba" megszilárdult szintagmája kontaminálódik e meglepő szolöcizmussá? Itt most felfüggesztjük az érvelés fonalát.

244 Tudjuk.

245 Az idézet megértéséhez szükséges felidézni, hogy Nádas írását egy újságíróiskolai élményével kezdi, mégpedig annak a híres esetnek a bírósági tárgyalásáról szóló emlékeivel, amit Fejes Endre Jó estét nyár, jó estét szerelem című művéből, ill. az ebből készült népszerű filmből alighanem mindenki ismer. Nádast elgondolkodtatja a közönség "vérgőzös hisztériája", hogy miért tódulnak a borzalmakra, amelyeknek a "legzaftosabb" mozzanatainál ráadásul mindig zárt tárgyalást rendelnek el, s arra jut, hogy "ilyenkor mindenki elkövetheti a saját disznóságait. Aztán elítélheti." Másfelől "[a] bíróság elnöke is nagyon érdekesen viselkedett. Teljesen apatikus ember volt, néha mégis magából kikelve ordítozni kezdett, bár látszott, hogy egy-egy ügyetlenebb hazugság hallatán inkább belegeisterolja magát dühébe. Mintha ezeket a rohamokat nem az erkölcsi érzék sérülései hívták volna elő belőle, hanem igen jó pszichológiai érzékről téve tanúbizonyságot, így elégítené ki a közönség hisztériáját." (150-151. o.) A bűnös és a "bűntelenek" tehát zavarbaejtően hasonlóak.

246 Az a kultúra, amelyben a legtermészetesebb az, hogy aki lop, annak levágják a kezét, jóval tisztább erkölccsel dolgozik, mint a modern európai, amely ab ovo relativizál, vagyis nem egyetlen kategória vagy parancs/tiltás szerint ítél, hanem egyéb körülményeket is belekeverve mérlegel. A közelmúlt európai jogrendszerei, amelyek halállal büntették az emberölést, alkalmasint felfüggesztették ezt más - "enyhítő" - körülmények tekintetbe vételével. Csak két egészen elemi dolgot tekintetbe véve: 1.) az erkölcs mindig meghatározott közösségek erkölcse, márpedig ezek a közösségek mindig is konfrontálódnak, illetve 2.) egy meghatározott cselekedetre a legritkább esetben vonatkozik csupán egyetlen, az adott közösségben érvényes erkölcsi törvény - azt kell mondanunk, hogy ostobaság lenne a "relativizmust" kategorikusan elutasítani.

247 A pragmatista szemlélet egyik legfontosabb szempontja a hatékonyság.

248 Ide tartozik az a probléma, miért bizonygatja Nádas olyan makacsul azt a tézisét, hogy míg a fasizmust "legyőztük", addig a kommunizmus magától omlott össze. Először is, szerintem, nem győztük le a fasizmust, a legextrémebb nyugat-európai realizálódását győzték le, de van még hely a világon, nem is olyan messze, ahol, bár messze nem vagyok igazhitű katholikosz, kétszer is meggondolnám, hogyan vessem a keresztet, mert ez a számomra oly mellékesnek számító dolog azok számára, akik megkérnének erre, életbevágóan fontos, ettől még továbbra is fennáll a körülmény, hogy engem speciel a körülményeim megkíméltek attól, hogy életbevágó fontosságú, világot vezérlő elvként, megtudjam, hogy számos -icsre végződő nevű ősöm (potenciális) csetnik-e vagy usztasa. Másodszor a kommunizmus, szerintem, sajnos, elsősorban a szinte minden más tekintetben oly ellenszenves reaganita politika aktív közreműködésére omlott össze. Ami viszont Nádasnak oly fontos itt, az az, hogy nehogy azt higgyük már, hogy mi döntöttük meg. Nos, ezt valóban nem kéne elhinnünk, de alighanem fölösleges ezt a bűntudatkeltő tézist annyira hangsúlyozni, másrészt megkockáztatnám azt kijelentést is, hogy a rendszerellenes harcnak Kelet-Európában az elsöprő többség óvatos - na jó: gyáva - de biztos katonája volt. S hogy kevés volt a mártírja? Kinek kevés?

