Jóri András

Az illetlenség fogalma
az amerikai jogban és a CDA



1996



TARTALOM

BEVEZETÉS
ILLETLENSÉG AZ AMERIKAI JOGBAN -
AZ ALKOTMÁNYOS VÉDELEM HATÁRVIDÉKE
ILLETLENSÉG AZ ELEKTRONIKUS HATÁRVIDÉKEN
A COMMUNICATIONS DECENCY ACT
KÖVETKEZTETÉSEK

JEGYZETEK







1. BEVEZETÉS

E dolgozat központi tárgya az Egyesült Államok törvényhozása által 1996. februárjában elfogadott Communications Decency Act (CDA, Az illő kommunikációról szóló törvény).

A törvény és az alkotmányossági felülvizsgálata céljából indított eljárás két szempontból is igen érdekes. A CDA kapcsán az amerikai bíróságoknak újból lehetőségük nyílik arra, hogy állást foglaljanak a szólásszabadsággal kapcsolatos szabályozás egyik sajátos kérdésével, az "illetlen" (indecent) közlések korlátozásával kapcsolatban. Másrészt a CDA jelentősnek mondható kísérlet az utóbbi évek során kialakult, eddig saját szabályai szerint fejlődő, a korábbiakhoz képest egészen újszerű médium, az Internet állami szabályozására. A CDA alkotmányossági megítélése tehát nemcsak az Egyesült Államok szólásszabadsággal kapcsolatos jogi szabályozásának egyik területére hat; meghatározhatja azt is, mi lesz az új médiummal kapcsolatos állami szabályozás módja az USA-ban. Az amerikai szabályozás pedig az ország vezető szerepe, valamint az új médium határok fölött álló volta miatt az egész világ szempontjából nagy jelentőségű. A CDA tárgyalása előtt tehát két témát kell megvilágítanunk: a törvény tartalma kapcsán az indecency kategóriájának, a véleményszabadság e sajátos határvidékének történetét; a törvény tárgya kapcsán pedig azt, milyen sajátosságokkal rendelkezik az Internet, az "elektronikus határvidék".

A dolgozatban tehát két oldalról közelítünk a tulajdonképpeni tárgyhoz. Először az indecency fogalmának az első kiegészítéssel kapcsolatos joggyakorlatban elfoglalt helyét igyekszünk felvázolni (2.1 fejezet) Az indecency problémaköréhez kapcsolódó egyik legfontosabb jogeset az 1978-as FCC v. Pacifica Foundation ügy; ennek ismertetésével igyekszünk bemutatni az illetlen közlések korlátozásának előtörténetét (2.2 fejezet). Az ügyhöz kapcsolódó többségi, párhuzamos ill. különvélemények a véleményszabadság korlátozhatóságáról vallott koncepciók érdekes skáláját rajzolják fel; ezen túlmenően a jogeset azért is fontos, mert igen sok párhuzam vonható az akkori érvelések, és a 18 évvel később, a CDA-val kapcsolatban felmerült viták között. A 2.3. fejezetben röviden vázoljuk a döntés utóéletét, vagyis azt, miként ítélte meg a bíróság az illetlenség korlátozásának lehetőségét más médiumok esetében. A 3. fejezet az Internetnek, mint új médiumnak a szabályozás szempontjából releváns tulajdonságait foglalja össze. Ezután, a 4. fejezetben tárgyaljuk a CDA alkotmányellenességének megállapításáért indult ACLU v. Reno eljárás eddigi fejleményeit, amelyek már kijelölnek következtetésekre módot adó irányokat mind az indecency témakörének alakulásával, mind az Internet jövőbeni szabályozási modelljével kapcsolatban[1].


2. ILLETLENSÉG AZ AMERIKAI JOGBAN - AZ ALKOTMÁNYOS VÉDELEM HATÁRVIDÉKE

2.1. Obszcenitás és illetlenség

"A kongresszus nem alkothat törvényt egy vallás alapításának vagy a vallás szabad gyakorlásának eltiltása tárgyában; nem csorbíthatja a szólás- vagy sajtószabadságot; nem csorbíthatja a népnek a békés gyülekezéshez való jogát, valamint azt, hogy a kormányhoz forduljon panaszok orvoslása céljából." Így szól az Egyesült Államok alkotmányának - az 1791-es Bill of Rights részét képező - első kiegészítése. Általános esetben tehát bármely a "speech" szó alá vonható megnyilvánulás (amely szóbeli közlésen túl természetesen lehet bármely, kommunikatív tartalmú cselekedet, tehát ábrázolás, "szimbolikus beszéd" (symbolic speech) is), alkotmányos védelemben részesül (constitutionally protected); a védett megnyilvánulások korlátozása pedig csak akkor nem sérti az első kiegészítést, ha bizonyos szigorú követelményeknek eleget tesz[2]. (Ismeretes, bár kevesek által képviselt az az álláspont, amely szerint a szólásszabadság korlátozhatatlan, abszolút jog.[3]) Léteznek azonban a "szólásnak" olyan kategóriái is, amelyeket nem minősülnek alkotmányosan védettnek. Ilyen az obszcenitás (obscenity) kategóriája, "amely általános értelmezés szerint az ún. kemény pornográfiát jelenti"[4]. Az obszcenitás fogalma a Legfelsőbb Bíróság gyakorlatában az idők során viszonylag határozott tartalmat nyert[5]. Az e tekintetben a jelenlegi gyakorlatot meghatározó releváns döntés a Miller v. California ügyben született 1973-ban[6]. Ezen ügy kapcsán a bírák három elemből álló teszt segítségével definiálták a fogalmat. E teszt szerint obszcénnak minősül az a tartalom, amely esetén

- egy átlagos személy, a kortárs országos vagy helyi normák szerint ítélve úgy találná, hogy az adott mű egészében véve "kéjsóvár érdekekre apellál",

- a mű nyilvánvalóan sértő módon ír le vagy ábrázol - az alkalmazandó állami jogszabály által meghatározott - szexuális tevékenységet, és

- a mű nem rendelkezik komoly irodalmi, művészeti, politikai vagy tudományos értékkel.

A három feltétel konjunktív, vagyis csak akkor minősíthető egy "mű" obszcénnak, ha mindhárom egyszerre megvalósul.

Az alkotmányos védelem alá eső megnyilvánulások körétől még távolabb áll a gyermekpornográfia kategóriája. Míg az obszcén közlések - bár nem részesülnek védelemben - nem feltétlenül tiltottak[7], a gyermekpornográfiát a törvény az Egyesült Államokban is szigorúan bünteti[8].

Az obszcenitás mellett merült fel a bíróságok, valamint az elektronikus médiák felügyeletével foglalkozó szerv, a Federal Communications Commission (FCC, Szövetségi Kommunikációs Bizottság) gyakorlatában az "illetlenség" (indecency) kategóriája. Az indecency a közlések bizonytalan, átmeneti kategóriája - egyesek szerint nem is létezik (azonos az obszcenitással), mások szerint az első kiegészítés védelme alá eső, de a védett terület perifériáján elhelyezkedő megnyilvánulásokat öleli föl. Az ilyen tartalmak tehát egyes érvelések szerint távol tartandók a kiskorúaktól - a korlátozás ténye azonban nem feltétlenül egyeztethető össze azzal, hogy alkotmányosan védett kommunikációról van szó; ha pedig maga a tény elfogadható is, vita tárgya lehet a szabályozás módja. A korlátozás megengedhető mértéke szoros kapcsolatban áll azzal a közeggel, amelyben a szabályozás tárgyát képező kommunikáció lezajlik, vagyis az adott médiummal.

A Legfelsőbb Bíróságnak az indecency fogalmával kapcsolatos kulcsfontosságú döntése a műsorszórással (broadcasting) kapcsolatban döntött el egy ilyen jellegű vitát. Később a bíróság más kommunikációs módok ill. médiumok használata során felmerült vitákban állást foglalt többek között a postai úton továbbított közleményekkel, telefon útján történő kommunikációval ill. kábeltelevíziós adásokkal kapcsolatos korlátozás lehetőségéről is. Az állásfoglalások e sorozatának felvázolásakor kiindulópontunk az FCC v. Pacifica Foundation ügyben[9] hozott döntés. A Pacifica-eset nem csak időrendben előzi meg a többi indecency-ügyben hozott állásfoglalást; tartalmában is alapvetően eltér azoktól. A Pacifica során ugyanis a bíróság - a gyermekek védelmének érdekében és a médium sajátosságaira (ti. hogy az "mindent átható") tekintettel - indokoltnak tartotta a korlátozást, míg az ezt követő esetekben nem. A Pacifica-döntést követően változott a bíróság érvelése is: a kábeltelevízió kapcsán pl. a korlátozást a médium egy másfajta tulajdonságára, a viszonylag bőven rendelkezésre álló erőforrásokra hivatkozva nem találták indokoltnak a bírák. A Pacifica utáni gyakorlat eredménye az alkotmányosan védett közlések korlátozásakor alkalmazott "strict scrutiny" (szigorú és alapos vizsgálat) követelményének kidolgozása is.

A Legfelsőbb Bíróság rövidesen újra állást foglal majd az indecency kategóriájával kapcsolatos korlátozásokról, a CDA alkotmányellenességének megállapításáért indított ACLU v. Reno ügyben. A törvény támadott rendelkezéseinek szabályozási tárgya, az Internet mint médium alapvetően eltérő minden korábbitól. Nem "mindent átható" abban az értelemben, mint a rádióadások, ugyanakkor átviteli kapacitása távlatilag korlátlan. Ezek a sajátosságok a Legfelsőbb Bíróság eddigi gyakorlatából következtetve az illetlenséggel kapcsolatos központi szabályozás elvetéséhez vezetnek majd: ezt a következtetést látszik legalábbis alátámasztani a később tárgyalandó ACLU v. Reno ügyben született elsőfokú döntés.



2.2. Az FCC v. Pacifica-ügy

2.2.1. A Carlin-monológ; az FCC illetlenség-definíciója

"Minap azon gondolkodtam, mik azok a szavak, amiket soha nem mondhat ki az ember nyilvánosan, amik nem hangozhatnak el az éter hullámain ... amiket az ember tényleg soha nem mondhat ki, mert egy hölgy az mondta a tévében, hogy "bitch"... és kimondhatja az ember azt is, hogy "hell", meg azt is, hogy "damn", így aztán el kellett gondolkodnom, hogy mik azok, amiket soha, de soha nem lehet kimondani... hét ilyen szó van ...". - így kezdődött George Carlin humorista "Mocskos szavak" című száma, amelyet egy színházteremben adott elő[10]. A továbbiakban Carlin meg is nevezte a hét szót, és ezek ismételgetésére építette fel műsorát. Az előadás a későbbi bírósági döntés megfogalmazása szerint "gyakori nevetést váltott ki a közönség soraiból". A műsorról készült hangfelvételt kora délutáni órában sugározta egy rádióállomás; annak a hallgatónak, aki autózás közben, kiskorú gyermekével együtt figyelte az adást, már nem volt ilyen jó a véleménye. Bejelentést tett az FCC-nek, az FCC pedig másfél évvel később, bár nem alkalmazott szankciót a rádióállomással szemben, állásfoglalásában (declaratory order) figyelmeztette az adót működtető Pacifica Foundation-t, hogy további hasonló panaszok esetén erre sor kerülhet[11]. A bizottság állásfoglalásában jelezte, hogy mivel a rádióadásokban elhangzó közlések különleges sajátosságokkal bírnak, ezért e médiumra szigorúbb szabályok alkalmazhatók, mint a kommunikáció más csatornáira. Az állásfoglalás hivatkozott egy jogszabályra, amely tiltja "obszcén, illetlen, vagy profán nyelvezet használatát rádiós kommunikáció során"[12].

A bizottság "illetlen"-ként definiálta azt a nyelvezetet, amely "szexuális vagy kiválasztó szerveket vagy tevékenységeket a kortárs közösségi normák szerint nyilvánvalóan sértő módon ír le". Ugyanakkor az FCC azt is hangsúlyozta, hogy összességében nem az ilyen beszéd tiltásáról, hanem csak korlátozásáról van szó, hiszen a tiltás csak arra a napszakra vonatkozik, amikor a hallgatók között nagy eséllyel gyermekek is vannak. Egy ezt követő másik állásfoglalásban a pedig a bizottság úgy fogalmazott, hogy az előbbi vélemény "az adott különös ténybeli kontextusra tekintettel" született[13].

A Pacifica Foundation bírósághoz fordult. Érvelésük egy korábbi, hasonló ügyben született legfelsőbb bírósági döntésre épült. A bíróságnak abban az esetben[14] egy olyan rendelkezés alkotmányosságát kellett megítélnie, amely obszcén (obscene), feslett (lewd), buja (lascivious), illetlen (indecent), trágár (filthy) vagy alantas (vile) tartalmú anyagok postázását tiltotta[15]. A bíróság abban az esetben a fenti szavak értelmét úgy határozta meg, hogy az korlátozható az "obszcén" kifejezés tartalmára. Az ott szereplő "illetlenség" tehát nem határoz meg külön kategóriát: az "illetlen" közlések egyben obszcének is, nem esnek tehát az első kiegészítés védelme alá. Ha pedig az akkori értelmezés kiterjeszthető arra a rendelkezésre is, amelyen az FCC-állásfoglalás alapul (márpedig a rendszertani értelmezés a Pacifica érvelését támasztotta alá, mivel a korábban megítélt törvényhely az FCC hivatkozási alapját jelentő szöveg előtt pár bekezdéssel helyezkedett el), akkor - mivel az "illetlenség" nem az FCC meghatározása szerinti jelentéssel bír, hanem egyenlő az obszcenitással - a Miller v. California ügy kapcsán alkotott, a korábbiakban már ismertetett tesztet kell alkalmazni; Carlin száma pedig e teszt szerint nem minősül obszcénnek, mivel nem apellál "kéjsóvár érdekekre". (Az ügy során azt senki nem vitatta, hogy a használt kifejezések nem vonhatók az obszcenitás kategóriája alá, és nem minősülnek "támadó szavak"-nak[16], tehát használatuk alkotmányosan védett.)

A Pacificának két alkotmányossági kifogása volt. Az első szerint, ha Carlin száma nem obszcén, akkor semmi nem indokolhatja, hogy korlátozzák a rádióban való sugárzását. Ha pedig az adott műsorszám mégis kívül esne az első kiegészítés védelmi körén, az FCC illetlenséggel kapcsolatos fenti definícióját alkalmazva akkor is sok alkotmányosan védett közlés válik törvényellenessé (vagyis a szabály túl "széles"[17]).

Elsőfokon a bíróság 2-1 arányban helyt a adott a Pacifica panaszának[18].

Ezek után került az ügy a Legfelsőbb Bíróság elé. A testület megoszlott a kérdésben: az FCC álláspontjának helyt adó többségi véleményt (majority opinion) öt bíró támogatta, ám közülük kettő párhuzamos véleményt (concurring opinion) adott. Négy bíró különvéleményben (dissenting opinion) a többségi döntés ellen foglalt állást, közülük ketten az előbbi mellett egy második különvéleményt is fogalmaztak. A bírák véleménye nem csak az adott ügy kapcsán tért el egymástól: az "indecency" fogalmának eltérő értelmezései mögött ott húzódtak a szólásszabadság fogalmáról alkotott eltérő koncepciók.



2.2.2. A Pacifica-döntés többségi indoklása

2.2.2.1. A korlátozás indoka: a tartalom értéktelensége

A többségi vélemény az FCC értelmezését találta helytállónak: az illetlennek minősülő kifejezések köre nem szűkíthető le azokra, amelyek az obszcenitás kategóriájába tartoznak. A bírák nem fogadták el a Pacifica hivatkozását a korábbi, levélküldeményekkel kapcsolatos döntésre, mivel "valószerűtlen a feltételezés, amely szerint a Kongresszus ugyanazokat a határokat kívánta meghúzni a nyilvánvalóan sértő anyagok ennyire különböző módokon történő terjesztésével kapcsolatban."[19].

