|
FRIEDRICH KREUTZWALD
A történelem csodái közé tartozik, hogy észt nép és észt nyelv még mindig van. Hiszen a Balti-tenger keleti partvidékén és attól délebbre fekvő térségben számos nép eltűnt, beleolvadt a sokkal nagyobb létszámú, más nyelvű tömegekbe. Legszemléletesebb példa a poroszok átváltozása. A poroszság ugyanis szláv nyelvet beszélő ősbalti nép volt, amely a környezet és megszállás következtében anyanyelvét is elfelejtette, egyre németebb lett, majd az utóbbi két-három évszázad folyamán a legridegebben nacionalista, harcias német törzzsé, egy jellegzetes német tájszólást beszélő népcsoporttá germánosodott. Az észtek pedig sokkal kisebb lélekszámú, sokkal kisebb területen élő nép volt. Nyelvük a finnugor nyelvcsalád finn csoportjához tartozik. A régiségtan és a néprajz tudósai úgy vélik, hogy már az V. vagy VI. században is ott éltek, ahol ma. A legközelebbi nyelvrokon nép, a finn messze tőlük, a Balti-tenger túloldalától északra húzódó tágas földeken telepedett le. Körülöttük svédek, oroszok, németek, balti-népek (litvánok, lettek). Ebben a földrajzi körzetben az észtek voltak a legkevesebben.
Ráadásul amikor már kezdtek feudális társadalommá alakulni, a XII. század végén elvesztették politikai önállóságukat. Először a német lovagrend foglalta el a földeket, német papok térítették keresztény hitre a népet. Ezek még azt is megtiltották, hogy észt családneveket viseljenek. Az olyan családok is német nevet kényszerültek felvenni, amelyek egy szót se tudtak németül. Sok száz évvel később Kreutzwald apja se tudott az észten kívül más nyelvet, hiszen jobbágy volt földesura birtokán. A harmincéves háború idején a terjeszkedő svéd hatalom foglalta el az észt földet, majd úgy fél évszázaddal később Nagy Péter orosz hadai szállták meg az országot, és csak az első világháború vége után született meg a maroknyi területű, egymilliónál alig valamivel nagyobb lakosságú Észtország. Ez a függetlenség is csak két évtizedig tartott. Ekkor a Szovjetunió csatolta magához és csak alig néhány éve, a Szovjetunió széthullásakor önállósult Észt Köztársasággá. Igazi csoda, hogy egyáltalán megmaradt az észt nemzet és az észt nyelv: a városokban és a falvakban a hosszú idegen uralom alatt is mindig ez volt nemcsak a mindennapi érintkezés nyelve, hanem a kultúráé is. És ha szerte a földkerekségen olvasó vagy éppen irodalmi műveltségű embert megkérdeznek, mit tud az észt irodalomról, akkor közülük legalább egy-kettő ismeri Kreutzwald nevét, és jó néhányan azt is tudják, hogy ez a költő egy "Kalevipoeg" című hőskölteményt alkotott. Ebből a nagyon kicsi, nagyon öntudatos népből legalább ez az egyetlen nagy költő valóban világhíres, helye okvetlenül ott van a világirodalom arcképcsarnokában.
A paraszti sorból esze és szorgalma folytán a kiemelkedő gyerek tanítói és felnőtt pártfogói segítségével járhatta végig a középiskolát, majd tanítói oklevelet is szerezhetett. Egy rövid ideig tanító volt Tallinban, a legnagyobb észt városban. Majd elment szerencsét próbálni a birodalom fővárosába, Szentpétervárra, ahol módos családoknál megbecsült házitanító volt a fiúk mellett. De önálló ember akart lenni. A szerény jövedelemből összekuporgatott annyit, hogy beiratkozhatott az egyetem orvosi karára. Sok nélkülözés árán 30 éves korában kezében volt az orvosi diploma. Egy nagyobb faluban kapott is állást. Négy évig gyógyította a lakosságot. Életének azonban fontosabb mozzanata volt, hogy itt ismerkedett meg a népmesékkel és a népköltészettel. Elmélyedt a néprajzban, a népművészetekben. És szembesülve a paraszti nép műveletlenségével, felismerte a népművelés fontosságát. Már orvos korában is írt néhány tanulmányt a népművelés feladatairól, a népmesekutatás szükségéről. Meg is kezdte a környező falvakban a nép ajkán élő ősi mesék gyűjtését. Egy kis gyűjteményét egy kiadó meg is jelentette. Tudós és pedagógus körökben kezdett ismertté és tiszteltté válni a neve. Ez a kor Európa-szerte a romantika