Eredeti kép

HENRY WADSWORTH LONGFELLOW
(1807-1882)

Nagyon nehéz elhelyezni az irodalom értékrendjében ezt a varázsosan rokonszenves költőt. A múlt században még Angliában is az angol nyelvű költészet legjelentősebb alkotói között tartották számon. Elbeszélő műveit, főleg az indiántémájú eposzt, a "Hiawathá"-t a nagy naiv eposzokhoz, az ógermán "Eddá"-hoz, a finn "Kalevalá"-hoz, olykor a kelta áleposzhoz, Osszián világdivatot indító énekeihez hasonlították. Lírai költeményeiben a legszolidabb polgári - gyakran éppen kispolgári - életet élők a maguk életeszményét ismerhették fel. A békés otthon, a szeretetteljes családi élet, az időnként mindenki számára ismerős édes-bús emlékek idézése meghódította az európai olvasók java részét is. Mindehhez hozzájárult az az őszinte szabadságszeretet, amely mindenkinek egyenjogúságot igényelt. Ezért az emberiség szégyenének tartotta a rabszolgaságot, amely az Egyesült Államokban a múlt század hatvanas éveikig élő valóság volt, miközben az amerikai polgár még nemzeti himnuszában is a "Szabadság hazájá"-nak nevezte államát. Longfellow még a rabszolgaságot megszüntető polgárháború kitörése előtt hitet tett minden ember egyenjogúsága mellett.

Amit pedig írt, akár lírában, akár epikus művekben - eposzban, verses regényben, balladában -, az olyan dallamosan vonzó, játékos, szentimentális hangjával nem ritkán andalító volt, hogy az olvasók nagy része észre se vette, hogy a kortársak között akadnak nagyobb, művészibb amerikai költők, mint ez a látványosan szelíd Longfellow. Hiszen kortársai közé tartozott Edgar Poe, aki még a modern francia költészetre is döntő hatású volt. Úgyszintén kortársa volt Walt Whitman, aki dübörgő szabadverseivel megigézte világszerte a következő nemzedékek forradalmi igényű költészetét. Szó sincs róla, ezeket a legnagyobbakat is hamarosan felfedezték, elismerték, nagyra értékelték. Azonban Longfellow népszerűségével a XIX. században nem lehetett versenyezni. Ő már életében iskolai tananyag lett, a verseit szavalóesteken szavalták, megzenésítve énekelték, sok-sok nyelvre lefordították. Az olvasók, gyakorta még a felkészült kritikusok sem vették észre, vagy ha igen, hallgattak róla, hogy ebben a csillogó verselőben, mindig érdekes elbeszélőben, ebben a folyton érzelmes, nem ritkán érzelgős, a szó legszorosabb értelmében szentimentális költőben semmi eredetiség nincs. Hogy műfajait előtte kitalálták, témáit mások már megírták, érzelmei és gondolatai valójában közhelyek vagy olyan utánzások, amelyek nála eredetinek hatottak. A titka az, hogy amit másoktól tanult, azt ő szebben, vonzóbban tudta elmondani. Ő volt az egész világirodalom legszínvonalasabb színvonaltalan költője. Sikeresen indult, s dicsőítetten halt meg 75 éves korában.

Jómódú patríciuscsalád fia volt. Amerikába vándorolt elődei angol nemesemberek voltak. Szerették az európai kultúrát, s fejlesztették saját amerikai kultúrájukat. A leendő költő hamar kapott rá a műveltség gyönyörére, szenvedélyes tanuló volt. Szülei, rokonsága ezt örömmel vette tudomásul, tehát ott és azt tanulhatta, ahol és amit szelleme megkívánt. Gyönyörűsége volt a nyelvtanulás és a versolvasás. Elképesztően sok nyelven tudott, később egyetemi tanárként a nyelvészet titkainak professzora lett, felettébb népszerű a hallgatók körében, mivel élvezetes előadónak bizonyult. És amilyen nyelven tudott, annyi költészetet igyekezett birtokba venni. Az angol nyelvű irodalmak egyik legfontosabb műfordítója lett. Ő készítette a mindmáig legjobb, legszebb Dante-fordítást. (Persze - alapos ember lévén - a teljes "Isteni színjáték"-ot szólaltatta meg angolul.) De a francia és német ősi elbeszélő költeményeket is ő hozta el az angol olvasóknak.

A politikától igyekezett magát távol tartani. De a rabszolgaság kérdésében kötelességének érezte, hogy harcias versekkel nyilvánítson véleményt. Így azután - akaratán kívül is - világszerte a demokrácia nagy agitátorai közt tartották és tartják számon mindmáig. Halk hangú lírája, a csöndes szerelmi vallomások, a meghitt családi élet, a szép emlékek költője volt élete első felében. Az európai szentimentalizmus követője és utánzója, még Európában is népszerűen.

