3. A nagy fordulatok százada

A 20. század óriási fordulatokat hozott az élet minden területén. Sokszor megesett, hogy egy e századi fordulat még egyet fordult, szinte semmi nem maradt ugyanolyan a század végire, mint volt az elején. Az országok erősorrendje, a gazdagság sorrendje és forrása, a nyertesek és vesztesek csoportjai a nagy világégések során, és megannyi más terület hatalmas fordulatokat mutatott századunk során. Az, hogy a szerencse, gazdagság, és elért eredmény mennyire forgandó, szintén e század mutatja meg igazán.

A 20. században csökkent a társadalom tagjai közötti jövedelmi különbség, ugyanakkor ez sokszorosára nőtt a társadalmak között. Az emberiség eddigi történetében a társadalmak között alig volt a gazdagságban különbség. A múltban a leggazdagabb társadalomban alig élt jobban az emberek többsége, mint a legszegényebben. A század elején a kor legfejlettebb országában, Angliában alig háromszorosa volt az egy lakosra jutó fogyasztás az indiainak. Ma az amerikai fogyasztás harmincszorosa az indiainak, akiknél még szegényebb népek is vannak. Ezzel szemben a fejlett társadalmakban a lakossági jövedelmek sokkal nivelláltabbak, mint száz évvel korábban voltak, és amilyenek ma is a világ lemaradó kétharmadában jellemzőek.

Az életszínvonal nagyobbat emelkedett a világ fejlett részén, nemcsak mint bármely korábbi társadalmi-technikai forradalom következtében, hanem mint az elmúlt ötezer év alatt összesen. Ezen belül az emelkedés egyúttal a jövedelmek kiegyenlítődését is magával hozta. Ma a lakosság leggazdagabb tizedének jövedelme 5-8-szor nagyobb, mint a legszegényebb tized jövedelme. Ez az arány minden megelőző társadalomban ennek többszöröse volt, és még ma is sokkal nagyobb az elmaradott, az úgynevezett harmadik világban.

Az egész 20. századot úgy kell tekintenünk az emberiség történetében, mint az egyedül álló relatív elszegényedés korát, bár az emberiség szerencsésebb ötöde viharos mértékben gazdagodott. Ez az ötöde az elmúlt 90 évben többel gazdagodott, mint előtte 10 ezer év alatt. Ha az emberiség számához viszonyítjuk, akkor számszerűségében is elenyésző volt a kivétel, amikor a szegények relatív javítani tudtak a helyzetükön, és igen jelentős azok száma, akik nemcsak relatíve nyomorodtak el, hanem abszolút mértékkel mérve is stagnáltak, sőt visszaestek.

A századforduló idején, tehát történelmi távlatból nézve tegnap, az emberiség leggazdagabb és a legszegényebb tizede között 1:6 volt a különbség. Ma 1:100! Mi csak arról beszélünk, hogy a fejlettekhez képest lemaradtunk, de arról nem, hogy hozzánk képest is nőtt a világ nagyobbik felének a lemaradása. Ez nem vigasz, de fontos információ a jelenkor történelmi megítéléséhez. Amíg a gazdaságilag fejlett országokon belül a század folyamán jelentősen csökkent a legjobban élő és a legszegényebb tized között a különbség, a világ leggazdagabb és legszegényebb tizede között mintegy 15-szörösére nőtt!

Mi ennek a rendkívülien gyors differenciálódásának az oka? Mindenekelőtt az, hogy a termelés hatékonysága a gazdag országokban nagyon gyorsan nő, az elmaradottakéban stagnál. A fejlettekben ráadásul a természetes népszaporulat évszázadok óta a legalacsonyabb, és még a bevándorlásokkal is kicsi. Az elmaradott országok korábbi kettős gazdasági előnye is megszűnt. Egyrészt ma nem előny az olcsó munkaerő, a tőkét a fejlett infrastruktúra, és nem a munkaerő ára vonzza.

Másrészt a bányakincsek és mezőgazdasági nyersanyagok relatív súlya csökkent, a mezőgazdaságban végbement technikai forradalom azt eredményezte, hogy ott olcsó a termelés, ahol fejlett a gazdasági környezet. Továbbá a nemzetközi munkamegosztásban a száz év előttinek tört részére esett vissza a fejlettek és az elmaradottak közötti csere. Napjainkban a világkereskedelem 95 százaléka a világ gazdaságilag fejlettebb felén belül bonyolódik le, azon belül is a leggyorsabban a leggazdagabb ötödön belül nő a forgalom a legnagyobb mértékben.

Ötven éve árgus szemmel figyelem a jövő felé mutató társadalmi jelenségeket. Ezért aztán egyre ritkábban ér igazi meglepetés. Ilyen volt azonban az, hogy az Egyesült Államokban 2,5 millió fegyveres vagyonőr van. Tehát többen vannak, mint a hadsereg fegyveres tagjai, vagy többen, mint a farmerek.

Azt tudtam, hogy számos latin-amerikai országban a gazdagok állandó fegyveres őrizetre szorulnak. Már azzal az adattal is találkoztam, hogy a fegyveres őrök keresete az átlagosnál dinamikusabban nő. Lényegesen gyorsabban, mint a katonatiszteké, vagy mint az állami tisztviselőké, nem is beszélve a pedagógusokéról. Ezért aztán a dél-amerikai országokban a szegények fiai számára ez a legreálisabb karrier. Most mégis meglepett, hogy a világ ma már szinte egyetlen szuperhatalmának nincs szüksége annyi katonára, mint vagyonőrre.

Az államok rájöttek arra, hogy minél gazdagabbak, annál kevésbé van szükségük a területi terjeszkedésre, nemcsak a gyarmatok, hanem még a kevésbé fejlett szomszédos területek birtoklása is költségeket emésztő luxus. A tőke és a vállalkozások számára a határok átjárhatósága lényegében megvalósult. Most már egyre inkább nem az államok erőszakos céljaira, hanem az egyének, a vállalkozások vagyonának védelmére kellenek a fegyveresek. Ez furcsa újdonságnak tűnik ma, holott a nemzeti hadseregek voltak a történelmi szempontból különleges jelenségek.

A kapitalizmust megelőző minden társadalomban a fegyveresek főleg vagyonvédelmet szolgáltak. Azok nagy többsége a földesurak, a városok vagyonvédelmét, illetve vagyonszerzését szolgálta. Csak kivételes helyzetekben fordult elő, hogy ezeket a földesúri és városi vagyonvédelmet, illetve vagyonrablást szolgáló fegyvereseket a gazdájuk a király, az ország védelmére, vagy a szomszédos országok elleni védekezésre, illetve támadásra összevonják. Ez esetben sem az ország, hanem az ország tulajdonosa, a király vagyonszerzéséről, illetve vagyonvédelméről volt szó. Akkor senkinek nem jutott volna az eszébe, hogy az országot a néppel, és nem a királlyal azonosította volna. Ez a beállítás csak a nemzeti államok korában született.

