Ha Mikszáth színesebbé, frissebbé tette Jókai stíljét és a nyelvi kifejezés, a kedély, a költői igazság irányába mélyítette el az eredményeit, Herczeg Ferenc a lélektani realizmus törvényszerűségét hozta. Jókai és Mikszáth mindent el tudnak hitetni. Herczegnél nem kell elhinnünk semmit. Minden felől megbizonyosodhatunk. Regényei nemcsak a lélektani realizmus síkján mozognak, hanem már egyenesen lélektani kísérleti jellegűek. Ilyen a Lélekrablás, a Simon Zsuzsa, az Aranyhegedű, a Magdaléna két élete és az Álomország. Kísérletének tárgya a női lélek a maga ezerszínű változatával, ez az aranyhegedű, amely mindig úgy szól, ahogyan játszanak rajta. Még történelmi regényei is lélektani kísérleti jellegűek: a Pogányok és A hét sváb a lélektani átalakulás regénye, az Élet kapuja lélektani kísérleti regény, de nemcsak egyének, hanem népek és kultúrák lelkét is bevonja kísérletezésébe. A megoldások művésze. Akadnak, akik a művészi erőlködést méltánylandóbbnak vélik, mint a megoldásokat s ezeket mesterkéltnek szeretnék feltüntetni. Mintha nem volna végeredményben minden művészet legjobb értelemben vett mesterség s mintha nem ott rejlenék legkeményebb iskola és tanulmány, ahol legerőteljesebben jut kifejezésre az egyéniség. Kétségtelen, hogy a latin népeket racionalizmusuk avatja kezdettől fogva az elbeszélés mestereivé. Az elbeszélő igazi talaja, igazi síkja mindenkor a lélektani realitás, ha mint a francia naturalisták (pl. Zola), megpróbál természettudományi módszerrel dolgozni, csak oda jut el, hogy eltávolodik még jobban az ember valóságától és azt romantikus szimbólumokkal kénytelen pótolni. (A párizsi vásárcsarnok Párizs gyomrává lesz, az átöröklés tana valóságos mitológiává, ahol az antik végzethez hasonló sorsszerűség irányítja a bábegyének életét.) Már Kemény Zsigmond is annak köszönhette művészi erejét, hogy stílszerűen a lélektani realitás síkján mozgott (Balzac volt a mestere). Herczeg stílje is franciás-latinos és nem mozdul ki a lélektani realitás síkjából. Egyben a magyar ízlés és a magyar szemérem stílje ez. A szerkesztésben az államalkotó magyarság finom jogi érzékével azonos képesség nyilvánul meg. Különösen mestermunka ilyen szempontból az Élet kapuja, amelyből a regény szervezetének áttekintésénél legtöbb példánkat vesszük. Egy magyar ifjú, Bakócz Tamás öccse, romlatlanságával, idealizmusával, tehát épp legértékesebb magyar jellemvonásaival hiúsítja meg, hogy nemzete a pápaság segítségével beljebb kerüljön az élet kapuján. A renaissance fényes Olaszországa s a középkori magyarság, az esztétikai és az etikai világ a maguk ellentéteivel egy száz oldalnál alig hosszabb történetben, amely nem zsúfolt, nem oktató célú, hanem épp meséje érdekessége és könnyedsége a legfőbb sajátja.
A lélektan természetszerűleg, mint előbb már a szinte kísérleti jellegű regénytémák kapcsán jeleztük, igazában a cselekmény bonyolításában, az egész műben jelentkezik és mutatható be. Általában Herczeg stílje, szemben Gárdonyi inkább pontozott felépítésével és Mikszáth adomázó stílusával, teljesen vonalas szerkezetű. Mégis megfigyelhető lélekismerete egyes mozzanatokban. Ilyen helyes megfigyelések sorozata adja tulajdonképen az egész cselekmény áramát is.
Szemelvényeink amellett, hogy az író lélektani megfigyeléseinek finomságát kívánják bemutatni, tartalmilag is jellemzők, feltárják művészi és világfelfogását. A logika számára hozzáférhetetlen lelki realitásokat is szavakba foglalja, belevilágít a szív titkos redőibe. Szívesen vállalja, keresi a legnehezebb feladatot. A női lélek, ez az álomország a maga különös törvényeivel, ösztöneivel, szörnyeivel az, ami vonzza. Mint regényíró, vallhatja a pszichologizmus, a logika helyett a lélektan jogosultságát.
A természet a fantázia síkjában igaz számára; nem a valóság, hanem a lélektani valóság az, amit keres. Mint Sokrates, aki szerint a fáktól nincs mit tanulni, többre becsüli a természetnél az embert. Számára a természet az ember drámájának a színpada. Az ember élete nem képzelhető el szerinte társadalmi erőhálózat nélkül. Szerinte az ember létezését csak a társadalmi hatás és kölcsönhatás folyamatának tényezőjeként érezheti. Fölényes emberismeret könnyen cinizmushoz vezethetne, azonban a mélységes emberismeret megértéshez és szeretethez vezet. Még az istenek is csak akkor érnek valamit szerinte, ha alkotnak, és szenvednek.
"- Mondja, Edit, nem komédia ez? Maga elhagy engem, de azt akarja, hogy kövessem. Ha igazán azt akarja, akkor miért hagy el?
- Kedves barátom, én sohasem mondtam, hogy logikusan gondolkozom. De, ha logikusan gondolkoznám is, akkor sem tudnék mindig számot adni a gondolataimról."
*
"- Mondja, kérem, tulajdonképen ellenségek vagyunk mi vagy jóbarátok?
- Egyik sem, vagy mind a kettő, szóval mi tulajdonképen szerelmesek vagyunk, - válaszolt Edit."
*
"- Az igazság tolakodó udvari bolond, aki azzal keresi a kenyerét, hogy kellemetlenséget mond az embereknek. Az éveinket és az adósságainkat hánytorgatja. Pedig az igazságnak nincs igaza, mert néha az évek az ifjúságot hozzák, az adósságok pedig a gazdagságot. Csak igen nagy urak engedhetik meg maguknak azt a fényűzést, hogy ezt a veszedelmes bolondot asztalukhoz engedjék."
*
"- Az igazság az asszony ősi ellensége. Ha együtt hívja meg őket, akkor az a lapithák és kentaurok lakomája lesz: a vége gyilkolás. Vagy az asszony öli meg az igazságot, vagy az igazság az asszonyt.
- Van egy másik igazság is, Edit, az nem emberi, hanem isteni természetű."
*
"Ez a kihívó megjegyzés ugyan sehogy sem illett bele a meleg és kissé ködös búcsúhangulatba. Edit azonban, mint a lovagregények fehérasszonya, sohasem állott ott, ahol kereste támadója."
*
"- Ha a fehérasszony ismerné önmagát, akkor sohasem mutatná magát nappal.
- Kicsoda? Edit? És miért ne mutassa magát?
- Az ő birodalma az éjszaka. Nappal jelentéktelen, kopár, szomorú. Olyan, mint a nyárilak télen. A redőnyök le vannak eresztve, odebenn hideg és sötét van. Este azonban csodálatos. Nézze, hogy lépked! Olyan puhán és biztosan, mint a macska, mikor holdas éjszakán végigsétál a háztetőn. Nem találja, báróné?
- Nem vagyok szakértő az ilyenekben. Én holdas éjszakán még sohasem sétáltam a háztetőn."
*
"- Az embernek mindig igaza van, ha azt mondja, amit gondol."
*
"- Akinek fantáziája van, az egyáltalában ne is utazzék, mert minden utazás fölér egy szerencsétlen háborúval, amelyben elvesztünk egy-egy országot. Én már elvesztettem a renaissance Itáliáját és a fáraók Egyiptomát, most el fogom veszteni Aszpázia Görögországát is. Marad még az egy Hindosztán, de oda sohasem fogok utazni, különben a fantáziám úgy járhat, mint Lear király, nem lesz hová lehajtania a fejét."
*
"- Ön tropikus őserdőket, fenséges némaságú öblöket, bíboros hajnalokat és gyöngyszínű estéket ajánl föl nekem. Köszönöm, azokból nem kérek. Bevallom, én egyáltalában nem szeretem, sőt meg sem értem a természetimádást. Én a természetben az élet keretét és hátterét látom, semmi egyebet. Emberekben és országokban is csak azokat kedvelem, amelyeknek nagy multjuk vagy nagy jövőjük van. Az ön névtelen szigetén alkalmasint úgy erezném magamat, mint az üres színpadon. Örökké gyötörne a kérdés, hol vannak a színészek, hol a közönség, mikor kezdik már az előadást."
*
"- Szereti az embereket?
- Olykor szeretem, olykor gyűlölöm őket, de mindig érzem, hogy függök tőlük és hogy nem tudok ellenni nélkülök. A monológ az eszelősök műfaja. Nekem partnerekre van szükségem, hogy érvényesüljek.
- Mit ért érvényesülés alatt?
- A magam szemében akkor érvényesülök, ha érzem, hogy élek. Ha a magam és mások sorsát befolyásolom. Azért többre becsülöm az ostobaságot, a bűnt, a gyalázatot is a nyugalomnál. Mert a nyugalom a halál."
*
"- Minden emberi szív értékes."
*
"(A görög isteneket) valami eredendő bűnük vitte a züllésbe, az, hogy nem ismerték sem a szenvedélyt, sem a szenvedést. Túltáplált tenyészállatok módjára éltek az ambróziás vályuk mellett, fájdalom és remény nélkül. Pedig az isten sem lehet el rendes foglalkozás nélkül. Én az egész mitológiában csak Cerest becsülöm és Prometeuszt. A pogány mater dolorosát és az őskori megváltót. Ceres az igazi asszony. Prometeusz az igazi férfi. Nekik vannak a legszebb legendáik, az ő alakjukat megszépítette és emberiessé tette a fájdalom.
- Szóval, az istenekben is az a nagy, ami emberi.
- Ha valamelyik halhatatlan igazi istenné akar lenni, akkor le kell szállania a földre, vérét és könnyeit kell ontania."
*
Ennek a szellemes, hűvös, latinos stílusnak, amelyet a magyar lélek leginkább a maga sajátos stíljének érez addig, amíg a nyelvi expresszió stílusa a kulturális felszín alól a faj és vérmérséklet kifejezésformáját napfényre nem hozza, egyik első-képviselője, Justh Zsigmond, a multszázadvég Európát járt gentryje. (Franciás kultúrája mellett ritka érdeklődéssel fordul a nép felé és kísérletet tesz többek között, hogy parasztszínpadot létesítsen.) Fuimus című munkájában a magyar birtokos arisztokrácia válságát írja meg. Stílje egyike azoknak, melyek legtisztábban franciás jellegűek:
"- Én szeretni? Ugyan kit? - kérdte büszkén kihúzva a derekát. - Én... én? Azt hiszi, én szeretni tudnék? Hideg vagyok, mint a jég... nézzen a szemembe, úgy nézek én ki, mintha szeretni tudnék? - És szembe nézett Gáborral. És Gábor úgy látta, mélységes szerelem beszél a szemeiből s amellett mégis úgy érezte, hogy az a lány, midőn hazugnak akarta volna föltüntetni magát, igazat mondott. Hidegnek hazudta magát s valóban az volt."
Ezzel a franciás stíllel benső kapcsolatban van a századforduló uralkodó stílusa, az újromanticizmus. A realizmus iskoláján átment romantika az, amely már nem naiv szenvedéllyel fut a múltba, vagy egzotikus tájakra, hogy szertelen vágyait kiélhesse, hanem egyszerűen azért, hogy utazzon. Részben tanulmány, részben színpad és kelléktár számára a mult. Ennek a stílusnak a képviselője Pekár Gyula - Justh Zsigmond franciaországi útitársa - a Rokokó idillek és a Századok legendái irója. Az Ezüsthomlokú vándor, az örökké utazó császár, Hadrianus regénye, aki a szépség fővárosával, Athénnel akarja helyettesíteni az erőszak Rómáját, a romantikus vándorvágy, a proteusi átváltozás és az önmagától való megszabadulás vágyának a megtestesítője.
Az imperatori kéz lehanyatlik. Csend lesz ismét. A tömeg még feljebb, egész az oromtetőre kúszik fel s visszatartott lélekzettel, térdenállva seregli körül a trónt. Hadrian arca sajátságosan komolyodni kezd. Már messzire, Rómán is túl nagyon messzire néz. Verissimus előbbre hajlik, - az Imperator ajka egy utolsó halk búcsúversre nyílik.
Csak a kezét fogó Marcus Aurelius hallja, meghatottan ő mondja utána, ő ismétli magának: "testemnek vendége, társa, te szegény kicsi kóbor lelkem, hová, mely puszta, rideg, kietlen tájakra indulsz te mostan? Ott vége a játszi tréfának...
A tömeg némán áll talpra. Köröskörül tombolva örül és ünnepel az élet: virág nyílik, illat mámorosodik, napfény kacag a tiburi pompa káprázatában. Csak Hadriant nem érdekli már. Az ő arca nagyon komoly. Döbbenő szeme tágra nyílik.
Tekintete indul már... S véle ösmeretlen új tájakra, messzeséges új útra kel a nagy utazó: az ezüsthomlokú vándor.
Beöthy Zsolt fantáziájának képteremtő erejével, stílusának lendületével az újromanticizmus legjellegzetesebb képviselője. "A magyar irodalom kis-tükre" (1896) ennek a stílusnak a remeke. A volgai lovas képébe tömöríti mindazt, amiről irodalmunk fejlődése során szólni fog s e kép megadja előadásának hangnemét s író és olvasó képzeletét is meghatározza, beállítja.
Az ősidők homályából egy lovas ember alakja bontakozik ki szemeink előtt, amint a Volga melléki pusztán nyugodtan áll és figyel. Hegyes kalpagjában, párduc kacagányában, izmos dereka mintha oda volna nőve apró lovához. Sas-szemeivel végigtekint a végtelennek tetsző síkon, melynek minden részletét élesen megvilágítja a nap fényes korongja. Nyugodt; nem fél és nem képzelődik; csak az tartozik rá, amit lát, s a pusztai képeken és erős világításban edzett szeme mindent világosan lát, amit emberi szem egy pontról láthat. Tegze vállára vetve; perzsa kardja oldalán: lesi az ellenséget. Ha csak egypáran lesznek, szembeszáll velük; ha csapatostul jönnek, hírt visz a többieknek. Ezekért, a többiekért vigyáz és el van szánva mindenre. A beláthatatlannak mondott messzeségbe is belát: egy távoli fekete pontban felismeri a hullámzó sast, az ő istenének gyors, erős és kegyetlen madarát. Ez jó jel; megsímogatja Ráró-lova nyakát és bizton nyugtatja kezét kardja markolatán. Várja a jövendőt és érzi, tudja, hogy a közös ügynek az ő erejére is szüksége lesz.
A Rákosi Viktor Elnémult harangok-jából közölt rész is az újromanticizmus stíljét képviseli. Ugyanazt a hangulatot árasztja, mint Ábrányi Emil és Endrődi Sándor költészete, Szabolcska Mihály Notre Dame-i toronyórája. De rokona e hangulatnak Ady Egyedül a tengerrel és a Breton parton sujt majd az álom kezdetű költeménye is.
Derry kinyitotta az ablakot és figyelt. Az elemek harcának zaján keresztül éles kiáltásokat hallott. Talán a tenger fölött csapongó viharmadarak kiáltásait? Talán az erdő záporvert szárnyasainak jajgatásait? Ki tudja, hogy a vihar szavából, a háborgó tenger mélyéből, a fölkorbácsolt erdő sötétségéből miféle szellemek szólnak az emberhez?
A lány remegő kézzel öltözködni kezdett. A hajó, a hajó, ott áll üresen a parton és utasára vár. Talán a sötét hajós kiált hozzá az éjszakából, hogy siessen. Fehér ruhába öltözködik, mintha esküvőre menne. Hajába virágot fon, keblére bokrétát tűz. Aztán lassan felkúszik az alacsony ablakra s ott habozva megáll. Az éjjeli lámpás bús világánál még egy pillantást vet a szobára, majd visszajön. Levelet vesz elő a zsebéből, megcsókolja, s beleteszi az asztalon levő imádságos könyvbe. Azután, mintha hirtelen világos pillanata támadna, leborul apja szobájának küszöbére és csókolgatja. A következő percben kimászik az ablakon, s a kert hátsó kapuján át a kikötő felé fut. Az eső elállt, a felhők szakadoznak. Megbotlik a kövekben, elesik a fagyökerekben, fölugrik, szalad tovább.
Ott áll a hajónál. A fekete zászló lebben az árbocon, mintha üdvözletet intene. A Baljon-ház féltve őrzött drága virága belegázol a vízbe, s a csónakba kúszik. A hullámok nagyot rándítanak a bárkán, de a kötél mindig visszarántja. Mintha a föld nem akarná ereszteni. El veled, fájdalmak, szenvedések hitvány tanyája... Derry előveszi kis kését s kétségbeesetten vagdalja a kötelet. Aztán fölragad egy szekercét s azzal vagdalja... Végre! A tenger fölkapja a bárkát, a kötél szakad... s a hajó egy nagy lökéssel bent van a tengerben, a homályban, a ködben... Kis Derryt viszi a halál hajója. A tenger dörgése s az éji madarak sikoltásai kísérik.
Ambrus Zoltán a franciás stílnek talán legjellegzetesebb képviselője irodalmunkban. Midas királya romantikus, tragikus történet: Egy festőt üldöz a szerencse, kezében minden aranyra válik - de étlen-szomjan hal a lelke, mert felesége, aki a nélkülözéseket egykor megosztotta vele és azokba belehalt, nem lehet a jólétben is osztályostársa. A regény hangneme könnyed, franciás, mint szemelvényünk is mutatja. (Bíró a regény hőse; felesége már meghalt; a levélben az a lány számol be a viselkedéséről, aki elvéteti magát vele, de nem tudja felejtetni az első asszonyt.)
Biarritzban, mely, zárójelek között mondva, az idén majdnem olyan unalmas, mint Trouville, van egy sereg csinos spanyol asszonyka, de a többiek között, bízvást állíthatom, csak egy hölgy van, aki imádnivaló.
Ennek a hölgynek a nevét a szerénység tiltja megmondanom.
Maradjon a név örök titok. Elég az hozzá, hogy jó ízlésű gavallértól, aki azonkívül művész is, elvárná az ember, hogy ennek a kivételes hölgynek a láttára (különösen, ha elég szerencsés egy óráig beszélgetni vele) őrüljön meg teljesen és tökéletesen.
Szó sincs róla.
Ez az úr az én csinosságomat nem is vette észre.
Semmi félreértés. Ha egy úr színészkedik s úgy tesz, mintha nem venné észre az efféle aprólékos körülményeket, valósággal pedig nagyokat hunyorgat a szemével: ennél hízelgőbb és kedvesebb dolog nincsen a világon. Sajnáljátok őt, felebarátaim; nyakig van ő a pácban, nyakig.
De ha az illető nemcsak mímeli a hideg normannt, hanem vak, igazán, valósággal, tökéletesen: ez már fölháborító.
Maga, kedves kis angyali ártatlanságom, maga ehhez nem ért. De én, aki félelmetes tudós vagyok a kacérkodás művészetének összes szak- és segédtudományaiban, mondhatom kegyednek, hogy ez rengeteg különbség.
És megjegyezhetem azt is, hogy engem pedig a tekintetem sohasem csal meg. A kacérkodás ügyeiben az én tekintetem a haruspex tekintete; a haruspexről ugyanis fölteszem, hogy oda se nézett és jósolt.
Igen, akármilyen hihetetlennek, akármilyen megbotránkoztatónak tessék is: ez az úr nem vette észre, hogy van Biarritzban egy elragadó arcocska, amelyhez képest, a világ összes andalúziai hölgyei stb. (Lásd a Magamhoz írt költeményt.)
Tanulság: Bíró úr lehet jó útmutató, lehet egy második Bastien Lepage, lehet még egy csomó kitűnő tulajdonság boldog birtokosa, de ízlése nincsen.
Ámbár tagadhatatlan, hogy tett az alulírottnak egy jó szolgálatot. Ezt az érdemét nem vitathatom el. Alig érkeztünk a Casinóhoz, az eső vastag cseppekben kezdett hullani.
Íme, ez volt a regényem ezzel a második Jaufre Rudellel, aki előbb meghal, s csak azután nyájaskodik:
Melisandedal.
Az újságírásnak nagy nevelő hatása volt szépprózánkra, Tóth Béla, az Esti levelek híres írója, mint újságíró is a magyar próza mestere. A magyar újságíró stílnek művészivé fokozója Molnár Ferenc, megvet minden stílusmodorosságot, biztos nyelvérzéke megengedhetővé teszi, hogy riportszerűen hű közlésben használja fel a pesti nyelvet, a külvárosok csibésznyelvét is. Lényegében mint színdarabjai ( a Liliom, a Hattyú) is mutatják, romantikus lélek. A Muzsika című novellájában a tanító elpróbálja a templomban Lohengrin nászindulóját, amelyet annak a leánynak esküvőjén kell játszania, akit titokban szeret; a leány a vőlegényével hallgatja.
" - Mi ez? - kérdi magában a kövér leány. - Kis, rongyos, sovány ember... szegény és így teleénekli a templomot. Honnan veszi ezt?
És érzik, hogy most a tanító az úr a templomban. Valami olyan nyelven beszél, amin a leány nem ért. A hegyek közt valahol, egy kis templomban egy beteg, szerelmes ember Wagnert muzsikál.
