Eredeti kép

NICOLAS BOILEAU
(1636-1711)

Mindazok a tévedések, amelyek már életében körülvették, és amelyek csökönyösen kísérik a halála óta eltelt közel háromszáz év alatt - sokkal jellemzőbbek korára és körére, mint őrá. Ő szellemesnek, csipkelődőnek tudta magát, és művei tanúsága szerint az is volt. "A pulpitus" című humoros eposza alapján százada legjobb humoristái közé sorolhatnánk. Született társasági ember volt, aki tiszteletre méltó műveltséggel kápráztatta el hallgatóit, emellett a görög és latin klasszikus irodalmak tudós irodalmi-filozófiai szakembere, akit ugyanúgy kedveltek a szép hölgyek körül kialakult irodalmi szalonokban, mint a barokk idők korai párizsi kávéházaiban, majd a legmagasabb fénykörnek, a Napkirálynak az udvarában. Mégis: már költői virágkora idején "a Parnasszus törvényhozójá"-nak nevezték; szigorú, élőket és holtakat fellebbezhetetlenül megítélő - gyakran elítélő - bíró hírében ált. Amit ő esetleg gúnyolódásnak fogalmazott, azt komor döntésnek olvasták.

Alig van olyan gondolata, amelyet előzőleg már többen is el ne mondtak volna, az ő érdeme, hogy amit akárhol olvasott vagy hallott, azt sokkal érdekesebben, mindig közérthetően fogalmazta meg. Nem egy esztétikai törvényről gondolják máig is sokan, hogy az ő gondolata, holott már az ókori Arisztotelésznél is olvasható. Ő is ott olvasta. Nagyon szellemes, kellemes, kulturált irodalmi ember volt, de valójában nehezen lehetne művei alapján akár nagy költőnek, akár nagy irodalomtudósnak vagy esztétának tartani. De legjobb barátai annak hirdették.

Ezek a legjobb barátok pedig valóban a szellem legnagyobbjai közé tartoztak: Molière, Racine, La Fontaine. Ők fedezték fel az irodalmi szalonokban a hamar népszerűvé vált gúnyolódó fiatalembert. Ők már otthonosak voltak XIV. Lajos irodalom- és művészetkedvelő udvarában. Alighanem maga a király, az abszolutizmus legértelmesebb képviselője ismerte fel, hogy Boileau alkalmas az udvarnak kedves irodalmi elvek megfogalmazására. Boileau-nak még eszébe se juthatott, hogy afféle törvényhozó legyen, amikor a legmagasabb szellemi ítélőszék kiszemelte és megindította a barokk hátterű francia klasszicizmus legfőbb cenzori széke felé.

A bölcseleti alap az ésszerűség, a racionalizmus igénye volt közéletben és érzelmekben egyaránt. A fegyelmezett és fegyelmező hatalom politikában, művészetben, emberi kapcsolatokban az ésszerűséggel igyekezett indokolni, hogy úgy jó, ahogy van. A racionalista gondolkodás rendszerét tudományos alapon a nemrég (1650-ben) meghalt Descartes gondolta végig. A nagy - talán legnagyobb - francia filozófus távol hazájától, a messzi Hollandiában élte végső évtizedeit. Maga húzódott oda, hogy a politikai és vallási ellentétektől szaggatott otthoni veszedelmektől szabadulva gondolhassa végig világraszóló gondolatait. (A halál azonban Stockholmban érte el, ahol Krisztina svéd királynő vendége volt.) Ez időre azonban a történelem már XIV. Lajos biztonságos és viszonylag nyugodalmas koránál tartott. És az erős központi hatalom Descartes-ban, az értelem és ésszerűség kultuszában látta saját véleményeinek filozófiai alapjait, Boileau pedig már fiatalon is otthonos volt a "kartézianizmus"-ban. (Így nevezték latinosan Descartes filozófiáját.) Tehát harmincéves kora körül, barátai révén úgy került az Udvarba, hogy jó költő, kritikusnak is igen kitűnő, de mindenekelőtt otthonos az ésszerűség bölcseletében, tehát alkalmas szabályok megfogalmazására. A szabályok megfogalmazása és tudatosítása alapvető fontosságú volt az abszolutizmus számára. Ez az uralmi és jogrendszer ugyanis a feudalizmuson belül a feudális anarchiát igyekezett meghaladni. A király és a nagybirtokos osztály szükségszerűen szembekerült egymással. Ez csak akkor vált lehetségessé, amikor a polgárság felső rétegei úgy meggazdagodtak, hogy a központi hatalom segítségére lehettek. A feudális-polgári szükségszerű érdekellentét következtében ki kellett alakulnia a királyi-polgári szövetségnek. Ez Angliában már az előző században előkészítette és megvalósította a Tudor-kor polgárságfejlesztő abszolutizmusát, annyira, hogy ebben a XVII. században már lejátszódhatott a Cromwell vezette polgári forradalom is. Ez a folyamat Franciaországban IV. Henrik uralomra jutása óta fokozatosan emelte a gazdasági hatalom felé a polgárság felső rétegét. IV. Henrik fia, XIII. Lajos alatt a nagy szervező főpap és főminiszter, Richelieu nagy hatású politikája előkészítette, hogy a már gyermekkorban trónra kerülő XIV. Lajos hosszú, 72 évre terjedő uralma képes legyen egyensúlyban tartani a feudális nagybirtok és a polgári nagyvagyon hatalmi egyensúlyát a mintaszerűen kialakult és példaszerű francia abszolutizmusban.