Világirodalmi nagysággá, már életében klasszikussá akkor emelkedett, amikor felismerte művészetének fő területét: az elbeszélő költészetet. Itt is európai ösztönzést kapott. Már Osszián epikája izgatta és igazából nem érdekelte, hogy ez a ködös hangulatú, divatos költészet eredeti-e vagy művészi hamisítvány. De jól érzékelte, hogy mennyire az érdeklődés középpontjába került a mondákkal vegyült régmúlt idézése. Osszián után a nemzetek egész sora kereste a saját mitológiát; ha nem találták, akkor ki kellett találni. Lönnrot a népajkon annyi ősi elemet talált a finn mondakincsből, hogy összeállíthatta a "Kalevalá"-t. Kreutzwald csak témavilágot talált az észt népmesékből, de ezekből a naiv eposz helyett nemzeti műeposzként megírhatta a "Kaleivipoeg"-et. De Vörösmarty "Zalán"-jától Wagner Nibelung-tetralógiájáig ez a már-már szükségletnek mondható igény jellemző volt úgy egy emberöltőn át Európára is és minden körre, ahová eljutott az európai költészet szelleme.

Longfellow nemcsak otthonos volt a nyugat-európai nyelvekben, hanem nyelvtani és verstani szenvedélye lehetővé tette, hogy elmélyedjen az ókori és középkori epikus hagyományokban és verselési lehetőségekben is. Az ógermán epikát és a francia lovagkalandokat ugyanúgy ismerte, mint Homérosz és Vergilius mitológiaidézését, vagy Macpherson kelta mítoszhamisítását (Ossziánt és énekeit). Ezeknél talán még jobban ösztönözte a Kalevala. Valamennyinek kimutatható hatására akarta megteremteni az ősamerikai eposzt. Az amerikai őslakó pedig nem a bevándorolt angol, francia, hollandi, spanyol hódító előd volt, hanem az indián. És amint a romantika Európából megérkezett Amerikába, az első igazán világjelentőségű amerikai romantikus, Fenimoore Cooper azonnal megteremtette az indián hősöket. Valószínűleg Cooperre mint előzményre és ihletőre ugyanúgy szükség volt, akárcsak Ossziánra, Lönnrotra és a "Kalevala" világára. Tehát a naiv eposzt utánzó amerikai nemzeti műeposz az indián ősi mondavilágot idézte fel. Longfellow utánanézett különböző indián törzsek összegyűjtött népmeséinek. Elolvasott néhány tanulmányt a tárgykörben, de valójában nem ismerte sem az indián ősi hitvilágot, sem a régi népszokásokat. A teméntelen sok élő és holt európai nyelv ismerete mellett egyetlen indián törzsi nyelvet sem tudott.

De hát Macpherson is csak kitalálta Ossziánt és egész világát. Mesélő fantáziája Longfellownak is volt. Kitalálta tehát a mondai hősöket és hősleányokat, kitalálta és felépítette Hiawatha alakját és történetét, körülötte a vitéz törzsfőket, bátor leányokat, furcsa nevű férfiakat és nőket. Versformát pedig egyenesen a "Kalevalá"-ból tanult. Ez a kétütemű, ereszkedő lejtésű, nyolc szótagos verssor (amely lehet rímes is, rímtelen is) az angol nyelvben nem volt ismert forma. Nálunk ezt ősi nyolcasnak hívják, minden finnugor nyelvben otthonos. Longfellow a hamar népszerűvé vált "Hiawathá"-val bevezette az angol nyelvű költészetekbe is.

Ugyanilyen verstani újítása volt, hogy "Evangeline" című elbeszélő költeményét hexameterben írta. Ez olyan idegen volt mindaddig az angol nyelvben, hogy még az ókori irodalmakért lelkesedő reneszánsz kori angol költők se vették át görög és latin példaképeiktől. Longfellownak ez is sikerült. Kitűnően skandálható hexameterek hömpölygő sorain át gördül az érzelmes történet.

Különös helye van az irodalomban ennek a gazdag nyelvezetű, gazdag formakincsű, mindig kellemesen olvasható költőnek. Soha ennyi sablonos, szokványos közölnivalót ilyen szépen, frissen, gyönyörködtetően megfogalmazni nem tudtak. Ehhez is tehetség kell, s Longfellow e tehetségével lett a szentimentalizmus és a romantika amerikai változatának maradandó alkotója.


TARTALOM