249 Miként Michel Foucault, aki a fogalmat szintén nem korlátozza "Hitler és Mussolini történelmi fasizmusára", hanem beleérti "a mindannyiunkban meglévő fasizmust, az agyunkban és mindennapi viselkedésünkben", "a beszédünkben és cselekedeteinkben, a szívünkben és örömeinkben" meglévőt, mely ott van, mélyen leásva "a testben", s amelyet pokolian nehéz elkülöníteni; "azt a fasizmust, amely arra késztet, hogy szeressük a hatalmat/erőt, hogy éppen azt a dolgot vágyjuk, amely uralkodik rajtunk és kihasznál bennünket".

250 A kategorikus megközelítés problematikussága abban a gyakori esetben érhető tetten, amikor valakinek a múltrendszer-beli párttagsága kerül szóba. Most függetlenül a "belülről/kívülről kell rombolni a rendszert" klasszikus vitájától (amit innen azért is oly nehéz megítélni, mert ma már szinte lehetetlen belegondolni abba az állapotba, amelyben az emberek nem számolhattak azzal, hogy valaha is megdől a rezsim), számomra ez mintaszerűen példázza, hogy pusztán e "tény" alapján nem lehet automatikusan ítélkezni, hiszen az "X tagja volt az MSZMP-nek" borzasztóan sokfélét jelenthet(ett), egészen addig elmenőleg, ahol már nem ugyanaz a "tény".

251 (1995)

252 Lengyel Péter: Macskakő. Európa, Bp., 1994. (2. kiadás. A továbbiakban: M.) 9. o.

253 Balassa Péter: "Ricercare: keresni". Kortárs, 1989/3, 148. o.

254 Balassa, 142. o.

255 Balassa, 143. o.

256 Balassa, uo.

257 Radnóti Sándor szerint a regény főszereplője "a magyar székesfőváros", amikor az "még Európa magától értetődő része" volt. Ld: "Valamennyi klasszikus legény". Jelenkor, 1989/10, 907. o.

258 Károlyi Csaba: "[a]z egyes rétegeket egységes szemléletmód [...] fogja össze. ("»Ellakni, nézelődni«". In: ua. Pesti Szalon, Bp., 1994. 30. o.)

259 Vö.: "Százötvenmillió fényév átmérőjű sötét tartományokat találtak a minap, óriás üres buborékokat" (M 307. o.)

260 "A kétféle szöveg mintegy fölszívódik egymásban, nem tudni, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik" - írja Erdődy Edit. ("Rejtély az orfeumban", Új Írás 1989/8, 124. o.) Tarján Tamás is megfogalmazza kételyeit "a narrátor egy- vagy többszemélyűségé"-t illetően. ("M-A-C-S-K-A-K-Ő". Népszabadság, 1989. ápr. 15., 21. o.) Károlyi: a matróztrikós "mintha kapcsolódna a szintén első személyben beszélő író-apa alakjához is." (Id. mű 28. o.) "Az apa elbeszélő, aki minden tudásába beavatná hallgatóját, rejtélyes kapcsolatban áll a detektívtörténet mindentudó elbeszélőjével" - írja Mészáros Sándor. ("Az apának és fiúnak". Alföld, 1989/10, 84. o.)

261 Illetve dehogy, annyira nem érdekes. A kérdés ez: csak nem arról van szó, hogy a két elbeszélő: Egy? És valami időtlen Nagy Elbeszélővel van dolgunk? Aki tudja még a mértéket, az értékeket, aki őrzi a lángot, az ember(i)ség világító fáklyáját? Az Örök Ember, aki megpróbál bennünket nem középiskolás fokon tanítani, még mielőtt az apokalipszis lovasai mindent legázolnak?

262 Ahogy a recepciót nézegetem, mások is kihagyták. Kicsit zavar, hogy a szerzőnek valószínűleg így is, úgyis jó: ha megvan "a titok", akkor lám, milyen érdekes, nehezen feltáruló, vagyis művészi dologról van szó, nem egykönnyen adja meg magát az értelmezésnek, pedig már mennyi okos ember írt róla és csak most sikerült felfedezni. Ha nincs meg, akkor még jobb: lám, micsoda szédítő mélységek kísértenek még mindig.

