Eredeti kép

LION FEUCHTWANGER
(1884-1958)

A régi korokban játszódó szépirodalom - regény, dráma - nem mindig törekedett történelmi hitelességre. A cselekmények általában régen, az ókorban, középkorban játszódtak anélkül, hogy gondoltak volna a régiségtani hitelességre. Csak a felvilágosodás hitelességigénye, majd a romantika figyelme a valóság túlzásaira, szélsőségességeire tette szükségessé a felidézett kornak a jelentől különböző régiségtani hitelességét. A drámairodalomban Schiller, és nemsokára a regényben Walter Scott különíti el élesen a jelenben játszódó "társadalmi" és a régebbi korokat felidéző "történelmi" szépirodalmat. Scott hatása döntő a szépirodalomra. Angliában a Scottot közvetlenül követő Bulwer (a "Pompei utolsó napjai" és a "Rienzi" szerzője), Franciaországban Victor Hugo és az idősebb Dumas, német nyelven a svájci Conrad Ferdinand Meyer, minálunk Jósika és Jókai, Európa-szerte csaknem valamennyi nemzet romantikája elkülönült és közkedvelt műfajjá tette a történelmi regényt. Ennek közvetlen folytatása volt a diadalmas realizmus történelmileg is, régiségtanilag is hiteles történelemidézése, legmagasabb fokon Tolsztoj "Háború és béké"-je és Flaubert "Szalambó"-ja. Ezek élő hagyományként öröklődtek a huszadik század irodalmára. Ehhez párosult az utóbbi évszázadban egyre divatosabb "életrajzregények" elszaporodása. Ez a műfajárnyalat átmenetet valósított meg a képzelet mozgatta regény és a történelmi adatokat hitelesen közlő, mégis szórakoztató-gyönyörködtető esszé között. Századunk történelmi szépirodalma művészien olvasztja össze a képzelet és a hitelesség igényét. Nagymértékben fellendült a történelmi szépirodalom, a legnagyobbak is oda-odafordultak régmúlt korok megjelenítéséhez. Thomas Mann a közelmúltban játszódó "Lotte Weimarban"-ja és még inkább a régmúltakat felidéző "József és testvérei" című regényciklusa, vagy Anatole France "Thaisz"-a, "Az istenek szomjaznak" című regénye és számos történelmi novellája, Heinrich Mann "IV. Henrik"-je. Alekszej Tolsztoj "Első Péter"-e az egész világirodalom számára ösztönző volt a történelmi elbeszélő műfajok elterjedésére. Ennek az újra divattá váló műfajtípusnak talán legművészibb és legnépszerűbb szerzője a német Lion Feuchtwanger.

Feuchtwangerék gazdagok voltak. Lion apja gyáros a kapitalizmus fénykorában, a XIX. század végső évtizedeiben. A Német császárság lelkes és bizakodó nacionalizmust öntött junkerekbe és a burzsoákba is. Egész Európában köztudomású volt, hogy a német zsidó polgárság gyönyörűséggel élt a németségtudatban és a hazafias pátoszban. Sokkal később, az "Oppermann testvérek" című regényben van egy serdülőkorú zsidó fiú, aki eredendően azonosítja magát a germán őstörténettől és mitológiától kezdve a múlt és jelen minden olyan mozzanatával, amelyre büszke lehet egy német. Amikor pedig nemcsak kétségessé, hanem lehetetlenné válik, hogy egy zsidó német lehessen, akkor lelkében összeomlik és belepusztul.