Mintha valami aranyos selyemfüggöny húzódnék ki az ablakon: eltűnik a napos sáv. Huh, egy kis hűvösség jár a padok közt. A mennyezetről dörög most az induló. A buta, szép leányok ellen szól, panaszkodva éneklik együtt mind: a világ minden érző okosai, a szegények, a betegek, a soványak, a melegszeműek, - énekelnek a kövér, fehér hús ellen, piros szájak, fehér fogak, csillogó szemek ellen, amiktől oly jó volna szabadulni, amit oly jó lenézni és megvetni, otthagyni, elfelejteni, kinevetni - csak férfiak ne volnánk, csak fiatalok ne volnánk."
Részben az újromantikus regénystíllel, de részben a riportregénnyel tart rokonságot az életrajzregény újabban külföldön annyira elterjedt műfaja (Emil Ludwig, Maurois, Stefan Zweig), nálunk Harsányi Zsolt regényei képviselik ezt a műfajt (lásd: a Párbeszéd résznél). Surányi Miklós már a művészi alakítás szándékával mélyed a multba. A művész szenvedélye, alakító ereje fűti át kompozícióit; nem újromantikus, inkább realista, sőt mint az Egyedül vagyunk-ban is, hajlik a verizmus felé.
Rövid szemelvény a Nápolyi asszony-ból. Az a rész, amikor Mátyás Galeotti tanácsa ellenére megissza az italt, nehogy azt higyjék, hogy fél Beatrix mérgétől.
Galeotti fiam, én nem félek a haruspexektől.
- Isteni Augustus. Engedje meg alázatos rabszolgájának, hogy ezt a kotyvalékot kihajítsam az ablakon.
- Nem bízol az orvosságban?
- A doktorban nem bízom, Felség... Nekem gyanús ez a fickó. Kikent, kifent és kopasz és pápaszemes: ez a méregkeverők és magzatelhajtók fajtájából való. Őrizkedjék, Felség, a nápolyi magisztertől...
Galeotti fiam, én nem félek, a haruspexektől. Lásd, be merem venni az orvosságot.
Mátyás szájához emelte a poharat és félig kiitta a keserű folyadékot.
- Látod? - nevetett gúnyosan, - én bízom a nápolyiakban... Nem gonosztevők azok, csak ostobák.
Galeottit elbocsájtotta s aztán felsóhajtott:
- Nem tűrhetem, hogy udvaroncaim méregkeveréssel gyanúsítsák Beatrixet, - gondolta magában hiú, gőgös királyi gyengeséggel."
Impresszionizmus, nyers benyomások visszaadása és expresszionizmus, érzéki elemekkel való kifejezés; közös gyökerük a verizmus, a valóság, az érzéki valóság leplezetlen feltárása. Mindkét stíl kapcsolatban van régebbi rokon stíluskorszakokkal. Az impresszionizmus a romantika hangulati jellegével rokon. Érzéki benyomások, elmosódott körvonalak, színek, hangok, illatok igen alkalmasak erős hangulati hatás felidézésére. Az impresszionisták, Tormay Cecil, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Tömörkény István a hangulatkeltés mesterei. Mielőtt az impresszionista stílus példáit bemutatnánk, lássunk példát a verizmusra éspedig annak úttörőjétől, Bródy Sándortól.
(Egy párbaj rideg, hű leírása; nincs kíméletlenebb, mint a "tárgyilagos" közlés.)
"Az újságíró kissé fázott, de azért mosolygott, fejét fölemelte... Dördülés, füst, aztán egy lélekzetvételnyi csend. Asztalos Aurél megingott.
- Megvan! - hangzott fel a tábornok minden izgalom nélkül való hangja.
- Találva van? - kiáltott János és feléje futott.
- Nem, valami kavics fölpattant, megü...
Asztalos Aurél karcsú alakja most felszökkent, megfordult maga körül és fehérre változott arcát megmutatta az összes résztvevőknek. Aztán arccal előre bukott. Amikor felemelték, leszaggatták róla a ruhát, hogy sebét megkeressék: az életnek már csak annyi jelensége volt meg benne, amit e földön többé föl nem ismernek és halálnak mondanak. Az orvosok kivették órájukat és úgy hallgatták a szívét. Az óra ketyegése hallatszott, a szívé nem. Az egyik orvos mondta a technicus terminust, a másik, ama rendes szókimondó pedig szólt:
- Biz' ez meghalt."
Az, ami az impresszionizmusban és a verizmusban közös, a pillanatnyi benyomás rajza, de ha az impresszionizmusban is, az idegek játékáról van szó épp úgy, mint a verizmusban, benne az érzéki képek kiválogatása bizonyos érzékeny esztéta kritikával történik. Az impresszionizmus kultúrája lényegében esztétikai kultúra, míg a verizmus a természettudományi világnézetnek, a pozitivizmusnak szélsőséges művészi iránya. Az impresszionizmus tagadhatatlanul sajátságosan művészi stíl, hiszen szemléletben gyökerezik és hangulat a célja, márpedig ez a két fő mozzanata a művészi élménynek. Kitűnő kifejezési eszközökkel gazdagította a művészet majd minden ágát. Először a festészet területén ismerték fel s erősen festői jellegű stíl, Manet festői irányát illették először ezzel a gúnynévvel. De valamennyi művészetágban fellépett és meghonosodott. Lényege a szerkezet feloldása az érzéki benyomások keltette erős hangulati hatás kedvéért. A zenében Wagner, Puccini, a szobrászatban Rodin a képviselői. A modern kultúra emberének az életérzése jut benne kifejezésre, s mint minden stílusnak, ennek is megvan a maga rendeltetése. Hogy mennyire általánosan uralkodó volt, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy még a tudomány, az irodalomtörténetírás és a kritika területén is megnyilvánult és gazdagította azt a fokozottabb beleélés képességével. Jól megfigyelhető Riedl Frigyes stílusában, akinek ez a képesség olyan nagymértékben sajátja volt. Híres Arany-könyvét így kezdi:
"Költészetének fátyolán át látom a sápadt kis földműves fiút Szalonta határában, a Sziget tó nádasában vadréce tojást szedni; látom később, mint a debreceni kollégium diákját, kinek sovány alakját hosszú fekete tóga "mint gyászlobogó a nyelét" takarja"
Petőfi-könyvét pedig hasonló hangon a következőképen:
"A magyar szabadságháborúnak alkonyán egyik kétségbeesett elszánt csatában, amely honvédeink iszonyatos lemészárlásával végződött, elesett a magyar hadvezér szárnysegédje is, egy huszonhatéves őrnagy, kinek holttestét azután, úgy mint sok más társáét, fel sem ismerték."
Mennyivel ünnepélyesebb Beöthy Zsolt híres szép bevezető képe, a volgai lovas alakja. Riedlé nem összefoglaló jellegű eszményítő rajz, hanem friss benyomásokat sorakoztat fel s ezek segítségével akarja tárgyát közel vinni az olvasóhoz.
Az impresszionista stílnek a kritika terén is meglehettek a maga feladatai, még inkább megvoltak a művészet területén: a kifejezéskészlet gazdagítása, a nyelv életszerűvé tétele, a képszerűség fokozása és egyben érzékibb jellegűvé alakítása. Voltak különleges részletfeladatok is, amelyeket csak az impresszionizmus eszközeivel lehet megoldani. Már a festészetben is felismerték, hogy amennyit árthat például egy történelmi kompozícióban, annyira használható ott, ahol élénk, friss benyomásokat kell visszaadni, mint amilyenek emberektől nyüzsgő táncterem, napsütötte tájék, vagy pedig, ahol elmosódnak a körvonalak, párás folyópart, ködös utcakép. Az irodalomban is hasonló a helyzet. Különösen Kosztolányi Dezső-ben volt érzék aziránt, hogy az impresszionizmust a maga helyén alkalmazza. Híres versciklusa, a Szegény kisgyermek panaszai stílszerűen használja fel az impresszionizmust. Egy gyermek szemén át nézett világ rendezetlen benyomások tömege és az érzékeny gyermeki lélekben csupa hangulat. Egyik novellájában egy négyéves kislány szemén keresztül adja egy családi uzsonna impresszionista képét:
"A délután ideges zavarban mult el. Alig ebédelt meg, a bonne a kisszobába cipelte és fejét sokszor egymásután belemártotta a gőzölgő vízbe. A víz sütötte és a szappanhab huncutul csípte a szemét, úgyhogy sokszor kellett hunyorgatnia, míg újra látott. Arra is emlékezett, hogy a padlón széles aranytócsákban folyt össze a napfény. Aztán a tükör elé állították... Végül elkészültek, beültek egy kocsiba és a nagyanya lakomájára mentek. Félnégy lehetett.
Ekkor már az utcákra csokoládészínű félhomály ereszkedett. Piroska fejecskéjét a kocsi ablakához nyomta s nyugtalanul nézte az elsuhanó házakat...
Piroska gyorsan felsuhant a lépcsőn és kinyitotta az óriási üvegajtót. A nagyanyánál egyáltalán minden üvegből van. Egy pillanat alatt végignézte a folyosót, amely a szobából kirakott bútoraival ünnepi izgalmat keltett s sokáig bámulta az asztalon a mayonnaise-halat, a rákpástétomot, a tortákat és a sajtot, a különös üvegborítóval, valamint a köpcös vörös rumos üveget, mellette a két cukortartót, amely máskor mindig a kredencen állott a gyertyatartók mellett. Ez egy kissé nyugtalanította. De így van ez mindig december másodikán, Aurélia napján, mert ekkor a nagyanya nevenapja van. Ezen a napon a porcellántálakon sárga piskóták állottak, amelyekbe apró mandula- és mogyorószemecskék voltak belesütve, üvegszerűen csillogó birsalmaszeletkék, rubinpirosak, vagy halvány rózsaszínűek, marcipánok és gyümölcskenyerek. Benn a túlfűtött és lankadt levegőt rózsafüstölő cukrozta, amit az izzó vaslapátra vetett a cseléd, végigjárva vele a szobákat...
Piroska elkáprázva állott a fénytengerben.
Egyenesen a szalonba ment, ahol sok asszony, leány és fiú lármázott. Megállt a piros szőnyeg közepén. A fiatalemberek felugráltak, kezetcsókoltak az anyának, de őt nem vette észre senki. Percekig állt így duzzogva, várakozva és kémlelődve. Végre Tusi, az unokanővére észrevette.
- Hogy vagy Piri? - kérdezte, és tovább ment."
Másutt ugyancsak Kosztolányi, az őszi Dunát írja le impresszionista eszközökkel.
"Ősszel a Duna ködös és hideg. A színek szürkék, fázósak s néha októberi estéken különösen fáradtak és opálosak. A hajó élete megelevenül. A kazánban barátságosan dalol a tűz, siető emberek iparkodnak a másik parton és a víz mintha végtelenbe tágulna. A gőzhajó is megnő. A tengerről álmodik. Sziszegő kötelekkel köt ki, viaskodik a hullámokkal, a szelekkel, a köddel és harsogva kavarja a mélységeket. Az ember a rozoga alkotmányon a veszély édes bizsergését érzi...
A hídlámpások csillámlottak. A hajó élesen, fülsértően rikkantott, mintha berugott volna a ködtől és a víztől...
A szürke, őszi eső lassan szitálni kezdett. A partot, a vizet egészen egybemosta s a színek mind ebbe a piszkos, lucskos párába fakultak. A hajó orrán bóbiskoló lámpa is kialudt. Hideg volt. Köd esett. Egy rekedt borízű hang durván kiáltotta:
- Tabán!"
Ez a novellának, amely egy tengerre vágyódó propellerkapitány hangulatát festi, a végszava.
Az impresszionizmus az érzéki benyomások művészete. Szomory Dezső jellegzetesen impresszionista prózája tele szokatlan, színes, erősen ható képekkel s ezek a képek különös zeneiségű nyelvritmika hullámain, árján úsznak tova. Az értelmi hangsúlyt inverziók, szórendi változtatások segítségével töri meg, szorítja háttérbe. A zeneiséget szóismétléssel, rokonértelmű szavak halmozásával fokozza. A már befejezett mondathoz - ha ugyan az ilyen stílusban vannak zárt mondatok - egy-egy szót fűz még, s ebben csendül ki a hangulat. A szórend a nyelv legérzékenyebb szerve. S a magyar szórend különösen érzékeny. Hogy annyi a változata, ez is csupán azt mutatja. Korántsem szabadít fel önkényeskedésre. Ellenkezőleg, köt és kötelez. A művésznek minden szabad, ami nem ellenkezik a nyelv szellemével. De több nem. Mint művészetének közegéhez alkalmazkodnia kell hozzá. A hegedűn hegedülnie kell s a cimbalmon nem hegedülhet. Szomory néha súrolja ezt a határt, a stílusmodorosság határát. S ha nem is megy ennyire, stílusa, nyelve megereszkedett húrok zenéje, ernyedt lelkiség kifejeződése. Éppen ezért könnyű reá az áthangolódás. Mi sincs könnyebb, mint meglazítani a lélek húrjait. Ezért küzd ellene a nemzeti irodalmi kritika. De lehetnek hangulatok, a lélek alkonyának hangulatai, amelyeket ez a stílus fejez ki. Ha az impresszionizmus általában a ködös, homályos hangulatok művészete, fokozottan áll ez Szomory-éra.
"...micsoda mély férfiasság rengett itt, micsoda keserű dallamosság a szavából! Oly erősnek tünt az egész ember és mégis, ki tudja, mi titka élt itt, mint a seb, a lelke mélyén, finom redőkbe rejtve! Mert amint beszélt, elmosolyodva, s átszűrte iróniákon nagy életét a szenvedésben, hirtelen úgy látszott összetörtnek egy-egy pillanatra, így daliásan összetörtnek, mint egy úszóbajnok, aki jön, még délcegen a szerencsétlen, miután átúszott egy tengert!"
Ha talán nem is előde, de legközelebbi rokona Szomoryénak Ignotus nyelvritmikája. Természetesen az előző nemzedék stíljének (a realizmus- és újromanticizmusnak) inkább értelmi, mint hangulati színezetével.
"Most pedig, íme, itt volt, tőlem két-három ugrásra, és, mintha csak megrendeltem volna, ágálása közben, ahogy a füvet szétverte maga előtt, elejtette a napernyőjét." (A tisztás.)
Ignotusé az az átmeneti stílus, amely a Hét-től a Nyugat impresszionizmusához vezet. Bár az impresszionizmus, mint szemelvényeink is mutatják, korántsem szorítkozik a Nyugatra, nem azonosítható annak irányával. A művészi fejlődés egy szükségképi s így egyidőre szinte kötelező fokozata.
Tagadhatatlanul elfinomodott, nőies stílus.
Az érzékenységgel párosuló passzivitás, a fokozott érzék a színek és formák, a külső iránt, a női lélek tulajdonságai. Nem véletlen, hogy épp ebben a stílusban bontakozik két nőíró, Kaffka Margit és Tormay Cecil, akiknek prózája teljes művészi értékű. Már regény címeik is: Viaszfigurák, Emberek a kövek között (Tormay), Színek és évek (Kaffka) jellegzetesen impresszionisták. Kaffka az utóbbiban az idővel foglalkozik, azzal, ami a pillanat művészetét örök csodálkozásra ébreszti: "Évek, évszakok, egymásba göngyölődő napok számlálatlan serege! Milyen keveset jelent így a távolság szitaszövetén át az idő szorgos mértéke, a kalendáriumi változások és hányszor reggeledett és alkonyodott a nap felettünk, hányszor váltott a természet és tért vissza holdújulás, vízár, hó, eső, s az évszak virágai és gyümölcsei!" A mi emberéltünk más osztódással igazodik és a sorsunk, - mint valami mappán, - kényére kirajzolja a gránicokat. Néha olyan egyszövésűnek tetszik a nagy halom esztendő, csak egy-egy színfolt világít belőle messze:
"Ennek a nyárnak az emléke olyan elevenen megmaradt bennem mindig, és különös módon kapcsolódik az érett málna szagával, mely igen sok volt akkor a kertünkben és felérzett a verandára, ahol szép, késő délutánok bronzos napfényében üldögéltem... Jenő lenn a nagy virágágy rózsatői között hajlong egy hosszú zöld kertiköpenyben, testesedő alakjával, a cselédek öntözőkannákat cipelnek végig az utakon, nyikorog a kútkerék távolabb, Pistike fehér ruhában futkos, labdázik a fehérruhás németlánnyal; lejjebb száll a nap és a kannák szűrőcsövéből aranyos, szivárványosan száll a vízpermeteg ferdén, a ferde fényben a százszínű virágszőnyeg felett. És az érett málna édes, nagy illata felszáll."
Tormay Cecile egy egész korszak, a biedermeier, hangulatának visszaadására használja fel az impresszionizmust a Régi házban. (L. a korrajz fejezetben is.)
"A ház üresen állt és a csend a falak közé fészkelte magát. A folyosó sokáig emlékezett rá, ha lépések mentek végig rajta. Az oszlopos óra ketyegése bejárta valamennyi szobát, semmi nesz sem állta el az útját.
Így találta Anna a házat, mikor férjével hazajött abból a megszakított útból, melyre úgy emlékezett, mint egy félben maradt álomra.
Gondolkozás nélküli napok. Halk szavak. Az atyja halálhíre verte föl onnan és az álmot nem lehetett tovább álmodni. Soha többé nem folytatódhatott. Más jött.
Eljött az élet és elmult az első év.
A régi házban lassan megint derüssé lett a csend. A szobák olykor már félénken nevetni kezdtek. Hirtelen, szinte szégyenkezve hagyták abba, mintha azok jutottak volna az eszükbe, akik kimentek a kapun és nem jöttek többé vissza.
Megint elmult egy év.
A régi ház sárga falai melegek voltak a naptól. Az udvarkertben bokrétás rózsafákat, nyiló koszorúkat emeltek a virágágyak maguk fölé. A szobák most már szabadon nevettek, csengő, gyereknevetéssel. És a ház mosolygott a bensejében, mint egy jó öreg, aki megfiatalodik."
A Régi ház-ban kitűnően megfigyelhető az impresszionista stíl áthajlása a szimbolikusba és az expresszionistába. Az impresszionizmus kétarcú, nemcsak kifelé figyel, hanem befelé is és így a külső benyomások rajzából igen könnyen lesz benne a belső hangulatok szimbolikus kifejezése; és a hangulatszimbolizmus megszemélyesítésre, perszonifikációra vezet: a folyosó emlékezik, ha lépések mennek végig rajta, hangulatteljes kifejezése annak, hogy visszhangzanak a lépések az üres folyosókon, az óra ketyegése messzire hallatszik a nagy csendben, az impresszionista szimbolizmus nyelvén a ketyegés bejárja valamennyi szobát és semmi nesz nem állja el az útját. Nem az emberek nevetnek a szobában, hanem a szobák kezdenek nevetni, előbb félénken, de azután eszükbe jut, akik kimentek a kapun és erre hirtelen elhallgatnak. A Régi ház kapujánál áll két kőember, azok benéznek a kocsiba, hogyha valakit kivisznek a kapun.
Az impresszionizmus megkísérli rég letűnt korok nyelvének és hangulatának érzéki elevenségű festését. Ilyen tekintetben úttörő Laczkó Gézának még a realizmussal erős kapcsolatot tartó archaizáló nyelvű Zrinyi regénye, a Német maszlag, török áfium.
"- Miklós öcsém, de megnövekedtél, miulta nem láttalak. Rád irattam, ugy-é, hogy ne berzenkedjél az török ellen, szegény fiam? Haragszol-é te is? - kérdezte keserű gyöngédséggel a nádor.
- Azért jüttél talám, hogy számot vessünk egymással?
- Uram apám, ha tött is ellenem nagyságod, nemesb principiumi vezérlék.
- Nemes? Hm! Igazán mondod, fiú? Principium? Hm! Temessük el űket! Már én csak temetek. Elhantoltam édes feleségemet, öregbik fiamat, menyemet.
Zrinyi felkavart szívvel nézte Magyarország palatinusának csöndes gyötrődését.
- Miért jüttél? - kérdezte komoran Esterházy, akiben Miklós látása feltépte a mult sebeit...
Zrinyi tudta, hogy ez az ember nem fogja kinevetni az ő magános tépelődéseit, elébe adhatja őket bátran. Aggódó ideges bizalommal nézett a rá révedező szemekbe.
- Légrádi kapitány jün palatinushoz, Zrini Esterházyhoz, szerető fia apja urához tanácsért, erősségért, mert, miként fölyhő szél előtt forog futásában, értelmem állhatatlan. Hogy az török ellen hadakozásom szűnését parancsolák, elmém impériumbeli hadra fordult vala. Királnak fölkénáltam vala horvát zászlaimat, kértem ötszáz nimötöt hozzá..."
Egyik legnagyobb eredmény, amellyel az impresszionizmus irodalmunkat gazdagította, hogy hangulatfestő eszközeivel frissebben tolmácsolhatók a táji színek. Így hozza Krúdy, Komáromi a Felvidék, Ady Bihar sötét táji színeit, később Kodolányi az Ormánságét, de az impresszionizmus igazi talaja a szegedi táj, a maga fény- és színhatásaival, egével, szelíd folyójával, láthatár szélére rajzolódó nyárfásaival s a tanyavilág magyarjának nazarénus szelíd lelkületével, amelyet a magány csendje tesz fogékonnyá. Ennek az impresszionizmusnak főképviselői: Nyilassy a festészetben, Juhász Gyula a lírában és Tömörkény az elbeszélésben. Tömörkény István nemcsak stílusban, de tartalomban is hű képét adja az impresszionista magyar kedélynek, egész művészete nem más, mint egyetlen hangulati benyomás, a szegedi ember lélekvilágának festése, friss benyomások, hangfelvételszerű párbeszédek formájában.
