A magyar széppróza története szemelvényekben úttörő munka. Külföldön sincsen még ilyen rendszerű prózai gyűjtemény. Ha valamely antológia, ez méltán igényelheti, hogy elsősorban a benne levő anyagot vegyük figyelembe s ne a kimaradt nevek miatt szálljunk perbe. Baránszky-Jób László szempontjai nem engedhették, hogy minden valamirevaló író szerepeljen; más, mint fejlődéstörténeti, stílus tekintetében fontos rész nem kerülhetett bele az így is nagyon kiszélesedett keretekbe. Sokszor azonos vagy rokon stílussajátságok közt is válogatni kellett. A terjedelem nem mindig az érték fokát jelenti; vannak írók, akiket néhány sor már egész mivoltukban megmutat; némelyek, nem egyszer éppen a másodsorban állók, több helyet kívántak, egyéniségük, írásmódjuk természete szerint. Hogy milyen nehéz félezeregynéhány lapon összefoglalni egy műfajt, melyben egyetlen író munkássága is átlag ötven kötetnyi: szükségtelen bővebben fejtegetnünk. A legfőbb útvonalak mégis megtalálhatók. Ami magát az áthidalás, magyarázat szerény formájába öltözött tanulmányt illeti, mindenütt a szemléltetés szelleméhez igazodott. S ha az elmélet nem szólhat is egyszerre mindenkihez, az idézetek fejlődéstörténeti jelentőségűek.

Ha kiadványaink életrevalók, újabb meg újabb kötetekben próbáljuk felmérni a magyar regény, novella, tudományos próza stb. kincsesbányáját, s akkor, évek multán, valóban a leggazdagabb olvasókönyvnek, A magyar irodalom olvasókönyvének nevezhetjük sorozatunkat. Akkor majd megvalósul egy szép álmunk is: A világirodalom olvasókönyve.

Hálás köszönetet mondunk az Athenaeum, a Singer-Wolfner, Révai, Dante Irodalmi Intézeteknek, a Franklin-Társulat-nak, az íróknak és az elhúnytak jogutódainak, amiért az anyagot készségesen rendelkezésünkre bocsájtották, valamint azoknak, akik e könyv kiadásában résztvettek:

A munkát önzetlenül végeztük, de mégis nagy haszonnal: érezzük, hogy használtunk vele.

Budapest, 1937. május havában.

A Tanítás Problémái szerkesztője.

1. Olvasókönyvünk bemutatja szemelvényekben a magyar elbeszélőművészet fejlődését. Célja, hogy szemmértékkel ajándékozzon meg, irodalmi érzéket fejlesszen. Tudjuk, hogy csupán a technika az, ami tovább fejlődik, aminek fejlődéstörténete van. S viszont nem ez a művészi érték lényege. A művész teremtő ereje, a művész egyénisége bármely korszak technikájában megtalálja a megfelelő eszközöket, beteljesíti a fogyatékos kezdeményezéseket, vagy a megmerevedett formát széttörve, újat alkot. Valaki mestere lehet a kifejezés technikájának, kitűnően képviselheti kora stílusát, mégsem ragad meg bennünket lelkünk mélyén. Elszórakoztat, mohón olvassuk végig egyszer, hogy soha többé ne vegyük a kezünkbe. Érdemes-e hát akkor megfigyelni, megismerni, hogyan fejlődik ez a boszorkányos technika, amely virtuózzá tehet, művésszé nem? Sőt szinte akadálya annak, hogy művésszé lehessen valaki, mert kívülről ajándékozza azt, aminek belülről kell kifejlődnie, küzdelmek, fájdalmak árán. Kész mintákat kínál formák helyett, amelyek a teremtő alakítás bélyegét viselnék magukon, abban születnének. Mégis ismernünk kell ezt a technikát, éppúgy, mint zenét tökéletesen átérteni és átérezni csak az tud, aki ért valamit a hangszerekhez, ismeri a hangjegyeket - és főleg gyakorlott hallása van, ismeri az egyes zenei kifejezésmódokat. Akármilyen hihetetlenül hangzik is zeneértő és zenekedvelőnek, a Faust világos szerkezetű, fülbemászó zenéje gyakorlatlan fül számára áttekinthetetlen, ellenszenves hangzavar csupán. Pusztán irodalmi műveltségű hallgató arra figyel, hogy az opera szövege miben tér el Goethe drámai költeményétől. A dráma szövegéből indul ki, mert erre van beidegezve a hallása, hiányzik a zenei érzéke. Pár év múlva, ha közben volt alkalma hallását gyakorolni s magát a Faustot is többször hallotta, szinte megdöbbenve gondol vissza arra, hogy ez a könnyű, fülbemászó zene, ez a világos szerkezetű dalmű valamikor áttekinthetetlen zürzavarként hatott rá s az énekes hangja, a szöveg, a mese, a zene, annak dalrészei, táncbetétei, szimfónikus hangulatfestő darabjai érzékei számára nem voltak egybefoglalhatók.

2. Ennek a gyűjteménynek az lenne a célja, hogy bizonyos hallással, bizonyos szemmértékkel, érzékkel ajándékozza meg az olvasót. Figyelmeztetni akar egyre s másra, ami nem tűnik szembe "regényolvasásnál". Ez a műfaj ugyanis az, amelynél leginkább a tartalom köti le figyelmünket. Igen tanulságos kimutatások készültek arról, hogy életkorok, foglalkozások, társadalmi osztályok szerint kit milyen tárgyú regény érdekel és arról is, hogy különböző korú férfiak, nők mennyire a maguk létkérdéseire olvasnak ki feleletet - ugyanabból a regényből. Mindennek ellenére, vagy éppen ezért, seholsem fontosabb az előadásmód tökéletessége, mint ennél a műfajnál, éppen mivel leginkább olyan, amely "olvasóközönség" számára készül. A művész itt elbeszélvalamit. A regényhez képest a líra tisztábban művészi jellegű, inkább nyugszik az alkotó művész egyéniségén. Szinte visszatetsző lenne fejlődéstörténeti sorrendbe állítani Balassi, Berzsenyi, Arany, Ady nevét. A lírikus, ha elődöket keres, messzi századokba megy vissza, kihagyja a fejlődés egész sorát. Hangulati hatásokat vesz csupán át. Lelki rokonai az ő igazi vérbeli ősei. A közvetlen előd, aki a technikai felkészültséget származtatta át reá, csak a műhelyt és a szerszámot adta. A bútorozott szoba előző lakója ő csupán. Az új lakóval a régi bútorok közé új hangulat költözik.

Másként van mindez az elbeszélésnél. Ebben közvetlenül tükröződik a kor minden változata. S ha egy báró Eötvös József a regényíró lelkiismereti kötelességévé teszi, hogy vállalja kora harcos feladatait, csak a regény természetes szerepét érzi meg. Az elbeszélés, a regény végeredményben egyén, vagy egyének rajza, környezetük, társadalmi miliőjük szövedékében. S épp ezért fokozottan magán viseli a korlélek bélyegét. Ez a magyarázata annak, hogy nem egy regény, amely a maga idejében lázba hozta egész Európát, olyan alaposan elavulhatott, pedig nem egyszer zseniális költő, kiváló szellem alkotása, mint amilyenek Rousseau Nouvelle Héloise-a, Goethe Werther-e, nálunk az Abafi, de Jókai nem egy regénye is.

S érdekes, hogy a regény nem tárgyánál fogva avul el ilyen gyorsan - a regénytárgyak örökéletűek, - hanem technikájánál fogva. Szövete azonos a korlélekkel. Minden kor az emberi élet változott formája, új illem, új hangsúly. A korlélek ott bujkál a társalgás nyelvében, a társadalmi szokásokban, a világnézetben, életszemléletben. A regény tartalmilag mentesítheti magát kora egyoldalúságaitól, balítéleteitől, rendesen ezek ellen küzd (Don Quijote, A falu jegyzője) nyelvben, ízlésben, észjárásban azonban kora gyermeke. Megkövülten őrzi rostjaiban a múlt idők flóráját; a régi regények lapjait óvatosan, szerető kézzel kell forgatnunk, préselt virágok tapadnak reájuk s küldik felénk a multak illatát. Egy lírai költeménynek az örök jelennek kell lennie s egy lírai antológiának ebből a szempontból, az örök jelen szempontjából, kell összeválogatódnia, kizárólagosan esztétikai szempontból. Ami a lírában meg tud halni, mintha sohse élt volna. A széppróza korántsem az örök jelen, hanem inkább csupán a ma, a maga korába visz vissza, visszavisz a multba, egybeválogatásánál megértőbbnek kell lennünk, itt nemcsak az örök jelen, hanem a pillanat szülöttei is számot tarthatnak érdeklődésünkre, sőt mintha itt ezek lennének a figyelemreméltóbbak, az érdekesebbek.

De amiként az eposz a verses regényben elérkezett a szubjektív formákig, a próza érzéketlenebb - vagy versnél is érzékenyebb? - anyagát is átmelegíti, átfűti lassan az egyéniség lélekrezdülése, a művészet. Igaz, Flaubert tudatosan törekedett arra, hogy minél hidegebben, tárgyilagosabban írjon s a Goncourt testvérek is közös laboratóriumi munkává akarták átalakítani a regényírást, de Flaubert stíljében nagyon is ott ég az egyéniség fojtott tüze. Ez a sorok között lappangó, villódzó, elfojtottságában csak feszültebb egyéni hangulat az, ami az értéktelen kalandorregényektől az igazi művészi regényt megkülönbözteti. Mi az, amit Zilahy Lajosénak érzünk írásaiban, mi az, ami értéket ad ezeknek az írásműveknek, ha nem a mű sajátos egyéni hangulata. De ahhoz, hogy ezt ki tudja fejezni valaki, urrá kellett lennie a mesterség összes titkain, érzékének kell lennie az élet szövedéke, az élő nyelv s az egyéniségek színei iránt. A kezdetleges stílus könnyen elárulhatja a magánember gyöngéit, emberi fogyatékosságait, a hiúságot, pongyolaságot, tudálékosságot. A művészi stílnek nem szabad ilyen grafológiai vizsgálódás számára hozzáférhetőnek lennie. A legegyénibbnek látszó művészi stílusnak is épp oly érckeménynek és hozzáférhetetlennek kell lennie, minden szubjektivitást kizárónak, mint a leghidegebbnek. S viszont a leghidegebb stílus is lehet művészi értelemben egyéni. Jó időbe kerül, míg az elbeszélő művészet hatása összes eszközeit kifejleszti és lehetőséget ad, hogy e kész hangszeren a művészi egyéniség is megszólaljon.

Ekkor azután fel tudja használni még azt is, ami kényszerűség a számára, azt a kiszolgáltatottságát, hogy nyelve azonos a mindennapéval s archaizáló stílussal valóban visszavisz a multba s megszólaltatja a jelen társadalmát is a társadalmi osztályok sajátos nyelvén, egyszóval urrá lesz művészete anyagán és eszközein, fölébük kerekedve művészi céljaira használja fel őket.

3. Hiba lenne márcsak azért is e műfajt kezdetei alapján megítélni. A motivum-vándorlást figyelő és kutató, tartalmi szempontokat követő irodalomtörténetírás meglehetős kedvetlenül kellett hogy megvallja, milyen alacsony eredetű az európai regény. A féktelen képzeletű és lustálkodó Keletről jön a görög szigeteken keresztül az antik kultúra bomlási időszakában a Krisztus utáni II. században. Bizony, tartalma többnyire olyan, hogy csupán a legalantasabb szórakozást szolgálja. Az első európai regényírók, Heliodorus, Petronius, Apuleius egyáltalán nem válogatósak a hatáskeltés eszközeiben. A merev műfaji keretek álláspontjára helyezkedő poétika kénytelen-kelletlen megállapítja, hogy az újkor legelterjedtebb, szinte uralkodó műfaját, a regényt, jelentkezésekor a műfajokat oly gondosan számontartó latinok és görögök nem hajlandók külön műfajként az előkelő eposz, dráma és óda mellé beiktatni.

Ezt nem szabad figyelmen kívül hagynunk ma sem. Kétségtelen, sehol sem leselkedik, lappang annyi művészeten kívüli elem, mint a regénynél. De valamely művészetág, műfaj lényegét nem határozza meg, milyen alakban jelentkezett, s még kevésbbé az, mint vélekedtek kezdetben róla. Irodalmon például kezdetben csupán latin nyelvű tudományos munkát értettek, később kiterjesztették e fogalom körét a magyar nyelvű tudományos munkákra is s csak azután engedték be a magyar nyelvű költészetet. A szellemi életben a későbbi, magasabb fejlődési fornák derítenek fényt az alacsonyabbakra.

Egyébként nem is kell a regényt pusztán az alantas kíváncsiság ösztönéből származtatnunk és elterjedését az antik formák bomlásával magyaráznunk. A prózai elbeszélés fellépésének és elterjedésének van egészen egyszerű magyarázata s ez a közléseszközök megváltozása. Az eposz tulajdonképen a szóbeliség, a szóbeli közlés korának az elbeszélő műformája s minden később, az írásbeliség korában keletkezett eposz részben ilyen naiv eposzt akar pótolni vagy lírai elemekkel átszőtt verses regény már. (Ilyen az Aeneis is; Torquato Tasso, Camoens munkáiról nem is szólva.) Az írásbeliség korának természetes epikai műfaja a regény. Az írásbeliség, az írásbeli közlés megadja a lehetőséget, hogy kevésbbé zárt formája ellenére is fennmaradhasson és továbbadható, közölhető legyen. A középkori kolostor, mint a könyvmásolás műhelye s egyben mint olvasókör, mint közönség hívja életre a kódexirodalom műfajait, a legendát és a példát. A tulajdonképeni európai regény a XVII. és XVIII. században születik meg, amikor elterjed a könyvnyomtatás és közönséget teremt. Nálunk a magyar regény közönségét Dugonics Etelká-ja teremti meg, az első kiadás ezer példánya egy év alatt fogy el. Ezt megelőzőleg az idegen nyelvből némi átalakítással fordított "Kártigám" aratott nagy közönségsikert.

A regény, a művészi próza, a széppróza nyomtatott szöveghez van kötve, a csendes olvasáshoz. Fokozottabb koncentrációt jelent, tesz lehetővé, gyorsabb ütemet, mint amilyen fennhangon, felolvasásnál elérhető. De ha sajátos nyelv is az írott és nyomtatott nyelv, mégsem szabad papirosízűnek lennie, meg kell őriznie, illetőleg vissza kell szereznie azt az elevenséget, színességet, melegséget, érzéki varázst, amely élő, beszélt nyelv korában sajátja volt. Annak, hogy a magyar széppróza nyelve olyan nehezen talált vissza az élő szó természetességéhez, megvan a magyarázata: első szépprózai szövegeink fordítások s ez a körülmény nemcsak az idegenszerűségeknek nyit kaput, hanem általában gátolja a nyelv természetes folyását, szárnyát szegi a szabad lendületnek. De vállalnia kell a nehézségeket, az idegen forma kétségtelen veszélyével szemben az új tartalom szerves belső fejlődésre indítja, kényszeríti a nyelvet.

4. A regényszó, mint maga a műfaj, a nyelvújításkor született. Szemere Pál alkotása. A novella - Kazinczy ajánlotta - magyar elnevezéséből, a regé-ből képezte. A műfaj idegen neve a roman, csupán a közbeszédben honosodhatott meg, mert amikor a műfaj feltűnt, a purizmus iránya uralkodott már s ez irtotta az idegen szavakat. A regény elnevezést megelőzőleg vele egyidejűleg a történet volt használatos; például Mészáros Ignác Kártigám történeteit írja. De használták a novella elnevezésére a mese szót is. Így fordítja Báróczi "Marmontel meséit"; a mese népnyelvben ma is használatos elnevezése a költött, költöttnek minősített elbeszéléseknek. Mándi Sámuel egybekapcsolja a "roman"-nal, ilyenképen: "romanok, vagy római mesék". A regény mellett ma is használatban lévő novella elnevezés olasz-latin eredetű és újságot jelent. Valóban, a széppróza fejlődésére nem csupán az irodalmi közléseszközök, az írásbeliség, nyomtatás kifejlődése volt hatással, hanem a hírlapok, időszaki folyóiratok jelentkezése és elterjedése is. Különösen a rövidebb elbeszélés fejlődése van folyóiratokhoz kötve; nálunk Kisfaludy Tihamér-ja egyenesen az Auróra számára készült, később pedig a rajz, amely oly nagy hatást gyakorol a széppróza stíljére, tulajdonképen hirlapi műfaj. Nagy Ignác Magyar titkok-ja éppúgy a croquie-kból nő ki, mint ahogyan az újságírás iskoláját járja ki Mikszáth, Gárdonyi. - Csak legújabban kezdi az impresszionizmusig finomodott rajzot felváltani a nyelvi és faji expresszió prózája, amely inkább belső alakítás, mint külső minták után készült másolás; egész stíljében olyan, hogy nehezen lenne beilleszthető napilapba, azok stílusától elütő.

5. Ezt az utat készülünk végigkövetni a széppróza történetében. Szépprózán a költői kifejezés eszközeként használt prózát s így az elbeszélő művészet prózáját értjük. Kegyelettel vettük át Beöthy Zsolt elnevezését, értvén művészi szándékú prózai írásművet rajta. Beöthy Zsolt "A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban" előszavában tüzetesen megindokolja, miért használja "próza" helyett a "széppróza" kifejezést. Próza a költészet ellentétét is jelenti s így tehát nálunk a külföldi irodalomban használatos "prózai költészet" nem lenne szerencsés elnevezés. Legmegfelelőbbnek találja "a szépprózai elbeszélés" megjelölést, értve rajta mindazt a prózát, ami költői vagy "költeménnyel vegyes dolog". S ha a cím "szépprózai elbeszélés", magában könyve szövegében rendesen egyszerűen "szépprózáról" beszél. Ért rajta minden művészi szándékú prózát, ha a művészi szándék, a Kunstwollen, fogalma nem is állt még akkor a rendelkezésére, miután azt az esztétika csak nemrég alkotta meg. - Magunk részéről az ő használatában sajátos veretet kapott "széppróza" szót szerencsésnek érezzük s művészi szándékú próza értelemben ezt kívánjuk használni. Ez a művészi szándék nyiltan csak később jelentkezik. Még Mikes és Faludi is tanító és moralizáló szándékkal igazolja szépprózai kísérleteit. Báróczinak éppen az a jelentősége, hogy neki már nyiltan vallott egyetlen gondja a művészi kifejezés, a művészi nyelv. Tehát, mint egyéb területeken, a prózairodalomban is csak lassan szabadul idegen, heteronóm szempontoktól a művészet, ezért csak már fejlettebb fokon lehetséges a tiszta elvű szemelvénykiválasztás. A fejlődés minden korszaka más és más szempontú megítélést, kiválasztási elvet kíván. Kezdetben az egyes műfajok jelentkezése mellett pusztán maga a nyelv került bemutatásra s figyelemreméltó volt maga a puszta küzdelem is az írásbeli közlés lehetőségéért. Azután a nyomtatás jelentkezésekor be kellett mutatni magát a nyomtatott szöveget is a maga kezdetlegességében, bár végig betűhív közléssel követhettük volna nyomon még betűtípusban is a nyomtatott próza, a "látható nyelv" útját. De már csak azért is meg kellett alkudnunk, mert szemelvénygyüjteményünk tanulóifjúság számára készült olvasókönyvnek és így egy-egy korszakról beértük egy-egy betűhív közléssel (Jókai-kódex, Ponciánus, Dugonics). Nem filológiai nyomozás volt a célunk s ezért Pázmány stíljének közvetlen előzményeit - Telegdi, Magyari szövegeit - mellőztük. Pázmány mint kiemelkedő stílusminta került a példatárba.

Lassan a művészi szándékú próza egyre inkább egybeesik az elbeszélés műfajaival, a regénnyel és a novellával. A széppróza főfejlődési vonala a prózai elbeszélés fejlődési vonalával fonódik szerves belső összefüggésbe. Minden nyelvbeli előadás egyben időbeli is s így fel kell venniök az előadottaknak a történés formáját, mint azt már Lessing megállapította. Munkánk első része a széppróza fejlődésének stílustörténeti áttekintését adja; a második rész kizárólagosan az elbeszélőművészet fejlődését kívánja szemléltetni: hogyan válik leírás, párbeszéd, jellemzés, korrajz, egyre jobban a műfaj természetének megfelelőbbé, dinamikusabbá. Ez utóbbi rész csupán a fejlődés legfőbb állomásait kívánja bemutatni s természetesen egyben nagy elbeszélőink helyes történeti értékelésére is tanítani kíván.

Igyekeztünk minden szemelvényt magában is megérthető kerek egészként adni. Törekedtünk arra is, hogy a kiszakított részek tartalmilag is kortörténeti dokumentumok legyenek (lásd a Dugonics, Bessenyei, Faludi szemelvényeket). Magyarázatainkban a széppróza fejlődésével párhuzamos, azt nyomon követő korízlést is ismertettük. Könyvünk a régebbi irodalomra nézve elsősorban olvasókönyv, nehezebben hozzáférhető könyvekből akar szemelvényekkel szolgálni, a stílusfejlődés újabb korszakaira már csupán stílustörténeti elemzés szempontjából ad részeket.

Külön a novella fejlődését nem követhettük nyomon, csupán az általános keretek között jelezhettük főbb mozzanatait. A novella szigorúbb szerkezetű és csak egészében való közlése alapján alkothatunk felőle igazán fogalmat. Viszont kellő számú novellát teljes egészében e könyv keretei között be nem mutathattunk. - Sokféle szempontot igyekeztünk összeegyeztetni. S ha több problémát vetettünk is fel, mint amennyit véglegesen megoldottunk, úttörő kísérletünkkel akkor sem végeztünk talán felesleges, haszontalan munkát.

Középkori szépprózánk nyelvi ereje, szépsége annyi század távolságán át is hat, megragadja a lelket. Sajnos, ez a próza szinte teljes egészében fordítás csupán, nem mutathatja nyelvünket a maga eredeti épségében. A középkori szerzetes gonddal ragaszkodott az áhítatosan tisztelt szöveghez és ez csak árthatott a stílusnak. Nem egyszer átveszi a latin mondatszerkezetet, szórendet; az irodalmi stílus, a folyamatosság kedvéért áthidaló kötőszókkal (ha, hogyan, aki, holott, stb.) igyekszik szorosabban egybekapcsolni a mondatokat, akkor is, ha erre semmi szükség nincs. Az ablativus absolutus (a -va, -ve, -ván, -vén képzős határozói igenév időhatározói mondatok helyett) az accusativus cum infinitivo (a -ni végű igenév tárgyesettel) átvételére szintén bőven akad példa. Feltételes mód jelentő mód helyett s a szenvedő igealak gyakori használata a legszembeszökőbb idegenszerűségek még. Nincs ez a nyelv mégsem minden szépség híjján. A gondolatritmus, az ismétlés, a rokonértelmű szavak halmozása, amely nem egyszer fokozás, tanuskodik a középkori magyar nyelv költőiségéről, valamint a külsőséges szépséggel nem sokat törődő szerzetesírók önkéntelen ízléséről. A kéziratos könyvek szerzetesi rendházak számára felolvasó szövegnek készültek, bár ezt a holt, a szó szoros értelmében írott nyelvet nem lehetett könnyű fennhangon olvasni. A bonyolult mondatszerkezet nehéz feladat elé állíthatta a felolvasót, jegyzi meg Horváth János. Valószínűleg úgy segített magán, hogy az egybeerőszakolt mondatokat részekre bontotta, szüneteket tartott ott, ahol az értelem megkívánta.

Ha a magyar széppróza jövője szempontjából mérlegeljük a kódexirodalom jelentőségét, el kell ismernünk, hogy nyelvünk benne jut át az irodalmiság iskolájának kezdő fokozatain. Itt-ott megcsillan a művészi szándék, a fordított munkában való gyönyörködés; a fordító kéri: Szent Bárlám életét "szeretettel olvassák, mert igen szép." - A feladat, a magasabb szellemi légkör, magában is iskolázó hatással van. - Az első magyarnyelvű írott könyv, a Ferenc legendát tartalmazó Jókai kódex és a Karthauzi Névtelen kódexének, az Érdy kódex-nek nyelve között végbement fejlődés szembetűnő. E két határjelző szöveg között be akartuk mutatni a középkori széppróza műfajait: a legendát (köztük a keleti színekkel ékes, indiai eredetű Szent Bárlám életét), a prózai költeményt (Halál himnusza) s a példát; közöltük a Miatyánk legrégibb fennmaradt magyar szövegét is, valamint a Döbrentei-kódex bibliafordításának egy részletét; nyelvtörténeti szempontból, a Visoli Bibliáéhoz hasonló jelentőségű.

XV. sz. első fele.
Részlet a Ferenc-legendából.

A fordólt farkasról, ki bódog Ferencnek miatta fordóla nagy szölédségre.

