1818.

Csörgey tanácsos egy nagyot prüsszentett - s megholt. - Prósit! kiált szívességgel az ágya fejénél ülő testvére, az öreg Csörgey ezredes, ki viszonköszönetet nem kapván, aggodalmasan tekint öccsére, s ennek merevedett szemein a halál zászlóját látván kiütve, ijedten ejti Bethlen Gábor korabeli izmos pipáját a lábainál hortyogó mopszlira.

Kiszenvedtél tehát jó öcsém! szól fojtott hangon az ezredes; befogta jobbjával testvére szemeit, baljával pedig, barázdás arcain leperegő könnyeit törli. Menj békével, kedves öcsém! s készíts az ismeretlen földön számomra is quártélyt; követlek nem sokára!

Oda van szegény! ezt kiáltja agg húgának, Margit kisasszonynak eleibe, ki kedves ölebének sikoltására, lélektelen tört a harmadik szobából elő; oda van szegény!

Uram, ne hagyj el! hát mi lelte? - kérdi visítva a kisasszony, s ölebéhez riad. - Már tudom, megint az az átkozott nyolcágú sarkantyú.

Frakk! kiált boszúsággal az ezredes, ki ezen köntös-nemet soha sem szívelhetvén, nevén szokott káromkodni, s ez csalhatlan jele haragja kitörésének; frakk! ez van oda! mond s az ágy felé mutat.

Ez is? kérdé csodálva Margit, s csakhamar megerede szemének zápora. De könnyei a megboldogult tanácsost illeték-e, vagy a pipa-májat kapott mopszlit? mind ez ideig titok a tudósok előtt.

Elég az hozzá, hogy csuklások között síra; mire az orvos is, ki az oldalszobában Don-Quichottot olvasá, berohana, s megértvén patiense dicsőülését: lehetetlen! kiálta, s üteréhez kapa; ennek lehetetlen vala még meghalnia! Az én számításom szerint még két hónapig.

Kőhordtát! tán csak nem gondolja ön, hogy megfojtottam öcsémet?

Isten őrizz, domine illustrissime! de én valóban meg nem foghatom - én mindent elkövettem ezen drága szövétnek élesztgetésére, s dicsekedés nélkül legyen mondva, már félév óta injuriázom vele a halált. Méltóztassék azt nekem kegyesen megengedni, nagysád, hogy egy különös értekezésben, napfénynél világosabban mutathassam meg kollegáimnak, hogy a tanácsos úrnak még lehetetlen vala meghalnia. A becsület előbbvaló mindennél!

Isten hírével! felelt boszúsan az ezredes, s egy ablakban hátat fordított az orvosnak.

Nemsokára megszólaltak a harangok; az ezredes sűrűbben törlé könnyeit, a kisasszony pedig az illedék szertartásához képest oly jajveszékeléshez kezde, hogy a cselédségen kívül, még az udvar agarai is accompagnirozásra indíttatván, csakhamar oly siralmas gyászt ölte az egész Csörgey-udvar magára, mint milyenben megvétele alkalmával egykor Trója lehetett.

Az ifjú Csörgey, mihelyt szomorú gondoskodását atyjának tetemei körül végezte, azonnal öröksége átvételéhez fogott. Legelőbb is atyja irományait kívánta rendbe szedni; mik közt, amint a leveles szekrényt fölnyitotta, legelőbb is egy bepecsételt nagy levél tűnt szemébe, ily fölírással: "Végrendelet".

Az bizonyosan atyád végakaratja lesz: szóla az ezredes, miről utolsó napjaiban előttem is emlékezett.

Tán jó volna átszólítni Terenyey szolgabíró urat, megszólala, reményeit féltve a kisasszony.

Helyes! mondá Károly, s azonnal ír a Terenyey barátjának, ki szomszédban lakván, még az nap Csörgőn termett.

Másnapra határoztatott a végrendelet fölbontása, melynek tartalmát senki sem gyanítván, tudni vágyott azt mindenki már újság-kívánásból is; annyival inkább, hogy a tanácsosnak csak egy gyermeke lévén, erre nézve végrendelet-tételre szükség nem vala; azonban a tanácsos különcködő gondolkozásmódja ismeretes vala a környéken. A testamentom zárt volt, mire a tanúk csak fölülíratvák valának. De senkit sem gyötrött annyira a bizonytalanság, mint Margitunkat, ki félés és remény között, egész éjjel csak félszendergésekben szunnyadt, miként egeret leső cica.

Másnap korán rakatta a székeket az ebédlőben a feketével bevont asztal körül. Konyhában és folyosón csendet parancsolt a cselédségnek, s buzgóságában még a fényes napról is megfeledkezett, s égő viasz-gyertyákat rakatott föl az asztalra.

Reggeli után, minek végét alig várhatá, összeszedett képpel és ünnepélyes komolysággal nyitá ki az ebédlő terem szárnyait: ha úgy tetszik, uraim! szóla, s bemenésre inte kezével a férfiaknak. Ezek csodálva nézték a készületeket, Terenyey finom mosollyal oltá el a gyertyákat, mire Margitnak, tévedtére eszmélvén, pipacs-színt öltöttek arcai, s abban lángolának még fülei is szégyenében.

Előhozzák a végrendeletet, ollót fognak, körülnyírják a pecsétet, fölbontják az irományt, Margit áhítattal szemléli. Fölbontás közben másik színte pecsétes levél fordul ki belőle, ily fölírással: "codicillus, holtom után három évre fölbontandó".

Még egy végrendelet? - szól Margit, - de miért ne tudhatnók meg egyszerre ennek tartalmát is?

A végakaratok minden mívelt nemzeteknél szentek, édes néném! mond feddőleg Károly.

Terenyey torkot köszörüle, s az anya-testamentomból e szavakat olvasá föl:

"Miután három nőmmel kiállott szerencsétlen próbatéteim és számtalan előttem forgott példák, arra bírtak, hogy a mai sok szerencsétlen házasság okait nyomozgassam, végre is ezeket a két nem részéről ejtetni szokott nevelési hibákban találom föl. Minélfogva azon keresett vagyonomból, mellyel az isteni kegyelem szorgalmamat megáldotta, egy nőnevelő-intézetre némi alapúl, remélvén, hogy több lelkesek is elősegítendik idővel alapításomat, hagyok tízezer forintot oly kikötéssel, hogy abban, eltérve legtöbb nőnevelő-intézeteinktől, hímzésen, zongora- és guitarre-pengetésen, táncon, divati öltözködésen és hajfodrozáson s francia tört petyegésen kívül, a leánykák föképen arra vezéreltessenek: miként lehessenek idővel jó nők, házi asszonyok és anyák? A férfi-nemre nézve szinte tízezer forintot alapítok egy tanítóra, ki a többi iskolákat befejezett ifjaknak, az ó és új philosophia szőrszálhasogatásain kívül, az élet philosophiáját tanítsa; mert első és fő tudomány: élni tudni a világban.

"Láttam jó házasságokat is, és mivel a nős élet természeti elhatároztatásunkkal jár, akaratom az, hogy fiam is, az én kedves Károlyom, halálomtól számítva, legfeljebb három év alatt megházasodjék. Mert az idejéből kihaladt nőtlen férfi, önzésre hajlik, s egyedül maga világa magának."

Itt az ezredes egy nagyot köhentett, de nem szólt.

"Minden keresetemben őt vallom ugyan örökösömnek, de csak azon föltétel alatt, hogy az említett három év alatt egy lánykát nézzen ki magának, ki vagy szép legyen, anélkül, hogy hiú lenne, vagy gazdag, anélkül, hogy azt untalan fitogassa. Szeretném, ha olyat venne, ki sem szép, sem gazdag, sem tanult nem volna; abban minden bizonnyal jóság fogna lenni a fő tulajdon; de a test erőtelen. Ha az előszámláltakkal ellenkező tulajdonságú nőt választana Károly fiam, veszítse el keresett javaimhoz jogát, s alulnevezett végrehajtója végrendeletemnek ossza azt ki hazánkban szégyen-szemre félalapításban tengő gyér intézeteink között.

"Pozsonyban lakozó testvérhúgom leányának, Júliának, hagyok kiházasítási költségül ötezer forintot, egy arany nyaklánccal és két brilliánt fülfüggővel együtt, oly kéréssel, hogy ne sokat válogasson a kérőkben; mert a válogathatás arany kora repül, s a hajadonnak szerencséje még símább üstökű más szerencséknél. Az öreg hajadon pedig, valóságos nulla a számvetésben, mely magában semmit sem számlál.

Itt Margit köhentett, s fészkelődni is kezdett, de nem szólt.

"Arra mindazáltal ügyeljen, hogy igen cifra fuvarzatú és cselédű kérőhöz ne menjen, mert az ilyen ellen, rendesen valósult gyanúm vala az, hogy fülig adós.

"Margit húgomnak - itt ez szemérmesen süté le szemeit - hagyom - a mopszlimat. Mindkettejöket tartsa el holtig Károly fiam.

Mindnyájan kacagának, Margit olyanná lőn, mint a paprika, s épen kifakadó-félben vala, amint Terenyey őt továbbolvasásával új életre hozá.

"Ha mindazáltal valamely férfi annyi erőt bírna venni magán, hogy őt három év alatt hitvesül venné, neki is hagyok tízezer forintot."

Egy Visnyaira vetett olvadó pillantat érthető kommentár vala a végrendelet ezen pontjára.

"Végre: minthogy mostani súlyos nyavalyám kínos fájdalmakkal gyötör, de különben is e világi élet iránt, melyben kevés öröm mellett annyi keserűt értem, némi gyűlölséggel viseltetem, orvosomnak, ha tudniillik az halálomat nem kívánja késleltetni, s kínlódásomat gyógyszereivel nem hosszabbítja, mint nem csekély jótevőmnek, hagyok száz species aranyat."

Az orvos, ki oldalt egy ablakban ült, köhintett, de nem szólt.

"Mindezek végrehajtójának, Kristóf ezredes bátyámat rendelem, és kérem, kinél végrendeletem codicillusa is a fölbontás idejéig letéve álljon. - Kelt Csörgőn, október 20-án, 1801. Csörgey Kálmán."

Ilyen végrendelet nem sok készült még a két magyar hazában, szól Terenyey összehajtogatván az irományt, a codicillust pedig az ezredesnek nyujtván által.

1832.

Éji homály és kelő szürkület, kétesen küzdtek még egymással, midőn Gyula lőcsövet vetve vállára, az apai házat elhagyá. Kerten keresztül közelebb éré a szabadot s arra választá útját. Nyomula szíve, amint kertbeli alkotásira végpillantatját veté. Édes vonzó érzet él bennünk, még a lelketlen dolgok iránt is, hogyha mi adánk lételt azoknak.

Közel a temetőhöz vitt el útja s betért búcsúját venni anyja sírjától. Nyugvó csendben szunnyadt körülte az élet, faluban és mezőben, ellenetben zajgó keblével. Egymást váltogató érzésekkel borult a sír harmatos hantjára s eltökélve kelt föl arról: tisztán tartani meg szívét az élet zajlásaiban, miként hajdan jó anyja oktatgatta volt őt. Mulandóság sejtelme sohasem száll meg bennünket búsabban, mint midőn elhúnyt kedveseink sírjait látogatjuk. Velek töltött örömeink lelkünk eleibe omlanak s elszorítják ezt azon eszméltetéssel, hogy ők s ezen örömek nincsenek többé! Azon szellő, mely sírjaik bogácsai közt susog, bús sejtést lenget reánk!

Majd általában a művészet és művészi ízlés sűlyedésének okaira fordult a beszéd, s a báró azt jegyzé meg, hogy hazánkban, különösen a festészetről szólva, a művészet ez ágának technikai részére nézve, több ügyeseket ismert ugyan, de annak költői emelkedésére nézve alig egy-kettőt.

Én ennek azt vélem okának, mondá Gyula, hogy nagyjainknál csekély a honi művészet iránti pártfogás, s ez az élet szükségeivel küzdve sínlik. Továbbá kevés az értő, a szenvedélyes, s így csekély és ritka a művészet iránti figyelem és méltatás. Csak művészi szellemű, képes megítélni a művészek dolgozását. Más fel fogja tán számolni tudni az eredményt, a hatást, a művek közti különbséget; de nem fogja utánszámolni érteni azon nehézségeket, miket a művész művében legyőzött, s így nem valódi érdemét ennek.

Lehet egyik ok ez is, de nem egyetlen, viszonzá Káray. Csodált festészeink többnyire szükséggel küzdtek. Rapháel hordó-fenékre festé képét, mellyel a fogadósnál tett adósságát lefizeté; híres prophétáját Rómában az Augustinusoknál, szabójának tartozott bérben festette! s Correggio szintígy ínségben festegetett. Pártfogás fejthet ki ugyan lángelmét és amannak hiánya némileg nyomaszthatja ezt; de hol ez nem létezik, nem teremtheti pártfogás elő, sem ahol létezik, el nem ölheti azt a pártfogás hiánya. Értést, irányt és alkotóerőt csak rászületés és saját ipar nyujthatnak. Én fő okául a művészet sűlyedtének, úgy hazánkban, mint másutt a század uralkodó szellemét tartom. Úgy látszik, mintha századunkban, mindenben, életben, munkásságban, irodalmi, művészi és kézművesi dolgozásainkban, bizonyos felületesség, bizonyos futólagosság volna sajátunk; s az a lelkesség, erőtelj és erőráfordítás, az a mély nyomósság, az a műveinkbeni mintegy önkimerítődésünk, mik a régieket halhatatlaníták, nem találtatnának fel többé nálunk. Az újabb kor, úgy látszik, nem bírja oly biztos mérszerét a nagyszerűségnek, vagyis egyszerű nagyságnak, mi fő tetője a szépségnek, mint az ókor bírá vala; helyébe a könnyű, a tetsző, a csinos lépett. Futólag szemnek és szívnek tetszeni, fő vágy, ipar és cél már ma művészeinknél. Pedig íróban, művészben, sőt kézművesben is, nem szeretem azt a korai és könnyű önelégedést. Bizodalmatlanul szigorú legyen inkább maga iránt, s higyje, hogy alatta áll mindig pályájának, bár sokat haladt is azon; mert a művészet, miként maga a természet, nem kimeríthető. Foglalásokat tehetni a művészet pályáin; de teljes meghódításokat nem! Mennyei lajtorja a művészet, melynek fokaiból egyik többet hág meg, mint a másik; de a legfelsőbbre juthatni fel, egy halandónak sem adatott! Mai korban mindenben sokat akarunk és könnyen. Innen átfutó divat símul ma minden tevéseinkbe, divat magába a művészet szentjébe is. Hogy a festésztől el ne távozzam, nem áraszt-e el bennünket a sok lelketlen arcfestés? Gazdag és szegény, festményben bírja már ma magát és magáéit. Kiki elégedett lévén önbecses személyével, csak hasonlatosságot kíván festőjétől, nem művészi tökélyt! A művész szívesen teljesíti azt, mit teljesítnie könnyű és jövedelmes, s így elhagyagolva önmagában az isteni szikrát, fest legföllebb - ügyesen. - Hajdan nevezetes férfiak és nagyok festeték magokat, lelkes ecsetek által, s kölcsönösen tiszteltetve valának festő és festetett. Nem így ma; festészünk s főképen arcfestészünk, mintegy árverésre eresztve olcsóságát és hízelgő szolgálatát, sűlyeszti a művészi érdemet és művészet szép becsét.

(Tündérrege 1828.)

Szél úrfi megunván öreganyja társaságát, kinek kormánya alatt élt a hegyek között, neki veté magát egykor a végtelen rónának s ott, mint afféle fickó, ki sokáig kemény fenyíték alatt volt s egyszerre szabaddá lesz, majd vész, majd forgószél alakjában oly pajzánul gazdálkodott, hogy az egész környéket rémülésbe hozta. Nem egy szegény vándornak süvöltözött át "beteges köpenyegén", sőt azt gyakran nyakából ki is kerítette; de legcsintalanabbul megforgatta a leányt s asszonyokat, kiket úton talált; végre már alig győzték magokat védeni s Szél úrfi fel-felsüvöltött nevettében bajaik- és szidalmaikon. Nagy mulatsága volt megtépni mindent, mihez csak férhetett s amerre járt, kuszált födeleket s baglyákat hagya maga után. Már éppen haza akart fordulni, midőn egy ugarra jutott, mely tele volt heverő tüskékkel és ballangkóróval.

A hely elátkozott ugarnak hivaték, tulajdona Ballépés nevű sánta boszorkánynak, kinek pompás kastélya s gyönyörű tömkelege állt az ugar közepén. A sánta banya minden ártatlan leányt, ki határán bebotlott, rövid de erős szolgálat után kóróvá s tüskévé változtatott. Találkozék azonban egy jó, töredelmes szívű leány, ki az első botlás után készebb vala meghalni, mint Ballépésnek tovább is szolgálni. A szegény leányka sírját lelé, mielőtt hervataggá lenne. A kis sírhalmot töredelmes szív halmának nevezik. A töredelmes szív minden évben fellobban egyszer, s mely kóró ekkor az elátkozott ugaron hozzá ér s megég, visszaviszi előbbi alakját s örökre megtisztul vérszín lángjaiban, egyszersmind visszaadatik azoknak, kiktől botlása által elszakasztatott. Ekkor a kétségbeesett szülék, a meggyalázott rokonok, az elkeserült szerető, ismét visszatérnek s a viszontlátásnak egy váratlan ünnepe áll be, melyre mosolyogva néznek magok az égiek.

Midőn Szél úrfi az ugaron megjelent, fájdalmasan jajdultak fel előtte a kórók s mint egy-egy felriasztott nyúl, vagy mint kerék, mely magában minden tengely nélkül forog, futásnak eredve nyargalták be a térséges avart. Szél úrfinak a mulatság kimondhatatlanul tetszett. A legbohóbb szeszéllyel kergeté a szegény tüskéket, melyek sebes futtában előtte fel-feltünedeztek. Kergetőzés közben fölvere egy kis ballangkórót is, mely még szinte zöld volt a fiatalságtól, mintha csak most szakadt volna le tövéről. A mint ez a kis tüske megindult, oly fájdalomteli volt jajdulása, hogy Szél úrfi minden hidegvérűsége mellett is csaknem könyekre olvadott. Képzelhetni, hogy felhagyott szilaj mulatságával; mind a mellett igen óhajtotta volna a kis ballangot magáévá tenni, miért is lassan, mintegy lábhegyen közelít hozzá; de a kis tüske minden lebbenésre egyet karikázott s odább-odább suhant üldözője elől. Szél úrfi most már nem vevé tréfára a dolgot, minden erejéből neki iramodott s vihar gyanánt kergeté a síró ballangot, mely előtte utolérhetetlen gyorsasággal futott az avaron. A ballang még most is futna s Szél úrfi bizonyosan még most is kergetné, ha a töredelmes szív lángja előttük fel nem lobban vala. A sebesen űzött ballang egyenesen a tűz közepébe rohant, s annak lángjaitól megragadtaték. Most szívrepesztő sóhajtás hallatott a lángok közül s utána dal, a legkeserűbb megbánás s töredelmesség hangjain, melynek megrendítő szavain tisztán valának érthetők. A dal így hangzék:

Szél úrfinak, szüksége lőn egész férfiuságára, hogy össze ne rogyjon. De ő, ha nem bátor, legalább vakmerő legényke volt. Nemcsak le nem rogyott tehát, hanem a kis tüske után rohant, hogy azt a tűzből kimentse.

A tűz varázsa azonban őt is megragadá, s most két fehér füstfelleg emelkedék a lángok közül, melyek lassanként emberi képre alakodának.

Miben fogadjunk? egyik felhőből egy gyönyörű leányka kerekedik, a szépek legszőkébbike s a szőkék legszebbike, kinek bűvös szemeiben egy kis eget talált fel a szerelem, kéket -s tisztát, mint a menny maga. Igen! az egyik felhő csakugyan ily kedves kis jószágot állított elő, szőkét és kék szeműt, ah - De hogy az időt hiába ne töltsük, a másik felhő férfialakot kezde ölteni magára; ez pedig Szél úrfi kinek megfoghatatlan tagjai eddig csupa semmiből állottak, most egy izmos, fürge siheder lőn, s valami mondhatatlan érzet fogá el, midőn az annyi jó s rossz, édes és keserű vágyaknak kútfeje, a szilaj, fajtalan vér megindult ereiben. Úgy látszik, mintha mindazon kéj és gyönyör, melyek tűnő árnyait eddig csak kergeté, most mintegy varázserővel le volnának kötve szilárd tagjaiba, s kifejezhetővé s éldelhetővé téve azok érzékei által. Ezen érzetében sok nevetséges dolgokat követe el. Kinyújtá kezét, ezen tolvajkampót, megtapogatá tagjait, s mint örvende szilárdságokon! Pezsgő pirosság deríté arcait; szemeiben meglepetés, bámulat, öröm tükrözének, midőn a gyönyörű leánykát maga előtt látá.

