Eredeti kép

LUIGI PIRANDELLO
(1867-1936)

Sokan mondották - igazi szakértők is -, hogy ő a XX. század legnagyobb és legnagyobb hatású drámaírója, de csak 31 éves korában jutott eszébe drámát is írni, és 49 éves, amikor első színpadi sikerét aratja. Életéről nemcsak lélektani regényt, de még inkább lélektani tanulmányt lehetne írni. Filozófiai elmélete, amely megkülönbözteti az ösztönökből kialakult egyéniséget a társadalmi befolyások alakította személyiségtől, új útra indította a társadalomlélektani kutatásokat. Esztétikai hitvallása, amely a humort az egyszerre komikusnak és tragikusnak látott tapasztalatból vezette le, lelkes hívőket és indulatos ellenfeleket állított szembe egymással. Mindez olyan irodalomtörténeti újdonságot jelentett, amely nemcsak a drámairodalomban, hanem a szépprózában is nem egy modern törekvés szellemi ösztönzője volt. A szimbolisták, az expresszionisták, a pszichoanalitikus írók ugyanúgy a magukénak képzelték vagy vallották, mint a szórakoztató vígjátékok szerzői. Bertolt Brecht és Molnár Ferenc együtt vallotta, hogy sokat tanult tőle. Élete pedig olyan volt, mintha ő írta volna.

Szicíliai volt. Örökölte a dél-itáliainál is dél-itáliabb nép nyelvét is, szenvedélyességét is. Korai verseit, regényeit és novelláit később, amikor már világhíres volt, le kellett fordítani irodalmi olaszra, hogy megértsék. Az otthoni egyetemről kicsapták, mert lázító hangon ellentmondott a professzoroknak. Családja kétszer is kitagadta, mert olyan nővel jegyezte el magát, akit a szülők nem kívántak menyükül: az egyik idősebb volt nála, a másik német volt. Miután otthon kitagadták, ő mind a két menyasszonyt otthagyta. Változatos szerelmi élete hamarabb lett közismert a szicíliai jobb körökben, mint írói tevékenysége. Hiszen a nagyon gazdagok felső köreiből származott, családja a legnagyobb kénbánya és kénnagykereskedés birtokosa volt. Családja meghökkenésére azonban nem akart részt venni sem a nagyipari, sem a kereskedelmi tevékenységekben. Ugyanúgy idegenkedett a polgárságtól és eszméitől, mint később a szocializmustól és még később a fasizmustól. A nyelvtudományok és a filozófia izgatta már sihederkorában. Anyagi nehézségei egy pillanatig sem voltak, családja akkor is fedezte költségeit, amikor időlegesen kitagadta, születésétől fogva részese volt a családi jövedelemnek. Nyelvésznek is indult előbb a palermói, majd onnét eltanácsolva a római egyetemen. Ott se viselték el indulatosan kritikai hangját. Erre Németországba ment, és a bonni egyetemen szerezte meg a doktorátust. Nyelvtudósi szinten tanult meg németül, mellette otthonos volt a klasszikus és néhány modern nyelvben. És ahol volt, ott lett szerelmes, amíg az éppen lángoló szerelmet el nem unta. Ez időben és otthon is a nyelvek mellett a filozófiával viaskodott. Schopenhauer pesszimizmusa ugyanúgy izgatta, mint Spencer pozitivizmusa. A német bölcs komorsága ugyanolyan tartósan hatott rá, mint az angol gondolkodó rendszeressége és elemző szelleme. Írni azonban főleg verseket írt. Eredeti költő nem lett belőle, de stílusának tisztasága, és főleg a jelenségek egyszerre tárgyilagos és jelképes együtt látása némiképp jellemző lesz későbbi elbeszélő prózájára, és még inkább a még későbbi drámaíró módszereire, amely világhírre emelte. Amikor azután visszatért Szicíliába, megismerkedett a naturalizmus olasz változatával, amelyet verizmusnak neveztek. Ennek meghirdetője és példaadó mestere Luigi Capuana volt, Szicíliában pedig irodalmi vezére Giovanni Verga, a paraszti mindennapok nagy hatású ábrázolója. (Az ő "Parasztbecsület" című novellájából készült Mascagni remek operája.) A verizmus jegyében írta Pirandello "A kitaszított" című első regényét, amely 1901-ben jelent meg, és íróját legalább Szicíliában közismertté és elismertté tette. Ez már igazi Pirandello-téma volt. Egy asszonyról szól, aki hűséges a férjéhez, mégis mindenki csapodárnak tartja. Mikor azután titokban sorozatosan csalja meg a férjét, egyszerre mindenki tisztességes, hűséges nőnek gondolja és mondja. Az igazság és hazugság felcserélése, a tragikus és komikus hatások egysége jellemző lesz az író életművének nagy részére. Ő a tragikum és komikum egységét nevezi "humor"-nak.

