Eredeti kép

AISZKHÜLOSZ
(Kr. e. 525-455)

Azt is mondhatjuk, hogy vele kezdődik a drámatörténet. A műfaj előzménye, a Dionüszosz istennek öltözött színjátszó pap és a mámoristen kísérőinek, a kecskebőrbe bújt kórusnak egymás szavára válaszolgató beszélgetése ugyanis már valamivel előbb, Kr. e. 543-ban felhangzott Athénban az összegyűlt nép gyönyörködtetésére, de ebben még nem volt jelen az ellentétes törekvések összeütközése, vagyis a későbbi értelemben értendő konfliktus. Ez még csak látványos "kecskeének" volt. (Kecskeének görögül "tragoidia", ebből lett a további évezredek tragédia elnevezése.) Mégis kétségtelen, hogy ezt az újfajta látványos játékot kell a drámai műfaj előzményének tekinteni. - Közismert, hogy ezt a nagy hatású újítást egy Theszpisz nevű, Eleuszisz falujából érkező Dionüszosz-pap találta ki és mutatta be Athénban. Hatásos volt és divatos lett, de hogy dráma legyen belőle, ehhez egy nagy költő kellett, aki két személy beszélgetésében (görögül "dialogosz"-ában) valósítja meg a most már merőben új műfajt jelentő drámai cselekményt. Ezt a Kr. e. V. század első évtizedében Aiszkhülosz volt képes elképzelni és megfogalmazni. Ez időrendben egy-két évszázaddal előbb történt, mint az ettől messzire kialakuló kínai, majd indiai színjáték kezdete. Ezért mondjuk vitathatatlanul, hogy Aiszkhülosszal kezdődik a dráma világtörténete.

Aiszkhülosz is - akárcsak legfőbb előkészítője, Theszpisz - Eleusziszban született. Szent falu volt ez, több istennek volt itt szentélye, s a különböző szertartások papjai tanítottak is. Az érdeklődő ifjak a szertartási szabályokat és a különböző rejtett tanítások - a misztériumok - hitvilágát ismerhették meg. A már régóta gazdag és szakadatlanul gazdagodó költészet szépségigényét és igazságigényét, a bűnök és erények egymással szembefeszülő világát ismerhették meg. A gazdag földbirtokos-arisztokrata családból származó Aiszkhülosz a művelt, kultúrakedvelő otthonban meg a különböző igazságokat hirdető iskolákban serdülőkorától fogva egyre nagyobb ismeretanyaggal, szépség- és erkölcsigénnyel nézhetett körül a világban. Lehetett volna Dionüszosz isten papja is, hiszen e körben találták ki nem régen a költői és látványos "kecskejáték"-ot. És a jómódú, művelt fiatalember költői hajlama korán megnyilvánult. De kitűnt a tornajátékokban is, alkalmas volt katonáskodásra is, hiszen egyre bizonyosabb volt, hogy Perzsia felől háborús veszedelem fenyeget. Aiszkhülosznak pedig kedve is volt a férfias vitézkedésre. S minthogy az egész görög földön divatos volt a költői versengés is, a sportversengés is - korán jelentkezett mindenféle vetélkedésre. Ugyanolyan jól futott, ugrott, hajított diszkoszt vagy gerelyt, mint amilyen könnyeden írt dalokat, ódákat és elégiákat. Ifjú költőként csak az bosszantotta, hogy egy ízben második lett ama Szimonidész nevű kortársa mögött, aki a következő évtizedek egyik legkitűnőbb költője - máig is ismert epigrammák szerzője - lett. Egy mendemonda szerint ekkor határozta el, hogy keres egy olyan műfajt magának, amellyel mindenkit megelőzhet. Állítólag ezért kezdte tanulmányozni Theszpisz leleményét, a "kecskeéneket", vagyis a tragédiát. Persze ez kultúrtörténeti pletyka, de talán van némi alapja is. De még egy ideig sikerei voltak elégiáival. (Sajnos ezekből csak igen kevés töredék maradt ránk.)

Theszpisz bemutatkozása óta Athénban kedvelt játék volt az álarcosan, valamit ábrázoló öltözékben (jelmezben) megjelenő, valakit - rendszerint egy istent - ábrázoló személy és a körötte, mögötte sereglő kórus felvonulása. Ezek kérdezgettek egymástól, felelgettek egymásnak. Ebből is kialakulhatott egy eseménysor, de úgy, hogy a válogatott szövegek elmondtak, elmeséltek valamit. Ebből a színjátékból akkor lett dráma, amikor a cselekmény középpontjába került a küzdelem, s ebből valamelyik fél bukása következett. Ezt a döntő fordulatot a műfaj fejlődésében Aiszkhülosz tette meg. Már a görög-perzsa háború kezdete - vagyis Kr. e. 490 - előtt ott volt a tragédiaszerzők között. Ezeket a műveit azonban nem ismerjük. De tudjuk, hogy az oly fontos újítás már megjelent Athénban. Ez a két személy szembenállása volt. Theszpisz óta a játékban volt egy személy, s mellette a kórus. Aiszkhülosz odaállította a második személyt, az ellenfelet. Ettől kezdve a cselekmény ki is léphetett az istenek köréből. Nagy emberi szenvedélyek is összeütközhettek. Nagy erények diadalmaskodhattak, nagy bűnök nyerhették el megérdemelt büntetésüket. A fejlődés iránya ezzel ki is volt jelölve, de régi igazság, hogy "fegyverek közt hallgatnak a múzsák". Az első nagy ütközetben, Marathonnál ugyan a partra szálló perzsák ellen Athén és görög szövetségesei Miltiadész vezérletével győzelmet arattak a perzsa túlerő fölött. A veszedelem azonban egy évtizedig állandó volt, míg 480-ban a szalamiszi tengeri ütközetben, majd 479-ben Plataiainál a szárazföldön bekövetkezett a döntő győzelem és a perzsák kitakarodása. - Ezekben az években Aiszkhülosz egyre nagyobb hírű harcos volt. Marathonnál - ahol mellette bátyja hősi halált halt - kitűnt bátorságával és rátermettségével. Amikor azután Themisztoklész szervezni kezdte az athéni hajóhadat, Aiszkhülosz mellette volt a vezérkarban. A szalamiszi diadalban az egyik hadihajó parancsnoka volt, egy híradás szerint Themisztoklész mellett ő volt az altengernagy. Állítólag Plataiainál is kivette részét a végső diadalból mint az egyik gyalogos alakulat parancsnoka. Amikor kétségtelen volt a győzelem, szemben Szalamisz szigetével, a tengeri diadal partján nagy örömünnepet tartottak. Tudjuk, hogy Aiszkhülosz ott ült a lelátón, Themisztoklész mellett, a győzelem vezérei között.