A földesuraknak nem a szomszédos országoktól kellett félteniük a vagyonukat, az életüket, hanem a szomszédos földesuraktól, esetleg a kóborló rablóktól. Nálunk azonban a nemzeti államok korában kialakult nemzeti történelemírás utólag úgy állította ezt be, mintha már a megelőző korokban is a fegyveres férfiakat elsősorban a haza védelmére, illetve nagyobbítására használták volna fel. A meghódított területekből csak a királynak és a vele szövetséges földesuraknak volt hasznuk, a népnek semmi előnye nem származott abból, hogy nagyobb lett az ország.

A középiskolákban belém sulykolt szemlélet akkor ingott meg bennem, amikor San Gimiano-t, a leginkább a középkori állapotát megőrző közép-olasz várost láthattam. Ott a város nem várfallal körülvett polgárházakból áll, hanem sok, egymástól gondosan távol lévő földesúri vártoronyból, melyekben a család, körülötte pedig a szolganép lakott. A földesuraknak nem a külső ellenségtől, hanem a szomszéd földesuraktól kellett félniük. Fegyveres kíséretük nélkül még rokoni látogatóba sem mentek.

A középkori világ tért vissza sok tekintetben a latin-amerikai országokban, ahol a gazdagoknak minden okuk megvan a reménytelen nyomorban élő tömegektől való félelemre, tehát fegyveresekkel védik magukat, drótkerítések, riasztóberendezések védelme alatt élnek. Akik nem elég gazdagok ahhoz, hogy ezt maguk fizessék meg, egymás mellé települnek, és a területet közös kerítéssel, közös őrséggel védik.

De a gazdag demokráciákban is nagyon megnőtt a vagyon-, a pénz- és az áruvédelem igénye. Ennek elsődleges oka a nagyon intenzív pénz- és anyagmozgás. Amíg a korábbi korokban a vagyonokat ritkán mozgatták, az ipar helyi nyersanyagokkal dolgozott, a kereskedelem viszonylag jelentéktelen volt, ma igen nagy és intenzív az értékek mozgatása. Ez pedig védelemre szorul. A vagyonvédelmet szolgáló igény azért is megnőtt, mert tágulóban van a szegények és a gazdagok közötti jövedelmi, és főleg, vagyoni olló.

Tömegtermelés alatt körülbelül azt kell érteni, ami a klasszikus kapitalizmusban uralkodott. Ez a gazdasági ágazat nem támaszt magas igényt a munkaerő nagy többségével szemben. Legyen olcsó, és fegyelmezett. Szinte elég, ha a szalagok melletti munkások írni és olvasni tudnak. Ezzel szemben nagy fegyelmet, megbízhatóságot, lojalitást, a parancsok teljesítését várják el tőlük.

Minden ilyen típusú gazdasági feladat csak azért nem vándorol az olcsó munkaerejű vidékekre, mert még az ilyen termelés hatékonysága is sokkal jobban függ az infrastruktúra fejlettségétől, mint a munkaerő olcsóságától. Hiába lett a munkaerő relatív ára ma még annak is a tört része, ami a század elején volt, a termelés nem oda vándorol, ahol olcsó a munkaerő, hanem oda, ahol megfelelőbb.

A tömegtermelés iránti igény egyaránt származott az ipari forradalomból és az imperializmusból. Ipari társadalmat csak az imperialisták építhettek fel, mert az imperializmus nélkül nem lett volna elegendő piacuk és elég olcsó nyersanyaguk. Az imperialista polgári diktatúrának erős hadseregre volt szüksége. Ennek csak egyik oldala volt a fejlett technikai bázis, amit a gyáripara jelentett, a másik nélkülözhetetlen oldalát a hadsereg megfelelő állománya jelentette. Ez döntötte el ugyanis az egymás közötti harcot.

Márpedig az akkori hadseregnek még inkább puritán legénységre és alsó parancsnokokra volt szüksége, mint a gazdaságnak. Az imperialista háborúkhoz igénytelen, a parancsokat feltétlen teljesítő, egymással szolidáris katonákra volt szükség. Csak ezekkel lehetett a többi imperialistát féken tartani, velük szemben hatalmi pozícióba kerülni. A jelenkorban, és főleg a várható jövőben, a hadseregnek az emberanyagra vonatkozó igényei között is új erények lépnek a puritanizmus elé. A legfejlettebb technika esetében már a függetlenség, az önálló és nagyon gyors döntéshozatali képességfontosabb lett, mint az igénytelenség, a feltétlen fegyelem és parancstisztelet.

Visszatérve a tömegtermelés munkaerőigényeire, jelenleg az Egyesült Államokban a munkaerőnek mintegy negyede vesz részt a tömegtermelésben, és ezek aránya tovább csökken. Még érdekesebb lenne, ha megnéznénk, hogy milyen ott ennek a munkaerőnek az átlagoshoz viszonyított szellemi tőkéje. A képzettségre még a bérekből is nehéz következtetni, mert ezt a munkaerőt a szakszervezeti ereje és múltbeli bérharcai alapján viszonylag jól megfizetik. Ez azonban éppen az érintettekre nézve lesz a jövőben tragikus, hiszen ezeket a munkákat lehet a legkönnyebben külföldön olcsón elvégeztetni akkor, ha az utolérők már kiépítették a megfelelő infrastruktúrát.

Az ilyen munkaerőt igénylő iparok elvándorlását a fejlettektől a kevésbé fejlettek felé a hírközlés és a szállítás fergeteges fejlődése is meggyorsítja. Ennek a rétegnek a keresete legalább is relatíve csökkenni fog, az ára a gazdaságilag fejlett országokban viszont magas, ezért elsősorban az ő munkájukat igénylő feladatok mennek a kevésbé fejlett térségekbe. Tehát nem valami bíztató jövő vár rájuk. Az is jellemző, hogy az Egyesült Államokban főleg a feketék és a hispánok, továbbá a nők részesedése növekszik, akik felett többségükben angolszász származású férfiak gyakorolják az irányítást.

Hol fogja jól érezni magát a tömegtermelés? Ott, ahol a klasszikus kapitalizmus is jól érezte magát, ahol az emberek puritánok, ahol a fegyelmezettség évszázados civilizációs tradíció. Ehhez képest a munkaerő ára egyre inkább másodlagos marad. Nem ér sokat a tömegtermelés számára az a munkaerő, amelyik nem fegyelmezett. Ezek olcsósága csak olyan technológiák mellett marad előnyös, ahol a minőséget a technológia maga ellenőrzi.