Történék némi csudálatosság és tisztes emlékezésvel méltó Eugubia várasában, mikoron méglen él vala szent attya. Mert vala Eugubia várasának tartományában egy szernyű farkas testének nagyságával és gyülhözésnek éhségével keménséges, ki nemcsak a baromi lelkeseket vesz vala el, de embereket és asszonyokat es megmar vala, úgyhogy mend az polgárok tartatnak vala azannyá dögben és félelemben, hogy mend fegyverkedvén mednek vala, mikor járnak vala az város földjén, hogyhana kellelt vala menniek erős hadra. De maga fegyveresek sem árthatnak vala az mondott farkasnak fogai ellen; ki gonosz szerencsének miatta előllőli vala, nem menekethetik vala fene gyülhötségétől. Azért ezennyé félelm mend meghatá őket, hogy valaki nagy elig mér vala kimenni a városnak kapúja kűl. Azért úr Isten akará megjelenteni ez felőlmondott polgároknak Szent Ferencnek szentségét, mikoron lakoznák ugyanottan, megmutatá csudálatos mivelkedetnek miatta. Mert Szent Ferenc könyörőlvén rajtok, szerzé magát az mondott farkasnak eleibe menni. Azt a polgárok megértvén, mondnak vala néki: Atyámfia Ferenc, az kapu kűl ne menje, mert az farkas, ki immáran sok embereket megmart, mendenestől fogván tégedet megöl. De Szent Ferenc hivén úr Jézus Krisztusba, ki menden testi lelkeseknek uralkodója, nem paizsval fegyverkedett avagy pikonhokval, de szent keresztnek jegyével jegyzvén magát, kiméne a kapón [mend] társával, menden bizodalmát veté úr Istenbe. Kik őbenne hiendnek, tészi őket menden sereg nélkül nyomtatni és jártatni bazaliskoson és jáspiskijón, nemcsak farkason, de es oroszlányon és sárkányon. És ezképpen Krisztusnak hivséges szolgája, Ferenc, nem páncélval öltöztetvén avagy tőrvel, nem ívet viselvén avagy hadi fegyvereket, de szentséges hitnek vértével, keresztnek jegyeivel jegyzettettetvén, ragadá útát eleibe és ő félelm nélkül állhatatost kezde elmenni. És ímé sokaknak látására, az helyekről, kikre nézni felhágtak vala, az szörnyű farkas mendenestől fogván szája felnyitván Szent Ferenc ellen fut vala, ki ellen Szent Ferenc veté keresztnek jegyét, ő tőle es, társától es farkast megehnyétvén, és futamását megtartá isteni erőnek miatta, és keményen megnyitott száját belrekeszté. És annakutána hozzá híván őtet, monda néki: "Jőj idé, atyámfia farkas, és Krisztusnak felőle parancsolok néked, hogy sem nékem sem egyébnek valakinek árts." Csuda: legottan kereszt lévén, belrekeszté ő szörnyő száját, és az parancsolat lévén, legottan magát feje-hajtván leterjeszté Szent Ferencnek lábaihoz. Farkasbalól lőn bárány.

Az fordolt farkasrol: ky bodog ferencznek myatta fordola nagy zewledsegre

TEwrtenek nemy czudalatossag es tyztes emlekezesuel melto Eugubia varasaban mykoron meglen eluala zent Attya Mert vala Eugubia varasanak tartomanyaban egy [f] zernyw farkas testenek nagysagaual es gywlhewzesnek ehsegeuel kemenseges: ky nemczak baromy lelkeseket veztualael De embereket es azonhokot es: megmaruala vgy hogy mend az polgarok tartatnakuala azanna dewgben es felelemben hogy mend fegyuerkeduen mednek uala mykoron yarnakuala azuaras fewlden hogyhana kelletuolna mennyek erewshadra De maga fegyueresek sem arthatnakuala az mondot farkasnak fogay ellenn ky gonoz zerenczenek myatta elewllewlyual nem menekethetykuala fene gyewlhewtsegetewl Azert ezenne felelm mend meghata ewkewt: hogy valaky nagy elyg mer uala kymenny az varasnak kapuya kewl Azért vr ysten akara meg yelenteny ez felewl mondot polgaroknac zent fferencznek zentseget Mykoron lakoznak vgyanottan meg mutata czudalatos myuelkedetnek myatta Mert zent ferencz kewnyewrewluen raytok: zerze magat az mondot farkasnak eleybe menny Azt az polgarok meg ertuen mondnakuala neky Attyamfya ferencz az kapukewl ne menye Mert az farkas ky ymmaran sok embereket megmart mendenestewlfoguan tegedet megewl De zent ferencz hyuen vr iesus cristusba ky menden testy lelkeseknek vralkodoya nem payzual fegyuerkedet auagy pykonhokual De zent kerestnek yegyuel yegyzuen magat ky mene az kapon: [mend] tarsaual menden byzodalmat vete vr istenbe kyk ewbenne hyendnek tezy ewkewt menden seregnelkewl nyomtatny es yartatny bazaliscoson es [Es] yaspiskyon nemczak farkason De es orozlanyon es sarkanyon Es ezkeppen cristusnak hywseges zolgaya fferencz Nem panczelual ewltewztetuen auagy tewruel nem yuet vyseluen auagy hady fegyuereket De zentseges hytnek verteuel kereztnek yegyuel yegyzettetettuen Ragada vtat eleybe Es ew felelmnelk ewl alhatatost kezde elmenny Es yme sokaknak latasara az helyekrewl kykre nezny felhaktakuala Az zewrnyew farcas mendenestewlfoguan zaya felnyttuan zent ferencz ellen futtuala: ky ellen zent fferencz vete kereztnek yegyett ewtewlees tarsatoles farkast meg ehnyettuen es fvtamasat meg tarta ysteny erewnek myatta; es kemenen meg nytot zayat belrekezte Es annakutanna hozza hyuan ewtett monda neky: yewy ydee Attyamfya ffarkas es cristusnak felewle paranczolok neked hogy sem nekem sem egyebnek valakinek arcz: Chuda: legottan kerezt leuen bel rekezte ew zewrnyew zayat: es az paranczolat leuen legottan magat feye haytuan leteryezte zent ferencznek labayhoz Farkasbalol lewn baran

Müncheni-kódex 1466.

Mi atyánk, ki vagy mennyekben szenteltessék te neved.

Jőjön te országod. Légyen te akaratod, miként mennyen és azonként földön.

Mi testi kenyerönk felett való kenyeret adjad mü nekönk ma.

És bocsássad mü nekönk mü vétetönket, miként es mü bocsátonk nekönk vétetteknek.

És ne vigy münket késértetbe. De szabadóch münket gonosztól. Ámen.

Másolta Halabori Bertalan 1508-ban.

17. A húsvétnak kedég elő napján tanejtványok menének Jézushoz mondván: Hol akarod szerzjönk néked húsvétet enned?

18. És tahát Jézus monda: Menjetek a városba nékihez és mondjátok néki: Mester mondja: Én időm közel vagyon, te nálad teszek húsvétet én tanejtványaimmal.

19. És tanejtványok tőnek, miként Jézus szerzé ű nekik, és húsvétet szerzének.

20. Est lévén kedég, ül vala ű tizenkét tanejtványival.

21. És ű ettekben monda nékik: Bizon mondom néktek, mert eggyitek engem eladandó.

22. És Igen megszomorodván kezde ki-mind mondania: Uram, mi-nem én vagyok-é?

23. És tahát ű felelvén monda: Ki kézvel én vélem az tálba nyúl, engem az áról.

24. Lehet, embernek Fia elmégyen, miként írván vagyon ű róla: de jaj az embernek, ki miá embernek Fia eláróltatik: jó vala néki, ha az ember nem sziletett volna.

25. Felele kedég Júdás, ki űtet elárólta, és monda: Mester, mi-nem én vagyok-é? Monda néki: Té mondád.

26. Ű vacsorájok lévén kedég, Jézus felvőn kenyeret, és megáldá, és megtöré, és adá ű tanejtványainak, és monda: Vegyétek és egyétek: ez én testem.

27. És pohárt vévén, hálát ada és adá nékik, és monda: Igyatok mind ebből.

28. Mert ez én vérem, új hagyásnak, ki sokért kiötletik bínöknek bocsánatjára.

29. Mondom kedég néktek: Nem iszom mától fogván ez szőlőtőnek zsírjából mind az napig, mikoron azt igyam újat én Atyámnak országában ti véletek.

30. És édes ínek mondván, el-kimenének olajfának hegyére.

31. Tahát mond nékik Jézus: Ti mind megtántorodtok én bennem ez éjjel. Mert írván vagyon: Megverem az pásztort és eloszolnak csordának juhi.

32. Miután kedég felkelendek (támadandok), előttetek Galileába megyek.

33. Felelvén kedég Péter monda néki: És ha mind megtántorodandonak te benned, én soha nem tántorodom.

34. Monda néki Jézus: Bizon mondom néked, mert ez éjjel, mielőtt kakas ínekeljen, engem háromszer megtagadsz.

35. Monda néki Péter: És ha kételen volna nékem véled meghalnom, téged meg nem tagadlak. Azonként mondának mind az tanejtványok.

36. Tahát jöve vélek Jézus egy Gyetszemán nevő faluban és monda ű tanejtványainak: Itt üljetek, míg amoda megyek és imádok.

37. És felvévén Pétert és Zebedeos két fiát, kezde szomorodnia és kesergeni.

38.Tahát monda nékik Jézus: Mind halálig szomoró én lelkem: szenvedjetek itt és vigyázjatok vélem.

39. És onnéjet előlépék és orcájára essék imádván és mondván: Én Atyám, ha lehet, múljék el én rólam ez pohár, de maga bizony ne miként én akarom, de miként te.

40. És jöve az tanejtványokhoz és lelé űket alodtokban. És monda Péternek: Így nem vigyázhattál én velem egy idén?

41. Vigyázjatok és imádjatok, hogy kísértetbe ne menjetek. Lehet a lélek kész, de a test beteg.

42. Esmég másszer elméne és imáda mondván: Én Atyám, ha ez pohár el nem múlhatik, ha nem igyam, légyen te akaratod.

43. És jöve esmég és lílé űket alodtokban, mert ű szemek megnehezölt vala.

44. És űket meghagyván, esmég elméne és imáda harmadszer, azon beszédet mondván.

45. Tehát jöve ű tanejtványihoz és mond nékik: Alodjatok immár és nyugodjatok el: íme elközelejt idő, és embernek Fia adatik bínösöknek kezekbe.

46. Keljetek fel, menjönk el: íme elközelejt, ki engem eláról.

47. Még ű szóltába, íme Júdás, tizenkettőnek egyik, eljuta és ű véle nagy sereg tőrökkel és dorongokkal, papok fejedelmitől bocsáttattak és népnek vémbitől.

48. Ki kedég űtet elárólta vala, nékik jelt ada, mondván: Malamelyet megapolandok (csókolandok), ű az, tartsátok űtet.

Példák könyve; másolta Ráskai Lea 1510-ben.

Néminemű bölcs, hogy az halált jonkább eszében tarthatná, ez bölcs szerzé ez verseket, ezenképen mondván:

Elmegyek meghalni, mert az halál bizony, de az haIálnak órájánál semmi bizonytalanabb. Jóllehet bizonytalan legyen, de maga azért elmegyek meghaIni.

Elmegyek meghalni; mire szeressem én azt, aki keserű végezetet ígér, kinek szerelme hiában való, mire szeretem azt, inkább elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni, mert mindennek erre kell jutni, és semmi meg nem bántja, hogy kinek ez rész meg nem adatnék.

Elmegyek meghalni, én, ki mostan jelen való ember vagyok, az elmultakhoz hasonlatos leszek, ha el nem mentem, de maga még elmegyek meghalni.

Lássad, hová megyen minden jelen való élő ember, mert az folyár én velem mondhatja, elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni; mert az halált valahányszor megérzem bizonnyal lenni, halálos bűnt inkább elhagyok.

Elmegyek meghalni; kemény szentencia az gonosznak és az jónak kellemetes adatik, az élést halál követi, azért elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni; hamuvá leendő vagyok, miképen születtem, azonképen megvégeztetem.

Elmegyek meghalni, egyebeket követvén, még énutánam is többen jönnek, mert sem első, sem utolsó én nem vagyok, azért elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni; király vagyok, de micsoda az tisztesség, micsoda ez világi dicsekedés, mert embernek király ura az halál, azért elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni; pápa vagyok, de az halál engem nem hagy sokáig pápálkodni, de béfogja számat.

Elmegyek meghalni; pispek vagyok, de az botot, az sólyát, az kófiomot, az pispeksüveget akár akarjam, akár ne, de elhagyom és elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni; semmi viadalommal meg nem győztetem, esetben vitéz vagyok, de az halált nem tanultam meggyőzni.

Elmegyek meghalni; bajnok vagyok, küzdést jól tudok, de az halált meg nem győzhetem, azért elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni, mert az vénség engem tovább nem hágy élni.

Elmegyek meghalni; vén vagyok, és immár az én időmnek vége közel vagyon, és az halálnak kapuja megnyílt, azért elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni; bölcs beszédű vagyok, egyebeket beszédemmel megkereszteltem, de az halál megrekeszte engemet, azért elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni; gazdag vagyok, de az arany avagy az marháknak sokasága nekem semmit nem használ.

Elmegyek meghalni; szegény vagyok és semmit velem el nem viszek, ez világot megutálom, mezételen belőle kimegyek és elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni; bíró vagyok, ki immár sokakat megfeddtem, de az halálnak ítéletit rettegem és elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni; az gonosz gyönyörűség engem meg nem tart, sem az bujaság az én életemet meg nem hosszabbítja.

Elmegyek meghalni; nemes nemből születtem, de az nemzetség az én időmet el nem halasztja, azért elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni; látásra szép vagyok, de az halál az szépségnek és az nemes termetnek nem tud kedvezni.

Elmegyek meghalni; bölcs vagyok, de vajjon minemű bölcseség tudja az halálnak okosságát meggyőzni; olymint azt mondaná, egy sem.

Elmegyek meghalni; bolond vagyok, de az halál sem az bolondnak, sem az bölcsnek nem nyujtja békességnek frigyét avagy szegődségét, de mind egyetemben elmennek az halálra.

Elmegyek meghalni; különb-különb jó étkekkel és borokkal megteljesültem, élvén ezek felett, mégis mondhatom, elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni; barát vagyok, ez világnak szerelmének meghalandóul és jó életet veendőül, ezenképen jól megyek meghalni.

Elmegyek meghalni; orvos vagyok, de az orvossággal meg nem szabadulok, mert akármit műveljenek az orvosok, azért én elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni; mit vígadok, az homályos szerencse megcsalja az vígadozót, miért hogy meghal az vígadozó, azért én mit vígadok, inkább elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni; sok pénzű vagyok, de az pénznek sokasága soha az halált el nem távoztatja.

Elmegyek meghalni; alejtván hosszú ideig élni és netalántán ez az utolsó nap, azért készülök meghalni.

Elmegyek meghalni; örülvén nem örülök sok ideiglen, de ez világnak örömeit elhagyom és az halálra megyek.

Elmegyek meghalni; engem nem siratnak, sem énértem nem imádnak, de elfeledtetem még az enyéimtől is, mikoron én meghalok.

Elmegyek meghalni; de nem tudom, hová megyek, sem tudom, mikoron megyek el, de akárhová fordítsam magamat, ha azért az halálra megyek.

Elmegyek meghalni, látván, hogy az halál mindeneken uralkodik és igen sűrű és gyakori az ő hálója.

Elmegyek meghalni; azért kérlek téged, kegyelmes Krisztus, hogy irgalmazz énnekem, megbocsátván minden én bűneimet, mert meg kell halnom.

Elmegyek meghalni, kérvén én Uram Krisztust, hogy mindenek esedezzenek énérettem és bocsánatot nyerjenek énnekem; ezenképen jól megyek meghalni.

Horvát-kódex; másolta Ráskai Lea 1522-ben.

Némely nemesember bemene Sz. Bernald szerzetiben. Mely nemesember mikoron nem tanólhatnék írást az őneki adatott mestertől az ő elméjének goromboságátul, legottan magát megalázá, gondolván azt, hogy jobb őneki alázatosságban szolgálni Istennek, hogy vennéje ő rája az paraszt frátereknek ruhájokat. Mert többet nem tanólhatott vala, hanem csak ezt: Ave Maria! És mert ez két igét menden napon nagy gyakorta és nagy ájtatossággal mondja vala, történék, hogy ez nemesemberből lett paraszt fráter meghalna, és az ő sére némelytől meglátogattatnék. És íme az sérnek fejétől nevekedett vala szépséges liliom, ki vala megírván mind belől, mind kivől. És oda híván az apátot és az pispeket, mikoron megásták volna az sért, lelék az liliomnak gyökerét kiszármazni ez fráternak szíviből az ő szájának miatta, és osztán kívől felneveködvén. Kinek ő levelein vala írván: Ave Maria! És ezeket látván, dicsérék az Szűz Máriát, ki tiszteli az őtet tisztelőket.

Kazinczy-kódex 1526.

Úrnak nevébe kezdetik az Szent Bárlámnak élete. Kéröm azért én, ki ezt írtam, mind azokat, kik ez könyvecskét olvasandók, hogy szeretettel olvassák, mert igön szép.

Az Szent Bárlám, kinek életét az tisztölletös Damaszcénus János doktor szeretettel öszveszedögette és megírta, az Szent Jósafát királyt, isteni malaszt ű benne cseleködvén, az pogányságnak állapatjáról az körösztyén hitre téríté ímellyeténképpen. Mikoron közönségös India körösztyén barátokkal tellyes vóna, feltámada egy néminemő hatalmas király, kinek neve vala Avennir, ki az körösztyénöket, jelösben az barátokat igön háborgatja vala. Történék kegiglen, hogy az királynak egy néminemő barátja, ki az ű udvarába első vala, isteni malasztból az királyi palotát elhagyá és baráttá lőn. Melyet mikoron az király meghallott vóna, az nagy haragnak miatta dihösködni kezde és űtet az pusztának belsőibe szorgalmatossággal megkeresteté. Mikoron, megtalálták vóna nehezen, elébe viteté. Látvén kegiglen alávaló ruhával felőtöztet, ki annak előtte szokott vala drága ruhákba járnia, és az sok bőjtöknek miatta meghervadtnak lennie, ki annak előtte sok kéncsökkel és drága étkekkel szokott vala élnie, monda néki: ,Ó balgatag és elveszött elméjő! Mi okájért változtattad az tisztösségöt szidalmasságra és te magad gyermököknek játékúl szörzötted?' Kinek az monda: "Ha ennek okát kévánod én tűlem megértenöd, az te ellenségeidet távól tőled eltávoztassad." Az király kegég megkérdvén, hogy kik vónának az ű ellenségi, monda amaz: "Az harag és az kévánság. Mert ezök bántják meg, hogy az bizonság meg ne esmértethessék. Jelön légyenek kegyék az mondásoknak hallására az bőcsesség és az igasság." Kinek monda az király:,Légyön úgy, amint mondád.' Tehát az monda: "Az balgatagok azokat, melyek vannak, megutálják, olymint nem vónának; azokat kegiglen, melyek nincsenek, igyeköznek hozjájok ölelnie. Valaki azért meg nem kostolandja azoknak édösségit, melyek vannak, nem tanúlhatja meg azoknak bizonságit, melyek nincsek." Ennek utána sokat szóla az királynak előtte Urunknak embörré lételéről és az hitről. Tehát monda néki az király:,Ha te néköd eleztébb fel nem fogadtam vóna, hogy az haragut eltávoztatnám, az te testödet ingyenmajd tízre vettetném. Kélj fel azért hamar és fuss el az én szemeimnek előle, hogy tégöd továbbá ne lássalak és gonoszúl el ne veszesselek.' Az Istennek emböre kegiglen nagy szomorúsággal mene el az királynak előle, ezért hogy mártíromságot nem szenvedhete. Ezönközben, mikoron az királynak magzatja nem vóna, szilettetteték ű néki egy igön szép fírfiú magzat, kit Jósafátnak neveztete. Öszvegyűjtvén kegyék az király örömében nagy sok népet, hogy az sziletött gyermökért az istenöknek áldoznának, ötven égbe néző bőcseket es hivata hozjá, hogy mint lenne jövendőbe az ű magzatjának dolga, szeretettel megtudakoznák és ű néki meg jelöntenék. Sokan azért közzőlök mondák az gyermököt jövendőben nagynak lenni hatalmasságban és kazdagságban. De egy, ki az többinél bölcsebb vala, az királynak ímezt felelé: "Ez gyermök, ki te néköd szilettettetött, ó király, nem lészön az te országodba király, de az te országodnál hasonhatatlan jobba, mert az körösztyén hitnek, melyet te háborgatsz, ez gyermök jövendőbe tisztöllője lészön." Ezt kegiglen ez bőcs ű magátúl nem mondá, hanem isteni ihlésből. Hallván kegyék ezt az király, igön megrettene rajta. Az várasban magának egy igön szép palotát rakattata és az gyermököt az palotába béhelyhözteté. Szőrze kegyék ű mellé nömös ifiakat szolgálatra és parancsolá ű nékik, hogy az gyermök előtt se kórságot se vénségöt, se halált, se kegiglen szegénységöt ne emlőtenének, se egyebet valamit, ki ű néki valami szomorúságot hozhatna; de mindönöket gyönyörűségössöket mondanának ű előtte, hogy az ű elméje gyönyörőségökben foglaltatván, semmit az jövendőkről ne gondolhatna. Ez ifjak közzől kegéglen ha valamelyiknek történik vala megkórúlnia, az király azt onnétan ottan kiviteti vala és más ifiat állat vala helyébe. Parancsolá továbbá az király, hogy ez gyermöknek előtte valami emléközetöt Urunk Krisztosról ne tennének.

Szent Erzsébet legendája. 1527.
Karthausi névtelen másolása.

Történék egy napon, mikoron nagy hideg volna, hogy úgy mint senki ne látná, vinne apró maradékokat az vár kapuja elébe az szegényeknek. És íme, elöl találá az ő atyja, csodálkozván rajta, ennenmaga mit járna és hova sietne, megszólítá őtet: Fiam, Erzsébet, hova mégy, mit vissz? Az nemes király leánya, mert felette szemérmes vala, nagyon megszégyelé magát és megijede és nem tuda félelmében egyebet mit felelni: Ím rózsát viszek. Az ő atyja kedég, mint eszes ember, meggondolá, hogy nem volna rózsavirágnak ideje, hozzá hívá és meglátá kelebét, hát mind szép rózsavirág az asszú, apró portéka. Ó nagy ártatlanság, ó szeplőtelenségnek halhatatlan malasztja! Íme az áldott mennyei király nem hagyá az ő szerelmes szolgáló leánya beszédét hamisságban, hogy szemérmet ne vallana, de inkább szentséges voltát isteni irgalmasság követné. Azt látván az ő atyja, elcsodálkozék rajta. Ez leányzó, ha élhetend vala, mi naggyá leszen! Annakokáért nem akará mívelkedetiben megbántani, látván, hogy mind lelki ájtatosságában, mind jó mívelkedetiben Krisztus Jézusnak áhítatos szolgáló leánya volna.

Pesti Mizsér Gábor és Heltai Gáspár mesefordításaival jelentkezik a világi tárgyú széppróza. Pesti Mizsér nyelve tömörebb, mint Heltaié, Heltai viszont, ha terjengősebb is, tisztábban, népiesebben fejezi ki magát. De míg Pestinél csak latinizmusok találhatók, a szász eredetű Heltai nyelvében germanizmusok is vannak.

A regény Keletről a keretes elbeszélés formájában jött át. Ilyen keretes mese Ponciánus históriája, az első szórakoztató prózai munka irodalmunkban, egyben például szolgálhat, mennyire nem voltak válogatósak írók, olvasók a szórakoztatás eszközeiben. Az ókori és középkori ember ízlése sokkal durvább, mint a mai emberé. Az elbeszélést sűrűn tarkító ízléstelen részek jól megférnek az elbeszéléshez fűzött moralizáló tanulságokkal. A Ponciánus, mint az egykorú vásárok beszámolói is tanúsítják, örvendett legnagyobb népszerűségnek a hasonló munkák között. Bizonnyal főleg azért, mert nem csupán a keretbe foglalt elbeszélések voltak érdekesek, hanem maga a keretül szolgáló mese is. Diocletianust mostohája hamis vádja alapján ki akarja végeztetni az édesatyja, Ponciánus, de nevelői - a hét bölcs - egy-egy példabeszéd elmondásával hét napon át napról-napra halasztatják a kivégzést, míg végül az ifjú ártatlansága kiderül és a mostoha elnyeri méltó büntetését. - A munka németből készült meglehetősen gyenge fordítás, nyelve jó egy századdal marad el a korabeli eredeti vallásos vitairodalom nyelvétől. A században kedvelt népkönyvek stílusát mellette Salamon és Markalf beszélgetéseiből közölt részlet képviseli szemelvénygyűjteményünkben. A latin eredeti Európaszerte rendkívül népszerű volt. Nálunk több mint 80 mondás ment át belőle a népnyelvbe. Nyelvének durvasága megérteti, hogy Geleji Katona István, az öreg Graduál szerzője, Bethlen Gábor udvari papja, miért tartotta volna fontosnak, hogy az irodalmi nyelv elkülönüljön a népitől. Nagyon is tudja értékelni nyelvünk sajátosságait, felismeri logikai erejét, de rámutat arra is, hogy öntudatosság híjján, "mikor mindenki a szokást követi csupán, ez az ékes és büszke nyelv igen megotrombul és elparasztul." Küzd a nyelvi pongyolaságok ellen: a szerint-et és való-t ki lehetne küszöbölni és például "természet szerint való" helyett jobb lenne "természeti"-t mondani. Vallja a nyelvújító, nyelvalkotó képzés jogosultságát, lehetőleg minden idegen szót egy magyar szóval adjunk vissza (Magyar Grammatikátska, 1645.).