263 Ami sokkal szellemesebb, mint az eredeti "Eternal Golden Braid", a mű alcíme, mely a Möbius-szalagra mint alapmetaforára utal, továbbá magára a könyvre, mely struktúrájában különböző permutatív logikákat követ, a végén az eredeti állapotra visszautaló titokzatos rekurzussal, ezentúl a főcím, a Gödel, Escher, Bach akronímája (a könyv két nagyfejezetének címe: GEB ill. EGB, Bach is kedvelte az akronímákat, anagrammákat stb., maga RICERCAR is felfogható ekként és rák-változata, a RACRECIR), azután egy tökéletes moll hármashangzat (bizonyos szavak betűinek zenei notációként - és egyébként - való értelmezése is kedvelt technika, pl. a Kunst der Fuge eredeti kéziratának utolsó oldalán található Bach fiának, Carl Philipp Emanuelnek egy feljegyzése: "NB: E fúga elhangzásakor, azon a ponton, ahol a B.A.C.H.-ellentéma elkezdődött, halt meg a zeneszerző.") stb.

264 Keressetek és találtok. Ezt (a bibliai idézetet) írta Bach, az egyik Áldozat partitúrájára.

265 Károlyi szerint "szervetlenek és zavaróak". (Id. mű 30. o.)

266 Mihail Bahtyin: "A dialógus Dosztojevszkijnél". In: A beszéd és a valóság. Gondolat, Bp., 1986. 353. o. (Eredeti kiemelések részben elhagyva, kiemelések részben tőlem.)

267 "Hiszen Iván nem Aljosával, hanem elsősorban önmagával vitázik, és Aljosa sem Ivánnal mint egy egész és egységes szólammal áll vitában, hanem beleavatkozik Iván belső dialógusába, és arra törekszik, hogy felerősítse annak egyik replikáját." Id. mű 354. o.

268 Uo.

269 Mihail Bahtyin: "Dosztojevszkij poétikájának problémái". In: A szó esztétikája. Gondolat, Bp., 1976. 86. o.

270 De lehet, hogy csak én vetítem bele a szövegbe, lehet, hogy szerzőjének agyában meg sem fordult ez, sőt, ha megfordul, azonnal kijavítja ezt a röpke rezümét 7- vagy 5-mondatosra, csak hogy nehogy azt gondoljuk, hogy. Dehát a szerzői intenció, mint tudjuk, intakt, transzcendentális, és ha úgy adódik, leszarjuk.

271 Vö. még: "Harmadnapon újabb emeletek hullottak, újabb vezetékek szakadtak, sínek görbültek, és Imre maghalt a macskakővel burkolt Körtéren (egyikünk sem gondolta volna, hogy annyi a kő azon a téren; falakat lehet emelni belőle, gúlákat, embermagas sikátorokat, tereket, csigavonalú labirintust, csak macskakőből." (M 248. o.)

272 A jelölőlánchoz tartozik az is, hogy a különféle jelzőkkel ellátott "Macska": különféle kuplerájok közkedvelt neve.

273 A regény egyik legideologikusabb pontja az, hogy a kasszafúrók megszerzik a gyémántküldeményt, de nem azért, hogy ezen az "unfair" módon tegyenek szert rá - csupán leellenőrzik, hogy megérkezett, minden a terv szerint halad (236. o.). Ők ugyanis nemesek, mint a Kő, a legszuperebb kasszából kívánják eltulajdonítani, nem pedig piti zsebtolvajok, mint...

274 Csorba Győző fordítása.

275 Folyamatosan jelenlévő motívum a regényben a nőnek mint alacsonyrendűnek, perditának, alávetettnek, kiszolgáltatottnak a szerepeltetése. Bóra, Buborék, Tremmelné asszonyság hamvas árui, a folyóban óvatlanul álldogáló neandervölgyi hölgyike; egyetlen, de szélsőséges ellentettje ennek a Baronesz és a Kapus kapcsolata (ld. M 128-129). De a szexust mindenütt a S/M uralja.

276 Frank Kermode: "William Golding". (1960) In: Mi a modern? Európa, Bp., 1980. 199-221. o.

277 Legalábbis tudás-ismeret-témában. Mert az erkölcsiség-témában kicsit egyszerű a kánon: nincsenek szólamok, mindenki egyként ugyanazt énekli: "Emberek vagyunk, apró hibákkal, de alapvetően nagyon jók vagyunk. (Kivéve a baboskendős-technokol-rapidosokat, a hotdog-árusokat, a románokat és az egész modern világot, úgy, ahogy van, kivéve engem, téged, Imolát, Frátert és még néhány rokont és ismerőst.)"