A tömegtermelés munkaerőigénye relatíve csökkeni fog. Egyrészt a technika fejlődése egyre kevesebbet igényel, másrészt a jövedelmeken belül a tömegcikkek felé irányuló kereslet csökkeni fog. De, mint láttuk, a tömegtermelés is egyre kevesebb munkást igényel közvetlenül a termelési folyamatban. Ennek következtében a termékek előállítási költségein belül csökken a bérhányad. Puritán ember pedig bőven lesz.

Puritánok nemcsak az angolszászok, a germánok, a skandinávok és leszármazottaik, hanem Kelet-Ázsia másfélmilliárd lakosa is. Vagyis a jövő fejlett világa népességének többsége. Ennyi munkaerőre pedig a világgazdaságnak nem lesz szüksége. Elsősorban ezért nem választhatta Kína azt az utat, amit a nála nagyságrendekkel kisebb távol-keleti sikerországok megjártak, illetve járnak, hogy a gazdasága fellendítését az exportra alapozza.

A tömegtermelés megfelelő munkaerő-kínálata a keresletnél sokkal nagyobb lesz. A következő század munkaerőmérlegében a legnagyobb túlkínálat a fegyelmezett, de nem magasan képzett munkaerőben lesz. Ebből fakadnak majd a nagy belső és külső feszültségek. A világpiacon túlkínálat lesz a tömegtermékekből, ezek piacáért fog folyni a nemzetek és a térségek közötti gazdasági háború. Az ilyen munkaerő foglalkoztatása lesz a legnagyobb gond. Az előjelek már ma is világosan mutatkoznak a fejlett világban.

A krónikus munkanélküliség ebben a kategóriában jelentkezik. A futószalagok mellett dolgozni akarók számára szinte sehol nincs elegendő munkaalkalom. A munkanélküliek szinte egésze az ilyen munkaerőből kerül ki. Például Németországban nem a vendéglátóiparban, vagy az ügynökökben van nagy munkaerő-felesleg, hanem a tömegtermelő szakmákban. A tömegtermelés túlzott munkaerő-kínálatát bizonyítja az is, hogy a diplomaták mindig az ilyen cikkek külkereskedelmének mesterséges egyensúlyát igyekeznek biztosítani.

A személyes szolgáltatás csoportjába sorolandók azok, akik szolgáltatásaikkal közvetlenül a fogyasztónál szerepelnek. Hosszabb és rövidebb történelmi múltra visszatekinthető szakmák is tartoznak ide, például a kiskereskedő, a fodrász, a pincér, az ügynök, az ügyvéd vagy a fogorvos. Ezekben a szakmákban ugyan minden szakmai szín és szint előfordul, de van egy alapvetően fontos közös jellemzőjük: mindennél fontosabb a jó modor.

Észrevétlenül hódítanak az ilyen munkaalkalmak. Ki gondol arra, hogy egy fejlett országban sokkal több ügynökre, mint farmerre van szükség? Az Egyesült Államokban ötször annyian vannak, és mégis mezőgazdasági túltermelés van. Ezekben a szakmákban is találhatók nagyvállalatok. Amerikában a Beverly Enterprises vállalat, amelyik ápolónőket küld házhoz, százezernél több alkalmazottal dolgozik.

Van New Yorkban egy dán vállalat, amelyik irodák takarítását vállalja, és 16 ezer alkalmazottja van. Csak a 80-as években 3 millió új munkahely létesült a gyorskiszolgáló éttermekben! Messze több mint az összes klasszikus iparágban összesen. Ma az Egyesült Államokban a munkaerő harmada dolgozik személyes szolgáltatási munkakörben, azaz többen, mint a tömegtermelésben. Ez a helyzet ma, de a tendenciák még gyorsulnak.

Az ilyen személyes szolgáltatásokra azok a népek alkalmasabbak, amelyeknél civilizációs tradíció a kereskedés, a gyakori piaci érintkezés. Az európai civilizáción belül ilyenek a latinok, mindenek előtt az olaszok. Sokkal kevésbé alkalmasak az ilyen munkakörök betöltésére az évszázadokon keresztül izolált völgyekben élő, a saját létükért folyamatosan harcolni kénytelen népek, például a svájciak. Ilyen célokra jobban megfelelnek a németség egészén belül a bajorok és az osztrákok, mint az északabbra élő testvéreik.

Ezt a személyes szolgáltatásokra való alkalmasságot a jelenkor leggyorsabban fejlődő, és ma már legnagyobb iparágában, az idegenforgalomban, a turizmusban lehet a legjobban észrevenni. Az észak-németek nem olyan kedves, barátságos, szívesen kommunikáló vendéglátók, mint például a bajorok, az osztrákok és mindenek előtt az olaszok. Nem véletlen, hogy a családi vendéglátáson alapuló turizmus ezen népek között terjedt el, és vált jövedelmező ágazattá.

A puritánok ugyan a sokkal magasabb nemzeti jövedelmükhöz viszonyítva is sokszorta többet adnak a szegény népeknek, általában a szociálisan rászorultaknak, mint a mediterránok, ugyanakkor képtelenek olyan gyorsan bizalmas viszonyba kerülni a számukra idegen vendéggel. Ezzel szemben a mediterránok körében szinte reménytelen a szociális rászorultak szervezett megsegítése, viszont a turistával percek alatt olyan hangot találnak, mintha rokonok, régi ismerősök lennének. A kedvezőbb éghajlati adottságuknak és ennek a civilizációs karakterkülönbségnek köszönhető, hogy Észak-Nyugat-Európából évente sok millió turista és sok tízmilliárd dollár vándorol a lényegesen szegényebb mediterrán országokba.

Ennek is sok évszázados gyökerei vannak. A puritánok a személyes kapcsolatokban mindig lenézték a szegényebbeket, nem is beszélve a más vidékről származókat, a más vallásúakat, ugyanakkor a szervezeteiken keresztül másoknál jobban gondoskodtak róluk. Ezzel szemben a mediterrán térségben a gazdagok a szegényekkel is kommunikáltak, de szervezetten egyáltalán nem törődtek velük.

Ki gondol arra, hogy az eltérő civilizációs tulajdonságnak köszönhetően több pénz vándorol a gazdag Északról a szegényebb, utolérni akaró Délre, mint amit a tőkepiac befektetések formájában valaha produkált?

A problémamegoldó szolgáltatások nagyon színes szakmai palettát képviselnek. Ide tartoznak a tudományos kutatók, a forma- a gyártás- és a gyártmánytervezők, a software-kidolgozók, a biotechnikusok, a hirdetési szakemberek, a brókerek, a beruházási bankárok, a jogászok, az ingatlanfejlesztési szakemberek, a könyvelők elitje, a legkülönbözőbb szakmák tanácsadói, a tervezőmérnökök, a káderbeszerzők, de a filmrendezők és a hangversenyszervezők is. Ezzel is csak a sokszínűséget illusztráltam.