A többségi vélemény nem fogadta el a Pacifica azon érvelését sem, hogy az FCC állásfoglalása túl "széles", amikor alkotmányosan védett közlésekre terjeszti ki a tilalmat. Az érvelés a bírák szerint azért nem volt helytálló, mert az FCC az adott kontextusra tekintettel bocsátotta ki az állásfoglalást. A bíróság tehát elutasította azt, hogy általában foglaljon állást az FCC gyakorlatáról, és csak az adott közlés kapcsán döntött a korlátozás megengedhetőségéről. "Az illetlenség nagyrészt a kontextus függvénye, ezért absztrakt módon nem megítélhető"[20]. A bíróság azonban elismerte: fennáll annak a lehetősége, hogy az FCC-nek erre az adott ügyre vonatkozó állásfoglalása öncenzúrára késztetheti a rádióadókat; ám legfeljebb szexuális és kiválasztó szervekre vagy tevékenységekre történő, nyilvánvalóan sértő utalásoktól riaszthat el, "az ilyen utalások pedig - bár lehetnek köztük alkotmányosan védettek - mindenképpen az első kiegészítés által érintett terület perifériáján helyezkednek el"[21]. A többségi indoklás ezen érvelése mögött ott húzódott a véleményszabadság ún. instrumentális felfogása[22], amennyiben a bírák a tartalom értéktelen voltára tekintettel nem kifogásolták, hogy az FCC-állásfoglalás alkotmányosan védett kifejezések használatától riaszthat el. (A bíróság többségi érvelése ezen a ponton azt sem vette tekintetbe, hogy az "illetlenség" FCC által alkotott definíciója nem szűkíti le a fogalom tartalmát oly módon, ahogy a Miller-ügyben kifejtett definíció az obszcenitás kapcsán ezt megtette: míg jelentős művészi vagy tudományos értéket hordozó közlések nem minősülhetnek obszcénnak, ugyanezek a közlések a definíció szerint részét képezik az "illetlenség" kategóriájának. Az FCC állásfoglalása tehát akár ilyen - az instrumentális igazolás felől közelítve is hasznos - közlések rádiós sugárzásától is elriaszthatott.)

A bíróság ezek után csak az adott esetről döntött: indokolható-e, hogy a Carlin-monológ rádiós sugárzása korlátozás alá eshet. Mint az többségi vélemény a továbbiakban megállapítja, a kérdéses szavak hasonlóak az obszcénnek minősülő kifejezésekhez, mivel sértő jellegük a "kortárs erkölcsi normák" megsértéséből származik, nem pl. az általuk közvetített politikai tartalomtól. Ebben az esetben pedig a többségi vélemény szerint helytálló, hogy "az ilyen megnyilatkozások nem nélkülözhetetlenek valamely gondolat kifejtéséhez, és társadalmi értékük, amely az igazság feltárásához kapcsolódna, olyan kicsi, hogy a használatukból származó bármely előnyt nyilvánvalóan meghaladja a rendhez és az erkölcsiséghez fűződő társadalmi érdek."[23]


2.2.2.2. A korlátozás további indoka: a médium jellege

A bíróság a továbbiakban kifejtette, "hogy minden médium különböző, az első kiegészítéssel kapcsolatos problémákat vet fel", és "a kommunikáció összes formája közül a műsorszórás (broadcasting) az, amely az első kiegészítés legkorlátozottabb védelmét élvezi". Erre példa az a korábbi döntés, mely szerint a nyomtatott sajtóban megjelent kritika címzettjének az újság nem köteles válaszadási lehetőséget nyújtani, az elektronikus média ellenben hasonló esetben köteles műsoridőt biztosítani a kritikát szenvedett félnek[24]. A viszonylag korlátozott védelem oka, hogy az elektronikus média jelenléte mindent átható, a sértő tartalmú anyag tehát otthonában is zavarja a polgárt, akinek a nyugalomhoz ("to be left alone") való joga a bíróság szerint jobban esik a latba, mint a "betolakodó" szabad szóláshoz való joga. A készülék kikapcsolása a bírák szerint nem segíthet a hallgatón, ugyanis ekkor már elszenvedte a sérelmet. (Megjegyzendő, hogy a kérdéses adás kezdete előtt figyelmeztetés hangzott el, miszerint a következő műsor sértőnek ítélhető nyelvezetet tartalmaz[25].) A bíróság második - az előbbinél meggyőzőbb - érve szerint az elektronikus média által sugárzott műsorok gyermekek számára sokkal könnyebben hozzáférhetők, méghozzá olyan korúak számára is, akik még olvasni sem tudnak. Míg egy hasonló nyelvezetű könyv elérhetetlen egy első osztályos számára, "a Pacifica adása egy pillanat alatt kibővíthette a gyermek szókincsét". A bíróság ezzel kapcsolatban egy korábbi, Ginsberg-versekkel kapcsolatos jogesetre is hivatkozott[26], amelyben a bíróság úgy döntött, hogy az ifjúság védelme indokolja egyéb körülmények között védett szólás korlátozását.

Mindezek alapján a bíróság "megfordította" (reversed) az első fokú döntést, vagyis az FCC-nek adott igazat. Ugyanakkor a többségi vélemény is hangsúlyozta, hogy a döntés hatóköre igen szűk, nem terjed ki pl. a taxis és a diszpécser közötti kétirányú rádiókapcsolatra, vagy egy Erzsébet-korabeli komédia televíziós sugárzására. Ám a többségi döntés szerint az adott esetben a körülmények összessége a korlátozás mellett szólt.


2.2.3. Párhuzamos vélemény: a korlátozás oka a médium természete és a gyermekvédelem

A végkövetkeztetést és az indoklás nagy részét is elfogadta az a két bíró, aki párhuzamos véleményt írt (Powell és Blackmun)[27]. Elutasították azonban a többségi vélemény indoklásának az instrumentalista igazolásra építő részeit. A két bíró nem osztja "azt a teóriát, amely szerint e bíróság bírái a tartalom alapján általában szabadon dönthetnek arról, hogy melyik, az első kiegészítés által védett "szólás" értékes - és érdemel több védelmet -, és melyik kevésbé értékes, kevesebb védelemre méltó"[28]. Ugyanakkor a két bíró elfogadta, hogy "nem gyermeknek való" kifejezések használata adott esetben korlátozható, aminek oka az adott médium természete, a gyermekek és az ilyen kifejezéseket otthonukban hallani nem akaró felnőttek védelme. A korlátozás azonban nem az adott műsorszám értékén alapul, hiszen az érték megítélése mindenkinek személyes joga, amelyet a bíróság nem vindikálhat - hangsúlyozta a két bíró.


2.2.4. Különvélemények: a korlátozást a médium természete sem indokolja

Öt bíró támogatta tehát a bíróság döntését. Négyen viszont a Stewart által megfogalmazott különvéleményt támogatták[29]; e négy bíró közül Brennan saját különvéleményt is adott, amelyhez csatlakozott Marshall is[30]. A négyes vélemény szerint nincs ok arra, hogy a korábbi, levélpostai küldeményekkel kapcsolatos tiltó rendelkezés kapcsán kifejtett értelmezést a bíróság felülvizsgálja. (A két szakasz, bár eredetileg külön iktatták őket törvénybe, az 1948-as büntetőtörvény kodifikálásakor már egy fejezetben szerepelt, amely az "Obszcenitás" címet viselte - érvel Stewart.) Az "illetlenség" tehát nem más, mint obszcenitás, a Pacifica álláspontja helytálló.

Brennan véleményében ennél sokkal tovább ment. "Annyira nyilvánvalónak találom, hogy a bíróság félreértelmezi az első kiegészítés alapelveit, annyira elhibázottnak találom azokat a próbálkozásokat, amelyekkel a bíróság az illő viselkedésről alkotott elképzelését az egész amerikai népre akarja erőszakolni, hogy nem maradhatok néma." - írta a bevezetőben. Brennan élesen támadja a bíróság gyakorlata mögött húzódó azon felfogást, amely szerint "valamely szólás védettsége annak - a bíróság öt tagja által meghatározott - társadalmi értékétől függ"[31]. Brennan tehát elutasítja a többségi vélemény instrumentális érvelését, ezen túl azonban a médium sajátosságait alapul véve sem tartja indokoltnak a korlátozást.

Ami a többségi vélemény egyik ezzel kapcsolatos érvét illeti - miszerint a sértő rádióadás a magánélethez való jogos érdeket (privacy interests) sértené -, Brennan úgy fogalmaz, hogy "a közösségi rádióhullámokon a közösség számára sugárzott közlésbe történő bekapcsolódás még akkor sem érinti jelentősen a magánélethez fűződő érdekeket, ha a hallgató otthonában tartózkodik."[32] Az adást otthonában figyelő rádióhallgató ugyanis - igaz, egyoldalú - közösségi eszmecsere részesévé válik - érvel Brennan. Így semmi esetre sem sérti inkább a hallgató magánélethez fűződő érdekeit a rádióműsor, mint azon járókelők érdekeit sértette a "Fuck the draft" felirat, akiknek ezt közterületen, egy férfi kabátján kellett elviselniük, és amely esetben a bíróság ezen érdekeket nem találta elégségesnek a feliratot viselő férfi megbüntetéséhez[33]. Ebben az esetben - érvel Brennan - a bíróság úgy foglalt állást, hogy alkotmányosan védett beszéd tiltása csak abban az esetben igazolható, ha az magánélethez való érdekeket lényegileg tűrhetetlen módon sért (those interests are invaded in an essentially intolerable manner). Brennan szerint a rádióadás természete kizárja azt, hogy e módon tűrhetetlen sérelem lenne okozható. A hallgató ugyanis kikapcsolhatja készülékét; az adásba történő bekapcsolódás és a készülék kikapcsolása között elszenvedett sérelem pedig nem lehet olyan nagy mértékű, hogy indokolja azoknak a sérelmét, akik védettnek minősülő közlést sugároznának ill. hallgatnának.

Brennan a második, a gyermekek védelmének szükségességére építő érvet sem találta meggyőzőnek. Egy korábbi ügyet hozott fel példaként[34], ahol a Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek nyilvánított egy tagállami törvényt, amely tiltotta olyan nyomtatott anyagok publikálását, árusítását és terjesztését, amely "erőszakos, romlott vagy erkölcstelen cselekedetekre uszíthatja a kiskorúakat, nyilvánvalóan rombolhatja az ifjúság erkölcseit." A bíróság ezt a tilalmat alkotmányellenesnek találta, többek között azért, mert "e törvény szerint Michigan felnőtt lakossága is csak azt olvashatná, ami gyermekeknek való"[35]. Ez lenne az eredménye annak is, ha az FCC korlátozása gyakorlattá válna - figyelmeztet Brennan. Szerinte ráadásul elképzelhető az is, "bár lehet, hogy a bíróság tagjai személy szerint ezt meglepőnek találják", hogy a szülők egy kisebbsége hasznosnak tartja pl. az adott műsorszám tabudöntögető hatását. (Brennan érvelése rávilágít arra, hogy az instrumentális érvelés kétélű fegyver: legtöbbször alkalmazója ellen is felhasználható[36].)

Brennan is kitér arra, hogy indokolatlanul tág a közlések azon köre, amelyeket a többségi döntés érvelése alapján korlátozni lehetne; Shakespeare, Joyce, Chaucer vagy Hemingway nem egy művében is találhatók ilyen szavak, sőt, példái szerint a Bibliában is[37]. E szavak használata ráadásul a nemzet bizonyos csoportjaiban, rétegeiben és szubkultúráiban mindennapos: Brennan szerint kollegái "akut etnocentrikus rövidlátásban" szenvednek, amikor megfeledkeznek erről[38].

Bár az FCC állásfoglalása csak az adott ügyre vonatkozott, a bizottság a jövőre nézve is a hasonló gyakorlat folytatását ígérte - emlékeztet Brennan. Márpedig egy közlés értékének meghatározása nem a bizottság, és még csak nem is a Legfelsőbb Bíróság feladata, hanem a közösségé, "amely szabadon választhatja ki azt ... amit figyelmére méltónak talál, egy olyan piacról (marketplace), amelyet nem piszkít be a cenzor keze".



2.3. A Pacifica-ügyet követő döntések, a "strict scrutiny" gyakorlata; az átviteli kapacitás szerepe a szabályozásban

A Legfelsőbb Bíróság már a Pacifica-döntés során is hangsúlyozta, hogy a korlátozás lehetősége csak az adott médium kapcsán áll fenn, hiszen annak sajátosságain alapul. Ezt támasztotta alá 1983-as ügyben (Bolger v. Young Drug Products, Corp. [39]) hozott döntés. Az ügyben a bíróságnak az illetlenség fogalma alá vonható fogamzásgátló tablettát reklámozó szórólapok megrendelés nélküli kézbesítése kapcsán kellett állást foglalnia; az FCC a Pacifica-döntésre hivatkozva érvelt a tiltás mellett, eredménytelenül. A bíróság többek között kimondta, hogy "egy levél kézhezvétele sokkal kevésbé kikerülhetetlen, ellenőrizhetetlen" [mint pl. egy rádióadás]." Az indoklás szerint "döntésünk azt a felismerést tükrözi, hogy a szövetségi kormány azon különös érdeke, amely a műsorszórás szabályozásához fűződik, nem szükségképpen szolgáltathat alapot más kommunikációs módok szabályozásához."

A telefonon történő illetlen kommunikáció megítélése volt a Legfelsőbb Bíróság feladata a Sable Communications v. FCC ügyben, 1989-ben[40]. Az FCC ezúttal a szextelefon-szolgáltatásokat (dial-a-porn) kívánta a Pacifica-döntésre hivatkozva betiltani, ám bíróság ezen a területen sem látott erre lehetőséget. Ebben az ügyben fejtette ki a bíróság az alkotmányos védelmi területen belül elhelyezkedő kommunikáció korlátozásakor alkalmazandó "szigorú és alapos vizsgálat" (strict scrutiny) követelményét. Ennek lényege az, hogy a korlátozást kényszerítő (compelling) kormányzati érdek fennállása támaszthatja csak alá, és ilyen érdek fennállásakor is csak olyan korlátozás engedhető meg, amely "szűkre szabott" (narrowly tailored) és "nem zavarja szükségtelenül az Első Kiegészítésben foglalt jogokat". A "szűkre szabottság" kérdése, igaz más megfogalmazásban a Pacifica-ügy során is igen lényeges volt; még inkább az lesz a későbbiekben, a Communications Decency Act kapcsán indított eljárás folyamán.

A Sable-ügy tárgyát jelentő szabályozás nem állta ki a szigorú és alapos vizsgálatot: a bíróság többek között felhívta a figyelmet arra, hogy a szóbanforgó tiltás a nagykorúak szólásszabadságának sérelmével járt volna, hiszen lehetetlenné tette volna, hogy az adott módon alkotmányosan védett körbe eső kommunikációt folytassanak. Bármilyen szabályozással él is az állam ilyen esetekben- szögezte le a Legfelsőbb Bíróság -, ez nem teheti lehetetlenné a nagykorú polgárok számára, hogy alkotmányosan védett szólásszabadságukat gyakorolhassák.

Az 1994-es Turner Broadcasting System, Inc. v. FCC ügyben[41] a kábeltelevízióval kapcsolatban kellett az előzőekhez hasonló kérdésre választ keresni. Az üggyel kapcsolatos lényeges új mozzanat az volt, hogy a Legfelsőbb Bíróság itt az átviteli technológia lényeges különbségeire hivatkozva nem ismerte el a Pacifica-ügyben alkotmányosnak minősített korlátozás lehetőségét. A hagyományos, földi sugárzású (broadcasted) televízió egyfelől szinte ugyanaz a médium, mint a kábeltelevízió. Ennek alapján védhető az a gondolatmenet, amely szerint a televízióra alkalmazott tartalmi korlátozásokat a kábeltelevízióra is logikusan alkalmazni lehet. Ám a bíróság az adott esetben nem ezt a gondolatmenetet követte; elutasító döntésének alapjául az a tény szolgált, hogy míg a hagyományos televíziós műsorok átviteléhez szükséges frekvencia korlátozottan áll rendelkezésre, addig a kábeltelevíziónál az átviteli kapacitás jóval nagyobb. A bíróság tehát itt is a médium egyik sajátosságát vette tekintetbe, ám egészen más oldalról, mint a Pacifica-ügyben.