Az pedig úgy nézé őt, mint azon ifjat, kit szerete, kit örökre elvesztettnek hive s ki most ismét előtte állt, mind azon hódoló vidorságával ifjú erejének, mely őt rabbá tevé. A leányka tehát nemcsak megtisztultan visszavevé előbbi alakját, hanem kárpótlás gyanánt szenvedésiért testesülve látá legforróbb kívánságát is; mert azon alak, melyet Szél úrfi vőn magára, tökéletesen Petőhöz hasonlíta, azon ifjúhoz, kit egykor szerete.

1836.

A bércek vidékeinek magas, regényes szépsége minden érző lélekbe bájolva hat. Országokból zarándokolnak vándorok csudálni egy tavaszló völgyet, egy csergő vízomlást, egy örök hó ezüstében csillogó ormot, s annál ingerlőbbek egy bércvidék szépségei, mert rejtve vannak, mert gyakran csak veszéllyel láthatók.

"In den Bergen ist die Freiheit!"

mondja egy német költő. S mi nem tagadjuk állítását; de hasonló egy körülfogott várhoz a hegyek között létező szabadság, s egy szobát világító gyertyaként sugarai a szűk falakon visszatöretnek, nem ragyog az át egy világot büszkén és fényesen, mint a felséges nap. Havasok közé csak a száműzött szabadság rejtheti magát, tér kell nekie, tág és határtalan, mint az általa hevített lelkek magas érzete. S hogy gerjeszthetne egy haza szabad érzetet lelkeinkben, melynek minden része kicsiségünket veti szemünkre. Tekintsen az ember a havasokra, a természet óriás műveire, melyeknek ősz s mindig erős fejeiken ezredek viharai törettek meg, s gyakran emberi lábtól hághatlan fellegmagasban tűnnek el, bámulni fogja a természetet; de érezni a roppant alkotmányok ellenében ön apróságát, itt annyi van felette, mi máskép a földhöz tartozik, és gyakran halálos dörgéssel jelenti fennlétét, ha léttemető lavináit robogtatja le, vagy a békés völgyet zuhanó árjaival önti el. Fejünk felett látjuk azon hatalmas sziklatömegeket, s a keskeny láthatár szűkíti és szorítja keblünket.

De álljon ki az ember egy nyilt sík tájra, hol legfeljebb is csak emberi művek magaslanak ki a síma föllapon, tekintsen végig az el nem zárt látkörön, hol semmi sem korlátolja lelkének a végtelenre törő érzelmeit; úrnak és szabadnak fogja magát érzeni méltósága teljében, mert a föld, mely őt legnemesebb lényének nemzé, és táplálja, hosszan terül el alatta, mintegy lábaihoz borulva a teremtés parancsnokának.

Ez minden síkságról elmondható; bár itt-ott a jelen s a mult története ellenzőt állítson is; de mennyi van a világon a természettel ellenkező, s nem voltak-e, nincsenek-e még most is havasok között fészkei a zsarnokságnak. Mi azonban hazánk alföldjéről akarunk szólani, s egy sor vázolatokban festeni e boldog tájnak lakóit, ideje tehát a kijelölt tárgyhoz térni.

Pestet elhagyja a vándor, s az alacsony homokemelkedések lassankint enyésznek, ott-ott még egy erdőcskében akad föl az utas pillanata, de hamar ezek is eltűnnek, s egy határtalan zöld lap terül az ember előtt, s egy különös érzet fogja el lelkét, mely az élet minden korlátait lerázni látszik. Hiszen itt ő a legmagasabb pont, s ha itt-ott egy falu, egy magányos csárda vagy tanya, magas gyümölcsfáktól árnyazott szőlő vagy egy alacsony határdomb kitűnnek az általános lapályból, ez semmi lenyomót sem éreztet az emberrel, mert a csekély dombocska nem éppen úgy ön s embertársai műve-e, mint a magas templom-torony? nem maga ültette-e a fákat, hogy őt gyümölcsökkel táplálják? Így tova minden azt hirdeti az embernek, hogy ő a földnek ura, mely csak azért terül el lábai alatt, hogy fölszántsa, élelmet teremni kényszerítse, s dobogó ménjével rajta elvágtasson. Maga fölött csak az eget látja tündöklő napjával kék messzeségben, melyhez föl az áhitatos kebel fohászai szállnak, melytől le áldást és boldogítását várja. S a tájnak ezen lélekemelő úgy szólván classikai egyszerűsége mindig magára téríti vissza az embert, mint a mérhetlen föld legnevezetesebb pontjára.

Nem akarjuk azonban ezzel állítani, hogy az Alföldnek költői oldalai nincsenek. Hiszen az egész vidék s főleg puszta részei magasabb érzetű lélekben mint egy költői gondolat tűnik fel, melynek itt-ott egy nádas mocsár, egy elvágtató csikós, egy legelő nyáj, egy magas gémű kút, s az elkülönzött tanya vagy csárda epizódjai. Amott merően ül a sas, nem messziről egy juhász bundájába burkolt ülőparasztnak véli, de fölemelkedik lassan s mindig nevekedő sebességgel szélesre feszíti szárnyait, és felhő magasában inkább érzi méltóságát, mert csak ő, s a nap, mely felé küzd, tüntetik ki magokat a környéken. S midőn már a déli forróság sugarai a földet fölhevíték, leszáll a délibába, ezen sajátnemű tünemény, melyhez hasonlót csak Reggio mutathat a Fata Morganában, s a kelet légtünetiben. Ez, mint nemzetünk, oly idegen Európában, s hajlandó lehetne a magyar vélni, hogy Árpádot követte Ázsia sivatagjairól a Tiszához. A természet költővé változik, s a legtermékenyebb tájakat egy határtalan tóval látszik elborítani, melynek ezüst habjai fákat, asztagokat, helységeket tükröznek vissza, s az egész csak egy játszi tünemény, mint a phantásia hajnalálmai mindig távozva az üldöző előtt. Ezen szép természeti jelenet úgy leng a vidék egyidomú valóságába, mint életünkbe a szépítő poezis.

Lassan borul el az éjszaka, s a nap végső sugarai is mindenfelé láthatók, az ég csillagai testvérileg tetszenek a föld felé hajlani, ott, hol az a látkör messze határain lakunkkal összeforrad; s mint egy üdvezletökre a síkon számtalan tüzek támadnak, világukkal még inkább nevelők a komoly, de nem borzasztó sötétet. Ezen tüzeket a szabad ég alatt tanyázó pórnép gyujtja, általok igen nevelve hazájok eredetiségét. Gyakran örvendve tekint feléjök a vándor, s csak néhány száz lépésnyire vélvén föl akarja keresni, de már egy órát is haladt, s a kisded láng mint egy csalóka tündér, még nem nagyobbodik, nem közeledik. Míg a hajnal első pirulása új világot önt el, s csak a mérföldnyi szántóföldek kalászai ragyogtatják vissza, ilyenkor ellebeg fölöttük a hajnali szél, maga előtt hajtva a nap sugarait s az egész vidék egy tengerré válik, mely fényes sárga hullámokban haboztatja a kalászok fejeit.

Az utas halad a haladó nappal, más tárgyak foglalják el lelkét, más vidékekbe jő, de mindig édesen fognak emlékezetében feltűnni a termékeny Alföld áldott vidékei.

1841.

- Már az igaz, nemzetes uram, szegény legény boldogabb életet nem is kívánhat a mostaninál; a sok úr között, mondhatom, nekem uram nincs. A Tiszaháton lovat lopok, elhajtom a felföldre, s ott adom akár földesúrnak, akár német katonának, s a vásár alatt kiszemlélem az ottani jó lovakat, hajnal előtt elhajtom s másnap a török birtokon vagyok, s minden pasa vagy bég drágán megfizeti, ha tudja, hogy kereszténytől loptam az áruba bocsátott mént; de kontyos uramék sem maradnak dézsma nélkül, s még valahányszor töröknek egy lovat adtam el, mindig kettőt loptam el tőle, s a török lovat pedig szívesen veszik minden magyar vásáron. Egy szóval büntetéstől nem félhetek, mert az egyik felekezet bizonyosan pártol, ha a másik üldöz. De mégis, uram, ne gondolja, hogy, midőn végig barangoljuk a pusztát, midőn hóba, fűbe levetjük fáradt tagjainkat, s gondolunk a török lakta s német őrzötte várakra nem támad bennünk a bosszú dühös vágya, mi lesz belőlem holnap, arról még ma sohasem gondoltam, s ha az ország sorsa jóra fordul, a miénk fordulhat rosszra; különben míg egy ló lesz a pusztán, s a pusztahát be nem sülyed a ló rohanása alatt, addig el nem vesz a szegény legény.

- S ha a jóslat teljesítésére megjelenik az isten embere s fegyverbe hívja a népet, előáll kend a pusztából?

- Elő, uram; Csillag Bandi nem tolvaj, hogy lólopásnál becsületesebb dolgokba ne fogna, én azt hiszem ártson, kiki hazája ellenségének, amint bír s nem kell idegenek segedelme; én máskép nem árthatok nekik, azért lovaikat ragadom el. Viszonzá a csikós a meggyőződés legbensőbb hangján.

- De lelkiismeretesen vizsgálta-e meg kend, mindig ellenségé-e a ló, melyet elvitt? Tudakozá a földesúr.

- Nemzetes uram, fiatalabb koromban meglehet hogy nem válogattam, de mióta eszem megért, egy becsületes magyar ember lovát sem adtam el, csak olyanét, kinek neve rossz hírben állott az ország előtt, vagy idegenét. Vannak nekem is törvényeim, melyek közt első: a jó magyart ne károsítsd, s ezt sohasem szegém meg, mióta törvényül szabám, s bénuljon meg lovamnak mind a négy lába, s legyen kehesebb egy vén dragonyos trombitásnál, ha valaha megszegem. A második: az eladott lovat vissza ne lopd. Ezt egyszer hágtam át, de igaz lelkemre többé nem cselekszem.

- S miért szegte meg kend az egyszer is?

- Haj, az furcsa történet, elbeszélem. Hatod vagy heted éve elloptam a temesvári pasának egy almáspej ménlovát; a selyem daróc volt szőréhez képest, s a tuzok kifáradt volna mellette; ez sok pénzt ér, gondolám, s Kassára vittem, hol jó drágán egy német vezérnek adtam el, bár előre mondám magamban, kár ez a gyönyörű ló németnek, de az alku megtörtént, s én a csapszékbe tértem. Uram, keserves éjszakám volt, sohasem felejtem el, akkor egyszer esett meg életemben, hogy nem alhatám, örökké a szép ló volt szemem előtt, s láttam rajta lógni a németet, messze terpesztve szét karcsú derekán tehénderekú lovakhoz szokott lábait, egy szóval olyan volt, mintha nyalka kolcsagon hízott ártány ülne, nem nyughattam tovább, felugrottam, s egyenesen a vezér szállására siettem. Az őr álomtól bicegő fejjel talpalt le s fel a nyilt kapu előtt, én kérém, fogja meg lovam kantárat, míg kijövök, mert - mondám - midőn a török lovat az ólba kötöttem, karikás ostorom ott maradt, s bementem az ólba. A vezér lovásza ébren nyújtózott az ágyon. - Jó reggelt, sógor - szólék - bánt-e már kegyelmed török lóval? Nem még - felelé a lovász. - Hát megmutatom kendnek, hogy kell vele bánni, különben nem sokáig él meg. Ezzel kezembe vevém a vakarót, eloldám a kötőféket a jászoltól, s a lovat fejjel az ajtó felé fordítám. - Látja kegyelmed, a török lovak meleg országból valók, szeretik a napot, azért minden reggel a nap elibe kell fordítani, így la. A sógor bámult, én a lóra vetem magamat, s a vakarót a lovász fejére sujtám, s mire az felszedte magát, már az ólból s udvarból kinn valék, az őrnek nyaka közé szabtam egyet ostorommal, hogy észrevehesse, miként azt már meglelém, s azon pillanatban füttyenték lovamnak, s ez egy szökéssel úgy megrántá a katonát, hogy végig feküdt az utcán s mire felpillanthata, már én eltűntem a két lóval, s a városon kívül jól tova lévén, hallám ugyan trombitájok harsogását, de vitéz uraimékból azóta semmit sem láttam. A lovat később Bátory uram ő nagysága vette meg, de higyje el, nemzetes uram, többé nem volt nyugtom, bűnösnek tartám magamat, hogy a lovat visszaloptam, s mindaddig furdalt lelkiösmeretem, míg félév után pénzét vissza nem adtam a német vezérnek, ámbár ez hiba volt, de már ezt is helyrehoztam, mert vagy két hét múlva elloptam szép fekete paripáját.

1836.

Melyben a történet egyik hőse a másiknak, s nem sokára a harmadik
mindkettejeknek illendő tiszteletét megteszi, és más egyéb dolgok előfordulnak.

Hajnal előtt kopogtata a misztótfalusi korcsmáros ivó szobája ajtajára, de ez foganat nélkül maradván hatalmas zörgetéshez fogott e szavakkal:

"Kristóf mester keljen föl! már kakasom régen jó reggel mondott a hajnalnak, kegyelmed az első misére Nagybányán akart lenni, de ha nem siet, a papot sem kísérheti ki."

"Nagy út van Bécstől Misztótfaluig, pedig én azon is túl voltam, mert utolsó mesterem Klosterneuburgban lakott, könnyű ily fáradás után tovább aludni egy kakasnál" - felelé belülről - egy rekedt hang.

A fogadós távozék, vendége kinyujtózván fölkel pokróccal takart szalmaágyáról, magára vevé ruháit, s kilépett a folyosóra, jó reggelt mondott fogadósának, kifizeté tartozását, és batyuját hátára vetvén ment.

"Kristóf mester, az isten vezérelje kegyelmedet, s a boldogságos szűz, mert Pintye Gregor könnyen ébredhetett föl Nagybánya és Misztótfalu között s annak, ki ezen lator kezébe kerül, az isten legyen irgalmas, kegyelmes." Mondá utána a korcsmáros.

"Hogy nem akasztják föl kentek az efféle gazembereket? én Bécsben éjfélkor is bátran mentem haza, itt nappal is haramiáktól kell félni; azonban ki annyit utazott mint én, az megszokta az efféle veszedelmeket; nem félek én a zsiványoktól, hiszen Bécsben hárommal állottam már szemközt - egyet ásított ezen szavainál Kristóf, s alig érthetőleg folytatá: - midőn akasztották. Isten áldja kendet, ha Nagybányára jő, szóljon be hozzám, úgy megborotválom, mint akármely herceget Bécsben."

Végső szavait már a kapun kívül mondá, melyet a csapláros szerencsés utat kívánva ismét bezárt; most az utcán ment föllázítva minden ház kutyáit, melyek a zárt kapukon ki nem törhetvén nagy zajjal ugatának, s a lárma csak akkor kisebbült, midőn vándorunk az országútról letérve, részint a rövidebb és hűvösebb ösvény miatt a helység mellett viruló gesztenye erdőbe lépett. Egy bécsi népdalt fütyörészve ment a barátságos gesztenyeberkeken keresztül; de midőn a sötét bükkerdőbe ért, s az ösvény sziklák közt csavarga föl a nagybányai hegyek felé, lassankint előbbi bátorsága csökkene, háromszor is meggondolkozék vándorlása legszebb idejéből, mindig máramarosi haramia történetek jutának eszébe, félelme folyvást növekedék, s miatta a meredeken föl sebesebben ment, mint előbb a síkon.

1836.

Amíg ezek Alvincen történtek, tekintsünk a Fehérvárról odamenő útra. Ez a Maros mellett vonul el szép hajlatokban. A tágas völgynek, melyet Erdély legszebb folyója öntöz, termékeny szőnyegét menedékes virító hegyek övedzik, két oldalt szőlőkkel, sűrű erdőkkel, s néhol szántóföldekkel, melyek vagy feketén tüntetik ki felszaggatott kebleiket a zöld gyep közül, vagy sárga kalászokkal dúsan inganak arany hullámokban. A vidék nyilt, kies, örömet, kényelmet elővarázslón hat egyszerű pompával az utasra. Itt-ott a hegyek oldalában, vagy a tágas völgy síma tányérán falvak terülnek el, melyek közül magasan emelkednek ki sötét zsindely-födeleikkel a földesurak mezei lakjai, szellős jegenyéktől körülárnyékolva, házi csend, s szelíd otthonosság szellemét lehelvén.

E szép vidéken látunk halkkal léptetni egy lovagot. Szép barna kancája leereszti fejét fáradtan, kantárja hosszan lóg le, vagy mint kímélet vagy mint gondatlanság gazdájától, ki iromlását kísérni látszatik összhangzó teste lógatásával. Így látva távolról, gondolhatni, hogy szunnyad, vagy egy közel tanyán terhelt fejét nehezen bírja már. A lovag egész alakján gondatlan önfeledés tűnik fel, nemcsak szinte semmitmondó kifejezésében egyébiránt szenvedhető arcának, hanem szennyes voltából, rendetlen öltözetének is. Fiatal, amint látszik, alig húsz, huszonkét évű: hosszas arca be van esve, s fakó sápadtság terül rajta, inkább rendetlen élet, éjszakázás s kiállott fáradtság következménye, mint betegségé. Nagy fekete szemei szinte idegenül világolnak ki e tört vonásokból, s vékonyodott orra, sápadt ajka imintegy meghazudtolják a szem elevenségét, mely azonban inkább szeszes nedvek lángtartalmát szikrázza vissza, mint lelkének lobogását. Fejét nyuszt-kalpag födi betört tetővel, alig billegve feje hátulsó részén; ez alól fésületlen omlanak ki sötét hajhullámok, portól s verejtéktől összecsapzottan. Sötét, már talányos színű dolmány, balvállán félig letörve, födi testének felső részét, nyitva s több gombnak híjával; hasonló színű nadrág s kopott csizma, szárait; oldalról szépmívű ezüstkard lóg számtalanszor összetoldott s kötözött kardszíján. - A lovag félig álmos, félig ittas, de egyike sem annyira, hogy magával jól tehetetlen lenne; közelebb tekintve, gazdag háznép úgynevezett veszett gyermekéhez hasonló. Szunnyadozva s néha fel-felkapva fejét, halad az úton elé, keveset figyelve az előtte s körüle terjedő szép vidékre; csendes egyforma menetelét csak nyeregszíjának megtágulása szakasztja félbe, melyet szorosabban von leszállva olykor. Úgy látszik azonban, hogy a bevett ebéd s az azt kísérő szőlőnedv gőzei halkkal oszlanak fejében, amit egyenesb tartásából, s lova nógatásából lehet észrevenni. Így halad ő jó darab ideig.

Már a nap a bércek mögé hanyatlott, haldokló sugarakkal aranyozva taréjukat, s végignyujtva a völgybe a hegyek árnyait. A Maros zöld tükre hosszú vörös vonallal mosolyogja vissza végső világát: midőn lovagunkat távol nyögés teszi figyelmessé. Emberünk eszmélni látszatik, de fájdalmatlan egykedvűsége tiltja a további fürkészést; azonban a nyögés haladtában mindinkább közeledik, s az úttól nem messze egy bokor alatt megpillant egy gyermeket. Első tekintetre úgy tetszik, mintha valami hirtelen betegség érte volna azt. Vizsgaság, nem egyéb, bírta a mi mámoros utazónkat közelítésre. A ló horkanva ellenkezett ura nógatásával, ki odaérkezvén, durván támadta meg a gyermeket, miért ijeszti lovát nyögéseivel; de jobban megtekintve a mintegy kilenc évűt, könnyen láthatá, hogy helyzetének borzasztó volta, nem békétlenség vagy makacsság sajtolá kebléből e szívrepesztő hangokat.

Úgy nézett ki a szép arcú, érdekes tekintetű fiúcska, mint ki súlyos nyavalyából lábbadoz. Azon olvadékony sápadtság, a tört szemek, a néma reszketegség ajkai körül, mely szinte őrültségre mutata vagy legalább a rémülés fő fokára, nem mondhatni, meghaták, de legalább meglepék a lovagot. A gyermeknek meglehetős anyagból készült, bár összerongyolt ruhája tehetős szülőkre mutatott: számos karcolatok halvány arcán s kis kezecskéin, melyeket szótlan kérőleg foga össze, minden erejéből törekedvén fél fekvő helyzetéből fölemelkedni, azt láttaták, hogy szegényke bokrok s tövisek közt bolyongott.

1834.

Minden emberi műv a tökély pontjához iparkodik s midőn tetőt ért, alá kell viszont szállania.

A csendes tenger zivatart várhat, a zúdult hullámok pedig lassan lassan tükörré símulnak le.

Ahol éj van, oda nappal jövend, a nappalnak pedig alsó határa az est.

Ifjú arccal néz föl keleten a nap, szeléd sugarakat lövellve a bámuló világra; erősülve és hatalmasulva emelkedik déli pontjához, megkísértve a kebeleket, szemet, agyat, zugolyaikba süllyesztve a denevérek és baglyok csapatait; elfáradva hajlik le nyugotra, pihenést engedendő a tikkadtaknak s álomképeket hozandó a valóság helyébe.

Gond nélkül mosolygott a gyermek is a világ elébe; tettek után égett a férfiú, létesítni akarván azt, amit kebelében éreze, amit agyában világosan láta; bádjadt erejében fölhágy a munkával az öreg s gyermeksége álmaiba visszahanyatlik.