278 M., 509. o. (Kiemelés tőlem.)

279 Hiszen hogy hallgathatná évtizedekkel később Martont és Marcit (és Máriát) arról, hogy Hogy volt. (Persze alig bír hallgatni. Alig bírja ki, hogy ne mondja el nekik. Ez is a parainesis-Író.) Ugyanezen okból nem tartom jónak Erdődy Edit interpretációját, mely szerint a "narráció beszédhelyzete abszurd önellentmondásba torkollik, amennyiben az elbeszélő (a zongorista, a mutatványos stb...) maga is a kivándorló hajó hullámsírjában leli halálát, s moszattal a száján mondja végig a történetet - fittyet hányva a mű addig kijelölt realitásszintjének." (Erdődy, 126. o.)

280 Ez Lengyel visszatérő fordulata. Kiemelés tőlem. Természetesen nincs olyan, hogy "a tudomány állása", mert a tudományok több - és egyre több - konkurrens és egymásnak ellentmondó elméletet produkálnak, még elvileg egyugyanazon jelenségcsoport megmagyarázására is. Mivel a természettudományokban is egyre több az olyan kutatási terület, ahol a kijelentések tényeknek való megfelelését csak rettenetesen bonyolultan lehet az empirikus ellenőrizhetőség követelményének alávetni, egyre több az olyan "elv", magyarázó modell, amely nem a hagyományos korrespondancia-elven alapul, s így magyarázóereje egyre inkább eloldódni látszik az empirikus evidenciákra történő utalásoktól. A tény egyre inkább valamely tudományos elmélet/történet korolláriuma.

281 Hanák Péter: "Hasznos ismereteket terjesztő regény". Holmi, !990/4, 456. o.

282 M 55-56. o.

283 M 308. o.

284 M 385. o.

285 M 66. o.

286 M 123. o.

287 M 149. o.

288 M 227. o.

289 M 369. o. Értsd: "kifakadna".

290 M 196. o.

291 M 383. o.

292 M 214. o.

293 M 266. o. Milyen üdítő lenne például a "tárgyirányult puhaáru-tervezés". Terjeszteni fogom a "hálóközöttin" (interneten), ha lesz "móvimom" (modemem).

294 M 158-159. o.

295 M 296. o.

296 M 391. o.

297 M 237-238. o.

298 Ld. M 214. o.

299 A macskakő mint a régi jó, csendes, békés világ, a konszolidált épülés-szépülés metaforája (és felszedése ill. az aszfalt mint a romlás metaforája) csak a konflisos világból ill. az extrém autóellenesség szigorúan elvi álláspontjáról nézve lehet konzisztens. A macskakővel való találkozások az én agyamban meglehetősen más jelölőket mozgató imprintingeket hagytak: autóval utazni rajta. Iszonyatosan hangos, csak ordítva lehet kommunikálni, maga a háború, ráz veszettül, mint egy 6-os erejű földrengés epicentruma, csak apám hangosabb a kormány mögött, amint nagy szentségelések közepette a "gömbcsuklók", "lengéscsillapítók" és egyebek romlásáról üvöltöz.

300 Ld. M 377-379. o.

301 Balassa, 146. o.

302 Ami nagy örömet tud okozni, főként, ha erős az érvelés. Jelen esetben ez az eset nem áll fenn. Megemlítendő például, hogy a "szép" fogalma már igen-igen régen megszűnt mindenféle művészet-, irodalomelméleti, esztétikai stb. diszkurzus centrális kategóriája lenni, és ezek közül az elolvasásra érdemesek oly régen megszűntek előíró jellegűek lenni (monolitikus pedig sohasem volt), úgyhogy teljesen célt tévesztettnek kell minősíteni Lengyel hadakozását "a szépészek" ellen, akik (egytől egyig) azt mondják, hogy "a regény meghalt", hogy "a mindentudó elbeszélő" mintegy isteni pozícióba helyezi magát, és ez "megengedhetetlen". De főként a (tényleg) mindentudó tónus és a keveset tudásról árulkodó implikációk közötti jelentős távolság zavaró. (Ld. M 435-436. o.) Bölcs kijelentését - "az élet mindig több kiterjedésű, mint a szépész elmélete" - parafrazálva mondhatnánk: az élet mindig több kiterjedésű, mint az író regénye. Vagy esetleg: a szépész elmélete mindig több kiterjedésű, mint amennyit Lengyel felfog belőle.