A frekvenciák szűkössége a Pacifica ügy kapcsán ugyan nem merült fel, mint a korlátozás melletti érv, ám az elektronikus médiáknak és a nyomtatott sajtó eltérő szabályozásának igazolására ezt az indokot a bíróság a korábbiakban elfogadta[42]. Az utóbbi évtizedekben azonban az átviteli kapacitás szűkössége a "hagyományos" elektronikus médiák tekintetében egyre kevésbé volt nyilvánvaló. A digitális adattárolás és -továbbítás fejlődésével, a nemzetközi számítógépes hálózatok kialakulásával e tekintetben is gyökeresen megváltozik a helyzet, hiszen ezeken a hálózatokon bármiféle hangzó vagy képi anyag távlatilag korlátlan mennyiségben továbbítható.



3. ILLETLENSÉG AZ ELEKTRONIKUS HATÁRVIDÉKEN

3.1. Cyberspace, Internet

"A szólásszabadság, sajtószabadság ... védelmét úgy kell értelmezni, hogy az teljes terjedelemben alkalmazandó, tekintet nélkül arra a technológiai módszerre vagy eszközre, amely segítségével az információ tartalmát létrehozzák, tárolják, kezelik, közvetítik vagy ellenőrzik." Így szól annak a huszonhetedik alkotmánykiegészítésnek a szövege, amelyet Laurence Tribe, a Harvard Egyetem alkotmányjogprofesszora javasolt a First Conference on Computers, Freedom and Privacy elnevezésű találkozón tartott előadásában, 1991. márciusában[43]. Előadásában Tribe azt a kérdést próbálta megválaszolni néhány axióma rögzítésével, hogy "mi történik magával az Alkotmánnyal akkor, amikor a vonalak, amelyek mentén Alkotmányunk meg van húzva, meghajlanak vagy eltűnnek". Tribe szerint ezek a vonalak a "fizikai hely", az "időbeli közelség". E kategóriák szerint darabolja fel az alkotmányos rend a "fizikai, jogi, politikai univerzumot". És ezek a kategóriák kapnak új értelmet a cyberspace-ben.

A "cyberspace" fogalmát William Gibson sci-fi író használta először, magyarul Neurománc címen megjelent regényében[44]. Eredetileg, Gibson szerint a fogalom jelentése a meglehetősen bizonytalan "konszenzuális hallucináció". A sokféle definíciós kísérlet tárgyalása nem fér e dolgozat keretei közé[45]; érdemes idézni Tribe meghatározását, mely szerint "felöleli a számítógép által közvetített audió- és/vagy videóinterakciók teljes skáláját, ... az olyan, mindenütt jelenvaló dolgoktól kezdve, mint a szokványos telefon, olyanokig, amelyek most kerülnek előtérbe, például a számítógépes hirdetőtáblák és hálózatok..." Az, hogy a cyberspace fogalma az utóbbi évek során annyira népszerűvé vált, a nemzetközi számítógépes hálózatok gyors ütemű fejlődésének eredménye.

Az első számítógépes hálózatokat katonai célokra fejlesztette ki az American Advanced Research Project Agency, megteremtve így az ARPANet nevű rendszert[46], az Internet elődjét. Ez volt a kezdőpontja annak a fejlődésnek, amely egyrészt egyre több helyi számítógépes hálózat (local area network, LAN) létrehozásához, másrészt a LAN-ok összekapcsolásával országos és nemzetközi hálózatok létrejöttéhez vezetett. Kezdetben a hálózatok felhasználója elsősorban az USA egyetemi és kormányzati szférája volt, a 90-es évekre azonban a hálózatok nemzetközivé, és a nyugati világban gyakorlatilag általánosan elérhetővé váltak. A legnagyobb, minden más hálózatot integráló rendszer (hálózatokat összekötő hálózat) az Internet lett[47]. (Olyannyira, hogy az "internet" szó köznévvé vált, sőt, a Communcations Decency Act definíciója is e fogalom alá von minden nemzetközi számítógépes hálózatokat összekötő hálózatot[48]).

Az új médium felhasználási módjait és sajátosságait jegyzetben részletezzük[49].



3.2. Hálózati közösség, szabályozási modellek

A hálózat történetének korai szakaszában elsősorban az egyetemi szférához kötődött, használói egy viszonylag szűk közösségből kerültek ki. Az utóbbi évek során aztán a felhasználók száma hirtelen ugrásszerűen megnőtt, s az új technológiák (WWW, virtuális pénz) megjelenésével az üzleti szféra számára is használhatóvá vált az új médium. Mivel a hálózat központi szabályozás nélkül fejlődött, a cyberspace-ben tanúsítható magatartásnak csak a bevett viselkedési normák (az ún. "netiquette"), és a helyi hálózati szabályzatok szabtak (pontosan nem is meghúzható) határokat. (A netikett szerint tilos pl. reklámanyagok terjesztése e-mail útján; a viselkedési szabályok megszegését maga a "hálózati közösség" szankcionálja, megbénítva az illemsértő felhasználó rendszerét[50]) A hálózat történetének korai szakaszában egyértelműen közösségként viselkedett, s mint közösség, igyekezett ellenállni a cyberspace-en kívülről történő beavatkozási kísérleteknek. Tribe már idézett előadásában Eli Noamra hivatkozva úgy fogalmaz, hogy "a számítógépes hálózatok és ezek társulásai kvázi-kormányzati hatalomra tesznek szert", "olyan politikai valóságokká válnak..., amelyek nem veszik figyelembe sem az állami, sem a belső határokat"[51]. A hálózat mint médium e tulajdonsága miatt könnyen kapcsolatba hozható a posztmodern kategóriájával. "A kommunikáció "átláthatóságának" ideológiája, amely kéz a kézben jár a tudások kommercializálódásával, kezdi úgy érzékelni az államot, mint homályosságot és "zajt" okozó tényezőt. Ez a nézőpont azzal fenyeget, hogy új éllel vetődik fel a gazdasági és kormányzati hatalmak viszonyának problémája." - írja a jeles posztmodern gondolkodó, Jean-Francois Lyotard[52]. Hasonlóan fogalmaz egy magyar szerző: "Az informatikai technológiák beékelődve az államilag szétosztott világ-terekbe, módosítva a civil társadalom és állam polemológiáját, befolyásolhatják eme [a kozmopolitizmussal, mondializációval kapcsolatos] mozgalmak logikáját, hiszen átszelik a határokat..." [53] A hálózaton egy állami ottlap nem sokban különbözik egy vállalat vagy egy magánszemély ottlapjától. Az állam a cyberspace-ben úgy jelenik meg, mint egy - nem is túl jelentős - szereplő a sok között; a Microsoft Corporation ottlapja jelentősebb hálóhely, mint a Magyar Köztársaságé. Kezdetben az "információs szupersztráda" (Al Gore kifejezése) építése állami vállalkozás volt; ám az Egyesült Államok kormányzata éppen a CDA-t is magában foglaló 1996-os telekommunikációs törvénnyel adta át a kulcsszerepet ezen a területen a gazdasági szféra szereplőinek, a nagyvállalatoknak[54].

A hálózat tehát nem szükségszerűen vonható az állami szuverenitások alá; elgondolható úgy is, mint önálló tér, sajátos, nemzetekfeletti, önmagát szabályozó közeg - ez a felfogás tükröződik az "elektronikus határvidék" (electronic frontier) fogalmában. Ezen álláspont fő képviselője a hálózati világban nagy tekintélynek örvendő Electronic Frontiers Foundation, amely a CDA alkotmányellenességének kimondásáért indított eljárás egyik fő felperese. John Perry Barlow, az EFF alapítója (és a hálózat egyik kultikus figurája) a CDA elfogadására válaszképpen egyenesen kibocsátotta a "Cyberspace függetlenségi nyilatkozatát", mely a cyberspace közössége nevében szól a világ kormányaihoz: "Az Önök tulajdonnal, kifejezéssel, identitással ... kapcsolatos koncepciói nem érvényesek ránk. Ezek a koncepciók az anyagi világra vonatkoznak; itt [a cyberspace-ben] nincs anyag." [55]

Barlow nyilatkozata aligha vehető igazán komolyan. Kérdéses, hogy "a hálózat közössége", amely korábban talán valóban létezett, az Internet világméretűvé duzzadása után inkább létezik-e, mint pl. a "rádióhallgatók közössége". Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy adódott már olyan eset, amikor a hálózat sikeresen dacolt állami korlátozási törekvésekkel; ilyen pl. a hálózati üzenetek titkosításával kapcsolatos PGP-ügy[56].

A hálózaton még mindig igen nagy befolyással rendelkező, az önszabályozás rendszerét (utópiáját?) támogató ideológusok és társadalmi szervezetek tehát nem rokonszenveznek az állami szabályozás koncepciójával, illetve az állami szabályozás utánra is szeretnék megőrizni a médium decentralizált, anarchikus jellegét. A CDA-ügy kapcsán a hálózatban, mint üzletágban érdekelt nagyvállalatok (az adott esetben legalábbis) csatlakoztak ehhez az állásponthoz.

A jog területén a hálózat - a véleményszabadság, szólásszabadság kérdésén túl - számos kérdést vet fel. Ezek közül eddig. a kriptográfiával szerzői jogi, a szellemi tulajdonnal kapcsolatos új fejlemények körüli viták kavartak nagyobb viharokat.

Az önszabályozás/állami szabályozás problematikája a legutóbbi időkben - a domainregisztráció kérdéskörében - Magyarországon is vitákhoz vezetett[57].

A véleményszabadság jogi szabályozásának témakörei Halmai szerint[58] a következőképpen csoportosíthatók a védelemre szoruló érdekek alapján: az első csoportba az állam érdekei (állambiztonság), a másodikba a társadalom érdekei (közerkölcs, közrend), a harmadikba egyes társadalmi csoportok érdekei (gyűlöletbeszéd), a negyedikbe az egyén érdekei (becsület, magántitok védelme) tartoznak. E dolgozat tárgya egy, a második csoportba tartozó jogszabály, az 1996-os amerikai Communications Decency Act. Ennek részletes tárgyalása előtt utalunk arra, hogy a hálózattal kapcsolatban számos más, a véleményszabadságot érintő kérdés is felmerül. Legnyilvánvalóbban talán az idézett felosztás szerint a harmadik csoportba tartozó gyűlöletbeszéd problémaköre: egy - nem a teljesség igényével készült - svájci felmérés 1996. áprilisában több, mint 50 rasszista ill. fasiszta WWW-ottlapot talált a weben[59]. A negyedik csoportba sorolhatók azok a kérdések, amelyek az üzenetek titkosításával, a magántitoknak az új médium közegében történő védelmével kapcsolatosak.


3.3. "Illetlen" tartalmak a hálózaton

Az Internet alkalmazási módjai természetesen az "obszcén" és "illetlen" közlések előtt is nyitva állnak. Továbbítható ilyen közlés privát e-mailben, vagy levelezőlistára. Léteznek olyan hírcsoportok (az alt.sex.* illetve alt.binaries.pictures.erotica.* hiearchiák), amelyek kifejezetten ilyen tartalmú szöveges ill. képi anyagokkal foglalkoznak. A WWW-n is számos obszcénnek vagy illetlennek minősülő ottlap található, és ezek között sok olyan van, amely ingyenesen, azonosító nélkül megtekinthető. Más, kikapcsolhatatlan médiumokkal szemben azonban a hálózaton csak az találhat ilyen természetű anyagokat, aki keresi őket (másképpen fogalmazva: a hálózat nem "mindent átható", nem "kikapcsolhatatlan" - márpedig ez sajátosság a Pacifica esetén a korlátozást alátámasztó egyik legfőbb érv volt). A WWW-ottlapok és Usenet-cikkek között a felhasználó ún. keresőgépek (search engine) segítségével kulcsszavak megadásával keresheti azt az információt, amelyre szüksége van. A keresőgép az ottlap vagy a cikk címét, egyes esetekben első mondatait is jelzi, így a felhasználó az anyag megtekintése nélkül is benyomást alkothat a tartalomról; valószínűtlen tehát, hogy illetlen anyagokra valaki akaratlanul bukkanjon rá. Elképzelhető az is, az is, hogy egy felhasználó "élőben", beszélgetés során használ illetlen kifejezést[60].

Más médiákkal ellentétben az Interneten az átviteli kapacitás távlatilag végtelen. A médium e sajátosságából az következik, hogy az illetlennek minősülő kommunikáció nem veszi el a teret más, bizonyos szempontokból értékesebbnek nyilvánítható közlések elöl. A médium ezen sajátossága azért fontos, mert éppen ez volt az a fő érv, amelynek alapján a fentiekben ismertetett Turner-ügyben a Legfelsőbb Bíróság a korlátozás ellenében foglalt állást, ráadásul egy olyan médiummal, a kábeltelevízióval kapcsolatban, amelynél az átviteli kapacitás igen szűk a számítógépes hálózatokéhoz képest. Nem lehetetlen, hogy a fejlődés elvezet ahhoz az Internet integrálja a "hagyományos" elektronikus médiákat. Ez a fejlemény igen jelentős lenne annak tükrében, hogy a hagyományos elektronikus médiával kapcsolatos állami szabályozás mögött álló egyik legfőbb érv az, hogy az átviteli lehetőség korlátozott[61].



4. A COMMUNICATIONS DECENCY ACT

"Cyberpornó - egy képernyőn az Ön közelében." "Az online erotikával foglalkozó első tanulmány szerint népszerű, mindenhol jelenlévő, és meglepően perverz. És nem könnyű kiirtani." Így kezdődik a Time magazin 1995. július 3-i számának címlapsztorija[62]. Bár a cikk főszövegéből kiderül, hogy véletlenül nem lehet pornográf anyagokra bukkanni az Interneten, a hetilapot az online szex témakörében kizárólagos forrásként használó olvasó valószínűleg indokoltnak találta, hogy a Szenátus pár nappal a cikk megjelenése előtt elfogadta a Communications Decency Act-et. A Time-cikk alapvető forrása egy felmérés, amelyet a Carnegie Mellon egyetem munkatársai készítettek, a hálózaton tevékenykedő szexipari vállalkozások marketingtevékenységét vizsgálva[63]. A vizsgálat kiterjedt az Usenet hírcsoportokban, a World Wide Weben található pornográf anyagokra, és eredményei alátámasztották, hogy a hálózaton valóban viszonylag gyakran bukkan fel obszcén tartalom (18 hónap alatt 917 ezer ilyen tartalmú képet találtak a hálózaton, megállapították, hogy a 40 leglátogatottabb Usenet-hírcsoport közül 13 az alt.sex hierarchiába tartozik.) A tanulmány egy helyen úgy fogalmaz, hogy "az Internet jelenlegi rendszere szerint, amely bármely akadály megkerülését több oldalról is lehetővé teszi, úgy tűnik, nincs egyszerű, praktikus módja annak, hogy megakadályozzuk a gyermekek hozzáférését a számítógépes pornográfiához..." A Time-cikk és az alapjául szolgáló tanulmány körül vita támadt, igen sokan megkérdőjelezték a felmérés során használt módszerek alkalmasságát, az eredményeket, sőt, a tanulmány eredetiségét is. Tény, hogy a tanulmány túlzóan festi le a pornográfia hálózati jelenlétét, és nem utal arra sem, hogy a médium sajátosságaiból következően véletlenszerűen nagyon kis valószínűséggel lehet pornográf anyagokat elérni. Ráadásul a tanulmány igen nagy része különféle szexipari vállalkozások által fenntartott BBS-eken található extremitásokat részletez; az ilyen BBS-ek pedig éppen a cyberspace azon kevés területe közé tartoznak, amelyek nem érhetők el mindenki számára: a "belépésre" az esetek túlnyomó részében csak regisztrált - és fizető - tagoknak van lehetősége. (Megjegyzendő, hogy a tanulmány kapcsán szigorú szabályozást sürgetve megszólalt az a Katherine MacKinnon bábáskodott, aki pornográfiaellenes harca során hajlamos szűken értelmezni az első kiegészítésben foglaltakat[64].)