Mi jellemzi az ezen a területeken dolgozókat? Legyenek nagyon képzettek. A képzettségi szintjük többszöröse az első két említett kategóriáénak. A képzettségi igény szinte határtalan. Ezt bizonyítja az a tény, hogy ezekben a munkakörökben a legjobbak éves keresete csak millió dollárokban mérhető, az átlaghoz képest egyre nő, és hogy állandó csábításnak vannak kitéve. Saját szakmai köreikben könnyen teremtenek kapcsolatokat. Közös jellemzőjük, hogy csak kivételesen találkoznak a végső fogyasztókkal.

Jogi személyeknek, elsősorban vállalatoknak, adnak tanácsot, szolgáltatásokat. Munkakapcsolatuk sokkal szorosabb egymással, mint a fogyasztókkal. A munkájuk eredményessége a személyi képességeik mellett attól függ, hogyan találják meg, és hogyan tartják azokkal a kapcsolatokat, akikre munkájukban szükség van. Sokat és egész életük során folyamatosan kell tanulniuk, hogy kevés munkából megéljenek. Munkájuk eredménye nem attól függ, hogy arra közvetlenül mennyi időt fordítanak, hanem sokkal inkább attól, hogyan készültek fel arra.

A jövedelmük nem attól függ, hogy mennyit dolgoztak a megrendelőnek, hanem attól milyen képességekkel, milyen előképzettséggel és főleg milyen szakmai kapcsolatokkal rendelkeznek. Ezért töltenek az ilyen szakmák képviselői sok időt a klubokban, kongresszusokon, továbbképzéseken, járják a világot, olyan sportokat űznek, ahol szakmai kapcsolatokat építhetnek. Együtt golfoznak, teniszeznek, kártyáznak, ülnek a kávéházi asztaloknál.

Ez a szakmai kör ugyan szellemi elitnek számít, de számát tekintve nem elit, hiszen egy fejlett gazdaság esetén ma már a munkaalkalmak ötödét jelentik, és számuk évtizedenként megkétszereződik. A gyors kínálati növekedésük sem tud lépést tartani a velük szemben jelentkező kereslettel. Főleg e szakmák elitjében van állandó hiány és csábítás.

A magas képzettségi igény nem is elég, a tehetség és az állandó továbbtanulás nélkül ez nem sokat jelent. Ezzel magyarázható, hogy az Egyesült Államokban a többségük fehér, angolszász, germán, skandináv férfi, de nagyon gyorsan nő az ilyen háttérből jövő nők aránya is. A távol-keletiek térhódítása egyelőre csak megkezdődött.

Annak a magyarázata, hogy ezeket a szakmákat ma még a puritán nyugat-európaiak többsége jellemzi, a történelmi múltjukkal magyarázható. Ők indultak a legjobb családi környezetből, a legtöbb értelmiségi tradícióval, nekik vannak a legjobb iskoláik. Az idő azonban egyre inkább abba az irányba dolgozik, hogy az intellektust, az individualizmust jobban becsülő közép-európaiak, értve ez alatt a puritánok és a mediterránok közötti térség népeit, valamint a távol-keletieket, fognak teret hódítani. Az utóbbiak azért, mert náluk a tanulás és a minél magasabb képzettség megszerzése évezredes kulturális és társadalmi tradíció.

Ezekben az elitszakmákban egyelőre a nyugat-európai civilizáció örökösei vannak még többségben, de ennek nem annyira a civilizációs örökségük, mint inkább jobb neveltetésük, a magasabb műveltségi igényük és az ebből fakadó magasabb képzettségük az oka, mint képességeik vagy szakmai alkalmasságuk. Ezen a kulcsfontosságú területen azonban egyre fontosabb a kommunikációs készség, a stílusérzék és az individualizmus. Ezért az individualisták térhódítása várható.

A jövőben egyre többen fognak kikerülni abból a körből, amelyre az évszázados diaszpóra állapot volt a jellemző. Bizonyítja ezt a tízmilliónyi zsidóság világgazdasági szerepe. Ennek lesz még nagyobb példája a 60 milliós kínai diaszpóra. Az európai népek köréből azok előretörése lesz jellemző ezekben a szakmákban, amelyek történelmében jelentős volt a reneszánsz, a felvilágosodás, és a szellemi függetlenségre való törekvés évszázadok óta.

A problémamegoldó szolgáltatók idejük nagyobb részét tanulással, utazással, tárgyalásokkal, rendezvényeken való részvétellel, és talán a legtöbbet telefonálással töltik. Az utóbbi azért is nagyon gyorsan nő, mivel az információk adatközlő formái a technikai fejlődés következtében egyre olcsóbbak, és mindenhova eljutók lettek. Az ilyen szolgáltatások egyre inkább a telefonokon, a mások komputereivel való összeköttetésen alapulnak. A telefon ma már nemcsak beszédet közvetít, hanem adatokat, tervrajzokat, dokumentációt is.

1971 és 1989 között az Egyesült Államokban a jogászok száma megháromszorozódott, 343 ezerről 1 millióra nőtt. A jogi szolgáltatásokért fizetett összeg reálértéke évente 10 százalékkal nőtt, jelenleg már meghaladja a 70 milliárdot. Ezt, és a hasonló szolgáltatások viharos térhódítását minden, a múlttal szakítani nem tudó politikus, és az ő befolyásukra a közvélemény is példátlan pocsékolásnak tekinti. Valóban nehéz tételesen bizonyítani, hogy szükség van ennyi jogászra, de a tények azt mutatják, hogy a jólét ott a nagyobb, ahol ilyenre sem sajnálják a pénzt. De nem azért költenek sokat a jogászok szolgálataira, mert gazdagok, hanem azért gazdagok, mert erre sem sajnálták a pénzt.

A brókerek megnövekedett szerepét is számok bizonyítják. Az Egyesült Államokban a New York-i Tőzsdén 1960-ban egy év alatt 776 millió részvény cserélt gazdát, azaz átlagos részvény nyolcévenként jelent meg a tőzsén. 1989-ben már a heti forgalom meghaladta a 900 milliót, azaz az átlagos részvény évente gazdát cserélt. Ezekben a számokban nincsenek bent az árukra és a pénzügyi opciókra történő kötések, amelyek forgalma ötször gyorsabban nőtt, mint a részvényeké. E forgalom bonyolításáért 1990-ben 25 milliárd dollárt fizettek, ami az összes nyereség hatoda.

Kutatni kellene, hogy hatodával növelte-e a nagyvállalatok nyereségét az, hogy sokkal intenzívebben mérik az értéküket a piacon. Minden bizonnyal, mert a tőke oda megy inkább, ahol élénkebb a tőzsdei élet, és nem oda, ahol ennek óriási költségeit megtakarítják.