Fejlődéstörténetileg kétségtelenül legnagyobb jelentőségű próza a Visoli bibliáé (1590); alapja a protestáns magyarság nyelvi műveltségének és szinte máig örök forrása a nyelvi megújhodásnak.

Mikoron a farkas a kútfőnek az feje felé innék, látá odaalá távol az bárányt, hogy alól innék. Oda mene, kezdé feddeni a bárányt, hogy felzavarná a vizet. A bárány reszketni kezde, és könyergeni, hogy neki ártatlannak kedvezne, mert idealá távol itt volna, és az vizet meg nem zavarhatta volna, sőt ingyen megzavarni sem akarta volna. A farkas viszontag keményen dörög vala: Mire mondod, szentségtörő? (úgymond) ugyanis mindenkoron csak káromra járál, atyád, anyád is mindenkoron csak ellenem járának, de te ma megfizetsz nekem! És őtet legottan torkon ragadván, megszaggatá.

ÉRTELME.

Aesopuséból És Egyebünnen. 1566.

Egy farkas igen szomjú elméne innya a patakra.

Midőn ivutt vólna, alá tekénte a patakon nagy messze és láta ott egy bárányt, hogy innék a patakból. Alá siete ezokáért a bárányhoz, és monda annak: Miért zavarod fel a vizet énnekem? Miért nem hatsz innom? Monda a nyavalyás bárány: Hogy zavaríthattam vólna fel a vizet teneked, holott ide alá ittam legyen: te kedig tova fel, honnég alá foly ide a víz. Monda a farkas: Micsoda? Lám szömbe mersz szökni velem: miért szidogatsz? Monda a bárány: Jaj nem szidlak, jó uram. Monda a farkas: Mind te, mind szüleid, és minden nemzeted ellenségim voltanak ennekem. Az apád is ugyan ezen bosszúságot művelé rajtam hat hónappal ezelőtt. Monda a bárány: E világon sem voltam én akkor. Monda tovább a farkas: Mindenütt kárt tész: vetésemet sem tarthatom meg miattad, mert mindenütt elrágod. Felele a bárány: Hogy hogy rághatom el vetésedet, holott nincsen fogam? Megbúsulván a farkas, monda: Pokol érnek ok adásoddal, bezzeg megfüzetsz. És ottan megfogta s mégöve.

Értelme.

E fabulával írta meg Esopus a világi dúsoknak és kegyetleneknek hamisságát és kegyetlenségét, hogy nem gondolván, sem az istennel, sem annak igazságával, a szegény ártatlanokat minden ok nélkül megnyomorítják. Dühös nevet költenek az ebnek, csak hogy megölhessék. Vagy ötte meg a hájat avagy nem, de páltzát keresnek neki. Ugyan bünes a csörsz, vagy vétközett a szegény ember, avagy nem. Pauper ubique iacet. Jaj e nagy hamisságnak.

(1573)

(Betűhiv közlés.)

Az elseo mesternek kinek newe Bancillas hasonlatossaga az kigiorwl:

Vala egy ereos vitez kinek chiak egy fia vala mint neked vagion az giermek oly kichin vala hogy megh nem szolhat vala oli igen szereti vala ewtet hogy harom daikakat tart vala neki eorzeni. Az elseo hogy ewtet eltetne es newelneie az másik hogy chiak ferezteneie az harmadik hogy chiak rengetneie és alutnaia az giermek nelkwl uala megh ket lelkes allattia kiket igen szeret vala tudni illik egy ebe es egy solyma. Az eb valamenisser mas ebre futh vala mind annissor megh tartia vala az predat addigh migh nem az ew vra oda iwne es megh latnaia. Es mikoron az vra hadba akar vala menni az eb minden koron eleotte forgodik vala es mikoron az eb egy termezeti szerenth valo eszessegebeol lattia vala hogy az ew vra few hadhoz valo lowara fel ewlne megh esmeri vala es fel al vala az ew ket vto labara es nagy zeokdeochessel keseri vala ki az kapun mint ha biztatnaia az ew vrat hogj az hadba io szerencheie lenne mikoron kedig esmerte az eb hogy az ew vranak gonozul lenne dolga ahowa menne akkor megh fogia wala vagy megh harapia vala az eb az ew vra lowanak farkat es nagy orditast riuast teszen vala es ez ket iegien megh esmeri vala mindenkoron mint iarna az howa indula egy Solymotis ygen szeret vala mert valameniszer ew vele madaraszni megien vala az ew vrat madarual mindenestwl fogwa megh terheli vala annit fog vala es mikoron el veteotte az vra soha el nem labboth. Ez vitez az harcholast es egyeb tuszakodost mikoron igien szeretne megh kialtata hogy az ki magat bisznaia iwne az ew vara ala harcholni es tusakodasokat keserteni meli vduarra nagy sokan giwlenek az vitez nagy zepen szokoth fegyuereben eolteoz wen es lowara ewlwen ki iwue es felesege ew iwtanna mind haza nepewel az varboel ki iwuenek hagiak otben az hazban chiak az daikakat hogj az giermeket rengetnek vgy hogj senki az palotaba nem marada teob az beolcheos giermeknel es az eb az fal mellett fekwuen es az Soliam az rudon vala vala kenigh egy kegio az varnak eggik falaban newekedwen senki nem tudtara ki mikoron megh erzette volna az nepnek az varbol ki zudulasat ki tolia az ew feiet az likon lata hogy az palotaba senki nem volna egieb az beolchieos giermeknel ki iwue az lykbol es fel fordita az beolcheot hogy az giermeket megh enne. Az Soliom ezt latwan nez vala az ebre ki mikoron latta volna hogy az eb alunneiek az ew szarniawal nagiot szeorditte mint ha azt mondanaia ke lifel es segeli ne haggiwk az kigionak az giermeket megh enni. Az eb mikoron az chierdwleszben fel serkent volna es az gierkigiot hogy az beolchieo fele chiwszna es az giermeket akarna meg marni megh haraguek es az kigiot megh futama Legh ottan ketten nagy sokaig igi uinanak az kigio aszert hogy az giermeket migh eolneie es az eb hogy az giermeket megh szabaditanaia mikoron eszen modon viaskodnanak az kigio az ebeth megh mara annira hogy az ew vere mind az beolchieo keorniwl el folia mikoron erszette volna az eb hogy igien megh sebesedet volna oli nagy sebesseggel vgordek az kigiora hogy ew keozettek az beolchieo ala borula de mire hogy az beolchieonek nagy hoszu fogatoi valanak megh tarta az giermeket hogj az ew orchaia az feoldbe megh nem teorek vegre az eb meg eole az kigiot meli dologh megh lewen ismet az fal fele fekwuek es az ew sebet nialogattia vala hamar ennek vtanna az harczolas es vegeztetek s eleozer be iwuenek az daikak latak az beolchieot hogy le fordult volna es keorwl az feold veres volna mondanak Jai biszoni megh eolte az eb az giermeket niawaliasok nem tudak megh latni az giermeket az beolchieobe ha mikor leot volna mondanak iertek fussunk el ne eollieon minket megh az mi vrunk az giermekert mikoron volnanak az futasban eleol talala ewket az ew aszoniok es monda nekiek howa mentek en io hyweim mondanak az daikak Oh aszoniom iai minekwnk es te nekedis az meli ebet vram tart es szeret niakat szakasztotta az giermeknek es megh eolte és megh elegedwen az giermek verewel le fekwt az beolchieo mellett es az beolchieo keornieke mind aon ver az giermek veretul mikoron azt hallotta volna az aszoni nagy sirassal iaigatassal az agias hazban mene mondwan iai enekem mit tegiek immar megh foztattam az egy fiamtul az vitez megh iwuen az iatekbol be mene az wueoltesre es okat az sirasnak kezde kerdeni monda az aszoni oh vram iai mi nekwnk im az te atkozot ebed az kit igen szerecz megh eolte az giermeket es megh rakodot az giermeknek verewel am az fal mellett fekszik vtanna. Az vitéz megh haraguuan be mene az palotaba es az eb hogy latta volna fel vgordek es zeokdechiel vala eleotte eorwluen az ew megh iwuesenek ki rantuan az teort az vitez egy chiapassal el vaga az ebnek az niakat es megh lewen mene az beolchieoheoz es hogy fel fordita hat az giermek benne vagion nincz semmi dolga az beolchieo mellett kedigh lata az holt kigiot el niulwan az mely iegybeol megh esmere hogy az eb az giermeket otalmazwan az kigiot eolte volna megh. Ez megh lewen Legh ottan nagy wueoltessel hait zaggattwan ruhaiat walaszwan nagy sirassal kezde ezt iuelteni iai enekem iai ennekem ki az en felesegemnek szawara az en ebemet megh eolem ki az en fiamath halaltul megh mentette es az kigiot meg eolte iai ennekem iai bizon en magamnak poenitenchiat vezek ezt modwan el teore haragiaban az ew teoreth és ruhaiat magarul le zaggatwan mezit labbal az feoldre ki mondatisz zent feoldnek ki mene es ot migh lene nagy zent eletben ele. Monda az Mester az Chiazarnak vram hallade mit mondek monda az Chiazar iol hallam. Monda az Mester annak okaert mondom te neked Chiazar hogy ha az aszoni szawara megh eoleted az te egy magzathodath sokal gonozban teortenik dolgod hogy nem mint az viteznek az ebbel. Monda az Chiazar io peldat adal ennekem ketchegnelkwl ma meg nem hal az en giermekem monda az Mester ha igy teendes iol chielekedel es beolchien halat adok ezert te neked hogy en erethem az te fiadat megh nem eoleted es ezert teged istenek aianlak mindenkoron.

1583.

Vala pedig Markalf rövid állapotú ember, igen temérdek és potrohos, feje ő néki nagy vala, széles homloka, piros és sömörges orcája: fülei felette szőrösek és el alá függenek vala, szemei nagyok és csipásak, ajakai is nagyok és temérdekek, fölötte mint egy lónak, szakálla rut és igen illatos - mint a bakkecskének: kezei rövidek és temérdekek, ujjai zömökek, lábai rövidek és fölötte temérdekek valának. Az orra pedig Markalfnak (mint egy sós ugorka) temérdek szeplős és horgas mint kányának. Ábrázattya neki olyan mint szamárnak. Haja olyan mint a Baknak a szőre és sarjai igen parasztok valának, bőre pediglen rut és igen szeplős és fekete mint a sár. Ruhája kurta és csak a bal fenékig ér vala. Nadrágja széllyel ki terjedett vala és minden öltözeti éktelenek valának.

Salamon annak okáért, hogy megtekintette volna őket, ekképpen szólla nékiek: Micsoda emberek és micsoda nemzetségből vagytok?

Markalf pedig ezt hallván, ekképen felele: Mondd meg te minekünk előszer az te nemzetségedet és az te atyádfiainak eredeteket és én is megbeszéllem az mi nemzetségünket.

Salamon: Hogy ha minden beszédemre megfelelhetsz én nékem, nagy sok marhákkal meggazdagítlak én tégedet. És az én országomban híres nemes ember lész.

Markalf: Ígér az orvos egészséget, holott hatalma nincsen reá.

Salamon: Igaz íteletet tettem én az két tisztátalan személy között, az kik egy házban megnyomták volt az ő magzatjokat.

Markalf: Az hol vannak fülei az embereknek, ott vannak sok pörlekedések: az hol sok asszony népek vannak, ott vannak sok példa beszédek.

Salamon: Az úr adott az én számba oly bölcsességet, hogy nincsen világon én hozzám senki hasonlatos.

Markalf: Az, kinek pokol szomszédja vagyon, ő maga dicséri magát.

Markalfot azzal vádolja a nővére, hogy meg akarja ölni a királyt.

Fudáza felele: "Igenis, vétkeztél, te alávaló álnok rosz ember, mert meg akarod ölni a királt. És ha nem hinnék beszédemet, keressék meg az kést az te ruhád alatt és ott lelik meg.

Mikor azért az udvar népe keresné a kést és nem találná, Markalf monda az környülállóknak és az királynak: Nemde igazán mondottam-é, hogy semmit bátorságoson nem kell asszonyembernek hinni? És mikor mindnyájan elfakadtanak volna nevetve, monda Salamon király: Mindeneket okoson cselekedel te, oh Markalf!

Markalf: Mi nem okosság ez, de azmit csak tréfában bíztam vala nénémre, mindjárt kifecsegé, mintha igaz lött volna, ilyen az asszonyembernek ő természete.

Salamon: Miért mondád penig azt, hogy nagyobb a természet a szokásnál?

Markalf: Várj egy keveset és minekelőtte elalunál, megmutatom azt is tenéked.

Itt Markalf kibocsát három egereket a köntös ujjából.

Mikor immár a nap elnyugodt volna és a vacsorának ideje elközelgetett volna, a király leüle az vacsorához nagy készülettel, mind az udvarnépével egyetembe. És Markalf ülvén az több szolgákkal, három egereket rekesztett vala a köntös ujjába. Mert vala az király udvarában egy macska, kit úgy szoktattak vala, hogy minden vacsorának idején gyertyát tartana az király előtt és mind az udvarnépe előtt, állván a két utólsó lábán és az ketteivel a világot tartván. Mikor azért immár mindnyájan vacsoráltanak volna, Markalf kibocsáta egyet az egerek közül, kit hogy látott volna a macska és utána akart volna indulni, a király megfenyegeté és nem mozdula ki helyéből; a másikkal is hasonlatosképpen lőn a dolog. Harmadikat is Markalf kibocsáta, melyet hogy megláta a macska, tovább nem tarthatá a gyertyát, hanem elveté és az egér után futamék és megfogá futtában.

Ezt látván Markalf, monda a királynak: Imé király, te előtted megbizonyítám, hogy nagyobb a természet a szokásnál és tanításnál.

Salamon felele: Űzzétek el őtet és vessétek ki szemem elől. És ha többszer ide jövend, huszítsátok reá az én ebeimet, szaggassák el!

Markalf szóla monda: Mostan tudom bizonnyal és nyilván mondhatom, hogy ott vagyon gonosz udvar, ahol nincsen igazság.

Itt kibocsát Markalf egy nyulat és az ebek utánarohannak.

Mikor azért kiűzték volna az udvarból Markalfot, kezde magában ekképen beszélgetni: Sem ím így, sem ám úgy az bölcs Salamonnak nem lészen nyugodalma Markalftól: meglátja. Másodnap azért felkelvén ágyából, gondolkodni kezde, miképpen mehetne a király udvarába úgy, hogy a király ebei őtet meg ne szaggatnák? És elméne, vőn egy eleven nyulat és ruhája alá takarítá és úgy tére a király udvarába. Kit mikor az szolgák megláttak volna, az ebeket őreája huszíták. Markalf pedig az nyulat kibocsátá és mindjárást az ebek Markalfot elhagyák és az nyúl után rohanának. Ekképpen Markalf az király eleibe felméne. Kit hogy az király megláta, monda: Ki bocsátott ide be tégedet? Markalf felele: Nem kevés ravaszság! Salamon monda: Mit űznek az ebek? Markalf felele: Azmi előttek fut. Salamon: Mi fut előttek? Markalf: Amit űznek!

Visol 1590.

12. Egy embernek vala két fia. És monda az ifjabbik az attyának: "Add ki énnékem az örökségből az én részemet." Annak okáért az megosztá közöttük az örökséget.

13. Nem sok nap után pedig mikor mindeneket egybe takart volna az ő ifjabbik fia, messze méne idegen tartománba és ott eltékozlá minden marháját, mivel hogy nagy tékozlással élne.

14. Minek utána pedig mindeneket eltékozlott volna, támada nagy éhség abban a tartománban és ő meg kezde fogyatkozni.

15. És elmenvén adá magát annak a tartománnak egy lakosához elküldé azt az ő mezeire, hogy legeltetné az disznókat.

16. És kévánnya vala megtölteni az ő gyomrát a moslékkal, melyet esznek vala az disznók, de azt is senki nem adgya vala.

17. És mikoron magához tért volna, mondá: Az én atyámnak mely sok béresi bővelkednek kenyerekkel? Én pedig éhhel halok meg.

18. Felkelvén elmegyek az én atyámhoz és ezt mondom nékie: Atyám vétkeztem az ég ellen és te ellened.

19. És nem vagyok immár méltó arra, hogy te fiadnak hivattassam, tégy engemet olyanná mint te béresidnek egyik.

20. Felkelvén azért elméne az ő attyához: Mikoron pedig még távol volna, meglátá őtet az ő attya és megszáná őtet és hozzája futván esék az ő nyakára és megcsókolgatta őtet.

21. Monda pedig néki az ő fia: Atyám vétkeztem az ég ellen és te ellened és nem vagyok immár méltó arra, hogy te fiadnak hivattassam.

22. És monda az ő attya az szolgáknak: hozzátok elő ama én fő öltöző ruhámat és öltöztessétek fel őtet és adgyatok gyürőt az ő kezébe és sarut az ő lábába.

23. És elő hozván amaz meghizlalt juhot öllyétek meg és lakozzunk nagy vigassággal.

24. Mert az én fiam megholt vala és feltámadott elveszett vala és megtaláltatott: kezdének azért vígan lakni.

25. Vala pedig az ő nagyobbik fia az mezőn, ki mikor haza jővén közelgett volna az házhoz, hallá az éneklést és vigadást.

26. És egyet a szolgák közül előszólítván megtudakozék rajta, mi dolog volna ez.

27. Az pedig monda: Az te öcséd jött meg és meg ölette az te atyád amaz hízlalt tulkot, mivel hogy egésségben jött meg.

28. Megharagodék pedig az és nem akara bemenni: Az ő attya annak okáért kimenvén, kéré őtet.

29. Amaz pedig felelvén mondá az attyának: Ímé enni esztendőtől fogva szolgálok te néked és soha parancsolatidat meg nem rontottam, mégis nem adtál nékem csak egy kecske fiat is, hogy az én barátaimmal vígan laknám.

30. Minek utánna pedig az te fiad megjött volna, ki minden te marhádat az paráznákkal költötte el, megöletted ő neki amaz hízlalt juhot.

31. Ő pedig monda néki, fiam te mindenkor én velem vagy és minden marhám tiéd.

32. Víg kedvvel kell vala pedig te néked lenned és örvendezned kell vala, hogy a te atyádfia meghalt vala és megelevenedett elveszett vala és megtaláltatott.

Az első művészi stílusforma, amely prózánkra ráütötte bélyegét, a barokk. E stílus bemutatására a szorosabb értelemben vett széppróza területén kívül egyebünnen is választunk, így Pázmány Prédikációi-ból. A közölt rész a prédikáció egytized része, tehát mintegy a bevezetés. Jól látható már belőle is az egész logikus, zárt szerkezete. Ami kicsinyben a bonyolult, de mégis szerves barokk körmondat, annak indul a szónoklat egésze. Pázmány "stiliszta" a szó valódi értelmében, úgy dolgozott, mint valami építőművész. Nyelvének ereje, népi zamata mellett figyelemreméltó vonás képzeletének józansága. A közölt részt egyetlen rövid latin idézet szakítja meg s ilyen tekintetben a ritkább helyek közé tartozik. Pázmány sűrűn él latin idézetekkel s ezek, valamint az idézeteket a prédikációs könyv szélén kísérő forrásutalások beszédeit egész tudományos értekezésekké teszik. Mindez csak fokozza barokk jellegüket: szenvedélyes logikai és díszítő hajlamról egyaránt tanúskodnak.

Rimay és Rosnyai prózája a barokk stíl szélsőséges modoros változatát képviseli. Rosnyai ajánlása egyetlen mondat és Rimaynál is megfigyelhető olyan mondat, amely majdnem egész oldal terjedelmű. Rosnyai stílusának ez a cikornyássága nemcsak barokk, hanem keleti török hatásra is visszavezethető; Rosnyai török deák, azaz török tolmács volt, a Horologium Turcicum török szövege a beleszőtt arab és perzsa kifejezésekkel csak erősíthette hajlamát a curialis stílus szélsőséges formája iránt, amelyben néha az idegen szöveg több mint az anyanyelvi.

Zrínyi prózája a legnemesebb barokk, éppúgy mint maga a Zrinyiász. A barokk hősi lendülete hatja át előretörekvő, folytonosan cél felé haladó erélyes mondatait.

A tulajdonképeni szépprózai szövegek Haller, Mikes és Faludiéi. - Haller János Hármas istóriája, amelynek különös becset ad, hogy 1695-ben Missztótfalusi Kis Miklós, a magyar Elzevir remekbemetszett betűivel jelent meg, - a középkor három legkedvesebb históriáját tolmácsolta magyar nyelven: Nagy Sándor történetét, Trója veszedelmét és a Gesta Romanorum híres középkori, 181 példából álló gyűjteményét. (Ez utóbbi egyik darabját közöljük szemelvényként.) Az előző század népi könyveihez viszonyítva kétségtelenül a főúri ízlés és műveltség jelentkezése. Haller és Rimayék tudóskodása között feltűnő a hasonlóság, de bár a stíluson erősen érzik a latin hatás, Haller jobb stilisztáink közé sorozható.

Keletkezési időre nem sok választja el Mikes Kelemen Levelei-t a Hármas istóriától, alig egy emberöltő, bár megjelenni épp egy századdal később (1794) jelent csak meg. - Mikesé az első eredeti, kedélytől áthatott, egyéni stílus irodalmunkban. Beöthy találóan jegyzi meg, túlságosan egyéni is volt ahhoz, hogy hathasson. Viszont, ha egybevetjük a Mulatságos napokkal (Gomez-né Journées amusantes-jának átdolgozása), láthatjuk, hogy még az ilyen kitűnő stílust is mennyire próbára tette a fordítás. - Mikes stílusa a barokk rokokóba hajló precieux változata. Az erdélyi nyelv, ízlés és a francia precieux stíl véletlen szerencsés találkozása (Zolnai Béla). Mikes a francia irodalmi szalon levegőjéhez még azzal is alkalmazkodni kíván a levelekben, hogy nőhöz írja őket, emellett át és át vannak szőve gáláns célzásokkal. Mikes nem tartja illőnek megvallani, hogy gyönyörködtetni akar írásaival. Célja tanítás és javítás - ennyiben egy századdal elmaradt a francia irodalmi élettől, amelytől különben mintát, hatást kap.

Faludi Ferenc sem az irodalmi szándékot, hanem a tanítást és az erkölcsi nevelést jelöli meg írói, fordítói munkássága indítóokaként, pedig egyébként ő egyike legtudatosabb stilisztáinknak. A népies irány úttörője s mint később Dugonics András is, gyűjti a közmondásokat, a szebb stilisztikai fordulatokat, szókapcsolatokat. A régi jeles írókat, így Pázmányt is, gondosan áttanulmányozza ilyen célból. Álljon itt Jegyzőkönyvé-ből pár mintának:

Akadékos kérdés, alkonyodott árnyék, árnyék világ, árva viola; - biztos beszéd, bujdosó gondolatok; - cégéres gonoszság, dagadott búsult tenger; - dal ének, délceg keménység, deli termet dögös egű föld, dús asszony; - elő pénz, ernyős berkek; - farkas békesség, farkasordító tél, felhőkkel játszadozó magas hegyek, fojtó mély álom, fojtó vér, füst-fogta nemes levél, gondfuttatás, habos ítélet, habozó gondok, hajnalodó reménység, hallottam dolog, hamisított tanács, hantos mező, hanyatlott árnyék, harcoló írások, heveskedő áhitatosság, haspók ember, hímes palota; - ingyenes erkölcs, inaszakadt farkas, kietlen ligetek, kócsagosodott elme, koldus rongyok, lankadt készületek, madárnyi járóföld, magános ész, magános tanács, marcona felelet, meghitt vitéz; - nyughatatlan helytelenség - sohonai ember, sugármagas termet, szédítő beszéd, szél hámos, szél szó, szerencse fia, szín arany, szín bor, szívdobbantó üzenet, tétova tekergő, tősgyökeres nemesség, tüzes imádás; - zajos búsult tenger.

Ugyancsak általa gyüjtött Szép magyarázatok:

kertnek fiatali, lelkem mása, szerencse nyomoréka, fánál fább, kőnél kövebb, semminél semmibb, szebbnél szebb, vadnál vadabb. - Bírálóm, kínálóm, igazlom, istenelem, károlom, keveslem, nehezlem, sokallom, uralom.