Néhány nappal a Time-vezércikk megjelenése előtt hasonló megállapítások hangzottak el az Egyesült Államok Szenátusában. "Nemcsak a gyermekek vannak kitéve a legperverzebb pornográfiának, felnőtt embereket is elektronikusan zaklatnak" - indokolta a Decency Act vitája során Exon szenátor, miért van szükség az új törvényi szabályozásra[65]. Exon egy úgynevezett "kék könyvet" állított össze a hálózatról gyűjtött pornográf anyagokból, melyet bemutatott a többi szenátusi tagnak, "...és sokkot láttam kollegáim arcán, mert kevesen értik, mi megy ma végbe az Internet szennyezésével kapcsolatban." "Nem túlzok, ha azt állítom, hogy a legundorítóbb, visszataszító pornográfia bármely számítógépet használó gyermektől csak pár kattintásnyira van". Ebben a közhangulatban fogadták el aztán az aggódó szenátorok a Communications Decency Act-et. Az alábbiakban röviden összefoglaljuk az törvény elfogadásának előzményeit.



4.1. A CDA előzményei

1995. február 1-én egy republikánus és egy demokrata szenátor (Exon és Gorton) törvényjavaslatot terjesztett a Szenátus kereskedelmi bizottsága elé, amely - kissé módosított formában - márciusban a Telecommunications Reform Bill (Telekommunikációs Reform Törvény) javaslatának részévé vált. Az Exon-javaslat, amelynek alapján egy évvel később megszületett a Communications Decency Act, a hálózati pornográfia megrendszabályozását tűzte ki célul, ám kezdettől fogva használta az "indecency" kategóriáját is. Leahy szenátor, aki túlzónak ítélte a szabályozás ilyen formáját, az Interactive Working Group-hoz fordult, amely az Internet alakításában főbb szerepet játszó két csoport jelentős képviselőit tömöríti: az e területen érdekelt cégek (csak a legismertebbeket említve: az America Online, AT&T, CompuServe, IBM, Microsoft) ugyanúgy részt vesznek benne, mint az Internettel szoros kapcsolatban álló társadalmi szervezetek (EFF, Center for Democracy and Technology). Az IWG tagjai között a későbbi CDA-per vezető felperese, az ACLU, és a másik eljárás kezdeményezője, az American Library Association is ott van. Leahy szenátor négy kérdéssel fordult az IWG-hez: [66]

- Milyen hatással lesz a tartalmi szabályozás a nemzeti és nemzetközi információs infrastruktúrára, az Internetre és más interaktív szolgáltatásokra?

- Milyen jogi szabályozás alkalmazható a jelenlegi állapot szerint a hálózaton keresztül elkövetett zaklatás ill. obszcén tartalom hálózati továbbítása esetén? Vannak-e a szövetségi és állami szabályozásokban olyan joghézagok, amelyek megakadályozhatják az interaktív média közegében elkövetett bűncselekmények, szerzői jogsértések, ill. az obszcenitással kapcsolatos szabálysértések szankcionálását?

- A jelenleg alkalmazott technológia lehetővé teszi-e, hogy a szülők ellenőrizzék, gyermekük mely információkhoz fér hozzá a hálózaton? Ha nem, milyen úton lehetne ezt elérni?

- Milyen, az Első Kiegészítéssel kapcsolatos következményekkel jár az interaktív média tartalmi szabályozása?

A szenátor megkeresésére az IWG jelentést készített[67]. (Erre a jelentésre később az ACLU és társai által benyújtott keresetlevél is több esetben hivatkozik.) A jelentés kiemeli, hogy a centralizált természetű rádióval és televízióval szemben az Internet központ nélküli rendszer, így amíg a hagyományos elektronikus médiák esetén a tartalmi korlátozásoknak csak egy (a rádió- és televíziótársaságok tulajdonosaiból és működtetőiből álló) viszonylag szűk kör a címzettje, a számítógépes hálózatok esetén a tartalmat illető szabályozás személyében érintené azokat a milliókat - állampolgárságuktól és tartózkodási helyüktől függetlenül - akik használják az új médiumot. "Bármely tartalmi korlátozás, amelyet bürokratikus módon ezen alapvetően decentralizált médiumra érvényesítenek, elkerülhetetlenül visszaveti a médium fejlődését, megsemmisíti azt a demokratikus potenciát, amellyel az Internet rendelkezik, és az is lehetséges, hogy kirekeszti az Egyesült Államokat a rohamosan fejlődő globális információs infrastruktúrából" - fogalmaz a jelentés. Az IWG részletesen ismerteti azokat az eszközöket, amelyek alkalmasak arra, hogy bármely felhasználó maga határozza meg, mely információkhoz nem enged hozzáférést gyermeke számára (ezek egyik, már rendelkezésre álló formája a tartalmat a végponton, tehát a felhasználó személyi számítógépén szűrű szoftver, míg a másik az egész világra kiterjedő egységes, a hálózati tartalom osztályozására vonatkozó szabvány lenne; ilyen jelenleg nem létezik). A jelentés szerint azok a cselekmények, amelyek szankcionálására a törvényjavaslat elsődlegesen irányul (gyermekpornográfia, zaklatás) a már hatályos szövetségi jog alapján is üldözendők, sőt, ilyen eljárásokat a hatályos szövetségi törvények alapján már le is folytattak. Végül az IWG leszögezi, hogy a tervezett szabályozás alkotmányellenes, és ennek kapcsán olyan jogi érvelést ad elő, amely megelőlegezi az egy évvel későbbi bírósági döntés indokolását. Az IWG a tervezett szabályozás helyett az új médium sajátosságaihoz igazodó, nem központosított tartalmi szabályozást, a jelenlegi büntetőszabályok alkalmazását, ill. az alkotmányos védelemben részesülő beszéd határozott védelmét szorgalmazza.

Leahy az IWG-jelentés alapján a CDA-val szemben alternatív javaslatot terjesztett a Szenátus elé[68]. Az egy szakaszból javaslat arra kötelezte volna az igazságügyminisztert (attorney general), hogy meghatározott időn belül készítsen jelentést a kongresszus részére arról, szükséges-e az új szabályozás. A jelentésnek szólnia kellett volna arról is, miképp támogathatná a kormányzat olyan technológia fejlesztését, amely a szülők számára lehetővé tenné, hogy belátásuk szerint korlátozzák gyermekük hozzáférését. Leahy a központi tartalomszabályozás helyett a médium jellegéhez jobban igazodó, a "végpontokon" alkalmazott szűrési technológiák fejlesztését tartotta kívánatosnak; ám javaslata a szenátusi szavazáskor, 1995. júniusában 84-16-os szavazati aránnyal alulmaradt a CDA-val szemben.

Az elfogadott törvényjavaslat koncepciójával szemben tehát már a vita kezdetétől jelen volt egy a médium sajátosságaihoz igazodó szabályozási elképzelés. Ennek tudatában és a Legfelsőbb Bíróságnak a Pacifica ügy után követett - az illetlen közlések korlátozását általában elvető - gyakorlatának ismeretében szinte meglepő, hogy a törvény ilyen szövegezéssel - az obscenity mellett az indecency kategóriáját is tiltva - megszülethetett.

Nyomban az elfogadás után számos jeles képviselőházi tag (többek között az újkonzervatív Newt Gingrich, a képviselőház elnöke[69]) aggodalmának adott hangot. Ennek ellenére 1996. február 1-én a CDA-t - mint az 1996-os telekommunikációs törvény egy cikkét - a képviselőház is elfogadta, egy héttel később pedig a törvényt Clinton elnök is aláírta. Leahy és Feingold szenátorok azonnal törvényjavaslatot nyújtottak be az éppen elfogadott rendelkezések törlésére[70].

A törvény elfogadása a "hálózati közösség" köreiben világszerte ellenérzést váltott ki. Az Interneten közben tiltakozó akciók indultak: a "blue ribbon campaign" keretében tiltakozók ottlapjain feltűntek a kék szalag-logók New Yorktól Temesvárig, olyan óriáscégeknél, mint a Microsoft ugyanúgy, mint polgárjogi szervezetek, egyetemek ottlapjain. Egy, az Internethez kapcsolódó, ill. a hálózati kommunikációt tevékenységük során felhasználó szervezetekből álló csoport, amelynek élén az American Civil Liberties Union (ACLU, Amerikai Polgárjogi Unió) állt, keresetet (complaint) nyújtott be egy philadelphiai szövetségi bírósághoz, amelyben a törvény alkotmányellenességének megállapítását kérte. Az ACLU-n kívül a felperesek között volt található pl. a Human Rights Watch, az EFF, valamint számos egyéb jog- és kisebbségvédő szervezet.

Az ACLU a törvényre mintegy válaszképpen indította be saját WWW-site-ját is (ACLU Freedom Network).

Február 26-án újabb keresetet nyújt be egy másik csoportosulás (Citizens Internet Enpowerment Coalition, 20 résztvevővel, a főbbek: American Library Assn., Center for Democracy and Technology, America Online - a felperesek között a társadalmi szervezetek mellett itt már üzleti alapon szerveződő tartalomszolgáltatók is vannak). A két eljárást egyesítették, majd március 21-én megkezdődött a per. A bíróság az öt tárgyalási napon tanúkat hallgatott meg, majd a meghallgatások és a felek által benyújtott írásbeli anyagok és egy utolsó szóbeli tárgyalás alapján június 12-én született meg a döntés.



4.2. A CDA támadott rendelkezései és egyéb releváns törvényhelyei

A Communications Decency Act csak egy címe (Title V) az elfogadott 1996 évi telekommunikációs törvénynek (Telecommunications Act of 1996), amely az 1934-es telekommunikációs törvény átfogó módosítása. Az ötödik cím két alcímből áll: A - Telekommunikációs eszközök obszcén, zaklató és jogtalan használata; és B - Erőszak (A B alcím szól azon technológiák kötelező alkalmazásáról, amelyek segítségével a szülők megakadályozhatják, hogy gyermekük erőszakos jeleneteket tartalmazó műsorokat nézhessen a televízióban.)

Az A alcím "illetlen" és "nyilvánvalóan sértő" kommunikációt büntető szakaszai adják az ACLU v. Reno per tárgyát. A CDA az 1996-os Telekommunikációs törvényben az 501. szakasztól helyezkedik el, a támadott rendelkezéseket az 502. szakasz tartalmazza, ezek a rendelkezések az 1934-es telekommunikációs törvény 223. és 230. szakaszát módosítják ill. egészítik ki[71].

A keresetlevélben a felperesek két törvényhelyet támadnak[72]. Az első a CDA 502. szakaszának azon rendelkezése, amely 1934-es törvény számozása szerinti 223 (a) (1) (B) és (a) (2) albekezdést módosítja:

502. szakasz Az 1934 évi Kommunikációs törvény hatálya alá tartozó telekommunikációs eszközök zaklatásra irányuló vagy obszcén használata

A 223. szakasz (47 U.S.C. 223) így módosul:
Az (a) bekezdés hatályát veszti, s a helyébe a következők lépnek:
Bárki,
aki államok közötti vagy nemzetközi kommunikáció során
...
telekommunikációs eszköz felhasználásával tudatosan (knowingly)
készít (makes, creates) vagy megrendel (solicits) és
átvitelre kezdeményez (initiates the transmission of)
bármely olyan megjegyzést, kérést, javaslatot, ajánlatot, képet vagy más közlést (communication), amely obszcén (obscene), feslett (lewd), buja (lascivious) vagy illetlen (indecent), annak tudatában, hogy a közlés címzettje 18 éven aluli, tekintet nélkül arra, hogy az adott közlés készítője (maker of such communication) kezdeményezte a hívást vagy a kommunikációt; ...
tudatosan lehetővé teszi, hogy bármely ellenőrzése alatt álló telekommunikációs eszközt az (1) bekezdésben tiltott tevékenységekre használjanak, azzal a szándékkal, hogy azt ilyen tevékenységekre használják
a United States Code 18. címe alapján pénzbüntetésre, vagy. két évet nem meghaladó börtönbüntetésre, vagy mindkettőre ítélendő.

A kereset - és a későbbi dokumentumok - szóhasználata szerint ez az "illetlenségi rendelkezés" (indecency provision) [73].

A másik támadott rendelkezés a 502 (2) szakasz azon része, amely a következőképpen egészíti ki a 47 U.S.C. 223 §-t:

(a) Bárki, aki
államközi vagy nemzetközi kommunikáció során tudatosan
bármely interaktív számítógépes szolgáltatást arra használ, hogy meghatározott 18 év alatti személynek vagy személyeknek küldjön, vagy
bármely interaktív számítógépes szolgáltatást arra használ, hogy meghatározott 18 év alatti személy vagy személyek számára elérhető módon mutasson be (display)
bármely olyan megjegyzést, kérést, javaslatot, ajánlatot, képet vagy más közlést, amely a kontextust figyelembe véve a kortárs közösségi normák (contemporary community standards) szerint nyilvánvalóan sértő módon (in terms patently offensive) ír le vagy ábrázol szexuális vagy kiválasztó szerveket vagy tevékenységeket, tekintet nélkül arra, hogy a szolgáltatás felhasználója (user of such service) kezdeményezte-e a hívást vagy a kommunikációt; vagy
tudatosan átenged bármely telekommunikációs eszközt ilyen személynek arra a célra, hogy azt az (1) bekezdésben tiltott célokra használja fel, azzal a szándékkal, hogy az adott eszközt ilyen célra használják fel,
a U.S.C. 18. címe alapján pénzbüntetésre, vagy két évet meg nem haladó börtönbüntetésre, vagy mindkettőre ítélendő.

A kereset és a többi dokumentum mint a "nyilvánvaló sértésről szóló rendelkezésre" (patently offensive provision).hivatkozik a fönti szövegre[74].

A két rendelkezés között tehát egyrészt tárgyuk szerint tehetünk különbséget: az egyik (az indecency provision) a "telekommunikációs eszközökre", míg a másik (a patently offensive provision) az "interaktív számítógépes szolgáltatásokra" vonatkozik. A 502. § (h) (1) (B) szakasz határozza meg a "telekommunikációs eszköz" kifejezés tartalmát, amely szerint ez

... nem foglalja magában az interaktív számítógépes szolgáltatás használatát.


A törvény 502 (2) § (h) (2) alszakasza szerint az "interaktív számítógépes szolgáltatás" fogalmát a 47. U.S.C. 230 (f) (2) szakasza rögzíti. Az "interaktív számítógépes szolgáltatás" e bekezdés alapján
"bármely információs szolgáltatás, rendszer vagy elérési szoftver ellátó (access software provider) amely több számítógépfelhasználó számára teszi lehetővé egy adott szerverhez történő kapcsolódást, különösen olyan szolgáltatás vagy rendszer, amely az Internethez biztosít hozzáférést, és a könyvtárak vagy oktatási intézmények áltat üzemeltetett ilyen rendszerek valamint nyújtott szolgáltatások."


A felperesek szerint a fenti definíciós kísérletek eredményeképpen "teljesen bizonytalan a számítógépes kommunikációra vonatkozó törvényi tiltások jelentése és hatóköre"[75]. A törvény egyáltalán nem határozza meg a "telekommunikációs eszköz" fogalmát. Bár a szövegezésből nem lehetetlen olyan értelmű következtetést levonni, mely szerint a hálózati kommunikációra csak az "interaktív számítógépes szolgáltatás" fogalmat használó rendelkezés alkalmazható, ez nem így van: mint a bíróság a tárgyalás során megállapította, a modem "telekommunikációs eszköz", és kimutatható a törvényhozók azon szándéka, hogy ezzel a fogalommal a törvény hatálya alá vonják az Internethez modemmel kapcsolódó felhasználókat. Ezek megállapítása után nem vált a per fontos kérdésévé az, mi pontosan a viszony a két rendelkezés tárgya között[76].