"Valami különösen alkalmas íze van ennek a mostani bornak: nem hiába, hogy kevés termett, de ami van, az jó. Ízét, zamatját élvezik, mindenik a maga módja szerint. A szűkszavú Jóska bácsi csak néha mondja, hogy no! s poharával meglöki a társa poharát. Komoly ember ez a Jóska bácsi. Azok közül való, akikről azt mondják, hogy ha nevetni akarnak, fölmennek a padlásra, hogy nevetésüket ne lássa senki. Mi más azonban a János bácsi! Mily csodálatosan másformára teremtette az Isten. Ez a János bácsi örökké locsog-fecseg, elmondja az öregapja halálát is, pedig senki sem kérdezi s vidámkodik, furfangos dolgokat mond a kocsmárosnénak és akkorákat nevet rajta, hogy a kutya is odabámul.
Így például most, öntvén a poharakba, azt mondja:
- Ezt hallgassa kend, Jóska bácsi.
- Hát hiszen, - mondja Jóska bácsi és nekikönyököl. Ez kell a foglalkozáshoz.
János bácsi fölemeli a balkezét. A mutatóujját kinyujtja. A jobbkarjával az asztalra dől. Kezdi mondani a nótát:
- Cifra csárda, két ol-dala...
- Jóska bácsi - szól most -, hallja kend, ezt ne úgy értelmözze kend, hogy másképp. Hanem csak úgy, ahogy van. Azt nem úgy köll értelmözni, hogy a csárda cifra volna, mint a kávéházak odabent a városban, ahol az urak a dominócsontokat hajigálják az asztalra. A cifra csárda nem az, hogy a csárda cifra volna. Hanem, tudja kend...
- Hát persze, hogy tudom, - szól Jóska bácsi.
János bácsi legyint a levegőbe:
- Dehogy tudja kend. Majd úgy lösz ez igaz, ahogy én mondom. Hát tudja kend, az a cifra csárda, amelyikben a mönyecske cifra. Tudja kend: cifra. No. Aféle szögényemberszánó..."
Krúdy Gyula, a Nyírség és a történelmibb levegőjű Felvidék hangulatfestője. Nála a táji színekhez a biedermeier hangulati elemei járulnak: postakocsin utazás tájakon keresztül, amelyek álomszerűen vonulnak el előttünk, utcák, házak, szobák, amelyekben multtá, hangulattá lett az élet.
"Télen sötétben fölkelni, amikor még a kályhából virrasztva és meghitten nézegetnek ki a tűzszemek s a szoba levegője álomporral van teli, a hajnali álmok csalódottan menekülnek el a szoba sarkaiba a gyertya lángja elől... A hajnalban való fölkelés olyan különös megmagyarázhatatlan érzést ébresztett bennem, mintha hosszú útra indulnék, messze, messzire, célját s végét nem látva az útnak, csak megyek, mintha többé sohasem szándékoznám visszatérni álmos ágyamhoz.
Talán azért jutott eszembe a hajnali utazás, mert gyermekkoromban egyszer valóban utaztam hajnalban. Miskolcról egy bágyadtszagú fogadóból, félálomban az omnibusz piros bársonyülésén. Tél volt, a házak kék és fehér bundák alatt aludtak, a vasúti állomás piros és zöld lámpásai fáradhatatlanul égtek, valamerről a reszkető sötétségből kell megérkezni annak a vonatnak, amely engem elvisz. Atyám komolyan, hódprémes sapkában és bundában ült mellettem az omnibuszban. A kerekek csattogtak a miskolci kövezeten, egy kávéházból, mint varjúcsapat, akkor mendegélt hazafelé a cigánybanda, cigarettájuk tüze fénylett, hangjuk mormogott. A kocsi sarkában aranyos sapkában üldögélt a vörösbajuszú portás, aki hajnalban fokhagymás füstölt húst evett, - mert ilyen szaga volt s a házak bezárt fehér ablakai, amelyek mögött emberek aludtak, elmaradoztak."
Sokban rokon Krúdy stílusával Komáromi Jánosé: egy-egy dallam, - fenyves zúgása, - vagy egy groteszk impresszionista alak fogja jóformán össze közvetlen, rendesen első személyben elbeszélt meséit. Így az "ősdiák" alakja a hasonló című regényt, amelyben tulajdonképen nincs is semmi szerepe, az egyetemi évek szimbólumaként refraineszerűen bukkan fel újból és újból a regény tulajdonképeni főhősének, a költőnek az életében, s így adja meg a regénynek az alaphangulatát.
Az író akkor találkozik vele először, amikor Sárospatakról a kollégiumból Pestre indul:
"...Most zörgött, zörgött vele a vonat s vitte az ismeretlennek. Jobbról észrevétlenül maradoztak el a Hegyalja képszerű csúcsai, balról a Bodrogköz szendergett a nyárvégi éjszakában, egyszer mintha a Bodrog vize is megcsillant volna holt színben. Fönt, fönt másvilági fényben lobogtak a csillagok.
És senki, senki nem szállt föl ezen az éjszakán a harmadosztályú kocsiba. Mindössze valahol Mezőzombor táján kapaszkodott fel egy férfi utas, aki az első pillanatban szemet szúrt különös öltözékével s nem hétköznapi ábrázatával.
Tudniillik ferencjózsef-kabátban nyitott be, keskeny csíkos nadrágban, brontesz cipőkben, melyek bagaria bőrből varródtak szemlátomást s a fején olyan karimáju kalap szélesedett, hogy félig maga alá borította az egész embert. Kihívó sasorrával, csontos képével és sáfrány színű bajuszával ahogy körülnézett révetegen a kocsiban, valami megkapó mélabút terjesztett maga körül ez a félig-peregrinus alak. Kis cókmók fityegett a vállán, egy görbe bot végében.
A cókmókot feltette a padkára, mellé helyezte a görbe botot s helyet foglalt a sarokban. Éppen szemben Mudrony Sándorral.
Mudrony Sándor szemügyre vette a szertelen külsejű, fehér szempillás alakot s dehogy is gondolt volna reá, hogy ezzel az emberrel sokat fog még találkozni az életben, egyetlenegyszer szólalt meg csak, amikor rég túl voltak már Miskolcon. De akkor is annyit kérdett mindössze:
- Hová-merre szándékszik nagyságod ily magánosszerrel?
- A pesti egyetemre megyek föl jogásznak - szólt szerényen Mudrony Sándor.
Az ismeretlen alak, aki valami irnok lehetett, nagy megértéssel bólintott:
- Nemes dolog az önképzés.
S hallgatott azon túl."
Pestre érkezve, a Múzeum-kertben újra látja:
"Már indulni akart, de hirtelen visszatorpant. Mert úgy rémlett föl neki, mintha ismerős közeledett volna feléje a kertnek ama sarokrésze irányából, mely a Kálvin-térnek esett.
S nem csalódott.
Csakugyan ismerős tartott a szobor irányának, volt pedig ez az ismerős senki más, mint az a peregrinus külsejű hóka egyéniség, aki az éjjel szemben ült vele a harmadosztályú vasúti kocsiban. Némi kis bánat tükröződött a járásában s kalapjának gomba karimája minden lépésre lengett. Ő volt! Ő volt!"
Az egyetemi kör helyiségében látja újra:
"Mielőtt azonban belépett volna az elnök, a háziasszonyéval szomszédos szobából ugyanaz a ferencjózsef-kabátos alak fordult ki csaknem nesztelenül, aki a vonaton ült szemben Mudrony Sándorral és akit jó félórával előbb a Múzeum kerten át látott elhaladni. Ezúttal kalap nélkül lépett az odu-szobácskából s itt-ott gyérülő haja, fel volt túrva.
Mudrony Sándor felállt s meghajtotta magát. Az ős diák (mert ő volt!) öreguras előzékenységgel bólintott vissza:
- Alázatos szolgája vagyok nagyságtoknak.
Komáromi Jánosnak megvan az a ritka képessége, hogy sorok között érezteti a hangulatot. Ugyanez fokozott mértékben sajátja Karácsonyi Benő stíljének:
"A város bóbiskolva emésztett a langyos őszi napsütésben. A dóm tornyában a kontrabasszus harang történelmi méltósággal hármat kongatott. A puha dörrenések lobogva úsztak át a tetők felett, ki a szabad rétekre, ahol a szeptembervégi délután bágyadt derűjében bogáncsok között elkésett lepkék csintalankodtak. A Mészáros sor felöl egy elzavart komondor lassú ügetéssel kanyarodott ki a Fő-térre, beszagult az egyik gesztenyefa törzsébe, aztán a Fűszer-udvar című szatócsbolt grizes zsákjába és lomha unalommal talpalt el a patak irányába. A városi park drótkerítése mellett néhány élemedett kofa fényesre sikált eperalmáit rakta halomba az alacsony asztalokon és lassú kéjjel szopta sötét cseréppipáját. A harangkongatásra a rendőr is elővette sárga zsebóráját, a rend kedvéért rázott egyet rajta, a füléhez emelte, aztán békésen köpködve sétált végig a kofák asztalsora előtt, megnézegette az almákat, elpotyogtatott egy-egy lassú szót, füle mögül leszedte félbemaradt cigarettáját és nagyot ásítva pillantott fel a zárdatemplom apró tornyára, amelynek ablakából néhány ifjú suhanc a tér füves kövezetén szemezgető galambokat parittyázta. A takarékpénztár vasredőnyeit felgörgették, nyikorogva tárul ki még néhány boltajtó."
Szép Ernő egyforma biztonsággal érzékelteti hangulatfoszlányokban a mulatóhely s a természet színe, képe, fénye változását. Az impresszionizmus a maga passzivitásával szinte felold a létezéstől (lásd Pierre Loti stíljét), a legkisebb részletek kötik le a figyelmünket és terelik el a sorsproblémákról. Lényegében épp olyan világfájdalmas stílus ez, vagy talán még érzelmesebb, minden látszólagos hűvösségével, mint amilyen a romantika volt.
"Álldogál ott közel a pesti parthoz egy pár juharfa, azoknak a lombja fehér lesz, mikor megsárgul. Mikor még fénye van a napnak, négy órakor, úgy lángolnak a juharfák, minden levele tiszta fény, nincs teste, csak tiszta láng az, tiszta lélek. És meg nem mozdul a levegő és némely percben a juharfákról, meg a nyírfáról, a kőrisről, a szilről, meg mind a fáról, amelyet ott közel látni, egyszerre kezd a levél esni, úgy mint mikor a gyerekek eső után megrázzák a fákat és esnek az esőcseppek.
Akad olyan perc is, hogy ameddig csak ellátok, köröskörül így rogynak a levelek, hang nélkül és légáram nélkül a nyugodt lombokból. Valami összebeszélés ez a fák közt, meg a napfény közt, amely mind az ezer meg ezer levelet megfüröszti szálltában; balett ez, amit ég és föld az egymás tiszteletére adnak. Talán az egész világteremtésnek ez volt az egyetlen célja, ez az üdvezült őszi óra.
Nem marad belőlem, csak szem és lélegzet. Mintha lélekké váltam volna, elmulasztok moccanni öt percig, tíz percig. Beleveszek abba a csendbe, ami körülvesz, abba a levegőbe, amit szűrök. Van tavaszi csend is, téli csend is, éjszakai csend is van. Ez az őszi délutáni napsütött csend, mikor esik a levél, ez a csend az álom csendje, a boldogság csendje...
Ebben a fényes őszi csendben a levélesés közt, ebben a csendben tanultam boldogság nélkül boldognak lenni."
Szép Ernő, Kosztolányi és Szomory mellett időrendben is úttörője az iránynak; szemelvényünk későbbi érett, kiegyensúlyozott alakjában mutatta be művészetét.
Zilahy Lajos stílje is későbbi fejlődési szakaszhoz tartozik, az impresszionizmus iskoláján áthaladt rajz, amelyet a színes rézkarchoz lehetne legjobban hasonlítani.
Péter, úgy kardosan, belépett az apa szobájába, aki a pápaszeme fölött csodálkozva nézett rá. Péter kezében tartotta a sapkáját. Sötét, napégette arca fölött fehéren világított a feje, mert nullásgéppel volt megnyiratkozva. Ez a nyiratkozás teljesen elváltoztatta a feje formáját. Nagy örvendezéssel üdvözölték egymást. Péter egy szuszra mondta el, hogy nem szabadságra jött, csak egy rövid félórája van és hogy Kelenföldön áll a vonat. Közben egy kicsit még mindig lihegett a lépcsőn való felszaladástól.
Az apa arca elkomolyodott. Óvatosan levette a szemüvegét az orráról és nagyon nyugodtan beletette a tokba. Közben egy kicsit megköszörülte a torkát s ebben a kis kurta hangban össze volt zsúfolva minden, amit ebben a pillanatban gondolt. De nem szólt semmit, nem is nézett Péterre, csak felállt és a dohányszitát minden indok nélkül az asztal egyik végéről a másikra tette.
Péter mindebből azt állapította meg, hogy ez a váratlan bejelentés sokkal megrendítőbb hatással volt Apára, semmint gondolta volna.
Az impresszionizmus észrevétlenül áthajlik az expresszionizmusba. Ez figyelhető meg Karinthy Frigyes híres stíluskarrikatúráiban és novelláit is ez jellemzi. Cirkusz novellájában a modern író sorsát rajzolja hangulatszimbolikusan. Gyermekkorában egyszer aközött kellett választania, hegedűt kapjon-e, vagy cirkuszba vigyék. Mind a kettőt szerette volna. S álmában hegedűvel a kezében belopódzik a cirkuszba s ott fel akar lépni, el akarja játszani a szívében élő titkos kis melódiát. Kérésére feleletként az igazgató megmutatja a cirkusz nagyüzemét, ahol hatalmas "rotációsgépekhez hasonló" géphangszerek szolgáltatják a zenét s felajánlja neki, hogy kiképzi akrobatának. Fáradságos munka után jut el ahhoz, hogy felléphessen. Végre mégis megjelenik a közönség előtt.
"Aztán sokára végre - végre ott álltam a színpadon, - de már ekkor az arcom keskeny és ráncos volt és be volt festve, mint azoké, akiket először láttam. Most már úgy volt, hogy sok-sok év óta vagyok itt és a cirkusz minden zegét-zugát ismertem. Rózsaszínű trikó volt rajtam és fáradtan ődöngtem a félhomályos oldalfüggönyök között, ahol izzadó szolgák futkostak, hordták a szőnyegeket, nehéz, állandó zúgás zizegett és én fáradt voltam tudni, hogy mi az. Egyszerre éles, beteg világosság támadt, - szemeim előtt szétcsapódtak a bársonyfüggönyök. Zsúfolt emberfejek szorongtak a függönyön túl, - rövid taps zendült fel, aztán várakozó, suttogó csönd.
Ott álltam egyedül a tágas és fehér fényben úszó színpad szőnyegén. Most nesztelen léptekkel középre futottam, a reflektor kúpja követett mindenütt. Kígyómozdulattal hajlongtam kétoldalt a páholyok felé. Aztán megkaptam a létrát és sebesen, nesztelenül - oly könnyen, hogy nem éreztem a testemet, felkúsztam a négy emelet magasságba. Ott egyetlen vékony pálcán óvatosan felemelkedtem s egyensúlyozva inogtam néhány pillanatig, ekkor vaslábú asztalkát nyujtottak felém egy pózna végére állítva. Elkaptam az asztalt és két lábbal könnyedén megtámasztottam a létra felső fokán. Aztán rákúsztam az asztalra és felállottam rá, folyton egyensúlyozva közben. Most három szék következett egymás tetején, - elégedett zúgást hallottam és felkúsztam az építményre. Az utolsó szék lábbal égnek állott; az egyik lábára, mely inogva csendben körbeforgott, visszafojtott lélegzettel helyeztem el egy óriási kocka alsó sarkát. Az egész épület oly könnyen remegett alattam, hogy éreztem, a pulzusom lüktetése lüktetve végigfutott a létra legalsó fokáig. Végre a pózna következett: percekig tartott, míg egyenesen rá tudtam illeszteni a kocka felső sarkára. Aztán lassan kúsztam fel a póznán, - a tetején voltam, megálltam és pihentem. A veríték forrón, lassan folyt le arcomon. Minden izmom megfeszült, mint az íjj és remegett. Vártam, míg az épület ingása eléri a holtpontot, - ekkor halálos csöndben kiegyenesedtem, kibontottam trikómat és kihúztam a hegedűt..., remegő kézzel illesztettem rá a vonót... Most egyik lábammal tapogatózva lassan, elengedtem a póznát, előredőltem... egyensúlyoztam néhány percig... s felhasználva a rémület csöndjét, amely odalent kitátatta a szájakat s marokra fogta a szíveket... lassan és remegve játszani kezdtem a melódiát, amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívemben."
Karinthy Frigyesnek ez az impresszionista álomszimbolikája a nagy közönségsikert aratott humorista és újságíró mély vallomása a szívében rejtetten élő költőről.
Babits Mihály regényeiben éppúgy, mint a lírában a benyomásokat egyre inkább jelképpé fogja össze. A Halálfiai saját belső fejlődésének regénye. A regény Imrus-a az álromantikus ernyesztő pesti irodalmi légkörben belebonyolódik egy ("Viharágyú" című) lap alapításába, sikkasztásba keveredik. Riadtan menekül haza, vidékre, nénjéhez; a közölt hangulatszimbolikus részlet egyben a regény megoldása és egy korszak, az impresszionista esztéta irodalom korának a felszámolása:
"Így folytak a napok... Egyszer jég is esett. Nelli még az ablakig sem ért, hogy becsukja s már fehér golyók kopogtak, ugráltak, pattogva a csurgó deszkákon, mogyorónyi szemek, sűrű tam-tam, végtelen dobolás a tetőkön, téglán, tócsán és a szőlőhegyek elnyúló gömbölyű háta fölött. Messze, messze, falukon, tanyákon, présházakon ugyanaz a kemény, viharos dobolás! A gömbölyű hegyek mint ázottszőrű, komisz macskák, nyujtóztak kéjes kárörömmel. A fák ijedten rángatództak a rettenetes hideg verések alatt, a szőlőtők jajgattak, dideregtek.
Óriás csattanás, csörömpölés hallott.
- Jesszusom, a szél becsapta a spejzablakot! - Jolán rohant, mintha a fejét vesztette volna. Mindenki tanácstalanul futott ide-oda, mi lesz a terméssel? Cenci azonban gyertyákat gyújtott, régi szokás szerint. Nelli már ott térdelt a gyertyák előtt, Emma mellett, kezében a Cenci öregszemű, fababos olvasója, amit még Berta bácsi hozott Rómából. Berta bácsi meghalt, még a télen. De megrögzött hagyomány volt jégverésnél az ő olvasóján imádkozni.
Imrus merőn nézte a középkori képet, s a Rosenbergék péntek esti gyertyáira gondolt. Imrus valamikor csúfolódni szokott a különös "jégelhárító akción", amely "annyit se használ, mint a viharágyú". De a viharágyúk némán rozsdásodnak, és a gyertyák égnek..."
A impresszionizmus a külső és a belső világ új területeit hódította meg a művészi kifejezés számára. Prohászka Ottokár maga is az impresszionizmus fegyvereivel küzdött az impresszionista esztéta életforma enyésztő hatása ellen. Prohászka számára állandó probléma volt az impresszionista stíl, az impresszionista kultúra. Kevés olyan tanulságos fejezete lehet a magyar irodalmi ízlés történetének, mint annak a módnak, annak a küzdelemnek nyomon követése, amellyel Prohászka e problémákat tisztázta. Ragyogó impresszionista színeket idézhetünk beszédeiből. Ezek a beszédek szerkezeti felépítésükben is impresszionista stílűek. Nem vonalas szerkezetűek, mint Pázmányé, hanem világító képek sorozatából állnak. Tűzszikráik zápora minden pillanatban egyforma intenzitású, Prohászka a hangulatszimbolika egyik legnagyobb mestere. Friss színességű képből indul ki, erős hangulati hatást érve el s mint szónok, külsőségekben, mozdulatban, hangban a ritmus és a zeneiség eszközeivel egészíti ki és fokozza ezt. A hangulatszimbolikája művészi kifejezési eszközökben áthajlik az expresszió személyi stíljébe. Tartalmilag az érzéki képből kiindulva egyre tisztábban fejti ki annak spirituális, szimbolikus jelentését:
"Este volt, a nap már lealkonyodott, de palástjának izzó fodrai még belevilágítottak a lilásan homályosodó tájba és karminvörös és bíborvörös színekkel borították el a látóhatárt. Ami tükrözni tudott, az mind fénylett, pirosan, bíborosan: a jég tükre jobbra, balra a töltéstől, a símára mángolt vasúti sínek, s az ember szeme, meg a lelke, meg, amik még nem voltak befagyva, a sárréti tócsák, azok is fénylettek, kérkedtek bíborszíneikkel s legalább is nagy karmin tintatartóknak, vagy bíborfestékes döbönyöknek látszottak, s a tócsák partján sötétlő nyárfák ott hajlongtak a döbönyök fölött s égre terjesztett karjaikkal, torzonborz fejükkel, fésületlen művészeknek tetszettek, akik ezt a nyugati eget pirosra festik, még pedig sietve festik, mert este van, sietni kell. Ki is fogyott e sietős munkában nagyhamar, szín, festék, fény, a karminfestékes döbönyök is kiürültek s elsötétültek, a bíborfények lassankint kialudtak, az elhaló pírnak hamuja mint fájdalom s melankólia szóródott lelkemre, s úgy találtam, hogy karminszínek s moll-akkordok vérrokonok."
Impresszionista kép, azonban jelentkezik vele szemben az egyéniség ellenállása:
"Igen, a karminszín s a bíborfény ott a nyugati égen nem az erő s öröm s nem az élet palástja, hanem szemfödő, melyet a nap sző ki magának, mikor temetkezik... Nem csoda hát, hogy ez a karmin pirosság melankóliát lopott a lelkembe s végtelenbe elnyúló vággyá hamvadt el bennem, vággyá a nap után, vággyá az erő, az élet s szépség forrása után. A nap húzta lelkemet, húzta maga után; vágyaim kifeszültek s az esthomályba elnyúló sínpárrá vékonyultak s azon siklott el lelkem utána, a nap után, nem hogy elérjem, de legalább, hogy látóhatáromat mindig az a búcsúzó édes pír szegélyezze. Szerettem volna lépést tartani az alkonnyal, szerettem volna végigmenni országokon, tengereken, úgy, hogy legalább elvonuló királyom palástja szegélyén pihentettem volna a szemem.