Aligha vitatható, hogy ez az a munka, amit egyre jobban fognak keresni. Ennek következtében a relatív jövedelmük és számuk tovább növekszik. Amíg a technikai fejlődés következtében egyre kevesebb szükség lesz közvetlen termelőkre, illetve még ez a csökkenő igény is a viszonylag kevésbé fejlett térségekbe vándorol, a szellemi szolgáltatási igény a technika fejlődésével exponenciálisan nő. Amennyiben a 20. század társadalma osztálytársadalomnak tekinthető majd, úgy a szellemi szolgáltatók osztálytársadalma lesz.

A három fő csoport után a negyedik, de csökkenő jelentőségű, az őstermelésben foglalkoztatottak. Részarányuk, a kapott mesterséges és nagyarányú támogatás ellenére, ami visszaszorulásukat ugyan nem állítja meg, legfeljebb késlelteti, 5 százalék körül mozog, és tovább fog csökkenni.

Amíg a klasszikus kapitalizmus viszonyai között az őstermelés adottságai voltak a legjelentősebbek, addig ma inkább hátrányt, mint előnyt jelentenek. A századforduló előtt az ország őstermelési adottságait tartották a legnagyobb szerencsének. Máig sokan, főleg a politikusok, nem vették észre, hogy minden olyan ország gyengén szerepel a gazdasági fejlődésben, amelyiknek sok termékeny földje és bányakincse van.

Az erőforrásokban legendásan gazdag országok sorra a világ társadalmi és politikai betegei közé tartoznak. Az Egyesült Államok az egyetlen kivétel, ahol más kedvező tényezők ellensúlyozták a természeti erőforrásokban való gazdagságot. A nyersanyagokban legendásan gazdag Oroszország, Brazília, Argentína, nemcsak ezért, de ezért is lemaradtak. A nyersanyagokban legszegényebb országok ezzel szemben a világ gazdagjai közé emelkedtek. Elég talán Svájcra és Japánra hivatkozni. De a viszonylagos szegénység, akár a mezőgazdaságuk talaj- és éghajlati, akár a geológiai kedvezőtlen adottságaikat nézzük, ez mind a skandináv országok többségére, mind Németországra jellemzőbb, mint a lemaradókra. A távol-keleti csodák is erőforrásokban szegény kis országokban jöttek létre.

Az erőforrásokban való gazdagság azért válik általában hátránnyá, mert egyrészt a politikai konzervativizmushoz kötődő ágazatok politikai súlya nagy, másrészt nagyon tőkeigényes ágazatok fejlesztésére inspirál, ezért aztán kevés marad az infrastruktúrára, az új ágazatokra. A franciák viszonylagos lemaradásának egyik oka az agrárlobby, ami a kedvező adottságoknak köszönheti erejét.

A feudalizmus és a kapitalizmus közösek abban, ami a társadalmak természete szempontjából a legfontosabb, tehát, hogy egyaránt egy kisebbség osztálytársadalmai voltak, a hatalom a társadalmi forradalom során is csupán az egyik kisebbségtől a másik kisebbséghez került, a nép jogfosztottságát, életszínvonalát e forradalmi változás nem érintette. E század során azonban a politikai életben való részvétel nagyobb kiterjedése és az életkörülmények nagyobb javulása következett be, nagyobb, mint előtte sok ezer év minden forradalmának együttes hatására.

A század elején még megengedhette magának a fejlett világ, hogy az elmaradott társadalmakról, amelyben az emberiség nagy többsége élt, csak mint a kor passzív szereplőiről vegyen tudomást, hiszen ott alig valami változott. Mára azonban annyira kiterjedt a világgazdaság, annyira megnőtt a világ különböző részei közötti kommunikációs kapcsolat, annyira kiélesedtek az elmaradottak és a fejlettek közötti különbségek, és még inkább az elmaradott világon belüli ellentétek, hogy nem lehet a világ elmaradó gazdasági és egyensúlyából kibillent társadalmainak létezése felett szemet hunyni.

Az első világháború még úgy folyt, mintha a fejletteknek nem is lett volna más problémájuk, mint az egymás közötti veszekedés, az elmaradott világ feletti osztozkodás. Még a béke is ennek megfelelően történt. A következő két évtized ugyan mást sem mutatott, minthogy a gyarmatok már nem előnyt, hanem hátrányt jelentenek, hogy a legnagyobb problémák a fejlett világ országain, társadalmain belül vannak, mégis, újabb imperialista háborúba kezdtek.

A második világháború alatt és után a győztes nagyhatalmak többsége még mindig érvényesíteni kívánta korábbi imperialista elképzeléseit. Így Sztálin ki akarta terjeszteni a már eleve túlméretezett birodalmát. Ez jól jött mind a nyugat-európai hatalmaknak, mind az Egyesült Államoknak.

Anglia és Franciaország a német agresszió friss hatása alatt, érthető félelmében örömmel vette a Szovjet-Orosz Birodalom Közép-Európa felé való terjeszkedését. Roosevelt és az amerikai nép pedig egyrészt értetlenül állt az európai kis nemzeti államok önállósági törekvéseivel szemben, másrészt még a sztálini birodalomban is kisebb bajt látott, mint a nyugat-európai gyarmatbirodalmakban.

Számukra Kína, India, s általában a gyarmatok felszabadítása sokkal fontosabb háborús cél volt, mint a közép-európai népek függetlenségének feladása, és beintegrálásának engedélyezése a szovjet birodalmi keretek közé.

Ma nálunk divat az Egyesült Államokat mint a szovjet rendszer esküdt ellenségét beállítani. Ez soha nem volt igaz, de főleg nem volt az a háborút követő rendezés idején. Az Egyesült Államoknak később ugyan szüksége volt arra, hogy benne a világ a szovjet terjeszkedés elleni fő ellenállót lássa, de a látszatkeltés mögött mindig szovjetbarát reálpolitika húzódott meg.

Aki ezt nem látja, az nem érti meg, hogy miért volt alapvetően hibás a második világháború alatt az a magyar külpolitikai stratégia, amely a vak bolsevikellenességet akarta a nyugatbarátsággal összeegyeztetni. A nyugati hatalmak mindegyike ellene volt az ilyen szovjetellenes politikának, az angolok és a franciák németellenességből, az észak-amerikaiak pedig őszinte szimpátiából. Az amerikaiak az angolokat, a franciákat, de még a kisebb gyarmatbirodalmat fenntartó többi nyugat-európai népet is imperialistáknak tekintették, csupán azzal a megkülönböztetéssel a németekkel szemben, hogy az előbbiek az imperializmusukat kultúráltabb, az utóbbiak elvakultan barbár formában gyakorolták.