A két rendelkezés tartalma sem egyezik meg. Az "illetlenségi rendelkezés" obszcén, feslett, buja vagy illetlen közlés készítését, megrendelését és ilyen közlések kiskorú címzettek felé történő átvitelének kezdeményezését tiltja; a másik törvényhely ("patently offensive provision") pedig olyan közlésekre vonatkozik, amelyek "a kontextust figyelembe véve a kortárs közösségi normák szerint nyilvánvalóan sértő módon ír[nak] le vagy ábrázol[nak] szexuális vagy kiválasztó szerveket vagy tevékenységeket". A "illetlenség" fogalma, amelynek történetét az előzőekben ismertettük, az első támadott rendelkezésben közvetlen módon jelenik meg; a második rendelkezés definíciója pedig tartalmilag pontosan megegyezik a Pacifica-ügy kapcsán ismertetett FCC által adott illetlenség-definícióval. (Az törvény definíciója a "kontextust figyelembe véve" fordulattal bővebb, mint az FCC meghatározása; a kontextus jelentőségére azonban a Pacifica-ügy kapcsán az FCC is utalt, kiegészítő állásfoglalásában.)

A két rendelkezés tartalmát a felek eltérően ítélték meg; ez a probléma lényeges szerepet játszott a perben, ezért a többi érdemi kérdéssel együtt később tárgyaljuk.

Annak megítélésekor, hogy a CDA idézett törvényhelyei alkotmányosak-e, fontos volt, milyen mentesítő körülményeket ismer a törvény. A CDA két olyan rendelkezést tartalmaz, amely részlegesen mentességet biztosíthat a büntetőjogi felelősségrevonás alól. Az CDA 502. szakasza egy (e) (1) alszakaszt fűz az 1934-es telekommunikációs törvény 223. szakaszához, amely szerint

"a többi, a jog által biztosított védekezési lehetőség mellett - senki nem vonható felelősségre az (a) vagy a (d) alszakasz megsértése miatt kizárólag azért, mert az adott személy elérést vagy kapcsolatot biztosított valamely olyan szolgáltatásról (facility), rendszerről, hálózatról (vagy szolgáltatás felé, rendszerre, vagy hálózatra), amely felett az adott személy nem gyakorol ellenőrzést; ideértendő az átvitel (transmission), letöltés (downloading) köztes tárolás (intermediate storage), elérési szoftver (access software), ill. az ezekkel kapcsolatos bármely eszköz (capability), amely szükséges ilyen elérés vagy kapcsolat létesítéséhez, amely a közlés tartalmának meghatározását nem foglalja magában."


A felelősségrevonás alóli mentesség másik esetét a 223 (e) (5) alszakaszának új szövege tartalmazza. Erre a szakaszra az hivatkozhat, aki

"(A) jóhiszeműen (in good faith), a körülményekre tekintettel ésszerű (reasonable), hatékony (effective) és helyénvaló (appropriate) cselekedeteket vitt végbe abból a célból, hogy korlátozza vagy megakadályozza a fiatalkorúak hozzáférését az adott alszakaszokban meghatározott közlésekhez, amely [cselekedet] alatt értendő a fiatalkorúak hozzáférésének korlátozását célzó bármely helyénvaló lépés, beleértve a jelenleg rendelkezésre álló technológia által lehetővé tett bármely módszer alkalmazását, vagy
(B) ellenőrizhető hitelkártya, folyószámla, elérési kód, felnőtt személyazonosítási szám használatához kötve korlátozza a meghatározott közlésekhez való hozzáférést.

Az 223 (e) (6) szakasz felhatalmazza az FCC-t, hogy "meghatározza azokat a lépéseket, amelyek az alszakasz alkalmazásakor ésszerűnek, hatékonynak és helyénvalónak minősíthetők".

Itt kell megemlíteni, hogy a CDA 507. szakasza egy korábbi, az abortuszról szóló bármely információ terjesztését tiltó rendelkezés (14. U.S.C. 1462) hatályának az interaktív számítógépes rendszerekre történő kiterjesztésével az ilyen témájú kommunikációt is törvényellenessé nyilvánította a hálózaton. Ezt a rendelkezést is támadta az ACLU v. Reno ügyben benyújtott keresetlevél[77], azonban miután a törvényhely alkotmányellenességét az Igazságügyminisztérium már az eljárás kezdetén elismerte, ez a kérdés nem vált az ügy érdemi tárgyává.

A felperesek a keresetlevélben kifejtett fő kifogásai ("a kereset okai", causes of action) az alábbiak:

- az illetlenségről ill. a nyilvánvaló sértésről szóló rendelkezés sérti az első kiegészítést, amennyiben a cyberspace egyes területein teljesen lehetetlenné olyan megnyilatkozásokat, amelyek alkotmányos védelem alatt állnak,

- azokban az esetekben ahol a kiskorúak hozzáférésének korlátozása indokolt, és technológiailag valamint gazdaságilag is kivihető, a két rendelkezés nem az igazolt állami érdekek érvényesítésének legkevésbé korlátozó módja (least restrictive means) [78]

- az említett két rendelkezés - a használt fogalmak meghatározhatatlan tartalma miatt - bizonytalan (vague), így a törvény nemcsak az alkotmány első, hanem - a "due process of law" követelményét rögzítő - ötödik kiegészítését is sérti.

- az első kiegészítést abban az esetben is sérti a törvény, ha indokolt kriminalizálni egyes alkotmányosan védett közlések kiskorúakhoz való intézését, mert az adott szabályozás a kommunikáció indokolatlanul nagy területét tiltja; vagyis a törvény túl "széles".

- az idézett rendelkezések nem veszik figyelembe a magántitokhoz való jogot (privacy rights), hiszen a törvényt magánüzenetekre is alkalmazni kell, továbbá az anonim "szólás" tiltásával egy újabb módon sértik az első kiegészítést.


4.3. Az ACLU v. Reno ügy a korábbi legfelsőbb bírósági gyakorlat tükrében

A Communications Decency Act és az alkotmányossági felülvizsgálata céljából indult eljárás újra felvetette azt a kérdést, korlátozható-e - és ha igen, miként - az első kiegészítés védelmi területére eső közlések használata. Az ügy alaphelyzete nagyban emlékeztet a korábban ismertetett ügyekére: a törvényhozók a "szólásnak" az obszcenitás kategóriájánál nagyobb körét kívánták egy médium közegéből kitiltani; s e nagyobb kör meghatározásához újra felhasználták az "indecency" fogalmát. Mint a fentiekben bemutattuk, az amerikai bírósági gyakorlat az ilyen korlátozások alkotmányossági vizsgálata során tárgyalta az illetlenség fogalmát, az egyes médiumok sajátosságait a befogadó szempontjából, az átvitel sajátosságait, majd lefektette az e szabályozások megítélésekor alkalmazandó "strict scrutiny" követelményét. Az alábbiakban azt kíséreljük meg felvázolni, hogy az ACLU v. Reno eljárás eddigi fejleményei során hogyan merültek fel a korábbi ügyekben tárgyalt kérdések[79].


4.3.1. Illetlenség

Az indecency fogalma, e fogalom tartalmának bizonytalansága már az eljárás korai szakaszában újra reflektorfénybe került. A felperesek ugyanis a törvény alkalmazhatóságának a felfüggesztését (temporary restraining order kibocsátását) kérték a bíróságtól azokra az esetekre vonatkozóan, amelyek során az eljáró hatóságok a támadott törvényhelyeket alkalmaznák. A felperesek indoklásuk szerint reparálhatatlan sérelmet szenvednek, mivel sérülnek az első kiegészítésben foglalt jogaik; nem tudják ugyanis pontosan megítélni, melyek azok a határok, amelyek átlépése után őket büntetőszankció fenyegeti. A bíróság helyt adott a kérelemnek[80]. Bár a kormányzati oldal saját érdeksérelmére hivatkozott, amely a felfüggesztésből adódhat, a bíróság szerint a két érdeksérelem összemérésekor a felperes javára kell dönteni abban az esetben, ha az "olyan érdemi kérdéseket vet föl, amelyek annyira komolyak, nehezek, érdemiek és vitásak, hogy részéről az eljárás jóhiszeműségének alapját adják"[81]. A határozat kibocsátásáról döntő bíró szerint a felperesek indoklásának azon része vet fel ilyen kérdéseket, amely szerint a törvény alkotmányellenes, mert "bizonytalan" (vague): a támadott rendelkezésekben ugyanis kulcsszerepet kap a meghatározatlan terminus: az "illetlenség".

Nem túlzás azt állítani, hogy az ügyben teljes a fogalmi zűrzavar az indecency kategóriáját illetően. Nem csak maga a fogalom bizonytalan jelentésű, hanem az sem egyértelmű, mi a viszony az "indecent" szót használó rendelkezés, és az FCC-definíció szerint a fogalmat körülíró másik törvényhely jelentése között. A kormányzati álláspont szerint az "illetlen" és a "nyilvánvalóan sértő" kifejezések tartalma azonos, és ennek a tartalomnak a meghatározásakor a Pacifica-ügy során alkalmazott FCC-meghatározásból kell kiindulni[82].

A felperesek ezzel szemben a keresetlevélben "teljességgel bizonytalannak" minősítik a két fogalmat, amelyeknek a különböző vallási, etnikai, kulturális és politikai csoportok szükségképpen különböző jelentést tulajdonítanak[83]. A törvény ebből adódó "bizonytalansága" a keresetlevél végén, a "kereset okainak" már ismertetett felsorolásakor is előkelő helyen szerepel[84]. A felperesek azonban egy másik, az előbbivel némileg ellentétes érvelést is használnak, amelynek során hallgatólagosan ők is a Pacifica-ügyből származó tartalmat tulajdonítják a kérdéses kategóriáknak. Erre utal a keresetlevélnek az a része, amelyben a felperesek azt részletezik, miként érintheti hálózati tevékenységüket a törvény végrehajtása[85]. Sok egyéb példa mellett több felperes is hivatkozik arra, hogy ottlapján olvasható a Legfelsőbb Bíróságnak az FCC v. Pacifica Foundation ügyben hozott ítélete, amelynek mellékletében megtalálható az ügy tárgyát képező rádióműsorban elhangzott "hét mocskos szó" is. A "kereset okai" között pedig az is szerepel, hogy a törvény alkotmányosan védett kifejezések használatát tiltja a hálózaton[86], és rendelkezései nem a "legkevésbé korlátozó módon" szabályozzák e kifejezések használatát. A Pacifica-ügyben szerepet játszó kifejezésekre történő utalás és alkotmányosan védett kifejezések tiltásának kifogásolása arra utal, hogy a felperesek ezt az érvelést arra az esetre dolgozták ki, ha a bíróság a Pacifica-ügyből származó meghatározást fogadja el az "indecent" és "patently offensive" kategóriák elemzésekor.

A két fogalom tartalmát és viszonyát a bíróság sem tudta egyértelműen meghatározni. Buckwalter bíró fogalmazása szerint "az "illetlen" ebben a törvényben egy meghatározatlan szó", és a törvényszöveg nem is ad eligazítást az értelmezésére[87]. Idéz egy hatályban lévő rendelkezést is, amely a kormányzati oldalnak az FCC-meghatározáson alapuló értelmezésétől teljesen eltérő módon definiálja (természetesen annak a jogszabálynak a hatókörében) az "illetlenség" kategóriáját[88]. A bírák mindezen bizonytalanságok ellenére a Pacifica-ügyben született döntés alapján elemezték az "indecency" fogalmát Buckwalter bíró a "bizonytalanság" (vagueness) kategóriájának részletes elemzése során emlékeztet arra, hogy bár a Legfelsőbb Bíróság soha nem döntött még direkt módon arról, hogy bizonytalan-e az "illetlenség" fogalma, az alsóbb fokú bíróságok ítélkezési gyakorlatuk során nem egy esetben úgy foglaltak állást, hogy a Supreme Court - pl. a Pacifica és a Sable ügyben - hallgatólagosan elfogadta az FCC által adott definíciót[89]. A harmadik bíró, Dalzell egyáltalán nem vitatja, hogy az adott esetben szereplő "indecency" a Pacifica-ügyben e kifejezésnek tulajdonított tartalmat jelzi a mostani esetben is[90].

A két bekezdés viszonyát illetően nem egyhangú a bírák megítélése. Sloviter szerint nem magától értetődő, hogy a két bekezdés tartalma azonos, hiszen az eltérő szövegezés mögött eltérő törvényhozói szándék húzódhat. Ezzel szemben Dalzell úgy vélekedik, a törvényhozók szándéka egyértelműen az volt, hogy a két bekezdés tartalma azonos legyen, ha szövegezésük különbözik is[91]. Ugyanakkor - fenntartásai ellenére - Sloviter is azonos értelmében használja indokolásában a két kifejezést, "így a kérdés [ti. hogy pontosan mi a viszony a két bekezdés között] nyitott marad, s amennyiben releváns, a végső döntési szinten megvizsgálható"[92].

Az összes bizonytalanság ellenére elmondható az, hogy a bíróság végül elfogadta azt az értelmezést, amelyet a kormányzati oldal tulajdonított az "indecency" fogalmának. Ebben az ügyben nem merült fel komolyan a Pacifica-ügy során a legfelsőbb bírósági kisebbség által képviselt álláspont, amely szerint a fogalom az obszcenitással lenne azonos. Bár "a kormányzat úgy érvel[t], hogy ezen ügy tárgya valójában az Interneten fellelhető pornográfia"[93], ez az érvelés legfeljebb a kormányzati oldal pozícióit gyengíti, hiszen a felperesek kezdettől fogva nyilvánvalóvá tették, hogy az "illetlenségi rendelkezést" csak annyiban támadják, amennyiben a Miller v. California ügyben meghatározott obszcén közlések körén túl kívánja korlátozni a kommunikációt[94].

Az "indecency" fogalmának, mint alkotmányosan védett kifejezések sajátos kategóriájának létezése tehát az eltelt tizenhat év bírósági gyakorlata alapján elfogadhatóbb volt az ACLU v. Reno-ügyben eljárt bíróság számára, mint a Pacifica-ügy kapcsán a Legfelsőbb Bíróság számára. Egyértelműnek tűnik az is, hogy a törvény által nem definiált kategóriához hozzárendelhető a Pacifica-ügy során felbukkant meghatározás, mely szerint illetlen az a közlés, amely a kontextust figyelembe véve a kortárs közösségi normák szerint nyilvánvalóan sértő módon ír le vagy ábrázol szexuális vagy kiválasztó szerveket vagy tevékenységeket. Mint a "szigorú és alapos vizsgálat" során kiderült, az "indecency" fogalma a bíróság szerint még ebben az esetben, a törvényen kívülről származó meghatározás segítségül hívása után is túl bizonytalan.


4.3.2. "Szigorú és alapos vizsgálat"; a médium természete

Az alkotmányosan védett "szólást" korlátozó szabály vizsgálata során - mint azt a Legfelsőbb Bíróság a Sable-ügy kapcsán rögzítette - a bíráknak azt kell figyelembe venniük, hogy van-e a korlátozást alátámasztó kényszerítő kormányzati érdek; ilyen érdek fennállása esetén azt is vizsgálni kell, hogy az adott szabályozás a lehető legkevésbé korlátozó, "szűkre szabott"-e. Az ACLU v. Reno ügyben a kormányzati oldal azon súlyos érdek fennállását igyekezett bizonyítani, hogy az - előzőekben tárgyalt definíció szerint - illetlennek minősülő közlések gyermekektől való távoltartásához fűződik. Ezen érdekek fennállásának igazolására többek között a éppen a Sable-ügyben született legfelsőbb bírósági döntést idézi, amely szerint "súlyos érdek fűződik a kiskorúak testi és lelki egészségének (well-being) védelméhez. Ez az érdek arra is kiterjed, hogy megvédelmezzük a kiskorúakat olyan irodalmi művek hatásától, amelyek felnőtt mértékkel mérve nem minősülnek obszcénnak"[95]. Sloviter bíró véleménye szerint azonban míg kormányzat által hivatkozott ügyekben nyilvánvaló volt, hogy a korlátozás alá eső anyagok sérelmet okozhatnak a gyermekek számára (a hivatkozott Sable-ügy témáját pl. telefonon keresztül közvetített pornográf anyagok jelentették, ezek kapcsán állapította meg a Legfelsőbb Bíróság az előbbieket), addig a CDA korlátozásának hatálya alá a kifejezéseknek egy sokkal szélesebb köre tartozik. Ebbe a körbe irodalmi, művészi ill. oktatási szempontból értékesnek nyilvánítható közlések is besorolhatók. A kiskorúak egyébként is "az első kiegészítés által nyújtott védelem jelentős mértékére jogosultak" - hivatkozik Sloviter is egy korábbi, legfelsőbb bírósági döntésre. (Abban az ügyben[96] az volt a kérdés, tiltható-e olyan filmek bemutatása egy autósmoziban, amelyek egyes jelenetei meztelenséget tartalmaznak, azon az alapon, hogy kiskorú járókelők is láthatják ezeket a jeleneteket. A bíróság akkor nem ismerte el a tiltást alátámasztó súlyos kormányzati érdek létezését. "Olyan szólás, amely kiskorúak vonatkozásában nem obszcén, és más jogi tiltásnak sem tárgya, nem tiltható csak azon célból, hogy megvédjék az ifjúságot olyan gondolatoktól vagy képektől, amelyekről egy törvényhozó testület úgy véli, hogy nem nekik valók.")