De azután megijedtem magamtól s beteges, szenvedélyes vágyamtól. Észrevettem, hogy ez a gondolat nem napsugár, - hogy ez a vágy nem erő s öröm, hanem képtelenség, kín és őrület. Mert hát minek futni, s hová futni, ha el nem érhetem?! Minek futni s rohanni örökös búcsúzásban?! Nem bírnám ki, ha az alkonyattal lépést tartva, örökösen nyugalomra készülő, nyugalomra törő s bágyadt s fáradt világ fölött járnék; ha fáradt emberek közt, fáradt levegőben, fáradt városok s faluk utcáin, zárt műhelyek előtt s munkazárást fütyülő gépek gőzében vándorolnék."
Majd e még mindig földinek látszó hangulatból egész könnyedén emelkedik spirituális magasságok felé:
"Nekem nem a leáldozó, hanem a fölkelő nap kell; erő kell, mely felém jön, s nem mely szalad tőlem; nekem hullám kell, mely fölkap, emel s visz. Világosság kell, mely kigyúl s mely nem álmosít, hanem ébreszt. Nekem nem kellenek gondolatok, melyeknek napja letűnt, hanem amelyek fakadó, pattogó, szökő erőkké válnak bennem. Nekem nem az est kell, hanem a reggel kell, mely az élet ösztönösségével lüktessen bennem s tettre, cselekvésre serkentsen... A bágyadtságot s kimerültséget, a lemondást s melankóliát pedig esti pírnak s lélekalkonyodásnak nézem s kerülöm. Sok modern ember lelke van az alkonypírral átitatva, s úgy fest nekem, mint egy szoba, melynek falai piros, járványt jelző cédulákkal vannak teleragasztva."
Átcsap egész elvont bölcselkedésbe, de megmarad mégis a lelki valóság világában és ez az impresszionizmus legértékesebb vívmánya, hogy amint a világ benyomásait hangulatszimbólumokká mélyíti, akként képes a lelki hangulatot elvont szavak helyett művészi eszközökkel tolmácsolni:
"Ha a nap után mennék s fényt, világosságot szomjazva futnék és szaladnék, végre is kiszaladnék a világból, az én világomból, mely miatt ugyanaz a nap fönn jár az égen, s azért jár fönn, hogy én lenn maradjak... Hogy a világ micsoda s mi a sorsa s hogy az emberiségnek is mi az ideális fejlődési polca, azt nem tudom; de azt tudom, hogy nekem ideáljaim vannak s azok miattam vannak s azoknak a sugárzásában fürdöm s azok energiájából szövöm ki lelkem világát. Tudom, hogy lelkemben is le-letűnnek az eszmények csillagai s akkor sötét van; de azért nem marcangolom szét magamat s nem tépem ronggyá világomat, hanem várok, bízom s tudom, hogy megint kigyúladnak."
Az impresszionizmus visszahatást jelent a XIX. század elbizakodott, pozitivista, racionalista tudós világképével szemben. Az impresszionizmus az érzéssel tájékozódik a bennünket körülvevő homályban. Denevérszárnyakkal, amint Prohászka mondja: "én... denevérszárnyakon járatom a lelket". Nem szabad lefokozni a denevérszárnyat s az éjt és a napot fölcserélni nem lehet. A denevérszárny csupa ideg és érzés, szem is és szárny is, - mondja - a levegőt tapogatva megérzi annak minden fodrát és hullámát, biztosabban igazít is, mint ahogyan azt a legélesebb szem tehetné "s eligazít oly szárnycsapással, mely lágy és nesztelen, akárcsak az éj". Ha mechanikánkon, technikánkon kívülre tekintünk, éjben, sötétben, homályban állunk, szemünk a metafizikai lét szemléletére képtelen. "De ez az éj s ez a homály nem baj; nem baj, mint ahogy az éj s a sötétség nem baj a denevérnek, sőt ellenkezőleg baj volna neki a napvilág." Ez a homály nem jelent bajt, mert érző szervünk van hozzá, lelkünk ehhez a homályhoz, mint miliőhöz van alkalmazva, az éjhez van hozzászervezve, az a hivatása, célja, hogy itt a lét s a világosság e fokán fejtse ki a neki megfelelő életet. Vele megérezzük és megértjük valahogy az előttünk homályos végtelennek nagyságát, "megértjük, mert végigsuhogunk magaslatai mellett, s ez a nagyság sugalmaz hódolatot, imádást, ébreszt szeretetet s vágyat; elmerengünk ezen a homályba és csendbe merült fölségen, elmerengünk szépségén, mi fényszegény valóságok", kik ha szegények vagyunk is erőben és életben, de a lét folytatásait, végtelen perspektíváit biztosra vesszük, állandóan "küszöbükön állunk".
Az impresszionista kultúra által sugallt problémákat művészetbölcseleti szempontból Vizek, szemek és lelkek (1913) tanulmányában tisztázza talán még világosabban. A teremtés során megjelent első tükör a víz tükre volt, de ezek a tükrök bármennyire s bármily finoman tükrözzenek is, nem látnak, vak szemek, "tükröznek ugyan eget s kéklő hegyet, bokrot és fát, de az a tükrözés voltaképen semmi egyéb, mint mozgás, rezgés, ütődés, ütközés; még nem látás". A világnak méltóbb tükörre volt szüksége, ez az új tükröző felület, amely eget és földet összefoglal, mindent aprít és semmit sem tör össze, össze tud nyomni, anélkül, hogy egy vonást is eltolna, amelyen több fér el, mint az óceán tükrén, a psziché tükre, melyet szemnek hívunk. "S a psziché bevonult a világba s szeme volt. Új ragyogó tükröző felület, mely egy felsőbb világban keletkezett s ott ragyogott az ősi vizek fölött húzó vadlúdnak, a lápokban evező vadkacsának, a rikácsoló nádi verébnek s a sütkérező katicabogárnak szemében." Ez már nemcsak visszaveri a sugarakat, hanem a maga erejéből felel is rájuk, az ütésekre fényekkel s a rezgésekre színekkel válaszol, más alakban változnak ezek általa, itt tehát a tükrözés már cselekvés és alakítás is. A psziché tükröző tengereiből, a szemekből emelkedik ki az új, a színes, fényes, ragyogó világ, e mélységekből való a világ szépsége, e lélek nélkül ugyanis a világ csupa rezgés, mozgás, iramlás, sugárzás volna, de nem lennének meg benne az alakító, központosító, formáló s szépséget teremtő elvek. "Ezek nélkül pedig nincs szín, sem hang; nincs ének, sem illat, sem szépség. A világ a lelken lesz szép igazában."
De még e pszichének is van egy nagy baja, hogy felborzaszthatja a vad eszmék szélvésze, felkorbácsolhatja az ösztön, tükre fölött ólmos fekete felhők függhetnek s az ember nem világosságot, hanem sötétséget néz ki a maga számára a világból. A léleknek van tükre, amely magasabban, legmagasabban fekszik, ez a legátlátszóbb, a legnyugalmasabb s ezen már nem az éterrezgések változnak el színekké s nem is a valóság belső mélységeit tükrözi, hanem benne a lélek öntudata tükrözik. "Ez az a tükör, melyben az ember meglátja a maga tulajdonképeni képét." Ha tiszta a lelkiismeret, akkor képe szép, eszményi - ha azonban a lelkiismerete rossz, akkor a kép torzkép és útálatos. Lent harc és ütközet van és lesz mindig, "csak egy tükör ragyogtathatja fel magán a világ, a lét, az élet szépségét s harmóniáját: ez a tiszta lelkiismeret s a nemes öntudat tükre". Kellett a világba víztükör, kellett a teremtésbe tükröző psziché, hogy először színbe, fénybe, azután értelmi világosságba állítódhassék az anyagi világ, "de mindenekfölött kellett a mindenségbe a lélek öntudatának tiszta tükre, melyben harmóniává olvad a lét minden küzdelme és szenvedése."
Az impresszionizmus fokozott szemléletességgel gazdagítja a művészi nyelvet, elevenebbé, hajlékonyabbá teszi. Az expresszionizmus az impresszionizmusból halad tovább, megtartja mindezeket a vívmányokat és megszerzi őket eggyel, a dinamizmus mozgalmasságával: beleviszi a természet mechanikus, organikus nyugalmába az emberi lélek alakító szándékát, akaratát.
Az impresszionizmus fokozott érzékenység a külső és belső világ jelenségeivel szemben.
Az expresszionizmus az alakító ember, az alakító lélek. Prohászka Ottokár és Szabó Dezső messze távolodott nevek. De mindketten az impresszionizmusból továbbvezető utat jelentik. S Prohászka így ír: "nem temető ez a bizarr hegylánc, még kevésbbé az enyészet trónja, hanem küzdtér, ahol az élet küzd a halállal... Minden fenyőszál egy-egy zászló, melyet az élő, virágos, illatos természet lenget; fölkúszik vele az ormokra s hirdeti, hogy legyőzi a halált az erőteljes s hódító élet." Igaz, ez az 1903 stílusa s még nem expresszió a kifejezésformája. Szabó Dezső expresszionista stíljében (1919. Elsodort falu) ugyanez így hangzik:
"Mögötte hegyek hegyekre torlódtak egészen a határszélig, melyeknek ez a templomdomb utolsó elgyengült kiáltása. Rajtuk a tölgy és fenyves haragos epikája, végtelent érzékeltető, végtelen erdő. Erdő, mely nem mozdulatlan álló valami, hanem nyüzsög, rohan, megostromolja a felhasadó sziklákat s egy-egy felrohant fenyőszála mint kiszaladt győzedelmi hajrá szökik az égnek."
Az impresszionizmus passzív odaadás külső és belső benyomásoknak. A háború előtti boldog békekultúra üvegházi légköre kellett hozzá. A háborúval kirobbant világválság végetvetett ennek az üvegházi kultúrának s az embert léte, földje problémáinak tudatára ébresztette, tudatára ébresztette annak, hogy meg kell állnia a maga lábán: bíznia kell erőiben, alakítania kell a világot: az egyéniség, az ember és a lélek kérdéseiről szóló egészen elvont, mélyen az öntudat alatt és magasan fölötte járó regények tömegsikerekké lesznek (Földi Mihály). A föld és a gyökérzet problémája pedig a nyelv, a faj művészetét teremti meg és elmélyíti a történelemszemléletet. Hol találhatott volna jobb talajt ez a stílus, mint Erdélyben, ahol a magyarság egyeteme és egyénei egyaránt riadtan torpantak meg a nemlét szakadékának szélén. Az impresszionizmust Szeged táji stíljének érezzük, amelynek alacsony házai felett tovarohantak a történelmi zivatarok, záporral, napsütéssel elegyen. Vagy a Felvidékének, amely mindeddig többé-kevésbbé páholyból nézhette a magyar aréna véres színjátékát. Az adomázó stílus kedélyessége s az impresszionizmus szelíd hangulatai mindkét táji lélekből könnyen folynak, talán csak az expresszionizmus az, ami idegen szelíd humorra hajló lelkiségüktől. Ez a Tiszántúl és Erdély, e történelem kohójában, annak pörölycsapásai alatt keményre edzett vidékek lelkiségéé: Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Tamási Áron és Makkai Sándor stílje. Érdekes bizonyítéka a stílfejlődésnek ez a szakasza is Beöthy tételének, hogy az európai hatásokat a magyar lélek sajátosan dolgozza, használja fel. Nyelvünket az impresszionista stílus színessé, árnyalttá, érzékennyé tette, gyarapodott ugyan általa, de Kazinczy szellemében, úgy, hogy újból veszített erőben. Az expresszionizmus ezt az erőt volt hivatva visszaadni. Ady a Visoli bibliát olvassa, Ilosvaira, Tinódira hivatkozik, Szabó Dezső Pázmányt, Katonát emlegeti.
Az expresszionizmus később általában úgynevezett kemény, tárgyias stílussá higgad s így válik sajátosan magyar zamatúvá. Ilyen Móricz Zsigmondé, ilyenné tisztul Kosztolányi Dezső impresszionista stílje fejlődése utolsó szakában, tiszta tükörré, azzá a "tengerszemmé", amelyet Prohászka emleget. Ennek a nyelvnek egyik első jelentkezése - Laczkó Géza archaizáló stílus-kísérlete mellett - Pintér Jenő irodalomtörténetírói stílusa. "Pozitivizmusa" nem más, mint ez az erőteljes, kemény tárgyi stíl. Nem azonos ez semmiképen a korábbi pozitivista irodalomtörténetírással. Tényközlő egyszerűsége visszahatás a klasszicisztikus és impresszionista esztétizáló irodalomtörténetírói közlésmódra. Míg a pozitivizmus nyelvi kifejezésformája a klasszicisztikus körmondat volt, Pintér tudatosan visszatér, mint később Makkai, Kós Károly, minden alárendelést mellőzve a latin hatás előtti, tőmondatos, vagy mellérendeléses magyar szerkezethez.
Lássunk egy tartalmilag is jellemző példát, Temesvári Pelbárt lelki világának rajzát:
"Az új idők szelleme nem érintette. Lelki világa a legendás középkor rajongóbb századaiban élt. S midőn most ez a multban gyönyörködő jámbor barát szemben találta magát a renaissance vidám világfelfogásával, megborzadt egész valójában. Úgy látta, hogy vallása, hazája veszendőbe indult. A fenyegető veszedelem munkára ösztönözte. Kötelességének látta, hogy a Magyarországon terjedő humanizmusnak teljes erejével gátat vessen. Keserült szívvel nekitámadt az új életre kelt pogányságnak, kikiáltotta balgaságait, pellengérezte zászlóvivőit."
E stíl úttörője az elbeszélő művészet terén Móricz Zsigmond. A naturalizmus talajáról indul, s ha kezdetben nem is ment mindenben az impresszionizmus hatásaitól, vérmérséklete nem engedi, hogy nyelvi ereje impresszionista finomságok áldozatául essék. Művészi fejlődése azután e nyelvi erő egyre tökéletesebb kibontakoztatása. Lássunk részletet első nagyobb regényéből, a Harmatos rózsából (1912).
"Alkonyodott. A nap a különös fedélzet zegzugai között szabadon nézett be a kastély terrasztetejére. A hatalmas épület szép dombtetőn épült s a nagy síkságon messzire ellátszott parancsoló homlokzata. Mögötte erdős hegység emelkedett; mint a csillogó ruhában előrelovagló fővezér mögött a tábor sötétlő tömege.
Sík lap volt a kastély fedőlapja, amely rendkívül szilárdan volt építve, úgyhogy a síma kőlapok eresztékein a víz egy század alatt sem hatolt át. Erre a síma lapra szeszélyes alakú tornyok voltak építve, mintha valamelyik különös ízlésű várúr szeszélyéből falusi templomok fatornyait gyüjtötte volna össze.
A Dávid-családot jellemzi ez az épület, mindnyájukban volt valami különösködő hajlam.
A terrasz valóságos kert. Négy sarkát a négy tornyocska őrzi, borostyánnal befutva s a megvásott zsindelyt sűrű moha borítja. Az erkélyen sötétvörös vesszőfonású székek vannak s erős kiáltással néznek ki a fekete deszkázatok közül. Az eleven, könnyű, kényelemadó élet lármázik általuk."
Ez a stílus - a regény kezdősorait adtuk - éppúgy rokonságot tart Mikszáth folyamatosságával, mint Justh Zsigmond könnyed, franciás elbeszélő modorával; a regény tárgya, alaphangulata is sokban emlékeztet a Justh regényekre. Lássuk most legutóbbi nagy regény-trilógiájának az "Erdélynek" kezdő sorait:
"Ragyogó téli nap volt odakinn, február tizedike, vasárnap.
Az ajtónálló úgy elbámészkodott a kint ácsorgó népen, hogy maga is a fejét csóválta rá.
- De mi az ördögöt tudnak úgy csudálni ezeken az ablakokon, - mondta magában.
A Szent Mihály-templom körül vastagon állt a nép, bundások meg darócosok vegyesen. Hidegnek kellett odakinn lenni, mert nagyon dugták zsebre az öklüket s asszonyok nagyon húzták nyakba a kerek subácskákat, meg a posztóujjasokat.
- Ma pég csak déllére gyün meg a fiatal fejedelemasszony, - perelt velük magában a hajdúlegény, - azt igen, annak lesz láttattya, ha az meggyün, mer arra mindenki kíváncsi, mien lehet, hogy a fejedelem mán egy esztendeje nem ereszti be Erdélyországába...
De azér ezek a bámész városiak, a mégis csuda, hogy tudnak odale fagyoskodni...
A nagy mélázásba észre se vette, hogy a háta megett elsillant s már a kilincset fogja a szépséges kancellárné asszony...
- Nem szabad, - kiáltott rá olyan ijedten, hogy ő maga is megijedt. - Nem szabad bemenni!
- Nekem se? - nevetett rá nagy szemmel a szép asszony, aki olyan szép volt az aranyruhájában, bő arany szoknyájában, mint egy aranykemence.
A hajdúlegény nagyot is nyelt, mert ennyi aranyat még sose látott egész életibe s azt mondta:
- Még magának a magasságos jaó istennek, neki magának se!
A szép asszonyság felemelte a karját, azt a drágalátos, gyönyörűséges fejér kezét:
- Hagyd csak Lukcsi fiam, csak egy félpillantatra nézek be.
Avval bebillent a nehéz zöld ajtón.
A hajdúlegény az üstökét vakarta: hű, atyaisten, hogy micsoda ménkű pofonok lesznek ebbül.
Az asszony azonban átsuhogott a fegyverszobán s az ablakon besütő nap, amint aranyruhájára villant, kigyúltak a falak s hetykén csillogtak fel a füstös boltívek alatt felaggatott fegyverek."
Szembetűnő a stílusfejlődés az expresszió felé; ennek jegyei a cselekményszerű előadás, egyénítő nyelvi erő, a színek sötétebb tónusa, amely azonban mégis sokkal gazdagabb az árnyalatokban, mint Móricz kezdeti stílusának világosabb szövete.
A tulajdonképeni expresszionizmus háború előtt a magyar munkásosztály stíljeként jelentkezett. Kassák Lajos, lakatosinasból lett író, a képviselője. Érdekes, hogy - amint arról az Egy ember élete című önéletrajzában beszámol, - nagy hatással volt művészi fejlődésére Berzsenyi Dániel, a magyar expresszió és szimbolika e csodálatos művésze. Kassák prózája épp ebben az említett önéletrajzi munkájában nagy változáson ment át, benne régi expresszionista stíljéből tárgyias, közlő próza lett.
Kassák 1919-es expresszionista stílusa:
"Néha felsóhajtott valami bútordarab, néha vad sikítás szűrődött át az ablakon s bent kérdőjelesen összeakasztódtak a szemek.
- Nos?
A lány szélesen felbarázdálta az arcát:
- Ne izgasd magad, anyácska!
Az öregasszony szepegett. Ötvenéves, ezüst fejjel s fehér, megduzzadt kezekkel, mint valami porcellánbábú. Sóhajtások buktak ki a szájából. A hangos értelem elkallódott a nyelvén s mégis mindent kimondott a jelenvalósága.
A lámpás csönd tragédiákat hízlalt a falak között.
A lány a hitetlenség skáláján, de a másiknak, hogy megnyugodjon:
- Lehetetlen! Lehetetlen!
Az anya átnyúlt hozzá az asztalon:
- A sors, Annácska!... Topogni, Annácska, topogni, topogni... ez a mi sorsunk.
Annácska ingatta a fejét. Hízelkedett. S a két szemében még magasabbra égtek a lámpák.
A cseléd betrombitált az ajtón:
- Lehet a vacsorát?
Az anya köhögősen, hogy fel ne sírjon a kedve:
- Jól süsse át a tésztát, ő úgy szereti, ha ropogós!
Szeles ajtócsapódás."
Részlet az Egy ember életé-ből:
"- Sohase lesz vége ennek az éjszakának, - mondtam.
- Ha legalább revolver volna nálunk.
- Igen, de egy szafaládé még annál is jobb lenne.
Nehezen emeltük a lábainkat és ha figyelni tudtunk volna, bizonyára hallhattuk volna, hogy agyvelőnkben hogy csikorognak az egymáshoz súrlódó gondolatok. Lehet, hogy már hajnal felé járhatott az idő, de a beborult égen át még sokáig nem jött hozzánk a világosság. S egyre sűrűbben kellett megpihennünk s egyre kevesebb erőt merítettünk a pihenésekből. Valóban, már csak az Isten kegyelméből éltünk. Ha nem esett volna az eső, végtére is fiatalemberek voltunk, könnyen át kellett volna lábolnunk ezt az éjszakát, így azonban azt hittük, reggelre bizonyosan elvisz bennünket az ördög. És mégsem."
Az első nagy magyar expresszionista regény, Szabó Dezső Elsodort falu-ja. A létkérdés a maga közvetlen erejével vele kerül a magyar tudat középpontjába. Szabó Dezsőnél nemcsak művészi gyakorlatként jelentkezik az exisztenciális jelleg, tanulmányaiban kifejti az új stílus elméleti igazolását is. Rámutat, hogy a klasszicisztikus művészetszemlélet tartalmat és formát külön választ s ezzel szórakozássá, játékká, foglalkozássá teszi a művészetet. A művész stílusa életmegnyilvánulás, a faj megnyilatkozása a zseniális egyénen keresztül. Mindjárt fellépésekor első kis regényében (1917-ben) a Nincs menekvés-ben ha még erőtlenebbül is, de jelentkeznek expresszionista művészetének jellemvonásai, művészi fejlődésének kiinduló pontjaként azonban a Napló és elbeszélések később, 1918-ban megjelent, de részben már 1913-15-ben készült, darabjait kell megfigyelnünk. Itt az impresszionista formák között nyugtalankodik az expresszionista stílt teremtő tartalom, de a stílus és részben a hangulat is még impresszionista.