Az est ellentételesen hasonló a reggelhez; mindenike határa a nappalnak, kétes volna a fény és homály közt. Amabul a nap, ebbül az éj fejlik ki, amaz a sötétség birodalmának vet véget, ez köd fátyollal födi be a földet s a szemek életét tagadólag eloltja.

A halál is a születés ellentétele, mindenik határul szolgál az életnek, ismeretlen vonal a létel és enyészet között. A születés az életbe vezet, az örömmel és búval vegyesbe, a halál érzéketlenséget fejt ki, zsibbadás balzsamával takarva be a fájdalmat s fölfordítva az örömök édes poharát.

De mindazonáltal szép a hanyatló est. Vidámon kíséri szemünk a pályája végzett napot a nyugot halmai felé, melyeket mind inkább és inkább megközelít, mögöttük lenyugvandó. Csöndes ünnepet ül a világ, mintegy megúnva az erőltetett életet s vágyakodva az álom karjaiba.

Az öregség napjai sincsenek kellem nélkül. Akinek élete jótékony folyam volt, derült arccal néz pályája végére s azon halom felé, mely nyugalomra fogadja elfáradt csontjait. Hátul tetteinek mezeje nyúlik gyümölcsvel mosolygó a korláttalan lélek elébe, elöl az örök álom árnyallik, regényes karjaiba fogadandó a kebel kialudt tüzét.

Az esti nap alább és alább száll. Déli tiszta fényét elveszti és sápadt lesz az alant öszvetorlódott gőztül. Vizsgálni hagyja magát a szemeknek, de azért mese marad, mert ködébe burkolva most is vizsgálhatlan.

Az esti elme is viszont hanyatlik. Déli tiszta fényét elveszti, gyönge lesz s idegen ködbe burkolja magát s azt horgony gyanánt iparkodik használni. Bátor menetele ingadozássá vál, s hogy a reggel gyermekei keresztül ne nézzék, kihímezett gőzében süllyed el.

De hadd süllyedjen el az esti nap, hadd adjon álmot a tikkadt világnak; új nap jövend föl viszont keleten.

Intse a mező fárodt munkását haza, hol nyugvót konog a harang, s a torony baglyait fölszabadítja galambölésre és rút huhajra.

Hozzon harmatot, költsön képeket; hímezett szárnyon vezesse az elmét a költemények szürkülethonába, mely a rózsákat bőven termi meg.

Csak hadd süllyedjen el az esti nap, hadd adjon álmot a tikkadt világnak; új nap jövend föl viszont keleten!

Ébrengni mindig melyikünk kíván? A dél világát ki nem únja meg? Az est ölébe ki nem dül kedvesen?

A nappalt váltsa éj föl; mondja a természet; - a valót ölelje költemény; de költeményi álmotok galambképű legyen, és nem bagoly-köröm.

Kelleme meg van szinte az álomnak. Örök fénynézést melyitek bírna meg? A föld gyermeke nap s éj-vegyület.

Aki a napbul bír több nagyobb részt, ébrengjen tovább, keljen magasban s mást, kinek az éj volt kedvezőbb anyja, vakulni naphoz ne ragadjon föl.

És hadd süllyedjen el az esti nap, hadd adjon álmot a tikkadt világnak; új nap jövend föl viszont keleten!

Szomorú, hogy utoljára az éjet kell elővenni, - ezen ellenségét az életnek, a világnak. Aki a nappal dícséretével kezdé énekét, annak az éjrül nem lehet-e hallgatnia?

Megérdemli-e a homály, hogy azon lantidegek zendüljenek meg nevével, melyeken a dél dicsősége hangzott, melyek a reggel virradó reményét hirdeték? Ő, az ősznek komor barátja, nem érdemel-e inkább nevezetlen temetést?

De ő is szakasza a napnak, többi testvéreitül soha el nem maradó; szükséges rossz, mely nélkül a világ el nem lehet, az élet nem tarthat.

A fárodt természetet ő veszi kebelébe, fekete fátyollal takarja be, szendergésbe ringatja s erőt csörgedeztet ereibe. Az ember is az ő ölébe hajtja le fárodt fejét, szemeit behunyandó s agyát az álmok játékának áltengedendő.

S hova tűnt el az emberek mind azon milliárdja, mely az embertermésre megérett föld hosszú idején keresztül itten előtűnt, a szép világot megnézé, örömeinek tengerébül többet kevesebbet megízlelt s a halhatatlanság vágyát ingercsillagként érezé szívében? - Mindannyija a nemlétel éjelébe süllyedt.

Hova tűntek el azon lélekben erős férfiak és ezer kellemű nők, kiket századuk imáda, s kiknek fényét a hosszú idő nem tudja meg homályosítani? Hova lettek hatalmokkal azok, kik előtt népek, világrészek bókoltak, kik a világot látszanak megrendíteni, és most jelt nem adnak magokrul? - Mind leszálltak a lélekaltató éjanya kebelébe!

Hova tünendünk el mi is, gyávák és merényesek, tudatlanok és tudósok, hívtelenek és hívek, szerelmetlenek és szerelmesek, kik az életnek hasznát tudtuk venni, s kik előtt az élethasználás ajtaja zárva volt, kik törekvésünk közepében vagyunk elutazni kénytelenek s kik az únt örömöktül iszonykodnak, csömörlenek? - Minket is egy hosszú éj vár, melybül a hajnalok szavai nem keltegetnek föl.

A jelenkor hajdankorrá változandik, leforogva mint a mult idők leforogtak. És sötéten fog fölötte megtelepedni a feledékenység éjele.

Nem tudándja a világ a mi csekély viszonyainkat, figyelmére nem méltatja alacsony körünket, annál kevésbbé gondol vissza reánk örömmel, mint boldog öregek a fiatalság vidám napjaira.

Hát az ének hangjai messze zendülnek-e bé a jövendőbe; hallgatnak-e az unokák azon szavakra, melyek az őskor gyermekeinek ajkain lebegtek lelkesedéssel elő, melyek szellő akartak lenni, hogy a keblek szikráit hatalmas tűzzé ápolják?

A költő szavai elzengenek a pusztában, elhangzanak a rengetegben, de szívről jövők szívet nem találnak. A filomélával énekel ő magános erdőkön híves csermel körül, és kedves madarának sorsában osztakozik, melyet ritka ifjú és csak némely leány jő ki meghallgatni, de a madarászok éjjel-nappal lesnek.

És őt is előtalálandja az örök éj, kebelébe elfogadandó, hol nyugtalan szerelmei nem költögetik. Nem nézendi többé a fényes napot, agyával is hasonlót kereső; nem álmodozik dicsőség után; lépései nem irányzódnak szívvágyai szerint.

Légy a költőtül köszöntve, nyugalmas éj; - ki a nappalban nem boldogul, örömest hajlik agyzsibbasztó szárnyaid alá.

1837.

Főügyész úr vállat vonított: "Úgy soha se törjük rajta fejünket. Vallomása tisztán áll; én kérni fogom a büntetést; öcsém uram megismeri, hogy a tettet tagadni nem lehet; egy kis irgalmasságra kéri fel a törvényszéket; s vége. A többi nem a mi dolgunk."

Andaházi gerincén hideg futott végig. "De nem lenne-e szükség körülményes tiszti vizsgálatot rendelni? Itt csak a vádlott van, s az is elég felülegesen kihallgatva. Nem kellene-e mindent szorosan kikérdeztetni, aki csak jelen volt?"

"S valyon miért?"

"Az ég tudja; de előttem e megvallás hitelt nem érdemel. Nem történt-e már elég eset, hogy az ártatlan magára vallá a bűnt?"

"Megtörtént biz az százszor meg százszor, mióta a kínzatást eltörölték is. Hiszen a szegény legény, mintsem a megye tömlöcébe hurcoltassék, egy kis tolvajságot inkább elvállal, s megfizeti a kárt. De öcsém, distingve: kis tolvajság, és gyilkosság! Saját nyakával nem szokott az ember tréfálni?"

"Hát aki maga öli meg magát?"

"Hiszen őrültekről ne beszéljünk!"

"A szerencsés, mond Andaházi, gyakran hajlandó a szerencsétlen vagy gonosznak, vagy ha szerencsétlensége minden mértéken túlhágott, őrültnek tekinteni."

"Jaj, öcsém, itt olyan iskolai maximákkal nem élünk. Nekem e dolgokban közel harminc esztendős tapasztalásom van. A rabok igen nagy többsége mindig ártatlannak színli magát. Én így gondolkozom: mennél okosabban tagad valamelyik, annál több gonoszságot rejt; s ha az ember szorosan csak a próbák után ítélne: fele is bűntelen menne el. Azért első maxima: ha egyszer behozták, valamit az szenvedjen. A második pedig még bizonyosabb az elsőnél: ha ki egyszer vallomást tett, szaván kell fogni. Hiszen öcsém uram, valaki csak elkövette a tettet; s úgy azért valakit csak meg kell érte büntetni; hogy példa adassék."

Andaházi álméló pillantást vete a főügyész úrra.

"Úgy van, édes öcsém uram! Ki jó tiszti ügyész akar lenni, annak mélyről kell a dolgot felgondolni. Egy megye kétszázezer népség! - s ki tartja fékben? Az az hét-nyolc szolgabíró? Az az egy-két bátorsági biztos? Az az egynéhány pandúr? Mi lenne a világból, ha a tiszti ügyész keményen nem alkalmazhatja a törvényt? A sokaság uralkodója - félelem."

"Megvallom, monda Andaházi, én másképen vettem fel a dolgot; s minden esetre lehetnek rendkívüli esetek, mik a közszabály alá nem tartoznak."

"Például e jelenvaló? nemde?"

"Én legalább úgy hiszem. Mert e szerencsétlen vagy annyira le van sorsától verve, hogy életével nem gondol; vagy talán éppen más valakiért áldozza fel magát."

A főügyész hangos kacajra fakadott. "Mit, öcsém uram! feláldozza? Minden ember az egész világot szeretné magáért feláldozni; s magát áldozná fel másért? Hagyjuk az álmokat, édes öcsém!"

Andaházi nekipirult, s nyomban elsápadt.

"Rosszul van? kérdé az öregúr. - No majd máskor többet. Semmi, ha ez most nem valami fontos pör is. Jön majd valami gyakorlottabb gonosztevő, ki nem tesz vallomást! vagy ha tesz is, törvényszék előtt elég ügyes lesz visszahúzni. Akkor kimutathatja tudományát."

Az alügyész meghajtá magát s ment. Főügyész úr pedig pipájába nyúlt, s fogai közt mormogá: "Hm! az ífjú úrnak még sokat kell tanulni."

A megye fogháza három osztállyal birt. Egyik, mely alsó tömlöcnek neveztetett, tulajdonképen földalatti pince vagy verem volt, hol rendesen hetven-nyolcvan rabló, gyilkos és gyujtogató, rothasztó nyirok és fojtó gőz közt összetorlasztva őriztetett. Ide évenként egyszer, vagy kétszer, égő fáklyák mellett, fegyveres hajdúk kíséretében, halványuló arccal és borzongó kebellel szállott le a főügyész, szélyelnézendő: van-e még sok közöttek, kiket pörbe idézni s megítélni elfelejtett?

A más két osztály az élők levegőjében, földszint épült: egy férfiak, más asszonyok számára; e kettőben, mindenféle rangú és korú, megrögzött és kezdő gonoszok, vigyázatlan tettenért befogadott ifjoncok és őrültek, minden különbség nélkül együvé zárattak. E két osztályt a legteljesebb joggal úgy lehetett tekinteni: mint a legcélirányosabb iskolát, hol a földalatti osztály jövendő lakosai, vagy lakosainak oktatói s útba vezetői állandóul neveltessenek; s olykor (a népnek rettentéséül-e vagy mulatságául?) a vesztőhely gazdagítására egy-két zsákmány előre készülhessen. Mert kit egyszer, ifjúsága hajnalában, bármi történet következésében, a sors idekényszerített, annak igen nyomorult fejének kell vala lenni, ha a vétek minden tekervényeivel, s a legborzasztóbb szemtelenségével tökéletesen meg nem ismerkedett. Ki ide-jöttekor a becsületérzés valamely szikráját még szivében hordozta; vagy az emberi nem iránt, tisztábban vagy homályosabban, még valami hajlandóságot érzett: minden bizonnyal e kettő nélkül tért vissza a társaságba; onnan időről-időre ide, mint honába, ismét eljövendő.

Ilyen volt ez a viperák és csörgőskígyók fészke, hova Miller Teréz megérkezék. Az előre ment jelenések egész valójában megrázták; szemei lankadó tüzén, s arca minden vonásain szívrágó fájdalom tükrözé magát. Azonban e fájdalom külső nyomai vadság nélkül valának: bánatos volt az arc, de csendes elszánás nyugalmában; s e nyugalom, tekintetéből s mozdulataiból úgy sugárzott vissza, hogy benne bizonyos felsőbb mértékű míveltséget kelle sejdíteni.

1839-41.

Oh nem, szívem teljes meggyőződéséből mondom, ez nem lehet! Itt e tiszta lénynek hantja fölött, létem határain, melyekhez közelítek, szívemet le nem írható meggyőződés tölti el, s földi erő nincs, mely bennem ez erős hitet megtántoríthatná. Mi viszontlátjuk egymást. Hol s miként? ki mondhatja ezt? Körültekintünk e földön, s a természet bájló rejtélyi nem felelnek kételyeinkre; feltekintünk az égre, s annyi világai meggyőződést nem ragyognak vággyal emelkedő lelkünkbe; de tekints magadba, s szíved nyugtalan dobogása, a vágy, mely kebledet feszíti, a remény, mely jövendődre int, lelked s minden mi benne gondol, szól, él, emelkedik, mindez felkiált: ember, te halhatatlan vagy; - s Isten nem teremthetett hazugságot lelkedbe. Mind a mag, melyet kertésze sötét földbe ültetett, zöld levelekben nőve fel, csak gyökereinek sötét körein túlemelkedve virágozik: olyan az ember; sötét földben terjeszti gyökereit, reményeiben emelkedik, de virága csak fenn e sötét körön túl vár reá, fenn, hol minden, mit az élet ad, öröm s fájdalom eltűnik; fenn, hol lelked kiépül nehéz sebeiből, hová csak szerelmedet viszed magaddal. S mi fájdalmunk, ha ily vigasztalás enyhíti keserveit?

(Karcolat a Torzképek kötetből. 1844.)

A lovagias szellemű középkornak még most is megvannak lelkesült magasztalóji, s a keresztes háborúk regényességét még maiglan is számosan dicsérgetik. Különösen pedig a szépnem az, mely fájdalmas könyűket hullat azon szép napok elmulta fölött, s édes merengéssel olvassa még most is az erőteljes lovagkornak szerelmi kalandait; sőt nem ritkán még az is megtörténik, hogy nyiltan szemünkbe mondják, mikép érdemesek sem vagyunk már többé a szépek megböcsülhetlen kegyeire, miután oly alamuszi mindennapias életet élünk, hogy napjainkban már nevéről is alig ismerjük a kalandot. Úr Isten! ki tehet erről? Mi szegény fiatal férfiak valóban nem. Ám lássuk csak kissé közelebbről e fontos és valóban legnagyobb figyelmet érdemlő ügyet, mely szépeink megböcsülhetlen kegyeitől fenyegetőzik bennünket megfosztani. Tekintsünk végig a fényes lovagszázadok néhány kitünőbb s szokottabb kalandján, s hasonlítsuk azokat össze mostani viszonyainkkal.

Sok lovag leölté magáról a fényes páncélt és durva szőrkámzsába rejté férfias tagjait, mert valamely keményszívű Kunigunda, Adelgunda vagy Etelgunda nem akará forró szerelmi lángjait a rokonszenv balzsamos szellőjével hűvösíteni. Szép! De ugyan mikép kövessük mi e dicső példát, miután, Istennek hála! ily keményszívű hölgyek nem léteznek többé, s majd valamennyi örömest fejkötő alá törekszik jutni, habár szabad ősivárba nem vihetjük is őt, s még akkor sem igen vonakodik, ha egyetlen szobánkért is alig bírjuk a méregdrága szállásbért fizetni!

Több jeles lovag erőszakkal ragadá el imádott Etelkáját, Piroskáját vagy Marcibilláját; de ki tehetné ezt most? Hiszen alig lépünk valamely családos házba, s azonnal így szólnak hozzánk a szülök: "Emiliát, Aurorát, Ernestinát, vagy Katit akarja ön nőül venni?" S minket azután nem a megtagadás ejt kétségbe, hanem csupán az búsít, hogy nem vagyunk törökök, s nem vihetjük el mind a négyet, kiknek szépsége oly nehézzé teszi a választást!

Még több tűzvérű lovag sárkányokkal küzdött, hogy imádott hölgye szerelmét megnyerhesse; de ugyan hol találjunk mi most sárkányokat? Hiszen a vitéz leventék mind leöldösék azokat, s most már fiát sem lehet a sárkánynak látni, mintha még csak magva is örökre elveszett volna. Vagy talán az úton-útfélen bömbölő éhes arszlánokkal küzdjünk meg? Azt sem tehetjük, mert hiszen híres utazók leírásaiból tudjuk, hogy ezen fenevadak ki nem állhatják az ember szilárd tekintetét, s mindjárt elandalognak és lehorgasztják füleiket, mihelyt komolyan tekint rájok az ember.

Legtöbb lovag pedig a törököket üldözte, s szinte fogadást tettek, hogy vissza nem térnek, míg ennyi meg ennyi pogányt nem küldenek jó vasukkal a pokol tornácába; de ugyan ki ellen viaskodjunk mi? Hiszen most már a törökök is esernyővel sétálgatnak, s pezsgőt isznak a próféta egészségére; a kardot pedig tollal cseréltük föl, mellyel néha karcolni lehet ugyan, de halálos sebeket osztogatni nem igen.

Ezekből elég világosan láthatni, hogy merész kalandokat a szépek kedvéért nem igen űzhetünk; vigasztalásukra azonban mégis csak megmondjuk, hogy Budapesten a kalandok még nem váltak egészen mesévé, s hogy azok még most is űzetnek, és pedig még most is a szépek kedveért. Az igaz, hogy nem lovagok bajoskodnak e kalandokkal, de az nem baj, mert hiszen a férfi utoljára mégis csakugyan férfi, akár lovag, akár nem, s így házasságra mindenkor alkalmas, következéskép a szépnem figyelmére mindenesetre érdemes.

És minő kalandokban fáradoznak e férfiak? Hm! erre egyenesen nem akarunk felelni, mert úgy néhány sorral egészen bevégezhetnők jelen cikkünket, amire pedig teljességgel nincs kedvünk. Történetünk folyamából úgy is kiviláglik majd minden, ami - világosságra jöhet.

Budapesten sok jó intézet létezik már, s még több van készülőben; de egy igen hasznos még csak nem is terveztetett, s ez - házasságszerző hivatal. Párisban több ily hivatal létezik, s belőle minden órában száz házaspár is kikerülhet. És ez igen nagy mértékben mozdítja elő a törvényes összekeléseket, mert napjainkban minden ember rendkívül hódol a kényelemnek, s nincs érdek, mely e bálványnak föl ne áldoztatnék. Gyerkőcök, kik még a bötüzésen is alig estek keresztül, fél napokig nyújtóznak hálóköpenyben s bojtos hímzett sipkában a pamlagon; legfontosabb gyűléseinkre legalább is egy órával későbben érkeznek jeles férfiaink; szóval, hogy szerfölött hosszasak ne legyünk, még azt is megérjük, hogy végre azon fogjuk fejünket törni: ugyan nem lehetne-é módot találni, mely szerint az evés és ivás fárasztó mesterségét is más teljesítné helyettünk. Kényelem hajhászása tehát az, mi azon kalandokat fővárosunkban létesíté, mikről e helyen szólani akarunk.

Lépjünk a Váci-utcába, s állapodjunk meg a vastuskó mellett. Onnan több sarokházat láthatunk ugyan, de leginkább csak négyre kell figyelmünket irányoznunk. Az első az, melyen Kristóf óriási szobrát láthatni. Egy kis vastag úr a cédulákat olvassa, melyek a falra ragasztvák, s az arra sétáló hölgyeket egyenként vizsgálgatja; bizonyosan ismerkedni, s talán házasodni szeretne. Jobb lesz, ha abban hagyja, mert öregecske már a jámbor. Figyelmünkre sem méltatjuk őt.

A német színház átellenében, a sarkot képző posztókereskedés előtt, egy nyalka sihederke áll, szemüveggel és szivarral, s kimondhatlan szemtelenséggel hunyorgat az arra menő hölgyekre. Bizonyosan most szökött el dajkája emlőiről. El vele, nem szeretjük az ily melegágyi vagy üvegházi keserédes bogyókat. Bölcsőbe velök!