virágzásának időszaka. A romantika mindenütt erősítette a nemzeti öntudatot. Az észtek pedig a rabságos évszázadok alatt is görcsösen ragaszkodtak észt voltukhoz, nemzeti nyelvüket is ez tartotta ébren. Visszatérve a viszonylag nagy városnak számító Tallinba, már élén állt a népművelés megszervezésének, a lelkes diákok mesegyűjtő mozgalmának. S minthogy ifjúkorától fogva szeretett és tudott verset írni, szerelmes és hazafias költeményei - főleg persze a fiatalok körében - népszerűek voltak. Többször újságok is meghívták munkatársnak, két ízben szerkesztőnek is. Tanulóévei alatt jól megtanult oroszul, németül, svédül, s emellett természetesen a rokon finn nyelvet is elsajátította. Tehát hozzájuthatott a külföldi irodalomhoz is. Felismerte, hogy a hajdani időket idéző hősköltemények egyenesen divatosak. Tudomást szerzett arról is, hogy a vele csaknem egyidős Lönnrot az ősi finn mondavilág hőstörténeteit kutatja. Megérlelődött a terve, hogy elindul és a legeldugottabb falvakból is összegyűjti a néptudatban fennmaradt legősibb vitézi tárgyú elbeszélő költeményeket és egységes észt naiv eposzt szerkeszt belőlük. A tudós körök biztatták is. Annyi bizonyos, hogy neki nem kellett olyan nagy utakat tenni, mint Lönnrotnak, mert Észtország parányinak mondható a "Kalevala" hazájához képest.
El is indult... és semmit se talált. Azaz szerelmes énekek, munkadalok, sirató temetési kórusok akadtak. Ezekből azonban nem lehet hőskölteményt szerkeszteni. Talált viszont igen sok nagyon régi népmesét, amelyek vitéz férfiakról, jó és rossz szellemekről, bolondos szerelmekről szóltak. Ezekből olyan nagy gyűjteményt állított össze, amely szinte nyomon követi a kis nép sok évszázados küzdelmes életét. Ez a mesegyűjtemény a másik nagy műve. A fő műve azonban a megvalósított nemzeti eposz. A téma adva volt. Felismerte, hogy ha a legősibb, még a pogány régmúltból származó mesék vitézi, szerelmes és csodálatos mozzanatait megfelelően összeszerkeszti, abból kikerekedik egy naiv eposz cselekménysorozata. Ez azonban sehogy se lenne verses mű, márpedig minden ősi vagy új hősköltemény - versben íródott. Nem lehetett úgy felépíteni a művet, mint Finnországban Lönnrot tette, hogy sorba rakta a meglevő verses részleteket és ahol hiányzott egy rész, azt kiegészítette a maga fogalmazta verssorokkal. Kreutzwaldnak csak a mesékből kikerekedő cselekmény állt a rendelkezésére témavázlatként, de az egész művet meg kellett írni. Tehát ez olyan népi eposz lett, amelyet egy költő írt mondabeli témákból. Vagyis ez a naiv eposz valójában műeposz.
Minthogy gyakorló költő is volt, hazament és lassan, gondosan megírta az észtek nemzeti költeményét, a mondabeli hős Kalevipoeg történetét.
Sokan tudták Tallinban, sőt másutt is, hogy készül már a nemzeti büszkeség: a "Kalevipoeg". El is készült. A cenzor azonban orosz volt és úgy találta, hogy habár a hősök pogány észtek, a műnek mégis lehet oroszellenes olvasata. Meg is tiltotta a megjelenését. Kreutzwald nem keseredett el. Nekiült a módosításnak, hogy semmiképpen se lehessen oroszellenesnek olvasni a pogány vitézek és isteneik világáról szóló művet. Ahányszor újra végiggondolta, annyiszor bővült is a téma és lett művészibb a megfogalmazás. Az első - a nem engedélyezett - változat 12 énekből állt. A végleges mű 20 énekké gyarapodott. Ezt már elfogadta a cenzúra, persze az is lehetséges, hogy akkorra már más volt a cenzor. Tehát ez a naiv eposz igényű nemzeti műeposz 1857 és 1861 között füzetekben megjelent. És azonnal az egész észt nép a magáénak vallotta. Hamarosan ezután minden európai nemzet a kor nagy költőjeként ünnepelte Kreutzwaldot. A külföldi tudományos akadémiák sorra választották tiszteletbeli tagjukul. A mi Tudományos Akadémiánk 1871-ben köszöntötte tagjai sorában. Még 11 évig élvezhette a soha kétségbe nem vont nemzetközi dicsőséget, az otthoni hódolatot. Ez a halála óta se haloványul. Egy nagyon kis ország nagyon kis népének a legnagyobb költője volt.
