Eredeti kép

CHRÉTIEN DE TROYES
(XII. század)

A XII. és XIII. század a lovagvilág, a lovagi kultúra és benne a lovagköltészet fénykora. A társadalmi háttér a keresztes háborúk története. A piacensai zsinat (1095) és a tuniszti béke (1271) közt közel két évszázadnyi időszak átformálta a társadalmi változások folytán kialakuló eszményeket. Az életformája szerint harcos férfi Nagy Károly államalapító tevékenysége és a spanyolok felszabadító háborúi következtében már jó ideje jelen volt Európában. A hős lovag ugyanolyan jellemző volt a francia chanson de geste-ekben, mint a spanyol Cid-románcokban.

A XII. században, az egymást követő keresztes hadjáratokban azonban a lovag erkölcsi eszménnyé magasodott. Nemcsak az erkölcs, hanem a kötelező illem szabályai irányították. A szerelem nem csupán lángoló érzelem, de viselkedési szabályzat is lett. A lovagok valójában durva, kíméletlen emberek voltak, de a lovagiasság a finomság, méltányosság, jómodor életformaeszményévé magasztosodott a társas viselkedésben is, és főleg a költészetben. A lovagi líra a szenvedélyességében is előkelő érzelmek szépélményt adó megfogalmazása lett. A lovagi epika pedig halhatatlan hősöket, példátlanul bátor és példátlanul derék hősök csodákkal teljes történeteit alkotta meg. És egy-egy különösen sikerült jellem olyan példázattá vált, hogy nemcsak nemzedékről nemzedékre, de néha évszázadról évszázadra újra elmesélték kalandjaikat és szép szerelmeiket. Trisztán, Parszifal a XII. században indult a szerelmes és életveszélyes útra. És évszázadokat átívelő utakat tettek meg, amíg a XIX. században elérkeztek Wagner zenedrámáiig. Maga Wagner Parszifal alakját a középkori nagy epikus költőtől, Wolfram van Eschenbachtól vette.

De már Wolfram lovag lovagjának is volt előképe. A német költő az előző évszázadban élt Chrétien de Troyes-tól tanulta a hőst és kalandjait. Persze már Chrétien mester is másvalakitől vagy -valakiktől tudta meg, hogy volt egyszer egy vitéz Parszifal, volt egy gonosz varázsló ellenfele, bizonyos Klingsor, volt szép szerelmese, Kundry, aki szült is neki egy Lohengrin nevű nem kevésbé hős fiúgyermeket. A számos országot átcsavargó, a Troyes városából származó Chrétien járt Angliában is, járt Bretagne-ban is. Itt is, ott is népajkon énekelt históriákból ismerhette meg a hajdani kelta hősöket. Hiszen eredetileg az angliai brit és a szárazföldi breton ugyanaz a kelta nép volt. A szigetországot nevezték és nevezik ma is Nagy-Britanniának, a szárazföldi országrészt Bretagne-nak. Artus királyt és kerekasztala lovagjait, Merlint, a varázslót, a vitéz Trisztánt és szerelmét, a házasságtörő Izoldát, meg a Pireneusokban égre meredő Monsalvat várának lovagjait, a Szent Grál őrzőit az öröklött kelta dalokból megismerhette, aki ott a nép között járt és meghallgatta dalaikat. Chrétien felismerte, hogy ezeknek a hősöknek ott van a helyük a lovagi tettekről szóló elbeszélő költeményekben. És ezzel új útra indította nemcsak a lovagköltészetet, hanem az elbeszélő költészet további évszázadait. Ő lett a lovagi epika legnagyobb költője. Holott ő maga nem is volt lovag, még csak nemesember se volt. Polgári írástudóként feudális urak és úrnők szolgálatában állt, és udvari köreiket szórakoztatta izgalmas és halhatatlannak bizonyult költeményeivel. Igaz, sok elveszett a múló évszázadok alatt, de úgy látszik, azok maradtak fenn sértetlenül, amelyek a legalkalmasabbaknak bizonyultak a megmaradásra. Ezeket sorra lefordították vagy újra elmesélték Európa legtöbb nyelvén.