Ami pedig a közép-európai és balkáni országok háború utáni nyugati megítélését illeti: mi sokkal rosszabbak voltunk a szemükben, mint az oroszok. Mi voltunk a félfeudális, a nacionalista háborús ellenség, az oroszok pedig a társadalmi reformokat lázasan kereső, óriási áldozatokat hozó szövetséges.

Nagy hiba az, ha az amerikaiak 80-as években jellemző, szavakban, és nem annyira tettekben megnyilvánuló állásfoglalásait az Egyesült Államok stratégiai céljaként akarjuk visszavetíteni az 1945 utáni évekre. Innen, Közép-Európából bizonyos mértékig joggal tekintjük az Egyesült Államok teheráni és jaltai magatartását, az imperialista szovjet követelések teljesítését árulásnak, de azért tárgyilagosan be kellene látnunk, hogy a térség országainak félfeudális, úri társadalmai és nacionalizmusa nem kelthetett az amerikaiakban akkora szimpátiát, mely ellensúlyozhatta volna a nyugati gyarmatbirodalmak megszüntetését gyorsító megoldást és a maga szuperhatalmi státuszának megszerzését úgy Nyugat-Európa egészével, mint Japánnal szemben.

A történelem pozitívan fogja értékelni az amerikaiaknak a nyugati gyarmatbirodalmak és a közép-európai kis népek nacionalizmusa, feudalizmusa elleni állásfoglalását a második világháború után. A világ egészének sorsa érdekében a Jaltában a Szovjetuniónak adott kis országok a világpolitika sakktábláján csak a több szempontból érthető parasztáldozatok voltak. Az Egyesült Államok eleinte csak a gyarmattartókkal szembeni stratégiája szövetségesének, a kisebb rossznak tartotta a Szovjetuniót. Később rájött arra is, hogy az a szuperhatalmi ambícióiban nélkülözhetetlen segítsége. Ahogy a gyarmatbirodalmak szétestek, már nem lett volna szüksége az Egyesült Államoknak a Szovjetunióra, mint az angolokkal és a franciákkal szembeni ellensúlyra. De kiderült, hogy a félelmetes, szuperhatalmi ambíciókat tápláló Szovjetunió léte a nyugati szövetségi rendszer egységének és szilárdságának az alapja. Nyugat-Európa államai, ha nem féltek volna a szovjet terjeszkedéstől, nem fogadták volna el szövetségesnek és nélkülözhetetlen partnerüknek az Egyesült Államokat. Ez vonatkozik Japánra is.

Minél erősebb lett a nyugat-európai és a japán gazdaság, annál fontosabb volt az amerikaiak számára a Szovjetuniótól való félelmük. Ezt a stratégiai előnyt nem értette meg Reagan, amikor a fegyverkezési versenyt olyan mértékben fokozta, amit a Szovjetunió már képtelen volt tartani. Azt, hogy milyen fontos volt a fejlett világ egysége szempontjából a szovjet szuperhatalmi fenyegetettség, kiderült a század végén, amikor az imperialista Szovjetunió összedőlt, szétesett. Most az Egyesült Államok kétségbeesetten igyekszik menteni, ami még menthető, de legalább egy erős Oroszországot szeretne látni.

A világnak azonban tudnia kellett volna, hogy nemcsak a szovjet rendszer alkalmatlan a tudományos és technikai vívmányok hasznosítására, hanem a szovjet népek többségének civilizációja is az. A szovjet rendszer összeomlásának az oka elsősorban az érintett népeknek a felzárkózásra való alkalmatlansága és nem a szocialista rendszer hibája volt.

Marx száz évvel korábban megmondotta, hogy "hiába győz a forradalom ott, ahol a változásokra még nem érettek a kulturális és a gazdasági feltételek, ott idő kérdése, és visszaáll a régi szemét." A szocializmus nélkül is lemaradtak volna a Szovjetunió népei. Minden bizonnyal még reménytelenebbül. Aki ismeri Max Webert, annak tudnia kellett volna, hogy csak kivételes civilizációk voltak alkalmasak a kapitalista demokráciák felépítésére. Ebből következően a fogyasztói társadalmat sem lehet minden civilizáció talaján megvalósítani. Nemcsak a világ négyötöde, de a pravoszláv, a kelet-európai civilizáció sem alkalmas még a fejlettekhez való felzárkózásra.

Az imperializmus a század végére elviselhetetlenül drága és önpusztító lett nemcsak a Szovjetunió, de még a gazdag és fejlett országok számára is. Sem az imperializmust, sem a fogyasztói társadalmat, az ahhoz szükséges gazdasági, technikai és társadalmi dinamikát nem lehet a kelet-európai, a pravoszláv civilizáció talaján felépíteni és működtetni.

Ma divat az oroszok gazdasági és társadalmi lemaradását a szovjet rendszerükkel magyarázni. Azt tételezik fel, hogy az elmúlt 70 év a Szovjetunió népeinek a szocializmus nélkül, a klasszikus polgári utat járva jobb eredményeket hozott volna. A cári rendszer megmaradása még a Sztálinizmusnál is nagyobb gazdasági és főleg kulturális csődöt jelentett volna. A polgári forradalom vívmányainak fennmaradásának pedig Oroszországban akkor, de még most is hiányoztak a társadalmi és civilizációs feltételei. A balti államoktól eltekintve a Szovjetunió népei még képtelenek voltak a felzárkózásra, és még ma is azok.

Ma már aligha vitatható, hogy például amerikai stratégiai érdekből becsülte túl a CIA a szovjet gazdaság és hadsereg erejét. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmet és az évenkénti gazdasági növekedést kétszeresnek, az aranytartalékot ötszörösnek, a hadigépezet technikai színvonalát irreálisan korszerűnek mutatták ki. Nem beszéltek arról, hogy milyen nagyok a nemzetiségi ellentétek, hogy milyen alacsony a tényleges életszínvonal, hogy milyen kicsinyek a tartalékok, hogy nincs a hadsereg mozgását biztosító infrastruktúra, hogy a tankok üzemanyag-fogyasztása irreálisan nagy stb. Ideje volna belátni, hogy az Egyesült Államoknak soha nem kellett félnie a Szovjetuniótól, de érdeke volt, hogy ennek a félelmének a látszatát keltse.

Korunkat az jellemzi, hogy a gazdaságilag fejlett világban a nemzeti állam már olyan kicsi gazdasági egység, amelyik önmagában életképtelen. Ezért kénytelenek még a korábbi század nagyhatalmai is gazdasági integrációkba szerveződni. A világgazdaság legfeljebb az bírja el, hogy Európa, Észak-Amerika és a Távol-Kelet legyen egy-egy gazdasági egység. De még ezek között is egyre szorosabbá válnak a szükségszerű gazdasági kapcsolatok. Ezzel szemben a fejlett világ népei is a korábbinál fontosabbnak érzik kulturális önállóságot.