Faludi egyike első nyelvújítóinknak, a juss helyébe az ügy szót ajánlja. (Ügyetlen, annyit jelentene: jogtalan; más összetételben, az ügyvéd szóban máig fennmarad.) Tőle származik az ellenfél, kávéház, a monda, napóra, zsebóra (Mikesnél még zsebbe való óra), az arány (az arányoz igéből), a csiny (a csinos melléknévből), valamint a rom és szak szavak. Beöthy szerint Faludi főérdeme irodalmunk nyelvkincsének gyarapítása, stílusa azonban szerinte, "vagy naturalisztikus, vagy latinos, németes; se finom, se szabatos, se magyaros". A kortárs nagy magyar nyelvész, Révai Miklós mégis azzal bocsáthatja közre a Téli éjtszakákat, hogy "azok azzal a természetes, tiszta magyarsággal íródtak, mellyel Faludi bírt leginkább". Kétségtelen, hogy Faludinál jelentkezik először észrevehetőbben a német nyelvi hatás, ilyen durva germanizmusok is akadtak, mint "írva lesz", "jól fekszik", de ezek a dunántúli népnyelvből szűrődnek be. Fordításaiban nagyon vigyázott a nyelvtisztaságra, nem követte szolgai módon az eredetit, nem annyira fordította, hanem átültette, szinte újra írta a magyar nyelv szellemének megfelelően az idegen munkát. Munkamódjának bemutatására álljon itt egy részlet a Nemes Emberből.

Eredeti.

Eusebio: Senza dubbio; essi (il ballo e la musica) adornano la Nobiltà, e danno un bel lustro all' educazione; arriehiseono un uomo di tutti i piccoli ingredienti, necessari per fare un bel complimento, e l'introducono nelle compagnie con vantaggio; ravvivano un discorso agonizzante, e quando la ragione o il soggetto manca, e la conversazione languisce, una toccata di violino, una giga, o un' arietta ben cantata poò rianimarla...

Simonyi Zsigmond fordítása.

Eusebius: Kétségtelen, (a tánc és zene) ékesítik a nemességet és szép világításban mutatják a nevelést; felruházzák az embert mindazon apró kellékekkel, melyek egy-egy szép bókhoz szükségesek és kedvező színben vezetik be a társaságokba; újra lelket lehelnek a már-már haldokló beszélgetésbe és ha az okosságból, vagy a beszédtárgyból kifogyunk s ellankad a társalgás, fölélesztheti egy hegedűvonás, vagy egy jól énekelt dallam...

Faludi átdolgozása:

A világ Deliái megkívánják mind a kettőt; úgy mint az úriasan nevelt erkölcsnek tulajdon cifráját. Kétségkívül a tanult test szebben jár s lép, egyenesen hordozza fejét, egyaránt vállait, rendbeszedi minden tagjait, böcsületesen tud ember eleibe menni, tőle emberséges illendőséggel búcsúzni. Gyönyörűség látni: mikor egy szépen termett úrfi, vagy magán, vagy párosan szedi s rakja teljes inait, kellő tetsző móddal viseli jól övedzett karcsú derekát, kezeit, egész testét ezer mesterséggel forgatja, és nemcsak maga honja, hanem külső országoknak táncait is módjával ropja. A muzsikának peniglen ki nem barátja? A kikeleti szárnyas nép fenn a fáknak tetején, az együgyű pásztorság alól az árnyékos erdőknek völgyeiben, az urak drága palotákban mennyit nem ülnek mellette? Mikor a borult idők otthonos lakásra szorítanak és nehezen mennek unalmas óráid, elővenni a lantot, a hárfát, a virgyinát, egyecskét vonni a hegedűn, gyengén eresztett énekszóval közbe-közbe hangoskodni: édes mulatság.

(1636)

Pünkösd után XIII. Vasárnap Második Prédikáció.

Mivel a poklosság ragadó betegség, szorgalmatos gondviseléssel akarta Isten távoztatni, hogy a poklos ember másokra ne terjessze szennyedékes rútságát. Azért megparancsolta először, hogy poklos extra castra solus habitaret, a táboron és városon kívül, egyedül, külön és az egészséges emberektül távul lakjék. Másodszor: hogy öltözeti varrásit sok helyen kifejtse; süveg nélkül, hajadon fővel járjon: a végre, hogy mindenek láthassák poklosságát és elkerülhessék. Harmadszor: hogy ruhájával száját bédugja, mikor valakihez közelget és dögletes lélekzetivel másra ne ragassza nyavalyáját. Negyedszer: hogy annál inkább tudgyák őtet kerülni az egészségesek, kiáltani kellett, hogy ő poklos: azért senki közzel ne menjen hozzája. Ötödször: hogy a poklosok gyapjúból, lenből és bőrből csinált ruházatit megégessék. Sőt hogy el ne ragadgyon a poklosság, ha a poklos háza falain valami jelensége látszik a poklosságnak, elsőben vakolásit levakarják, tégláit kiszedgyék, az ha nem elég és tarkaság látszik mégis a falon, földig roncsák a házat és kövét, fáját oly helyre horgyák, hogy senki ne élhessen vélle.

Amely Isten a testi betegség terjedést ennyi képpen megrekesztette, sokkal nagyobb gondviseléssel volt azon, hogy a lelki betegségek, feslett erkölcsök, veszedelmes gonoszságok másokra ne ragadgyanak azokrul, kik ördögi miriggyel dögleltetnek. De miképpen azoktul, kiknek minden testeket tetétül fogva talpig elfogta a poklosság, nem féltette és nem tiltotta Isten az embereket, hanem azoktul, akiknek ép testek között imitt-amott tetszett a szennyedék, úgy akiket a gonoszság és istentelenség éppen elborított, nem oly ártalmas és félelmes azok rútsága, mivel maga kimutatván éktelenségét, mindeneket elidegenít, valakiben szikrája vagyon az isteni félelemnek, de azon túl kell őrizkedni, kikben sok és egészséges jók látszanak: és vagy bölcsességek vagy tettetes ájtatosságok színével jó akaratot és barátságot szereznek, hogy aztán károkra és sok lelki veszedelemre vigyenek.

Más üdőben a mái evangeliomot fejetegetvén, nemcsak arrul szóllottam, kicsodák az Istentől küldött igaz papok, kiket tartozunk hallgatni, hanem arrul is, mely nagy igazsággal kell a gyónásban lelki betegségünket kimutatnunk a pap előtt; látom azt is, mely üdvösséges tanúságot vehetünk a poklosok példájából, vagy alázatosságra, mivel nem mertek közel járulni Krisztushoz, hanem távul állottak, vagy buzgó imádkozásra, mivel nagy szóval könyörgöttek, vagy engedelmességre, mivel halogatás nélkül mentést mentek a papokhoz, mihent Krisztus odaküldötte őket, vagy Istenben való bizodalomra, mivel nyavalyás poklosok nem kerestek babonát és bájos cédulákat, vagy boszorkányok berbitélését gyógyulásokra, hanem ingyenesen Istenhez folyamodtak és őtőle vártak segedelmet.

De ezeket most elhagyván és a poklosok távoztatásának parancsát szemem előtt viselvén: megmutatom a jelenvaló órában, először, hogy minden gonoszság ragadó betegség és megpoklosíttya, sőt merigyesíti a közel járókat. Másodszor, hogy a hízelkedés legnagyobb romlása a jó erkölcsöknek. Azért valaki a hízelkedők dögletes párájával nem akar fekélyesedni, távul kerüllye őket, mert ha tiszta tükört megrútíttya az undok lehellet, a jó erkölcsöt is megmocskollya a hízelkedők szava. Harmadszor: röviden megmondom, mint és micsoda jelenségekből kell megismérni a hízelkedőket. Kérlek, legyetek ébren a hallgatásban.

Előszó Balassa Bálint költeményeihez.

Az magyar nemzetbeli főrendő személyek és írás éretlen ajándékjával ékeskedő barátimnak közbevettetett szószólásommal tudósítom ezekről közönségesen az egész magyarságnak minden rendit is.

Az elmult s haladott fölső seculumot Krisztus Urunk születésének ezernégyszáz elmult esztendők után az teljes ötödik század esztendőnek fordulatját minden mesterségnek és tudományoknak kellemetesen elől való haladással, ékesen való virágoztatással s gyönyörűségesen való gyümölcsöztetéssel is megékesíttetett lött légyen csudálatos kegyességébül még az Úr Isten, aki csak rövideden való okoskodó itíletiből, vagy elmélkedésébül kelletiképen nem értheti, nem alitom, hogy bőséges elmélkedésével rövideden is érthesse az s hogy az külső kézi mesterséges sok munkáknak, külömb-külömb új találmánó ékes formáirul itt bár semmit ne szólljon neki is és az régi időkbeli munkákkal azokat pályára ne vegyük is. Az elméli írástudó mesterségekben is elég álmélkodó ajándékát tapasztalhatjuk az Úr Istennek, mellyel ezt ez időt igéjének tökéletes értelemre való jatatásával, szent fiának igaz ismeretire való igazításával, akaratjának homály nélkül való kinyilatkoztatásával felruházá s ékesíté és minden rozsdáját, mohát, dohát, porát, peniészét, sűrő pókhálóját is elvonyogatván és tisztítván, azaz mennyei bölcseség fényének, az emberi szívhöz ragaszkodott setét bizonytalan és tévelygő vélekedeteknek s balgatag értelmeknek mértéklésével mennyei lámpási világa által az bizonyos dolgok látására és forgatására nyitá az elméknek is fel szemeket, megvídámitván és gyengítvén ostobasággal gorombult temérdekséggel, kiből következött, hogy nemcsak az deáki nyelvnek álla természeti és keleti szerint való tudománya és állapatja helére, de kinek-kinek (az tudományoknak kiáradásábul) honnjabeli nyelve szólással is úgy ékesedék meg, hogy távoly való hertelen tekintéssel is az tudomány szép kamokáinak felemelt virági veresen látathatnak az tudós szemektül rajta.

Dicsírtessék az Istennek neve, ebben való szép ajándékátul az magyari nyelvnek sem lött csalatkoztatása és fogyatkoztatása, ha ki csak ezeket az jó emlékezető néhai nagyságos Gyarmati Balassa Bálint uram (tőlem egybeszedegetett s renddel helyheztetett) tudományos elméjébül írt tudós énekit ítélettel megolvassa és kelletiképen való rostálással hányja is meg minden részeiben őket, nem tagadhatni, hogy mint az sas az több apró madarak előtt, úgy ő minden magyar elméjek előtt az magyari nyelvnek dicsősége fundamentomába való állásával felette előhaladott s célt tött az pályafutásra ezben az pályafutásban való serénkedőknek fel, nemde az oroszlánynak is körmét az közönséges példabeszéd szerint nem hagyta-é itt az írásiba, kiből azféle dologban oroszlánnak is mondhatnák s esmérhetnék is lenni és itíletet is tehetni mind tudományáról s mind elméje bővelkedéséről, melybe mind az theologiának felséges bányája ércéből olvasztatott tündöklő fényes aranyát s mind az philosophiának tekintetes örvénye mélységébül merített nektárját bágyadt szemgyönyörködtetéssel, szomjú nyelv-, szájelevenítéssel igen benne hagyta s elvegyítette is, szenyezte is ezekkel igen írását, úgyhogy az historiáknak széles elterült mezein való szép gabonavetési, az poéták írásinak külömb-külömb színnel ékeskedő örvendetes kertei virágjának illati között is elaltathatja az énekek olvasásában ember az elméjét.

(1660, kézirat.); kiadta gróf
Forgách Simon 1705-ben.

"...bizonyára a mi sebünk senkinek úgy nem fáj, mint minekünk, senki nem érzi nyavalyáinkat úgy, mint mi: tehát következik ebből, hogy senki olly serényen nem nyúl az orvossághoz, mint minékünk kellene nyúlnunk: főképen ha az orvosság veszedelemmel jár. Itt talám valaki engemet megszóllít, s azt kérdi tőlem: Mit akarsz ezekből a sok beszédekből kihozni? Mit tanácslasz? Könnyű akárkinek is declamálni, prédikálni. De orvosság kell a betegnek. Én arra rövideden megfelelek, meg is duplázom kiáltásomat: Fegyver, Fegyver, Fegyver kívántatik! És jó vitézi resolutio! Ezen kívül semmit sem tudok, sem mondok. Avagy azért, magyarok, ezzel óltalmazzuk meg magunkat, avagy vitézül halunk meg mindnyájan. Mert non datur aliud medium. Az az: "nincsen más eszköz". Elfutunk? Nincs hova. Sohol Magyarországot fel nem találjuk; senki a maga országából barátságunkért ki nem mégyen, hogy minket hellyheztessen belé; a mi nemes szabadságunk az ég alatt sohol sincs, hanem Pannóniában. Hic nobis vel vincendum, vel moriendum est "Itt nékünk vagy győznünk kell, vagy meg kell halnunk."

Az állhatatlanokat magyarázza ím e példa:

Egy tekenős béka s egy skorpió ősszve esküsznek, alá s fel jártokban egy nagy vízre jutnak, holott által kelletnék evezniek, a skorpió nem tud vala úszni. Béka társának keservesen azt mondja, hogy: nec tecum possum vivere, nec sine te. A béka a skorpiót megszánnya s mond: tudom két ajtó közzé tészem ujjomat; mert alól tenger fellyül nyárs, de mivel hütös vagyok, megtartom s itt nem hadlak. Mert nem kissebb veszedelem a kívánt jók nélkül szűkőlkődni, mint az elnyerteket birni.

Nyavalyás tekenős a skorpiót az hátára vészi s viszi, a víz közepin a lelki esméret a békát furdalni kezdé, kinek a béka mond: te az én hátamon nyugodva nyargalsz, hátam girintzin firkáló háládatlanságod mire való? A skorpió mond: Gyűlőlségből bizony semmit sem tselekedem, de tulajdonságomat sem tagadhatom, ebben én nékem barátom mellye s ellenségem háta mindegy. Mert a természet nem jóakarónk javára nem is ellenségünk gonoszára néz, hanem tulajdonságának felel meg.

Történeti munkájának címe és ajánlása.

A néhai felséges és dicsőséges I. Ferdinánd római császárnak, konstantinápolyi szultán Bajazid Khánnak VI. László budai magyar királynak idejektől fogva a felséges I. Leopold római nagycsászárig, konstantinápolyi szultán Mohamed Khánig, II. Rákóczi György erdélyi fejedelemig napkeleten s nyugoton, délen s északon folyt, hajborzasztó, kétfelé nézni tanító, kit-kit nemzetéhez ragasztó, vallásnak, nemzetnek, hazának haszonnal szolgálni oktató, németes, magyaros, törökös, lengyeles és több szomszédságbeliekkel elegyes nevezetes császári, királyi és fejedelmi asztalra méltó nagy dolgok, erdélyi fejedelem, méltóságos II. Rákóczi Györgynek igaz magyar nélkül szűkölködő igaz magyarnak idejekig, napkeleti és napnyugoti, déli s északi plágákon mind jó, mind rossz formában elmeirtózással folyt s nemzetek qualitásit igen kiadó nevezetes nagy dolgok, vagy csudák, melyeket Konstantinápolyban laktában költséges, de nemzetét szerető nyughatatlansággal egyszer is, másszor is török írásban kezéhez kerítgetvén és a feljebbvaló időkben a keresztények hasznára magyarra fordítván, a jelenvaló 1697. esztendőben ki is bocsátott, ma parancsolatjára a fejedelmi házba be is adta vala, de egy feljebb élő prépotens valaki, azt onnan kivivén, újabb munkával transzferálá és az időhöz képest rendben vivén egynéhány méltóságos szép jó urai számára elkészíté, ezt pedig némely obszerbilitásokkal amplifikálván, Istenben boldogult néhai jó ura méltóságos fiának, méltóságos gróf, tekintetes, nagyságos Bethlen Miklós őnagyságánák őfelsége nagytanácsú hívének, Erdély érdemes nagy kancelláriusának, Mármaros vármegye hívséges főispánjának etc. mint nagy bizodalommal való méltóságos nagy jó urának, őnagyságának alázatosan ajánlá egy őnagysága régi méltatlan és alázatos szolgája, magyar nemzetének agonizáló betegje, Erdélyben már régen haszontalanul vánszorgó török deák:

Rosnyai Dávid.

(1695.)

(Gesta Romanorum LXXIII. rész.)
A fösvénység sokakat megvakít.

Egy Római Király, minden világtalannak az ő tárházából száz tallért rendelt. Azonban, tizenhét ember egy társaságba adván magokat, mennek a kortsomára, és ott mind addig vendégeskednek, míg száz tallér-ára bort el-költenek. A vendégségnek végin ami pénzek vólt, oda adgyák a kortsomárosnak. Kiknek mond a kortsomáros: Jó barátim, még sok híja vagyon a száz tallérnak; de nyilván el-hidgyétek, hogy addig innét el nem mentek, valamíg egy fillérig meg nem fizettek. Akkor vészi eszébe a társaság, mely, nehezen légyen dólgok; és sok beszéllgetések útán azt végezik, hogy sorsot vessenek magok között, és akinek hozza a kotzka, annak tollyák-ki a szemét, mivel a Király tárházából száz tallért rendeltetnek a vakoknak. Történik pedig, hogy a sors éppen arra a legényre esik, aki ezt a tanátsot fel-találta. Fogják azért ötet, ki-tollyák a szemét, és vakon viszik-fel udvarhoz, a Király ajtaja eleibe. Mellyet midőn a szolgák értésére adtak vólna a Hopmesternek, eleibe hivattya a vakot, hogy jól meg-szemléllye. Kit midön látott vólna, kérdi, mi vólna kívánsága? Kinek a vak: Én úgy-mond világtalan lévén, elé jöttem, és a Király ki-adott törvénye szerint száz tallért várnék. Kinek felel a Király embere: Én tégedet tegnap a kortsomán egészséges szemmel láttalak, azért barátom, te nem jól magyarázod a törvényt: mert ez a Király törvénye tsak azoknak szolgál, kik betegségből, vagy Istennek hirtelen-való látogatásából szenvednek vakságot. Te pedig szabad akaratodból kaptad a nyavalyát; azért másutt kereskedgyél, mert innét üressen viszed-el táskádat. Így nagy gyalázattal ment-ki az udvarból e nyalyás ember.

ENNEK MAGYARÁZATTYA.

Ez az Isten törvénye, hogy aki tudatlanságból, vagy gyarlóságból, vagy a kísérteteknek szüntelenvaló ostromlások miatt vétekbe esik, ha igaz szübéli töredelmességből, bűneiről vallást tészen, Ezek. 33.12. Az istentelennek istentelensége nem árt néki, valamelly nap meg-tér az ő istentelenségéböl; az Isten erre igérte magát. Aki pedig szántszándékkal itthon-issza a bűnt, mint a vizet, és abból ki nem akar térni, az olyan nem várhattya az Istennek jó igéretit. Az ördög pedig, a kortsomáros, ki el nem botsáttya az ollyanokat, míg egy fillérig meg nem fizetnek.

Kéziratban; kiadta Kulcsár István 1794-ben.

Elég a, hogy az egész bujdosó magyarok itt vannak. Kinek-kinek itt vagyon elhintve a kenyere - addig csak itt kell lenni, amíg abban tart. Kinek-kinek pedig bőven elegendő és tágas szállása vagyon - csak én egy szolgával egy gazdag örménynek egész házát bírom, és mindenik háznak vagyon egy kis kertje. - -

Elég a, hogy mi már itt helyben vagyunk - a bujdosásban is bujdosnunk kell - az Isten fizesse meg annak mi az oka. Mint leszünk, hogy leszünk ezután, azt hagyjuk az Isten akaratjára: - ő hozott bennünket ide, ő is viseli gondunkat. Akik mivelünk rosszat akartak tenni, azoknak rossz szándékjokat az Isten javunkra fordította; mert noha még nem ismerem a várost, se körül való helyeit, de azt elmondhatom, hogy hálaadással tartozunk Istennek ide való hozásáért; mert sokkal tágasabban vagyunk szállva, mint abban a nyomorult Jenikőben. Az egész szállásaink a város szélén vannak, csak egyet lépek, már a mezőn vagyok. - De lakó helyünkről legelső alkalmatossággal bővebben írok, és nekem úgy tetszik, hogy most eleget írtam, és 11 órakor ideje volna lefeküdni; mert az csudálatos dolog, hogy az embereknek és az asszonyoknak itt is úgy kell alunni, mint másutt. De mindenekelőtte elvessem a pennát, arra kérem kedet, hogy a hozzám való szeretet meg ne fogyjon, és egészségire igen vigyázon. Innét oda mindennap mennek hajók, és akármelyik hajósnak a levelét oda adhatja ked. Jó étszakát, édes néném.

Rodostó, 28. Máji 1720.

Má mi itt derék házastüzes emberek vagyunk, és úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont. De tréfa nélkül, édes néném, mi itt igen szép kies hellyt vagyunk. A város elég nagy és elég szép, a tengerparton lévő kies és tágas oldalon fekszik. Az is való, hogy Európának éppen a szélén vagyunk. Lóháton innét Konstancinápolyba két nap könnyen el lehet menni; tengeren pedig egy nap. Az bizonyos, hogy sehol a fejedelemnek jobb lakóhelyt nem adhattak volna. Akármely felé menjen az ember, mindenütt a szép mező, de nem puszta mező; mivel itt mindenütt a földet jól megmívelik, a faluk mellett lévő mezők nem puszták, és ennek a városnak a földje olyan mívelt, valamint egy jól megmívelt kert - kivált mostanában gyönyörűséggel nézi az ember itt a szántóföldeket és a szőlőket és a sok veteményes kerteket. Itt pedig annyi szőlőhegyek vannak, hogy másutt egy vármegyében elég volna - azokot pedig igen jól mívelik, és azokban a sok gyümölcsfák úgy tetszenek, mintha mind kertek volnának. Itt pedig meg nem karózzák a szőlőt mint nálunk, azért is az ágak mind le vannak hajolva, a szőlőgerezdet a levelek béfödvén a földet is árnyékban tartják, ez pedig szükséges ezen a meleg földön, ahol nyárban igen kevés esső jár - így a föld nedvesen marad, és a szőlő nem szárad el.

Itt, a való, sok veteményes kertek vannak, az ide való szokás szerént jól mívelik, de nem lehet a mieinkhez hasonlítani. Gyapotot pedig sehol annyit nem vetnek, mint itt, és a gyapotból való kereskedés itt igen nagy. Torda vármegyében, gondolom, hogy megteremne, de a mi kokány földünkön elegendő melege nem volna. Itt az asszonyoknak és egész esztendő által csak az (a dolgok), hogy a gyapottat elvessék, megszedjék, eladják, vagy megfonják. Májusban vetik el, és októberben szedik meg. Való, hogy sok bibelődés vagyon a gyapottal, de minthogy itt az asszonyoknak semmi más külső munkájok nincsen, azért arra reá érkeznek.

A város felől azt mondhatom, hogy ezen a földön elmondhatni egy szép városnak, amely nem olyan széles, mint hosszú. De akármely szép házak legyenek itt a városokon, nem tetszhetnek szépeknek; mivel az utcára nem hagynak ablakokat, kivált a törökök azért, hogy a feleségek ki ne láthassanak - micsoda szép dolog az irígység! A piaca a városnak ipen bőv - a sokféle szárnyas állat, gyümölcs, kerti vetemény itt olcsó - amíg ide nem jöttünk, még minden olcsóbb volt. De ha egy kis drágaságot okoztunk is, de a való, hogy csendességet is okoztunk; mert a lakosok magok mondják, hogy amíg ide nem jöttünk, ahol most vagyunk szállva, ott az utcákon nappal is félve jártanak az asszonyok és leányok; estve felé pedig akit kívül találhattak, azt elragadták.

1745, kézirat; kiadja Abafi Lajos 1879-ben.

Kegyes olvasó! Ha az ételt, az italt, melyek testi cselekedetek, az Isten dicséretére és lelkünk hasznára kell fordítanunk, szent Pál szerint ebből következik, hogy a beszédinknek és még a mulatságainknak is olyanoknak kell lenniök, amelyekben dicsértessék az Istennek szent neve; mind pedig magunknak és másoknak lelki vagy testi hasznukra szolgáljanak. Ugyan ezen végre is adom elődbe ezen hat úri személyeknek hat napig tartó beszélgetésöket, amelyek mind az elmének mulatságára és hasznára, mind a szívnek megjobbítására lehetnek. Megláthatni ebben a könyvben, hogy micsoda szép dolog a jó erkölccsel való hajlandóság és cselekedet, és micsoda gyalázatos a rendetlen indulat és cselekedet. A jó erkölcsöt sokszor az Isten homályba szokta hagyni egy kevés ideig, de csak azért, hogy az kitessék azután nagyobb fényességgel, és hogy azt mindenek csudálják, szeressék és kövessék, és ennek jutalmát kétféleképen veszik. Ebben a könyvben sok szép jó erkölcsűeket és nemes indulatúakat látsz, ami még ez életben hasznokra vált, - és az olyanokat kövessed. Ellenben pedig sokaknak rossz hajlandóságuk szégyenökre és veszedelmökre fordult, - és ezeket kerüljed.

Kérem az Istent: adja, hogy ne csak mulatsággal, de haszonnal olvassad.

Minekelőtte a hat főrenden levő személyekről szóljak, szükséges előbb, hogy megismertessem, ki légyen az a főrenden levő asszony, akinek házához gyülekeztek rendszerint azok az úri személyek. Ezt az úriasszonyt hívták Honoriának, aki is negyvenesztendős korában, kétesztendős özvegy lévén, nemcsak sok jószággal, de még nagy okossággal és jó erkölcsökkel bővelkedett. Jószágit, házát, cselédit igen szép rendben tudta tartani, és minthogy az ő okos és becsületes magaviselése mindeneknek tetszett, azért mindenféle főrenden levő urak és asszonyok az ő udvarlására igen gyakorta elmentenek és nála tisztességes mulatságokat találtanak. Egyszóval az ő szép rendben való háza példája volt az egész tartománynak. Ez az úriasszony nem hiába hordozta a maga nevét, mivel ha másokat meg tudott becsülni, a tiszteletet és a becsületet másoktól is igen megvárta.