Troyes városa és környéke, ahol - neve után gyanítva - született és talán felnevelkedett, Champagne tartományban van. Ennek úrnője volt Marie de Champagne, akinek udvarában és védnöksége alatt huzamos ideig élt, ott vált nevezetes írástudóvá a költő. Idővel onnét szegődött át Philippe de Flandre gróf szolgálatába. Ezek az úri körök biztosítottak időt, lehetőséget és azonnali sikert a korai elbeszélő költeményeknek. Ezekben a legmagasabb lovagi körökben számos urat és hölgyet érdekeltek a hatásos versekben írt kalandos és szerelmes történetek. A költői hírnév várról várra szállt. A XII. század második felében Chrétien de Troyes neve már országos hírű volt. A második keresztes hadjárat még közös vállalkozása volt a német, angol és francia uralkodónak. Egymás hadvezérei kölcsönösen ismertek voltak. Az urak otthonában urakat-hölgyeket gyönyörködtető költők érdeklődtek a más nyelven keletkezett lovagi költészet iránt. Chrétien de Troyes témái már a következő évszázadban nyomot hagytak a német, angol, észak-itáliai, sőt flandriai közvetítéssel még a holland lovagi epikán is. A közülük leghíresebb dalnok, Wolfram von Eschenbach német (persze ónémet) nyelvű legfőbb műveit olvasva bizonyosak lehetünk, hogy költőjük ismerte a francia költő Parszifalról és Lancelot-ról írt elbeszéléseit. De hogy a már életében nagy költőnek elismert troyes-i polgárfiú pontosan mikor és meddig élt, azt nem tudjuk megállapítani. A fennmaradt legremekebb művek keletkezésének dátuma is felettébb bizonytalan, de belőlük következtetve valószínű, hogy a pompás életművet 1160 és 1190 között hozta létre.

Nemcsak a műveiből, hanem a véletlenül fennmaradt híradásokból is kétségtelen, hogy nagyon művelt ember volt. Talán már eléggé módos volt az a polgári otthon, ahonnét kilépett. Lehetséges, hogy már gyerekkorában iskolákba járhatott. A champagne-i úrnő is korán felismerhette eszét és tehetségét, lehetővé téve önképzését. Az ókori latin remekírók alapos ismerete azt gyaníttatja, hogy a párizsi vagy a dijoni egyetem tudós doktorait is néhány évig szorgalmasan hallgatta. A görög mitológiát ugyanolyan jól ismerte, mint az Ótestamentumot és az Újtestamentumot. Később szinte felfedezőutakra indult a népköltészetek mesés témavilágai felé. A spanyolországi mór uralom és kultúra közvetítésével megismerhette az Ezeregyéjszaka mese-végtelenségét. Tudjuk, hogy nemcsak Bretagne-ban, hanem a túlparton, Angliában is járt, tudatosan megismerve a kelta eredetű népdalokat és népmeséket. Nyelvüket is ismernie kellett, hogy megértse, mit is énekelnek. Ehhez akkor Angliában több nyelv ismeretére volt szükség, mivel a mai értelemben vett angol nyelv csak a XIII-XIV. században alakult ki a brit őslakosság kelta-latin vegyületéből, a saxonok (angolszászok) germánjából és a hódító normannok franciájából. Hanem aki otthonos volt ebben a nyelvi összevisszaságban, az otthonos volt a német királyságokban és grófságokban, az észak-itáliai Lombardia latinból és longobárd keltából kialakult beszédében is. Chrétien pedig szenvedélyes tanuló is volt. Nemcsak művésze, de tudósa is a lovagok kedves történet- és mesevilágának. És ehhez olyan képzelőereje, mesélni tudása volt, hogy ő volt a legalkalmasabb új útra vinni az ókor óta formálódó elbeszélő költészetet.

A korábbi "chanson de geste"-ekben kizárólag hősi kalandokról volt szó. A nő, a szerelem lehetett néha mellékes mozzanat, de nem volt téma. A szerelem még kizárólag csak lírai költemények tárgya lehetett. A lovagi jó hírnév és a becsület lovagi erénye, a szenvedélyes szerelem erotikáig terjedő ábrázolása, az áhítatos vallásosság szerves összekapcsolása, amely annyira jellemző ettől kezdve a lovagi epikára, Chrétiennel kezdődik. A folytatásban még a német és az angol költőknél is jól érzékelhető a francia ősminta, vagyis Crétien közvetlen hatása. A kelta hagyomány eláradása is itt kezdődik.