Mindez olyan objektív jelenség, ami ott is megvalósul, ahol a politikai vezetés nem ismeri fel. Mégsem lehet a sorrendet megfordítani, a gazdasági együttműködést a kulturális autonómiák létrehozásától tenni függővé. Előbb kell a népeknek gazdagokká válniuk, csak aztán kerülhet sor a nemzeti államokon belüli kisebbségek kulturális autonómiájára. Nézzük meg a legsikeresebb kulturális önállósulást, a bajorokét.

Eszükbe sem jutott, hogy a német gazdaságon belül elkülönüljenek, de azt fontosnak tartották, hogy külön kereszténydemokrata pártjuk legyen. A bajor gazdaság azzal, hogy a bajor kulturális karakter más, mint az északibb német, az egész gazdaság motorjává vált. Egyetlen bajor politikus sem hirdette meg, hogy a kulturális önállóság érdekében gazdasági nyomást kell gyakorolni az északi német szomszédokra, mondván: amíg nem biztosítjátok a számunkra a szinte teljes kulturális autonómiát, addig megteszünk mindent a gazdasági fejlődésetek fékezése érdekében. Ezen az alapon talán ma ölnék egymást, de biztosan nem lehetnének ilyen szépen és egészen bajorok, és ilyen gazdagok.

A nemzetközi tapasztalat azt mutatja, hogy a világ minden szegény, és gazdaságilag elmaradó népe elnyomja a kisebbségeket, ezzel szemben minden meggazdagodott, vagy dinamikusan gazdagodó nép örül, ha kisebbségei minél jobban kibontakoztatják kulturális értékeiket, mert ebből előnyeik származnak. Korunkban nem lehet nagyobb külpolitikai hibát elkövetni, mint azt, amikor nem a kölcsönös gazdasági és politikai együttműködés előz meg minden más külpolitikai célt. Ezért van az, hogy a kalmárok mindig jobb külpolitikát űztek, mint a feudális, vagy a népi tradíciókat szolgálók. Minderre azt mondhatják a politikusok: ez nem tárgyilagos, mert egy közgazdász véleménye. A tények azonban mellettem tanúskodnak.

Ezelőtt negyven évvel még úgy tűnt, hogy az Amerikai kontinens fokozatosan gazdasági és politikai egységgé válik. 1947-ben az Egyesült Államok külkereskedelmének 33 százaléka, vagyis harmada bonyolódott a Latin-Amerika államaival. Az volt az általános politikai és szakmai vélemény, hogy ez a tendencia csak erősödni fog. Jó lesz ez mindkét félnek. A kontinens nagyon fejlett északi része olcsó nyersanyagokhoz jut, a szegény déli országok pedig tőkéhez, jó piachoz. Az élet azonban keresztül húzta a szakértői okoskodást.

Az Egyesült Államoknak a latin-amerikai országokkal való külkereskedelme ma már csak 11 százalékos súlyt képvisel, és tovább csökken. Még ez is csak annak köszönhető, hogy a szomszédos Mexikó külkereskedelmi jelentősége nőtt. Ezzel szemben Kanada külkereskedelme az Egyesült Államok felé súlyában is megsokszorozódott, és ma ez a világkereskedelemben a legnagyobb országok közötti forgalom. A 24 milliós Kanada külkereskedelme nagyobb az Egyesült Államokkal, mint a hússzor akkora népességű Latin-Amerikáé. Az Egyesült Államok tehát elfordult délről észak felé.

1990-ben pedig újabb fordulat történt, mert az Egyesült Államok először exportál és importál többet a Csendes Óceánon keresztül Kelet-Ázsia felé, mint az Atlanti Óceánon keresztül Európa felé. A jelentőségét, a volumenét tekintve ez a keletről nyugat felé fordulás még jelentősebb. A világkereskedelem legdinamikusabb területe ma a Csendes Óceán északi medencéjén keresztül futó kereskedelem. Ha a latin-amerikai országok egyre mélyülő társadalmi válságára és a távol-keleti országok kiemelkedően dinamikus fejlődésére gondolunk, könnyen érhető, hogy az ezredfordulóig csak erősödni fognak a súlyponteltolódások.

Nálunk kevés szó esik a latin-amerikai társadalmak egyre mélyülő válságáról. Mi még azt akarjuk elhitetni magunkkal, hogy csak ott vannak válságok, ahol a szovjet utat kellett járni. Egyre inkább ki fog azonban derülni, hogy Latin-Amerika országai sokkal mélyebb válságban vannak, mint a közép-kelet-európai országok. Latin-Amerika fokozódó lemaradása elsősorban azzal magyarázható, hogy a civilizációja nem alkalmas a modern termelőerők követelményei számára, sem nem elég szorgalmasak, fegyelmezettek, takarékosak, tisztaságszeretők, sem nem elég vállalkozó szelleműek. Ezt csak fokozza az a tény, hogy az elengedhetetlen politikai és tulajdonreformokat nem oldották meg, a lakosság nagy többsége szinte nem is aktivizálható, annyira alászorított társadalmi helyzetben van.

A fent idézett számokat az is magyarázza, hogy a világkereskedelem az előző századokkal ellentétben nem a különböző fejlettségű és életszínvonalú térségek között bonyolódik, hanem egyre inkább a fejlettek közötti forgalom irányába tolódik el. A jelen világgazdaságának az az elmaradottak számára tragikus jellemvonása, hogy a fejlettek nem tudnak mit venni az elmaradottaktól, ezért az elmaradottak nem tudnak mivel vásárolni a fejlettektől. Ezen még az sem segít, hogy a fejlettek az ilyen vásárlásokhoz sok százmilliárd dollárnyi hitelt is adtak. Most már az adósságterhek is tovább gyorsítják a lemaradást, mélyítik a társadalmi feszültségeket.

Csak azok számára nyílik lehetőség a felzárkózásra, akik külkereskedelmük orientálása során nem a könnyebb ellenállás irányába mennek, vagyis nem azokon a piacokon akarnak értékesíteni, ahol még kisebb a minőségi igény. Ezzel a stratégiával próbálkozott a KGST. Vagy vállaljuk a fejlettek által támasztott kemény feltételeket, vagy egyre jobban lemaradunk. Erre tanít, hogy még a világ legelső politikai és gazdasági hatalmának is túl kellett magát tennie a politikai tradíciókon, és a világgazdaságban fújó szélhez kellett igazodnia.

Aki teheti, forduljon északnyugat felé!

Az emberiség az elmúlt ötezer évét úgy élte át, hogy a nagy többségének kis falvakban és tanyákon volt a lakóhelye. Legfeljebb minden tizedik ember élt városokban, azok többsége is csak akkorákban, amelyekben szinte mindenki ismerhetett mindenkit. Vagyis az emberek többsége a kis közösségek természetes társadalmi közösségében, és azok kontrollja alatt élt.