Átellenben, a Nagyhíd-utcai sarokboltban, korunk jelképeit árulják, mindenféle ragyogó és csillogó csecsebecséket, miknek semmi belső értékök nincs. Előtte egy magas uracs áll, divatos öltönyben, s látcsővel szemlélgeti a szépeket. Sápadt arcain világosan láthatók az élettelenség és sokatélésnek szomorú nyomai, rövid lélekzete krajcáros trombita hangjára emlékeztet, s minden köhécselése a lélekharang hangját utánozza. S még te is szép hölgyekre merészled emelni kihamvadt szemeidet? Virító élettel kíván párosulni a sírnak előfizetés útján megnyert lakosa? - El veled! Menyasszonyi nyoszolya helyett koporsó csak a te méltó nyughelyed!

A német színház sarkán mozdulatlanul áll egy szürke zsák. Zsák? Erőltessük meg kissé szemünket, talán csalatkoztunk. Nem, valóban szürke zsák van a színház falához támasztva. Furcsa! Gyapjúzsáknak nem eléggé vastag, s nem is oly hosszú, mint tulajdonképen lennie kellene. Talán alföldi hamuzsír van benne? De mit látunk, felső része füstölög! Ugyan minő csodaállat lehet ez? Már közelebb kell lépnünk, különben nem boldogulunk.

Ah, derék, ez a mi emberünk, éppen erre volt szükségünk, ez a valódi kalandvadász! Szürke kalap, szürke zsák, mit némely nyelvbúvárok divatos kabátnak is szoktak furcsa szeszélyökben nevezni, szürke vasútnadrág és szürke topán, füstölgő szivar, bal szemhez csiptetett üveg, derék szakáll és bajusz, teljes arc, izmos testalkotás - szóval, előttünk áll egész valóságában a legderekabb járdakoptatók egyike, kinek külsejét s belsejét úgy kiszurkolta már a víg élet, hogy még a jégeső és ragya sem fog többé rajta. Gondolja talán valaki, hogy gyászol a kalandvadász, s hamuval hinté be magát, és azért oly szürke? Dehogy! lelke is táncot jár hüvelyében, mert az idő szép, a szivar bámulatosan jól ég, s a szabóknak oly sok dolguk van, hogy nem igen sétálgathatnak, s így legfőbb hitelezőjének véletlen megjelenésétől sem kell félnie. De ugyan miért ölté tehát magára ezen furcsa szürkeségeket? Mindjárt elmondjuk. Nagy volt a panasz nálunk, hogy kártékony sokszínűség uralkodik közöttünk. Egy furfangos szabó tehát ezen szürke gondolatra jött, mely azonnal elfogadtatott, s mindenesetre igen talpraesett ötlet, mert egyszínűnek mutatja az embert távolról, közelről pedig látjuk, hogy - mindenféle színek összevegyítéséből áll tulajdonkép ezen színtelen szürkeség.

1845.

Megáldva a délövi ég minden gyönyöreivel, - közepén egy láthatártalan oceánnak, melynek színén a "fata morgana" képe lebeg, - partjain kokuszligetek, hegyei tövében virul a királyi Cebia, melynek virágából méz, gyümölcséből tej, tövéből bor folyik; örökzöld savannáin édes patakok bolyonganak, őserdeit madársereg lakja, szivárvány-tollakkal és csalogány-hanggal: s mikor leszáll az éj, csillagai gyémántok, holdja nap, a tejút, mint az europai hóldfény világít le reá, míg az esthajnalcsillag fényében árnyékot vetnek a fák! Megáldva az istenkéz minden áldásaival, neveztetik, a Nepean sziget - pokol szigetnek.

Százhúsz mértföldnyire Botany-Baytől a napfordítókon felül fekszik három sziget: egyik a Norfolk-, másik a Fülöp-, harmadik a Nepean-sziget. Ez utóbbit sűrű korrallzátonyok övedzik, melyek miatt csak az esőzési időszakok előtti napokban közelíthetni felé. Ilyenkor egy-egy kisded pilota jelenik meg, és halálveszéllyel közelít partjaihoz, benne rendesen öt ember ül. Midőn a révhez érnek, ott egyet az öt közül a partra kivetnek, s a másik négy siet távozni, és szemeit behunyja, hogy ne lásson.

Mi történik tovább az ott maradttal, minő élet, minő halál vár reá a sötétzöld mangava erdőkön belől, mikből senki vissza nem lép? kik laknak ez átkos hírű helyen? oszt-e jutalmat és büntetést itt is ama hatalmas kéz, melynek neve gondviselés?

A Nepean sziget ki van zárva a világból. - -

Néhány nappal az esőszakok előtt, egy naplemenet után, pompás tünemény mutatkozott a Nepean és Norfolk közötti tengeren: - az egész vízegyetem lánghabokká lenni látszék, átvilágítva, mint egy híg chrysopras özön villanyos phosphorfénnyel; mely tünemény nem szokatlan a déli tengerben, s rendesen közelgő vízforgók előjele. A keresztülsugárzott oceán habjai között a mélyben úszó tengerlakók ezrei látszottak elő, mintha egy alulról világító tűzforrás ragyogna pikkelyeiken; - minden színű korallerdők, a gorgoniák, alcyonok, flabellák számtalanjai, az óriás anserina, mely háromszáz lábnyi mélységből emeli föl koronáját a víz színére, s a százkarú állatnövényi csodák, mind egymással összetenyészve, tűntek fel a tengerszín alatt, ismeretlen, megfoghatlan pompában, rengetegek, mezők, virányok a vizek fenekén!

Az ég e mellett feketekék volt, de tiszta s csillagai annál ragyogóbbak.

A pokolsziget pedig sötéten-hallgatag és félködökbe zárt; egész területén idegenszerű félcsend honol, olykor kísérteties ijesztő hangoktól felzavarva; őserdei mélyén az apiaster visszhangzó kiáltásai jajdulnak néha fel, mint haldokló segélykiáltása; - az ónkák nyávognak, oly hangon, mint mikor eltévedt gyermek szülői után sír, s a sötétben olykor a jaguar szemei villannak elő a bokrok közül, s a százlábú scolopender phosphorfényével, mint kísértő lélek mászkál az akajou-leveleken...

A világló tengeren egy fekete pont kezd közelíteni, lassanként csónak alakját veszi magára, s végre öt alakot látni benne, kiknek arcaikat tenger és ég világítja.

Elől két evező legény ül, arcaik felötlően hasonlóak egymáshoz, talán testvérek.

A kormánykeréknél köpcös férfi áll, és rekett durva hangon kiabál és szitkozódik, majd a szelekre, majd az evezőkre; ez a kormányos.

Közepett az árbochoz támaszkodik egy férfi, vállán zöld köpeny van keresztül vetve, szemöldtelen szürke szemei vannak s veres, rövidre nyírott szakáll vonul végig bizalmatlan kifejezésű, májfoltos arcán.

Az ötödik egy hölgy, fejére durva fekete kámzsa borul, - ott ül és nem látszik élni.

A csónak révbe ér, a férfi, a rövid veres szakállal int, a két evezőnek, azok szolgai készséggel karolják fel a hölgyet, kiszöknek vele a partra s ott leteszik. - A hölgy fejéről lehull a köpeny felső része s arcát és vállait leleplezi.

Az ős liget, virágos banahanjaival, a gyémánttal hintett ég, a lángoló phosphortenger, mind oly szépek voltak e percben, de szebb volt nálok a hölgy; ifjú halavány arcán valami mondhatlan báj malasztja ragyogott, amint jobb kezével felmutatott az égre, mely millió szemeivel néz egy pontra, s egy szemmel mindenüvé, - baljával pedig rámutatott a parancsoló férfira a hajóban.

A férfi elértette az intést s arcát eltakarta, hogy ne lássa azt.

1846-47.

Márk mint a kőbálvány, mereven bámult. Köröskörül csupa ellenség, egyetlen barátságos vagy legalább csak közönyös sem, mert beütéskor a hajhász is elillant. Fukar mániája volt első indulat, mely a villanyütött zsibbadtságból kibontakozék. Ráfeküdt a kincses ládára, átölelé lüktető erekkel, mint midőn a kuvik szárnyaival védi fészkét s fiait a rabló sas előtt. "Mit akartok éji haramiák, megtiltom küszöbömet minden erőszaktól," ordítá inkább mint emberi hangon kiáltá... Egyik poroszló lerántá őt a láda hosszáról, mert szolgabíró úr útközben neki biztatta őket, miként bánjanak e hallatlan gazemberrel.

- Hogy mertek nemes embert lakában megrohanni? kiáltá Márk tajtékozva dühében s kirángatva magát a poroszló kezéből, védőleg rogyott vissza kincseire.

- Nem nemes ember, hanem tolvaj szökevény, ki csalárd zsákmányival a hóhér kezéből akar elillantani, kiáltá a Poltrás azon vérbe forgó szemmel s gyilkoló vággyal, mellyel Hortobágyon hajdan az állatokat tépte.

- Ne merészeljetek actus majorist elkövetni! tiltakozék fogcsikorítva Márk, nemes címerére mutatva a falon.

- Torzkép az, önnek élte s jelleméhez, mondá Ödön keserűn.

Márk megrázkódék egy pillanatra. Ödönnel ily közel szembenállni, szemrehányó hangjait hallani, s rajta elkövetett kínzásaira gondolni nem tudott némi borzalom nélkül.

- Idézzetek meg, fogjatok perbe mint nemesi jogom parancsolja, majd szabadon védem magam minden hamis vádkereset ellen, kiáltá követelő hangon, folyvást ládáit ölelve.

- Hamis vádkereset?! közbe vág Vámos gúnyoló kérdéssel. Ön mint a mérges gomba felnőtt a szemeten s vesztő gőzével megölte a tájat. Felkígyózta, befúrta magát a legmagasabb körökbe; ezer szövevényit, hálóját szőfonta a vetemült önzésnek, vermet ásott, tőrt hányt, or-lesben ólálkodék jótevői s más akárki ellen. Nem volt ember, kit kímélne, szentség, mit lábbal ne tapodna, s vétek és őrültség mit el nem követett, ha csak képzelt érdeke hozá magával. Apját dögként, sövény alatt hagyá veszni, nagynénjét gyermekkínzó ördöggé tette s aztán méreggel eloltá, mielőtt istenét megengesztelhetné. Testvérét megtagadva szolgálóul tartá s bűntársul alacsonyítá önmagához. Saját családját elárulta, idegen családokat kirabolt, e szerencsétlent őrültté akarta kínzani, kit orvosi hitére bízott a remegő anya. Gyermekcsere, méregkeverés, orgazdaság, uzsora, legszebb oldalai. Undort, átkot szaporíta az emberi nemnél, irtá, fogyasztá a hit, bizodalom s kölcsönös szeretet érzelmeit a társaságban, mindennek ártani, mindent bántani, megrontani vágyott s kivel többet nem tehetett, gyűlölte halálosan. Mindezért fény, érdem, kincsek és szerencse követék életét. Lapok magasztalák, a közvélemény tisztelte s nemességet kapott... Mégis most, midőn az elkésett igazság számot kér, midőn angyal-hüvelyéből kiszaggatá a vigyorgó ördögöt, hogy a törvény éles fogainak vesse: szabadságot követel a szemtelen. Pedig mily szegény elégtét! az erkölcs s emberi jog néhány törődött napot kap a virágzó bűn hosszú éveiért; alig tizedét a vétkező pályának és ő vonakszik életének rozzant végnapjait bűnhödésül adni!?... A nemesi jog, melyre hivatkozik, a becsület ó lovagjainak védelmére iratott, nem ily bitang bitor szökevény menajtajául, ki azért csempészi magát a hon régi nemesei közé, hogy új foltokat ejtsen azon.

- Fogjátok meg az országos gazembert! parancsolá a szolgabíró, felizgulva a legközelebbi életrajz által.

A poroszlók megragadják dr. Márk karjait, de az dühösen rántá ki jobbját s kikapva zsebtőrét, megvérezé a hajdúk egyikét. Kettő kicsavará azt ökléből s karját hátul facsarintva hurkot vetett rá. Márk dühösen agyarkodék sikertelen rángatózásai közt s kétoldalra sziszegve köpködött a poroszlók szeme közé. Azok arcul csapkodák rezes tenyereikkel. Márk segítségül ordítá a ház lakóit, kik már oda gyűlöngtek a lármára, de azok kinevették.

1847.

Ne essék kétségbe, hogy nekem nem kell, hisz van még elég leány a faluban... ott a fakó leány, kérje meg azt, összeillenek.

Ezt mondta Julcsa gúnyosan, s benn termett az udvaron, és a kis ajtót bezárta maga után. Csigolya Marci a haját tépte búsan és dühében és szégyenében. Majd megőrült. Végre összeszedte magát és odaokoskodta a dolgot, hogy nagy ostobaság egy haszontalan leány miatt így elkinlódni, nagyot kacagott, hazament, lefeküdt, és olyat aludt, hogy... azaz, nem aludt biz ő, hanem egész éjtszaka hánykolódott, hogy majd leszakadt az ágy alatta. Csak akart alunní.

Marci erős természetű ember volt, annak köszönhette, hogy kigyógyult e méreg-nyavalyából, melyet Biró Julcsa adott neki. Más tán belehalt volna. Ő sokszor gondolkozott, mikor a műhelyben dolgozott: nem lenne-e jobb, az izzó vas helyet fejét tenni az üllőre, s rákoppintani a legnehezebb kalapáccsal, hogy széjjelloccsanjon agyveleje? de néhány nap alatt kigőzölögtek fejéből e sötét gondolatok, s egészen egészséges lett. Julcsát elfelejtette, csak úgy jutott már eszébe, mint valami nagy részegség, melyből kijózanodott. Hanem azt föltette magában, hogy emberek közé nem megy, minek is? most még jobban gúnyolnák, mint annak előtte. Később azonban úgy elmélkedett, hogy ez gyávaság volna; majd azt hinnék felőle, hogy nem mer előlépni, és ő mert mindent, ami eszébe jutott. Azért mindjárt az első vasárnap délután beállított a kocsmába.

Alig toppant be, elkezdett a legénység kacagni, s csak úgy dőltek a csúfolódások:

- Isten hozott, öcsém Márton! hát mikor tartjuk a lakodalmat?

- Csak lesz annyi emberséged, hogy engem is meghísz rá?

- Én járom az első táncot a menyasszonnyal.

- Boldog Marci, milyen szép felesége lesz!

- Hát csak fáj a fogad a szép leányra, Marci?

- Majd elviszi érte az ördög.

- De ha Bíró Julcsát elveszed, mi lesz a fakó leányból?

- Szegény fakó leány, az meghal utánad bújában!

- Hahaha!

Így gúnyolódtak és röhögtek a legények Marci rovására, ki mindezt nyugodtan és szótlanul hallgatta végig. Mikor a lárma lecsendesedett, Marci csak ennyit mondott:

- Elvégeztétek?

- Még nem! - felelt egy legény.

- Hát végezzétek, - szólt Marci, - mert aztán én kezdem.

- Halljuk, halljuk! - kiabálták mindnyájan.

- Hát csak azt akarom tudtokra adni, hogy elég volt ennyi a tréfából erre az egy életre.

- Hm, fenyegetőzik, halljátok? - szólalt meg egy legény; - Marci fenyegetőzik, és ti még nem szaladtok... kocsmáros, ki kell nyitni az ajtót, hadd fussunk.

Marci nagy diadalmasan töltögette magába a bort, s addig ivott, míg este nem lett, s úgy leitta magát, hogy maga előtt egy pár lépésnyire sem látta a földet. Hosszú próbálgatások után végre sikerült neki valahogy a lábaira állnia, s elindult hazafelé. Mikorra kiért a kapun, már jól besötétedett. Amint a nagy utcáról jobbra a kis közbe fordut, előugrott három legény, s az egyik azt kiáltotta:

- Itt van, üsd agyon, ha édes apád volna is!

Mind a három tarkón vágta, s Marci lerogyott. Aztán ráadásul még egy párt kollintottak a fejére, s elinaltak, mintha ott se lettek volna. Ekkortájban ballagott hazafelé a temetőből a fakó leány, s ő látta meg először Marcit, amint ott a porban hevert véresen. Szegény leány, amint megpillantotta, maga is csaknem élet nélkül roskadt melléje. A legközelebbi kúthoz szaladt, lekapta a vedret, oda vitte az ájult Marcihoz, s locsolni és mosogatni kezdte. Mire kimosta arcát a vértől, ébredni kezdett, szemeit megnyitotta, s így szóla:

- Kutya álmom volt.

- Tán azt álmodta, hogy leütötték a lábáról? - kérdezte a fakó leány.

- Olyanformát, - felelt Marci.

- Ezt nem álmodta, mert igaz; ki verte meg?

- Nem tudom; de hát te mit akarsz itt, he?

- Magát ápolom, Márton, mert hiszen senki nem tudja tán, hogy itt van, és hogy ez a baj érte. Erre jöttem, s hogy megláttam, csak nem hagyhattam itt magára minden segítség nélkül.

- Jól van, most elmehetsz.

- Haza tud maga menni?

- Mi közöd hozzá? menj Isten hírével, mert én nem szenvedhetlek.

- Miért, Márton?

- Eredj!

Sári e szavakra sírva fakadt, és keservesen zokogott. Marci megbánta, hogy olyan durván beszélt a szegény leányhoz, aztán még föl sem tudott a maga erejéből kelni, azért szelídebb hangon folytatta:

- No ne sírj hát; hiszen láthatod, hogy még nem vagyok eszemen, azt sem tudom, mit beszélek. Jer ide, kérlek, emelj föl.

Debrecen, május 14. 1847.

Voltál-e már Debrecenben, barátom? láttad-e a pusztai várost, vagyis e városi pusztaságot? ha porba vagy sárba akarsz fúladni, csak ide jőj, itt legkönnyebben célt érhetsz; de az orrodat jól befogd, mert különben, mielőtt megfúlnál, a guta üt meg a szalonnaszag miatt. Mennyi szalonna, mennyi hízott disznó van itt! a szellem mégis oly sovány, hogy csak úgy csörög a bordája, éppen mint az idevaló híres talyigás lovaknak. Itt, ha vesznek is könyvet, tán csak azért veszik, hogy bele szalonnát takarjanak. Az 1843-44-iki telet e kövér városban húztam ki éhezve, fázva, betegen egy szegény, de jó öreg asszonynál, az isten áldja meg. Ha ő gondomat nem viselte volna, most e levelet a másvilágról írnám hozzád. Olyan elhagyott kis vándorszínész fiú voltam, kire se isten, se ember nem nézett, nem ügyelt. Harmadfél évvel utóbb, mondom, amint beléptem a nézők közé, minden szem rajtam függött, s a lelkesedés az égiháború hangján kiáltá: éljen Petőfi Sándor!...

Hortobágy, dicső rónaság, te vagy az Isten homloka.

Megállok közepeden s körültekintek oly elragadtatással, milyet nem érez a schweizi az Alpeseken, milyet csak a beduin érez Arábia sivatagjaiban. Milyen szabadon lélekzem, mint tágul keblem!

Mennyivel hosszabb utat tesz itt a nap, mint máshol! Megmérhetetlen a láthatár, s olykor, mint egy kerek asztal, beborítva az ég világoskék üvegharangjával, melyet egy felhőcske sem homályosít. Gyönyörű tavaszi nap van.

Az útfélen itt-ott egy-egy pacsirta emelkedik fölfelé dalán, mint fonalán a pók.

Néhány lépésnyire az úttól csillog egy kis tó, szélén sötétzöld káka és világoszöld sás; mellette bíbicek nyargalásznak búbos fejeikkel s a tó közepén nagyokat lép hosszú lábaival a melancholicus gólya.

Egy düllőföldnyire legel a gulya, hosszú botjára támaszkodva áll mögötte a gulyás és megemeli előttünk kalapját, nem szolgaiságból, mint a felföldi német és tót, hanem emberségből, mint magyarhoz illik.

Mik azok a T alakúak ott a távolban? azok elszórt gémes kutak, de olyan messze vannak már, hogy karcsú ostorfáik nem látszanak.

Amott a látkör peremén a hortobágyi csárda, de nem a földön, hanem az égen... oda emelte föl a délibáb. A csárda mellett a ménes szinte a levegőben, mintha egy elfáradt darucsoport szállana. Kedves délibáb! úgy tartja ölében a tárgyakat, mint gyermekeit az anya.

Némán, merengve ül az ősnyugalom e térségen, mint tűzhelye mellett karszékében a százéves aggastyán, ki az élet zajos napjait zajtalan szívvel gondolja át.

Mily egyszerű a puszta és mégis mily fönséges! de lehet-e fönséges, ami nem egyszerű?

Fél napnál tovább tart az út a Hortobágyon keresztül s én, noha már sokszor jártam erre, nem győztem kibámulni magamat. Égő arccal, ragyogó szemekkel, hullámzó kebellel néztem köröskörül, s útitársaim azon gyönyörködtek, hogy én annyira gyönyörködöm, s a tisztelendő úr húga azt az észrevételt tette, hogy boldog lesz egykor feleségem, ha úgy fogom szeretni, mint a pusztát szeretem. E szerint nagyon boldog lesz az én Juliskám, mert én őt még a pusztánál is sokkal jobban szeretem, sokkal, sokkal! -

Estefelé értünk Debrecenbe. A temető mellett jöttünk el, hol Csokonai pihen. Hamuszín fátyolként lebegett az alkonyat köde a költő fekete vasszobrán; szemeim oda tapadtak és mélyen gondolkoztam arról, ha majd más utazó fog így gondolkodni az én sírom mellett!