A kezdet kezdete az "Érec és Énide" című verses történet. A párrímes, nyolc szótagos sorok gyors perdülése is maradandó formát ad a verses epikának, évszázadokkal később Byron ugyanúgy kedveli, mint nálunk Arany János. Érec már ugyanúgy Artus király lovagja, mint utána Lancelot, Ivain, sőt a más mondakörből a Kerekasztal vitézei közé lépő Parszifal is. Érec felesége ágyában, a lángoló testi szerelem mámorában ismeri fel, hogy megfeledkezett a vitézi életről. El is megy a lovagra kötelező veszélyes kalandok közé. A hű feleség azonban követi, a háborúk jó szelleme lesz. A szerelmi társ bajtárs, ha kell, ápoló lesz, gondokban, feladatokban segítő kezet nyújt. Az igazán közös életben a testi szerelem egyben lelki szerelemmé magasztosodik.

Ezzel kezdődik a Kerekasztal lovagjainak tetteiről és érzelmeiről szóló számos költemény. Ezek közül néhány elveszett. De nyilván a megmaradottak voltak azok, amelyek évszázadokon át oly nagy hatással voltak az elbeszélő költészetre. Legnépszerűbb volt és maradt a Trisztánról, Izoldáról és Marke királyról szóló érzelmes és tragikus történet. De csaknem ilyen hatásos és fontos a Ginevra királynéba - Artus király feleségébe - szerelmes Lancelot lovag története. A maga korában a legolvasottabb, illetve legtöbb helyen legtöbbször felolvasott Ivainnek, az Oroszlános lovagnak kalandsorozata. Az utókorok számára pedig Parszifal alakja és lovagi köre foglalkoztatta leginkább a költőket, prózaírókat, drámaszerzőket.

Parszifal és lovagi köre állítólag először jelenik meg itt az irodalomban. Ezért feltételezte jó néhány irodalomtörténész, hogy a Grál-mondakört maga Chrétien de Troyes találta ki. Ez alighanem tévedés. Igaz, eddig még nem találtak ennél a Parszifalnál korábbi Grál-történetet. De ha egybevetjük az őskelta Kerekasztal-mondakört a Grál-mondákkal, bizonyossá válik, hogy más tájon keletkezett, más jellegű hősök és kalandok sorozata ez a kettő. A Kerekasztal, Artus királlyal és lovagjaival kétségtelenül Angliában keletkezett még akkortájt, amikor a saxon hódítók ellen harcolt a kelta őslakosság. A színhelyek - Camelot, Tintagil - Anglia nyugati partvidékén vannak. A Grál-lovagok vára a Monsalvaton van, a Pireneusokban, mai névvel Franciaország és Spanyolország határvidékén. A költő országról országra járva más-más nép énekelt dalaiból ismerhette ezt is, azt is. Majd idővel illetéktelenül helyezte Parszifalt, a Grál-lovagot és körét a Kerekasztal lovagjai közé. Annyira, hogy alig egy évszázaddal később a lovagepika legkiválóbb német mestere, aki Chrétientől tanulta a témákat, már egynek tekinti a két egymástól idegen mondavilágot. Ettől kezdve közkeletű a tévedés. - Igaz, hogy a francia költő műve előtt nem találunk írott Grál-mesét, de Chrétien minden témájának van előzménye, leginkább népajkon. És a népajkon elhangzó szövegeket nem mindig írták le, így nem is maradtak fenn. És gondoljunk arra is, hogy egy mondát kitalálhat egy költő, de nem egy egész mondakört.

Ezek a verses lovagtörténetek költőjüket az első igazán nagy francia irodalmi alakká avatják. Magáénak, elődjének tudta a középkor hátralévő néhány százada, a reneszánsz epikája, majd a klasszicizmus és még inkább a romantika. Beletartozik a legfőbb klasszikusok zártkörű társaságába.


TARTALOM