A drámatörténet nevezetes napja ez a győzelemünnep. Aiszkhülosz ott ült a díszlelátón. Odalent a füves réten az ifjúság tánc- és énekkórusát az akkor 16 éves Szophoklész - hamarosan a kor legnagyobb tragédiaköltője - vezette. És szemközt, Szalamisz szigetén egy pincemenhelyen az ütközet közepette született Euripidész, a harmadik halhatatlan görög tragédiaíró.

A drámaköltőként eddig is ismert Aiszkhülosz nyolc évvel később lett a színházak legünnepeltebb szerzője. Ekkor avatták fel a pompás Dionüszosz-színházat, minden ókori színház mintáját. Itt már törvényszerű volt, ami hamarosan szokvány lett a színjátszásban, hogy a szerzőknek négy drámával - három tragédiával és egy "szatírjáték"-nak nevezett vidám, gúnyolódó színjátékkal kellett versengeniük. Az évad végén az lett a győztes, akire a legtöbb néző szavazott. Itt kezdődött el Aiszkhülosz diadalútja. A győztes négyes legfontosabb darabja épségben maradt reánk. Ez "A perzsák" című tragédia, amely a görögök szalamiszi győzelméről szól, de nem a győztesek, hanem a legyőzött perzsák körében játszódik. A tragédiának nincs görög szereplője. A háborúból hazaérkező gyászhírnök, az otthon szorongók, végül a megérkező megalázott király együtt jelenítik meg a perzsák világtörténelmi kudarcát. Mesterien felépített mű, a "másik oldalról" ábrázolás példaképe. Ugyanennek a tetralógiának (négyesnek) végső darabja, a szatírjáték "A tűzhozó Prométheusz" volt. Szövege sajnos elveszett, de kitűnő témája fennmaradt. Ebben Prométheusz lehozza a földre az istenek tüzét, amely mindenkit boldoggá tehet. De az ostoba szatírok úgy örülnek a csillogó ajándéknak, hogy megcsókolják, mire kigyullad a szakálluk. Alig tudják eloltani. Csodálatos példázat arra, hogy a legnagyobb találmányok veszélyesek is lehetnek. - És ez a korai téma arra vall, hogy a költőt már ekkor izgatta Prométheusz mítosza, amelyről élete vége felé a legnagyobb tragédiáját írta.

Ettől kezdve élete végéig ünnepelt költő. Közben ugyan színre lép Szophoklész is, néha el is nyeri a tisztelt nagy mester előtt az első díjat. Aiszkhülosz tekintélye azonban nem csökken. A közéletben ugyan nem vesz részt, nem tartozik a demokrácia fő alakjának, Periklésznek a közvetlen társaságához, mint Szophoklész. A legfőbbek kritikusan is figyelik. Következetes jogi értékelésével, gyakori ragaszkodásával a régi törvényekhez, az isteneket is bíráló hangjával olykor még az "istentelenség" vádját is magára vonja. - De mindvégig - és sok mindenben azóta is - ő a példa és a mérce. Állítólag 90 drámát írt. (22 tetralógiát, valamint a szicíliai színház számára magában álló két darabot. Ott ugyanis nem ragaszkodtak az Athénban kötelező négyesekhez.) Sajnos ezek közül mindössze 7 maradt ránk. Közülük az "Oreszteia" című teljes hármas (csak a szatírjátéka veszett el) Agamemnón családjának szörnyűséges sorsáról és a Prométheusz-tetralógia megmaradt második része, "A leláncolt Prométheusz" mindmáig a drámatörténet legfontosabb remekművei közé tartoznak. De a további kettő - a Danaidákról szóló "Oltalomkeresők" és az Oidipusz fiainak tragédiáját ábrázoló "Heten Théba ellen" - is a tragikus jellemek és tragikus helyzetek mindig érvényes, mindig érdekes nagy példái közé tartoznak.

A főhivatalok olykori idegenkedése elől utazott el többször is a szicíliai nagyvárosba, Szürakuszaiba. Ott az uralkodótól a nézőközönségig mindenki szeretettel várta és látta vendégül. Ott is halt meg 69-70 éves korában.


TARTALOM