"Ott, ott kell meghalnom, ahol tiszta lesz szemeim utolsó itala. Egyszer azután megállottam, kinyitottam szemeimet. A Szentháromság-téren voltam.
A Szentháromság-téren voltam s jaj, miért nyitottam ki a szemeim! A Mátyás-templom tornyáról kilenc komor, széles kongás hullott alá, mint kilenc sötét, hűvös levél egy óriási platánfáról. Az öreg kövek csendesen énekelték vissza a sötétben a nap eltanult dalait s mély volt a tér. A Balta-korcsma terraszán egy fáradt ember ült, maga elé hajolt és vörös bor volt előtte. A szobor tövénél, a rács mellett egy öreg kutya ült és felém nézett. A szobor angyalai már félig aludtak, de csücsörödött ajkukon s kis, felduzzadt tokájukon még ébren volt a mosolygás. Minden nyugodt és elégedett volt. A megnyílt dolgok küszöbén kis örömek ültek és szelíden maguk elé nevettek...
-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --
-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --Künn a terraszon leültem egy asztalhoz, legtávolabb az egyetlen embertől. Sűlthús, búzakenyér és vörösbor került az asztalra. S a hús, a kenyér, a bor lelke új bízó életet énekeltek bennem.
Énekelték, hogy jó dolgokból evődik elé az ember. Szánt, vet, izzad, aggódik az erős ember, egyszerű hősök hosszú napjai vannak beletömörítve a kenyérbe. A meghajlott állat húsa, a derült szőlő nedve szavakhoz hozza benned a dolgok néma lelkét. Hogy családba lépsz, mikor megtöröd a falatot és lenyeled a tiszta kortyot, minden munkás kar, minden jó dolog testvérévé. Hogy egészség, jó étvágy, csendes család az élet akarata.
Közben-közben az egyetlen vendég arcára néztem. Sötét volt az s valami messzi szomorúságra meredt. Minden szomorú ember körül egy puszta sziget van. Én a túlpartról szánakozva néztem rá s ez a sajnálat már kinyujtott kéz volt az élet felé."
Az elsodort falu (1919) expresszionista stílusa.
"Nagyon rég nem tett ekkora gyalogutat, nagyon rég nem járt a szabad mezők között. Minden lépésre egész életén átrezdült a friss horizont, mintha sorba állított végtelen sok ezüstcsengő lökte volna meg benne egymást. Lassan lépegetett, meg-megállott.
Hányszor futottak el ezek a mezők gyors kocsija mellett. Futottak vidáman s odakacagták neki az emberré siető dolgok barátságát. Most májusi nap esőzött rájuk, zöldek voltak a reggel frisseségében. És mégis egy nagy szomorúság volt felettük.
-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --
-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --A nap ugyanaz, a föld ugyanaz. Mit zokognak hát a vonagló mezők? Milyen nagy keresés tántorog a megüresedett természetben? Miért nem vídám lobogó a kiserkedő élet, miért hegedül sírást kifeszült életén a tavaszi sugár? Mintha megbomlana a rögök példás rendje, mintha habba tolulna a merev föld s fiatal szép hullák dagálya csapna ki a gyökerek alul. Ők ezekért a gyökerekért mentek messzire halni, ez a nagy szerelem, ez az egyetlen igéret s a húsba született parancs. És mintha az új széna friss szaga egy elbiggyedt ajak lágy sirása lett volna.
A távoli nagy hegyek, ahol lobogó hajú erdők daloltak, a növekvő kalászok fejei, az elterült zöld vetemények, a mészszagú fák: az embert építő anyagok behajoltak életébe s elsírták vágyukat az erős, a munkás szép férfi után. Olyanok voltak a nagy üres mezők, mint egy egyetemes tetemrehívás, mint egy kiürült ház, ahol meggyilkoltak mindenkit. Nehéz vád és meggyűlt panasz csordult fel a dolgok ajkán."
Kétségtelen, hogy az erdélyi irodalom expresszionista stílusa többet köszönhet Móricz Zsigmondnak és Szabó Dezsőnek, mint a közvetlen erdélyi irodalmi elődöknek, Benedek Eleknek és Gyallay Domokosnak. E stílus legjellegzetesebb képviselője Tamási Áron, különösen sokat köszönhet Szabó Dezső művészi eredményeinek. Szabó Dezső szellemében és az ő művészi eredményeinek a jegyében különös erővel fejezi ki a székely néplelket és eddig irodalmunkban páratlan stílszerűséggel, következetességgel fokozza a székely nyelv, képköltészet és balladák, népmesék kifejezéseszközeit művészivé.
"Tüzet öntöttél Uram a Te népednek vérébe önmaga ellen és halált az ő csontjaiba örök lakónak; és felékesítéd őt a virtusnak piros virágával, amely temetőben termett; és a Te néped alig él és mégis egymást öli meg áldozatul. Néked, mert az ő halála véghetetlen...
Gálfi Zsiga ivék és leborítá poharával a hatodik gyertyát.
És Csorja Péter nem ivék, hanem ráönté borát a hatodik gyertyára, amelyik megholt.
Jaj:
- Sötét van Uram, és nincsen világosság a Te néped országában, és nem látszik az ég, és nem látszik a föld, és nem látszik a Holnap, csak a Halál látszik közeledni fényes koponyával, de hiába kiáltok, és hiába két síró szemem, mint a patak, mert dalol a Te néped a Halálnak, Uram...
Gálfi Zsiga ivék, és leborítá poharával az utolsó gyertyát. És sötét leve.
Csorja Péter elszórá italát, mint a búzát.
És sötét leve.
S akkor felállott Gálfi, és e világon utoljára így szólt:
- Jere, ócsalak el!
És felállott Csorja és e világon utoljára így szólt:
- Jere, öntsem reád a halált!
Az óra konga.
Gálfi bicskát foga.
Csorja bicskát foga.
Angyal nem vala.
Isten nem vala.
Jaj!!
Halál kettő vala.-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --
-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --Délután volt a temetés.
Kacagó fényben és életben úsztak a teremtett állatok és tárgyak, s még ez a kitaszított, szigorú Föld is örvendeze, hogy van.
Végig a hegyek és a vizek, a kibomlott erdők, és a sok drága mező egy szót kiáltott:
- Élet!
De vala egy falú, amely ünneplő ruhában és szomorú szemmel csak a Halált ismerte ezen a napon.
Négy órakor harangoztak.
Jobbról és balról embert termett sűrűn az utca.
Jöttek temetésre.
Mint az égen a felhők egy bizonyos pontra, úgy gyűlének, sietének és omlának az égtájak felől.
Az asszonyok hervadtan, mint a tél felé megindult virágok.
A leányok csukrosan, és a szemeik esője alá kicsi ruhát tartának fehér mezőnek.
Csak a férfiak jöttek kemény derékkel és mozdulatlan arccal, mintha mutatták volna, hogy minő erős lelki munka nekik e temetés.
Sokan odajárultak a halottak lábaihoz, és térdet hajtanak ottan utolsó köszönésül. Aztán elhúzódtak az útból, és lehajták fejöket. S mint röggel a szántás, már tele volt emberekkel a táncterem. S azok valahányan lehajták fejöket és a tizenkét gyertya lengő virága mellett úgy hallgatták lehajtott fejjel a fekete zengésű muzsikát, amit a Halál, mint egy rettenetes emberevő Cigány, rut kacagó arccal húzott remegő lelküknek fülébe.
A tornác is megtelék legényekkel végig.
S a ház előtt, a térségen, még férfiak serege állott.
- Megölék egymást...
- Ilyen két ember!
- Hogy az észből annyira kifogyának. Szelíd érzelemmel ilyeneket szólottak és nem lehete tudni, hogy holnap melyik öli meg a mást."
Tamási Áron stílje a realizmus és szimbolika misztikus feszültsége, a székely falu, a székely táj, nép kifejezésformája, megvan benne ennek katolikus jellege is. Makkai Sándor a tiszántúli kálvinizmus nyelvi erejét, expresszionizmusát jelenti:
"- Mi van Léllel? - dörrent rá Bulcsú a nyeregből lehanyatlóra.
- Menekül... tán ötvenedmagával maradt meg... a csehek... üldözik... te átkozott!... ordította el magát végső erejéből a zoltán s lefordult a lováról.
Bulcsú villámgyors pillantást vetett a sikra. Csak most hallotta meg a dühnek, rémületnek, kétségbeesésnek irtózatos ordítását, amely az egész magyar seregen végigharsogott. A tisztek kópjáikat rázták feléje, körülötte üvöltöttek a zoltának.
És immár a német sereg ott dörög előttük. Oly közel, hogy egyenként lehet látni a lovasokat a súlyos, zárt, szörnyű négyszögekben. Előrefeszített dárdáik előtt surrog a levegő. Középen magas zászlók repülnek, csillogó páncélos testőrsége között, aranylándzsáját rázva, ragyogó királyi lovas vágtat hőménjén: Ottó!
...És ekkor látja Bulcsú, hogy a magyar had, mely tizennyolc esztendő óta csak az ő parancsára indult, megbomlik. A tisztek nem tudnak már várni. Itt is, ott is kisüvölt a nyílfelhő s ezredek robbannak ki a fedezékből... Rendetlen, kétségbeesett kavargás...
Már nem sok értelme van, mikor a zoltánok felé ordítja, kardját fölvillantva: - Hujj!
A roham elkésett. Nem volt már tér a kibontakozásra, a szétterülésre, a nyilazásra, a visszafutásra. A sereg belerohant az előrefeszített dárdákba. Kétségbeesett közelharccá gomolyodott az egész. De a szekerce és a kard nem bírkózhatott meg a rettenetes pallosok csapásaival, sem a bőrpaizs a vasvértekkel. A párducokkal bölények és medvék nyomultak szembe s legázolták a térhiány miatt össze-visszakapkodó lelkétvesztett magyarságot.
A had fele már elveszett, amikor Bulcsú megfuvatta a visszahívó kürtöket. Augsburg felé futott a vert sereg, még mindig akkora tömeg, hogy Uldalrik püspök a toronyból látva, azt hitte, visszafordultak a városra. De a magyarok a Lech felé rohantak s mint a szélvihar, zudultak el a város mellett.
A püspök maga húzta meg a harangot. Szemeiből csorogtak a hála és győzelmes öröm könnyei. Az őrség, látva a futást, őrjöngve rohant a kapunak s Tietpald gróffal az élén a menekülök után vetette magát, hogy a szekértábort elfogja és kiszabadítsa a keresztény foglyokat.
Bulcsú szinte öntudat nélkül, értelmetlenül nézte a menekülést. Az agyán valami véres felleg ült... Mi is történt? Mit is tett ő?... Miért is nem támadott a biztos győzelem pillanatában?... Mire is várt?... Igen!.... Hogy Lél, hogy Lél elvesszen..., hogy egyedül maradjon és győzzön... ezt akarta!... S Lél állítólag mégis elmenekült!... Csak a szép fiatalságot juttatta vágóhídra... a jövendő sereget... azt!... A maga támadásával pedig megkésett... ő, aki sohase hibázott! Tizennyolc év alatt mindig győztes volt. A legnagyobb hős, a legnagyobb vezér!... Az igazi fejedelem!... Most már nem lesz fejedelem... Bár meghalt volna!... A sebei égtek..., de egy se volt halálos.
Néhány katonájával állott a zsombékban. A harc elviharzott körülötte. Az üldözők már hátrahagyták őt. Csak egyes csapatok vágtattak még el mellettük. Zörgő, nehéz frank lovasok... Messzibb a síkon már gyülekezett a győztes tábor. Ott, ahol a zászlók lengenek, pihen Ottó. Most már császár, az egész németség ura... Soha többet magyar lovas nem nyargal a halálos félelemben lova alá lapuló idegen földön... Soha többet!
- Fiúk, - szólalt meg rekedten, fáradtan. Nem élhetek tovább... öljetek meg.
A viharvert sarok arcán halálos csüggedés sötétlett. De nem mozdultak.
- Mindegy, horka, - legyintett egy öreg tiszt. Meg vagy te már halva."
Különösen jól érvényesül ez a nyelv a magyar történelem tragikus színeinek, a magyar történelmi lélek balladás sorsának festésében. S ennek a legnagyobb művésze Makkai. Álljon itt az erdélyi nyelv sötét színárnyalatának szemléltetésére Tabéry Gézától más tartalmi jellegű szöveg:
"Sok-sok éve már, hogy a pincénkben utólszor jártam. Pőretéglás boltozatán azóta mégjobban kiütött a salétrom halotti fehér gyapotmezeje s még egy élet ment rá a babonás halálpincére: az édesanyámé. Tegnap ismét leszántam magam a gádoron. Immár kriptának tetszett a vén borok ez egykor kedves infernója, dohos sírboltnak a részegderűs hajlat, mely fejem fölé ívlett. A szőlőnkre is csakúgy tekintettem, mint egy temetőre. Előbb nagyapámat, aztán az apámat emésztette meg. Jómagam sem tudtam, nem következem-e?
Három nemzedéket szolgált vincellérünk ujja bütykével ütögette holdas oldalukon a vénséges hordókat.
- Kong-e, vagy kopog? - kérdeztem, hogy lássa; én is értek a pincemesterséghez.
- Kong; fene a hasát. Elapadt - motyogta. - Senki se tőtötte, amiuta szegény tekintetes asszony lefeküdt a szárazbetegsiggel. Appég hiba vót.
- Biz a hiba, még pedig öreg. Kendnek is lehetett volna annyi sütnivalója, hogy magától is felérje ésszel, Vass.
Hallgat az öreg. Tempósan munkál. Lihut fektet egy tíz akósnak jelzett bogárhátú relikviára. Kérdi, melyikből pótolja teli? Az ászok felém való végén amolyan kisebbfajta malachordó gömbölyödik; mutatom, hogy az tán alkalmatos.
Határozottan mond rá Vass nemet. Bámuljuk egymást, szótalan. Látja, hogy nem értem az okot, ami miatt pont abból a hordóból nem lehet tölteni. Minélfogva annyit sercint felém a fogai közül:
- A vörös kilencvenes az.
Vörös kilencvenes?!
Valami meglódul emlékezetemben. Néhányszor, mintha hallottam volna ezt szót... Kétszer-háromszor... Régen... Vörös kilencvenes?!
Vass segít:
- Ifjú úr lakodalmára tartogatta a tekintetes asszony.
Igaza van. Tudom is most már: a vörös kilencvenes születésem évéből való nehéz ürmös: legvadabb borunk, tüzes és fanyar. "A véred bora" - mondta az anyám, mikor sihederen egy nyulánk palackot megkívántam a harcminc-negyven közül, amit mind arra szántak, hogy lassanként feltöltsék a vele egyfajú nedűt, a hordóban alvó vörös kilencvenest. De istenesen vágott le lábamról akkor az az egyetlen egy üveg!
Megrészegedtem. Azontúl mindig akartam, mindig azt akartam. Nem fértem hozzá; a lakat erős volt, akaratom pedig gyönge az anyáméval szemben. Vállat vont, ha kértem s azt felelte:
- Majd ha házasodsz.
- Sohasem házasodom!
Dacosságom jóságos elütésével mosolygott és én fájdalmasan mondtam le egyidőre ismét a reményről, hogy érezzem vérem és életem borát, a vörös kilencvenest.
Léptek botorkáltak a pinceszáda ódon falépcsőjén. Vass letette a kézben tartott csapót, vette a gyertyát, hogy nézze, ki háborog? Rövidre sötétben maradtam. Kongó csöndességében most valósággal sírbolti volt a hely, nehéz levegőjével. Nem csodáltam volna, ha valahol holt elődök tüdővész arca rémlenék elő a salétrom alól, vagy ha magam ajkáról szivárogni kezdene váratlan a vér. Ágaskodó érzéseim ellenére is ragaszkodtam hozzá, hogy ebből a pincéből s a fölötte virágzó néhány hold szőlőkertből építem fel közepes megélhetésemet. Nem régen estem ki hivatalomból s vetettem számot jövendőmmel. Eladjam örökségemet? Gondolatnak is fájt a mosolygó földdarab veszte. Gyümölcsfák lombja sóhajtott felém. Hányszor fészkeltem galyain gyermekkoromban s a barázdák ormóján később szeretőmmel üldögéltem, akinek hamvas, csüggeteg kezefeje keményen hanyatlott térdeimre, akár a gerezd, önsúlyától."
Igen érdekes és stílustörténetileg nagyon jellemző, hogy ennek az iránynak egyik legjelentősebb humoristája, a marosvásárhelyi Molter Károly, a legjellegzetesebben passzív, benyomásszerű érzékelést, - amely éppen ezért esztétikailag felhasználhatatlannak látszott, - a szaglást is a kifejezés eszközévé teszi. (Nagy társadalmi szatirájában a Metania R.-T.-ben.)
Gulácsy Irén stílusának nőírónál szokatlan erőt, sötét színezetet ad ez az erdélyi nyelvi expresszió. - Érdekes, hogy az expresszió művészi jelszavát is nőíró az ugyancsak erdélyi Berde Mária fogalmazza meg: "Vallani és vállalni!" - Gulácsy eredetileg Tömörkény nyelvéből indult s a Fekete vőlegényeken keresztül érkezett el a Hamueső stílusáig.
"Szorongó tépelődéséből nehéz csizmakótogás riasztotta föl. A deszkapallón Marci fordult ki, a falu régi csordása. Mióta a jószágtól megvált, kötélverésre adta magát. Nagy nyaláb kész portékával tartott valamerre.
Bass Menyhért gyorsan kiegyenesedett.
Nem, ez ne lássa elesettnek! Mit szólna, hogy nevetné ez a régi csahosa, ha most úgy belelátna!
Ha tudná, amit ő maga se akart tudni. Ha úgy kiolvashatna az arcából mindent!
A rémült gondolat új erőt keményített imbolygó lábszáraiba. Előrevágta dübögő csizmáját és megindult szembe Marcival a pallón. Tarkója megfeszült, mintha a saját gyanúját indulna felöklelni. Hangos csikorgással, elszántan tiporta a havat.
A kis hajdú fütyörészve közeledett. Semmi készség nem látszott rajta, hogy utat engedjen neki. A tekintete se rebbent, mikor Bass Menyhért odanézett rá. Kurtán, fényesen vissza-villant és gázlódott tovább rendületlenül.
Az ember homlokára kipergett a megdöbbenés verítéke.
Talán csak nem fut neki ez a rongy paraszt...? Nem várja, hogy ő lépjen le a sárba?
Egyszerre úgy érezte, hogy ez most mindennél fontosabb kérdés. Hogy ettől függ, ebben dül el minden. Hogy ez a próba, a mérleg, amire ő maga van dobva.
Szeme elmeredt és összerándult az ökle.
Aztán hirtelen megtorpant, mint aki falnak fut a sötétben.
A másik ott állt előtte, mint a cövek.
Olyan közvetlen közel, hogy a teste gőze megcsapta. Annak is zihált a lélekzete, mint az övé.
Keze meg se billent süvegelésre.
A bukott emberben mintha megpattant volna valami túlfeszült belső rugó. A lefogott, befojtott indulatok sistergő süvítéssel törtek utat a szakadó léken. Minden várakozó félelme, minden keserves dühe-szilajsága egyszerre az egykarjába rohant. Fölkapta, roppanó ököllel vágott vele a kurta nyak fölé."
Nyirő József előadásmódja még legegyenesebben leszármaztatható a régebbi erdélyi elbeszélő modorból, Benedek Elek és Petelei István stíljéből. Legkorábban lépett is fel. De ő is nagyobb művészi erőre fokozza ezt a stílt.
"Hajnalra kissé megkönnyebbült és odaszólt az urának, ki a puliszkát főzte a tűzhelyen:
- Én ma meghalok.
Vén Ugrai Lőrinc kicsit hallgatott, de aztán ráhagyta:
- Úgy nézem én es.
A borona-kalyiba körül az erdő ébredezett. Bő harmat fénylett a fák koronáján, a völgyek hajlatán elterülő gyönyörű virágos világon, az elomló első napfényre csillogó tisztasággal ragyogott fel az élet. Az öreg erdőpásztor megfurustokolt és rendbeszedte a házat. Az asszony ágyához odakészítette az ételt és a vizet.
- Itt van, ha mégis énnél valamit, amíg én odaleszek.
- Hova megy? - kérdezi félénken az asszony.
- Burukolóba takarni.
Természetesnek találja, hogy a halál órájában magára hagyja az ura. Rosszul sem esik, mikor látja, hogy feltarisnyál és készülődik. Szinte kedvesen szól:
- El sem búcsúzik, Lőrinc?
Az ember előbb oldalára ölti a szőrtarisznyát és csak aztán lép az ágyhoz.
- Hát, Isten áldjon meg, Bori!
A haldoklóból feltör a könny, hiába küzd ellene. Ugrai Lőrinc bá megilletődve, de mosolyogva nézi.
- Osztán nagyon ne siess, hogy érjelek utol!
Az asszony felrémül. Megérti, mi rejlik a tréfaszó mögött és dideregve hebegi:
- Tán csak nem!
- Én osztán igen! - erősködik az ember. - Miért maradjak itt egyedül... nálad nélkül?
Furcsa, kínos öröm fut át az asszonyon. Nagy, hatalmas szó, mit az ura mondott és olyan szép, hogy el se lehet hinni.
- Megtenné? - motyogja könnyektől reszketve. - Utánam jönne?
- Ha mondom! - dörmögi az ember.