A XIX. század első felében kialakul irodalmunkban a regény mint műfaj (Fáy, Jósika, Eötvös). Jókai megteremti a sajátos magyar elbeszélő nyelvet. Most válik lehetségessé, hogy művészi egyéniség kibontakozási formájának használja fel ezt a műfajt. Erre tesz kísérletet Kemény Zsigmond, ez biztosít neki olyan különleges helyet e műfaj történetében, ezért olyan tüneményszerű s ezért vonzza úgy a bámulatos kritikai ösztönű Gyulait és a magyar esztétikai irodalom legérzékenyebb delejtűjét, Péterfy Jenő ízlését. - Annak ellenére, hogy nagyon jól látják, hogy Kemény világa csonka világ, amelybe nem hatol az élet verőfénye, ha humorizál, mintha csontvázak táncolnának, tréfája hideg, alakjai felhúzott óraműként sietnek végzetük felé, minden erő, hatalom a sors kezében, minden vakság és gyöngeség az egyénben; s éppen ezért csalódnék az, aki tragikai jellemeket látna hőseiben, passzív emberek, akiket a sors befon.

De hát akkor mégis miért helyezik olyan magasan Jókai fölé, miben állhat nagy esztétikai értéke: miért hirdetik e műveket ragyogó műalkotásoknak. A Kemény-regények világa művészi értelemben szerves világ. Egy, az író egyéniségén keresztül újjá teremtett világ. Egyoldalú világszemlélet, amikor jóságunkban, erényeinkben szenvedünk legtöbbet és ártatlan hibáink, jóhiszemű tévedéseink miatt. De ez a tragikum nem csinált: "az író kedélyéből fakad s Kemény regényei már ezért is tragikaibbak, mint a tragédiák" - állapítja meg Péterfy Gyulaival egyetértve.

Ugyancsak ő arra is rámutat, hogy azokkal szemben, akik korfeladatot teljesítenek, akikben a kor öntudata nyer klasszikai kifejezést, Kemény eredeti; innen sphynx-szerű volta. Talányként áll előttünk, egész addig, míg lelki szövetének finomabb szálait nem ismerjük. - De azt is észreveszi, hogy ezek kielemzése nehéz, mert ember és művész korántsem azonosítható Keményben. Más költőnél a művészet csak kiemeli azt, amit az élet adott, Keménynél pótolja, amit az élet nem adhatott. "Mikor Kemény írt, csak akkor érezte magát egésznek, akkor élt és élvezett igazán." Csonka élete a költészetben lett egésszé. Ez a sajátos dinamika az, amit Péterfy meg akar lesni; észreveszi, hogy Kemény stíljében sajátos művészi alakításmódról van szó. A művek nem tartalmazzák Kemény egész emberi egyéniségét, csak az van meg azokban, ami ebből a lélekből kristályosítható volt. "Éles figyelem, a forma hatalma, a tárgyilagosra törekvés sok titkos sejdítést látománnyá emel lelkében s a felszínre hozza azt, ami abban alaktalan, vagy szunnyadó szenvedély, kezdő gondolat." Nem azok közé az írók közé tartozik, akiknek műve tükör, mely tisztán megmutatja alkotójukat. Művei kaotikus lélek tisztulásai s ha az alkotó és "az élet embere között létezik is szoros egybefüggés, a kettő között nem egyszerű az átmenet". Kemény művei bizonyos lelki összpontosulás, nehéz szellemi győzelem eredményei.

Péterfy Kemény tanulmánya azért lehet olyan páratlan drágagyöngye esztétikai irodalmunknak, mert ezt az alakításfolyamatot vizsgálja, ami esztétikai vizsgálódásra egyedül érdemes. Az ember ethoszát, erkölcsi lényét a művészi lét síkján vizsgálja, kutatja: mint stílust. Kemény szemérmes természetű - s ezért az esze uralkodik vágyain s így mintegy akaratába veszi fel sorsa kényszerűségét. Emellett a legérzékenyebb költő, heves vágyú, tűzképzelmű. Érzékenységét elnyomja s ezzel szívét örvényessé teszi. A kedély elfonnyad így, de kifejlik a képzelet és az önismeret. - S amit magában, ebben a kis világban, mikrokozmoszban megismert világtörvényként, annak segítségével igyekszik a nemzetek sorsában is értelmet találni. Nem érzi ezt szubjektív jellegűnek, sőt ellenkezőleg, aggódva vigyáz arra, nehogy szubjektív szempontok eltereljék figyelmét ettől a figyelemre egyedül méltó látványtól, "melyben a sors fonja szövetét népek és egyének jelleméből, cselekedetéből", - Péterfy felteszi a kérdést, rejlik-e vajjon e nézet mögött valami erőltetettség, kényszerűség, beletörődés s így felel rá: "Keménynél e nézetnek mindenekfölött való költői mélységét és megdöbbentő valóságát érezzük". - Nagyon jellemző megállapítás, mert legfőbb döntőérvként azt hangoztatja, hogy a költői mélységből születik valóság a művészi alkotásban. - Kemény első műveiben (Gyulai Pál, Szív örvényei) még összezavarja az életet és költészetet, később (Rajongók, Zord idő) pusztán a művész lép előtérbe, hogy szabadon, vágyaktól megtisztultan alakítsa képpé a benne lappangva rejtőzködő, elsüllyedt világot. - Ezért állíthatja azután, hogy Kemény az egyetlen regényírónk, kinél az élet felfogása eredeti s mély, "az egyetlen, kit a regényírók közül minden művészi hiánya mellett is e tekintetben a külföld klasszikusai mellé állíthatnánk". Igen jól észreveszi azt is, hogy éppen, mert nem egy bizonyos má-nak a regényírója, maradhat mindig változatlan érték, nem lehetett divatos, de "a divat sem fogja megölni soha."

Kemény világát, ezt a sajátos művészi egyéniség által újjáteremtett világot kíséreljük meg szemelvényekkel érzékeltetni.

A technikai fogyatékosságokban osztozik korával. Ma a művészi elhitető erőt csökkentőnek érezzük az ilyen fordulatokat:

"A történetben, melyet elbeszélünk, Elemér és Barnabás diák jelentékeny szerepet játszanak. Nem lesz tehát felesleges olvasóinknak az egyik multjáról annyit közleni, amennyit Pista és Dani bácsi tudnak, a másikéból pedig, amennyit Dorka nem titkol el." (Zord idő.)

"Most már, hogy a fejleményeket jobban érthessük, régibb dolgokra kell visszatérnünk.

Olvasóink még emlékezni fognak Báthory Zsófia, a szép hercegasszony és fejedelmi mátka omló könnyeire.

Szegény mennyit sírt és haragudott, hogy egy ifjú, kit ő a "jó Elemérnek" szokott nevezni, a párbajban sebet kapott." (Rajongók.)

Sajátos zárt világának folyománya, hogy alakjai nem értenek a dialóghoz, végeredményben, mint Péterfy is megállapítja, a párbeszédei is mindig csak monológok. A Deák-testvérek mintha csak azért lennének ketten, hogy dialóg formában mondhassák el a monológot.

"- Ezek mennek Deésre...

- Meg ezek, urambátyám! - szól Dani úr feltartott mutatóujjal.

- S nekünk marad...

- Az üres almárium.

- S néhány rossz vas - egészíté ki Pista bácsi.

- És Dorka - tevé még hozzá ráadásul Dani bácsi.

- Úgy van. Dorka könnye...

- S Dorka átka.

- Szegény vénasszony! minő aggodalommal jött reggel hozzám, félvén, hogy beteg vagyok.

- És mint mosolygott, mint örvendett, midőn látta, hogy nekem nincs bajom.

- Soha szívesebb nem volt irántunk - szólt Pista bácsi.

- S nem vette-e kegyelmed észre, hogy fogyott összébb esett és sokkal gyöngébb, mint tegnap volt?

- Arca is fehérebb - jegyzé meg Pista bácsi.

- Csak úgy függ az életen, mint fán a sárgalevél.

- S mi az őszi szelek vagyunk!

- Magam is attól tartok, urambátyám, hogy Dorkát a föld porába vetjük le.

- Megszakad a szíve Barnabás diák távozásán." (Zord idő.)

Ez a nyelv egyébként szemléletes, jellemzetes, tömör, sötét színekben csillogó.

"Sok keresztelés, sok temetés történt, a bölcső ringott, a kripta-ajtaja kinyílt, a koporsók száma emelte a család becsét, a virító arák sora a családfa ágait, a harcias férfiak kardja a családi levéltár donációit,... (Zord idő.)

"Az ilyen cselédeknek gyakran megtücskösödik a fejök s kivált ha régi szolgák, szeretnek zsémbeskedni, mintha a magokéból fogyna." (Zord idő.)

Kitűnően érvényesül ez a nyelv a leírásoknál. Kemény tájai mágikus tájak, amelyek szerves részei költői világának, hangulattal átitatottak, jelentésük van, foszforeszkálnak.

"Minél nagyobb a hideg, minél felhőtlenebb az ég, csikorgóbb a szánút, nyugodtabb a természet, tündöklőbb a csillagok fénye, tündéribb a hold világa, hallgatagabb az éj, ünnepiebb és szebb a korány: Dorka keblében annál erősebb vihar küzd, annál aléltabb és bánatosabb arccal lép ki hálókamrájából a gyűlölt újév elébe. Ezt a napot nem állhatja. Ez a nap őt néha leveri és ágyba szegzi. Dani bácsi rég megjegyezte, hogy az öregség szembetűnőbb jelei mindig Szilveszter éjén mutatkoznak Dorkánál. Ősz fürtei tömegestől akkor mutatkoztak, sovány fehér arca akkor váltott sárga viasz színt, csengő hangja akkor kapott rezgést, dereka ismeretlen terhek alatt akkor hajlott meg végkép, kezében a kulcscsomó azóta csörömpöl és Szilveszter éjén kezdődött Dorka mellén az a lidércnyomás is, amely álmából rövid időközökkel felébreszti s alkalmasint a vízkór előhírnöke." (Zord idő.)

"Június első napjainak egyike derülten virradt meg. A hajnal aranysugaraival az égen, gyémánt harmatcsöppjeivel a füvön, bimbóikból most fakadt rózsáival a kertben, s dalos madaraival a zöld lombok közt oly bűbájos volt, hogy alig lehetett szépségeit élvezve, emlékezni az átvirrasztott éjre s a lélek, mely a csüggedést mint nehéz bilincset hurcolta magával, a hajnal szürkületig a friss, a balzsamos, a mosolygó tavasz reggelen, egyszerre visszanyerte erélyét, tevékenységét mára, hitét a holnap iránt, hitét a gondviselésben.

Elemér eloltotta gyertyáját.

Forró homlokáról a hűvös szellő lecsalta sötét merengés árnyait. Szemei és arcvonásai megint eleven negédes kalandori kifejezést nyertek. Ajkaira ismét megjött a mosoly, mely az örömet üdvözlé, a veszélyt megveté s annyi gyöngéd és szilaj érzést fejezett ki, amennyi csak egy merész, fogékony, mindent szeretettel átölelni és magától büszkén eltaszítani egyaránt kész kedélyben támadhatott." (Zord idő.)

"Az orgonafa, mely az ő (Dorka) és a Dóra szomszéd szobájának ablaka közt terjeszté ki ágait, a mult éjjel érdekes vendéget fogadott gallyai közé. Egy csalogány érkezett a holdsugártól vezetve oda. Nem tudom, hol hagyta és miért hagyta el párját? De kis kebele tele volt bánattal és dallal s minthogy szívtitkainak elregélésében semmi illem vagy világi tekintet nem korlátolá, az egész kert meghallotta féltékenységének, csalódásainak és növekvő szerelmének történetét. Dóra szóról-szóra újra elálmodá, amit a madártól hallott; melle a szűz lepel alatt nyugtalanabbul emelkedett, ajkára édes mosoly, szempilláira reszkető könny lopódzott s midőn felébredett, nem bírta elhatározni: vánkosain szőjje-e tovább álmait, vagy nyílt szemekkel a kert rózsalugasaiban." (Zord idő.)

"Haladjunk tovább és gyorsan, gondolja a vándor. A lég már hűvös, a hold világít, haladjunk!... A fák kísérteti árnyakat vetnek, a távol közelnek látszik, s közel a beleszőtt homállyal meg van toldva, a szem mértéke csal, a sápadt holdfény nagyítja a meredeket s a vak sötétség befedi az ormos fagyökeret s éles követ. Az égen fellegek úsznak, elfátyolozva a holdat, megezüstözve általa, szétfosztva a szelektől s megint összezsúfolva. Mindig zavarosabb a láthatár. Már a késő éjt sejtetik a csillagképletek s a kimerült, elfáradt vándor lassú lépései." (Zord idő.)

Alakjai, akik ezeken a mágikus tájakon élnek és bolyongnak, húsból-vérből valók, mint Péterfy megállapítja, Kemény a maga idejében az egyetlen regényirodalmunkban, akinél érezzük, hogy személyeinek testük is van.

"Dóra sejtelmes szíve hangosan kezdett dobogni. Dorka gerincén hideg nyargalt át, a félelem fagya." (Zord idő.)

"Az álmaiból kibontakozó lomha lélek siker nélkül küzdvén, megint a tetszhalálhoz hasonló állapotba süllyedt, csak annyi különbséggel, hogy most már időközönként görcsös rángás lobban át arcizmain, bár alig észrevehetően, s homlokát a tavaszi vékony ködpáránál finomabb, alig tapintható, majdnem láthatatlan veríték borítá."

"Elemér egész komolysággal tulajdonítá pesszimizmusát seblázának." (Rajongók.)

"- Azt fecsegi, hogy nagybátyád kémje.

- Lehetetlen, - szólt borzadva Elemér.

Laczkó most éppen mellettük haladt el.

- Mit, lehetetlen. Én erősen meg vagyok győződve, hogy ez az ember Kassai István cím nélküli korlátnok, országtanácsos és ítélőmester őnagyságának igen kitűnő és tevékeny kémje.

Szeredi hangosan ejté e szavakat.

Laczkó István térdhajlása összeroskadt.

Látszott, hogy mindent hallott.

Összeszedte magát és gyorsan tett előre néhány lépést..."

"Laczkó, mintha lélekküzdelme új fordulóponthoz ért volna, megállott, de egész testében reszketve.

- Itt várom be őket! - mormogá.

- Én, Szeredi, mondom, hogy kém.

Laczkó szívéhez kapott, mintha golyó találta volna, s megfordulván, vad dühvel rohant gyalázója ellen." (Rajongók.)

A lélekrajz különösen eleven, szemléletes, annyira, hogy képes pótolni, ami elevenség dialógjából hiányzik.

"Képzelődése a szeszélyes anyagot, melyet a bosszúnak egy lenge mozzanata idézett elő, a legfurcsább ábrákká alakította...

A megtorlás eszméje egészen felvidámítá.

Nevetett a kínzója számára kijelölt csodálatos szenvedéseken, melyek ha az életben megvalósultak volna, talán éppen őt indítnák legelőbb könyörre és könnyekre." (Rajongók.)

"Kassainál a gyűlölség is, mint minden indulat, nem az ablakon tört be, hanem mint a művelt vendéghez illik, az ajtónál kopogtatott s folytonos látogatások által lett majdnem észrevétlenül házibaráttá, kenyér pajtássá és sátortárssá.

Ő előbb csak ártani akart Pécsinek, s miután sokszor ártott, gyűlölni kezdé, mert eléggé megbántotta." (Rajongók.)

"Most keze reszketni kezdett.

Amit akart, az ő szíve szerint, szentségtörés volt.

Amit akart, azzal félszázados emlék vesztené el zománcát, a kegyeletet, s értékére nézve vásári áruvá sülyedne, melyet karátra venni, pontosan megbecsleni és kifizetni a kalmár dolga.

Elkövesse-e Dorka, saját kedélye ellen, az iszonyú merényt?

Megkísérlé, de ujjai vagy erőtlenek voltak, midőn a selyemzsinórt illették; vagy pedig a jeggyűrűt - mely a vénasszony keblében úgy el volt rejtve, mint a koporsóban a halott, kit egykor elragadtatással nevezett férjének - látatlan kéz védte, míg lehetett, az idegen szemek elől." (Zord idő.)

A sors éreztetésének különös módja, hogy párhuzamos alakokat szerepeltet: ezek egyikének a multjában előre jelezve van a másiknak a jövendője, ilyenek Dóra és Dorka, Pécsi Simon nővére, a "beteg asszony", és Deborah.

"- Deborah, oly fiatal voltam, mint te most, oly ünnepelt és majdnem oly szép. Nézz arcomra!

Deborah ijedten tekintett a fonnyadt, kiszáradt arcra.

- Lásd! mivé lettem, az iszonyú történet után, - súgá rémes hangon a "beteg asszony."

Deborah szíve összeszorult, maga sem tudta, miért?" (Rajongók.)

Érdekesen olvad össze a sejtelem, álom és valóság:

"Bármennyire felizgatták a történtek a leány idegzetét, a fiatal évek és egészség, megkívánták a pihenés adóját. Éjfél után nemsokára eljött az álom s a leány szemei a hajnalsugarakkal egyszerre nyiltak meg.

Fölébredéskor elfogulva érzé szívét, mintha egy rossz sejtelem, vagy egy nyugtalan visszaemlékezés szorítaná azt összébb és mindig összébb.

Zavartan tünedeztek fel elméjében az éj rejtélyes történetei s mikor éppen külön akarta választani az álmot és valót, a kertben halk, de tisztán kivehető ének zendült meg." (Zord idő.)

Nézzük befejezésül, hogyan lép a szépség ebbe a zord világba.

"Dóra a reménnyel fölcserélt lemondás még halvány, de sugárzó szépségével egyedül lebbent föl a lépcsőkön; s midőn a főterembe lépve régi szokás szerint öreg és híres rokonának kezét akarta megcsókolni, oly kedvező hatást gyakorolt Werbőczyre, hogy ez hosszasan tartá átölelve, mígnem egy könny szivárgott ősz pilláira s legördült a leány meleg és fölindulástól lángoló arcára.

- Hogy tévedtél te mosolygó éveiddel e komor városba! - szólt az agg rokon. - Honnan vetted szépségedet, mely nálunk az Isten szerencsétlen ajándéka! Tudod-e, hogy itt, hamar szokott vénülni az ember, s mi már több virító asszonyt láttunk egyszerre elhervadni. No! de ne ijedj meg, kedves húgom, öreg bátyád tréfáin! A Gondviselés különös kegyelmének tekintem, hogy meglátogattatok. Az időt jól töltjük együtt e kis baráti körben. S ha zenét nem is fogsz hallani, s ha fürge udvarlók nem is hívnak táncra, legalább a harang sem figyelmeztet a múlandóságra és halálra. Nincs toronyóránk, nincs lélekcsengetyünk, nincs oltárunk, nincs papunk, nincs keresztünk, nincs temetőnk; de egyébiránt mindennek bőségében vagyunk, s leginkább a gondoknak. Légy üdvözölve házamban, szép leány, ki úgy megbűvöltél, hogy mindent össze-vissza beszélek s a szavak, melyekbe örömömet öltöztetem, hasonlítanak a fájdalom mezéhez. (Zord idő.)

A magyar lélek szőttesét két szál tarkázza. Az egyik az a fonal, amelyet Csokonai, Petőfi, Jókai, Kossuth, Mikszáth jelöl, ez az, amely optimista színezetű, ha van is benne kritika s küzködik is, megbékítő harmónia a stílje. S a másik, a sötét, a tragikus, a Széchenyi, Kemény, Péterfy, Ady fonal. Sokszor vitatott kérdés, melyik jellemzőbb a fajra, minden valószínűség szerint e két irány a faj megnyilatkozása két különböző vérmérsékletben. Gyulai Pálban erősen vitázott ez a két lélek egymással, csakúgy, mint Deák Ferencben. Gyulai kritikai érzékével inkább vonzódik a sötétebb színhez, Széchenyi és Kemény mellé áll Jókaival és Kossuth-tal szemben. Körmondatai arról a boncoló kritikai elméről tanúskodnak, amely a mű mögé a műfaj eszményét állítja, hogy azzal vesse egybe. Elbeszéléseiben, csakúgy mint lírájában, az őszi napfény mélabúja ragyog, az a hangulat, amely olyan halhatatlan szépséggel él az Egy régi udvarház utolsó gazdájá-ban.

"Ritkán vacsorált, sokáig kinn ült, mert kerülte az álom, de ha elálmosodott is, nem könnyen aludt el, nem engedték kísérteties látomásai s fel-felköltötte a zaj.