A jelen ügyben azonban nem egyértelmű, hogy a kiskorúak számára káros közlések korlátozásáról van szó. A keresetlevélben majd mindegyik felperes megemlíti, hogy álláspontja szerint az "illetlen" kategóriába sorolható közlések közül egyesek kifejezetten hasznosak a kiskorúak számára[97]. (Az ACLU szerint hasznos, ha a kiskorúak megtanulnak ellentmondásos kérdésekről vitatkozni; az EFF Joyce és Ginsberg műveit említi, a Critical Path AIDS Project szerint az általa nyújtott információk elősegíthetik a tizenévesek testi és lelki egészségét.)

Sloviter bíró véleménye szerint sem képes a kormányzat nem kellően igazolni a súlyos érdek fennállását, ami a szabályozást igazolhatná. Álláspontja szerint egyes szervezetek "illetlen" anyagainak ismerete valóban kifejezetten hasznos lehet kiskorú személyek számára is. Ráadásul, mint a bíró rámutat, az érdek fennállását a kormányzat - a szenátusi vita során elhangzott érveléshez hasonlóan - a per során is a gyermekpornográfiával kapcsolatos ügyekre, illetve obszcén hálózati anyagok jelenlétére hivatkozva kívánta igazolni. Ezen anyagok tiltását azonban a felperesek sem kifogásolták.

Sloviter ezekután eltekint ettől a következtetéstől, és azzal a feltevéssel él, miszerint kormányzatnak sikerült volna igazolnia, hogy minden "illetlen" vagy "nyilvánvalóan sértő" anyag elzárása indokolt a kiskorúak elől. A súlyos érdek fennállása esetén is követelmény a szabályozással szemben, hogy "szűkre szabott" legyen, ill. ahogy más esetekben a Legfelsőbb Bíróság megfogalmazta, "a legkevésbé korlátozó módon" (less restricive means) történjék a szabályozás. A felperesi érvelés ezen a ponton arra irányult, hogy a törvény, ha nem is kifejezetten, de hatásában egyszerűen letiltja a kifejezések egy alkotmányosan védett körét az Internet nagy részéről. A kormányzati álláspont szerint nem tiltásról, hanem korlátozásról van szó; hiszen aki hatékony, ésszerű és helyénvaló intézkedéseket tesz a kiskorúak távoltartására az illetlen anyagoktól, ill. számlaszámhoz, elérési kódhoz, vagy azonosítóhoz köti az ilyen anyagokhoz történő hozzáférést, ill. az nem vonható felelősségre (223 (e) (5) (A),(B) bekezdések).

A bíróság az általa megismert tények alapján arra a következtetésre jutott, hogy felkínált azonosítási módszerek alkalmazhatatlanok. A jelenlegi technológia - kevés kivétellel (pl. meghatározott címzett részére küldött e-mail) nem teszi lehetővé, hogy a közlés "feladója" megbizonyosodhasson arról, hogy a "fogadó" oldalon egy kiskorú személy sincs[98]. A bíróság részletesen megvizsgálta azokat az eszközöket, amelyek segítségével a közlések meghatározott csoportjait távol lehet tartani a kiskorúaktól (tehát a még fejlesztési stádiumban lévő PICS-szabványt ill. a már rendelkezésre álló szoftvereket, pl. a Cyber Patrol-t és a SurfWatch-ot)[99]. E vizsgálat alapján az a következtetés adódott, hogy hírcsoportba történő postázás, levelezőlistára továbbított cikk illetve online társalgás esetén egyáltalán nincs lehetőség a fogadó felek életkorának ellenőrzésére. (E három hálózati közlésmód között tovább differenciálhatunk. Míg a - "tagsággal" rendelkező levelezőlisták és chat room-ok esetében elképzelhető, ám a fenntartó számára igen költséges megoldás lenne, az adott fórum felelősének kötelezése az életkor-ellenőrzésre, addig a Usenet news jelenlegi rendszere sem a küldő, sem a fogadó oldalon nem teszi lehetővé az ellenőrzést, mert a hírcsoportok legtöbbje teljesen automatikusan működik.) A World Wide Web esetében elvileg elképzelhető, hogy az ottlap minden "látogatójának" életkorát automatikusan megkérdezze a gép. Ebben az esetben azonban az adat valódiságát ellenőrizni kellene, ami az ottlap fenntartójára meglehetősen nagy költségeket róna[100]. A tárgyalás során megszólalt egy hálózati könyvesbolt tulajdonosa, aki a vevők által megadott személyi adatokat egy erre szakosodott ügynökséggel ellenőrizteti; minden egyes ellenőrzés költsége 1$.

A 223 (e) (5) (B) alapján tehát nem mentesülhet senki a felelősség alól: hitelkártyaszám ill. felnőtt azonosítási szám alapján az ellenőrzés túlságosan is költséges. Egy ottlapot naponta többszázezer ember is meglátogathat: egyértelmű tehát, hogy az ellenőrzési kötelezettség bevezetése nem csak a kis költségvetéssel dolgozó társadalmi szervezetek számára tenné lehetetlenné a hálózati megjelenést, hanem gyakorlatilag mindenki számára.

A kormányzat másik megoldási javaslata az úgynevezett "címkézés" (tagging) volt. Ez a javaslat csak a WWW-vel kapcsolatban értelmezhető: minden olyan ottlapon amely illetlennek minősíthető kifejezéseket tartalmaz, meghatározott kulcsszót kellene elhelyezni, amelyet az erre kifejlesztett számítógépprogram érzékelne, és így a hozzáférés lehetetlenné válna. (Ilyen, a "végpontokon" működő ellenőrző rendszerek kifejlesztésének lehetőségét szorgalmazta volna Leahy szenátor törvényjavaslata.) A kormányzat álláspontja szerint a CDA értelmében nem lenne büntethető az a tartalomszolgáltató, aki ottlapjait címkézi, mert ez a 223 (e) (5) (A) alszakasz szerinti "hatékony, alkalmas és ésszerű" próbálkozás a gyermekek távoltartására. Bár a javaslat sokkal ésszerűbb, mint az előbbi, és távlatilag valószínűleg ez jelenti majd a hálózati tartalomszűrés igazi megoldását, a bíróság jelenleg ezt a módszert sem találta alkalmazhatónak[101]. Ezeknek a rendszereknek a fejlesztése kezdeti stádiumban van, jelenleg még nem állnak rendelkezésre. Alkalmazásuk a bíróság szerint egyes esetekben ráadásul túl nagy költségekkel járna (pl. egy könyvtár összes anyagának fölcímkézése). Kérdéses az is, hogy miképp lehetne megítélni, melyik anyagra kerüljön címke. Ez a probléma azonban visszavezet az "indecency" jogi fogalmának bizonytalanságához.

Miután a CDA által a felelősség elkerülésére felkínált utak járhatatlanok, a CDA nem korlátozza, hanem tiltja az bizonytalan határvonalú "indecent" kategóriába tartozó "szólást" a hálózaton. Így nyilván nem a "legkevésbé korlátozó módja" a hálózati tartalom szűrésének.


4.3.3. Az átvitel módja; a "vélemények piaca"

A bíróság tehát sem a súlyos kormányzati érdek fennállását nem látta igazoltnak, sem a szabályozást kellően "szűkre szabottnak". Ezek voltak a fő érvek, amelyek alapján kimondta a törvény támadott intézkedéseinek alkotmányellenességét. Annak eldöntésekor, hogy a törvény a legkevésbé korlátozó módon szabályoz-e (tehát a "szűkre szabottság" megítélésekor) a bíróság részletesen vizsgálta a médiumhoz való hozzáférés sajátosságait. Ezen sajátosságok a Pacifica-ügy során is jelentőséget kaptak (a rádióadás "mindent átható"). A Pacifica-ügyben nem, de a későbbi esetekben, pl. a Turner ügyben felmerült a médium egy másik sajátosságának, az átvitel módjának kérdése.

A Turner ügy kapcsán a kábeltelevízióval kapcsolatos korlátozást a bíróság többek között azért nem találta indokoltnak, mert az átviteli lehetőségek sokkal jobbak, mint műsorsugárzás esetén. Az Internet kapcsán az átviteli lehetőségek távlatilag korlátlanok. A "publikálás" a legtöbb esetben nem jár nagyobb költséggel, mint a passzív részvétel, a befogadás. Dalzell bíró is kitér a médium e sajátosságára érvelése során[102]. Mint megállapítja: "az Interneten történő kommunikáció sajátosságaival kapcsolatos vizsgálódásomból, és a Legfelsőbb Bíróság médiumspecifikus gyakorlatából azt a következtetést vontam le, hogy az Internetnek a legszélesebb védelmet kell élveznie a kormányzat által előírt, tartalomalapú korlátozásokkal szemben. Dalzell állásfoglalása szerint az Internet maga a megvalósult "vélemények piaca" (marketplace of ideas). Az új technológia által biztosított korlátlan átviteli lehetőség tehát - a Turner-esetnél lényegesen nagyobb mértékben - gyengíti az állami beavatkozás melletti egyik legfőbb érvet.


5. KÖVETKEZTETÉSEK

Azt, hogy ACLU v. Reno-ügy, a CDA megítélése milyen új fejleményekkel jár majd a bírósági gyakorlatban az "illetlenség" kategóriáját illetően, csak a Legfelsőbb Bíróság döntése alapján lesz lehetséges teljeskörűen felmérni. Az első fokú tárgyalás során kiderült, hogy az "illetlenség" kategóriája stabilizálódott az elmúlt években; ám a fogalom tartalma még mindig nem kellően pontos: a strict scrutiny gyakorlatát követő bíróság nem ismerte el, hogy az e körbe sorolható összes közlés korlátozható a kiskorúak védelmének érdekében. (A fogalomnak az "obszcenitás"-hoz hasonló szűkítése, vagyis pl. a tudományos és művészeti értéket hordozó közlések kizárása talán segíthetne ezen a helyzeten.)

Az ügy másik - a médium sajátosságainak vizsgálatával kapcsolatos - tanulsága, hogy a jövőben a központi tartalomszabályozást az új kommunikációs technológiák lehetőségeit jobban kihasználó végponti szabályozás válthatja föl. A szűkös erőforrásokkal ill. a hagyományos médiák "mindent átható" jellegével indokolható központi tartalomszabályozás helyébe a végponti, a felhasználó által meghatározott tartalomszűrés léphet. Ezt a koncepciót képviselte a CDA-val szembenálló törvényjavaslat, ám a törvényhozók még nem ismerték fel, hogy az új médium egészen új szabályozási módot igényel. Az első fokon eljáró bíróság azonban így foglalt állást. A Legfelsőbb Bíróságnak nemsokára módja lesz elvi éllel kifejteni álláspontját ebben a kérdésben is.

Az új médium szabályozása új problémákat fog felvetni az egész világon. Az amerikai példa arra utal, hogy a technológia fejlődése új szabályozási modellhez vezethet, melyben csökken az állami beavatkozás. A nemzetközi számítógépes hálózatokra semmiképpen nem alkalmazható a hagyományos médiák korában kidolgozott szabályrendszer. Kérdéses, hogy e hagyományos médiák szabályozására miképpen hat az a tény, hogy az Internet a fejlődés során bizonyos mértékig integrálja azokat. Visszahatás is elképzelhető: ismeretes olyan vélemény, amely szerint a weben történő "publikálásra" a sajtótörvény rendelkezéseit kell alkalmazni[103].

Valószínűbb azonban, hogy a hálózat - ami, Dalzell bíró megfogalmazása szerint nem más, mint "egy véget nem érő, világméretű beszélgetés[104] - sajátosságai határozzák majd meg a következő század médiavilágát, így az ezzel kapcsolatos szabályozást is. E szabályozásban pedig - legalábbis a CDA-val kapcsolatos eddigi fejlemények erre utalnak - kisebb szerepe lesz az állami beavatkozásnak, és nagyobb tér jut az önszabályozásnak.




JEGYZETEK


[1] Jegyzetekben jelöljük a forrásokat, és ide kerültek egyes háttérinformációk. Mivel a felhasznált források legnagyobb része az Internetről származik, az idézés problematikus: a hivatkozott dokumentumok lekerülhetnek a megadott hálóhelyről. Az alapvető hálózati forrásokat ezért lemezen is mellékeljük.


[2] Az ilyen korlátozások alkotmányosságának vizsgálatára dolgozta ki a Legfelsőbb Bíróság a strict scrutiny ("szigorú és alapos vizsgálat") követelményét, amelyet a Sable-ügy kapcsán részletesen ismertetünk.


[3] A szólásszabadság amerikai szabályozását összefoglalja Halmai Gábor: A véleményszabadság határai, Bp., Atlantisz, 1994; 72-82. és 131-169.o.


[4] "Obscenity ... commonly understood to include so-called hardcore pornography", Dalzell bírónak az ACLU v. Reno ügy elsőfokú döntéséhez fűzött indoklása (Introduction)


[5] Az obszcenitást illető definíciós kísérletek történetéről lásd Halmai összefoglalóját: id.mű, 142. és köv. o.


[6] 413. U.S. 15. (1973)


[7] A Legfelsőbb Bíróság ilyen tárgyú döntéseiről történeti áttekintést ad Halmai: id.mű, 142. és köv. o. Jelenleg is hatályos pl. a 18.U.S.C. §§ 1464-65, amely obszcén megnyilvánulásokat tilt.


[8] 18. U.S.C. §§ 2251-52


[9] 438. U.S. 726. (1978)


[10] George Carlin: Filthy words. (Szándékosan fordítottunk "amelyek" helyett "mik"-et.) A szám hangfelvételének az FCC által írásba foglalt szövege az FCC v. Pacifica mellékleteként szerepel.
(http://www.dcez.dcez.com/alewine/cda96/fccappend.html)


[11] 56. F.C.C. 2d . A döntést idézi az FCC v. Pacifica Foundation ügyben született legfelsőbb bírósági döntés többségi véleménye, melyet Stevens bíró fogalmazott. (http://www.dcez.dcez.com/alewine/cda96/fccmajority.html)


[12] 18. U.S. 1464.


[13] The declaratory order was issued in a special factual context." 59. FCC - idézi a Pacificával kapcsolatos többségi vélemény bevezetése.


[14] Hamling v. United States, 418. U.S. 87. A Hamling-ügyben a bíróság egy korábbi döntésre utal, amely a Manual Enterprises v. Day ügyben (370. U.S. 478) született.


[15] 18. U.S.C. 1461.


[16] A "támadó szavak" fogalmát a Legfelsőbb Bíróság a Chaplinsky v. New Hampshire ügyben fejtette ki. (315. U.S. 568 (1942)). (Az ügyet ismerteti Halmai: id. mű, 138. o.) Az ilyen szavak az obszcén kifejezésekhez hasonlóan nem élvezik az első alkotmánykiegészítés védelmét.