Tiszta megfontolással már régen elhatározta, hogyha meghal az asszony, ő se marad tovább. Eleget kínlódott az életben s most már nincs kiért, nincs miért. A hivatalt is megúnta, télben-nyárban az erdőt, mezőt bujni, folytonosan csak a másét őrizni. Csak még ezt a pár villa szénát szedi össze Burukulóban, hogy ne maradjon szerteszéjjel; aztán a többit lássa más.
Pillanatig sem jutott eszébe, hogy az asszony mellett kellene maradnia a halál órájában. Megdöbbentő természetességgel búcsúztak egymástól.
- Segéljen az Isten, hogy könnyen túl lehess rajta!
- Isten hallgassa meg! - pihegte az asszony és komoran utána nézett. Csak mikor az ura a villát, gereblyét vállára vetette, kiáltott utána:
- Jól zárjon be ajtót, ablakot; nehogy valami a testömnek essék, míg maga odalesz!
Lőrinc bá szót fogad és többé hátra se nézve, nekivág az ösvénynek és csakhamar eltűnik a fák között."
Igazi erdélyi embertípus Kós Károly, a Misztótfalusi Kis Miklósok és Gábor Áronok ezermester fajtájából. Grafikus, építész, még a háború előtt a székely építészeti stílus művészi fokra emelője. Az erdélyi néprajz egyik első szakembere. Mint író, azok közé tartozik, akik legkésőbb bontakoztak ki. De épp legjobbkor: az őrtállókban egyre jobban megfogyatkozó erdélyi magyarság makacs, szívós őrtállójaként kitart maga építette sztánai várában.
Ritka érzékkel, kemény, csiszolt mondatokból, igazi építészeti stíllel rakja, emeli, tetőzi elbeszélő műveit is. A közölt részlet az újrealista történelemszemlélet és a magyar írásművészet egyik legpéldásabb alkotásából, hatalmas Szent István regényéből, az Országépítőből való.
"Másnap hajnalban Fehérvár piacán vérpadot ácsoltak a vári ácsok. És reggel István úr a piacra parancsolta a tiszteket és minden katonát és összedoboltatta a vár szolgáló népét meg a rabokat. Maga az urakkal a palotás ház tornácáról nézte és hallgatta, ahogy a várbíró hangos szóval kiáltotta a sokaságnak:
- Törvényparancsolja: a lázadó teste négyfelé vágassék!
A hóhér pedig minden népek szemeláttára pallósával négyfelé vágta Tar Szerénd fiának, Koppány horkának halott testét.
És a várbíró akkor megint kiáltotta a sokaságnak:
- István úr parancsa: a gyilkos teste karón száradjon el. Egyik része Veszprém, más része Győr, harmad része Esztergom és negyed része erdőelvi Fehérvárának kaputornyán karóra szurassék. Minden népek okulására.
A hóhér négy bőrzsákot vett elé és mindegyik zsákba egy-egy darabját gyömöszölte Koppány úr testének. De amikor utolsónak a fejét vette fel, az kiesett kezéből és legurult a vérpadról a piac földjére és tovagurult a palotás ház tornáca elé.
S akkor a tornác könyöklőjén kihajolt Thüringiából való Wolfer comes és reáköpött Koppány fejére.
S látták ezt mind az urak és látták a katonák és a várinépek sokasága mind látta ezt. Nagy, kegyetlen csend támadt és sok embernek megsápadt az orcája. S nem volt egy moccanás sem sehol és egyetlen hang nem hallatszott, még csak egy sóhajtás sem.
De akkor az urak közül bekötött fejű ember lépett elé és a bekötött fejű ember Dobokafia Csanád úr volt. Wolfer comes elébe lépett és döngött csizmája alatt a tornác deszkapallója. Megállott előtte és nézte egy szempillantásig a thüringiait, aki szembefordult véle. Azután azt mondta:
- Akinek fejére reáköptél, német, az Vérbulcsú horkának maradéka, akit a ti uratok féltiben királynak tisztelt, és maradéka Árpádfia Tarhosnak. És nekem atyámfia ez ember, és atyjafia István úrnak. Ezért eb vagy Te, Wolfer.
És csizmájával hasbarugta a thüringiait, hogy az átalesett a tornác könyöklőn és elnyúlt a piac földjén, Koppány úr odagurult feje mellett éppen.
És látta ezt is a sokaság, látták a rabok és vári népek és a katonák is és látták mind az urak és látta István úr maga is. És mindenki meghallotta a szókat, amiket Csanád mondott. Mert csend volt és nem volt egy moccanás sem.
Csanád úr pedig, akinek be volt kötve a feje, megfordult. S az urak mind némán adtak neki utat, hogy közöttük elhaladt és ment megállás nélkül a katonák házába, ahol szállása volt...
S akkor István úr is megfordult és szóköszönés nélkül ment bé a palotába. Az urak zavarodottan néztek utána, de nem mozdult senki..."
Szépprózánk történeti áttekintésében a jelenkorig jutottunk. Hátra lenne a legérdekesebb fejezet, a mai, most alakuló stílus bemutatása. Alig lehet érdekesebb, izgalmasabb feladatot elképzelni, mint egy Török Sándor, Grandpierre Emil finom, összetett, minden ízében árnyalt nyelvének, Márai Sándor intellektuális stíljének az elemzése; vagy annak bemutatása, amint Németh László az intellektuális stílust a kor erkölcsi problémáinak szolgálatába állítja, s lefojtja oly kemény tárgyi stílussá, amelyhez képest Gárdonyié színes, romantikus. Mint szelidíti Kodolányi János az ormánsági nyelv különös ízeivel a történelmi regény expresszionizmusát valami sajátos, sötét tónusú történelmi realizmussá. Hogyan kísérli meg Sárközi György érzékeny, lírán finomodott prózájával a magyar romantikát napjaink, kiábrándultabb életszemléletéhez áthangolni.
A magyar széppróza történeti fejlődésében az eredményösszefoglalás új nagy feladatai elé érkezett. Az előző három korszak a lélektani realizmus, az impresszionizmus és expresszionizmus néha egyoldalú eredményeit használja fel - talán tompítottan, de fölényesen és kiegyensúlyozottan. Ennek a stílusnak előfutára az előző korosztályhoz tartozó Karácsony Benő stílje, amelyben az alakulás kaotikusságával, de annak rendkívül gazdagságában jelentkeznek az új kifejezésforma összetevői. (Karácsonytól az impresszionizmus fejezetben mutattunk be rövid szemelvényt.) De az új stíl az övén túlhalad. Az új nemzedék stíljének legfőbb jellemvonása valami különös intellektuális kiegyensúlyozottság. A magyar szellem sajátossá és európaivá mélyülését egyaránt jellemzi ez a finom, kiegyensúlyozott stílus, amely sokkal inkább a máé, minthogy stíltörténeti áttekintésben bemutatható lenne. Ezt mindenkinek egyéni élményként kell magáévá tennie. Szépprózánk stílje, mint minden időben, ma is a korszellemben születik. Vagy visszahatásként reá, - megkísérli alakítani...
A regény legérzékenyebb része, mert a legnehezebben meghódítható rész. Már Lessingnek szemébe ötlött s ez sugallta híres értekezését az ábrázoló (térbeli) és elbeszélő (időbeli) művészetekről. A költőnek időbelivé kell változtatni a térbeli tájat, történéssé, lehetőleg belső, lelki történéssé. A festett tájaknak is hangulattal átitatott lelki tájakká kell lenniök. A leírt tájra még inkább kötelező ez. Már Kármán leírásai ilyenek. Különben a romantika legnagyobb ajándéka a természet jelenségeibe való beleélés, a természettel együttérzés. Az angol hatást Rousseau közvetíti legnagyobb sikerrel. De könnyű az érzelmes regény hangnemében a természetről az együttérzés hangján beszélni, már bonyolultabb feladat a történelmi regényíróé, akinek élettelen tárgyakat, városokat, romokat, házakat, utcákat, a történelem színterét kell megelevenítenie. Jósika ismert terjedelmes leírásai meglehetősen szervetlenül illeszkednek regényeibe. Eötvös történelmi regényében külsőleges a leírás. De a Karthausi-ban a romantikus számára a természet szimbólumok képeskönyve; a természetleírás gondolatolvasás a teremtés könyvében. - Kemény éreztetni tudja egy szoba leírásában lakója egyéniségét. Szoba leírása különben éppen e lehetőség miatt hálás feladat. Már Bessenyei mesteri rajzát adja Kantakuci filozófus lakásának, a Tariménes utazásaiban. E leírást személyi mozzanatok teszik elevenné. A regény e híres részlete Bessenyei szobájának a rajza. Pucufalván az ifjú Bessenyei, mint Tariménes úrfi találkozik a maga idősebb énjével, Kantakucival s ennek lakása nem más, mint Bessenyei pusztakovácsi otthona. Éppen ezért több mint leírás, Mária Terézia egykori fényes testőre nem minden keserű humor nélkül rajzolja jelenlegi otthonát.
Jókai képzeletének gazdagságával leírásaiban kápráztat el talán legjobban. Az új földesúr-ban a Tisza áradása realisztikusabb rajzai közül való. Képzelete egész keleti pompájában megnyilvánul már a Nepeán sziget rajzában s későbbi természeti képei közül például a Gregyina drakuluj, az ördög kertje festésében. Képzelete e tekintetben is legközelebbi rokonságban van Vörösmarty Dél-szigetének és Csongor és Tündé-jének stílusával. A Gregyina drakuluj leírása egyben hangulati kép is, Bánfi Dénes végzetének, Arazaëlé-nek a kastélyához vezet ez a völgy. Elbeszélő művészetünk fejlődésében Jókai természeti képei jelentősek, már csak azért is, mert sikerül a leírást a regény meséjének sodrába vonni. Az elbeszélő művészet tulajdonképen nem tűr állóképeket, a képeknek részt kell venniök az egész mű mozgalmasságában. Ezt a körülményt csak támogatja egy általánosabb esztétikai törvény: a műalkotás képeinek mindig hangulatszimbolikus jelentésűeknek kell lenniök. Mi sincs azután jellemzőbb az író stílusára, mint hogy szimbólumalkotása milyen jellegű, az érzéki képnek és a lelki hangulatnak milyen fokú egysége, feszültsége uralkodik nála. Stílustörténetileg is rendkívül jellemző ez. Amit a barokk meg sem kísérelt s a preromantika megkezdett (Kármán s helyenként Eötvös), azt Jókai megvalósította.
Szemelvényünk bemutatja, hogy a Balaton s a Hold tájai hogyan válnak a főhős (Timár Mihály) lelki világának szerves részeivé.
Mikszáth Kálmán természetleírása a Lapaj, a híres dudás-ban az egész elbeszélésben uralkodó alapérzést fejezi ki: a természet él és érez. Lapaj szinte puszta léleknélküli természeti jelenségnek látszott, a természetben azonban nincsenek léleknélküli jelenségek.
Már más jellegű a természeti valóság és lelki jelenség viszonya Herczeg Ferencnél. A Pogányok-ból közölt részlet szimbólikus költői táj, s a következő fejezetben a főhős lelke tükrében megkettőződve jelenik meg. Kettős leírás: lélektani realizmussal megindokolt mély szimbólika.
Gárdonyi leírásai Mikszáthéval állnak bensőbb rokonságban. De a tulipán (Az én falum-ban), a liliom (az Isten rabjai-ban) allegóriához közeledő természetszimbólika. (Tudjuk Gárdonyi vonzódott a hindú felfogáshoz, mely a lélekvándorlást és a természettel való egységet tanítja; a művészi beleérzésnek igazi bölcseleti megalapozása.) Itt mégis realizmusát mutatjuk be, a katalaunumi csata híres leírását; a leírás felét közöljük csupán példaként arra, hogy jellemző részletek a leghosszadalmasabb leírást is érdekessé teszik, de azt is hozzá kell tennünk, hogy ez a leírás egy résztvevő egyéni élményén keresztül kapja meg friss életteljességét. Ebben a fejezetben közlünk mutatót Bársony Istvántól, a magyar tájleírás klasszikus mesterétől. Sajátos magyar természetérzés legtisztább példája az övé: hangulati jellegű, de nem passzív odaadás, a körvonalak nem mosódnak el benne: teljesen valószerű és mégis meleg, költői.
Igen hálás feladat lenne az impresszionizmus érzéki mozzanatokból álló és erős, határozatlan hangulatot felidéző leírásmódját megfigyelni. Erre Tormay Cecile Régi házá-ból adunk jellemző példát: a honvédsereg bevonulása Budavárába. Csupa friss benyomás, igazi impresszionista tollra való jelenet s amellett szervesen illik a regény stíljébe. A főhősnő, akit férje alakít majd magyarrá, érzi, ekkor még mint pesti német polgárlányka, ennyinek a magyar történelem nagy jelenetét: festői benyomásnak.
Az impresszionista leírásra bőven találunk példát a stílus fejezetnél. Az is jellemző erre a stílusra, hogy legjobban leírások képviselhették (Kosztolányi, Szép Ernő). Itt csupán Krúdytól közlünk egy impresszionista városleírást.
Az expresszionista naturalizmusnak is jellemző stíluspróbája a leírás. Móricz Zsigmond élettel telíti meg a holt tájat, tárgyat. Az ilyen leírásnak nagymestere Szabó Dezső (Lásd a stílusfejezetnél közölt tájleírást). Kétségtelenül e tekintetben is belőle indul ki Tamási Áron, az ő leírásaiban a valóság és misztérium különös feszültsége él. Ezt a feszültséget kitűnően érezteti a szemelvényként közölt, szimbólumokban feloldott székely táj misztikus rajza. (Stílustörténeti összehasonlításul mellé tettük Benedek Elek székely falurajzát, az Édes anyaföldem-ből.)
Ó be jó itt!... veteményeskertünk ajtaja megett, melyen a gyümölcsösbe járnak, a sövényt vastagon befutotta a komló, amely általfonódik egy szép kökényfácskára és ezen nyájas boltozat alatt áll az én kis asztalkám, amelynél oly jóízű az olvasás. Ide lopom ki magamat sok vasárnap délutánján és sok korán reggelen, mikor senki sem lát, senki sem bánt. Itt olvasok orozva, itt írok, itt sírok, orozva.
Ó te kedves zöld setétség, titkaim meghittje! mely édes alattad az ábrándozás, szabadabb alattad a pihegés és midőn alád érek, malomkőnyi nehéz teher esik le mellemről. A napsugárok csak hellyel-hellyel sütnek papirosomra és barátságos csalfasággal látszatnak hozzám beleselkedni... egy komlószár nyájasan és hízelkedve nyúlik által hozzám vállamon keresztül s látszatik esmért barátnéját átalölelni... Ó be jó itt! Ez a hely engem oly jó szívvel fogad, mások - tőlem mind idegenek... Kedves szomorúságú dongása hallik a méhecskéknek, melyeknek kasai túl a sövény mellett vagynak kirakva; barátságos mormolások olyan, mint a forrás álomhozó csergedezése... Néha egy eltévelyedett, lézengő méh rövid látogatást ad hajlékomba... Kedves kis vendégem, örömmel látlak. Állapodj meg itt, nyugodj itt ki nálam. Nem félek én fulánkodtól... ó mérgesebb annál az embereké. Te azzal csak a bántót bünteted, egyező társaságtokban közszerelemmel munkáltok... Az ember pedig az embernek teszi napjait keserűkké... Itt távol vagyok tőlök... Azért, ó azért oly igen jó itt!
Amott, titkos rejtekemmel általellenben nyugoszik le a világ királynéja pompás felséggel és veres lángot gerjeszt setét magánosságomba. Az én orcám is, mind tüze visszaverésétől, mind a gyönyörűségtől gyúladt. Jövel édes borzadások órája! estvéli szürkület, mikor az én elmém oly mélyen elandalodik és képzelődésem a véghetetlennek tartományait járja!... A nap tüzes kereke lesűlyedt a hegyen túl. A szellők hívesebben lengenek. Csak egy-két magános szállongó bogárka repül fülem mellett el és annál jobban neveli az esthajnal dicső csendességét... A képzeletek országlása kezdődik...
Suhog az estszél a falevelek között. A magas tölt hold függ a levegőben. Csípő hívességet harmatoz le... Minden homályos szegletéből a bokroknak csuda árnyékformák ballagnak elé!... Az én szívem megtelik szomorú emlékezetekkel szerelmes halottaimról!... Ott a hold felett, dicső anyám! ott vagy te; egyetlen leányodat itt hagytad az emberek keménységének. Nézz le rám, kísérj mindenütt, légy őrző angyalom. Ha békétlenkedik ez a szív, nyugtasd meg. Ó, ha a szomorúság rágja, jelenj meg egy gyenge estszellőbe, fuvalj orcámra jelenlétedül és vidám leszek. De ha lehet - anyám, én édes anyám, végy fel hamar magadhoz...
Három napot töltvén útjokban, elérkeznek Pucufalvára, hol egy névtelen úrfi, életének hanyatlásán világát megúnva s az emberi bolondságot sem nevetve, sem követve, dolgai között magánosságában motozott. Mind másokkal, mind magával igen keveset gondolt, végére járván életének napjaiban, hogy a legbölcsebb ember se tud semmit és a leggyőzedelmesebb vitéz is testében, lelkében gyengeség s életében árnyék. Mivel az emberekkel való különös barátkozás rabi sorsot szokott maga után húzni s mindenfelé kötelez, másokkal barátkozni nem kívánt. Adományra sem törekedett, jól tudván, hogy akiktől segedelmeket kíván, azoknak rabi szolgálatjokra köteleztetik. Sem kötelezni, sem köteleztetni nem akart; hidegvérrel nézte az emberi dolgokat, kit-kit meghagyván értelmében, mivel látta, hogy ez mindegy. Egyátaljában való igazságot az embernek állapotára nézve nem látott sehol gyakorlásban lenni, hanem csak szerzett törvényeket, szokásokat. A csupa természetben pedig tapasztalta, hogy minden igazság csak erőben határoztatott meg. Így végre ezeken fennhagyván, csak ült, szédelgett e világban, mivel utolsó órája előtt meg nem halhatott. Az embert egy tekintetben úgy vette, mint valamely csinált eszközt, melynek rúgótollait a természet kisebb-nagyobb erőben belehelyeztette és akármit beszél, a szerint forog. Embertársait nem ítélte, hogy maga is ítélet alá ne essen, vélek egyenlő sorsot viselve; sem a rajtok való szánakozással nem törődött, mivel ezzel magát hervasztván, állapotjokat nem jobbíthatta.
Megütköznek e tudósnak lakhelyébe az utasok, hol az álmos csendesség minden szegletben, mint bagoly a setéten, magára borzadva gunnyasztott és az elevenséget is csak az omladozott épületek tetejében lakó verebeknek csiripolása jelentette. Egy szobába mennek, melynek széles kiterjedése csaknem a látásnak határát is környülfogta... Kitöredezett ablakain a ki s béfutosó szelek számtalan papirosszárnyakkal lebegtek. Egy hamvas tüzelő, tört vaslapát s félágú vasfogó, egynéhány háromlábú karszék, falnak dűtögetve, egy fitongó asztal, dohányvágással köröskörül öszvemetélve, egy véghetetlen fogas, földig alányúlt rozsdás flintákkal megrakva, két rikoltozó paplanos nyoszolya, felrongyollott pamutjával bodrozva, nyugodott a csendes szegletekben. Valamely kipattant nyakú avas tajtékpipa egy leves szárából félrefitult rőt csutorával támaszkodott az ablakban. Az ajtónyílás előtt hevert egy vén vizsla, melynek reves bőrit száraz bordái kisátorozták. A lármára fejét felemelte s kurta farkát egyszer földhöz ütvén, ismét elaludt. Ha fejét rázta, alácsüngő ajakai orrán, szemén lotyogtak keresztül-kosul, melynélfogva fonalszálak módjára elterült nyálai úgy látszottak a szobában széjjel, mint Szent Mihály nyarában a mezőben nyulángozó bikanyálak.
Mester uram ezen házi bútorok közt jobbra-balra kavarogván, úgy tekintgetett széjjel, mint az oly ember, kire mindenfelől hajítanak. Meggyőzettetett arról, hogy oly bölcsnél szállott meg, ki világi fényben gyönyörűséget nem keresvén, kívánságait szoros határok közé vette és hogy szorongattatásokba ne essen, nem a kincskeresésben vagy kölcsönözéssel ölte magát, hanem a képzelt szükségeket űzte el magától. Jobbnak állította kívül magát meghagyott színt mutatni s belől megelégedést, nyugodalmat érezni, mint kívül ragyogni s belől szenvedni.
Mester uram végre nagyot fúj s éppen telepedésére való helyét vigyázza, midőn Kantakuci érkezik csőszével, Rühödi Jánossal együtt, ki ezenkívül még belső tanácsosa vala. Vendégeit csendes emberséggel fogadja és mivel emberi kötelességeit mindig meggondolásból tette, haszontalan, értelem nélkül való üres beszédekkel nem hízelkedett nékik; egyébiránt vagyonait tőlük nem sajnálva: tudta, hogy az utasok iránt az emberségnek törvénye legszorosabban kötelez.
(Az aggteleki barlang.)
A csárdás, a barlang egyedüli rendes vezetője, nem vala otthon; borokért jára Eger tájára. Helyébe egy más vezető ajánlkozék, ki őszintén megvallá ugyan, hogy a barlang belsejében még járatlan, de addig, meddig azt ismeri, kész és biztos vezető leend. Többen a helybeliek közül szósak valának a barlang különösségei felől, s miként lenni szokott, hogy becset adjanak a táj nevezetességének, nagyíták annak csodáit és veszedelmeit; több borzasztó eseményeket, s a barlang szétszőtt rejtekei közötti eltévedéseket hordogatván elő a bámuló vendégeknek. A báróné borzadozék a bemeneteltől, s csak alig vala bírható erre; de a férfiak, s magok a többi nők is megnyugtaták őt biztatásaikkal. Jusztinka érdektelen közönyösséggel indula a barlang felé, Angelica pedig hallván a hely veszélyeit, mintegy örvendő óhajtozással. Az ő roncsolt szívével most minden bús tárgy, minden borzasztó vidék különösen egyezni látszék. Neki, ki gyermeksége óta csak holt világot bírt, kinek csak Kálmán, s irántai szerelem volt élő világa, s ez oly kietlenül halt el szívének - végetlen, elbírhatlan súly vala az élet, s vágyakodva csüggének, amerre utazék, temetőkerteken bús tekintetei.