A puszta vagy romlásnak indult épületekben mindig hallhatni bizonyos rejtélyes hangot, amely félelmet, baljóslatot kelt a lélekben, nem hagyja aludni a nyugodni vágyót s megbabonázza az álmokat. Szüntelen fú bennük a szél, nem tudni honnan. Eleinte alig hallható zokogással kezdi, aztán nagyot sóhajt, mintha azt mondaná, jaj! S valami lehull, vakolat vagy tégladarab; majd dörömbölni kezd s kinyit egy ablakot vagy ajtót, amelynek megrozsdásodott sarka csikordulva ríjja: fáj, fáj! Majd egyhangú kip-kop dobogások hallszanak amelyeket egy-egy mély huh üvöltés szaggat meg; hirtelen csend áll be, de nem sokáig tart, halk nyöszörgés reszkedez, a kis gyermek sírásához hasonló, amely lassanként tompa zúgássá erősödik s heregni kezd az egész épület, mintha vihart érezne s összeomlani vágynék. Radnóthy órákig elhallgatta e hangokat ébren s félálomban. Úgy rémlett neki, mintha szellemek látogatnák, akik nem nyughatnak a sírban s a multakról suttognak, gyönyörködve tépik fel sebeit s reá akarják dönteni a házat koporsóul."

Ez a körmondatos stíl a maga szelíd hullámzásával a magyar elbeszélő próza igazi klasszikus stílje. Megtalálható mindazoknál az elbeszélőinknél, akiket legmagyarabb lélekzetvételűeknek érzünk. Ugyanezekre a körmondatokra bukkanunk Baksay Sándor stíljében, csak talán az ormánsági nyelv acélos keménysége ad nekik más csengést. (Az ormánságról, a nagy nyelvművész, Homáros-fordító lelkesen és behatóan értekezett Baranya vármegye monográfiájában.) (Részlet a Patak banyá-ból.)

"Alakja teljes harmóniája mindazon szépségnek, melyet az ormánsági faj kiváló példányaiból lehetne csak összeszerkeszteni. Sötétkék szemét a távoli rétre szegezi, hogy az erős nézésben meg ne fájuljon, le-lehúzza szivárványos szemöldökét. Ha parasztasszony nem volna, azt mondanám férje után eped, de a szegény ember, akármint szereti egymást, nem ér rá ám az érzelgésre. Lehet, hogy fáradni is kezd, szeretne mielőbb céljánál lenni s azt hiszi hamarabb odaér, ha meglássa munkásait. Mezitláb jár, mint a múzsák; de én nem is tudom, minek bántalmazná azt a harmatmosott gyalogutat és minek gázolná azokat a lehajtott kalászokat valami esett állat tisztátalan bőrével, mikor ily rugalmas lábaival rálép, mégsem érzi a gyenge fűszál... Ha mindezt látnád, el se hinnéd, hogy ezt a szép fiatalasszonyt, ezt a jó, szelíd okos teremtést Patak banyának emlegesse az ötödik embernyom. Szegény! hogyan lehetett volna ő banya, hiszen meghalt fiatalon, szomorú halállal."

Kemény és Gyulai a kiábrándult romantikát képviselik, legszenvedélyesebb idealizmus az övék. Csak az idealistának tudnak fájni igazán a valóság visszásságai. A magyar dezilluzionizmusnak egyik legkiemelkedőbb képviselője Tolnai Lajos. Stílusban, nyelvben elüt tőlük, nem tartozik finomabb stilisztáink közé, de ma ifjú reformereink (Németh László, Féja Géza) szívesen emlegetik, mint olyat, aki megalkuvásokra hajló korban a pamflet-regény őse és megteremtője volt.

Közlünk egy részletet a Polgármester úr című regényéből. Tarczali Tamást, a regény hősét egymásután éri csalódás a magyar élet minden területén. Azt a részt közöljük, amelyben kiábrándul a magyar középosztály választási módszeréből:

"- Tarczali barátunk óvakodni fog élesen nyilatkozni a kormányról, mivel megállapodásunk és tett igéretünk szerint követünk ugyan ellenzéki, de az első hónapban tartozik - az okot maga választhatja, hogy miért - átlépni a kormánypártba. Barátom, a mai kényes viszonyok közt csak így lehet élnünk. Vörösvásárhely mindig ellenzékit választ, de a kormány ellen soha egy lépést sem tesz. Ez a programm.

- Akkor uraim, én jelöltségemet be is végeztem.

- Miért, hogy? - kiáltanak az intézők.

- Engedjenek meg, az efféle eljárás oly lealacsonyító...

- Barátom - kényszerítés nincs. Csak egy baj van, akár maradsz, akár távozol - a mit én mint régi barátod és polgármester felette sajnálnék - a költségeket meg kell fizetned, s így a nyolcszáz forintot vissza nem adhatjuk.

- Semmi esetre sem - perdült egyet a segédtanár úr. Nekem eddig magamnak került egy százasomba.

- És nekem öt hordó pálinkámba.

- Én két hónap óta működöm - szorongatta az ügyvéd úr a pénzt.

- Ez oly ártatlan játék, édes Tamás, hogy ezen egy művelt mai korbeli ember, mint te is, meg nem ütődhetik. Országszerte, számos ilyen eset fordul manapság elő. Gyermekeid vannak - hivatalt kapsz, de jót; nagy tehetséged van - egy szép pálya áll előtted - akár a miniszterségig fel. Hát ott nincs ember, még pedig a legkitűnőbb, aki előbb tigris volt? No. Látod te mint tanár is a túlon túl idealista voltál: Megjöhettél volna már réges-rég. Egy szó mint száz: te tartod magadat propozíciónkhoz - s a mandátumot akár ma a kezedbe adom.

- Sajnálom, hogy te, engemet, aki ifjú koromban is ösmertél - ily jellemtelenségre képesnek tartasz.

Fölpattant, bőröndje után nyúlt, és rohanni akart a kutyák közül.

- Nem lehet édes úr - állott elő a finansz, még számolni valónk van.

- A kocsibérrel, vagy talán a szíves éljenekért tartozom. Itt van órám. S a drága órát láncostúl az asztalra vetette.

- Édes barátom - csitítá Vermes Pál úr, az okos polgármester - te fölhevüléseidben ismét túl mégysz. Nagy kellemetlenségbe kevered magadat. Minket nem perelhetsz, mert te jutsz börtönbe, ki minket meg akartál nyolcszáz forinttal...

- S az órával - akasztotta nyakába a láncot a segédtanár úr - vesztegetni. Én magam teszem fel a törvényszék asztalára. Komédiába való. Ha, ha!

- Ez igen nagyon szép - mormogá az ügyvéd, ilyen hálát se láttam. Mi itt éjt, napot eggyé teszünk egy ösmeretlen ember fölemelésére: s kapunk érte pofont. Nagyon jó.

Nem merek ahhoz fogni, hogy azt az őrjöngésig menő izgatottságot leírjam, mely Tarczali Tamást körmei közé ragadta. Tombolt, kiabált, fenyegetődzött, emlegette lapját, a pellengére tételt, s majdnem tépett, szaggatott ruhával menekült ki a barlangból, s futott egy vendéglőbe."

A magyar dezilluzionizmus stíljéhez áll legközelebb Petelei István. Mikszáth-tal együtt indul, a rajzforma egyik első művelője elbeszélőirodalmunkban. De Petelei színei komorabbak, nyelve az erdélyi nyelv sötét táji színeivel ékes. Kemény stíljével állna legközelebbi rokonságban, csak Petelei egyszerűbb, nem a történelem, hanem a mindennap tragikuma az, ami érdekli. Stílusa nemcsak a magyar rajzforma kialakulása, hanem az erdélyi elbeszélőművészet fejlődése szempontjából is nagy figyelemre tarthat számot.

Amint beléptünk a szobába, a szögletben láttuk Klárit, ki egy tenyérnyi tükör előtt igazgatta a kontyát és csokrot tűzött a keszkenőjéből a nyakán. Nem volt megkeseredve, de szaporán magyarázta nekünk, hogy e rossz hír az apjáról szól. Erősen vén ember az apja és eljött az órája. Ferenc bá' is tudja. Már kétszer hívták hozzá. Ferenc bá' is tudja. Pedig a harmadik faluba kell mennie hozzája s az út doroncsos, semlyékes. Ezt Ferenc bá' is tudja, de ilyenkor egész éjjel őrölnek a malomban s csak így magára küldi el, mert ott nem hagyhatja az ember a garatot. Igen sebesen beszélt s igen izgatott volt. Amíg beszélt, babrált a fersingével s önkéntelen mozdulattal csinosítgatta magát, míg csak Ferenc bá' be nem lépett.

Akkor egymásra is alig néztek. A szekér az úton állott. A hírthozó öregasszony is átbicegett a pallón. Igen rossz képű, apró szemű viseltes vén asszony volt. Nehezen mászott föl a felhércen s a kocsis mellé fölkuporodott. A menyecske frissen lépett föl s nem tudta kitartani az urának erős nézését.

A molnár mogorván legyintett neki s aztán a malom felé lépkedett. A szekér elment. Az éjszaka is reá feküd a tájékra. Egy falusi fehérnép jött be s megvetette az ágyakat. Egy fadívánra két párnát dobott s behozta a molnár kis leányát (egy szöszke, nyolc-tíz éves apróság) s lefektette.

A csillagok kiültek a gyászos boltra s elcsendesedett minden. A lovak nyughatatlankodtak az álláson, rágva a szénát s a víz locsogott.

Elcsendesedtünk s lefeküdtünk.

Azonban nem bírtam nyugodni. Bizsergett minden tagom. Mintha szorongatott volna valami. Mintha csak félnem kellett volna valamitől. A penészes levegő kellemetlenül terhelte a mellemet; a nagy fenyőfahasábok pattogtak a kemencén s valami fojtó füstszag szállongott a szobában. A molnár leánykája is fel-felnyöszörgött a dívánon. A párnák is kissé dohos szagúak voltak s a kemence tetején a burjánok valósággal kábítottak. Szerettem volna felkelni, de mégis annyit forogtam, míg valami félálomba kábultam el. Az udvaron ha megmozdult valami, ha kutya csahintott, vagy ló nyerített fel, felpattant a szemem s az ablak félsötétjére függesztettem.

Valami homályos félszürkeség derengett az ablakban már akkor, amikor a pitvarba lépett valaki.

Világosan hallottam, hogy egyszer csak kivágta az ajtót a jövevény (oda is ütődött valamihez) s tudom, hogy nyitva hagyta.

- Ki az? - a molnár hangja volt.

- Én, - hallja Ferenc bá'. - Ébredjen kend. Agyonvertem a Klári szeretőjét.

A szőrös, otromba legény tagolatlan morgó hangja ez.

Felszöktem az ágyból. A félhomályban minden igen nagy volt. Alig tudtam tájékozni magamat. Amerre megindúltam, beléütődtem valamibe. Felráztam a társamat. A gyermek is felült a párnáján. Kis fehér ingét jól megkülönböztethettem.

A hang dőlt ott kinn:

- Agyonvertem a Klári szeretőjét. Nem beteg az apja. Hazugság. Nem is oda ment a szekérrel, csak ide a lábba. Nem is mentek be a faluba, hanem a szeretőjéhez. Agyonvertem.

Mi tette minden kritika, minden gáncs ellenére Jókait a magyar nemzet mesemondójává, a magyar szívek koronázatlan fejedelmévé, akinek ötven éves írói jubileuma alkalmával uralkodónak kijáró hódolattal adózik nemzete? Mikszáth így írja le az ünnepséget:

"Szép téli nap volt ez a január hatodika! A vén Duna beállt. A napfény mindamellett besütött a Vígadó óriás ablakain. Ott gyülekeztek össze az ünnepségek első napján a tisztelők. Ott volt az egész kormány díszmagyarban, élén Wekerlével, ki hóna alatt tartotta kardját, hogy ne csörömpöljön. Balról a hadtestparancsnok, Lobkowitz herceg foglalt helyet egész raj tábornokkal. Aztán a parlamenti tagok sorakoztak, élükön a ház elnökével, Bánffy Dezső báróval. Zászlós urak, főrendek nagy sora, majd az Akadémia fekete alakjai, hátul a vármegyék és városok küldöttségei mozognak. Jelen van minden megye és majdnem minden város. Még Ugocsa is eljött - nunc tandem coronat.

Mikor mind együtt voltak már, akkor belépett Jókai az udvarával. Fekete bársony magyar ruhájába öltözve, inkább látszott daliás öreg vitéznek, mint poétának. Ruganyosan lépdelt az éljenző közönség sorai között az emelvényre. A miniszterek felálltak helyeikről s fejük meghajtásával üdvözölték. Olyan volt ez, mint egy szép mese."

Mi az, ami Jókainak ezt a helyet biztosítja? Bátran mondhatjuk, ő teremti meg a magyar lélek elbeszélő művészetét, nyelvben, meseszövésben és főleg ő határozza meg azt az álláspontot, azt a távolságot, amelyet a magyar lélek az életproblémákkal szemben elfoglal, amely epikai tárgyilagosságként, művészi állásfoglalásként egyaránt érvényesül s e műfaj alakulására döntő fontosságú. S ez nem más, mint amit Jókai humorának nevezünk. Romantika és humor Jókai művészi egyéniségének általánosan elismert két uralkodó vonása. Alig akad magyar elbeszélő, akiben ne lennének meg ezek. Azonban csupán Jókai után. Romantika és humor annyira ellentétes lelki vonások, amennyire rokonok romantika és irónia. Jókai lelki képletében az az új, hogy e két ellentétes elemet, amely eddig különválasztottan jelentkezett s ha meg is jelentek együtt egy műben (Kisfaludy vígjátékaiban, Vörösmarty Csongor és Tündé-jében), külön-külön alakok képviselték őket, Jókainál már ugyanabban a személyben is meg lehet találni. Új magyar lélek születését, kialakulását jelenti ez. Jókai éppúgy beteljesítője a magyar romantikusok vállalkozásának, mint Petőfi a János vitézben, avagy Arany a Toldi-jában a romantika és a realizmus egyesítésével.

Jókai hősei szinte kivétel nélkül egyesítik magukban mindkét vonást s ezek a legnagyobb szenvedések közepette, a legválságosabb pillanatokban sem halványodnak el rajtuk. (Bár természetesen hősei ajkán is könnyen csap át a humor a romantika igazi hangnemébe, az iróniába és a pátoszba.) A két Garanvölgyi, a rab Ráby, Berend Iván, sőt még olyanok is, mint Lándory (A lélekidomár-ban), vagy Bánfi Dénes, jóízű humoristák. Jókai egész világa fölött ott ragyog a humor verőfénye, vannak fantasztikus tájai, de kísértetiesek nincsenek; levegője színtiszta magyar. Ezt a hangnemet igyekszünk, mint Jókai stílusának fő sajátosságát, példáinkkal szemléltetni.

Nézzük, hogyan udvarol Timár Mihály Noéminek. Séta közben felsikolt Noémi, ideges rémülettel kap a szívéhez, Timár fogja meg, hogy el ne essék, hamarosan kitűnik, hogy mitől riadt meg, "egy tekintélyes nagy varangyos béka", - mint ahogy Jókai mondja - lépeget csendesen végig a fűben. Félszemével a közeledőket kémlelve, készen arra, hogy akkorát ugorhasson, ha szükséges, hogy a legközelebb lévő vízárokban eltűnhessen. Noémi ettől ijedt meg és megvallja, hogy irtózik a békától, meghal, ha rá talál egy ugrani. Timár Mihály keres egyet, kezébe veszi és elmagyarázza a béka egész természetrajzát:

"Noémi reszketett és hevült; arca hol elpirult, hol elhalványult.

- No nézzen ön ide! - szólt hozzá Timár, tenyereit félig szétnyítva. Hát lehet ennél kedvesebb állatot képzelni? Olyan szép zöld, mint a fű, apró lábacskái olyanok, mint egy miniatűr emberkéz. Hogy piheg a szíve! Hogy néz ránk azokkal az okos fekete szép szemeivel, amiket arany karika fog körül. Ő nem fél tőlünk.

Noémi a kíváncsiság és félelem tétovázásával nyujtá felé repeső kezét s megint csak visszakapta.

- No fogja meg ön. Nyúljon hozzá. Ez a legártatlanabb lény a világon! Tartsa a tenyerét.

Noémi félve is, nevetve is tárta oda a tenyerét, de nem a békára nézett, hanem Mihály szemeibe s megrezzent, midőn az a hideg állat legelőször érintkezett visszaborzadó idegeivel. Hanem azután egyszerre jókedvűen nevetett, mint a gyermek, aki sokáig fél a vízbe menni. S aztán úgy örül, ha benne van."

Az udvarlásnak ez az új, különös módja nem más, mint a természetesség; ezt ajándékozza Jókai a magyar elbeszélő művészetnek, megajándékozza azt a maga hangjával.

Az új földesúr, Jókai legklasszikusabbnak érzett alkotása a humor hősiességének a hangnemét üti meg mindjárt első mondataival, Garanvölgyi híres magyar logikájával. Az ezer év óta önmagába, csigaházába visszahúzódó, magát és létét makacs passzív rezisztenciával, nyakas humorral védelmező magyar örök típusa. A regény bővelkedik olyan részletekben, amelyek ettől a lelkiségtől vannak áthatva. Az egész ennek a nemzeti sajátságnak az eposza. A legemlékezetesebb két ilyen jelenet mégis, amikor Kampós uram pokoli nyugalommal nézi, hogyan keresik a csendőrök a padláson az orruk előtt fekvő "titkos" levelezést. És a másik Garanvölgyi Aladár bemutatkozása Kufsteinban, "a státusbörtönök akadémiáján". Ankerschmidt lovag odautazik, hogy megismerje, mielőtt kiszabadíttatná. Azt képzeli, hogy egy halvány, beesett arcú megtört alakot fog maga előtt látni, kinek lelkét, kedélyét megfogta a börtön penésze s aki a regényes monománia egyik első stádiumában teng már. S mennyire meg van lepve, midőn egy vidám, kedélyes ifjút lát fölkelni az asztal mellől, kinek életpiros arcán egy árnyéka sincs a búnak, homlokán hiányzanak a ráncok felkiáltójelei, szemei derülten ragyogók. S mennyire nem túlzás az a gavalléros igénytelenség, amellyel Aladár a reámért büntetést, a fogság sanyarúságait viseli. Ankerschmidt kérdésére:

"- Nincs önnek semmi panasza felügyelőire?

Így felel:

"- Semmi panaszom. Meg vagyok velük elégedve.

- Szabad önnek kijárni a szobájából?

- Hetenkint egyszer félórára.

- Nem találja azt kevésnek?

- Sőt, ezt sem használom fel soha.

- Miért nem?

- Szeretek idebenn.

- S nem árt az ön egészségének?

- Sohasem szokott bajom lenni.

- Nincs önnek valami kívánsága?

- Nincs semmi. Éppen semmi.

- Nem únja magát?

- Nem. Hiszen egyedül vagyok. Nincs, aki untasson.

- S mivel tudja magát elfoglalni egész nap?

- Gondolataimmal.

- Nem adnak önnek könyveket olvasni?

- Nem tudom, mert nem kértem."

S a beszélgetés végén, amikor Ankerschmidt kérdésére, hogy nem volt-e valakije, akit szeretett, elmeséli, hogy igenis volt menyasszonya. Mikor börtönbe zárták, csak annyit kért tőle, hogy nagybátyja leveleinek végére írja alá mindig: "adieu". S a legelső levélben, ott volt "adió" de rendkívül iromba betűkkel s a nagybátyja egy utóiratban megmagyarázta, hogy ezt az adieut az agara első lába körmei közé fogott tollal iratta oda, mert a menyasszonya feleslegesnek tartotta. Az agár azóta is következetesen aláírja a leveleket. Ankerschmidt azon veszi magát észre, hogy ő maga is kacag az adomán, amit a fogoly oly jóízűen tud előadni; s a fogoly nem is veheti rossznéven a nevetést, Ankerschmidtre csak ő róla ragadt át. "Mikor aztán sokáig nevettek és egyszer elhagyták s egymás szeme közé néztek, azt látta mind a kettő a másik szemében, hogy ott valami könny van. Olyan mulatságos történet az arról az agárról, a "ki" a fogolynak menyasszonya helyett levelet szokott írni."

De nemcsak a passzív hősöket jellemzi a humor és nemcsak a tűrés napjaiban jellemzi hőseit. Bánfi Dénes egyike Jókai szenvedélytől legízzóbb alakjainak s őt sem hagyja el humora, még akkor sem, amikor minden összeomlik a feje fölött. Megjelenik a fejedelem hírnöke, hogy Bánfit az országtanács elé idézze. Csapatai között találja őt.

"- A fejedelem megtiltja tinektek Bánfi Dénesnek többé engedelmeskednetek, aki fegyverét mellette fölemeli, hazaáruló!

- Az vagy magad! - ordítá Angyal Mihály s a következő pillanatban minden oldalról dühösen fordultak a felbomlott tömegek a hirnök ellen, halált ordítva fejére. Száz kard villant meg egyszerre feje fölött.

- Megálljatok! - kiáltá Bánfi harsogó hangon, mialatt testével fedezte a hirnököt. - Ez ember élte szent és sérthetetlen! Maradjatok helyeiteken. Senki fegyverére ne tegye kezét. Én parancsolom tinektek! Én - vezéretek!

- Éljen! Éljen! - ordíták a dandárok s a parancsszóra helyeikre takarodának s álltak, mint a fal.