Ez időre már kibékült családjával. Az történt ugyanis, hogy hazakerülve szülővárosába megismerkedett apja üzlettársának leányával, és beleszeretett. Ennek végre a szülők is örültek, nyughatatlan fiukat újra magukhoz ölelték. Hiszen a házassággal a kénbánya és kénnagykereskedés tulajdonjoga egyesült. Házasságukkal a két család Szicília leggazdagabbjai közé emelkedett. Pirandellónak és feleségének semmi kedve se volt az üzleti élethez. Ez ellen a családoknak már nem volt kifogásuk. Megegyeztek, hogy távol is maradhatnak a gazdasági ügyektől és teendőktől, tulajdonjogilag ők is beletartoztak a családi cégbe, és a jövedelem őket illető százalékát megkapják. Ez olyan életet biztosított a számukra, hogy Pirandello gondtalanul élhetett az irodalomnak. Ettől kezdve nem írt több verset. Regények és novellák keletkeztek. A sikert azonban sokáig gátolta, hogy regényeit és novelláit szicíliai nyelvjárásban írta, mint a tisztelt Verga, akivel személyes barátságba is került. A szicíliai idiómát pedig Nápolyban is alig-alig értették, Rómában, Milánóban, Firenzében pedig még a nápolyi nyelv is furcsán hangzott, a szicíliai merőben idegen nyelvnek hatott. Majd amikor később kelt drámái már világhírűek voltak, kénytelen volt irodalmi olaszra, vagyis a Firenzében otthonos toszkán nyelvjárásra fordítani prózai műveit. Németre is maga fordította írásait, miközben korai időktől kezdve német verseket fordított hol szicíliai, hol irodalmi olaszra. Már Rómában éltek, a feleség három gyermeket is szült férjének. Igazi szerelmes házasság volt. Egyszer azután bekövetkezett a tragédia. Egy földcsuszamlás következtében az óriási kénbánya beomlott. Úgy elpusztult, hogy nem lehetett kiásni. A nagyvállalkozás egyik percről a másikra tönkrement. A gondtalanságot biztosító jövedelem semmivé vált. Pirandello felesége előbb búskomorságba esett, majd hamarosan kitört rajta az elmebaj. Kényszerképzetei keletkeztek, tudathasadás zavarta elméjét, nem tudta megkülönböztetni a tényeket és képzeletét. Pirandello azonban már annyira szerelmes volt megzavarodott feleségébe, hogy nem engedte őrültekházába. Vállalta, hogy otthon ő maga ápolja. Ettől kezdve, hogy megmaradjon a lelki összhang, beleélte magát az asszony kényszerképzeteibe, berendezkedett a tudathasadásba. Csak így érthető igazán legnagyobb drámáinak jellemábrázolása: a tudat állandó kettősségének reális színrevitele. Így éltek közel húsz évig, az asszony haláláig. A normális nők mellett hűtlen volt, az elmebeteghez szerelmesen hű maradt. Majd az özveggyé vált férfi, túl ötvenedik évén mindhaláláig hajszolta és váltogatta a nőket, főleg a szerepeit sikerrel játszó színésznőket, akik hamar lángoltak a világhíres, akkor már megint gazdag, nagyon kedves és szellemes íróért.

De az ínséges időkben is meg kellett élni, jól tartani a családot. Tanár lévén elment hát tanítani. Tanult szakmája a német nyelv és irodalom volt. Főleg ezt tanította sok órában egy tanítóképző iskolában. Ez azonban nem volt elegendő. Ezért lektori munkákat vállalt könyvkiadóknál, fordított főleg németből, de ha kellett, más nyelvekből is. És végre irodalmi olaszul írt regényeket és novellákat, hogy a római kiadók ki is adják. Két regényével már valamelyes sikere is volt. Később ezek is klasszikus művekké értékelődtek. Az egyik a "Mattia Pascal két élete", a tudathasadás mesteri ábrázolása. A másik a "Forog a film", egy filmoperatőr története, aki tudatában összekeveri a filmre felvett valóságot a filmen megjelenő látszattal. - Már ez időben, mielőtt eljutott volna a drámaíráshoz, kialakult benne lélektani elmélete, hogy más az egyéniség és a személyiség. Az egyéniséget az ösztönök határozzák meg. Ezt azonban a külső hatások, a társadalom kényszere személyiséggé torzítja. Az ember a saját egyéniségét csak a bűnök kiélésében vagy elmebetegen élheti. A társadalomban élő és cselekvő személyiség szakadatlanul hazugságra kényszerül. Már legjobb regényeiben is ez nyilvánul meg. Legnagyobb, a műfajban új útra mutató drámái erről szólnak.