A vezető elkészíté hárs-fáklyáit, tűz-eszközét, s beindulván a barlangba, maga után kéré vendégeit. Titkos borzalmakkal lépdelének azok be a szoros nyíláson utána, de tágula keblök, amint bent az üregek is tágultak. Csodálat és a természet ura iránti tisztelet lepék meg az egész társaságot, a barlang ritka tüneményei szemléltére. A földalatti magas mennyezetek csillogó fényeikkel, hűs enyhítéseikkel, csergedező vizeikkel, a különféle csodás alakú kőcsepegések, mik között zúgó denevérek szállongtak, különös alakokat öltött osztályai ezen kis alvilágnak, mikből kis erővel szabad kénye szerint teremthette míveit a képzelet, - mind bájos tündérlettel hatának a sejtő lélekre.
Az én jártasságom csak eddig hat, nagysás uraim, asszonyaim! mondá a vezető, amint egy üregbe jutának, hol két nyílás még további nyúlására mutatott a barlangnak; de amelynek szövényeit rettegé a vezető.
De a barlang tart tovább is? kérdé Edvárd.
Annak még egy halandó sem ért végére, felelé a vezető. A csárdás ugyan még ezentúl is jó mélyen tudja a járást benne; de ő sem meri állítani, hogy egészen kitanulta volna a barlangot. Ezentúl már veszélyesebb a járás a sok elágazó nyílások miatt, mik közt hamar eltéved a jártas is, vélvén, hogy kifelé halad, beljebb bolyong, s éhségnek halála lesz gyász sorsa.
A vezető, hogy még inkább megérdemelje áldomását, kifogyhatatlan vala történetecskékben, mikbe oly mélyen merüle, hogy feledvén tisztítni fáklyáját, ez elaludt, s tüzet ütnie kelle. Újra lobogott a fáklya, s vissza-indulóban volt immár a társaság, amint Jusztinka borzadással veszi észre, hogy Angelica hiányzik. Halvány rémület lepe el mindenkit; a vezető semmi ígérettel nem vala bírható arra, hogy járatlan s neki ismeretlen úton keresésének eredjen. Kiáltozzák nevét Angelicának, de csak saját szavok hangzik vissza. Borzasztó a jelenet, iszonyú szívszorongása a társaságnak! Ekkor Porubay eltökélve kap néhány fáklyát kezébe, s meggyújtván azokból egyet, azon a nyíláson, mely felől állottnak tudá Angelicát, elindul keresni azt, erősen elhatározva magában vagy vele térni vissza, vagy vele osztani meg a halált.
Angelicában már az úton szokatlanul borongott az élet-unalom, a vezető elbeszéléseire pedig egyszerre átvillant lelkén azon határozat, hogy itt tévessze el magát a társaságtól; így egyszerre szabadúland, gondolá magában, tépő kínaitól, s azoktól is, kik még szívének kedvesek, egyszerre szakadni fog, a halkas megváltás gyötrelme nélkül. A fáklya kialvását használta volt tökéletére, s besuhant a legközelebbi nyíláson.
(Kolozsvár 1594-ben.)
Egy érdekes tájt, agg omladékot, vagy csak fatömeget is, festőileg leírni, nehéz feladat; mennyivel nehezebb egész várost képzetben előteremteni, összeszedni mint gyúltükörbe az egyes színsugárokat, míg azokból kép olvadt össze, mely igaz is, érdekes is. De ha mindez nehéz, s a szó teljes értelmében szinte kivihetetlen: még sokkal nehezebb egy tájnak vagy városnak arculatját elővarázsolni, azaz: szavakba önteni azon benyomást, melyet egy helynek minősége idéz elő minden oldalú fogalom után.
Bámuljuk méltán a festőt, ki eredetijének nemcsak vonásait, s alakját találja el, de képes lelket lehelni képmásaiba vagy tájfestéseibe; mert ő holt vászonra eleven életet ihlet, szemei szólnak, homloka jelent, ajka mond, s egésze igéz, hat, vonz vagy visszataszít: szóval festvénye néz, lehel, nyilatkozik. De az író is érdemel némi méltánylást, ki holt írlapjára életet önt; kinek sorain haladva képek fejlődnek le, érdekek nyilatkoznak, s élet s indulatok állnak elő.
Ily szempontból véve a feladást, e történet idejében a hidelvét s a sz. péteri külvárost kivéve, melyek gyéren hintett egyszerű falusi épületeikkel vonultak el a kapukon kívül, a többi külváros még nem létezett. A várost környező hegyek sűrű erdőkkel borzadtak az ég felé. A Kis-Szamos óriási ezüst kígyóként hajlongott réteken, szántóföldeken s berkeken keresztül, s egész csillámló menete födetlen, látható volt. A körüle virító természet erőteljes ifjú zöldjében, regényes bájt hinte maga körül. A város és Kolos helysége közt tágas hézag terült, a Torda-kapun kívül pedig szinte semmi épület sem látszott még.
Kolosvár, mint minden kerített városaink, sajátságos tekintetű volt hajdanában. Pusztán s fenyegető homlokkal előrenyujtott paizsként, könyöklötték sötét kockákból emelt falak körül, melyeknek rovátkás gallérja nem állt védtelen s zajtalan, mint jelenben. A falakat széles árok övedzé, s védék izmos négyszögű tornyok, keskeny lövő nyilatokkal ellátva; felvonó hidak vezettek a szeszélyes alakú kapukon keresztül a vár kebelébe, melynek elejét leeresztésre kész, hegyesaljú rostélyok foglalák el. A kapuk jókor zárattak be, s a lakosok bizonyos hadirendhez voltak szokva. Azon vidám élet s szorgalom, pezsgés, mely most szinte köznapi, akkor csak különös, nagyobbszerű esetekben mutatkozott, mint kivétel.
Mindezek Kolosvárnak külről durva, védelemre kész, hadi tekintetet adának. Esténkint olyan volt, mint zárt méhkas, melyben kétes zúgás morajlott.
Belseje, magas födeleivel, egyenetlen, kiáltó sötét színekre kockásan mázolt épületeivel, némi szeszély szellemét önté el rajta, mely talán széptani szempontból tekintve ízlés elleni volt, de mégis érdekkel bírt.
Azon része a városnak, melyet most Óvárnak neveznek, volt a legépületesb tekervényes utcáival s egyetlen piacával. Az úgynevezett nagy-térről idevezető utcának egyik szögletében áll még most is azon ház, hol Mátyás királyunk született.
A többi része a városnak ritkábban volt ellátva épületekkel, melyek közt néhol hosszú deszkakerítések vonultak el. A tágas térnek egyik oldalában, a szép, gótízlésű egyház, akkoron még fennálló tornyával, a tágas térnek alacsonyabb házai közt állott nagyszerű méltóságában, ünnepélyes ájtatosság szellemétől elszigetelve, nyugton, magányosan, tiszteletet s imádást előidézve.
A város lakosainak is sajátságos tekintetük volt. A mostanitól egészen különböző viselet, kocsik, nagyobbára lovak is, egészen más alakot, s hogy úgy szóljak, más kerítvényt adának nekiek. Hosszú, bő menték, tágas zekék, térdigérő dolmányok, kalpag, süveg, csákó, a régiség címjét lehelék alakjaikra. Az egészen más arcszellem, durvább nyelv, nyersebb szokások, s a mostanitól különböző módja az öröm, harag s bánat kifejezésének, még nevelék e hajdanszerűséget. Gyakori nyugtalanságok akkori időben elfuvák a városi lakos arcáról azon polgári egykedvűséget, azon kényelemérzet szellemét, mely őt jelenben címezi.
Az a békés otthonosság, a mindennapi élet csendes, változatlan folyamából eredt nyugodtság, nem létezett hajdan. De több erő, több önérzet mutatkozék az arcvonásokban. Volt valami kihívó, valami feleletre kész és elszánt, a szem, a homlok kifejezésében, amit jelenben békés polgárnál hiába keresnénk.
De induljunk a magas, négyszögű bástyától védett, sötét Magyar-kapun be. A jobbra-balra vonuló házak nagyobbára hamuszínű s fehér kockákra vannak festve, néhányat kivéve, melyeken vagy kiáltószíneik tűnnek ki, vagy avult egyszínű meszelés látszik. Kövezet nincsen, de az utca jól ki van porondozva; a házak mellett itt-ott magas jegenyék s nyárfák nyúlnak fel, melyek közül feketéllik, szürkül vagy fehérlik a magas zsindely- vagy deszkafödél. Csak két magasb ház van az egész utcában, egy-egy emeletes, az első közel a kapuhoz jobbra, s másik balra, az utcának dereka táján, a Közép-utcába vezető sikátor szögletében; egyenetlen, ízlés nélküli faragásokkal terhelt ablakokkal, melyekből ezúttal két cselédfő nyúlik ki, le-lehajolva a tér felé tóduló néphez.
(Buda vára)
Ne keressük e királyi lakban azon méregyent, mely korunk nagyobb építményeiben a szépség egyik kellékéül tekintetik s eszünkbe juttatja, hogy alkotásukban az arány és cirkalomnak a művészi képzeletnél több része volt. Mint minden, mit a középkor nagyszerűt épített: úgy e palota, lassan épülve, megtartá a különböző korszakok jellemét, melyekben épült. De a várnak legrégiebb része, a Zsigmond által épült hattornyú frispalota, Mátyás oszlopokon nyugvó ízléses épülete, s maga a sötét, még bevégezetlen csonkatorony, oly egészet képezének, mely fölött a magyar Istvánvár legmagasabb tornyán kitűzött nemzeti lobogóját hazafiúi örömmel s büszkeséggel láthatá.
A felső város, mely déltől észak felé nyult el a hegyen, hol most a vár áll s a királyi laktól csak öt öl széles vízárok által választatott el, e fényes szomszédságra nem vala méltatlan. - A számos templomok és kápolnák felnyuló magas tornyai s az úri paloták és polgárházak, melyek nagyrészint az akkori olasz ízlésben épültek, hajdani Budánkat, ha nem is kiterjedés, legalább szépség tekintetében a nevezetesebb városok közé emelték s az eleven mozgás, mely utcáit és piacait eltölté, az idegenre szintoly meglepőleg s kedvesen hatott, mint napjainkban a hallgatagság, mely bennünket körülveszen, ha a budai várba fölmegyünk.
Ki írhatná le ezt; köröskörül az elhaló sugárokat, melyek az eget eltöltik, s minden fellegtől visszavetve, mintegy a világosság visszhangjaivá lesznek előttünk, mely minden akadályon újra felgyúl, minden fellegtetőről ragyogva visszapattan, míg a messze légben pirosan elhal; s a fényvonalakat, melyek az esti pirt áthatják, s e lassú halaványulást s eltűnést, a világosság fokonkénti múlását, ez elhalás életét, e mozdulatlan változást, a színdagálynak lassú apadását. Oh ki ezt leírhatná, vagy ki, mint akkor én, kedvese meghatott arcain láthatná e fenséges pillanat tükrözetét, s lábaihoz borulhatna mint én, midőn elragadva érzetemtől egyszer így szólék: oh miért nem halhatok most elárasztva fölötted lelkemnek egész világát, miért nem temethetem magamat kebledbe, mint e nap, mely a hegyek mögé száll, hogy belőlem nem maradna más, mint egy világos emlékezet lelked tiszta egén felvonva, egy köny szemedben, mint harmat a nap után. Érzém remegni kezét, s midőn feltekinték, egy köny ragyogna szemében. Oh ki gondolta volna akkor, hogy nem öröm, hanem szánakozás könyje vala ez?
*
Ha körültekintek e fényes természet véghetlen csodái között, s látom egy új lény csíráit minden romladás fölött, az enyészet mellett teremtést, ott hol egy lét a pályát bevégzé, másnak kezdetét, s fenn az égen s a föld határain napot s csillagokat, tavaszt s az ősz elszenderülését, szüntelen változó egyformaságban véghetlen fejlődést, mely az első naptól, hol e föld pályáját megkezdé, az utolsóig szakadatlan tovább foly, s ahová fordulok, nem egy lényt, melynek enyészete nem volna egyszersmind másnak születése: én a semmisedéstől remegjek? Semmisedéstől! - Hát azon nagy fenséges remény, melyet Isten szíveinkbe teremtett, hogy e föld göröngyös ösvényein új erővel haladhassunk, a rejtélyes vágy, mely néha örömeink között keblünket feszíti, s nem engedi, hogy otthonosnak érezze magát lelkünk e föld legbájlóbb virulása között sem, a benső szózat, mely, ha elveszett kedveseinkre gondolunk, viszontlátással biztatja bánatunkat, nem jelentenének semmit?
*
Ha a világon körültekintesz, a lények véghetlen sorában öröm s meglepetés lép elédbe minden felől; ez óriási föld, melynek tengere dagadva s apadva, mint egy nyugodt szív dobogása, ezredek óta változatlanul emelkedik; melynek el nem apadó folyói éltet osztának ezredek óta; mely, ha virulása megszűnt, téli álmába szenderül, s felébredve tavaszi köntösének egész pompájában áll előtted ismét, ez illatdús virágok s növények serege, az erdők, hol minden ág külön zöldjében díszlik, minden levél az esti fuvalom érintése alatt külön gyönyörében remeg; s a víg zaj fölötted, hová szemed a boldog énekest nem követheti, s körülötted sötét lombnak rejtekében, s lábaid alatt, hol ezer bogár kicsi örömeiről dong, - nem mondja-e minden, hogy egy szerető lény őrködik ez egész fölött, kegyesen megadva minden teremtményének azt, mi boldogságára szükséges; csak te volnál elátkozott? te, az egyetlen annyi millió teremtmények közül, kinek örülni nem szabad, kit csak egy hosszú kínra alkotott Istened?!
Oh, mert a természet fenséges szépsége téged ki nem elégíthet, lelkednek más világosság kell, mint melyet e nap ragyog földedre; szíved más örömök után vágyódik, mint miket anyagi léted nyújt; gondolatidnak más kör szükséges, mint melyet a láthatár körülfog. Ha a föld megnyitva aknáit neked adja kincseit, ha az ég rád árasztja legmelegebb sugárzatát, s a föld legédesb illatát önti el körülötted: te boldognak nem fogod érezni magadat; benned még valami van, mi kielégülést nem talál: lelkednek egy része, mely sír.
S miért hát e rejtélyes vágy, mely éldegélni nem enged rövid földi pályádon? miért e kínzó remények, melyeknek e földön teljesülni nem lehet; miért e benső ösztön, mely fel a magasba hívja lelkedet, míg e gyenge kebel már e föld bércein is, hová felkívánkozál, feszülni kezd? Minek e benső szó, mely méltóságodra intve anyagi gyönyöreidet elkeseríti, ha végzeted anyagi élted határain túl nem terjed, ha áthaladva földi pályádon, sorsod enyészet?
A férfi szobája keveset bizonyít jelleméről s bel-élete történetét is ritkán árulja el.
De a nőt megítélheted abból, amit lakása küszöbén belül látsz. Miként arcát a tükör, minden tárgy, melyet maga köré vont, hűn másolja le kedélyét.
A cella, hol Dora alszik, egykor talán oly édesen látta szenderegni a lemondó szerzetest, mintha a szigornak, melyet ez háromféle esküvel fogadott, csak kéje volna és semmi terhe. S viszont, hányszor nem voltak a néma falak a kötelesség elleni titkos harc és e végzettől elégületlen szív kitöréseinek tanui! Erény és gyöngeség felváltva kerestek menedéket e keskeny, e mély ablakú, hűvös és homályos szobában.
Amióta Dora lakása lett, derültebbé vált anélkül, hogy szent komolyságából veszített volna. Az ablakba virágedények költöztek, a falon koszorúzva függ a lant, de a térdelő zsámolyán ott van az imakönyv és az ágy felett az ércfeszület. Kis asztal és hímzőráma van helyezve azon fülkébe, amelyet könnyű, átlátszó és hófehér függönnyel el lehet zárni s mely az ablakfal szélességéig terjed. Oly sugáralak, minő a Doráé, kényelmesen foglalhat helyet az asztal előtti széken, s munka, gyermekvágyak és a serdült leány álmodozása közt úgy töltheti el a gyors órákat, hogy külön szobában vélheti magát, míg Dorka a függönyökön túl rakosgat, tisztogat és zsémbel a komornára.
Dorka szereti a rendet s növendékénél is mindent saját helyére tesz le; de mikor a vénasszony eltávozott, Dora szelesen, könnyelműen egy kevés változtatáshoz fog s míg egyet ide, mást oda mozdít, s széparányosság és nemes ízlés varázsa terül el mindenüvé, keresetlenül hódít mindenütt s csak a gyakorlott szem veszi észre az eszközöket, melyekkel az összhangzás érzéke öntudatlanul érte el célját. Dora alig volna képes számot adni arról is, hogy a bútorzatban a választékosság micsoda neme s a rendezés mily módjai takarják be sűrű fátyollal a szűkölködés jeleit, még pedig anélkül, hogy a keresettség és fényűzés kétes benyomását keltenék fel barátnőiben, kik néha meglátogatják, mint szokás, az ócsárlási vágyat magokkal hozva. Dora nem részesült az anyai nevelés szerencséjében. A felügyelet hiánya nála egy-egy gyermeteg ötlet, egy-egy helytelen, de bájos sajátság által észrevehető s Pista bácsi és Dani bácsi többször hallák már, hogy leányuk kiképzésére elég gondot nem fordítottak. De ha a háztűznéző Dora szobájába betalálna lépni, a szűziesség, szemérem s az ártatlan kedély igézetével találkoznék s eszébe sem jutna, hogy rég a sírban porlik az a vigyázó szem s az égbe szállt az a szerető lélek, kit a leánygyermekeknél sem az apa, sem a legtökéletesebb idegen nő nem tud, még a leghűbb őrködéssel is, pótolni.
Dora szobáját jól fedezett s alig észrevehető falajtó választá el a Dorkáétól.
Ez nappal többnyire csukva, éjjelenként pedig, hacsak a vénasszony kivételes szeszélye nem jön közbe, mindig nyitva van.
(Kemény természtleírásaira l. a Stílustörténeti fejezet 6. részében)
Timár naphosszant elült e tó partján, hallgatva annak rejtelmes beszédét; néha a legcsöndesebb időben elkezd az zajlani, színe smaragdzöldre változik egész a végtelen messzeségig olyankor, s a méla zöld hullámszín fölött egyetlen vitorla nem jár; semmi hajó, komp, dereglye: mintha ő volna a holt tenger.
Csodálatos kettős ereje van a tónak: a testet megedzi, s a lelket elkomorítja. A mell felszabadul, az étvágy kegyetlenül követelő lesz; hanem amellett valami méla, bánatos érzés lepi meg a kedélyt, mely a regevilágba andalít vissza.
Sok embert ismerek, aki valósággal szerelmes a Balatonba.
Timár is az volt.
Órahosszant elúszkált a csendesen ringató hullámban, s fél napon járta alá s fel a partjait s este későn alig tudott megválni tőle.
Nem kereste mulatságát se vadászatban, se halászatban. Egyszer magával vitte a fegyverét, s ott felejtette valami fára felakasztva; másszor meg a horogjára akadt fogas elvitte a horgot pálcástól együtt. Nem volt figyelme a közellevő tárgyak iránt. Lelke és szemei a messzeséget járták.
A hosszú ősz is vége felé járt már; a víz nagyon áthült a hosszú éjszakákon, a fürdést rövidebbre kellett szabni; hanem a hosszú éjszakának is meg voltak a saját méla gyönyöreik: a csillagos ég, a hulló csillagok, a hold.
Timár egy hatalmas refraktort hozatott magának, s éjféleken túl elnézegette az ég csodáit, a bolygókat, mik holdakat, gyűrűket hordanak maguk körül, miken látható fehér foltokat támaszt a tél, miket vörös fénybe borít a nyár; és azután azt a nagy égi talányt, a változatlan holdat, mely a távcsövön át mint egy fénylő lávadarab tűnik elő, szétsugárzó hegygerinceivel, mély körszikláival, fényes mezőivel és sötét árnyaival. Egy egész világ, amelyen semmi sincs!
Csak azoknak a lelkei, akik erőszakkal eldobták maguktól a testet, hogy ne legyen rajtuk semmi.
Azok vannak odaküldve a semmibe.
Ott nem bántja őket semmi, nem éreznek semmit, nem tehetnek semmit, nem fáj nekik, nem gyönyör nekik semmi, nincs nyereség, nincs veszteség semmi; ott nincs hang, nincs lég, nincs víz, nincs szél, nincs vihar, nincs virág, nincs élő állat, nincs harc, nincs csók, nincs szívverés, nincs születés, nincs halál: - csak a semmi az, aki van, és tán az emlékezet?!
Az rettenetesebb volna a pokolnál: ott élni a holdban, mint testtelen lélek a semmi világában, s emlékezni a földre, ahol van zöld fű és piros vér, villámcsattogás és csókcsattanás, van élet, van halál.
Az őszi éjszakák egyre hosszabbak, a napok rövidebbek kezdtek lenni, s a rövidülő napokkal a tó is lassanként áthült. Hanem Timárnak még annál inkább tetszett a fürdés. Aki úszik, az nem fázik. Teste egészen visszanyerte előbbi edzett ruganyosságát, betegségének minden nyoma elmult már, idegei, izmai acéllá lettek. - És akkor volt legbetegebb.