[17] A szélesség fogalmáról: Krokovay Zsolt: A szélesség - egy alkotmányos mérce, Világosság, 1993/2. és Halmai: i.m. 150. o.


[18]181. U.S. App. D.C.


[19]) A Pacifica-ügyben hozott többségi döntés III. része


[20] uo, IV. A.


[21] uo.


[22] Az instrumentális igazolás szerint a véleményszabadság az "igazság" feltárásához, vagy legalább annak megközelítéséhez szükséges eszköz, míg a konstitutív igazolás szerint a szólás tartalmától független individuális jog. A két felfogást ismerteti Halmai: i.m., 306-319. o.


[23] "Such utterances are no essential part of any exposition of ideas, and are of such slight social value as a step to truth that any benefit that may derived from them is clearly outweighed by the social interest in order and morality." (többségi döntés, IV. B.) A bírák itt Murphy bírót idézik, aki az előbbieket a Chaplinsky v. New Hampshire ügyben fejtette ki. (315. U:S. 562.) vö. [16]


[24] Többségi döntés, IV.C. Az elektronikus média kötelezettsége: Red Lion Broadcasting Co. v. FCC, 395.U.S.367.


[25] A többségi döntés idézi bevezetőjében a Pacifica ezen állítását.


[26] Ginsberg v. New York, 390.U.S. 629.


[27] http://www.cdez.cdez.com/~alewine/cda96/fccconcurr.html A véleményt Powell fogalmazta, Blackmun csatlakozott hozzá.


[28] Párhuzamos vélemény, II.


[29] A véleményt osztotta Stewart mellett Brennan, White, Marshall.
http://www.dcez.dcez.com/~alewine/cda96/fccdissent2.html


[30] http://www.dcez.dcez.com/~alewine/cda96/fccdissent1.html


[31] Brennan véleménye, I. Felidézi a bíróság egy korábbi, szerinte szintén hibás érvelését: Young v. American Mini Theatres, Inc. 427. US. 50. (1976)


[32] Brennan, I. A.


[33] Brennan, uo. A hivatkozott ügy: Cohen v. California, 403. U.S. 15. (1971) Utal az ügyre Halmai: i.m. 151.o.


[34] Brennan, I.B., a hivatkozott ügy: Butler v. Michigan, 352. U.S. 380. (1957)


[35] Brennan Frankfurtert idézi, lásd 352. U.S. 383-384.


[36] Halmai: i.m., 312. o.


[37] Brennan, III.


[38] Brennan, I.C. Példák a Bibliából: Ezékiel 23,3 ; 23,21


[39] 463. U.S. 60. (1983) A Pacificát követő döntéseket Dalzell bíró foglalja össze az ACLU v. Reno ügy elsőfokú döntéséhez fűzött indoklásában; az ő összefoglalójára támaszkodunk.


[40] 492. U.S. 115. (1989)


[41] 114. S.Ct. 2445 (1994)


[42] Lásd erről Halmai: id. mű, 80.o.


[43] Laurence H. Tribe: Az Alkotmány a cyberspace területén, Café Bábel 1995/1-2 (ford.: Dr. Gyulavári Tamás) Az eredeti angol szöveg: http://www2.eff.org/pub/Legislation/proposed27th.amend Tribe ottlapja: http://www.thetribes.com


[44] William Gibson: Neuromancer, Grafton, London, 1986


[45] A cyberspace témájához jó bevezető Benjamin Woolley: Virtual Worlds, Penguin, London, 1993 (első kiadás: Blackwell, 1992)


[46] Woolley: id. mű, 125.o.


[47] "Internet: világméretű rendszer, amely kisebb hálózatokat köt össze egymással. Az Internet segítségével összekötött hálózatok mind egy TCP/IP (Transmission Control Protocol/Internet Protocol) nevű szabványt használnak a kommunikációhoz." Adam Gaffin: Nagy Internet Kalauz, Információs Infrastruktúra Fejlesztési Iroda, Bp, 1994. (Megtalálható az ABCD interaktív magazin 1996/1-es számának Internet rovatában.)


[48] A CDA 509. szakasza egy 230. szakasszal egészíti ki az 1934-es Communications Act-et. E 230. szakasz (e)(1) bekezdése definiálja az Internet fogalmát. E szerint "Az Internet fogalom a szövetségi és nem szövetségi interoperábilis, csomagkapcsolásos adattovábbító hálózatok nemzetközi hálózatát jelenti." ("The term "Internet" means the international computer network of both Federal and non-Federal interoperable packet swiched data networks.") A "csomagkapcsolás" kifejezés jelentése az, hogy adott adatállomány (pl. egy e-mail) a hálózat egyik pontjáról a másikra több kis adatcsomagban jut el - e csomagok útvonala eltérő is lehet -, majd az érkezési ponton a csomagokból újra összeáll az eredeti állomány.

[49] A kilencvenes évek közepére az Internethez való hozzáférés lehetősége a világ technikailag fejlettebb régióiban általánossá vált. A hálózathoz való kapcsolódásnak több módja van. Az első esetben a felhasználó valamely olyan (oktatási, tudományos, kormányzati) intézmény munkatársa, hallgatója, amely saját, az Internethez kapcsolt részhálózattal ill. hálózati számítógépes rendszerrel rendelkezik. A felhasználó e LAN-ról érheti el az Internetet, s a használat számára általában ingyenes. (A hálózat történetének korai szakaszában ez volt az általános hozzáférési mód.) A második felhasználói kör, amely egyre inkább a felhasználók többségét adja, valamely szolgáltatónak (ISP, Internet Service Provider) fizet az Internet-elérésért. Ebben az esetben egy személyi számítógépre és egy modemre van szükség, amely a számítógépet a telefonhálózathoz kapcsolja. A számítógépre telepített szoftver telefonvonalon át kapcsolatot létesít a szolgáltatóval, amelynek számítógépes rendszere nagyteljesítményű optikai kábel útján közvetlenül kapcsolódik az Internethez. (A telefonvonalon ezenkívül a felhasználó közvetlenül is kapcsolatot létesíthet, elérhet pl. BBS-eket.) Az ISP-n keresztül történő kapcsolódás nem mondható drágának. E sorok írásakor (1996 nyara) Magyarországon az előfizetési díj összege a szolgáltatás tartalmától függően 1000-6000 Ft között változik (saját ottlap esetén drágább), ehhez az összeghez adódik hozzá a - minden esetben helyi - telefonhívás díja. Az USA-ban a szolgáltatások még széleskörűbben elérhetők, az előfizetési díj alacsonyabb, a szolgáltatót elérő helyi hívásért az igen alacsony kapcsolási díjon túl nem kell fizetni. Az ISP egyes esetekben tartalomszolgáltató is (saját adatbázisokkal rendelkezik, tanácsadást végez, egyéb szolgáltatásokat nyújt az ügyfelek részére), más esetekben csak a hálózati kapcsolatot biztosítja. Sok felhasználó (elsősorban az Egyesült Államokban) üzleti alapon szerveződött, milliós ügyfélkörrel rendelkező hálózati ellátókon keresztül kapcsolódik az hálózathoz. Az Internet-hozzáférés e szolgáltatók esetében csak egy a sok lehetőség közül, amelyet ezek az ellátók kínálnak. Saját hálózatokat tartanak fönn, s (előfizetési díjat fizető) tagjaik számára e saját hálózatok szolgáltatásai is elérhetők. (A legismertebb ilyen ellátók az America Online, a CompuServe, a Microsoft Network ill. a Prodigy.)
A hálózati hozzáféréssel rendelkező felhasználó többek között a következő szolgáltatásokat, eszközöket veheti igénybe:
- BBS-ek (bulletin board system, elektronikus hirdetőtábla). A BBS-ek használatához csak egy olcsó berendezés szükséges, amely kapcsolatot teremt a számítógép és a telefonhálózat között. Maga a BBS is általában csak egy telefonkapcsolattal rendelkező számítógép, amely egy megadott szám tárcsázása után szolgáltatásaival a felhasználó rendelkezésére áll. Ezen szolgáltatások közé tartozik pl. a levelezés: a BBS-ek levelezőhálózata a FidoNet, amely - bár egyes "kapukon" (gateway) kapcsolódik ahhoz, nem az Internet része.
- E-mail. A felhasználó üzenetet küldhet bármely más, Internet-címmel rendelkező felhasználónak. (Az üzenet lehet bármilyen adatállomány, e-mail útján tehát továbbítható hangzóanyag, kép is.)
- Levelezőlisták (mailing lists): Általában adott téma körül szerveződött fórumok. A levelezőlistákra a legtöbbször bárki feliratkozhat, akinek e-mail címe van, egy olyan paranccsal, amelyet a listának otthont adó (természetesen a hálózathoz kapcsolt) számítógépnek küld. A lista tagjai leveleiket e gép felé továbbítják, majd az továbbítja az üzenetet az összes többi listataghoz.
- Hírcsoportok (newsgroups), vitacsoportok (online discussion groups): A legelterjedtebbek az Internettől függetlenül fejlődött Usenet-hírcsoportok. Ezek szintén adott téma körül szerveződnek, ám nincs tagságuk. Bármely felhasználó, aki news-eléréssel rendelkezik, cikket postázhat e hírcsoportokba. Egyes csoportok az egész világon olvashatóak, mások csak egy adott területen, intézményben. A moderált csoportoknál a postázás után a cikk tartalmát a newsgroup felügyelője ellenőrzi, ám a legtöbb hírcsoport nem moderált, a postázás után a cikk rögtön megjelenik a newsgroupban. Bármely felhasználó kezdeményezheti új csoport létrehozatalát, a kezdeményezést szavazási eljárás követi, megfelelő számú szavazat esetén létrejön az új csoport.
- Lehetőség van arra is, hogy két vagy több felhasználó élőben, beszélgetésszerűen cserélje ki gondolatait (chat rooms). Erre a lehetőségre épülnek az ún. Multi User Dungeonok (MUD-ok) is. Ezek hálózati kalandjátékok. A felhasználó kapcsolatot létesít azzal a géppel, amelyen a MUD fut, nevet választ, és egy virtuális térbe kerül, ahol utasítások segítségével irányítja egy karakter cselekedeteit. A MUD-ok abban különböznek a hagyományos számítógépes kalandjátékoktól, hogy a virtuális térben számos felhasználó mozog egyszerre, akik kapcsolatba is léphetnek egymással. A játékosok a valóságos világ bármely földrajzi pontjáról beléphetnek, igazi nevük (pontosabban e-mail címük) általában csak az operátor előtt ismert.
- A felhasználó számtalan adatbázist érhet el, szöveges, hangzó, képi (a megkülönböztetésnek a digitális adattárolás korában gyakorlatilag nincs jelentősége) információkhoz juthat hozzá különféle adatátviteli szabványok (Gopher, FTP) alkalmazásával.
A hálózat történetének legújabb állomása a World Wide Web (WWW) kialakulása. A WWW lényege, hogy egy viszonylag egyszerű programozási nyelv (HTML - Hypertext Markup Language) segítségével a felhasználó elkészítheti saját ottlapját (homepage) web-oldalát, amely szöveges, képi (újabban mozgóképes) információkat, hangzóanyagokat tartalmazhat. Ezt az ottlapot egy megfelelő számítógépen (web-szerveren, amely egy olyan gép, amely sok hívás fogadására alkalmas hálózati kapcsolattal rendelkezik) elhelyezve aztán bármely más WWW-eléréssel rendelkező felhasználó egy böngészőprogram (browser) segítségével lehívhatja saját gépébe. A WWW jellemző sajátossága a hypertext alapú szerveződés. Ennek lényege, hogy az ottlapok ún. linkeket, más lapokra vezető kapcsolatokat tartalmaznak. (A hypertext fogalmáról lásd Woolley: i.m., 153.o.; Szakadát István: Xanadu, ABCD, 1995/4.) Egyes szavak, fogalmak, nevek kiemeltek ("highlighted"), és ha a felhasználó az egérrel e szavakra rákattint, a böngészőprogram másodpercek alatt lehív egy másik ottlapot, amely az adott fogalommal, személlyel kapcsolatos, adott esetben egy másik országból, földrészről. Ez az ottlap ismét egyéb lapokhoz kapcsolódik. Az adatok és a köztük lévő kapcsolatok így alkotják a világ körüli hálót, a World Wide Webet.
WWW fokozatosan magába olvasztja a korábbi hálózati szolgáltatásokat, WWW-hozzáféréssel rendelkező felhasználó bármely fönt leírt szolgáltatást képes elérni. Megfelelő szoftver segítségével lehetővé vált, hogy a hálózaton keresztül telefonbeszélgetések is lefolytathatók legyenek, a hívott fél tartózkodási helyétől függetlenül helyi díjtétellel.
Mivel, mint említettük, a WWW hangzóanyagok és mozgókép továbbítására is alkalmas, lehetőség van rádió- és televízióműsorok terjesztésére is ezen a módon. A hálózat így a jövőben integrálhatja a hagyományos elektronikus médiát is.
Viszonylag új fejlemény, hogy a biztonságos rejtjelezési technológiák elterjedésével lehetővé vált a hálózati pénzforgalom is, ezáltal jócskán kibővítve az üzleti felhasználás lehetőségeit.
Bár a WWW-elérést tartalmazó szolgáltatás előfizetési díja magasabb, mint a hagyományos hálózati elérési módokat tartalmazó díj, nem mondható, hogy e szolgáltatás csak a magas jövedelműek számára elérhető. 1996 augusztusában Magyarországon napi több órás WWW-használat költsége (amely természetesen függ az adott szolgáltatótól) havi 10000 forint körüli összeg. Saját üzleti ottlap fenntartása egy nagyobb kapacitású web-szerveren általában drágább. Nem üzleti célú ottlap akár ingyen is elhelyezhető a hálózaton (lásd pl. http://www.geocities.com)
A hálózatba való kapcsolódás során nem válik szét olyan egyértelműen a "beszélő" ill. a "hallgató" szerepe, mint akár a nyomtatott sajtó, akár a "hagyományos" elektronikus médiák esetében. A WWW-"publikálás" kivételével a két szerepben való megjelenés nem különbözik egymástól, ám a WWW-n való tartalomközlés is sokkal kisebb költséggel jár, mint bármely más médium esetében.
A hálózathoz távlatilag korlátlan számú felhasználó férhet hozzá. Igaz, kevésbé fejlett régiókban az átviteli kapacitás szűkössége miatt a felhasználók számának növekedése ideiglenesen problémákat okozhat, ám a fejlesztésnek nincsenek technológiai határai.
A hálózati szolgáltatásokat a felhasználó saját accountjáról (melynek formátuma felhasználó@[gép]aldomain.domain) veszi igénybe. A hálózati szolgáltatások anonim igénybevételének is számos módja van. Gyakori eset, hogy a felhasználó cikket postáz egy hírcsoportba, ám valamely okból nem szeretné felfedni kilétét (pl. volt alkoholisták utógondozásáról szeretné elmondani saját tapasztalatait). Ilyen esetekben ún. anonim kapuk (anonymous gateway) használhatók. Az e kapun keresztül küldött üzenet eredeti feladója helyén egy olyan kód áll, amely alapján kizárólag a gateway felelőse tudja azonosítani a felhasználót. (A legelső és legismertebb ilyen szolgáltató a http://www.anon.penet.fi címen volt elérhető, azonban 1996 augusztusában a hálózatra vonatkozó bizonytalan finn jogi szabályozás miatt beszüntette működését.) Hozzáértők számára természetesen egyébként sem okoz gondot, hogy hamis feladójú vagy feladó nélküli üzenetet küldjenek.
Az Internetnek központ nélküli rendszer. Nincs olyan szervezet, mely központi szabályokat alkot, esetleg ellenőrzi a hálózatra jutó dokumentumok tartalmát. A hálózat jelenlegi rendszerét adottnak tekintve erre nincs is lehetőség. Létezik egy adminisztrációs feladatokat (a domainregisztrációt, vagyis a hálózati címek bejegyzését) ellátó szervezet, az InterNIC, ám ennek tevékenysége csak a bejegyzések intézésére korlátozódik. (A domainregisztráció kérdése azért érdekes, mert ezen a területen bizonyos szempontból korlátozottak az erőforrások. Nem véletlen, hogy a magyarországi "Internet-közösségben" e téma kapcsán robbant ki először vita az Internettel kapcsolatos szabályozás elképzelhető modelljeiről.