303 "[...A]z alapanyag ponyvaszerű természete, kommerszre rájátszó »lent«-je és "a »Most« feliratú fejezetek súlyban, jelentésben előbbivel egyenrangú »fent«-je, amennyiben ez utóbbiak bújtatottan a nevelési regény tradíciójához, sőt helyenként a »parainesis«-hagyományhoz kapcsolódnak. Az író-narrátor [...] ugyanis az idő múlását a főváros-történetet, a történetet: a jelenben mondja el [...] gyermekének. Lengyel ezzel a »fogással« röpíti igazán magasba művét..." (Balassa, 145. o., eredeti kiemelések elhagyva, kiemelések tőlem. Ezeket kivéve, magával a leírással egyébként egyetértek.)

304 Ráadásul - mint Erdődy Edit mondja - "a jelen állapotrajza meglehetősen felszínes marad, nem terjed túl a jelenségek szintjén - legfeljebb közhelyszerű kommentárokkal kíséri azokat." (Erdődy, 125. o.) Marno János szerint is meglehetősen ideologikus és didaktikus a mű, főképp a "Most"-os fejezetekben, melyek "publicisztikus dühe", mégha alkalmasint jogos is, nem válik a mű előnyére: "úgy vélem - írja Marno -, roppant arányt téveszt az író, amikor aktusát, az írói létezést környező közelibb-távolibb eseményeket, ilyen-amolyan anomáliákat egynemű (pontosabban: nemtelen) kontrasztanyagként csorgatja bele a készülőfélben levő mű hézagaiba (hátha ezáltal markánsabb, színesebb formát ölt majd az egész?)" (Marno János: "Lengyel Péter: Macskakő". Kritika, 1989/9, 39. o.)

305 Ráadásul - mint Hanák Péter mondja - "sem logikailag, sem történetileg nem kapcsolódik a történet valóságos idősíkjaihoz." (Hanák, 448. o.) Erdődy Edit szerint "a világegyetem történetének [...] filmszerű végigpörgetése sem tekinthető sikeres ötletnek." (Erdődy, 125. o.)

306 "Másfélszer olvastam a könyvet. Először az egészet, másodszorra csak a ponyva-részt, az érdekes, és kihagytam az Író ömlengéseit, az unalmas." (Sarankó Márta szóbeli közlése.)

307 Igazolásként szolgáljon a Ponyvaregény (Pulp Fiction) című film, amelyről, anélkül, hogy egyébként minősítenénk, feltétlenül elmondhatjuk, hogy értelmiségi csemege, szignifikáns empirikus általánossággal "művészetként" recipiált alkotás, anélkül, hogy a benne a leghalványabb értelmiségi "kiszólás" is lenne, bármi, ami gyanúsan "művészi".

308 Vö.: "L'oeuvre propose, l'homme dispose." (Roland Barthes. Id. Frank Kermode: The Classic. The Viking Press, New York, 1975. 137. o.)

309 Apokalipszis 13,18.

310 Márton László: "A fától az erdőt". Holmi, 1994/11. (1994)

311 Válasz Lányi András: "Ízlések vagy pofonok című" cikkére. Magyar Hírlap, 1995 január 7. (1995)

312 Odorics Ferenc: "Na." In: uő-Kovács S. s. k.: PosztMagyar. Ictus, Szeged, 1995. (1995)

313 Babarczy Eszter: "Farkas Zsolt: Mindentől ugyanannyira". Holmi, 1995/7. (1995)

314 Bán Zoltán András: "A legboldogabb magyar író". Holmi, 1998/1. (1998)

315 (1997)

316 Farkas Zsolt: "Most így". Holmi, 1996/9.

317 Eörsi István: "Az ítélkező és ítélete", Kritika, 1997/5.

318 (1993)

319 (1993)