Mert a lépkóros, a spleenes embernek a hypochondriája még kigyógyítható: ha a testi baj szűnik, a lélek sem szenved többé. De mikor az ép, edzett férfi lelkét lepi meg a búskomorság, - az már halálos baj.
A hypochondria betege meleg kabátot húz; - fejétől sarkáig betakarja magát; ablakait beragasztja a szél ellen; ételét lat számra veszi, orvosi tanács szerint válogatja; nyügösködik az orvosok nyakán s titokban kuruzsló szereket használ és orvosi könyveket olvas, hévmérő után fűti szobáját, s érverését órája szerint számítgatja, fél a haláltól. - A melancholia betege pedig széttárja keblét a viharnak s födetlen fővel megy vele szemközt, kitárt ablaknál alszik, s nem keresi az élet hosszabbítását.
Az őszi éjszakák folyvást derültek voltak, ilyenkor olyan gazdag az ég csillagokban; Timár egész éjeken át ott ült szobája nyitott ablakánál s távcsővel sorra járta a végtelen űr fénylő pontjait. Mihelyt a hold lement, azonnal távcsöve elé ült. A holdat gyűlölte már, mint ahogy tud az ember gyűlölni egy az unalomig megismert vidéket, aminek lassankint minden lakossával haragba jött már; mint ahogy tud gyűlölni egy képviselőjelölt egy választókerületet, amelyben ezerféle ok miatt megbukott s amiről tudja, hogy mégis ott kell neki lakni.
Százféle indoka van az öngyilkosságnak, azok között a legmakacsabb, a leggyőzhetlenebb az, amely hosszas világnézetből ered. Vigyázzatok arra, aki nem tudományos szakértelemből vizsgálja az eget, buvárkodja a természet titkait; az elől tegyétek el éjszakánkint az éles kést, meg a pisztolyt, s kutassátok ki öltönye zugait, nem rejteget-e bennük mérget?
Lapaj egykedvűen folytatta tovább is régi életmódját, néha napokig sem beszélve emberi lénnyel s még sem únva el magát soha. Mert hát olyan jó barátságban volt a természettel! Különösen mulattatták egymást! Vagy ő dudált s az ünnepélyes csend, mely a völgy és bérc fölött ült hallgatagon, rezgésbe jött, mint az ébredező szív; a fűszálak dugdosva integettek egymásnak jobbra-balra hajladozva: fű, virág bűbájos illatot lehelt, melybe rejtélyesen vegyült be a föld párázata, mint egy titkos szerelmi sóhajtozás: hallani nem, de érezni lehetett.
Vagy pedig Lapaj némult el, hogy a természetet hallgassa. Erdők zúgása, folyam locsogása, lombsuttogás, méhdöngicsélés, munkások dala a távolban s elhaló kürtszó még távolabb, összefoly édes, olvadó harmóniában, melynél szebbet, kéjesebbet, altatóbbat, elbájolóbbat szív nem érezhet, fül nem hallhat, hideg, hitvány hangszer nem tolmácsolhat.
A mestert, ki Lapajt a tökély fokára vitte a dudában, nem kellene messze keresnie Petrusnak, mindenütt jelenvaló az. Csak beszélni kell tudni vele és tudni hallgatni rá.
Nem mindenre a természet, az anyaföld tanít-e minket? A földnek szíve van. Aki ráborul s fülét odaszorítja közös tápláló anyánk barna testéhez, rejtélyes dobogást hall alant, mintha egy óriási kalapács tompa ütései volnának, száz mérföldnyire mélyen belsejében; a szív dobogása az.
A föld gondolkozik is. Gondolatai a virágok. Avagy honnan van az, hogy ez elhagyott rengetegben, hová emberi kéz nem ültette, hová madár sem viszi a magvát, egy nap ezer meg ezer soha nem látott színű és alakú virág támad magától? A föld költészete ez! Az ő új gondolatai!
És ha gondolkozik, ha szíve van, érezni is kell tudnia, bánatának, örömének lennie. Nagy szárazság idején keble fölrepedezik s mint a szenvedő anya emlőin a gyermek, növényzete elsínylik, elsatnyul, míg ellenben harmatos hajnalon egész valója vidám mosoly.
És növényzete: a virágok, fák, füvek is mind éreznek, mind gondolkoznak s mindnyáját összekapcsolva tartja a szeretet nagy eszméje. A földet szereti növényzete, ő pedig a felhőt és napsugárt. - A magyar ember, ha ültetménye kiszárad, nem fogamzik meg, jól mondja: "nem szerette a földet." A földet, melynek jószívűséget, érző szívet tulajdonít, midőn azon kéréssel adja át kedves halottját: "Legyen neki könnyű a föld."... És az bizonyosan könnyű is annak.
Mindent a szeretet tart össze. Hát csak egyedül Lapaj ne érezne, ne gondolkoznék, ne szeretne? Hát lehetne az? Ki tudja megmondani? Azért, mert hó borítja a vén Fátrát s kopáran hirdeti, hogy belsejéből nem fakad éltető meleg erő, mely tápot adjon fűnek, virágnak, ki tudja, mélyen eltemetve nem forr-e gyomrában a tűz, mely bömbölve tör ki, ha nyílása támad?
A szomorú árvalányhaj, mely minden szeretet nélkül nőtt ott s mely mint egy ősz hajszál teng kopasz lapályán, csak a hideg, kietlen világról beszél, de azt ő sem tudja megmondani, mi lehet beljebb?
Komor őszi éj van. A csípős szél hideg esőcsöppeket vagdos a Lapaj arcához, de azért nem siet a kunyhója felé, hanem gondosan kémleli a tájat, melynek terményei ilyenkor forognak a legnagyobb veszedelemben, mert minden valamirevaló tolvaj az ilyen kutyaidőt választja műveleteihez köpönyegnek. Koromsötétség festi feketére az egész világot. Az embert inkognitó ütheti arcul akárki. Szemét ilyenkor a halinája zsebébe dughatná a csősz: a füle veszi át az egész hivatalt.
Hallgat, figyel. Semmi nesz. Csak egy-egy káposztafő reped meg imitt-amott a túlságos áldás alatt, mely az égből csurog, vagy átfutó nyúl zörgeti meg alig észrevehetően a harasztot. De mégis valami olyast hall messze, ami hasonlít az emberi léptekhez, melyek besüppednek a locs-pocsban, oly hangot adva nagyban, mint a lúgzó kád potyogó csöppjei.
A léptek elé siet. Nagy gyakorlata van az irány kiismerésében: a kunyhó tájáról jő valaki a folyóvíz felé.
Omodé, aki a sötétségben is látott, mint a macska, most megállította a kanonokot.
- Itt vagyunk a tisztáson, - susogta.
A fehér holdfényben hatalmas rétség terült el, szórványos facsoportokkal. Köröskörül ezüstködbe veszett a távoli erdő. Ilyen bársonyos gyöpön táncolhatnak szívesen a vadleányok és az éjasszonyok, kikről a regősök danolgatnak.
Miután áthaladtak a tisztáson, sűrű bozóthoz értek.
- Az útvesztő! - mondta a hajdani martalóc.
A paripákat a fához kötötték, aztán egy alig észrevehető szűk résen át a bokrok közé bújtak. Mesterségesen vágott, szeszélyesen kígyózó, végtelen hosszúnak tetsző lugason kellett áthaladniuk. A bujdosók a saját törpe termetükhöz szabták a lugast, a jól megtermett két papnak tehát meghajolva kellett járnia. A talaj erre halmos volt, az erdő szárazabb.
- Lépkedj halkan, uram, szólj csöndesen, - mondta Omodé. - Senki se tudja, merre vannak az erdei emberek alvóhelyei, de nekik éber az álmuk és éles a fülük.
Kicsi kerek tisztásra értek és akkor kiegyenesedhettek megint. Omodé megragadta a kanonok karját.
- Látod? Ott!
- A faragott kép! - suttogta Márton.
Ott állott az erdei emberek fehér bálványa, magas talpon, a hold fényében fürödve...
Anadyomene, legbájosabb hellászi istennő, hogy kerültél te a barbárok nyirkos erdejébe? Ott állasz, fölséges meztelenségben, diadalmas szépséged tudásával a fehér márványarcodon. Ajkadon ott lebeg a finom, gyöngéd, epedő mosoly, amely egykor a knidoszi nők ajkán fakadt. A holdfény, amely hízelegve végigfolyik nemes tagjaidon, mintha életet öntene márványtestedbe.
Portyázó barbárok ragadtak ide Hellász derült ege alól? Vagy Róma hódító légiói hurcoltak magukkal? Évszázadokig pihentél a Duna aranysárga fövényében. Aztán kiástak a bujdosók és oltárt emeltek neked.
Oh, nem, a farkasbőrös barbárok nem értették meg szépséged harmóniáját, nem értették meg knidoszi pillantásodat, klasszikus mosolyodat. De ösztönszerűen érezték, hogy istennő vagy és állati meghunyászkodással borultak fehér lábad elé.
A két pap sokáig mozdulatlanul, a fáradtságtól lihegve nézte a márványképet. Mélységes, titokzatos csend honolt az erdőben. Ezer szentjánosbogár röpködött körülöttük, mintha a fák szikrázó aranyesőt hullatnának.
- Ő az! - mondta Márton pap.
- Ki ő? - kérdezte az öreg.
- A Vénusz-ördög; a sátán hadából a legförtelmesebbik.
A kanonok aztán nyersen rászólt Omodéra:
- Add ide a vasbotot!
- Mit akarsz tenni, uram? - kérdezte ijedten az öreg.
A kanonok most fölemelte a hangját:
- Betöltöm rajta az írás szavát: És az ő isteneiknek faragott képét elvagdaljátok. Vágd darabokra, Omodé!
- Nem, uram, nem én! - kiáltotta rémülten Omodé.
Márton kiragadta kezéből a bolgár bunkót és felszökött a nyers kőoltárra. És rásujtott a bálvány fejére...
A kő hangot adott! Panaszos, mély harangkongás járta át az erdő csendjét. A második, a harmadik, a tizedik ütésre, amely irtóztató erővel csattogott a szobron, a dallamos kongásból rémült, diszharmónikus hörgés lett. A bálvány tagjai szikrázva hullottak szét. De ott feküdt még a fűben a szépség univerzumának egy-egy alkotó része. Az istennő domború keble, szűzies csípője. Azt is szét kellett rombolni, nehogy egy új felekezet új oltárt emeljen neki.
- Uram, siessünk, siessünk! - lihegte Omodé.
A sűrűségben hosszan elnyujtott, gyászos farkasüvöltés hallatszott. Az erdő felriadt mély álmából, a szenvedélyes, dühös fájdalom kiáltása felköltötte visszhangját. - Siessünk, siessünk!
Márton egy márványdarabot a tarisznyájába tett, aztán egymást rángatva és taszítva, megbotolva, eszüket veszítve, megfutottak, mint a tetten ért gyilkosok. Akkor már oly hangos volt az erdő, mintha minden fája fájdalmasan sikoltozott és zokogott volna.
Mikor visszataláltak a paripákhoz, Márton kanonok előkereste a tüzelőszerszámot.
- Mit akarsz, uram? - kérdezte Omodé.
- Az írás azt mondja: Berkeiket tűzzel égessétek meg!
Az öreg megfigyelte a szél járását és miután meggyőződött, hogy keleti szél fúj, buzgón segített társának a gyujtogatás munkájában.
- A füstszag - mormogta - majd elzavarja a nyomunkban röpködő gerelyes darazsakat.
A száraz haraszt szikrát fogott. A kopasz cserje lángra lobbant és a tűz csakhamar fölcsapott a fák koronájáig. Kevés idő mulva rohamosan szélesedő, bömbölő tűzfolyam hullámzott nyugatnak. Arra száraz volt az erdő.
A papok nyeregbe szöktek, elvágtattak és vissza sem néztek oda, ahol vérpiros gőz és tompa morajlás hirdette, hogy valami nagy, valami kimondhatatlan nagy szerencsétlenség sujtott le.
Csak akkor jutottak lélekzethez, mikor már maguk előtt látták Kevevár sötét földsáncait.
- Uram, - mondta ekkor Omodé - attól tartok, hogy az átkozott bálvány bosszút áll rajtunk. Mert nem hinném, hogy végkép elpusztult volna. Nézd meg a kődarabot, amely a tarisznyádban van, - szent Benedekre mondom, mosolyog!
Márton nem válaszolt, hanem nézte a két tenyerét, hogy nem tapad-e hozzá vér?
Ajtony leányát nem lelték meg Kevén, de a várnagy már értesítést vett Bolgár-Fehérvár felől, hogy Zenóbia leányasszony kíséretével a Dunára ereszkedett.
Első éjszaka, melyet a kevei esperes házában töltött, különös álomlátása volt a kanonoknak.
Ágyán feküdt, - hogy ébren-e vagy alva, azt maga se tudta - és a fénylő négyszöget nézte, amelyet az ablakon besütő hold a szoba falára rajzolt. Kívülről behallatszott a toronyi őrök bús tülkölése.
Egyszerre káprázat érte a szemét: a falon fénylő négyszögben egy emberi fej fekete árnyképe jelent meg... Babonás félelem zsibbasztotta meg ekkor a pap tagjait. Az erdei bálványra gondolt, és mikor nagy sokára meg mert fordulni, valóban a fehér márványképre esett a tekintete.
A kísértet benézett az ablakon. Ott állott a fehér holdvilágban, kecsesen a meztelen karjára támasztva állát és kőszemével szomorúan és kérdően nézve Mártont, mintha tőle várna választ egy titkos kérdésre.
A kanonok végül lerázta lelkéről a félelem igáját. - Isteneik faragott képét elvagdaljátok! - kiáltotta, azzal felpattant fekvőhelyéről és üldözőbe vette a kísértetet.
Az meg szállva menekült előle, meg-megállva, mintha ingerkednék vele, könnyedén csapongva, mint a pillangó. Árkon-bokron át folyt az éjjeli hajsza, nádason, zsombékon keresztül, ki a fekete erdőbe.
Most megállapodott a bálvány. Márton pedig szent dühvel forgatta a buzogányát, rásujtott a homlokára. A kő azonban nem tört darabokra. Az ütés nyomán eleven seb támadt, melyből nagy vércsöppek peregtek alá, lángoló rubintokként megaludván a bálvány havas keblén.
Különös csend volt az erdőben. Köröskörül óriás, hódító illatú virágok nyiladoztak; a fák alatt ökölnyi fénylő bogarak szállongtak.
A kanonok lihegve eresztette le a buzogányát. Nem bírta el az istennő tekintetét, azt a szelíd, fájdalmas, titokzatosan kérdő tekintetet. Nem bírta el a látványt, a szenvedő szépség rettenetes látványát. A szívét egyszerre forró, szenvedélyes és kéjes szánakozás járta át. Úgy érezte, hogy meg kell halnia a nagy szánakozástól. Térdre vetette magát és kétségbeesetten ölelte át a bálványkép lábát...
Ekkor fölzendült az egész erdő. Véres tűzfény lobogott a fekete fatörzsek mögött, izzó és vakító gőz gomolygott a bálványimádó pap körül...
Mikor Márton fölébredt álmából, verejték borította a testét, a térde pedig fáradt volt, mintha hajnalig csakugyan a rengetegben kalandozott volna. Sietve ment a templomba és délig imádkozott a Boldogasszony oltára előtt. Valamint már olyan régen nem, ezúttal sem talált azonban megnyugvást az imádságban.
Alkonyatkor, mikor a folyó tükre tompa opálszínben fénylett és a parti rengetegre esti köd borult, a víztorony őre hangos tülköléssel jelentette, hogy fegyveres gálya jár a vizen. A várva-várt görög hajó megérkezett.
Az esperes, a várnagy és több kevei főember odagyülekeztek Márton mellé a partra.
Nyugaton fekete pont bukkant föl a bíboros ég alján; eleintén oly kicsinek látszott, mint a vizen futó bogár; csakhamar azonban hatalmas, fejedelmi gálya képében szántotta a folyó hátát.
A hajó orrára aranyozott szárnyas ló volt faragva, a farán bíborsátor állott, amely maga után úsztatta szőnyegeit a vízben. Negyven meztelen, barnatestű, leláncolt óriás forgatta a hosszú evezőket, ütemes lendítéssel.
A hajó párkányán több férfi sorakozott, oly fényes fegyverzetben, hogy az ember vezérnek nézhette mindegyiket. A császári pompa képe ugyan bámulatba ejtette a magyar urakat, akik ott várakoztak a békanyálas mocsarak közé tapasztott agyagváruk tövében, a napsütötte arca azonban valamennyinek egykedvű és büszke maradt.
Mikor a gálya kikötött a vár tövében, a magyar és a görög vitézek, békés szándékuk jeléül, bal kezüket a szívükre tették, jobbjukat pedig ég felé emelték.
Elsőnek egy vékony, finom ember lépett partra, aki inkább alakoskodó asszony, mint katonaember benyomását tette. Pedig ő, aki most rózsáskörmű aranygyűrűs kezét beletette a kevei várnagy kérges medvetenyerébe, Spiridion úr volt, a szerémi új centurion. Gazdagon aranyozott sisakot és ezüstvértet viselt, amely inkább díszül, mint védelmül szolgálhatott neki. A selyemköpenyege ízléses redőkben simult vállához, a haja pedig fényes fürtökben volt göndörítve és erős rózsaillatot terjesztett. Spiridion nemrégiben még kegyence volt a szent császárnak, a mindenható Zoe császárné azonban nem kedvelte és a határszéli várba száműzette. Úgy festett most a magyar urak között, mint a farkastanyára tévedt agár.
A centurion nagyúri fesztelenséggel szólította meg a kevei várnagyot, próbáját adván ékesszólásának, amely őt a császárváros egyik legkellemesebb csevegőjévé avatta.
- Vitéz és nemes turk vezér, - szólt kellemes mosollyal - szentnevű és győzhetlen császárom, a népeket boldogító Konstantinosz felséges parancsára elhoztam és átadom neked őt, aki az üdvözítő keresztségben a Zenóbia nevet nyerte és aki, ha Léda leányaként Spárta fejedelmi székén ül vala, bizonyára nem adand okot Priamosz büszke várának pusztulására, mert erénye győzedelmesen versenyzik szépségével. És midőn őt a te hősi karod védelmére bízom, nem titkolhatom el, hogy fájdalmas gyönyörűséggel, vagy helyesebben szólva: gyönyörteljes fájdalommal tölt el a gondolat, hogy a római birodalom szent egéről letűnt egy szeretetreméltó csillag, amely ezentúl az íjas turkok viruló hazájának fog világítani.
(A görögök magukat állhatatosan rómaiaknak, a magyarokat pedig turkoknak nevezték.)
A centution finom ékesszólása egyébként kárba veszett; a kevei várnagy éppen csak egy pár szót értett görögül.
Ajtony leánya partra szállott. Arra a földre, amely, mikor utoljára tiporta gyermekcipellőjével, még a Marosig és a kanizsai révig az ő édesapját uralta.
A leány fejét sűrű fátyol takarta, a termetét pedig testhez álló fehér bársonyköntös, amelyet az állától az aranysarujáig arasznyi széles pávaszemhímzés ékített. Meglátszott rajta, hogy erre az alkalomra külön kiöltözött. Vele jött öreg dajkája és szerecsen udvarnoka.
- Ki az, aki értem jött Marosvárról? - kérdezte Zenóbia.
Márton előlépett.
- Én vagyok, - mondta. - Te vagy az a leány, aki az Ángyika névre hallgat?
- Én vagyok, - válaszolt a leány.
Ekkor kezének egy kecses legyintésével hátravetette a fátyolát és megmutatta mosolygó arcát.
A Vénusz-ördög!
Ő az! Az övé a márványfehér arc, a tömör áll, az idegen metszésű nagy szem, az övé a titokzatosan és szomorúan mosolygó száj...
E pillanatban már beteljesült a Márton végzete. Nem értett a tettetéshez és melléhez szorította a kezét... Odabenn félelmes erejű kalapálást érzett. Keblében már akkor javában dolgoztak ifjúságának fölszabadult démonjai, hogy összezúzzanak mindent, aminek eddig élt.
Ángyika különös mosollyal nézett az ifjú szemébe és így szólt magában:
- Tetszem a szép barbárnak!
Időközben kirakták a hajóból a leány úti sátrát és öt óriás bőrzsákját.
A görög urak udvariasan kitértek a várnagy meghívása elől. Tudták ugyan, hogy szomszédjaik, valamint az összes keleti barbárok, föltétlenül tisztelik a vendégjogot, és hogy nyugodtabban lakmározhatnak a kevei vityillóban, mint a császár ő szentsége márványpalotájában, ahol már nem egyszer kevertek mérget a vendég poharába; de azt is tudták a görögök, hogy a magyar urak, ha lerészegednek, vad legénykedésben lelik a kedvüket.
Mialatt a keveiek a várba kalauzolták az utasokat, Ángyika dajkájához símult és félénk nagy madárszemével kíváncsian és szomorúan nézett körül.
A vár palánkos agyagbástyája olyan volt a szürkületben, mint egy óriás ragadozó állat korhadó állkapcája. A kapu fölé egy pár emberfej volt kitűzve, intő példájára minden szárazföldi és vízi betyárnak. Odabenn kicsi nádkunyhókat és viskókat látott csak. Az alacsony házajtók előtt abaszűrös, zord tekintetű emberek kuporodtak.
Ángyika epedő lelke előtt ekkor megjelent a császári Bizánc mosolygó, enyhe alkonyának képe, hol bíborszínű pára borul a platánokra és a lehúnyó nap megcsókolja az Aranyszarv márványpalotáinak kupoláit... És Ángyika elkezdett keservesen sírni.