Ennek az úriasszonynak nem volt több gyermeke egy leányánál, akiben volt minden gyönyörűsége, ezért is minden okosságát és elméjét csak arra fordította, hogy azt a jó erkölcsökkel felékesíthesse és a mindenkori foglalatossága az volt, hogy a leányát megtaníthassa mind arra, ami kívántatik egy úri személyhez és egy jó gazdasszonyhoz.

Ennek a kisasszonynak neve volt Hilaria. Tizennégyesztendős lévén, jegyben is vagyon. Az ő szépsége, ha felül nem halad is mindeneket, de az ő jó erkölcse, okossága sokakat felül halad. Az ő kegyes és értelmes beszédit mindenek csudálják oly ifjú leányban, de a víg, nyájas és tréfás természetiért minden kisasszonyok szeretik és mindenek tisztelik. Jól is viseli a maga nevét.

Ne csudáljuk tehát, hogy ha az ilyen házat sok ifjú urak és kisasszonyok gyakorolták. De a több főrenden levő kisasszonyok közül kivált kettő legnagyobb barátságban valának Hilariával, és az ő egymáshoz való hajlandóságukat leginkább az egymással való atyafiság indította fel bennök.

Az egyikét ennek a kettőnek hívták Constantiának; ennek a szépségét csak a képíró írhatná le, mivel mása nem volt a tartományban. Ennek minden magaviselése, természete, jó erkölcse szeretetre és tiszteletre méltó volt; keveset beszélt, de okosan és minden szavára igen vigyázott. Ez méltán viselte a maga nevét, mert minden szavában és cselekedetében állhatatos volt.

A másodikát hívták Victoriának, - erre valósággal illett ez a név, mivel ennek szépsége, szép természete és jó erkölcse minden szívet meggyőzött és rabsága alá vetett.

Ez a három kisasszony, minthogy együtt laktanak, kivált télben, a Szamos mellett levő szép városban - mindennap a Hilaria anyjához jártak dolgozni és magokat mulatni, de minthogy ez a három kisasszony mindenik jegyben volt, a mátkájoknak is szokásuk volt, mindennap ugyanazon időtájban a Honoria házához elmenni, és ott mátkájoknak udvarlani.

A Hilaria mátkáját nevezték Juliusnak, a Constantiáét Octaviusnak, a Victoriáét Valeriusnak. Ezek mind olyan nagy főrenden levő ifjú urak valának, akik mind az iskolájokat elvégezvén, mind más tudományokban részesek levén, alkalmatosak valának az ország szolgálatára; ezekben mind a jó erkölcs, mind az okosság bővelkedett.

Ilyen ritka szépségű és jó erkölcsű személyek töltenek el tehát egy telet, és a tavasznak felét az egymásközött való mulatságban a Honoria házánál; de ezt a társaságot nemcsak a hajlandóság és a szeretet foglalta össze, hanem még az atyafiság is; mivel úgy esett, hogy a férfiak is atyafiasok voltak egymással. Ezen személyeknek társaságában igen gyönyörködött Honoria és kedvesen hallgatta nyájas beszédöket és minthogy tanult asszony, sokszor olyan beszédeket hozott elé, amelyekből tanulhattak, és elejökbe adta az életnek módját.

A sok nyájas beszélgetés és mulatság után a tél és a tavasznak fele eltelvén, de a szeretet megmaradván, azon gondolkodának, hogy miképen vehetnék reá Honoriát, hogy a városhoz legközelebb való jószágára kivinné őket, ahol együtt tölthetnének, ha csak egy hetet is lakodalmuk előtt, mivel tizenöt nap múlva együtt kelletett meglenni lakodalmuknak és lakodalmuk után el kelletett válniok egymástól.

Constantia és Victoria mondák erre, mintegy keservesen: "Édes Hilariám, mindnyájan kimehetnek, de mi itt maradunk, mert talán az anyáink el nem bocsátanak minket."

- Oh, édes néném, azon ne búsulj - mondá Hilaria -, mert minden zsebemből kiszedem az eszemet és azon leszek, hogy mindnyájan kimehessünk, ha lehet; hanem holnap azon tanácsot tartsuk, hogy miképen vihessük végbe ezt a nagy országos dolgot, és ha engemet tenne az egész gyülekezet fő tanácsnak, reménylem, hogy hasznos tanácsot adnék. - Erre mindenik reá álla, de kivált Julius neveté beszédit.

Másnap összegyűlvén, szerencséjökre úgy történék, hogy Honoriának valamely dolga érkezék, és ahhoz kelleték látni. Azonban a tanácsok elkezdék a végzést, ki egy tanácsot, ki mást monda. Hilaria pedig nagy vígan felkele tanácsi székéből és mondá: "Minthogy az egész tanács engemet választott fejének, és hogy időt ne veszítsünk, mivel ha Honoria be talál jönni, a tanácsnak félbe kell szakadni; hanem itt két dologról vagyon a kérdés, az egyike, hogy kit válasszunk követnek, aki megjelentse az anyámnak nagy szándékunkat; a második, hogy lehet végbevinni, hogy Constantiát és Victoriát elbocsássa az anyjok? De ezt az utolsó dolgot én magamra vállalom, - hanem ha a nemes gyűlés jónak találja, arra igen jó leszen ő kegyelme - mutatván kegyesen Juliusra -, azonkívül is főtanácsosa Honoriának."

Ezt mindnyájan helyesnek találták, főképen Julius, aki mindenben kedvét akarta keresni Hilariának. Julius jó szívvel magára vállalván a követséget, ugyanazon este meg is jelenté a dolgot Honoriának és meg is nyeré.

Másnap mindnyájan együtt levén, Honoria, aki az emberséget igen tudta, mondá: "Értettem örömmel, hogy a szép társaságnak az legyen kedve, hogy kivigyem valamely jószágomba egynéhány napig való mulatságra. Én azt nemcsak örömmel, de jó szívvel meg is cselekszem, nagy becsületnek tartván, ha ilyen úri személyeknek valamiben kedvét találhatom, azért mindjárt rendelést is teszek, hogy a tiszttartómnak mindenre gondja legyen. Vagyon nekem kétórányi földre szép házam és kertem: gondolom, hogy oda jó lesz kimennünk és megparancsolom, hogy mindeneket készen tartsanak; hanem már azt lássuk, hogy mikor tetszik, és mely napra a nemes társaságnak kimenni? Hogy pedig az időt hiába ne töltsük, amely igen rövid a lakadalmukig, az én gondolatom az, hogy ma péntek lévén, holnap mindent elkészíttetek. Vasárnap az isteni szolgálatot végbevivén, és együtt ebédelvén, négy órakor meginduljunk, és idején odaérkezünk. Ott vacsora készen fog várni. Az egész hetet ott tölthetjük és ünnep nem lévén, a jövő héten az isteni szolgálatot sem mulasztjuk el."

Az egész szép társaság ezt nagyon megköszönvén Honoriának, Hilaria mondá az anyának: "De még itt nagy akadály vagyon hátra."

- Micsoda? - kérdé Honoria.

Hilaria csak mintegy félben kezdé megmondani a dolgot, úgyhogy az anyja nem érthette meg.

- Mondd meg hát - monda Honoria -, micsoda akadály az, hadd tudjam? Lám, örömedben nem is tudsz szólni.

- Ha meg kell a dolgot mondani, aperte - monda Hilaria -, édes anyám, az nem egyéb, hanem Constantia és Victoria attól tartanak, hogy az anyjok el nem bocsátják őket.

- Óh! ha csak az - monda Honoria -, legkisebb nagy dolog volna az, ha én azt végbe nem vihetném. Abban pedig bizonyos vagyok, hogy végbeviszem. Azok az úriasszonyok tudják, hogy úgy szeretem leányaikat és úgy vigyázok reájok, valamint reád, azért mindjárt el is megyek hozzájok és elkérem őket.

Honoria ezt is szerencsésen véghezvivén, tudtára adá az egész társaságnak, hogy vasárnap ki-ki készen légyen; noha a kisasszonyok azt akarták volna, hogy mindjárt megindulhassanak, mivel péntektől fogva a vasárnapig való idő nekik igen hosszúnak tetszék. Mindazonáltal kénytelenek valának békességes tűréssel lenni.

Vasárnap, az az igen várt idő elérkezvén, az isteni szolgálat után az egész társaság ebéd tájban Honoria házához gyülekezvén, a jó ebédhez leülének és vígan ettenek, a kisasszonyokon kívül, akik nem ehetének örömükben és alig várták az időt, hogy a hintóba ülhessenek. Az az idő is elérkezvén, Honoria legelőször sok kínálkodás után a hintóba üle, azután a férfiak segíték, ki-ki a maga mátkáját a hintóba felhágni. Legelőször Constantiát segíté Octavius, Victoriát Valerius, és a jókedvű Hilariát Julius. A férfiak azután lóra ülének és csak annyi cselédet vittek el magukkal, amennyi szükséges volt.

Öt óra tájban ez a szép társaság a Honoria házához érkezvén, és minthogy már májusnak közepe felé a napok elegendő hosszak, azért nagy sietséggel mindnyájan a kertbe menének. A kert elegendő nagy; a féloldalát a Szamos mossa, a sok szép gyümölcsfák mind utcákra vannak ültetve. A kert két részben vagyon, az egyik része a ház felöl mind virágokkal vagyon beültetve, a második része mindenféle kerti veteménnyel; a kert közepében pedig egy nagy lugas, amelyet a szőlőlevelek egészen befedtek, és olyan volt, valamint egy levélből való palota; de még a szőlőfáknak, amelyekből állott az a szép lugas, mása talán nincsen Erdélyben, mivel Honoria azokat mind Rodostóról, a Mármora-tengerének a partján lévő városból hozatta. Ezek a szőlőfák pedig hétszer hoznak szőlőt esztendőben. De még narancsfái és laurusfái is valának kertjében. Honoria nagy örömmel elhordozá kedves vendégeit mindenütt a kertben, és ki-ki nagy gyönyörűséggel nézte a sok szép virágot, a sok zöldséget, szép virágos fákat, amelyeknek árnyékában nagy vigassággal sétáltanak hét óráig.

Azután Honoria a szép házait megmutatá, és a felső házakban a férfiaknak kinek-kinek elrendelé szállását. Az alsó házakat magának a kisasszonyokkal megtartá, és ezt is elrendelvén, mindnyájan az ebédelő palotába mennének, ahol az asztalt terítve találák.

Octavius mondá Honoriának: "Itt mi az asszony földén levén, mindnyájan az asszony hatalma alatt vagyunk; azt tudjuk, hogy az asszony micsoda rendbe tartja házát, azért mi is azon rend alá akarjuk vetni magunkat."

- Én - mondá Honoria - való, a rendtartást szeretem, de ilyen úri személyeknek rendet nem szabhatok, hanem csak azon igyekezem, hogy kinek-kinek kedvét találhassam.

- Úgy tetszik, mintha az asszony minket - mondá Valerius - idegeneknek tartana, ha nem akarna bennünket a házánál levő rend alá vetni.

- Minthogy teljességgel azt akarja a társaság, hogy törvényt szabjak - monda Honoria -, az én gondolatom az, hogy a férfiak idején felkeljenek, és ebédig vagy a vadászattal, vagy a halászattal mulassák magokat. Az ebéd tizenegy órakor légyen és a vacsora hét órakor. Ennél se hosszabb, se nehezebb törvényt nem csinálhatok.

- Hát a leányoknak? - kérdé Constantia.

- A kisasszonyok - felelé Honoria - tizenegy óráig a házban vagy dologgal, vagy egyébbel eltölthetik az időt.

- Hát ebéd után micsoda foglalatosságunk lészen? - kérdé Victoria.

- Arra már nekem kell csinálni törvényt - monda nevetve Hilaria -, hogy ha az asszony azt nekem megengedi - tekintvén Honoriára.

- Én nem bánom, Hilaria, és ugyan nézzük, micsodaféle törvény lészen az, mert én is a többivel meg akarom azt tartani.

- Az én törvényem abból áll, hogy úgy mint törvénycsináló azt hagyom az egész társaságnak, hogy ebéd után egy óráig az ebédelő palotán beszélgessünk jó és hasznos dolgokról, azután ki-ki eloszolhat három óráig. Három órakor ki-ki tartozik nagy bírság alatt a kertbe jönni, ott mulathatjuk magunkat, históriát beszélhetünk öt óráig. Öt órától fogva hét óráig eleget léphetünk a kertben. Vacsora után pedig ki-ki akkor fekhetik le, amikor tetszik és annyit alhatik, amennyit akar, ha a kedves gondolatok megengedik.

Erre mindnyájan mondák, hogy mind a két törvényt meg akarnák tartani.

- Hátha Hilaria, aki a törvényt csinálta - monda Victoria -, valamiben vét, megbüntetik-e?

- Igenis, meg - mondá Honoria - és egynéhány nap mulva Juliusnak arra szabadsága lészen.

Kéziratban; kiadta Révai Miklós 1787-ben.

A francia, vagy inkább párisi dámák nagy ékességére válnak a városnak, mindnyájan igen tisztán és nagy illendőséggel öltöznek, némellyek közülek olly bölcsek, mint egy Sybilla. Örömest forgatják a könyveket, írnak is, kiváltképen verseket. A számvetést szinte úgy tudják, és gyakorolják, mint a férfiak, leginkább azok, kik kalmárkodnak.

Torkosak, naponként annyiszor csemegéskednek, és nyalakodnak, amennyiszer a törökök imádkoznak, tudniillik sokszor. Alig kelnek, máris vagyon munkája szájoknak. A szépek ritkák, akik valóban azok, se párjok, se mások sok országokban. Ezek elbízzák magokat, közönségesen úgy parancsolnak a férfiakkal, mint a királynék, urokkal mint szolgájokkal, szolgájokkal mint rabokkal; felettébb szeretik az apró ebecskéket, és elmulatnak velek. Egyvelesleg a többiek igen megkívánják a szabad életet, a víg társaságot, a tréfát, ezt mesterségesen tudják űzni. Bő beszédűek, nyájaskodók, kedveskedők, hízelkedők, barátságosak. Nem penészednek meg otthonn, jobbára kin kószálnak, hanemha valami vendéget várnak, ki is ha egyszer belépett, és kedves, örökkétig nyitva találja az ajtót maga számára. Vagynak közülök, akik ha kimegynek szobájokból, nem zárják bé magok után, tátva marad, mert semmi sem marad benne: a miek vagyon, mind rajtok vagyon.

Restellik Penelope vásznát szőni, verni, varrni. Herculesnek sem tanácslanám, hogy rokkával, vagy orsóval őket megkínálná. Nem szoptatják tulajdon gyermekeket, noha itt az anyák mind azon vitéz bajnokokat és híres bölcseket szülnek. Azért több katonát és doctort lát itt az ember, hogysem Ásiában, Indiában varáslókat, babonázókat, jövendőmondókat.

A nemesebbek hosszú ruhafarkat hurcolnak magok után selyemből, ezüst s arany virágokkal közölve, és így lépcselnek vagy a templomokba, vagy az árnyékos kertekbe; szüntelenül változtatják a módit; aki őket tegnap látta, ma nem ismeri. Mindenikének mindenkor szabad maskarásan járni, és így csak akkor látszanak kinyilt ábrázattal, mikor, és ahol kedvek viszketteti. Fekete bársonnyal mélyen béborítják egész fejeket, mikor a szent-egyházba mennek, mintha isten s világ előtt csak ab incognito, ismeretlenül kívánnának ott lenni. Egyéb csúfos és fertelmes erkölcsöket szántszándékkal nem említem, nem fér pennámhoz, azonkívül is elég hangos híre vagyon módi életeknek.

A nyughatatlanság ötödik elementoma a franciának, enélkül nem élhet. Felettébb gyönyörködik az újságokban, és nagy heveskedve megkívánja. Legkedvesebb barátját is hamar megúnja, és arra törekedik, hogy megváljon tőle; azon időben hozzá szokik a hideghez és meleghez. Hol így, hol amúgy öltözik, mind színére, mind módjára nézve. Még szerelmes hazájokat is hamar megútálják, azért ki Ásiába, ki Africába elbujdosik, a spányolokhoz ritkábban, Olaszországba gyakortább, és más idegen földre is, csak azért, hogy új világot, új szokást lássanak, új eget szíjanak. Akiktől ki nem telik, hogy utazhassanak, legalább lakásokból kiköltöznek, mást fogadnak, és bészállanak, hogy meg ne vénhedjenek azonegy házban.

A szabók többet vesződnek az új inventióval, semhogy a varrás-munkával, és ha az egyféle köntös tovább tart egy leggyengébb virág életénél, már mindazon régiség. Innen támadtak a kótyavetyések, kik ennek előtte minden condrát, és megnőtt rongyot öszveszereztek egy kézzel, más kézzel eladták. Most ő kegyelmeknek jobb rendén vagyon dolgok. Egyet kivetkőztetnek, mást megruháznak. Megfordítják, ha arra való a portéka, megtoldalják, más formára szabják, megszépítik, árulják. Eképen ők gazdagodnak, de sokan meg sokan naponként új s meg új köntösbe is öltözhetnek kevés veszteséggel.

A francia nyelv nemes és ékes. A deákból, olaszból, spányolból vagyon öszveszedve, csak az tud benne gyönyörködni, aki jól érti. Nem beszéllenek a franciák úgy, amint írnak, és mikor beszéllenek is, felét elharapják. Tetszik nékiek, mikor őket nem értik, és csak azért is sebeskednek a beszéddel. Úntalan igazítanak és szépítenek nyelveken.

A most fenforgó dolgokról, hasonlóképen azokról, mellyek előbb voltak, nem igen nyújtják a beszédet. Csak a jövendőket feszegetik. Azt tartják, hogy csak a spányolok vétke, volt és eltemettetett régiségeket kiásni, és délszínre hozni. Az új könyveken igen kapnak, amint az újdonúj barátság legjobb ízű nálok.

Megismerheted a franciát ezen négy jelekből: mikor üt az óra, ha mit kérdez, mikor valamit ígér és szerelméről beszéll. Alig üt az óra, máris megkérdezi, mennyit ütött. Mikor valamit kérdez, azt akarja, hogy előbb feleljen a fél, hogysem kérdését végezze. Ha mit ígér, elhitesd magaddal, hogy meg nem állja, előbb adja fel azt, amit nem ígért.

Reggel font gyapjúban, delest selyemben járnak. Az ő sziveknek nyughatatlansága, és az időnek állhatatlansága lehet oka tündér változásinak.

A párisi pompa és hatalmas vendégeskedés inkább hasznára, hogysem kárára volna a városnak, hacsak a gazda és vagyonos méltóságok űznék. De minthogy a többi is kötelességének tartja, hogy azakhoz szabja életét, gondolnám, lassan lassan romlásához közelít az egész helység, ha igazat tart ama régi mondás: amelly váras tékozló és pénzontó, veszni akar.

Minthogy pedig már az inasok és kocsisok skárlátban és tollasan járnak, egyetemben az arany, ezüst az ő köntösökre szállott, következendőképen az urak és szolgák közt nincs külömbség; talán a főméltóságok is meggondolják magokat, és alább hagynak a szörnyű pompában.

Itt csak az egy királyt veszik méltó tekintetbe csak egyedül néki engedelmeskednek, a többivel nem törődnek. Ha uradnak megadtad, vagy tetted azt, amivel tartozol, a többire nézve úgy élhetsz, mint egy pogány görög. Itt senkit sem becsülnek megszokott köszöntéssel, senkinek süveget nem vetnek, hanem csak mikor az istent hordozzák a beteghez. Az öszvecsoportozott alacson nép senkinek tért nem ád, se nem enged, és többet kell tartaní tőle, hogysem a derék főemberektől. Jóllehet a nyomorúságnak kebelébe aliglan tengődnek, mégis oly kevélyek, mintha mind azon régi hatalmas római polgárok volnának.

A Mulatságos napok és a Téli éjtszakák nem jelentek meg szerzőik életében. Haller László Telemak - fordítása, amely a század derekától (1755.) három kiadást is ért, tanító célzatú munka, mint amilyennek Faludiék a maguk fordításait is feltüntetni akarják. Az a regény, amely az utazó regény felől a kalandorregény felé vezet és az első nagy könyvsikert jelenti, a Kártigám (1772.). Vele vonul be az udvarlás finomkodó stílje irodalmunkba, mint Beöthy mondja: "az üres semmitmondás stílje". De kora közönsége szerint "nem volt szebben írt magyar könyv"... "az egész világ azt olvasta és filozófiát tanuló ifjaink abban lelték örömiket". (Kazinczy) "Buda várának visszavételekor a keresztények fogságába esett egy Kártigám nevű török kisasszonynak ritka és emlékezetes történeti"-t Mészáros Ignác német feldolgozás alapján ültette át magyarba. Kazinczy, mikor beszámol a könyv nagy sikeréről, nem azonosítja magát a közvéleménnyel, ő finomabb, kiegyensúlyozottabb, szebb prózát kíván. Báróczi Marmontel-fordítása az, aminek olvasása közben ő "felsikoltozott". Báróczi franciából fordít, nem németből, így kevesebb veszély fenyegette nyelve épségét s bár panaszkodik, hogy a pompás francia szöveg visszaadása úttörő vállalkozónak, mint amilyennek magát is érzi, milyen nehéz feladat, minden bizonnyal az eredeti szöveg finomságai is ihlették, irányították és nevelték ízlését.

A Kártigám és Marmontel Erkölcsi meséinek fordításai, olyan prózai szövegek, amelyek az irodalmi köztudat alakulására mindjárt megjelenésükkor jelentős hatással voltak. Báróczit nemcsak Kazinczy, de Révai, Bacsányi, Ányos is isteníti, rajong érte Bessenyei is. A bihari remete nagy szatirikus utazó regénye, a Tariménes utazása, annál kevésbbé kapcsolódhatott bele az irodalmi fejlődésbe; az 1804-ben írt munkát 1930-ban adják ki a Berzsenyi reálgimnázium tanulói. A hatalmas kötetben bizony nem sok van abból a franciás finomságból, ami után Bessenyei is oly nagyon vágyódott, mikor utat tört "a finomabb eszméknek"; neki magának a finomabb stíl nem volt sajátja és Beöthy nem túloz, amikor azt mondja, hogy szalonjába a nyitott ablakon át betör az akol levegője. Sokkal több ebben a nyelvben a művészi kifejező erő, amiként Bessenyei egész egyéniségén megérezhető a sárospataki kollégium ha nem is finomkodásra, de egészséges, bátor, józan életre nevelő hatása. Bessenyeinek meggyőződése, hogy "a gondolat természete határozza meg a kifejezés természetét", a Tariménes prózájának ilyen a stílusa. A regénynek különös érdekességet ad, hogy telve van személyes és kortörténeti vonatkozásokkal. A bemutatott részlet kerti ünnepség Mária Terézia (Arténis királyné) udvarában.

Ha ez a társadalombölcseleti regény nem is hathatott a maga korában, annál elevenebben kapcsolódott bele a szegedi piarista tanár, Dugonics András Etelká-ja. Régebben benne látták az első eredeti magyar regényt. Valóban többféle szempontból úttörő: közönséget teremt, stiláris tekintetben megkísérli a korabeli elbeszélésmódot magyaros szólásokkal ékesíteni s így magyarosabbá tenni. S ha meséjét egy német szentimentális regényből, azt a gondolatot, hogy e mesét politikai vonatkozásokkal szőjje át, szintén idegen mintából veszi, mégis magyar történeti, társadalmi vonatkozásainál fogva mindkét regényfajtának úttörője irodalmunkban. Az irodalmi közvélemény Kazinczyban tiltakozik Dugonics barokk-rokokó stílusa ellen. Kazinczy részben a preromantika, részben a német-római klasszicizmus stíljének a képviselője, majdnem egy nemzedék különbség választja el Dugonicstól. Ezen kívül európai magyarsága ízléstelennek tartja tartalmi szempontból is Dugonics nemzeti hivalkodásait. Dugonics éppúgy német hatás alatt írt, mint Kazinczyék, csak alacsonyabb színvonalú irodalom hatása alatt, a regényeibe szőtt magyaros szólások mellett durva germanizmus is akad. Buzgalmát, lelkességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy rendet akart teremteni a helyesírás terén uralkodó zűrzavarban, eredeti magyar helyesírást szerkesztett és a Szerecsenek-et és a Jolánká-t már így nyomatta s az utókort is kérte, hogyha valaha valaki újra kiadná ezeket, ne változtassa meg a helyesírásukat. Az Etelka harmadik kiadását is ilyen helyesírással rendezte sajtó alá; szemelvényünk betűhív közléssel e kiadás nyomán Dugonics helyesírását is bemutatja.