[50] A "netiquette" összefoglalója olvasható pl. a http://www.eff.org/pub/Net_culture címen. A hálózati közösség által alkalmazott szankció az ún. mail bombing, amelynek során a "vétkes" felhasználó gépére annak tárolókapacitását meghaladó mennyiségű adatállományokat küldenek, így a megcélzott rendszer működése megzavarodik.


[51] Tribe: i.m. 169. o.


[52] Jean-Francois Lyotard: A posztmodern állapot, Századvég, Bp., 1993, 17.o., ford: Bujalos István - Orosz László


[53] Losoncz Alpár: A határok digitalizálódása, Gondolat-jel, 1995.5 (Cyberszkóp), 79.o., ill. http://www.cab.u-szeged.hu/local/gondolatjel/gond.html


[54] Lásd erről Richard Barbrook: Hypermedia Freedom: Deregulation or Reregulation,
http://www.ctheory.com/Ga1_1hy.html (Megtalálható a lemezmellékleten.)


[55] A nyilatkozat a http://www.eff.org/~barlow/Cyberspa.html címen olvasható. Az EFF ezen reakciójáról, általában az állam és a hálózat viszonyáról, az hálózat és bizonyos amerikai politikai ideológiák kapcsolatáról lásd Barbrook: i.m. Érdekességként megemlítjük, hogy az EFF alapítója, Barlow a 60-as évek végén legendássá vált rockegyüttesnek, a Grateful Dead-nek a szövegírója. A 60-as évek ellenkulturális mozgalmai és a mai cyberjogvédők tevékenysége közötti párhuzamot támasztja alá az is, hogy a cyberspace egyik fő ideológusa közelmúltban bekövetkezett haláláig az akkoriban LSD-mámort hirdető Timothy Leary volt. Leary és Barlow szerepéről lásd: Woolley, i.m. 12.o. Sugár János: Interjú John Perry Barlow-val, Magyar Narancs, 1996. február 1. Timothy Leary: Új nem (részletek a Chaos & Cyberculture c. könyvből), Magyar Narancs, 1996. július 13.


[56] A kétkulcsos kódolás módszerét használó PGP titkosító program segítségével a hálózaton át továbbított üzenetek úgy kódolhatók, hogy az üzenetet kizárólag a címzett tudja elolvasni. A PGP-vel kódolt üzenet feltörhetetlen, illetve feltörése túlságosan költséges (titkosszolgálatok számára is). A programfejlesztő Philip Zimmermann a hálózaton közzétette a programot, amely így rövid idő alatt az egész világon elterjedt. A közzététellel ugyanakkor megsértette az USA vonatkozó jogszabályait, amelyek szerint csak olyan kriptográfiai rendszer exportálható, amely "hátsó kapuval" rendelkezik, vagyis az amerikai titkosszolgálati szervek által ellenőrizhető. Zimmermann ellen eljárás indult, melyet az igazságügyminisztérium megszüntetett. A PGP használata mára széleskörűen elterjedt. Lásd erről pl. Beke Tibor: Csőre töltött prímszámok, Magyar Narancs, 1996. február 12.


[57] Az Internetre kapcsolt számítógépeket mindegyike négy számból álló azonosítóval rendelkezik (IP number, pl. 157.181.2.1). Mivel ezekkel a számokkal viszonylag kényelmetlen dolgozni, az azonosítókhoz nevek rendelhetők (az előző számhoz tartozó név: ludens.elte.hu). Az utolsó helyen álló tag az ún. top level domainra utal. A TLD a hálózat egy szelete, amelybe számítógépek, rendszerek tartoznak. Valamely TLD szerveződhet területi alapon, pl. a .hu domain, a magyarországi TLD. Léteznek "szakmai" alapon szerveződő TLD-k (pl. az .edu, amely az USA oktatási szférájába tartozó gépeket, rendszereket öleli fel), és adott országhoz nem köthető TLD-k is (pl. .com, .net). A TLD-ket az InterNIC (illetve az általa felhatalmazott európai szervezetek, pl. a RIPE) jegyzi be, és ez a szervezet nevezi ki a TLD adminisztrátorát is. A kinevezett adminisztrátor jegyzi be az az adott regisztrációs politika alapján a TLD alá a második szintű domaineket (mint amilyen pl. az .elte.hu)
A domainnév eredetileg csak egy technikai jellegű kategória volt. Idővel, a hálózat kibővülésével és az üzleti alkalmazások megjelenésével helyzete a gyakorlatban a védjegyhez ill. a cégnévhez vált hasonlóvá. A nyílt politikát folytató domainekben - tehát ahol a bejegyzésnek a regisztrációs díj befizetésén túl nincs más feltétele, ilyen pl. a .com - megindult a névkereskedelem, annak ellenére, hogy az InterNIC szerint a domainnév nem bír vagyoni értékkel. (Domainbrókerek vásárolták meg pl. a malev.com címet, majd felajánlották megvételre a Malévnak - lásd a hudom-l lista 1996. augusztusi archívumát, gopher://huearn.sztaki.hu) Új fejlemény, hogy megjelentek az InterNIC-től független domainek (pl. .biz) is. A .hu, vagyis a "magyar TLD" regisztrációját társadalmi munkában az MTA SZTAKI egy munkatársa látta el, a regisztrációs politikát a hudom-l levelezőlistán folytatott viták alapján határozták meg. 1996. júliusában egy, a regisztrációs politikába nem illő név bejegyzése kapcsán vita alakult ki, és az adminisztrátor lemondott. Ezek után a vita - amelynek résztvevői vezető hazai hálózati szakemberek voltak - témája az lett, vajon kié legyen a bejegyzés joga, mi legyen a bejegyzés rendje. Kivételesnek mondható a Várkonyi Béla által képviselt vélemény, mely szerint a .hu a magyar állam tulajdona: többség hallani sem akart az állami szabályozásról (amire a nemzetközi gyakorlatban is igen kevés példa van). A vitának az vetett véget, hogy a hazai üzleti szolgáltatók megállapodtak, miszerint a jövőben az őket képviselő egyesület végzi majd a bejegyzést. Fontos megjegyezni, hogy bár jelenleg a domainnév Magyarországon korlátozottan rendelkezésre álló "jószág" (hiszen ha valaki Magyarországra utaló nevet akar, csak a .hu domain áll rendelkezésére), elméletileg elképzelhető más magyar TLD-k (.hun, .hu1, stb.) bejegyzése önálló regisztrációs politikával. Az Internet területén tehát távlatilag minden erőforrás korlátlan. (Sőt, elméletileg lehetséges egy vagy több másik, párhuzamos hálózat létrehozatala is.) A hudom-l-en folytatott vita olvasható a HUEARN gopheren, a hudom-l lista júniusi és júliusi archívumában: gopher://huearn.sztaki.hu A legutóbbi fejlemények arra utalnak, hogy az állam (a KHVM) mégis szerepet kíván vállalni a .hu alatti regisztrációban: lásd a hudom-l 1996. szeptemberi cikkeit.

[58] Halmai: id.mű, 266. o.


[59] Roland Streit (Roland.Streit@unifr.ch) adatai. A lista megtalálható a lemezmellékleten. A hate-speech problémaköréről lásd még David Hoffmann: Web of Hate, Anti-Defamation League, New York, 1995.


[60] A CDA alkalmazása szempontjából különösen érdekes lenne pl. az a képzelt szituáció, amelyben egy amerikai számítógépen futó MUD-ban (48) kalandozva egy nagykorú norvég felhasználó egy nagykorú dél-afrikai felhasználónak illetlen szavakkal hozná tudomására a CDA-val kapcsolatos véleményét, és ezt a virtuális világ ugyanazon pontján tartózkodó kiskorú - 17 éves - az (egyszerűség kedvéért) amerikai felhasználó is hallaná.


[61] Erről az érvről lásd Halmai: id. mű, 109. o. E sorok írásakor, 1996. augusztusában a Kossuth és a Petőfi Rádió műsora is világszerte elérhető www-hozzáférés, valamint megfelelő szoftver birtokában.


[62] Time (amerikai kiadás), 1995. július 3. A cikk megtalálható az ABCD 1995/3. számának Hálózat rovatában.


[63] Marty Rimm: Marketing Pornography on Information Superhighway, Georgetown Law Journal, 1995/7. Ez a tanulmány is megtalálható az ABCD idézett számában. Ugyanott cikk olvasható arról a vitáról, amely a Rimm-tanulmány eredményeinek eredetisége körül támadt.


[64] A Rimm-tanulmány bírálatait összefoglalja: Alan Lewine: In re: Marty Rimm's Net Porn "Analysis", http://www.dcez.dcez.com/~alewine/NetPornindex.html (a cikk forrása a Georgetown Law Weekly); Katherine MacKinnon és Ronald Dworkin vitája a pornográfiáról: Café Bábel, 1994/1-2.


[65] A törvényjavaslat szenátusi vitája, 1995. június 14. Forrás: http://www.vtw.org


[66] Leahy szenátor levele Jerry Bermanhez, az IWG és a Center for Democracy and Technology képviselőjéhez, 1995. március 15. Forrás: http://www.cdt.org


[67] Parental Empowerment, Child Protection & Free Speech in Interactive Media, Interactive Working Group Report to Senator Leahy, 1995. július 24. http://www.cdt.org/IWGrept.html


[68] Leahy javaslata a hálózaton: http://www.eff.org/pub/legislation/ Internet_censorship_bills/s714_95.bill


[69] Gingrich konzervativizmusa sajátosan párosul az új technológiák iránti fogékonysággal. Lásd pl. Esther Dyson vele készített interjúját, amelynek részletei megtalálhatók az ABCD 1995/4. számának Hálózat rovatában.


[70] A javaslat megtalálható Leahy szenátor ottlapján: http://www.senate.gov/member/vt/leahy/general/s1567.html


[71] Az 1934-es törvény a U.S. Code-ban mint 47. U.S.C. 151 (és következő szakaszok) szerepel.


[72] ACLU v. Reno (Civil Action No. 96-963, United States District Court for the Eastern District of Pennsylvania), Complaint, 1996. feb. 8. Forrás: http://www.aclu.org A törvényszövegek fordításakor a magyaros hangzással szemben a szöveghűséget részesítettük előnyben.


[73] Ez a törvényszöveg a United States Code-ban mint 47 U.S.C. § 223 (a) (1) (B) és (a) (2) szerepel.


[74] Az U.S.C.-ben ez a rendelkezés mint 47 U.S.C. § 223 (d) (1) szerepel.


[75] Complaint, 29.p.


[76] ACLU v. Reno, Adjudication on Motions for Preliminary Injunction, 1996. jún. 11., I., Introduction, Statutory Provisions at Issue, 5. lábjegyzet


[77] ACLU v. Reno, Complaint, 178.p.


[78] A Legfelsőbb Bíróság az 1968-as United States v. O'Brien ügyben fogalmazta meg azt az elvet, hogy "az első kiegészítés alá tartozó szabadságok korlátozása nem mehet túl azon a mértéken, amit a védendő érdek feltétlenül megkíván", Halmai: id. mű, 150. o. Hasonló követelményt rögzít 1989-ben a Sable-ügy során a bíróság, amikor kimondja, hogy az alkotmányosan védett "szólás" korlátozásának vizsgálatakor a szabályozás melletti súlyos érdek fennállásán túl azt is figyelembe kell venni, hogy a szabályozás "szűkre szabott"-e.


[79] E sorok írásakor a Legfelsőbb Bíróság még nem döntött az ACLU v. Reno ügyben, az ismertetés tárgya csak az elsőfokú tárgyalás lehet.


[80] ACLU v. Reno, Order/Memorandum, 1996. feb. 15.


[81] A "memorandum" e része ezen eljárási tétel alátámasztására a Hamilton Watch Co. v. Benrus Watch Co. esetet idézi, 206 F.2d 738, 740 (2nd Cir, 1953)


[82] ACLU v. Reno, Adjudication..., Sloviter bíró indokolása, A., Statutory Provisions


[83] Complaint, 161. és 162. pontok


[84] uo. 174. p.


[85] uo. 62-171. pontok (Relationship of the Plaintiffs to the Act)


[86] uo. 173. p.


[87] Adjudication..., Buckwalter indokolása, B.


[88] uo. és az indokláshoz fűzött 6. lábjegyzet: "Az "illetlen" kifejezés e bekezdésben olyan jellegű anyagot jelent, amely gyújtogatásra, gyilkosságra (murder) vagy orgyilkosságra (assassination) indíthat.", 18. U.S.C. 1461.


[89] Adj., Buckwalter, B. A bíró az Information Providers' Coalition vs. FCC ügyben eljáró bíróságra hivatkozik (928. F.2d 866.): "Although recognizing that the Supreme Court had never explicitly ruled on a vagueness challenge to the term, the court read Sable and Pacifica as having implicitly accepted the use of this definition of "indecent"." Megjegyzendő, hogy pl. a Pacifica esetében ez a "hallgatólagos" elfogadás közel sem volt egyöntetű.


[90] Adj., Dalzell, B., Defining Indecency


[91] Adj., Sloviter, A., Statutory Provisions. Sloviter korábbi bírósági álláspontokat idéz, pl.: "Abban az esetben, ha a kongresszus adott szövegezést (language) alkalmaz valamely törvény egyik bekezdésében, és mellőzi ezt a szövegezést ugyanazon törvény másik bekezdésében, általában feltételezhető, hogy a kongresszus szándékosan és célszerűen hozza létre a kihagyással ill. felvétellel a különbséget. (Russelo v. United States, 464. U.S. 16.,23. (1983)) Ezzel ellentétesen foglal állást Dalzell, B., Defining Indecency. "A törvény megalkotásának története világossá teszi, hogy a kongresszus nem kívánt jelentésbeli különbséget tenni, amikor az "indecency" gyűjtőfogalmat használta a 223(a) bekezdésben, és e fogalom definícióját a 223(d) bekezdésben."


[92] Adj., Sloviter, uo.


[93] Adj., Dalzell, Introduction


[94] "Plantiffs make clear that they do not quarrel with the statute to the extent that it covers obscenity or child pornography, which were already proscribed before the CDA's adoption." Adj., I., Introduction, Statutory Provisions at Issue


[95] A kormányzati álláspontot Sloviter foglalja össze indokolásában: D. The Nature of Government's Interest


[96] Erznoznik v. City of Jacksonville, 422. U.S. 205, 212-213. (1975) Idézi Sloviter, uo.


[97] Complaint, 62-171. pontok (Relationship of the Plaintiffs to the Act)


[98] Adj., Sloviter, E. The Reach of the Statute


[99] A döntés "Findings of Fact" fejezete tartalmazza a "Restricting Access to Unwanted On-Line Material" c. részt (49-73. pontok). A CyberPatrol és a SurfWatch segítségével a szülő ellenőrizheti, hogy gyermeke mely hálóhelyeket látogatta meg. A PICS (Platform for Internet Content Selection) egy, a tartalomszolgáltatót is magában foglaló rendszer: a megfelelő szoftverrel rendelkező személyi számítógépre csak a rendszer által ismert ottlapok hívhatók le.


[100] Az életkor ellenőrzésének akadályairól lásd a "Findings in Fact" fejezet "Obstacles to Age Verification on the Internet" c. részét (90-96. pontok)


[101] uo. 108-116. pontok


[102] Adjudication, Dalzell, D.4. Diversity and Access on the Internet


[103] Nizalowsky Attila: Szerkesztői gondolatok a Web körül, Magyar Jogi Szemle, 1995/1. (http://www.iqsoft.hu/pages/mjsz95p - lásd a lemezmellékleten). A nyomtatott sajtó és a számítógépes hálózatok eltérő sajátosságai miatt álláspontunk szerint a sajtótörvény hatályának ilyen kiterjesztő értelmezése nem helytálló.


[104] Adj., Dalzell, E., Conclusion