SUTTOGVA ÉS KIABÁLVA

Danyi Magdolna: Palicsi versek.
Forum. Újvidék, 1995.

Megtalálni az egyensúlyt a személyes és az általános vonatkozások kifejezésében, az individuálison belül megfogalmazni az univerzálist és úgy beszélni az egyetemesről, hogy mögüle mindig kihallható legyen az egyéni - talán így fogalmazhatnánk meg egy általános költői programot, amit Danyi Magdolna is követ. Tudatosan, mégis spontánul. Nem megtervezetten írja versét, nem a szabályokhoz kötődik nála a gondolat, hanem a közlendő hozza létre a maga kifejezési formáját. Ezért Danyi Magdolna hol suttog, hol kiabál. Nem a hangulatától függően, hanem ahogy az értelem kívánja. Verse ezért nem lesz hisztérikus hangzavar, hanem éppen ellenkezőleg, érzelmileg meghatározott, ráció által irányított cselekedet.

Sóhajok, jajdulások. Ez a beszédes cím fogja egybe a kötet első részét, amiből a Jajongj csak, halálraítélt című költeményt emelem ki. A Radnóti-párhuzamra utaló, "Juhász Erzsinek s a mindenkori sympósoknak" ajánlott vers a vajdasági joghurtforradalom évében született. Miként a sorsfordító események általában befelé fordulásra késztetik a köznapinál nagyobb érzékenységgel "megvert" egyéneket, a kilátástalanságot, a perspektíva-nélküliséget előrevetítő idő is elszámolásra készteti a költőt. Egyszerre üt meg személyes és nemzedéki meghatározottságú hangot ez a vers, közben a társadalom egészéről is szól. Benne a tipikusan vajdasági értelmiségiek magatartásának megfogalmazása szinte szó szerint rímel Juhász Erzsébetnek az Esti följegyzések című esszékötetében leírt magatartásmodelljével. Juhász így fogalmaz: "Fejtetőre állt a világ, a nyugalmat adó éj életveszélytől terhes szorongások idejévé alakult át, a halálfélelem idejévé, nem is olyan messze tőlünk. S én, mi mást tehetnék, olvasok. (...) Az olvasás számomra a világ legfőbb jója (...) Menekülök könyvtől könyvig." Danyi Magdolna is inkább az immagináris realitást választja versében a valósággal szembeni tehetetlenségében:

"s nincs kedvünk ama kétségkívül / nagy horderejű beismeréshez sem, /miszerint szabályosan hánytunk volna, / ha még időben nem fordulunk el tőlük. /a szocializmus kukásaitól, / s nem hajolhatunk, ó Isola Bella! egy könyv fölé, /s nem veszhetünk el benne teljesen".

Két írónő szellemi távolságtartásának módozatát általánosítva kiszélesíteni a vajdasági magyar értelmiségre - talán túl erős. Nem is állítom, hogy általános jelenség a problémák elől úgy menekülni, hogy igyekszünk tudomást nem venni róluk, hiszen az ilyen kizárólagosság megengedhetetlen; ám mégiscsak tipikus magatartásformát fogalmaz meg Danyi. Aki másképpen gondolja, bizonyára a következő versszakban se ismer magára, noha üzenete ugyancsak lényeges jellemzője, már nem csak a költőnek, nem csak a nemzedékének, hanem az értelmiségi magatartásnak is: "akár az ifjú asztalosmesterek / bérelt műhelyükben, kiknek minden vágya / a jó anyag s a szerszám hozzá, / s terv nélkül nyúlnak a deszkák után, / úgy vagyunk mi ezzel az egésszel, /amit úgy általában életnek mondanak. / Nincs rá szavunk." Mintha ezt a gondolatot folytatná később A költőkről és a költészetről írt versében: "S mi / azért mindig megvagyunk valahogy. Köszönjük, jól. amíg / ülhetünk a kerti lugasban, vagy íróasztalunk előtt ".

Danyi Magdolnának a hétköznapok reáliáiba kapaszkodó versbeszéde olykor minden stilizálást levetkezve, az élőszó közvetlenségével hömpölyög, majd önmagával párbeszédet folytató dramatizáltságban folytatódik, elvetvén a kor meghatározása (1988-1995) és a toponímiák (Palics, Vajdaság, Szabadka) feltüntetése által behatárolt világból a devalválódott fogalmak megnevezését (pl. (eszme, társadalom), ám mégis elmélkedve róluk, közben a hitben keresve a támaszt.

A kötet második felét kitevő episztolák (Levélfélék Nemes Nagy Ágneshez) elsőjéből idézem a következő két sort: "Miközben írom ezt, azon gondolkodom, megnézzem-e ma este a híradót?". A költő egyfajta, már-már reneszánsz közvetlenséget sugall a közlésének első felével: "Miközben írom ezt", tehát a verset, "azon gondolkodom", vagyis valami másról, valami nem-versről elmélkedem, nem a verssel törődöm. Danyi végeredményben beavatja olvasóját költői műhelyébe, leleplezi annak titkát: a vers nem rejtelmes titok, amit hosszú vajúdás hoz felszínre, nem igazgyöngy, ami a poéta szenvedéseinek izzadtságcseppjeiből tárgyiasult, hanem a spontán közlési igény művészi megvalósítása - folyamat, aminek van kezdete és vége, s közben a szerző nem a hörderlini toronyszoba ablakából nyíló kilátás felett mereng, hanem a legkézenfekvőbb és legmindennapibb gondokat mérlegeli: ténylegesen azt, hogy megnézze-e az esti híradót. Bár a vers szövegtestében a tévéhíradó szó nem önmagát jelöli, hanem az összes balkáni háborús borzalmat jelképezi, a verssor lényegében mégis egy cselekvés felőli döntéshozatal szándékáról tudósít. Egyfelől tehát a spontaneitás, másfelől a tárgy- és tényszerűség jellemzi Danyi Magdolna kötetbe sorolt verseit, amelyek a legköznapibb cselekmények és tények versbe emelése útján mégis jóságról, törődésről, gondviselésről szólnak. Pontosabban ezek hiányáról. A Palicsi versek meghatározó jegye emellett a költői hang személyessége, ami az ember - Isten - értelem hármas viszonylatának revelálásában jut hangsúlyozott kifejezésre.

Miként az agonizáló költő szájában utolsót koppant a "Mehr Licht!" követelése, úgy csattan Danyi Magdolna könyvének végén az igény: "Több fény! / Nekünk színekre van szükségünk.", egyszerre mutatván fel a világirodalom fogalmát megteremtő Goethe és a színes tintákról álmodó Kosztolányi szellemét, kimerevítve előttük az emberiesség igényének imaként emelkedő sóhaját.

Danyi Magdolna a Palicsi versekben az emberek tébolyult kertje helyett az isteni értelem által elrendezett természet botanikus kertjét választotta, a fákat, a virágokat és a fényt, amelyekkel suttogva és kiabálva folytat párbeszédet.