Kazinczy személy szerint szerette Dugonicsot, viszont Dugonics örömmel üdvözölte a nyelvújítás mozgalmát, védelmezte még a túlzó Barczafalvi Szabó Dávidot is s a "magyar tárházat" a maga részéről is igyekezett új szavakkal gazdagítani, mint amilyenek: a bajtárs, egyenlet, gömb, köb. A magyar széppróza alig ment át jelentősebb változáson, mint a nyelvújításban. Mi volt a nyelvújítás? Nyelvünk alkalmassá tétele az európai műveltség, az európai lelkiség befogadására. Nyelvújítás, szóalkotás egyidős a nyelvvel, már első bibliafordításainkban találkozunk újonnan alkotott szavakkal (ezerlő, bölcselet, császárlat); Geleji Katona István tudatosan akar újítani s a lelemény, gyűjtemény mintájára helyesnek tartaná a szerzemény, küldemény, hozomány, látomány szavakat. Gyöngyösi elvonással megalkotja a csend és a vád főneveket, Faludiról, mint nyelvújítóról már megemlékeztünk. Kétségtelen azonban, hogy Kazinczy korában a nyelvújítás nagyobb méretű volt, mint előzőleg bármikor. S bár Kazinczy nem tartozott a szógyártók közé, ő mondja ki az újítás túlzó elvét: más a grammatika és más az esztétika. A nyelv mágiájában hívő preromantikus. Vele szemben a klasszikus racionalista barokk ízlés hívei állanak. Ha szemlét tartunk azok fölött a szavak fölött, amelyekkel a nyelvújítás gazdagította prózánkat, be kell látnunk szükségességét. Ilyenek: alkony, fohász, amelyeket Adámi Mihály, Faludi körének hatása alatt még 1760-ban alkotott. Azután Verseghy a képzős alakokból, az úgynevezett szendergő gyökérszók feltámasztásával alkotja gyönyör, téboly, mosoly, szender, könyör, szörny, magány, viszony, gúny, pazar szavakat. Barczafalvi Szabó Dávidnak, aki Helmeczyvel egyetemben annyira visszaélt az újítás jogával, máig közel félszáz szava maradt használatban; pl. szempont, naptár, csontváz, esernyő szóösszetételek; képzés útján nyertek közül: tudat, mondat, szerkezet, lét, művész, olvasmány; helytelenül képzett, de meghonosodott szavai: imád-ból ima, címer-ből cím, pohárnok mintájára tábornok; (maga a minta szó is a nyelvújítás korában született, egy rokonnyelvi szó és a magyar "mint a" analógiája alapján.) A rajz, séta, üdv, figyel, bérkocsi, fegyház, előd szavak is ekkor keletkeztek. Kazinczyék egyszerre tesznek kísérletet a széppróza nyelvének és műfajainak megteremtésére. Ezek nevet is a nyelvújítóktól kapnak: Kazinczy a novellát regének kívánja nevezni és ha ez nem is honosodik meg, belőle képezi Szemere Pál a regény szót. Láttuk, hogy az első eredeti magyar regény, az Etelka, csak külsőségeiben eredeti. Hogy Bácsmegyei levelei-ben mennyi az eredetiség és Fanni hagyományai-ban mennyi az idegen, éppoly kevéssé döntő e művek irodalomtörténeti jelentőségére, mint az, hogy mennyi az eredeti és mennyi az idegen az Etelká-ban. Kármán és Kazinczy munkáinak fejlődéstörténeti értékét ugyanaz adja meg, amiben ők Bárócziét látták: az ízlés fejlesztése, a nyelvnek hajlékonyabbá, könnyedebbé, az elbeszélés menetének folyamatosabbá tétele. Különösen Kármán stíljének sajátja ez a tisztaság, előkelőség és zeneiség, ami után Kazinczy annyira sóvárgott. Ha nem is teljesen eredetiek ezek a regények, de irodalmunk általuk elsajátította, magáévá tette a regény formát s ami talán ennél is több, megszületik bennük az a nyelv, amelyen művelt olvasóközönség érdeklődését le lehet kötni. Megjelenik az író, a literátor, hirdeti az esztéta jogát és hivatását. De iktassuk ide Kármán "A nemzet csinosodása" - már címében is jellemző - tanulmányának zárósorait.

Utoljára halasztottam azt az akadályt, melynek ott fenn is helyet találhattam volna és amellyel most bezárom azoknak elszámolását - literatorok kevés becsülete. Igaz, hogy az egyező lépésekkel szokott járni a tudományok becsülésével és igaz az is, hogy nem szokott mindenkor elmaradni a becsület az érdemtől. De ki lesz hazánkfia közül, aki reá vegye magát arra, hogy a tudományoknak életét és egész erejét felszentelje, ha arra reá sem látszatik ügyelni a haza. Ha meggondolja, hogy a háladatos Anglia királyai mellé teszi tudósainak hamvait, piacain a nagy vitézek állóképei erányában fénylenek literatoraiknak monumentomi, és mi itt - nem is olvastatunk.

Mi légyen a valóságos literator, ezen elmélkedésünkbe sokszor széjjelhányt jegyzéseim eléggé mutogatták. Nem kíván az külső és hangból vagy apróságból való becsülést, amely felett nagy lelke felemelkedett, hanem ami ennél ezerszer többet ér: a szívnek becsülését, amelyet könnyen adhatnátok és örömest adhattatok.

Az igaz literator hozza le, mint egy második Prometheus, az égből a bölcsesség szép világát; a terjeszt a nemzetekre dicsőséget és virágozást és köz boldogságot, a teszi a jobbágyot meggyőződésből való kész engedelmű jobbággyá, az uralkodót a szívek uralkodójává, az embert emberré. A vezeti végre a népet a józan értelem kötelein a maga kötelességeire és a szív édes láncain a maga boldogságára.

Fénelon művének 1750 körül készült fordítása; kéziratban maradt; kiadta gróf Barkóczi Ferenc 1755-ben.

Az alatt, midőn hasztalan törődéssel emészteném magamot, a szelektül felfuvattatott sok számú gályák vitorláit, melyekkel a tenger béfedeztetett, szemléltem; a tengerparton pedig mindenfelől kiáltást hallottam és egy csoport megrémült egyipciusokat, kik közül némelyek fegyvert fogni, némelyek pedig a közelgető gályák eleibe sietni láttattak, csakhamar megösmértem, hogy az hajóknak egy része Feniciábul, más része pedig Ciprus szigetébül valók volnának; mert a magam szerencsétlensége megtanított a tengeri hajózásnak szokására. Úgy tetszett, mintha az egyipciusok egymás között meghasonlottak volna. Könnyen is elhitethettem magammal, hogy az értetlen Bokoris keménysége által támadást szerzett népe között és belső háborút okozott országában, melynek a toronybul én voltam nézője.

Minekutánna azért az idegen nemzetek az egyipciusok segedelmével, akiktül hivattattak a partra kiszállottak, a király vezérlése alatt lévő több egyipciusokra rohantak. A király, aki maga népét példájával bátorította, az hadak istenéhez, Márshoz hasonlított. Körülötte vérpatakok áradtak; hadakozó szekerének kerekei vastag alutt vérrel megfestettek és a rakás testeken nehezen foroghattak.

Ezen fiatal rendes termetű erős királynak fenn hajazó vad tekintetiben a dühösség és vakmerőség le vala ábrázolva. Merészsége minden vakmerő próbákra vezérelte és az ő bátorsága az okosság által nem mértékeltetett. Ugyan azért sem tett vétkeit meg nem jobbíthatta, sem helyes és jól elrendelt parancsolatokat adni sem a jövendő veszedelmet által látni sem az olyan emberekkel kikre leginkább volt szüksége barátságoson társalkodni annyival inkább hozzája való hajlandóságokban megtartani nem tudta. Elméjének élességében ugyan, mely bátorságával megegyezett nem volt fogyatkozása, hanem az ellenkező szerencsétül meg nem taníttatott. Az ő tanító mesterei jó természetét és indulattyát a hizelkedés mérgével megvesztegették.

Azért is erejétül és mosolygó szerencséjétül megrészegíttetvén azt gondolta, hogy heves kívánságának mindeneknek engedelmeskedni kelletik és legkissebb ellenkezés felgerjesztette haragját, akkor félre tévén az értelem tanácsát magán kívül ragadtatott. Felfuvalkodott kevélysége fenevaddá változtatta. Elhagyta egy szempillantásban természet szerént való jósága és okossága. A leghívebb szolgái kéntelenítettek tőle elszaladni és egyedül azokat kedvelte, kik hizelkedtek kívánságának. Ekképen oktalanul mindenkor azt választotta, ami tulajdon javával ellenkezett és bolond maga viselésével minden becsület szerető emberekkel magát megutáltatta.

Sokáig óltalmazta bátor merészsége feles ellenségétül, de végre ugyancsak elnyomattatott. Egy feniciusnak nyilával, melybe lövettetvén lovainak gyeplőjét kezeibül kiejté és szekerébül azok lábok alá borula. Kinek egy ciprusi vitéz fejét vévén hajánál fogva az egész győzedelmes hadi seregeknek a diadalom jelenségére felmutatta.

Holtomig megemlékezem azon főnek látásárul, miképen vala vérében kevertetve, bézárlott és meghomályosodtak szemei, ábrázattya halaványodván éppen elváltozott, szája feltátva, mintha elkezdett szavát ki akarná mondani, sőt megholt testén is kevély és agyarkodó indulattya le vala ábrázolva, aztat a halál el nem törülhette. Kinek képe életem fogytáig szemem előtt fog forogni és ha az istenek királyságra rendeltek, ilyen szememmel látott példának látása után soha el nem felejtem: hogy az olyan király nem méltó az uralkodásra és hatalmában s boldogságában csak addig örvendezhet, amíg aztat az értelem alá vetheti. Ó mely szerencsétlen az olyan ember, aki a közönséges jónak szerzésére és előmozdítására rendeltetett, ha egyébképen annyi embereknek nem tud úrrá lenni, hanem hogy ököt szerencsétlenekké tegye.

Bessenyei Holmi-jában mintegy félszázaddal később behatóan foglalkozik Haller László Telemak-fordításával és nagy elismeréssel szól róla, de rámutat magyartalanságaira is, főleg erőltetett, inverziókban bővelkedő szórendjére; a fenti szemelvényrész utolsó szakaszát maga is lefordítja, hogy megmutassa, hogyan kellett volna Haller-nak eljárnia. Itt közöljük Összehasonlításként Bessenyei szövegét, előrebocsátva, hogy ha Bessenyei szövege tudatosabb irodalmibb is, jóval mesterkéltebb Hallerénál.

Bessenyei fordítása (Holmi, XXVIII. rész).

Örökre meg fogok e főnek látásáról emlékezni: véribe vólt keveredve, megszaggatott halavány orcáján szemei beestek; felére nyitva maradt szája úgy látszott mintha magát mégis félbe szakadt szavának kimondására erőltetné. Szikkadt ábrázatján megmaradt még fenyegető, kevély tekinteti, melyet onnan a halál sem törölhetett el. E rettenetes kép halálomig le lész előttem rajzolva és ha valaha az istenek uralkodásra méltóztatnak, soha e szomorú történet után el nem felejtem, hogy egy király a parancsolásra érdemes és hatalmában szerencsés csak úgy lehet, ha magát a józan érdemtül vezéreltetni engedi. Ah micsoda boldogtalanság alá rekesztett egy olyan halandó, ki noha a közönséges jónak felállítására választatott, mégis csak azért láttatik parancsolni, hogy szerencsétleneket tehessen.

1772.

Midőn ily mulatságos asztali ülésben mind az ételből, mind az italból vett elégséges részesülések után alkalmas időt folytatának és azalatt a kedves nyári napnak mértékletes melegsége mintegy kínálkozó vidámsággal mutatta volna magát, minek előtte felkelnének, a beszédeknek változási között előhozakodott a márkgrófné az időnek kellemetességéről is, kérdezvén a herceget, ha nem tetszene-é ő hercegségének oly vidámságos időre nézve a városon kívül lévő kertjekben friss szellőn sétálni. Kedvére vala a hercegnek ily helyes gondolatja a márkgrófnénak, azért könnyen reáhajlott. E végre azonnal parancsolatok adattattak, hogy a hintókban befogadtassék és minden készen tartassék. Mely alkalmatossággal Krisztina ismét oly szerencsés léve, hogy a herceggel egyetemben egy szekérbe jutott. Nem ok nélkül mondom, hogy szerencsés léve, mert jövendőbeli szerencséjére soha választottabb alkalmatossága nem adattathatott, mint ez az egy szekérben lőtt sétálása: Minthogy ez által a herceg kívánt módot nyert Krisztinával magányosan s bizodalmasabban beszélgetni és szíve szándékát néki nyilvábban kiterjeszteni. Aki is tudván, miképen kell a szerencse alkalmatosságát az időhöz szabni, nem késedelmeskedett, se nem kétségeskedett sokáig szíve titkát kifakasztani, mely eddig elméjét és szívét oly szörnyen nyughatatlanította. Hogy azért mind a Krisztina grófnénak célozását meghallaná, mind pedig kitanulhatná mihez tartsa magát feltett szándékában? és ha remélheti-é viszont szeretetét? annak okáért igen különös tisztelettel és alázatos kegyes tekéntettel feléje fordulván, imígyen kezdi vala vele a beszédét: Szépséges grófném, ha ellenség fegyvere között kellene megesküdnöm, nem mondhatnám másképen, hanem hogy soha semmi nem eshetett nagyobb vigasztalásomra, mint ezen szerencsém, hogy hasonlíthatatlan személyét, amelynek tekéletes ékességét és erkölcsös viselését senki csudálkozás nélkül nem nézheti, magánosan mellettem szemlélem, de vajh! mennyivel boldogabbnak és vigasztaltabbnak tartanám magamat, ha személyét mint hitvesemet tisztelhetném és válhatatlanul bírnám; de félek, netalán ily buzgó óhajtásomat haszontalanul őröljem szívemben, ha szépséges grófném netalántán már másnak valakinek elszánta volna magát. Melyre Krisztina jobban-jobban kellemeztető szemérmetességgel azt felelte: Hercegséged újra ismét megszégyeníti közszemélyemet, oly felette való dicséretekkel felmagasztalván, egyszersmind pedig oly késértő tréfával próbálni méltóztatván; az elsőre nézve nem adhatok egyéb feleleteket, mint amelyeket már ma csekély értelmem szerént adtam, a második cikkelynek értetése aránt pediglen nagy alázatossággal kérem hercegségedet, egy ily szerencsétlen asszonyi állatot mint én vagyok, oly súlyos kísértéstől méltóztassék kémélleni, minthogy egyébaránt elégtelennek találtatnám lenni, azonból magamat illendő tisztelettel kifejthetni.

1775.

Nem annyira magam erejéhez bízván, mint jó barátaim unszolásoknak kívánván eleget tenni, kezdettem, noha félelemmel, ezen meséknek fordításához. Alig Alkibiadesnek első levelét fordítottam volt, azonnal tapasztaltam valósággal, hogy nem ok nélkül eredett félelmem. Gyenge tehetségem, a magyar nyelvben a hathatós szóknak szűk volta, és ezen írásnak új módja egyesülvén, egészen kétségbe ejtettenek volt célomnak teljesíthetése iránt. Kétszer kezdettem hozzája s kétszer tettem le róla elmémet, úgyhogy reám is alkalmasint reám illenék az, amit Dedalusról ír Vergilius Aeneis hatodik könyvében: Bis conatus erat casus effingere in auro, Bis patriae cecidere manus. Valahányszor elolvastam, mindannyiszor tapasztaltam fordításomban, hogy sok híjja vagyon annak a tűznek, mely a franciát eleveníti: egyszóval nyughatatlanságom büntette merészségemet, miért hogy bátorkodtam oly munkához kezdeni, melyet egész Európa csudálva tisztel. Közölvén ugyancsak némely barátaimmal, kiknek mind a tudományokban elmésségek, mind pedig a jó ítéletben erejek esméretes előttem, inkább talán hozzám való barátságok, hogysem írásomnak érdeme, annyira bírta őket, hogy azon igyekeztenek, miként elhitessék velem, hogy soha egy írónak sem szokott maga munkája tetszeni és hogy minden tartalék nélkül követhetem tovább is fordítását, aminthogy harmadszor is hozzákezdvén, követtem nem annyira biztatásokban, mint az olvasónak engedelmében vetvén reménységemet.

Már most, ha az íróknak közönségesen bevett szokásokat akarnám követni, azon kellenék igyekeznem, miként ebben az előljáró beszédben ezen meséknek mind szépségeket dícséretekkel neveljem, mind pedig hasznos voltokat az olvasó előtt fontos okokkal megmutassam. De azáltal nemcsak hogy az olvasót hallgatva gyengének vallanám, aki talán az én dícséretemen kívül nem lenne elégséges érdemekről ítéletet tenni, hanem a munkát is csekéllyé tenném, mert szép és jó sohasem szűkölködik dícséret nélkül, valamint szintén, hogy az érdem magával szokta becsét hordozni.

Hogy pedig az íróknak szokásokat nem követem, nem az oka, hogy talán fenhéjjázó elmém régen bevett módjakat fel akarná fordítani, korántsem, kisebbnek esmérem magamat lenni, hogysem újságat hozhatnék bé, hanem azért cselekszem, hogy szükségtelennek láttam ebben a munkában, mert az én dícséretem sem ékesebbé nem tehetné írása módját, sem tudományát hasznosabbá, egyedül csak azt mutatnám általa, miként magam nagyrabecsülem, arról pedig elég bizonyságat tészen az, hogy fordítottam, melyet nem cselekedtem volna, hacsak mind kellemetesnek, mind pedig hasznos írásnak lenni nem ítéltem volna. Azonkívül is szerencsémre megment az írónak neve azon fáradságtól, hogy munkáját dícsérjem. A nagy Marmontel, a francia nyelvmívelő iskolának egyik érdemes tagja írta ezeket, csakhamar azután, hogy azon tudós társaságban vétetett; Marmontel, akinek munkái Európában majd minden tanult emberek előtt tiszteletben vagynak; Marmontel, mondom, akinek több tanult írásai között Belizár neve alatt esméretes egy bölcs munkája, melynek tizenötödik részére nem átallatta egy lipsiai írástudó holmi jegyzéket írni és munkájában gáncsat találni: de mit mondok, gáncsat találni! Nevelte annak érdemét, ha ugyancsak igaz, hogy a feketének sötétsége a mellette való fehérnek világosságát neveli; azt a Marmontelt értem, akitől a világ rendszerint fösvény a dícséretekben, meg nem tagadja tiszteletét és még életében megkötötte számára azt a koszorút, mellyel a késedelmes igazság az íróknak csak hamvait szokta rendszerint ékesíteni.

De azáltal, hogy az írónak kiterjedett szép neve bizonyossá teszi az olvasót munkájának mind szép, mind pedig hasznos voltáról, még korántsem következik, hogy a magyar fordítás is azon dícséretét érdemelje: erről csak azt mondhattam, hogy akartam fordítani. Igaz, hogy amennyiben lehetett, igyekeztem a magyar nyelv természetéhez alkalmaztatni mondásának értelmét, ki nem hagyván a legkisebbet is belőle, melynek az az oka, hogy majd mindenek előtt, kik a francia nyelvet tudják, esméretes lévén ez a munka, mindjárt szemekbe tűnt volna hiányossága.

Tudom, sokan tanáltatnak, kik erőltetett fordításnak fogják mondani írásomat: de bátorkodom bizonyságul idézni azokat, kik franciául is olvasták, ha lehetett-e ezt a nyelvnek szűk voltára nézve másként magyarra fordítani? Ez a franciáknál is oly új írásnak módja, mellyel soha még egy író is Marmontel előtt nem élt: ezt lehet valójában mondani, hogy azon írásnak módja, melyet diákul nevezünk per incisa. Sokakat elhallgatva mond és az olvasó ítéletére bízza azoknak, amiket elhagyott, kipótolását. Úgyhogy igen elmés olvasót kíván értelme, kiváltképen Alkibiadesről igazán el lehet mondani, hogy valóságos remekmunka: nevezetesen, ahol Rodopéval beszélget, szükséges, hogy az olvasó figyelmesen olvassa meg, ha az írónak elméjét jól meg akarja érteni.

Nemkülönben lehetnének talán olyan szőrszálhasogató olvasók is, kik tudatlanságomnak tulajdonítanák, hogy meséknek neveztem: de az olyanok csalatkoznának hirtelen ítéletekben, mert én jól tudom azt magam is, hogy a mese aenigma; ezek pedig, melyeket itt fordítottam, mind a franciának ereje szerint, mind pedig ezeknek históriácskáknak nemekre nézve, beszédek, nem lévén valóságos történetek, hanem egyedül csak az írónak költeményei. De minthogy olyanoktól, kiket egész ország jó magyaroknak tart, hallottam ezen írásokat meséknek nevezni, magam is elfogadtam mondásokat, annyival is inkább, hogy közönségesen is igen össze szokták a mesét a beszéddel elegyíteni. Ezenkívül legnagyobb okom volt az is, hogy néhai gróf Haller Lászlónak, kinek a magyarságban egész nemzetünk elesméri érdemét és akinek magam haszontalan igyekezem nyomdokát elérni, tetszett a mesének nevezetével élni, midőn azt írja Telemachus tizenhetedik könyvében: balvállára rendesen hanyatlatt fehértül nyaka. Tiszta színének tetszésére fekete hajszálai hosszan ereszkedtenek, melyeket Atis és Ganimedesben dícsértek a mesék, most pedig a fővel együtt, melyet szépítenek, hamuvá leendők.

Igaz, hogy az efféle ítéletet csak az olyan ergotisták szokták tenni, akik nem kefézhetvén magukat az oskola porból, többet a dolognak nevéről, hogysem erejéről vetélkednek és csaknem algebraice igyekezik kiszámlálni, hogy egyik hang hány szakasszal több más hangnál. Minthogy pedig ennek a fordításnak értelmében is lehet hibákat találni, inkább azokat, hogysem nevét fogják ítéletbe venni, reményli mindazonáltal a fordító, hogy az olvasónak megnyeri azokról engedelmét.

(Alkibiadesnek) kimérával teli volt feje. Egészen végig akarta látni, ha önmagáért szerettetik-e. Semmit sem akarok előtted eltitkolni, azt mondja Glicériának, ki tudja, hátha feltett szándékomnak rossz kimenetele lészen. Szüleid oly hidegséggel fogadnak, melyet útkimutatás gyanánt vennék, ha láthatásod gyönyörűsége felül nem haladná szemérmességemet, ha pedig kényszeríttetem atyádat, szándékát megmondani, akkor osztán nem palástolhatja a dolgot. Ő egyik tagja a tanácsnak, ahol Sokrates, a mértékletességnek tükre gyanús és utáltatik; én barátja s tanítványa vagyok Sokratesnek s félek, nehogy az ellene való utáltság reám is kiterjedjen. Igaz, hogy talán ok nélkül félek, hanem mindazonáltal hátha az atyád fel fog bennünket bizonyos tekénteteknek áldozni, ha megtagadja tőlem kezedet, mire tökélled el magadat? - Szerencsétlennek lenni s engedni rendeléseimnek. - Nem fogsz hát engemet látni? - Ha megtiltják látásodat, kénytelen leszek engedelmeskedni. - Engedelmeskedel hát, ha más férjet fognak is számodra választani? - Áldozatja leszek leányi kötelességemnek. - És kötelességből fogod hát szeretni azt, kit férjednek adnak? - Legalább igyekezem nem utálni, de micsoda kérdéseket tész? Ugyan mit ítélnél rólam, hogyha más gondolatokkal bírnék? - Hogy úgy szeretsz engemet, mint illik szeretni. - De még igenis szeretlek. - Nem, Glicéria, a szerelem semmi törvényt sem esmér; az minden akadályon túl vagyon; de én tégedet ezért nem okozhatlak. Az ilyen gondolkodásnak módja még nem a te esztendeidhez való; az bátor és már megért elmét kíván, mely az akadályokat neveti és a viszontagságok meg nem tántoríthatják. Az olyan szerelem, meg kell vallani, hogy igen ritka. Méltóságot kívánni, nagy nevet, gazdaságat, mellyel szabadoson lehessen parancsolni, egyszóval, férjének ölében vetni magát, hogy szüléitől megmenekedhessék, ez az, amit szerelemnek hínak és ez az, amit én a fenyíték alól való kiszabadulás kívánságának nevezek. - Csak tessék, azt mondja nékie a leány könnyes szemekkel, pironságaidhoz bosszúságokat is ragasztani. Én szívességnél s tisztességnél egyebet nem mondottam. Halasztattam-e csak egy szempillantásig is feláldozni néked vetélkedő társaidat? Tétováztam-e megvallani szívemen hatalmadat? Mit kívánsz többet éntőlem? - Azt kívánom, felele reája Alkibiades, hogy fogadd fel nékem mindennemű próbádban állhatatos maradni: esküdjél meg, hogy enyim lészesz, bármi történjék is és hogy hívem maradsz. - Valósággal uram, ez az, amit sohasem fogok cselekedni. - Valósággal asszonyom, várhattam ezt a feleletet tetőled és szégyellem, hogy okot szolgáltattam reája. Ily szavai után elméne fellobbant haraggal: mondván magában: ugyan jó együgyű ember voltam én, minden érzékenység nélkül való gyermeket szeretni és akinek szíve egyedül csak szüléinek tetszése után hajlik!

