Eredeti kép

MIHAIL AFANASZJEVICS BULGAKOV
(1891-1940)

Ha egy társadalmi rend, egy stílusirány, egy világnézet elmúlik, összeomlik, vagy csak kimegy a divatból - az irodalmi művek nagy része időszerűtlenné, érdektelenné, nemritkán egyenesen komikussá válik. De a valódi nagy alkotóművészek, a kor lényegét megjelenítő nagy művek a korszak nagy tanúiként lépnek a maradandóságba. Hol van már a középkor hite a pokolban, de Dante ma is időszerű. A feudális anarchia évszázadai már emléknek is alig maradtak meg a köztudatban, de Shakespeare "királydrámái" mindig kedvelt műsordarabok voltak és lesznek. A romantika életérzése is a múlté, túlzásai mosolyra ingerelnek, de Walter Scott, Victor Hugo, Jókai Mór él, hiteles, ma is olvassuk a műveiket.

A mi nemzedékünk tanúként átélte az élő és ijesztő szovjet mintájú eltorzult szocializmus-kommunizmus korszakát, hanyatlását és elmúlását. Az ujjongó szovjet költészet, a "szocreál" regény és dráma kötelező voltát és nevetségessé válását. De a remekíró immár klasszikusként él tovább és nemcsak hogy nem veszített a korszerűségéből, hanem olykor időszerűbb is, mint valaha. A rendszerben hinni akaró Majakovszkij és a rendszerben kételkedő Paszternak most már klasszikus közös kincs. A szovjet regények és drámák nagy része ma már nem pusztán naivnak tűnik, de gyakran még nevetségesnek is. Nem kevés író és költő műveit azonban ma is maradandóknak érezzük. És ketten alighanem halhatatlanként épülnek bele a világirodalomba: Gorkij és Bulgakov.

Gorkij már világnagyság volt, mielőtt létezett volna Szovjetunió és szovjet irodalom. Tisztelt - bár egyben gyanús is - a szovjet évtizedekben, amíg élt. Amikor már meghalt, el lehetett ismerni, sőt kötelező klasszikus íróvá nyilvánítani. Bulgakov azonban gyanús volt, ellenségnek tekintették még halála után is hazájában. Nem szerették sem a forradalmárok, sem az ellenforradalmárok, hiszen egész írói életében azt kereste, mi a mégis rossz a jóban, és mi a jó a rosszban. Ez maga volt a mindent megérteni akarás, amit nem tűrhetett az, akinek csak az a jó és rossz, amit ő annak vél. Odahaza a halála után is gyanús volt és még gyanúsabbá tette az a tény, hogy a hozzáértők a külföldi tájakon egyre nagyobbnak tartották. Az egész szovjet rendszernek kellett összeomolnia, hogy műveinek összességét nagy életműnek tekintsék és nagy regényét - amely életében meg se jelenhetett - "A Mester és Margaritá"-t besorolják a XX. század európai szépprózájának a fő művei közé. De hát régi, latinul fogalmazott igazság, hogy "tempora mutantur, et nos mutamur in illis" (vagyis: Változnak az idők, mi is változunk bennük.) Ma már a világirodalmi arcképcsarnok egyik fő falán van a helye.

Apja a kijevi hittudományi főiskola professzora volt. Otthon egyszerre kapott vallásos nevelést és érdeklődést a felvilágosodás eszméi iránt. Ifjúkorától kezdve egyformán érdekelte a képzeletvilág és a természettudomány. Középiskolái után sem akart se teológus, se filozófus lenni. Orvos lett és néhány évig gyakorolta is a gyógyítás mesterségét, de közben egyre jobban vonzódott a színházhoz és benne a dráma művészetéhez. Három ifjúkori drámai kísérletét is bemutatta egy vidéki színház. A nagy klasszikusok olvasása mellett ezeknek a próbálkozásoknak a tanulságai érlelték meg írói tehetségét. 1921-ben költözött Moszkvába, ekkor már szélesebb körökben is kezdték elismerni írói tehetségét és sajátos egyéniségét.