Az ettől kezdve világszerte példaadó versailles-i királyi udvar az előkelőségek gyűjtőhelye volt. A nagy hatalmú feudális famíliákat udvaroncokként parancsolta maga köré a királyi hatalom, hogy otthon ne akadályozzák az új rendszer kialakítását. De a hercegek, márkik és a vikomtok között udvari tekintélyekké emelkedhettek a jól kiválasztott polgárok is. A pénzügyek vezető minisztere a polgári bankár Colbert volt, a közgazdaság első tudományos elméletének, a merkantilizmusnak megalapítója. A versailles-i épületek megalkotója, az építőművészet vezéralakja a polgárságból jött Mansard, a korra jellemző kertművészet kialakítója az úgyszintén alulról jött Le Notre. Az irodalmat kedvelő és pártoló udvarban a fő kegyelt Racine, egy nagykereskedő árvája és Molière, a kárpitosmester fia. Velük, az ő pártfogásukkal emelkedett az udvari irányadók közé Boileau, egy parlamenti jegyző, tehát fizetésből élő polgári értelmiségi fia. Kitűnő verselő készsége, Descartes-re hivatkozó értelemkultusza, és nem is utolsósorban eredetiséghiánya folytán ő látszott a legalkalmasabbnak rá, hogy a szokványt és a szabványt szabályrenddé fogalmazza. Ő pedig az elvárást feladatnak élte át. Gúnyolódó hajlamával, közérthetőségével, hagyománytiszteletével elérte, hogy javaslatait törvénynek ismerjék el. Szinte elvárták tőle - királya, barátai, a költők és színházi szerzők -, hogy rendszerbe foglalja a hivatalosan elismert szépségek szabályait.

1674-ben (38 éves korában) fogalmazta meg legnevezetesebb művét, az "Art poétique"-ot (magyarra "költői művészetnek" vagy még inkább "költői mesterségnek" fordítható). Ő szellemes tankölteménynek szánta: kellemes, könnyed stílusban írt tanácsadások sorozata ez írók, költők, drámaszerzők számára. Példaképe az ókorból Horatius "Ars poeticá"-ja volt. (A francia "Art poétique" szó szerinti fordítása a latin "Ars poeticá"-nak.) Eleve talán nem is gondolt arra, hogy amit ő - mint egykor Horatius - jó tanácsok gyűjteményének szánt, azt kötelező szabályok rendszerének tekintik. De az Udvarnak és az Udvarra figyelő irodalmi életnek fegyelemre és parancsokra volt szüksége. A királynak tetszett, a legtekintélyesebb írók, költők tudomásul vették és idővel a merőben más szemléletű felvilágosodás is megfelelőnek tartotta a saját irodalma számára. Voltaire nemegyszer forradalmi indulatú drámái is tudatosan ugyanabban a formában íródtak, mint Racine legfegyelmezettebb tragédiái.