Megvallod hát (Sokrates), azt mondja Alkibiades, hogy egyik sem szeretett magamért? Magadért-e! felkiálta a bölcs, ah! édes fiam, ugyan ki verte fejedbe azt a nevetséges kívánságat? Senki sem szeret, hanem önönmagáért. A barátság, az a tiszta indulat, nemdenem önönmaga haszna keresésén épüle, és ha olyant keresel, amelyben e fel ne találtassék, bátran lemondhatsz az enyimről is. Csudálom, azt mondja továbbra, micsoda bolond az emberben az önönmaga szerelme, még az olyanokban is, akik legokosabbak! Szeretném tudni, hogy ugyan mi lehet ez a Magam, melyet akarod, hogy szeressenek benned? A születés, szerencse, dicsőség, ifjúság és szépség, mind történet szerint vagynak. Ezek közül egyik sem Magad s mégis ezek mind azok, amik tégedet kedvessé tésznek. A Magam, mely ezeket a kellemetességeket egyben alkatja, semmi sem egyéb benned, hanem csak a himre rendeltetett vászon. A rajta tett varrás neveli árát. Úgy benned is szeretvén a természetnek adományait, összveelegyítik veled. Ne keresd, kérlek, ezt a különbséget, melyet mások nem tesznek, hanem vedd el, amint adják ennek az elegyítésnek gyümölcsét: ez olyan pénz, melyet a köziben olvasztott érc tészen csak foghatóvá, de a próbáló tűzben elveszté érdemét. Nem bánom, hogy kényességed elválasztott a gőgöstől és özvegytől, sem pedig, hogy a Rodopé válaszkiadása és Erigoné büszkesége visszaadták szabadságodat; de Glicériát sajnálom és javaslom visszatérni hozzája. Csúfolkodol velem, azt mondja Alkibiades. Gyermek, azt akarja, hogy vegye el az ember. - Nos! elveszed. - Vajjon jól hallottam-e? Sokrates-é az, ki nékem a házasságot javallja! - Miért nem? Ha a feleséged okos és jámbor életű, boldog ember léssz; ha pedig kikapó és csélcsap, úgy bölccsé léssz, mindenképen fogsz nyerni benne.

1804, kézirat; kiadja Vajthó László 1930-ban.

Midőn a vendégek gyönyörűségeik közt elméjekben, szívekben, mennyre, földre, mélységre, magasságra így ragadtatnának széjjel: távol a helytől dörgést, ropogást hallanak. Nékiszalad a sokaság a hangnak, oly örvénylő sebességgel tolódván előre, mint amely folyóvíz megrekesztésében gátját elszakasztja, minekutána már egymásra halmazott árja a magas partoknak színekig feldagadt.

A leveles falak közül kiérkezvén, a kertnek kőfalain kívül a kies térségen látnak meg egy favárat állani, melynek osztályi, részei mindenféle formát mutattak. Itt elébb a földbe rejtett puskapor-csüek gyujtogattatván meg, rettentő dörgések között lövöldözték fel tüzeket a csillagok közé, hol csoportos világok széjjelszóródván, a holdnak világát ragyogó színbe hozták. Ezekről kapott végre tüzet az egész alkotvány.

Legelőször láttatnak meg csendes tűzben a hazának régi vitézei és bölcsei, kik hazájoknak oltalmára és az emberi nemzetnek oktatására szolgáltak. Ezeknek dicsőségét énekelték, Arténisnek énekesnéi az előadott Parnassusnak hegyén múzsáknak képekben, hol az isteneknek félelmét, az igazságnak és embereknek szeretetit, a haza szolgálatját, annak törvényes uralkodója iránt való hívséget hirdették oly érdemeknek, melyek nélkül Elizeumnak halhatatlan örömét jutalomul halálában senkinek sem adják az istenek.

A tűzi mesterségben megjelent bölcsek és vitézek felett látszott Arténis, Minervának formájában felöltöztetve. Ezután jött Kalipsó barlangja, hol maga nimfái közt ült. Ezeknek tüzök és csendesen lobogó zöld, sárga, kék lángjaik után rettentő ropogások közt tetszett ki Vulkánusnak koha, hol a Cyklopsok keze közt a gerjedni indult és készülő mennykövek már tűzzel sisterékeltek; meglátszik legfelül Olympusnak hegye Jupiterrel és minden isteneivel együtt, mely tárgynak látása felemelkedést, méltóságot és álmélkodást szült.

Ekkor jelennek meg Olympusnak tövénél amaz irtódzást okozó óriások, Egeon, Briáré, száz karokkal, ötven szemekkel, kik hegyeket emelnek egymásra, hogy az egeket ostrom alá vehessék. Anecládes kőszikla-tornyokat hajigált fel. Az isteneknek megrémült serege világra láttatik szaladni; egyedül maradván Jupiter Vulkánussal egeiben, honnan az óriásokra tüzes mennyköveit csattogó, mennydörgő villámlások közt szórta, halmok és hegyek alá temetvén őket. E tűzi mesterség által a körülte forgó és felette álló levegőegek lángoltak, villámlottak, a föld dörgések miatt rázkódott, a magas égnek táblája pedig piros tűzben égett, honnan a csillagok eltűntek és a hold útját felfüggesztette, míg e rettenetes játék tüzének hamvába nem esne.

Végre a földnek színébe kígyócsapás módjára tekervényesen széjjel bérakott por-csüek lobbanván fel, úgy tetszett, mintha a világ kezdene kigyulladni, a magokat felvetett tűznek csattogásai siketté dörgötték a füleket, melyeknek ordító csatája alatt a föld bimbolyogni tapasztaltatott. Hallásnak, látásnak, érzésnek úgy tetszett, mintha a világnak utolsó ítéletnapja állott volna be és a föld végső elsüllyedésére rohanna alá a feneketlen mélységre.

A nézőknek tekinteteken bámulás, félelem, gyönyörködés, irtódzás, öröm, ijedés keveredvén öszve, ábrázatjokat csudaképekké változtatták. Az ifiú asszonyok közt éles sivalkodások, a bátor férfiak közt a dörgések után való csendes bömbölések hallattak, mellyel a hangnak rettenetességét láttattak gúnyolni. Az anyjuknak kötőjök alá rejtetett gyermekek csak néha-néha ütötték onnan ki fejeket a csendesebb ropogásoknak idején.

Ez elmúlván, minden ember úgy fujta ki magát, mintha hosszas futásában állapodott volna meg. A néző sokaság széjjel pezsdül, úgy, mint az örvény fenekén rakáson álló halak, midőn a halász szigonnyal közéjek üt. Csoportonként jönnek vissza, beszédeknek zúgásával töltvén el az egeket, hol itt-ott éles nevetések hallattak. Sokan fejeket hátraszegve, bötyköket homlokokra nyomva, könyököket égre feszítve fel, a tűzi mesterséget szidalmazva csudálták, melynek villámlásaiban még szemeik répzettek.

1788.

Betűhív közlés a 3. kiadás alapján (1805), amely a szerző eredeti helyesírásával készült.

Ezen kurta (de igaz Régi magyaros) könyörgéssét szívébül el-végezvén Etelka; hirtelen megállította könyveinek záporát. És (mint-ha nagyterhü kövét vetette-le-volna vállairól; egészszen meg-pihent, és nagy örömre fordúlt. Oly özöne lett pedig édes indulatainak: hogy (ki-törő ereivel nem bírván) hirtelen Etelének szemeibe szállana, és vele e'-képpen nyájaskonnék, sőtt enyelegne-is:

Túróra-Szarka-Túróra! - Van egy kevés számvetésem Kenddel. - Ide szóra Leventa! Mostanában tégöd' a' lúgba vetlek; és (szappan nélkül) mögmoslak Tudod-é mivel? sujokkal, (ama' tót-szappannyal) - Hát te Úr-fi! úgy viseltél gondot az én levelemre: hogy az (még Rókának-is) kezeibe juthatott? - No vár-rá! szénnel írhatod a' kürtöbe szerencsés napodat, melyben töllem más levelemet vöszöd. De még ez, mind semmi. Mög-dögönyözlek annak üdéjében. E' szorgalmatlanságodért úgy möggyomrozlak: hogy még - -

Midőn ezeket (nagy örömében) ki-ugrasztgatta Etelka; közelebb állott Eteléjéhez, és (annak balvállára vetvén jobb kezét) így fejezte-bé előbbeni örvendetes szavait:

Mind-azon-által: íme nem bánom (édös Etelém): hogy azon Róka-koma mög-tudhatta Karjelí eredetödet. Leg-alább: eleinte észrevöheti: minő Bajnokkal kapott üstökbe: minő Magyar Vitézzel eszi cseresnyéjét egy-tálbúl ama' Tót-vakarcs. Mert én leráztam immár nyakamról a' terhet; és Kettőtöknek, vállaitokra töttem. Hála Istennek! Midőn Rókát (azt az epe-embört) a' gyomorból ki-hántam, mintha újra születtettem vóna. Köszönöm igazi tanácsodat (édös Etelém!). Azt mondgyák (jól mondgyák, igazán-is mondgyák): hogy jó az okos embör a' háznál, ha bár egy csöpp esze sin - - -

Ezeket ki-se-mondván igazán; hirtelen Etelére nézett: ha valyon meg-neheztelt-é enyelgésse miatt. Az-után: így szakasztotta félbe előbbi merész beszédgyének rendgyét:

Ho-ho-ho! nem arra Kanca a' búzába, nem arra Édös Etelém! talán mög-bántottalak? leg-alább mögbántani nem akartalak. Meg-bocsáss örömöm' özönének. Nem bírhatok véle. Előre érzöm amazon követségtöknek szerencsés ki-menetelét, melyel (Budára föl-rándúlván) neki-fogtok, neki-is-mertek eredni mind tűznek, mind víznek. Mert: hogy a' Fejedelmekhez Budára föl-mönnyetök (és mindent, az elöbbeni karba viszsza-tögyetök), úgy véllem: hogy arra ösztönözni nem kölletik ijetén okos emböröket. Csak azt akartam ezzel mög-mutatni előttetök: hogy a' ti nagy és feneketlen méj eszötökkel, az Én kis, és csak a' főd-hátán-mászó eszöm-is föl-érhet. Ha tí mög-nem-dícsértetök-is, leg-alább mögdícsértem magam magamat.

Etelkának eme' víg kedve, elsőben ugyan csudálkozásra; de (osztán) vigasztalásra-is méltónak lenni láccatott. Fő-képpen Etele (magán kívül lévén) el-nem-fordíthatta rólla szemeit. Meg-igérte: hogy Budára fel-útal; de úgy ámha Etelka-is fel-menendene. Igérte társaságát a' Fő-Pap-is: ha hárman útaznának. Fartatták a' Szüzet elég nagy okokkal. És (a'-mint a' követközendőkbül ki-teccett) reá-is-verték vólna. De íme (midőn nagy kévánsággal várják a' feletet) bé-toppana hozzájok Etelkának Dajkája Rima, és Alakját édes attyához hívta.

1808.

Ez nyolc napot töltött Konstantinápolyban Rustán Basa házánál, amely idő alatt rendeléseket tett, hogy hajón mehessen Anatóliába, rész szerént, hogy a hajón való utazás nem oly költségesnek látszott, rész szerént mivel a lóháton vagy kocsin való utazás sebes lábára nézve alkalmatlannak látszott. Eltelt a nyolc-tíz nap, a tengeri útra való készület is megtétetett. Ibrahim Basának vele lévő házi népe magán kívül tizennégy személyből állott: inasok, szakácsok, lovászok, összesen tizenketten voltak, ezeken kívül pedig a két rab, Ujvári és Miskei; akik, hogy szükséges szolgálatukat annál kevesebb akadállyal vihessék végbe, a balkezükre és ballábukra tétetett nékik a vas, hogy mint jobbkezök, mint jobblábok az előforduló munkának végbevitelére szabadabb lehessen: Megindulnak a konstantinápolyi partokról, semmi szél nem fújt, nagy csendesség fedezte az egész tenger színét: a vitorláknak azért hasznát venni nem lehetett; evezőkkel kellett hajtani a hajót. Nem telt fél óra, hogy a konstantinápolyi partokat elhagyták, midőn az ázsiai részről, Olympius hegye felől irtóztató fekete felhők kezdtek tornyosulni, melyeknek közeledtével rettentő szél támad, mely még a tenger fenekét is felzavarta; az idő egyébként is alkonyat felé volt, a fekete felhők tehát úgy elvettek minden világosságot, mintha az egész tenger színe fekete posztóval lett volna bevonva; a sebes szelet irtóztató mennydörgés követte. A hajóskapitány tapasztalatlan ember volt, aki soha a Fekete-tengeren kívül más tengeren nem hajózott és ezen igen rövid utazásokból állott az egész tapasztalása. A szél ellenkező útra hajtotta őket, úgy, hogy midőn a Fekete-tengeren akarnának hajózni, észrevehetetlenül a középtengerre jutottak, a nélkül, hogy a hajóskapitány tudná, hogy a nedves világnak mely részén hömpölyög a hajója a habok között. Azalatt újabb és újabb erőt vesz a szél, a mennykő hull mindenfelől, melynek rettenetes harsogása betölti az egész levegőt; a veszedelem nő, kivált miután a mennykőütéssel elvegyült zápor megeredt; az árbocfa ugyan még fennállott, de a vitorlák köteleit a kegyetlen szél összeszaggatta, s hasznavehetetlenné tette. A félelem csaknem mindnyájukat megfosztotta érzékenységétől. A hajóskapitány minden segítség vagy tanács nélkül a hajó egyik szegletéből a másikba szédelgett, a többi bennlévő népet pedig a habok között hánykolódó hajó egyik oldalról a másikra taszította. Az égnek boltozatát rémítő gyászos szín vonta be és a felhőkben futkosó mennyköveknek messziről kezdődő hosszas morgása szemüket és fülöket irtózással töltötte meg. Úgy látszott, mintha egy szempillanatban az egek felé föltornyozó habok, a hajót egész a felhőkig felemelnék, más szempillanatban pedig egy feneketlen mélységbe látszottak merülni. Egész éjjel az élet és halál között hánykolódtak a haboktól, a nélkül, hogy a veszedelemnek elkerülését csak remélni is lehetett volna! A zápor megszűnt, de a szél új erőt vett és sokkal nagyobb dühösséggel, mint előbb kegyetlenkedett, amely őket az afrikai partok felé ragadta. Két nap és két éjjel tusakodtak e kegyetlenkedő habokkal, harmadnap hajnalhasadtakor a hajóskapitány egy kősziklás puszta szigetet pillant meg, melynek látására már bizonyosnak tartotta, hogy kevés órapercentés mulva hajójával együtt a tenger habjaitól el fog boríttatni! A szél egyenesen azon kősziklás szigetnek vitte a hajót, nem volt pedig se ereje, se tudománya a hajóskapitánynak, hogy azt másfelé fordítsa, annál is inkább, hogy a vitorlák, melyeknek köteleit a kegyetlenkedő szél összeszaggatta, hasznavehetetlenek voltak, mind inkább-inkább közelített a hajó a kősziklához, mégnem kevés órapercentés alatt a kőszirtbe ütközvén, nagy ropogással összezúzódott. A hajóskapitány azt kiáltja: oda vagyunk! és a hajónak árbocfája oldalt fordulván a hajóval és benne lévőkkel együtt a tengernek örvényében elmerült. Ez magát úszással akarta megmenteni, de mivel a kősziklás part magasabb volt, hogy sem arra felkapaszkodhatott volna, addig vergődött a dühösködő habok között, még azoktól hosszas haszontalan tusakodás után el nem boríttatott. Ez a sors követte Ibrahim Basát is, aki fájós lábbal magával tehetetlen lévén, a hajóval együtt elmerült, és sánta lábával együtt a halak eledele lett. Az emberei közül hárman, akik úszni nem tudtak, törött deszkára kapván, életüket megtartották; kilencen pedig, akik úszásban bizakodtak, nemkülönben a hajóslegények is, kik nem tudván a meredek kősziklára kapaszkodni, a habok közé temettettek. Miskei és Ujvári az úszásban nem bizakodtak, azért jókorán deszkáról gondoskodtak, melynek segítsége által az emelkedő hab a kőszirt tetejére kivetette őket; a szerint Ibrahim Basának is három úszni nem tudó embereit.

Ugyan azon puszta szigeten egynéhány afrikai szerecsenek voltak egy könnyű tengeri hajóval (saluppal), akik az ő hajójukat már a szélvész kezdetén egy védett helyre, melyet kétfelől messze kinyúló kőszikla fedett, húzták, hogy ott a szélvész ereje s a habok dühösködése ellen biztonságban legyen. Ezek a kősziklák tetejéről nézték Ibrahim Basa hajójának veszedelmét és azon szerencsétleneknek a halállal való tusakodását; látták azt is, hogy öten megszabadultak a halál torkából, akik az ijedtség és úszásban való erőlködés után még ki sem pihenték vala magukat, midőn a szerecsenek ott teremnek és őket elfogván, egyik szerencsétlenségből a másikba viszik.

1794.

Ily édesen szenvedni, szomorkodni a nélkül, hogy tudnád - miért?... az egyedülvalóságot jobban kedvelni minden mulatságnál! örömest magányosan lenni a virágos tavaknál, a kőszálakon és a homályos erdőségben, minden gyönyörűséget csak a kies természetből szívni; vagy csak egyetlen léleknek társaságát kívánni, akinek ezt mind megmondhatnád és aki azt mind elfogadná... Micsoda, ó micsoda állapot ez? Itt olvadnak egybe a menny gyönyörűségei a kínok' helye' gyötrelmeivel...

Mi könnyebbek azóta a szenvedések, hogy azokat kiönthettem. Barátnémmal együtt sírunk, együtt panaszolkodunk. Ó, ha visszateszem magamat hajdani állapotjában, mely boldog volt ő akkor és mely boldogtalan most... De mégis, lám én soha jó napokról semmit nem tudok. - Az ő Károlya (így nevezi volt férjét legörömestebb), ha ő azt festi, eleven s szinte látható színekkel rajzolja, látom, esmérem s szeretem én őt!... ha lebeszéli azt az egyességet, azt az egymás lelkébe s gondolkozásába való általolvadást, akkor az apró és mégis oly igen-igen édes házi örömöket, az ő határozhatatlan érzéseiket, azokat az alig tapogatható és mégis oly igen hatalmas érzéseket - velök élek, velök vagyok. Boldognak mondom barátnémat, mert tapasztalta a boldogságot és boldogtalannak magamat, mert lám, én soha jó napokról semmit sem tudok.

1789.

Vacsora után Szentpéteri kért, hogy a táncot nyissam meg a menyasszonnyal, s teljesítettem kérését. Elkeményedett szívvel, de tántorogva léptem Nincsihez, s kiállék vele az első helyre. A menüet első lépései alatt már alig bírtam magamat; midőn pedig elválánk, s Nincsi, elöntve minden keccsel, melyeket a mai nap örömei még neveltek, de titkolni óhajtott háborodással, előttem és mellettem el-elsuhinta, midőn szép ujjairól a jegygyémánt rám lövelle, annyira összeháborodám, hogy egy taktot sem tudtam tenni, sőt azt is feledém, ha jobbra kell-e mennem, vagy balra. A nézők közt suttogások támadtanak, s Nincsi, aki látá, hogy reszketek, siete véget érni. Színleltem, hogy egészségem nem engedi, hogy tovább táncoljak, s a végszobába vonám magamat, honnan kiláthaték a táncolok közé, s ott nekieresztém magamat az eltaposott szerelem s megcsalt remény kifakadásainak. Endrédi látta, mit szenvedek, s nem távozott el mellőlem; s most annyira köszönöm alkalmatlan barátságát, amennyire az által magamat akkor bántva, ingerelve érzem.

1828.

...Meggyőződve az eránt, hogy kívánságaimat senki más úgy, mint Sophie ki nem töltheti, Kázmérba mentem fel, hogy kilessem, felejtethetném-e vele az ifjú szép emigránst, kitől magát elrántatni öt esztendő óta semmi tekintetek által nem engedé, és ha a dolog jól indulna, mind azt megtenni, amit az idő enged. Anyám őtet annyira szereté, hogy midőn Regmecen mulata, egész hetekig nem ereszté el magától és így biztosan lehete reménylenem, hogy lépésem megnyeri javalását.

Lajos napja előestvéjén (aug. 24.) értem oda. A grófné s Sophie és Marie a kertbe akarának lemenni, mert a nap meleg volt az összeolvadásig, midőn szekerem az udvarra befordult. Mint a ház gyermeke megpillantására, ki nem várva jelen meg két esztendei távolléte után, úgy kiálta fel mindhárma, amint meglátott, s míg cselédem szekerem ajtaját megnyitotta, Sophie már mellettem állott. Ferenc s mikor megy el tőlünk? kérdé. - Köszönöm a szíves fogadást, édes Sophie, mondám, s mióta szokás így látni vendéget? - De a testvér nem vendég, felelé Sophie; s azalatt anyja s öccse is előttem állának.

Sophie úgy hitte, hogy az ő valójában van valami, ami engem tőle visszatol, ámbár vele, mint barát barátnéval s testvér testvérrel, megférek s elfoglalva lévén, hogy őtet és engem külön választ a sexus, az eszébe sem jutott. Bánása velem így annál szabadabb, tartaléktalanabb volt. Jöjjön, úgymond, menjünk atyámhoz, nemsokára rá jő hideglelése, s akkor magában szeret maradni.

A grádics közepén, hol vele, a testvéri familiaritas szerint, nem karon, hanem kézenfogva lépdelgeték, megálla. Édes Ferencem, mondá itt, nem is tudja, amit mindég jövendőlgete, megvan; két hete, hogy itt Párisból a jelentés; Etoile megházasodott. Lábra akarván állítani minden vagyonaiktól elesett szüléit és az egykor fényes házat, elvevé egy gazdag polgár leányát.

Soha én kedvesebb hírt nem hallhattam, soha én jobb órában Kázmérba nem jöhettem. Azonban érzéseim meg valának osztva az öröm és a legszínetlenebb szánás között. A csapás rettenetes, mondám, és enyhülést neki csak az a gondolat adhat, hogy ezt várnunk lehete, várnunk kelle.

A hideglelés paroxizmusa ma hamarább jöve a grófra, mint várák, s midőn belépénk, már vetkőzteté inasa. Megcsókolám kezét, ő nem engemet, de megkövetve; sőt mihelyt lefekvék, kért, hagynám magát s mulassak a grófnéval s gyermekeivel. Azok jöttek. Sophie pedig engem egy ablakba vona s ott önté ki keblembe szíve panaszait.

Fukarkodám éltem legszebb gyönyöreivel s az utolsó cseppig akarám kiszörbölni, amely édes kelyhet nekem itt a gondviselés annyi szenvedésemért nyujta. Sophiet a maga tiszta asszonyiságában akarám végig meg végig nézni, melynek most új kecseket ada a mély fájdalom.

Huszonnégy óráig vittem úgy dolgaimat, hogy Sophie semmit nem sejte meg szándékomból s ezt a melegebb, szabadabb közelítést, melyen el nem foglalt elmével felakadt volna, most a baráti, testvéri részvételnek, szánásnak tulajdonítá. Én más részről örvendék, hogy ő meg nem sejtve kelepcéimet, éppen ezen megtévedése által tapada inkább meg inkább belém. Eltűnt volna tartaléktalansága, ha meg gyaníthatta volna, keblem mit forral.

Visszajövén estveli sétálásunkból, a két leánytestvér engem magamban hagya. Még nem szólok, mondom magamban; ily scenákat az istenek csak egyszer adnak az életnek; s újra elmondván, hogy nem szólok, összekulcsolt karral egy commodhoz támaszkodám, midőn megnyílék ajtóm, s Sophie belépe.

Sophie, mondám, ki nem bontván karjaimat egymásból s helyemből ki nem mozdulván, jöjjön csak ide. Ő fel nem akada a szokatlanságon, mely ha testvéri viszonyunkban nem találna mentséget, neveletlenségre mutatna, s megálla előttem.

Édes Sophie, mondám, még mindig összekulcsolt karral s megtámaszkodva; ismer engemet és a zavart, melyben házunk most áll; de ismeri lelkes és jó, bár megtévesztett anyámat is; vegye mindezt együvé s mondja meg nekem, összeköthetné-e életét az én életemmel?

Sophieben az a gondolat támada, hogy én producálni akarom, amifelől tegnap folyt a szó. - Nem, édes Sophie, mondám sárgára, zöldre, pirosra, fejérre egymásután változó színekkel; én egyenesen azért jövék, hogy lássam, remélhetek-e.

Míg zavarodásomból magamhoz térheték, Sophie anélkül, hogy emlékezhetném, miként, eltűne előlem. Szégyelve gyengeségemet, hogy erős feltétem mellől eltántorodhatám s hogy amit tettem, ily balogul tettem, sebes léptekkel járék fel a szobámban s akartam volna, nyeljen el a föld.

A Sophie szemeiről éppen ez a nem készült vallás kapta le a hályogot; most érzé ő, hogy a tegnap óta eránta mutatott meleg szánás valami egyéb vala. Összefutának lelkében a barát, testvér, szerető ideái s azzal a tettetést nem ismerő lélekkel, mely neki nem eltanult, hanem természettől vett tulajdona, jön s megszólít: Ferenc, s hol fogunk lakni?