A győztes bolsevik forradalom fénykora kezdődött. Óriási kavargása volt a különböző eszméknek és különböző törekvéseknek. Ő maga lelkesen hitt a szocializmus emberséges eszméiben, de materialista soha nem tudott lenni, bár kritikával szemlélte az idealista elképzeléseket is. A szép eszme előterében észrevette a megvalósítás embertelenségeit. Bár az ellenforradalmat elutasította, de felismerte, hogy az ellenforradalmárok érveiben is található némi igazság. Ezért kezdettől fogva afféle "útitárs"-nak tekintették. Később már annak se, inkább belső emigránsnak, álarcos ellenségnek.

Előbb újságíró lett. Szellemes, gyakran szatirikus krónikása a kavargó világnak. Közben személy szerint is egyre közelebb került a színházhoz. Közben megjelentek regényei. Ezeket a kritika néha igen dörgedelmesen bírálta, az olvasóközönség viszont elismeréssel fogadta őket. A legsikeresebb regények témáit drámaként is megírta. Jó érzéke volt a hatásos jelenetek felépítéséhez és a szemléletes jellemek megformálásához.

1925-ben az előbb regénynek megírt, majd dramatizált "A fehér gárda" című, első igazi remekművében egy jóindulatú, de zavaros elképzelésekkel élő családról van szó. Bulgakov valójában az ellenforradalmárok téveszméire akart rámutatni, de mivel a regény hőse egy becsületes férfi, a kritika úgy tekintette, hogy a szerző a múltat akarja igazolni és a jelent megrágalmazni. - Hamarosan megjelent "Sátániáda" című elbeszéléskötete. Ebben fantasztikus történetek jelképesen adnak szatirikus képet az akkori közállapotokról. Megjelenik maga a Sátán is, aki ott tevékenykedik a Szovjetunióban. Már itt megjelenik Bulgakov elképzeléseiben a fő mű, "A Mester és Margarita" témavilága.

A következő években drámáit általában vagy bemutatni sem engedik, vagy néhány előadás után betiltják. De közben megírja Cervantes "Don Quijoté"-jának a dramatizált változatát. Talán a legjobb színpadi feldolgozása ez ennek a remekműnek. És megírja a "Molière" című történelmi drámáját. - Ennek főalakjai a nagy vígjátékíró és XIV. Lajos király. A történelmi hűségnek nem felel meg a drámai tartalom. Lajos király valójában kedvelte és mindig pártfogolta Molière-t, ez a darab pedig a művész és a hatalom kibékíthetetlen ellentétéről szól. Mint társadalmi helyzetkép hiteles, de mint a személyek egymáshoz való viszonya tekintetében nem felel meg az egykori valóságnak.

Ezt a kitűnő drámát még kevésbé kedvelte a hatalom és a hatóság. Az önkényuralmat megtestesítő királyban Sztálin paródiáját vélték felismerni. Bulgakov most már élete végéig nem írhatott olyan drámát, amelyet színpadra engedtek volna. Még vezető rendező se lehetett sehol. Abból élt 49 éves korában bekövetkezett haláláig, hogy segédrendező volt a "Művész Színház"-ban.

Közben azonban megírta "A Mester és Margaritá"-t. Bizonyára nem is remélte, hogy megjelenhet, de írta a jövendőnek. Ez a különös regény sajátosan vegyít három cselekményvonulatot: egy fantasztikus történetet a Sátán kalandjairól és tevékenységéről a Szovjetunióban, egy reális eseménysort az akkori hétközbeni élet jellemző mozzanatairól, és egy nagyon érdekes, nagyon szép történetet Jézus és Poncius Pilátus helytartó kapcsolatáról. Ez a jelen idejű cselekményekkel párhuzamos mozzanatsor némileg kapcsolódik a "Molière" konfliktusához: itt is a Szellem embere és a Hatalom között feszülő kibékíthetetlen ellentét jelenik meg. Bulgakov Pilátusa tulajdonképpen jóindulatú, becsületes ember, de a hatalom, a hivatal, az uralmi rend képviselője, akinek úgy kell ítélkeznie, ahogy a hatalom rendszere előírja.

Egyszerre fantasztikus, szimbolikus és reális történetsorok párhuzama. Nagyon szépen és nagyon érdekesen megírt mű. Ma már nyilvánvaló, hogy az igazi remekművek közé tartozik.

Természetesen életében nem jelenhetett meg, de még a halála után is évtizedeknek kellett eltelniük, amíg előbb a szovjet, majd a világirodalom köztulajdona lett ez a nagy regény.

De ma már rendíthetetlen helye van a szerzőnek is, az életműnek is a múlhatatlan értékek sorában.


TARTALOM