Összefoglaló

A magyar gazdaság erős növekedési fázisban van. Nem tudjuk és e tanulmányban nem vállaljuk annak elemzését, hogy milyen ütemű lesz a jövőben a növekedés, technikai és humán potenciálunk szempontjából folytatható-e a megkezdett utolérési pálya vagy sem. Tanulmányunk arra keresi a választ, hogy ha a gyors növekedés lehetősége adva van, akkor milyen makrogazdasági politikára van szükség e lehetőség kihasználása érdekében. Arra a következtetésre jutunk, hogy ha a növekedés tartósan gyors, akkor a jelenleginél magasabb beruházási hányadra van szükség. E magas beruházási szint forrásait nem teremti meg automatikusan a lakossági és vállalati megtakarítás. Külföldi források igénybevétele szükséges ugyan, de az eladósodásnak viszonylag szűk korlátjai vannak: korlátot szab a nemzedékek közötti jövedelemelosztás társadalompolitikai korlátja, a külföld hitelezési hajlandósága és saját kockázatviselési korlátjaink. Egyetlen forrás marad, amire a politikának befolyása van, a költségvetés. A gyors növekedés nem valósulhat meg a költségvetési megtakarítás növelése nélkül. A jelenlegi politika csak az államadósság csökkentése szempontjának felel meg, de alkalmatlan arra, hogy egy évi tartósan 5 százalékos növekedés forrásait biztosítsa. Ezért - ha valóban lehetőséget látunk a gyors növekedésre és annak feltételeit is meg kívánjuk teremteni - a költségvetési politika átgondolására, korrekciójára van szükség.

Az átmenet éveiben a gazdaságpolitika fő gondja az államadósság növekvő trendjének megfordítása volt. Ezekben az átmeneti években, amikor a gazdasági növekedés viszonylag mérsékelt volt vagy éppen csökkent, az államadósság csökkentése egyben a külföldi adósság problémájára is megoldást jelentett.

Ma, amikor remélhetően a felzárkózás éveiről beszélhetünk, a gyors gazdasági növekedés új igényekkel lép fel a költségvetéssel szemben. A kiegyensúlyozott költségvetés vagy az államadósság mérsékelt csökkentése már nem elegendő ahhoz, hogy a külső adósság problémája is megoldódjon. A külső adósság ugyanis magánadósság is lehet, és ennek a következményei semmivel sem kevésbé rombolóak a gazdaságra, mint a belső adósságé. Ha a gazdaságpolitika lehetővé kívánja tenni a gyors gazdasági növekedést, akkor meg kell akadályoznia ennek a romboló hatásnak az érvényesülését. Ezt csak úgy tudja megtenni, ha nettó értelemben növeli részesedését a magánszféra igényeinek finanszírozásában, vagyis tudatosan többlet felhalmozására törekszik a költségvetésben. Ez a politika új szemléletet igényel a költségvetési politikában, más célokat kell kitűzni, mint amit az eddigi mérsékelt növekedés melletti helyzet megkívánt. Ilyen szemléletváltozás nélkül a magyar gazdaság folyamatosan külső adóssággal küszködne, ezért nagymértékben megnőne a makrogazdasági kockázat, ami miatt a gazdasági növekedés mérséklődne és változékonyabbá válna, valamint nőne az inflációs hajlam. Ezzel a jelenséggel a monetáris politika lényegében tehetetlenül állna szemben.

A szerzők köszönetet mondanak Kerekes Ágnesnek, Nagy Bélánénak és Jakab Zoltánnak, valamint a tanulmányról rendezett szakmai viták hozzászólóinak értékes észrevételeikért és hozzájárulásukért. A fennmaradó hibákért a szerzők felelősek.