- Nem fogsz neheztelni érte, - mondá Bánfi az elsápadt hírnöknek -, hogy most az egyszer még nekem engedelmeskedtek."

Ez a kemény, úri magatartás az, ami olyan magyar jelleget ad Jókai alakjainak.

Amikor Bánfi Azraelével öngyilkos akar lenni s reggelre észreveszi, hogy míg ő aludt, az odaliszk elvágta a kanócot, amely a lőporraktárhoz vezetett, Bánfi fölmegy a rejtett udvarra, ahol a paripáját hagyta. Megütközve látja, hogy az nincsen ott. Az odaliszk magával vivé azt is.

"- Már erre csak mosolyogni tudott.

- Nagyon sajnálnám, ha egyúttal meg nem is lopott volna."

S amikor elindult gyalog és útközben látja, hogy egy csoport fegyveres élén a parancsnok Csáky László mellett lovagol Azraele s a jó úr csupa elragadtatás, Bánfi gúnyosan mosolyog magában: "Szegény tatár".

Mikszáth Kálmán Jókai művészi eredményeinek közvetlen örököse. S ezek: könnyedség, folyamatosság nyelvben, meseszövésben. S mindezt még el is mélyíti. Ha mindenekfölött értékelni tudja Jókai prózájának ritmusát, zenéjét, az ő prózájának ez fokozottabb mértékben sajátja.

Mikszáth nyelve a legélőbb nyelv, a leginkább beszélt nyelv irodalmunkban. Az élő, a beszélt nyelv minden elevensége megvan benne. Ilyen például a szóismétléseknek különböző faja. Ezeknek az ismétléseknek ezerféle helyi árnyalatuk van. Milyen különbség van például eközött: "Most, most szorítsd" (az Új Zrinyiász), vagy például ugyancsak ebben a regényben: "Oh, azok a pici koporsók, amint kimentek sorba a kék-fehér üvegeshintón messze, messze, meghökkentették." Az ismétlésen kívül a kötőszók indulatszószerű használata az, ami megadja az élőszó közvetlenségét a beszédnek: "Dehogy félek, dehogy..." - "No bezzeg, a kasznár is elment már..." - "No hát akkor nem jól van..." - "Úgy, de hátha az én levelemet viszi ki..." (Valamennyi a Vén gazember-ből.) -

Nézzünk nagyobb összefüggő szöveget:

"Pici lábnyomait a kerti homokban a szellő befútta, galagonyabokrok, amint széthajoltak, hogy távozni hagyják, súgdostak maguk közt, de el nem árulták. Országútnak pora sem vallott. Ha a porral együtt fölkap a forgószél egy hófehér pelyhet, ki tudná azt megmondani, hová teszi le?

A cselédleány ruháit szedte föl, hogy meg ne ismerjék; rövid perkálszoknyát, piros csizmát, rámásat, olajos kendőt a fejére. Hosszú ébenhaját egy varkocsra fonta s vérpiros pántlikát közéje. Illett neki fölségesen.

Amint az országútra kiért, egyedül találta magát az éjszakában s a bő piros csizma olyan kísértetiesen kopogott, csikorgott... Az a gyűrű pedig, a kapitány gyűrűje, úgy égette ujját, mint a parázstűz. Lehúzta s eldobta a bozót közé. Csak valami csóka találná meg, az talán örülne neki!

De most merre menjen? Az utat se tudja. Az utat? Miféle utat? Hát az utat oda, amerre ő lakik. Nem, nem, oda nem megy, azért sem oda megy, hanem csak arra felé." (Frivol akta.)

Csak az idézet utolsó szakaszában is mennyi elevenség, valósággal balladásmenete van a történésnek s a mondatok tagolása végig zenei. A kérdések, felkiáltójelek mutatják, hogy meleg indulat hatja át az író elbeszélő stílusát is, nemcsak a dialógját. Mese, dialóg, alakok mind csodálatosan életszerüek nála. Nyelvét, egész művészi stíljét valami bűbájos üdeség, hamvasság jellemzi. S mindezért szívesen lemond arról, ami a romantikában perzselő láng, mesterkélt megvilágítás. A magyar elbeszélő művészet pleinair festője, aki a barna tónust félredobja s akinél szembetűnően nedves, friss színek uralkodnak. Amellett, hogy így stílusával megszünteti a műteremvilágítást, amely fellépéséig nemcsak Keménynél, Gyulainál, de végeredményben még Jókainál is uralkodott, a dezilluzionizmusnak egyik legjellemzőbb képviselője. Megteremti a magyar Don Quijote alakját Pongrácz grófban. Egymás mellé állít két kort, a XVI. és a XIX. századot az Új Zrinyiászban, hogy fonákságaikat feltűntesse. Jókai érezhető legnagyobb fogyatékossága, hogy alakjait a mese folyama, hullámverése kényre-kedvre dobálja. S művészi szempontból még nem is ez a legnagyobb veszedelem. A sorsnak Kemény, sőt Tolsztoj regényeiben is megvan a maga hatalma a szereplő személyek felett. Nagyobb hiba, amikor a főhős természetfeletti erővel kedve szerint irányítja az eseményeket. Mikszáth meghajlásra kényszeríti alakjait a sors hatalma előtt (Noszty fiú, Fekete város, Különös házasság, Beszterce ostroma, Lohinai fű). Természetesen a pleinair nem tűri, hogy a tragikus kimenetel eleve a maga színébe vonja az eseményeket, mintegy az eljövendő előre vesse árnyékát. Mikszáthnál a bennünket körülvevő világ rendjét, egészséges közönyét nem zavarja meg egy ember balsorsa. Magára tartozik az csupán - bár csak nagyon kis mértékben van a saját kezében. Amikor a szerencsétlen fiatal anya vízbe veti magát, Lapaj keresztet vet a víz csobbanására, elmond egy csendes Miatyánkot s némi megelégedést érez, hogy a lányt ok nélkül gyanúsította mégis lopással. Noszty Ferit mennyi rokonszenvvel rajzolja az író és milyen közönnyel nézi bukását. Mikszáth regénybefejezései korántsem happyendesek, az író, - éppolyan epikai nyugalommal, rendületlen kedéllyel regisztrálja a tragikus eseményeket, mint amilyen tapintatos, derűs társként kíséri hőseit vesztőhelyük küszöbéig.

Mikszáth sok mindent lát, semmit el nem hallgat, de mindent megért és él benne az egészséges igenlés. Művészete egy nagy építő korszak, a magyar reálpolitika nagy korszakának hű kifejeződése s ő maga a magyar reálpolitika egyik legnagyobb képviselőjének, Tisza Kálmánnak legbensőbb barátja. Kemény dezilluzionizmusa részint kedélyéből, részint kora romantikájából származott. Az idealista gyűlölködő szerelme ez a világ iránt. A harcos Gyulai irodalmi kritikáinak hevességében és Tolnai Lajos társadalmi regényeinek éles szatírájában van valami közös donquijotei vonás. Mikszáth érti és szereti a Don Quijote-oket, csak éppen nem hajlandó magát velük azonosítani. Hogy milyen éles a szeme, mi sem jellemzi jobban, mint hogy amikor ragyogó emléket állít Jókainak kétkötetes életrajzában - még Gyulai Pál is kifogásolja, hogy túlságosan láthatóvá tette hőse emberi gyöngéit.

Mikszáthnál senki jobban nem értette és szerette Jókait, éppen, mert nem utánzója volt neki, hanem munkájának folytatója, valójában ő teremti meg költészet és valóság magyar stílű egységét, amelyhez mindenkor folyamodhatunk, hogy magunkra találjunk. Jókai elbeszélő stílje is rendelkezik már az élő beszéd minden varázsával, de nála még nem a szófűzésben, mondatkötésben, az élő nyelvben fejeződnek ki a kedély hullámzásai, Mikszáthéhoz viszonyítva az ő stílje még tartalmi jellegű. Mikszáthnál a humor, a magyar kedély ott vibrál a stílusban. Lássunk pár példát arra, hogy a különböző lelki hangulatok maradéktalanul magában a stílusban és a nyelvben jelentkeznek, nyilvánulnak meg Mikszáthnál. Moronyiné meglepetése a Ne okoskodj Pistá-ban, amikor a férje váratlanul hazaérkezik.

"- Miért van az asztalon két teríték? - kérdé, fürkésző szemeket vetve Erzsikére. - Mintha vendéget várnál.

Erzsike zavartan dadogta:

- Két teríték? Az asztalon? Hogy az asztalon, mondod... Hogy két teríték, mondod...

Megfordult, mintha látni akarná, hogy két teríték-e valóban.

- Ah, - szólt azután vontatottan. - Az ostoba Nina. Megszokásból. Ah, az az ostoba Nina!"

Maga a cím, a Ne okoskodj Pista a maga sokféle árnyalatával, amint az elbeszélésben a legkülönbözőbb kapcsolatokban föl-fölbukkan, hogy azután azt csattanóan fejezze be, a humor tragikomikum szélén járó egész különös árnyalatával. De nincs a dialógnak olyan rezdülése, amelyben kedély, lélektan ne lenne nála. Amikor a cigányprímás megszólal:

"- Sázsast? Sázsast? Hát láttam én a sázsast? Azs isten verje meg ezst a brácsost. Egyetlenegyszer nem nízstük meg ujja közst a legyet és ehol ni..."

nemcsak a cigány beszédmodort utánozza, hanem az utolsó mondatban egy sajátos cigányszokást is belesző. A Pondró féle malacbandának a brácsos a pénztárnoka, ellenben egy közönséges házilégy viseli az ellenőri tisztet. A brácsos a tányért hordja jobbkezében s a balkéz három ujja közé egy legyet szorít, amelyet a tányér visszahozatalánál tartozik mindnyájuk szemeláttára elevenen kiereszteni. E légy bizonyítja tisztakezűségét, mert ha a pénzhez nyúl az ujjaival, akkor a légy elrepül. Nemcsak a cselekmény fővonalának a motiválására jut bőven Mikszáth nyelvi megjelenítő erejéből, hanem nincs egyetlen szava, amit át ne hatna ez az életteljesség s ez adja meg az egész elbeszélés egyenletes varázsát. Nála jelentkezik máig is utolérhetetlen tökéletességgel a szereplők egyéni nyelve. A vén gazember-ben Inokay báró nyelve:

"- No igen, a Pali izé, csinos gyerek, de puhány. Ebben a Laciban volt valami keménység. Valami különös gentlemanlike. Egy kis izé, egy kis vadság, de nem nemesség nélküli. Mindig eszembe jutott, izé - szólt a felesége felé fordulva. - Sapristi! - mi is jutott csak az eszembe? Hát igen, hogy gyerekkorában ilyen lehetett a Széchenyi Stefi. Hja, bizony egy kis vadság. Ez a karakter virágja. Ha a nap süti, kibontja a szirmait, ha árnyék éri, befogja a penész. Egy rablóbetyárból könnyen válhatott volna kedvező viszonyok közt hadvezér s Napoleon talán a Bakonyban végzi életét, ha magyar parasztgyereknek születik, - ámbár iszen így se végezte valami fringiásan. Natürlich. A fiút nevelni kellett volna, hogy a vadságot levakarják róla az izék, a professzorok, nem odaadni mesterembernek, ahol csak izék, új durvaságok ragadnak le rá."

Vagy a Noszty fiú-ban Tóthné ugráló eszejárása:

"- Ritka szép ember lehetett, - erősítette Tóthné, - megvan az arcképe, gondolom, abból az időből, mikor először választották követnek, mentében, kardosan, kócsagos kalpaggal, mint valami mesebeli király. Ott függ a vizitszobában, vagy tán nem is a vizitszobában. Ó, hogy romlik, mohosodik az ember esze, szomorú az. No, bizony elfelejtettem, hogy hol van fölakasztva. Persze, tizennégy szoba, nem győzi az ember észben tartani. És mennyi tömérdek takarítás jár azzal! Ó, Istenem. Istenem, minek is élünk? Talán csak azért, hogy a szekrényeket letörölgessük. De bizony Isten, alighanem a kasznárunk lakásában lóg a kép."

Néha elég neki két indulatszócska, hogy egy karaktert tökéletesen jellemezzen vele. Amikor Borly Lászlót a nagyapja lakatosinasnak akarja adni, az öreg mester először mindig okoskodik, nekidurálja magát, azután pedig ezzel a két szócskával, "No, no" fejezi ki, hogy nem kell azért tüzelni, nem eszik a kását olyan forrón.

"- Reménylem, áll a multkori szavunk, - törte meg a csöndet a nagyapa.

- Nem szoktam a kötelet elrágni, - felelte a lakatos gőgösen.

- Úgy állapodtunk meg, hogy a fiút kitanítja a mesterségre.

- No, no, - bólintott fejével a mester."

Később azután ismételten:

"- Szóval, hogy egy Esterházy herceget tartok itt a műhelyben, - egészíté ki a mester keserűen.

- Ebben maradunk.

- No, no, - bólintott ismét a lakatos."

Ebben a "No, no"-ban tökéletesen ki van fejezve a mester megbízhatósága, becsületessége, jószívűsége és egyben a mesterséggel járó nehézkessége is.

De nemcsak a hangsúlyozásban jut kifejezésre az író mondanivalója, tartalmi szempontból is erősen jellemzőek, jellegzetesek ezek a párbeszédek. Mikor Krúdy Kálmán pisztollyal a kezében megállítja Balassát, az még a pisztolycsöve előtt is hű marad önmagához.

"- Hát mit akar? - kérdé a báró megvetőleg. Az arca hideg volt és unatkozott, mintha nem is igen érdekelné a dolog.

- Éppen erről akarok szólani, - mondta Krúdy.

- Nem adhatná be hozzám írásban? - vágott a szavába dölyfösen."

Vagy, hogy felel az akarnok képviselő, amikor megkérdezik tőle, hogy a menyasszonya szereti-e:

"- Szeret-e? - pattant föl a kérdezett. - Hát honnan tudjam én azt? - Azt hiszem, szeret, mint ahogy hiszem, hogy választóim szeretnek, mert hiszen megválasztottak."

Éreztetni tudja azt is a szereplőivel, amit nem szabad elmondania. A férj faggatja az öreg szakácsnét, akit azzal gyanusít, hogy felesége leveleit hordja az udvarlóhoz:

"- Jónapot, tekintetes uram! Vártuk ám ebédre sokáig a kipangott kotyvalékkal.

- Nem jöhettem neneő. (Rimaszombatban így szólítják az alsóbb osztálybelit "néni" helyett.) Hol jár erre kegyelmed?

- Szabóni voltam. (Így mondják Batyiban "Szabóéknál" helyett.)

(Bolondul jön az ki, ha például Lop Ferencéknél jár valaki, akik az Alsó-Rimasoron laknak.)

- Mit keresett kegyelmed Szabóni? (Szabó volt a "Három rózsa" bérlője.)

- Levelet vittem oda Tóth úrnak.

- Kitől?

Pogácsné szégyenlősen törülte meg a fején lévő piros kendő lecsüngő végével a szája szegleteit, aztán fontoskodva, szemöldök-hunyorítás mellett rátette két ujját a pirosra festett ajkaira, mondván.

- Bizony, lakat vagyon a szájamon.

- No, hát úgy is jól van, Pogácsné. Csak menjen előre, mindjárt jövök én is."

Néha a beszélők egyike által használt szóképet a másik átveszi és humoros értelemben tovább építi, ellene fordítja. A "vén gazember", Borly uram, így szól Inokay báróhoz:

"- Majd megmutatkozik az én igaz lelkem egy napon, higyje meg, méltóságos uram. Majd lát engem még a méltóságos úr az én igazi ruhámban.

- Hiszen látnám én most is, ha nem tartanám a szemem behunyva, - felelte Inokay csípősen. - De nem akarom tovább feltartóztatni, - tette hozzá fáradtan, hidegen. - Tudom, hogy sok dolga van."

Vagy Balassa báró és Mimi párbeszéde a Krúdy Kálmán csínytevéseiben:

"- És ezt ön olyan sajátságosan hangsúlyozza?

- Mert sajátságos a dolog, - felelte a báró gúnyosan."

Az élőbeszéd elevenségével követi nyomon, fejezi ki a lélek belső mozgalmait:

"- Leány! - kiáltott föl torkaszakadtából. - Hollá, leány! Mit csinálsz ott fönt, az Isten szerelméért!? Hogy jutottál oda? Jössz le mindjárt, te szerencsétlen! Ha ugyan le tudsz jönni!"

A dialóg minden szava elbeszélés, az elbeszélő részek viszont rendelkeznek az élő beszéd élénkségével, melegségével, hangsúlyával. Az elbeszélő művészet a szó szoros értelmében a nyelv művészete, ezt az anyagot, ezt az eszközt olyan fokig, mint Mikszáth, még nem aknázta ki senki a magyar széppróza történetében.

Mikszáth elbeszélő stílusának alaphangneme Jókai és a magyar táblabíró nyelv világos, kedélytől csillogó körmondatos stílje. Gárdonyi Géza a falusi ember, a kispolgár, a "tekintetes urak" szót szóba öltő nyelvét emeli művészi stíllé. Gárdonyi nyelvének valami sajátos kemény tárgyi íze van: minden ízében helyzethez illően egyénített. Épp annyira élő nyelv, mint Mikszáthé, csak más társadalmi osztályoké éspedig a magyarság szélesebb rétegeié. Egyszerű, igénytelen, de érzékeny, élő és mindenekfelett költői. Benne a költőiség mélyen a szavak mögött kimondatlanul ég. A magyar faji és népi lélek megtestesülése. Rövid tőmondatok sejtetik a keveset beszélő, mélyen gondolkodó fajtát. Magányos pásztorok, tanyai, falusi emberek, katonanemzet nyelve ez.

Világa különös világ, a kisemberek és a nagyemberek világa. Úgy mondhatnánk, hogy az igaz emberek világa. Realizmusa a kisember, gyermek, a balga szív rejtelmes érzésvilága számára biztosít megértést. Az evangélium szegényei, a gyermekek őrzik a lélek kincseit; a mély szerelem, a csendes önfeláldozás hamarabb megterem a napi gondok, a munka egészséges világában, mint az elpuhultság, a kényelem tétlenségében. Nem szólva arról, hogy ez a világ a kisemberek világa, gazdagabb, elevenebb, az élet nagy tengeréről kapja tüdeje a levegőt. A főúri világ regényeinél ott kísért az egyhangúság; épp ezt az egyhangúságot választotta költői kifejezés tárgyául Jókai a Szegény gazdagok-ban és Thomas Mann a Királyi fenség című művében. Chesterton, az élesszemű angol publicista találóan jegyzi meg, hogy mennyivel több humor és kedély nyilvánul meg két kocsis veszekedésében, mint két lordéban.

Kevés olyan etikai jellegű művészet van irodalmunkban, mint Gárdonyi Gézáé. Művészete áhitatosan komoly, de egyben megtisztító, vigasztaló és derűs is. Híressé vált az a mondása, hogy nem tekinti igazi költőnek azt, aki nem képes humorra. Ő maga egyetlen sort sem írt le, amely ne lett volna összeegyeztethető a humorral. A humor mosoly könnyek között. Annak sajátja, aki élet és halál határmesgyéjén jár, ugyanazon pillanatban át is érez mindent és fel is oldja magát az érzéstől. A tragikum egyoldalú világszemlélet, egyoldalú a komikum is, a humor az, amelyben szembenézünk az egész élettel és egyben fölébe is kerekedünk. Hogy milyen forrásból táplálkozott humora, arra álljanak itt Szabolcskához írott sorai: "Az én kedélyemen örökre ott a kegyetlen forradás és víg ember nem leszek soha, kivéve ha írok." Gárdonyi humora átragyog minden egyes betűn, amit leír, nincs egyetlen sora, talán legkomolyabb művében, az Isten rabjai-ban sem, amin ne ragyogna át e csodálatos földi verőfény. A humorral együtt jár az apró dolgok szeretete. A gondos beszéltetés, az aprólékos leírás. Gárdonyi, bár inkább mondhatni szűkszavúnak, mint bőbeszédűnek, gazdagon, színesen, jellemzetesen ír le, mert az a szűkszavúság egyben tömörség is. Ez a józanság nem zárja ki a mélyet, a lelkit, a hangulatit sem. Finom, éles szeme van ahhoz, hogy ott is lásson, ahol a vaksi ember, a naturalista és a materialista számára már a semmi kezdődik.

Kevés olyan műve van Gárdonyinak, amelyben valamennyi tulajdonsága, a nyelv jellegzetessége, egyénítő ereje, kifejező készsége, humor, realizmus, érzelem olyan bensőleg egyesülne, mint a Ki-ki a párjával látszólag igénytelen regényében. Tüdőbeteg leány és fiatalember ismerkedik meg egy erdélyi falucskában, ahol gyógyulást keresnek. Az egyik férfigyűlölő, a másiknak menyasszonya van - mégis a halál pitvarában egymásra találnak: ki-ki a párjával. Tragikus, érzelmes történet, de mivé teszi ezt a költő mosolyának fénye. Könnyes mosollyal nézi a két szegény őszi légy vergődését, elhullását. A középkori haláltánc énekeknek egy ritka szépségű darabja, azoknak minden zordonsága nélkül. A költő finom stílérzékkel éppen mielőtt tragikus fordulatot venne a történet, valóban egy sétáról visszajövet, faluvégi malacbanda hangjaira táncra is perdíti alakjait - temetőben sírok között. A kép nem válik sem érzelmessé, sem erőltetetté, szimbolikussá. Humor, sőt a komikum realizmusa mérsékli. Az olvasó csak akkor veszi észre, amikor becsukta a könyvet, hogy itt, ennél a jelenetnél a költő lirája szólalt meg.