Ez az ifjú önéletrajzi emlék: ilyen volt ő is serdülőkorában. Ezért indult az egyetemen germanistának, és hogy visszanyúljon az indogermán előzményekig, megtanult szanszkritul is. Egyébként is telhetetlen volt a művelődésben. Az egyetemi évek alatt a nyelvészeti és kultúrtörténeti témák mellé felvette a filozófiai és antropológiai órákat. Ezek azonban mind csak alapok voltak a szakadatlan, szenvedélyes olvasással bővített művelődésben. A kitűnő tanuló művelődési vágyát örömmel, büszkeséggel vette tudomásul a család. Apja semmi pénzt nem sajnált tőle. Ha látni akarta Róma emlékeit, utazhatott Olaszországba, a görög szobrok és oszlopok élményéért megnézhette a görög látnivalókat. Görögül olvasta a görög klasszikusok és történetírók műveit, latinul a római irodalmat. A francia forradalomért francia költők, írók és történészek hatására lelkesedett. 23 éves korában disszertációját Heine "A bacharachi rabbi" című töredékesen fennmaradt elbeszélő költeményének elemző értelmezéséről írta. Ennek és szigorlatainak alapján nyerte dicsérettel a doktori címet. Hamarosan már folyóiratot szerkesztett és olyan drámákat írt, amelyek ókori tragédiák és komédiák újrafeldolgozásai voltak. Aiszkhülosz, Arisztophanész, az indiai, szanszkritul író Kálidásza erősen aktualizált változatait a színházak is elfogadták. Hanem amikor Plautus "Hadifoglyok" című érzelmes komédiájának a témáját írta újra, erősen aktualizálva, politikai célzásokkal, ezt a hatóság betiltotta. Ekkor ugyanis már oly sok forradalmi célzatú szocialista, anarchista, a francia felvilágosodás klasszikusaitól származó könyveket olvasott, hogy kritikai szemmel kezdte nézni az imperializmus hódító szellemét. A betiltás azonban mindig jó propaganda az irodalomnak. Az akkor már nagy hírű, nála 9 évvel idősebb Thomas Mann is felfedezte, pártolta, témáit is megbeszélte vele. És életre szóló barátságot kötött a 16 évvel ifjabb, még sihederkorú Bertolt Brechttel, aki úgyszintén gyáros fia volt, de egész fiatalon már harcosan szemben állt otthona világával és eszméivel. Nem voltak szocialisták, igazán sose lettek azok, de rokonszenveztek a szocializmussal. Amikor 1918-ban Bajorországban egy némileg szocialista, bár inkább anarchista zendülés tört ki, amelyet hamarosan elfojtottak, mindketten együtt éreztek a lázongókkal.

Amikor 1923-ban Münchenben a hitlerizmus előjátékaként a "sörpuccs"-nak nevezett zavargás kitört, Feuchtwanger is, Brecht is, de a mindig megfontolt Thomas Mann is szorongani kezdett a jövőért. A mozgalmat hamar leverték, de a látni tudók félni kezdtek.

Erre az időre a több műfajban is kisebb-nagyobb sikerrel jelentkező Feuchtwangerban már kialakult az a történelmet és a jelent párhuzamosan látó szemlélet, amellyel a múltban is a jelenre utaló mozzanatokat kereste, és a jelen mozzanatait nagy távlatú történelmi eseményként vette tudomásul. Ha néhány ezután írt regénye kifejezetten a fenyegető veszéllyel, a náci mozgalom kialakulásával, majd uralomra kerülésével is foglalkozik, a hitlerista mozgalmat mint történelmi jelenséget nemcsak Németországot, de egész Európát fenyegető közveszélyként tudja ábrázolni. Ugyanakkor a múlt németországi zsidóságának és antiszemitizmusának eseményeiben a jelen előképeit látja. A két nagy sikerű regénye, amely a húszas években egyszerre világhírűvé tette a nevét - a náci mozgalom kezdeteit tragikusan és ironikusan megjelenítő "Eredmény" című, és a XVIII. században játszódó "Jud Süss" (magyar fordításban "A herceg és zsidaja") egyaránt kétségtelenné tette, hogy a szerző szorongással és harcos indulattal áll szemben a hatalmasodó mozgalommal. De még valamivel ezek előtt világsiker volt első történelmi regénye, "A csúnya hercegnő". Ez a középkorban játszódik, amikor Tirol még önálló feudális fejedelemség volt. Ez a nagyon érdekes, kifejezetten szép, társadalomtörténetileg is, lélektanilag is hitelesen felépített epikus mű otthon is, világszerte is könyvsiker volt.