A horatiusi példa azonban csak műfaji-formai örökség volt. Boileau elméletrendszere a hasonlóképpen ókori Arisztotelész "Poétika" című költészettani művén alapul. De ami a görög filozófusnál józan tanács, az Boileau-nál szabály lett, követői számára pedig kötelező törvény. Voltak ennek a Boileau fogalmazta rendszernek igen értelmes elvárásai. Ilyen volt a szövegezés feltétlen ésszerűsége és közérthetősége. Boileau esztétikája racionalista, semmit se bíz a sejtelmekre, az indulat szülte túlzásokra. Valamennyi műfajban - lírában, epikában, drámában az érthetőséget és a józan értelmességet igényli. Az áttekinthetőség elvárása, a világos szerkesztés és az egyértelműség is olyan javaslat, amelyet a legkülönbözőbb stílusirányok is elfogadhatnak. (Bár nem mindegyik fogadta el.)

Hanem azok a részletek, amelyek Arisztotelésznél tapasztalaton alapuló javallatok, nála nélkülözhetetlen szabályokká merevednek. Például az ókori eposzok mintájára elvárja, hogy a hősköltemény kezdődjék a téma megjelölésével és a magasabb hatalmak - istenek, múzsák, keresztény szerző esetében Szűz Máriának vagy szenteknek - segélyül hívásával. Ez után következzék a cselekményben szereplők felsorolása és jellemzése. Kötelező itt még a csodás elem, valamint a csatajelenetek részletezése. Hát ezeket a szabályokat már a következő században a felvilágosodás sem fogadta el. Voltaire "Henriász"-a és nyomában nálunk Bessenyei "Hunyadi"-ja, vagy éppen Goethe "Hermann és Dorotheá"-ja tudatosan szakít ezzel a felújított antik hagyománnyal. A lírában sem tett jót a túlzott józanság, amely egy időre kiiktatta a költeményekből a szenvedélyek - például a nagy szerelmek - ábrázolását. Ez még a felvilágosodásra is hatott, majd csak a romantika szakít vele és teszi központi feladattá a szerelem, a szenvedély élményének bemutatását. A legerősebb és legtovább ható igényegyüttes az, amit a drámaépítésnél elvár. Már maga a tragédiák öt felvonásra való tagolása sem indokolható. Arisztotelész ugyan igen világosan megkülönböztet a drámai cselekményben öt állomást a kezdettől a végső kibontakozásig, de amikor a görög bölcs ezt a tagoltságot felismerte, a drámák még nem is ismerték a felvonásokat. Sőt még Shakespeare se tagolta öt felvonásra drámáit, csak utólag - Boileau szabályait tudomásul véve - osztották öt felvonásra az egymás utáni pergő jeleneteket. Az pedig Arisztotelész félreértésén alapult, amit Boileau "hármas egység"-nek nevezett. Arisztotelész elvárja, hogy a nézők azonnal értesüljenek róla, hogy a cselekmény hol és mikor játszódik: például Aulisz városában a trójai háború kezdetekor. A görög elméletben a "cselekmény egységéről" is szó van, vagyis hogy áttekinthető legyen, ami történik. Boileau azonban ezt a három egységet a tér, idő és a cselekmény egységét - úgy magyarázza, hogy elvárja: minden mozzanat, jelenet, felvonás ugyanazon a helyen játszódjék, az "idő egységét" pedig egy napban, vagyis huszonnégy órában határozza meg. Ez a legkövetkezetlenebb elvárás, hiszen egy nap eseményei fennakadás nélkül úszhatnak át a következő órákba. A cselekményegység nála azt jelenti, hogy nem lehet a cselekményben mellékszál. Ez még a görög drámáknál sem mindig volt igaz, de a reneszánsz és barokk drámáknál - Shakespeare-nél és a spanyoloknál - egyenest elképzelhetetlen. A francia klasszicizmus világhatása így két évszázadon át gördített indokolhatatlan akadályokat a drámaírók elé.

Mégis: Boileau nélkül nem ismerhetjük igazán a nagy francia klasszikus drámaköltők - Corneille, Racine, Molière - múlhatatlan értékű remekműveit sem. Boileau maga pedig leginkább tévedéseiben él.


TARTALOM