Mint elébb a színek arcomon, úgy változának most, úgy csaptak által egyikből a másikba érzéseim a magam vádlásából a legindulatosabb örömébe, triumphuséba. Megragadám a három esztendő óta minden mások felett becsült leányt s ki nem eresztém rengő karjaim közül, míg a szót kimondta. Akkor kifejté magát karjaimból s ment.

Nem lelém többé magamat, nem lehetek többé nélküle.

1831.

Még csillagos vala az ég, s az utcák lámpái nem aludtak el egészen, midőn kimenék a hajóra, hogy el ne essem a viziutazás örömeitől, ha késni találok. Lábaim alatt, midőn a hajó teknőjére felléptem, már pözsge a kisded Vulkán, s a füst feketén tekerge ki kéményéből. Végigmenék a hajón s megállék a nyílások mellett, látni, mint égnek a kemencék, s a gépely csudás alakú rúdjai s kerekei mint mozognak lassú nehéz löködésben. A féléjszaka és fél reggel kétes fényében még ki nem lehete ismerni a körültem ingók arcaikat. De végre virrada, s a csillagok tűnni kezdének. Kapitányunk indulót lövete. Az utasok, egyenkint vagy barátjaiktól kísérve, futának s sírva s ölelgetések közt váltak el. A hajóról a vízszélre s a vízszélről a hajóra repültek a néma köszöntgetések, kalapokkal és kezekkel, s észre sem vevénk, midőn hajónk a kedvünkért elbontott híd nyílásán átfutott.

Hogy a mozgóknak akadályul ne légyek, végignyúltam egy hosszú karszéken s lestem, az ismeretlen sokaság közt kivel fog legelőbb szőni össze a történet. Alig kérdem ezt magamtól, midőn meginte valaki, hogy oly közel a kéményhez főfájást kaphatok, s a gőz megáztathat. Azon széken nyúltam el most, melyen ő foga helyt; s ő beszélé, hogy míg nálunk ezen egynél nincs több gőzhajó, Petersburgban számtalan vagyon már, s ő ilyenen jött onnan Lübeckig. - Egy más valaki, hihetőleg hallván, mit beszél mulattatóm, és magyarul, közel hozzánk telepedett le. Éneklősen ejtett szólása erdélyinek gyaníttatá velem, s az volt. Kitaláltatám vele nevemet, de ő a magáét meg nem mondotta; igen, hogy ő kapitány és hogy Bécsbe megyen. - De íme, megálla hajónk, mert egyszerre oly köd ereszkedék, hogy sem eget, sem földet nem láthatánk többé. Három óráig kelle az helyt veszteglenünk.

A gőzhajó nálunk egészen új jelenés lévén, első útját tavaly tette, szeptemberben, Bécsből Pestig; festeni fogom azt. - Míg a Duna egyéb hajóinak teknője üreg, s a vendégszoba rajtok kiáll a teknőből: a gőzhajón a vendégszoba egy felfordított teknő üregében látszik lenni, s a vendégszoba rejtve van. Oda, és a kemencéhez grádicsokon esik a lemenés. A régibb alakú hajókat evezőlegények hajtják: ezt a gőz segédje által oly kerekek, mint a vízimalmokéi. A vendégszoba a hajó farában van, a közembereké a középen s a kettő közt emelkedik a füst vastagabb s a gőz vékonyabb kéménye: a füsté öt-hat öl magosságra, fejérre mázolt vaspléhekből; olyan a gőzé is, de az sokkal kurtább. Hogy ezeket a szél le ne törhesse, a füst kéménye vitorlakötelekkel van a hajó széleihez és egy magasan kinyúló árbochoz csatolva. A kémény és az árboc sorában néhány négyszegű nyilások vannak, s a fűtők és gépely intézője ezen vesznek világot.

A vendégszoba gyönyörű. Meredek grádicsának deszkalépcsői sárgaréz pléhbe vannak szöve; s innen jobbra és balra két kisded rekesz nyílik, a terítő számára, ki ide zárja tányérait, üvegeit. Asztalok s karatlan székek kőrösfaszeletekkel vannak borítva, s a talpazat parkételt. A falak deszkája világos sárga színnel van befestve, ezekkel, hogy az asztal és szék fájához hasonlítson, s a vesszőzet és egyéb cifra rajta zöld; így a négy vékony oszlop is, mely a padlást a szoba közepén a betörés ellen védi. Ablaka egyik és másik oldalán három s hosszaskerék metszésű, s üvegtáblás és zsalús. Az ajtó mellett jobbra és balra két tükör, éppen oly metszésű, mint a hat ablak, s így a szobát nyolc ablak látszik világítani. A hajó farában még egy szoba, hova innen esik a bemenés, hálásul az asszonyságoknak. - Az utasok egyenkint ebédelnek, vagy ha úgy tetszik, kisebb társaságokban, s a konyhacédula el van vetve a terített asztalokon, hogy kiki tudhassa, mit kívánhat és mennyiért. - A falak mellett párnázott pad fut el s az, éjjel, ágyul szolgál az utasoknak.

Két új ismerőseim, az erdélyi auditor-kapitány és a Petersburgot látott magyar és én, együtt beszélgeténk a hajó egyik végében s váránk, hogy a köd szálljon el valaha, midőn most egy harmadik csatlá hozzánk magát s magasztalá gróf Széchenyit és Hitel című munkáját, míg az auditor-kapitány a gróf Dessewffy felén álla s a Taglalatnak adá az elsőséget. Hallgaték, nem tartalékból, mert a nemeslelkű két férfi különböző gondolkozásom által megsértve magát bizonyosan nem érzené; hanem azért, mert azok közt, kiket lelkem szeret, csudál, áld, bíró lenni nagy szükség nélkül nem akarok. Tudnám én szeretni, csudálni, áldani egyikét is, másikát is, bár világos tévedésben, bár világos vétekben látnám.

A fordításoktól szabad átdolgozások vezetnek az eredeti szépprózai munkák felé. Ilyen átmeneti jellegűek Dugonics regényei s bár, talán kisebb mértékben, Kármán Fanni-ja is. Vajjon mennyi az eredeti lelemény a magyar robinzonádok legsikerültebbikében, Szekér Joachim Magyar Robinzonjában, máig sem tudjuk bizonyosan. A két főhős, Újvári kapitány és Miskei káplár talpraesett magyar embereknek bizonyulnak Afrikában, a szerecsenek között éppúgy, mint a vademberek szigetén. Szekér stílusa könnyed, világos elbeszélő nyelv.

Az eredeti magyar történelmi regény előzménye Kisfaludy Károly Tihamér-ja, amint a társadalmi regényé Fáy András Különös testamentom-a (1818). Kisfaludy hiányt akar pótolni, amikor vállalkozik, hogy másvalaki hijján az Aurórája számára maga írjon történelmi beszélyt. Jelentősége az eredetiségen kívül irodalmi nyelve. Humoros novellái (Tollagi Jónás viszontagságai, Sulyosdi Simon) jobban sikerülnek; amint általában humoros hangú elbeszéléseink mindjárt kezdettől fogva sikerültebbek. (Fáy Különös testamentom-a és Jósika Abafi-jának megjelenése közötti időben körülbelül 300 novella lát már napvilágot.) Fáy írói tulajdonságai már Különös testamentom-ában megnyilvánulnak. Jó megfigyelője a magyar társadalomnak s emellett bizonyos száraz humor jellemzi. Szemelvényeinkben igyekszünk a romantika nekilendülő szépprózai irodalmának különböző színeit, a fejlődés egy-egy új ágát, fonalát érzékeltetni. Vörösmarty Mihály Szél úrfi-jában a magyar romantika Csongor és Tündé-ből jól ismert színeivel találkozunk. Gaal József Az Alföld képé-vel új motivumot hoz költészetünkbe. Az éji lovasok-ban a betyár idealizált alakját, ezt az ugyancsak új színt ismerhetjük meg. (Mindkettő nagy hatással volt Petőfi költői fejlődésére.) Szirmay Iloná-ból is közlünk részt, összehasonlításul Jósika Abafi-ja mellé. A realista, humorista Gaal nem vehette fel a versenyt a történelmi regényírásban Jósikával, kinek műveit a morális eszme tüze, fénye sugározza be. Nem érkezett el még a fejlődés oda, hogy a szerkezet, mint később Gárdonyinál, a reális részletek terhét megbírja. - Magában álló jelenség irodalmunkban Vajda Péter, mint Petőfi nevezte, "a természet leghűbb gyermeke". A német romantika természetszimbolikája és misztikája található meg nála szinte teljesen eredeti, változatlan formájában. De ha idegen költészet ihleti is, annál figyelemre méltóbb a hang, amellyel ihletét megszólaltatja.

Eötvös regényírói stíljéről a regény szervezetének, a jellemzés, leírás, párbeszéd fejlődésének áttekintésében kapunk teljes képet, csakúgy mint Jósikáéról. Stílustörténeti szemelvényünk romantikus körmondatot mutat be a Karthausi-ból. A proteus-szerű romantikus lélek körmondata egyesíti a klasszikus körmondat alárendelő és a barokk mellérendeléses szerkezetét mint történelmileg későbbi képződmény. Tagadhatatlanul jellemző kifejezésformája a történelmi magyarság lelkületének minden változatában, s viszont a természetszerű visszatérés e bonyolult szerkezettől a népi nyelv egyszerű mondataihoz, Jókain, Mikszáthon keresztül Gárdonyiig, egyben a történelmi osztályok háttérbe szorulását és a nép térfoglalását jelenti. A Karthausi a romantika második hullámához, a századelejei katolikus-konzervatív romantikához tartozik, amelynek főképviselője Chateaubriand. A Karthausi Sainte-Beuve Volupté-jához áll legközelebb.

A Karthausiban megvannak már a francia romantikus regény bűnügyi elemei is és ezek a szálak vezetnek a nagy magyar mesélőhöz, Jókaihoz. Nepeán sziget című első nagy feltűnést keltett novellájában egyesíti Vajda Péter színes, romantikus nyelvét, valamint Nagy Ignác és Kuthy Lajos francia hatás alatt újságkarcolatokból és rajzolatokból kifejlődött bűnügyi regénystílusát.

E két utóbbi elfeledett elbeszélőnk művei ma is szórakoztató olvasmányoknak bizonyulnak. Mindkettő stílje az újságtárcából fejlődik ki a francia romantikus bűnügyi regény hatása alatt. Nagy Ignác Magyar titkok-jában eredetileg ki akarta gúnyolni ezt a regényfajtát, de azután egyre jobban belejött. Az ő könnyed szellemes újságíróstíljét tárcakarcolattal képviseltetjük s a hazai romantikus bűnügyi regénystílusra Kuthy Lajos-tól közlünk részletet, a Hazai rejtelmek-ből.

Kölcsey Ferenc A vadászlak c. elbeszélése a megyei élet és a börtön rajzával Eötvös Falu jegyzőjé-nek előfutára.

Petőfi Sándor A fakó leány s a pej legény-ben a romantika keresett és kedvelt tárgyát, a "rút"-at költői realizmusa meleg fényével vonja be. Az ő prózája különben a legszubjektívabb prózai műfajban, az úti levélben és az úti rajzban éri el a legnagyobb tökéletességét, a lírájával szinte egyenlő színvonalat. A prózában is ő teremti meg a magyar lélek természetes nyelvét, bár az elbeszélés műfajában a sajátos magyar alakításmód, művészi kifejezés Jókai Mór művészi eredménye.

1822.

Első rész.

Tollagi Jónás Pesten.

1. Maji.

Barátom! én nagy világba megyek! Azt megírtam már, hogy mióta egy gazdag bátyánktól tetemes successiót nyerénk, atyámnak velem szörnyű nagy plánumai vannak.

Minap megáll előttem s a bodor füstöt igen sűrűn eregetve pipájából, így szólt: Fiam Jónás! huszonkét esztendős multál, pénzed lesz, deákul tanultál, maholnap szép hivatalomba léphetsz; de még világi tapasztalásod nincsen: azért utazni küldelek; először is járd el a fővárost, szerezz tapasztalást s több efélét. Eszed van, künn még talán gyarapodik is, ennélfogva mentorra nincs szükséged.

Örömmel hallám mindezeket; mert az ember nem azért született, hogy azon helységből, hol nagynehezen általfutá iskoláit, soha ki ne szökjék. Magam sürgetem elindulásomat. Bár ne szakadtál volna oly messze tőlem! most velem jöhetnél; mindazáltal leveleimmel felkereslek s híven napról-napra mindent leírok, mi történik velem. Fogadd szívesen sorsom közlését és rakd el tiszta érzéseim documentumi gyanánt.

Innen hazul többé nem írok; mert ha az ember nagy útra készül, hamar kifogy az időből. Itt is, akárhol is szíves barátod

Tollagi.

Pest, 7. Maji.

Ha az ember új világba lép, valami különöst érez, amit otthon nem érzett, így vagyok én; mind e mellett fogadásom szerint az íráshoz fogok.

4-ta május megáztatva anyai könnyektől, tetézve atyai áldással, szívdobogva kocsira ülék s két feldülésen s azokkal járó kék foltokon kívül szerencsésen ide is érkezvén, a Remény-fogadóban megszálltam. Ily nagy városban, gondolám, az embert fel nem veszik, azonban jöttemkor mindjárt nagyságoltak; de mi az embernek nem competál, ne vegye magára, én is eltiltám a magas titulust.

Hol az ember idegen, senkit nem ismer; de így az ember csupa nézésből nem sokat tapasztal, azért én is lementem az alattam lévő kávéházba, hol több városi ifjakkal mindjárt is megismérkedtem. A rokon lelkek egymást feltalálják; hozzám is bizonyos Lépfalvi különösen vonzódik, ittlétem célját elbeszélvén, barátságát s pártfogását ajánlotta.

Meglátom, miket tapasztalok; nálunk úgy hírlik: hogy a nagy városban, aki nem akar is, tanul. Ezer feltételek sarjadoznak keblemben, de azért alunni készülök, mert ha az ember elfárad, szeret pihenni.

8. Maji.

Barátom! kulcslyukon ne nézz keresztül; én tettem azt, de! meg is adtam árát

Hogy az ember okos maradjon, olvasni szükséges: e végre néhány deák írókat raktam el ládámba. Ma éppen előszedém őket, midőn a mellékszobában éneklést hallok, de a világért se tudtam, férfi- vagy asszonytorok zeng-e? curiositástól únszoltatván, a kulcslyukon nézek keresztül s ím, tükör előtt áll egy drágán öltözött személy s írásból énekel, mellette egy hosszú ember hadonáz kezével s az az egész scálát kiejti képével. Ajtóhoz lapulva várom, mi lesz a dologból? s hajam a kilincsre tekeredik, de fájdalmasan csak akkor vevém észre, midőn a fogadóbeli inas belép, hirtelen hátranézek s egy fürtöt kiszakasztok, melyre a kilincs zörren s az ének megszűnik. Az inas elmondá: hogy szomszédném egy híres artista énekesné s ma fogja éppen magát produkálni. Gondolhatod: mint vágytam őt nyilván is hallani; mert nálunk néhány csepüevő s egyéb bukfences embereken kívül ilyetén mesterek nem fordulnak meg. Az inas zártszékkel kínál: mit használ a szék, ha be van zárva? mondám, inkább innen vigyünk széket. Erre viszonzá: csak bízzam reá, ő szerzend úri helyet. Ment s nemsokára hozott cédulát; drága volt az igaz, de ingyen csak a halál, gondolám s kifizettem.

Rendelt órára theatrumba megyek; előnyujtván a kártyát, első emeletre, egy rekesztékbe vezetnek. Ott bámultam a tolongó sokaságot, midőn egy ifjú, kit már tegnap a kávéházban láték, hozzám szövetkezik. Uraságod maga vagyon? - mond - talán nem lesz terhére társaságom? Absolute nem, felelék, őt mellém ülni kényszerítvén. Sok beszéd után mondá: Cornelia derék énekesné; de nagy ellensége s ócsárlója nemzetünknek, hogy minden hangért ezrekkel nem adózunk. Hadd legyen ellenség! viszonzám, nincsenek huszárjai, sem ágyúi. - Az nincs, felel, de vannak szép szemei s azok néha huszároknál is több kárt okoznak. Mi ifjak ma őt kifütyölni akarjuk s mint jó hazafit, az urat is ezen frigybe meghívom. Ha így van, mondám, szívesen! miként szokták? Tessék engem utánozni, felel.

Azalatt muzsika kezdődik, mély csendesség lőn, a kárpit felhúzatik és az énekesné kilép; társam lassan fütyöl, én hirtelen kidugom fejemet s két ujjommal olyant füttyentek, hogy a theatrum is visszahangzott belé, gondolván, ha az ember valamit tett, tegye igazán. Erre alól tapsolnak, lármáznak, s minden szem felém lövel; ennek okát tudni óhajtván, társamhoz fordulok, az elillant; a kis folyosóra megyek utána, egy úr haragosan elállja utamat, kérdvén: én fütyöltem-é? Igen is! felelék biztosan. Arra ő felzúdul, fenyítni kezd, miként merem a köztársaságot zavarni s hogy tettemért adóznom kell. Hasztalan kértem, hogy compescálja nyelvét, folyvást dörgött s nevemet kérdé; de én okos voltam s nem mondtam meg - több ember szorong öszve s mind ellenem voltak; már-már szepegni kezdék, akkor Lépfalvi törtet elő, megpanaszlom a dolgot, ő azon haragos urat hátra vonja s minekelőtte magamhoz térek, a nagy zúgás nevetségben oszlik fel.

Tele confusióval, megmentőmtől kísérve térek szállásomra, hol megértém a dolog mivoltát: hogy azon ifjú, ki megcsalt, az énekesnét szereti s most valamin öszvezendülvén, engem választa boszúja eszközének.

Az ember könnyen hisz, ennélfogva könnyen csalatik - aztán boszankodik.

9. Maji.

Ha az embert egy baj éri, a többi sincs messze.

Búfelejtésre, ma korán reggel a szabadba menék, soká tünődvén: miként lehetne a tegnapi dolgot helyrehozni? Nagy észmarconglás után az ártatlan énekesnét megkövetni legjobbnak ítéltem; ennélfogva vissza s hozzá sietek. Ajtót nyitok: egy szép szőke leány ült az asztalnál s kötött, látásomon nem kevéssé ijedvén meg. Szótlan sokáig nézek égszínű szemébe s mindig úgy rémlett: hogy az, kit a kulcslyukon láttam, egészen más vala: ezen gondolaton elfelejtem mondandómat.

Talán bátyámat tetszik keresni? kérdé szelíd hangon, mindjárt visszavárom! Ezen hang nem volt olyan trillás, mint a tegnapi, engem mégis mélyebben meghatott. Felbátorodva felelék: Semmiféle férfit, csak ékeshangú személyét jövök tisztelni s az esti füttyért töredelmes szívvel bocsánatot kérni.

Erre szemei jobban rám nyíltak: ha én volnék a megbántatott, mondá igen kegyesen, szívemből megbocsátanék; de az nem vagyok! úgy vélem, a szobát tetszett ismét elhibázni; azonban örvendek, hogy ezen tévedés által tanuja levék jószívűségének.

Mit feleltem, mint jöttem ki, már nem tudom, oly zavarba jöttem; és csak új bajom hozott magamhoz, midőn tudniillik szobámba akarék menni és kulcsomat elvesztém.

Lépfalvi jön ismét, panaszlom sorsomat; ő rész szerint gondolá, nem szerencsétlenség, ha az ember véletlen egy széphez jut, rész szerint az énekesnét is valami ajándékkal megkérlelhetőnek állítá. Mindent magára vállalt.

A tapasztalás, látom magamról, vagy pénzbe, vagy érzésbe kerül, s így az ember nyerve veszt, vagy ha akarod, vesztve nyer - mi haszna marad?

10. Maji.

Ma Lépfalvi javallására elhordozkodtam, még pedig ugyanazon házba, hol ő lakik. Szolgálatomra, míg itt leszek, egy inast is fogadtam; jó ember, de keveset hall; az semmi, csak azt megértené, amit hall.

A fogadóban jól meghúztak! nálunk az egész helység kulcsa nem kóstált annyit, mint ezen városi kulcs.

Rendre vergődvén, eljártam a város ritkaságait. Mi sok szép van e világban, ami nem áll könyvekben! ellenben mi sok festetik nagynak, ami csekély magában! jele: hogy nem mind arany, ami fénylik, nem mind igaz, amit írnak, nem mind helyes, amit tesznek, nem mind jó, amit dícsérnek; de az való marad: míg az ember szűk határ között él, magát okosnak tartja; ha kiljebb lép, látja, mennyit kell még tanulnia!

Tele van a fejem; de abból nem következik, hogy mindazt le is tudom írni.

1825.

Éj vala, halotti csend a várban. Sűrű köd lepé a földet. Tihamér korán elszökvén a vigadóktól, magán tünődék s áradozó érzetén. Róza lebegett körüle, annak édes hangjait lihegte vissza szorult kebele. Az itt történtet álomnak vélte, csak Róza tekintete fénylett új élet gyanánt a gyönyörű valóra. A szürkülő hajnal ébren lelé s mindjárt is kardot övezve, ment le az udvarba s az első fellelt grófi szolgát kéré: vezetné őt az öreg lantoshoz. Ő kívánta Rózát Lajoshoz vezetni s ezzel forró vágyait teljesítni. A fáradt szolga vonakodott, míg néhány körmöci nem erősíté tagjait. Elindultak.

Míg Tihamér szép reményeket röpíte a jövendőbe, kísérője őt mulatni akarván, elbeszélte: hányszor hívta már grófja Rózát udvarába s nem jött; mily büszke imádójaihoz s korántsem oly vidám, mint az olasz leányok. - A küzdésnél is jelen volt - mond továbbad a szolga.

"Jelen?" kérdé hirtelen Tihamér s nem akarva örült szerencsés viadalának.

"Igen is, jelen - felelt a szolga -, de úgy befátyolozva, hogy magam is csak magas termetéről ismerhetém meg. Mind e mellett a szépet mindjárt kifürkészik a férfiak: őt is több lovag kerülgeté." Fellobbant Tihamér; de kelletlen ingere lecsillapult hamar, midőn valami ezer lépést haladván, az olajerdő-nyíláson Róza lakása fehérlett elébe. Kisded ház vala ez, körülnőve szőlőtőkkel; jobb oldalán kert, ennek közepén olajágból fűzött remeteség látszott, az egészet illatos olajerdő környezé. Amint Tihamér a bokor-kerítéshez jut, egy nagy, friss sebtől vérző házi szelindek nekiugrik, de rövid szaglalás után nyöszörögve ismét a kertbe vonul. Az ajtók tárva, senki sem mozdult. Szívdobogva megy a házba Tihamér; az első szoba padlaton vér s egy rozsdás kard, a mellékszobában a még bontatlan nyoszolyán eltépett fátyol, a földön törött hárfa fekszik. "Uram, itt raboltak!" kiált a szolga a dermedő ifjúhoz, ki vadon forgó szemekkel kardmarkolatját szorongatá.

"Nézzünk a kertbe!" mond ismét a szolga, s Tihamér félig kábultan követi. Ott a fahajléknál vonaglik a hív kutya s már-már szakadozó párával az ajtót kaparja; gyors taszintástól felzörren az, s világos lőn a rettentő éji cselekedet: vértől elöntve, mellébe tör mártva, fekszik ott az ősz lantos, marka öszvegörcsülve, szelíd vonásai kín- és haragtól széthúzva, alig ismerhetők. "Irgalom Istene!" kiált az ilyeshez szokatlan Tihamér, s míg a szolga hazasiet a szomorú hírrel, ő kardrántva bőszülten futkos az erdőben a rablókat nyomozni, éltét elszánva Róza váltságára; de sikertelen, s végre az életerő sem bírván ösztönit forró indulatjának, lankadtan öszveroskadt.

E gyilkoló rablás szörnyen behatott az udvarra; magyar és olasz nyomozó csapatok különös irányokon száguldoztak el. A király s Malatesta nagy díjt vetének a rablók fejére; mind hasztalan: tikkadozva tértek vissza a lovagok, Róza elmaradt, s méltó gyanú senkire sem eshetvén, minden töprengés csak puszta sajnálkodásba oszlott el.

A fáradt Tihamért egy kémcsapat fellelvén, a várba kísérte. Hajnali csillagként, mely szebb létbe világít, tűnt fel Róza Tihamérnak, mélyen érzé sebes borultát, bár hiú panasszal nem hirdeté. Különös állapot inkább rokonít, mint a közpályán való ismerkedés; így serken többször az indulat, veszélyek s tartós áldozatok még inkább nevelik azt. Ha Róza külső ékei valami ürességet hagyának is a közléten túl vágyó ifjú keblében, fölösleg betölté balesete a hiányt s az óhajtott dicsőség Rózába vegyült, s úgy nézett utána, mint a vándor a leszálló napra, tudván: útja még vad sivatagon viszi keresztül, de a célnál szent béke jutalmazza.

Az öreg lantos hideg teteme másnap földbe takaríttatott, s temetési pompa végzé a fellengző ünnepet, miként halál a Iegfénylőbb életet. Most Rózához.