Ahogy a temetőhöz érkeznek, négy rongyos cigánygyerek ötlik eléjük. Háromnál hegedű van, a negyediknél egy rossz kisbőgő. Keresztbe viszi a hátán madzagon, mert hosszában nagyobb az instrumentum a termeténél. Afféle malacbanda. Bizonyosan a falu kocsmájában próbáltak szerencsét.

Síposnak jókedve kerekedik:

- Munkára gyerekek! Vékony deszkakerítés!

A három gyereknek egyszerre az álla alatt a hegedű. A kisbőgős is értőn veti maga elé a szerszámot, és a második taktustól már művészien brummog a társai zenéjéhez.

Sípos félfülre billenti a kalapját. A bokáját összeüti és Olgát táncra karolja.

- Tyuhaj!

S rázza a kezefejét a füle mellett.

Olga soha életében nem táncolt szegény, dehát a tánctudomány úgy vele születik a nővel, mint hallal az úszás tudománya, vagy macskával a gyors-mászásé.

Az első tánc micsoda nagy boldog óra minden nő életében!

Ám ahogy javában és mosolyogva lejtik ott a kettőst - Esztike is mögöttük illegeti a lábát és derekát -, a temető gyepüjének bokrai szétválnak, és Miklós bácsi förgeteges arca jelenik meg a lombok között.

- Szentségtelen gonoszság! - dörgi karikás szemmel, vörösen - sírokat háborgató pogányok! Akasztófáravaló cigánykölykek... Húzok én nektek mingyár olyan nótát!...

S a botját emelve ront ki a temetőből.

- Rongy piszok purdék!...

A négy cigánygyerek persze nótát szakítva iszkol a rettenetes öregúr elől, leghátul a kisbőgős, a szerszámát kéziszekérként ragadva rögtön-tüskén-árkon keresztül-által be az erdőbe.

Az öreg vérben forgó szemmel szitkozódott utánok, jobbkezében a botja, balban a pipája.

Aztán Olgának fordult és fenyegetően rezgette a botját őrá is.

- Köszönd, hogy rajtad is végig nem ütök!

- Még csak az kellene! - hörken fel Sípos. S védőn állott Olga elé.

- Kitagadlak! kitiltalak! Nénéd emlékét így meggyalázni!... Kitagadlak! Kitiltalak!

- De bácsi...

- Az én házamba többé be nem lépsz! Az én asztalomhoz többé le nem ülsz! Mehetsz, ahonnan jöttél! Anyáddal együtt! aki így nevelt! Szemem élé többé ne kerülj!

- De bácsi...

Bácsi sustorgott, mint a vízbe esett bomba, aztán megfordult és elvonult ismét a bokrok között. Visszatért a sírhoz bizonyára, hogy ellihegje a guta veszedelmét. S tán hogy még egy pipa dohány elszívásával szentelje tovább az ünnepet a nyugvásában megháborított főzőkanálnak.

Olga az arcát a két kezébe takarva állt az úton.

- Oh Istenem...

Sípos elővette a zsebkendőjét és azzal itatta fel az Olga ujja alól lepergő könnyeket.

- Ne sírjon, Habocska: ez a megvadult vén bivaly nem tudja, mit beszél. Jöjjön: haza.

- Hol van már nekem a haza? - zokogta Olga - nem szabad hozzá belépnem többé.

- Az csak frázis. Sok bort ivott délben. Mikorra hazatér, elfelejti.

- Ilyen megalázás!... Nem, nem megyek többé hozzá. Engem nem lát többé! Anyámat se!

- Dehát...

- Akárhová, csak hozzá nem. Ki a világba. Megélek a munkámból.

- Hm. Az nem úgy van, Habocska. Maga unokahúga neki. Ilyen semmiségért nem taszíthatja ki magát az ajtón.

- Így még sohse beszélt velem.

- A hibás elvégre én vagyok. Majd lecsillapodik, mikor hazatér: beszélek vele.

- Isten őrizz. Olyan, mint a tüzestorkú ördög, mikor haragszik.

- Hát akkor holnap. És ha magának éppen tűrhetetlen a helyzete, foglalja el az én szobámat, míg a vihar el nem csendesedik. Ott vannak az orvosságok is. Vagy Imecséknél foglaljuk le azt a szobát... Nem, az nem betegnek való szoba: nem süt bele a nap. Inkább én költözök oda estére: szálljon csak maga Hólyagékhoz.

Kvabkáné ijedt képedezésekkel hallgatta persze a történetet, először Esztertől, aki előrefutott, azután magától Olgától, aki zokogva borult a nyakába.

Sípos ott vonogatta a vállát nagykedvetlenül mögöttük.

- Bolond az öreg: be kell csukatni valami intézetbe.

- Bolond ám, maga bolond! - fakadt ki Kvabkáné, - hogy ott muzsikáltat, ahol gyászolnak.

Sípos nem szólt egy szót se, csak billentett a kalapján, s megfordult.

A kapuból azonban visszatért.

- Habocska - mondta nyugodtan -, ha valami baj lenne, a szobám...

- Semmi Habocska! - rikácsolt rá Kvabkáné - Olga a neve, Olga!

- De anyám - csillapította Olga -, már te is...

- Már én is! Nem tűrhetem, hogy a lányomra neveket tegyenek, mint valami kutyára.

- De anyám...

Sípos megint billentett a kalapján és ellépett.

Mikszáth és Gárdonyi stílrokonai Eötvös Károly, Csathó Kálmán és Móra Ferenc.

Eötvös Károly a legkiegyensúlyozottabb stílű prózaíróink közé tartozik. A táblabíró világ stílje az övé, de hogy ez a stílus milyen változáson ment át Vas Gereben óta, idézzünk mindkettőből egymás mellett. Vas Gereben a körmondat ritka kacskaringós barokk válfajával él, ahol a körmondatot néha a legkülönbözőbb írásjelek, kettőspont, kérdőjel is megszakítja:

"Zajlott a nemes szív, s a büszke nemes két kezével is megkapaszkodott a zöld asztalban, hogy saját zaklatottságával megbirkózzék, aztán körülnézett egy arc után, melynek magas és értelmet tanúsító homlokán régóta már egy kötelezvényt lát, - mielőtt az időnek ujja megintené az elmaradt tartozásért, fölegyenesedett Kállay Miklós, a tömegben kikeresvén Köntös Mihály uram alakját, s mintha megintené neki, hogy: ember, neked és a jobbágyságnak az összes magyar nemesség adósoddá lőn; - nézd..., bejelentem e tartozást, s ami eddig szívemen volt betáblázva..., a közönség előtt és annak vállaira vallom be e nevezetes percben."

Eötvös Károly, bár írásának szakaszai tagadhatatlanul körmondat egységűek, ezt a körmondatot magyar lélekzetűvé tördeli. Egyenletes menet, világosság, áttekinthetőség lesz így a sajátja:

"Minden külföldi ember mellén rendjelek sokasága csillogott.

A magyar díszruhához természetesen nem kell semmiféle ordó. E díszruha fénye mellett minden rendjel csillogása elenyészik. De a magyar törvényhozók csak egyszerű frakkban jelentek meg. Akkor még élt Deák Ferenc, akkor még a magyar képviselők nem akartak, nem is mertek rendjel s kitüntetés után futkosni, az lett tehát a furcsa tünemény, hogy az ünnepélyen megjelent hat-hétszáz férfi közt az volt az idegen, akinek rendjele volt. A nemzetközi jury asszonyai, mert ők is jelen voltak, vették ezt legelőbb észre."

A magyar anekdota-stílus egyik legkiválóbb képviselője Tóth Béla, (egybe is gyűjti a magyar Anekdota-kincs-et.) Az "élő" nyelv művésze ő is, egymásután szólaltatja meg a legkülönbözőbb korokét. A XVIII. század végének stílusát:

"Ne siránkozzál, édes Húgotskám, ne hullassad szép kék szemednek könyveit, a' miért nem jöhetél te is fel ide Pestre, Lotti Nénénk farsángi mulatságára; de inkább tégy hálákat a' mi kedves Apánk Urunknak, a' ki bölts felgondolásával és szerelmes szorgoskodásával nem engedé, hogy jó Asszony-Anyánkkal egybe magadat ennek az igen viszontagságos és veszedelmes útnak kitegyed. (A Leveles Ládából. 1794.)"

Mikes Kelemenét:

"Pola téti, édes néném, mostan utollyára! A' sóltáros mongya: A' mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy mennél fellyebb nyóltzvan esztendő; és azoknak szinte a' java is nyomorúság és fárattság, melly mikor hirtelen elmulik, elröpülünk. Az én esztendeimnek napjai immár hetveneggy esztendő, de bizony nem kevés, ha aztat mondom: száznegyvenkét esztendő, mert azoknak nem igen vala java; hiszen vagyon-e sok egyéb a' szegény bujdosó' életében ha nem nyomoruság és fárattság? (Mikes Kelemen CCVIII. Levele.)"

A régi római levélstílust:

"Cajus Valerius Aelianusnak Titus Attilius Flavus barátságát és üdvözletét!

Nem irigység és bánat nélkül kérdezem, Valerius, vajjon hol talál e levelem, melyet Itáliába visszatérő Valensre Lepidus szabadosára biztam. Immáron a város falai között olvasandod-e figyelemmel vagy még Bajae örömei közepette juttatsz neki egy futó pillantást? Igy vagy úgy legyen is, boldog és kivánatos az írás sorsa, mert a ti közeletekben lészen, lelkemnek barátai; és bárcsak nem egyedül elmém, de egész személyem is veletek mehetne, akár a városba, akár a Vesuvius alá, a mirtuszligetekbe, a nyájas Thyrrheni-tenger mellé. (Aquincumi levél.)"

Vagy az anekdotastílű elbeszélések egyik klasszikus darabjában, A Boldogasszony dervisében a hódoltsági török levelezésének hangját:

,,A mi alul van írva, megerősitem.

A legszegényebb ember (Allah irgalmazzon nékie!) Ahmed ben Musztafa, hatvani kádi.

Ez igazmondó levélnek az az oka, hogy a Jász-Berényben lakó gaz keresztyének és alávaló istentelenek (verje meg őket Allah az ő haragjával), hitvány papjuk révén engedelmet kértek az igazságos törvényszéktől (áldja meg szerzőjét Allah!) hogy balgatag babonájok helyének, a Nagy-Boldogasszony nevű szerencsétlen templomnak, haszontalan fedelét és alávaló falát kijavíthassák, hogy csalással és kárhozattal teljes szertartásuk idején legyen hol gyülekezniök.

A próféta törvényszéke hites embert küldött ki, hogy meggyőződjék a dolog mibenlétéről. Ama hites ember azt a silány templomot jól megvizsgálta és az átkozott keresztyének gaz vallomását igaznak találta. Ennélfogva az igaz törvényszék megengedi, hogy a gyalázatos keresztyének ama kárhozatos templomot ujra épitsék vagy kijavítsák, az ő hitvány akaratjuk szerint. Iratott az 1033-ik esztendőben, moharrem havának 12-ik napján. Tanuk Mehemed Spáhi, Szinán aga és Halil dervis." (A Boldogasszony dervise.)

Talán mindenkinél közelebbi rokonságban van Csathó Kálmán művészi stílje Mikszáthéval; nyelvének lágysága, színessége, melegsége, témái a középnemesség világából valók, Mikszáth színei csak egy árnyalattal kisebb fényerősséggel. (Gárdonyi inkább csak humorában volt rokon Mikszáthtal, mintsem nyelvében.)

Részlet a Te csak pipálj Ladányi-ból:

Linka néni elhatározta, hogy utánanéz a Miska bácsi gazdálkodásának, kezébe veszi a birtok kezelését és - ha még nem késő - megmenti a végítélettől.

- Mondd csak, Ladányi, - kezdte óvatosan, - hogy áll ez a dolog tulajdonképen? Mikor és mennyit kell neked legközelebb fizetni?

Miska bácsi meghökkent.

- Azt hiszem... azt hiszem... - mondta, de tovább nem jutott.

- Fel van ez valahol írva?

- Fel, hogyne! Ott vannak a levelek, meg a számadások a fiókomban. Majd kikeresem...

- Gyere, - mondta Linka néni, - talán keressük ki együtt.

Az öreg sietve engedelmeskedett és kinyitotta az íróasztal fiókját. Rendetlen halomban egész csomó írás és levél hevert benne egymás hegyén-hátán, úgy, amint az öreg a fiókhasadékon bedugdosta őket, a nélkül, hogy sokat törte volna a fejét rajta, hogy melyikben mit akarnak tőle.

- Hm! - mondta magában Linka néni. - Persze, hogy persze! - De nem szólt semmit, csak nézte egy darabig, amint Miska bácsi izgatottan kotor a papírboglyában. Amit keresett, arra sehogy sem bírt ráakadni.

- Miből vársz most pénzt? - kérdezte Linka néni kisvártatva. - Van valami eladni való gabonád?

- Azt Pókai tudja, a gazda, majd megkérdezem...

- Hm! - mondta magában Linka néni másodszor. - Persze, hogy persze!

Majd fennhangon azt mondta:

- Talán felhivatom Pókait? Kérdezzük meg tőle.

Miska bácsit egy kicsit meglepte ez a szokatlan beavatkozás, de aztán vállat vont és azt felelte:

- Meg lehet kérdezni, ha akarod... Ejnye, hát hol is van az a levél?

Izzadtságcsöppek gyöngyöztek a homlokán a szokatlan munkától és a pillanatnyi pihenőt felhasználva, szítt egyet a pipáján, amely azonban már kialudt akkorára és nem adott füstöt. Tétova keze a gyufa után nyúlt, de meggondolta a dolgot még feleúton, letette a pipát és megint nekilátott a fiók kotrásának. Linka néni jóságosan mondta:

- Pipálj csak, Ladányi, majd én megkeresem azt a levelet...

Szeliden eltolta az öreget a fiók mellől és ő maga ült neki, hogy rendbeszedje. Miska bácsi nem mert ellenkezni, gépiesen rátömött a bagóra és rágyújtott. Aztán, hogy a füst éppen a Linka néni arcába verődött, elkezdte a kezével legyezgetni, hogy elhajtsa.

- Sose bántsd, Ladányi! - mondta az öregasszony. - Te csak pipálj, Ladányi! Ne is törődj velem!

Mikszáth és Gárdonyi írói fejlődésére nagy hatással volt szegedi ujságíráskodásuk. Mintha mind a ketten itt lennének azzá, amiknek később ismerjük őket, a magyar humor mestereivé. Az ország kevés táján él az a szelid humor, amely a szegedi tanyai magyart jellemzi, a humorhoz ugyanis szükséges a léleknek bizonyos lágysága, szelidsége s itt ezen a földön, ahol a nazarenizmus Gárdonyi vallásosságával oly rokon kereszténysége virágzik, meg van ez a szelidség a lelkekben. Móra Ferencet a Szegedi Naplónak ugyanahhoz az íróasztalához vezette a sors, amelynél egykor Mikszáth dolgozott (igaz, hogy hamarosan rá kellett jönnie, hogy a szerkesztőségben több ilyen "Mikszáth íróasztal" is van). Móra Ferenc bizonyos tekintetben egyesíteni látszik Mikszáth és Gárdonyi stíljét. Mikszáth folyamatos, élő, meleg, bizonyos tekintetben ujságíró közvetlenségű stílusát, évődő humorát, amelynek azonban nála alföldi mókásabb színe van és Gárdonyi mély megindultságát s tárgyiasabb, egyszerűbb dialógnyelvét.

Szemelvény a Daru-utcától a Móra Ferenc-utcáig c. műből.

Minden programm szerint ment, még az idő is előírásosan viselte magát. Karácsony böjtje reggelén akkora jégcsapok lógtak a tetőnkről, hogy a feldobott sapkámmal le bírtam törni a hegyüket. Azóta se szopogattam jégcsapban olyan jóízűt. Olyan rothadt zsindely zamatú volt, amilyent semmiféle cukrász nem tud produkálni. Amellett a torkot is edzette és nagy önbizalmat csepegtetett belém. Kezdő szónokoknak nagyon ajánlhatom, a jégcsapszopogatástól elmúlik minden lámpaláz.

A zsúfolt templomot se felejtem el soha, ahová alig tudtunk utat törni: elül az úri rendek, aztán a subás, ködmönös, kiskunok, a berliner-kendős öregasszonyok, a sötét oltárokon csillogó viaszgyertyák szaga összekeveredve a karácsonyi früstökével, a mézes fokhagymáéval, - olyan nagy volt minden és én olyan kicsike! Igen, ez Szente tanító úrnak is szöget ütött a fejébe, mikorra beviaskodtuk magunkat a szentélybe és közölte aggodalmát Agócs főtisztelendő úrral.

- Székre kellene állítani ezt a hüvelykmatyit, hiszen így egészen elvész!

Szólították is a harangozót, de az vállvonogatással felelt a sekrestye-ajtóból. Emberhalál lesz abból, ha ő megpróbálja székkel törni át ezt a tömeget!

- Föl kell tenni a kőpadkára a gyereket! - mondta valaki s már akkor föl is nyalábolt valaki és ráállított a márványkorlátra, ami a szentélyt elválasztja a hajótól. Egyszerre mindenkinél magasabb lettem egy fejjel, - ó, nem leszek soha többet olyan nagy, mint akkor voltam a félegyházi öregtemplomban! Egy magasságban volt a fejem a pirosruhás Máriácskáéval, aki a legsötétebb oltáron lakott üvegházában és mégis oda sütött rám a mosolygása és mégis rásímította a kezét a szívemre, amely nyugtalanul vert ebben a szédülős magasban és azóta is ott tartja nehéz órákban és tudom, hogy el se veszi onnan a halálos órák párnájáig.

Végre minden gyertyán kinyílt a lángvirág és Szente tanító úr megrántotta rajtam az úri kabátot:

- Csak bátran, Fercsikém!

Hát mért ne lettem volna bátor. Csengetyűzött a szavam az emberfejek felett, mint az angyaloké a bethlehemi mezőkön:

Szép karácsony szép zöld fája,
Mondsza csak, honnan jövel?

Itt az instrukció szerint szétvetettem a két karomat és a hosszú, lelógó kabátujjak akkorát lebbentek, mintha valóságos szárnyaim nőttek volna. Ez olyan öröm volt nekem, hogy ha kellett, ha nem, minden strófa után röppentem egyet. Ki is gesztikuláltam magam az egész életre, de szereztem is olyan sikert a Fehér tanító úr költészetének, hogy még Mihály arkangyal is abbahagyta a szószék oldalán a sátántaposást és szalutált a lángkardjával.

- Ember vagy, Fercsike, - jelezte Szente tanító úr annak a pillanatnak az elérkezését, amikor a szónokot minden elfogadható oldalról üdvözlik. - Most már lejöhetsz, add ide a kezed!

Persze csak a kabátujjat adhattam oda, amelynek felsőbb régióiban a kéz tartózkodott, de azért nem a kézzel volt baj, hanem a lábbal. A lábak nem akartak mozdulni, mintha gyökeret vertek volna a kőben.

- Gyere hát, nem hallod? - rántotta meg a tanító úr mosolyogva a kabátujjat. - A nagyságos úr akar megsímogatni.

Egy nagyságos úr volt akkor az egész városban, a követ, az pedig akkor Holló Lajos volt. Felejthetetlen szép férfiarca már akkor ott mosolygott alattam. Átölelte a térdemet és a hangja már símogatott:

- Gyere, kis pajtás, majd leveszlek.

- Nem... nem ereszt a lábam - motyogtam pityergőre görbült szájjal. Megijedtem, mert csakugyan úgy éreztem, mintha a lábam hozzánőtt volna a kőhöz.

- Mi a macska? Nem ereszt a lábad? - nevetett Holló s erősen magához rántott.

Az egyik lábam elszabadult, de abban a percben el is jajdítottam magamat, és pedig jó kiadósan.

- Jaj, jaj, jaj, ne bántson!

A mosolygó arc lehajolt a lábam fejéhez és - Berta kisasszonytól hallottam később - vérehagyottan emelkedett föl.

- Szent Isten, ennek a kis gyereknek odafagyott a lába a kőhöz!

A másikat már óvatosan engesztelték föl, mert az még jobban összebarátkozott a márvánnyal. A vakarás kiderítette, hogy a talpatlan csizmácskákban léptem a közszereplés terére s azért nem tudtam róla többet elmozdulni. Ami jeget, havat fölszedtem útközben, az álltomban először elolvadt a meleg talpam alatt, azután megfagyott és hozzátapasztott a kőhöz.