Aligha vitatható, hogy még igen jó és új hangú regényeinek és novelláinak jelentősége eltörpül drámái fő műveinek újszerűsége, jelentősége, nyomon követhető hatása mellett. A hazai verista hatások mellé a legjobb művek esetében befogadta Zola és Flaubert szemléletfejlesztő erejét is. De az is érezhető, hogy a végső és legjobb regényekben már sok a színpadra kívánkozó mozzanat. És felesége halála után, amikor gyásza mellett a felszabadultságát is érezte, következetesen fordult a színiirodalom felé. És amint első drámai művének valamelyes sikere is volt, egyszerre úgy hagyta abba végérvényesen a regény- és novellaírást, mint ahogy annak idején a prózai művek korszakának kezdetével végképp elfordult a versírástól.

Akkor azután egyszerre minden megváltozott. A két fő mű - a "Hat szerep keres egy szerzőt" és a "IV. Henrik" - világsikere után egyszerre megint nagy jövedelmű ember, színházat alapít saját drámái számára, ez nemcsak otthon, hanem világszerte érdeklődést kelt, zsúfolt házakkal játsszák drámáit számos fővárosban (minálunk is). A nagy siker és az újragazdagság mellett a lankadatlan szenvedély szerelmi gyönyörűségek szakadatlanságát hozza. Egy szép és okos színésznő évekig tartó boldogságot képes adni. És egymás után írja színpadi műveit, bohózatot és tragédiát vegyesen, egyfelvonásost és egész estét betöltőt. Szemlélete már végérvényes: komikuma tragikus, tragikuma komikus, a személyiség és egyéniség kettőssége csaknem valamennyi jellemábrázolására jellemző. Máig is sok művét játsszák sokfelé. Az azonban semmiképpen se vitatható, hogy egész életművének legmagasabb csúcsa a gyors egymásutánban létrejött "Hat szerep keres egy szerzőt" és a "IV. Henrik".

Az első mindenestül szimbolista, miközben expresszionista mozzanatai maradandó hatással voltak és vannak minden avantgardista irányzatra. A "IV. Henrik" pedig a lélekbeli kettősség, az egyéniség és személyiség közötti tudathasadás eddig utol nem ért példája.

A "Hat szerep keres egy szerzőt" jelképes alakjai nem tudják, mit cselekedjenek, hiszen csak jelmezek, csak szerepek, akiket még nem írt meg senki. De amikor bármelyiket megírják, akkor ő már nem ő: egyéniségből hazug személyiségek lettek. Egyszerre szorongató és bohózatos játék ez. - A "IV. Henrik" pedig az egész drámatörténet egyik legkiválóbb darabja. Egy gazdag ember lovasbaleset következtében megőrül, magához térve az álarcos játékban viselt jelmezét valóságnak képzeli, középkori német császárnak képzeli magát. Úgy is él, mint a képzelt történelmi alak. Minthogy nagyon gazdag, környezete beleilleszkedik kényszerképzetébe. Otthonában berendezkedik tévképzete tévotthonába. A többiek alkalmazkodnak ehhez, mert ez előnyösebb a számukra. Az elmebeteg azonban meggyógyul. Ezt azonban nem közli senkivel, játssza tovább a hajdani császárt, mert így élheti valódi egyéniségét, nem kell alkalmazkodnia a torzító társadalomhoz. Egyszer azonban meglátogatja egykori szerelme, aki elhagyta őt és feleségül ment az álőrült egykori hűtlen barátjához. A találkozásnál jelen van a férj is. Ez olyan indulatot kelt a meggyógyult őrültben, hogy indulatában megöli a sikeres vetélytársat. Ezzel pedig az őrület jelmezét kell mindörökre vállalnia, hiszen, ha meggyógyult, akkor gyilkos, akit el kell ítélni, ámde ha megmaradt szegény őrültnek, akkor nem felelős, akkor sérthetetlen. Most már az őrületet kell személyiségként, azaz szerepként vállalnia.

Lehetséges, hogy mindenki így van saját elfogadott személyiségével?


TARTALOM