A fokozódó irodalmi népszerűség azonban oly köztudottá tette az antiszemiták gyűlöletét, hogy 1933-ban Hitler hatalomátvétele pillanatában tudta, hogy menekülnie kell. Szinte azonnal átlépett a határon, Franciaországba ment, ahol a háború - a második világháború - kitöréséig, 1940-ig nagyrabecsüléssel fogadták. E hét év alatt regényeinek jó részét ott írta. Ezeket külföldön is persze német nyelven írta, de francia fordításaik az eredetivel csaknem egyszerre jelentek meg. Az eleve nyelvtudósnak induló szerző ugyan franciául is, angolul is csaknem anyanyelvi szinten tudott, a fordításokat maga ellenőrizte, de dacos német öntudattal nem volt hajlandó anyanyelvén kívül más nyelven fogalmazni. Franciaországban írta az "Oppermann-tetralógia" következő három regényét, az Oppermann fivérek és családjuk megpróbáltatásait otthon a náci Németországban, és a svájci emigrációba menekült fivér lelki szenvedését külföldön. És ott írta a "József trilógiá"-t amelyet a nagy életmű fő művének mondhatunk. Első - és azóta is leghíresebb - regénye, "A zsidó háború" olyan világsiker volt, hogy egymás után meghívták Amerikába és a Szovjetunióba. Mindkét helyen ünnepelve fogadták, Washingtonban Roosevelt elnök, Moszkvában Sztálin személyesen köszöntötte. Német hazájában pedig megfosztották nemcsak állampolgárságától, de doktori címétől is.

A trilógia hőse Josephus Flavius, az ókori zsidóból jött római történetíró és körülötte a történelem a Flavius-császárok korában. (Josephus Flavius latin neve onnét származik, hogy hadifogoly volt Rómában, és ott a Flavius-családból származó Vespasianus császár szabadította fel. A felszabadított rabszolgák pedig szokásból is, hálából is a felszabadítók családnevét vették fel.) Ha a nagy hírű, görögül író római zsidó történettudós regénybeli életmozzanataiban van is némi utalás Feuchtwanger saját élményeire, a nagy mű rendkívül hitelesen és szemléletesen mutatja be a Római Birodalom vonzó és riasztó sajátosságait. Önmagában indokolja írójának nagy hírét is, népszerűségét is. Az első két rész híven is követi a hajdani történetíró életútját. Csak a harmadik részben kanyarodik el Josephus útja az egykori valóságtól. Igazából az egykori történetíró élete a római korszakban már mindenestül rómaivá vált. Rómában szobrot is emeltek neki. Feuchtwangernél Josephus élete végén egyre jobban átéli a zsidóság szenvedéseit és hazamegy megalázott hazájába meghalni. Ez már az író vallomása volt, aki ekkor még nem mehetett haza Németországba. 1940-ben, amikor Hitler hadai elárasztották Franciaországot is, Feuchtwangert is, mint oly sokakat, internálták. Félő volt, hogy kiadják a németeknek. De amerikai tisztelőinek közbenjárására mégis inkább kitoloncolták. Hajóra szállhatott és eljuthatott Amerikába, ahol a háború végéig élhetett. Csak akkor tért haza, amikor formailag is különvált Nyugat- és Kelet-Németország. Az NDK-ba költözött, ott természetesen azonnal visszakapta az állampolgársággal együtt doktorátusát, nemzeti díjjal tüntették ki, a Humboldt-egyetem díszdoktorává avatta.

Volt még egy évtizede. Ezalatt három remekmívű történelmi regényt írt, mindhármat egy-egy nagy hírű férfi életútjához kapcsolva. Az első a "Fegyvert Amerikának" című (magyar fordításban: "Rókák a szőlőben") Beaumarchais kalandos, némileg kalandor élete kapcsán idézi a francia felvilágosodás és Amerika szabadságharcának korát. A másik is a francia XVIII. századba vezet, a Rousseauról szóló "Balgák bölcsessége". A harmadik, az utolsó a híres spanyol festőnek, "Goya"-nak dicsőséges és gyötrelmes életútját idézi fel. Ez is világsiker volt.

72 éves korában halt meg. Mint ahogy a híres zsidó Josephus Flavius tisztelt rómaiként fejezte be életét, a zsidó Feuchtwanger tisztelt német íróként juthatott a földi élet végére. Ahogy mindketten kívánták.


TARTALOM