Az urbanizáció a kapitalizmus idején is csak a legfejlettebb néhány országra volt jellemző. Jelenleg a világ perifériáin, vagyis a gazdaságilag elmaradott négyötödén a leggyorsabb az urbanizáció. Amíg a fejlett világ ugyan egyre inkább szinte egészében várossá válik, addig a lemaradó világ abnormálisan nagy városokba koncentrálódik. Az ott folyó urbanizációt szinte nyomon sem tudjuk követni, csak illusztrálni lehet.

A század elején a világ tíz legnagyobb városában összesen 30 millióan éltek, 1990-ben már 150 millióan és 2010-ben várhatóan már 220 millióan fognak. Ez sem azt jelenti, hogy a századelejei tíz legnagyobb város nőtt ilyen arányban, mert közben ezek is kicserélődtek. A század elején még a tíz legnagyobb város közül nyolc volt a fejlett világban, ma már csak kettő, és húsz év múlva várhatóan csak egyetlenegy, Tokió.

2010-re 25 városnak lesz tízmilliónál több lakosa. Ezekben a lakosság jelentős hányada, legalább harmada él a városi civilizáció feltételeiből kizártan, nyomorban. Ez lesz a jövő század igazi atombombája. Ha a milliós Párizs és Szentpétervár véres forradalmak színtere lett a múltban, akkor mi lesz ott, ahol tízszer, hússzor ennyi lakos nem félti majd az életét a legkisebb reményt ígérő forradalom idején?

A fejlett világban a többség számára biztosítva lesz a korszerű városi életforma és munkaalkalom. Ezért a lakosság egyre nagyobb hányada települ ki az alvóvárosok családi házaiba. A lemaradó, elszegényedő világban azonban az emberek gyorsuló tempóban a mérhetetlenül nagy városokba rajzanak, ahol még a korábbi falusi életnél is nagyobb a nyomor, de főleg eddig ismeretlen elidegenedés várja őket.

A jelenkor urbanizációját jól jellemzi az a tény, hogy a század elején a világon legjobban urbanizálódott Anglia két nagy iparvárosának, Manchesternek és Birminghamnek kevesebb lakosa lesz a század végén, mint az elején volt. Ugyanakkor Anglia szinte minden települése össze lesz kötve a modern telekommunikáció és a gyors közlekedés eszközeivel, ezáltal mindenütt alkalom lesz a városi életformára.

Ha valaki kíváncsi, hogy az egyes országok mit várhatnak a következő századtól, nézze meg a jelenlegi urbanizáció tempóját. Ahol gyorsan nő a nagyvárosok népessége, ott nincs remény a jövőre. (Már említettem, hogy a szocialista rendszerek egyik nagy előnye éppen az urbanizáció féken tartása volt.)

Amíg a kapitalizmusban a politikailag és gazdaságilag szuverén állam jelentette a kívánatos politikai keretet mind a politikai, mind a gazdasági haladás számára, addig napjainkban a nemzeti államok határai egyre kisebb szerepet játszanak a gazdaságban. A 19. századig a személyek szinte szabadon utazhattak a nemzeti határokon keresztül, de az áruk mozgását szigorúan ellenőrizték és korlátozták. Aztán e század első felében még a személyek mozgását is akadályozták az államhatárok, nemcsak az árukét. A század végére azonban mind a személyek mind az áruk (mindenekelőtt azonban a pénz) szinte korlátok nélkül mehetnek át a határokon. Az államok kultúrpolitikai szuverenitása sokkal inkább megmaradt, sőt egyre inkább erősödik, ugyanakkor fokozatosan eltűnik a gazdasági.

Ma már csak papíron van meg az egyes államok gazdasági szuverenitása, hiszen a nemzetközi tőke nem ismer államhatárokat. A nem megfelelő állami pénzügyi döntések esetén olyan pénzmozgások indulnak meg, amelyeket a gazdaságilag legerősebb állam sem képes saját forrásaival ellensúlyozni. A világ tőzsdéin, a nagy nemzetközi vállalatokon belül sokszorta nagyobb tőke mozgatható az országok között, mint amivel a jegybankok rendelkezhetnek. Ma már nem az állam irányítja a gazdaságot, hanem a világgazdasági erőkhöz kell az államnak gazdaságpolitikájával igazodnia.

E század azt hozta magával, hogy a tőke nagy többsége személyi tulajdonba került. A klasszikus közgazdaságtan joggal azt tartotta lényegesnek, hogy milyen a társadalom fő tulajdonformája. A klasszikus kapitalizmusban a nemzeti vagyon többsége magántőkés tulajdonként működött. Ma a nemzeti vagyonnak legfeljebb ötöde tőkés tulajdon, de ennek is csak a fele a tőkések magántulajdona, a többsége a lakosság, elsősorban a nyugdíjasok tőkéje. Ezzel szemben a fizikai nemzeti vagyon fele, az ennél is fontosabb szellemi vagyon négyötöde ma személyi tulajdonú, ennek is a nagyobb része elidegeníthetetlen személyi tulajdon.

A családok többségének van családi háza, nyaralója, gépkocsija, könyvtára. Ez teszi ki a fizikai nemzeti vagyon felét. Kezdjük az egyszerűbbel. A lakosság tulajdonában lévő családi házak, lakások és nyaralók értéke ma közel háromszor akkora a fizikai nemzeti vagyonhoz viszonyítva, mint a század elején volt. A személyi tulajdon nagyobb része azonban a szellemi tőke. Ez a század elején alig érte el a fizikai nemzeti vagyon tizedét, ma körülbelül kétszerese. Márpedig a tudás az a személyi tulajdonú tőke, vagyon, ami el sem idegeníthető, legfeljebb a használata ideiglenesen bérbe adható.

A klasszikus kapitalizmust még úgy határozták meg a közgazdászok, mint azt a társadalmat, amelyben két termelési tényező volt: a munkaerő és a tőke. Az aligha volt vitatható, hogy az utóbbi volt az úr. Ezzel szemben a fogyasztói társadalom olyan társadalom, amelyben már a tőke többsége is a munkaerő tulajdona és változott az is, hogy a munkaerő elidegeníthetetlen tőkéje, szaktudása, szorgalma, fegyelmezettsége és kezdeményező szelleme az úr.

Az alapvető társadalmi változásokat tovább lehetne sorolni, de ennyi is elég annak bizonyítására, hogy a jelenkori fogyasztói társadalom minőségileg más társadalom, mint az előző, kapitalista társadalom volt. Mindezzel azt kívántam illusztrálni, hogy a mai fejlett világ minden tekintetben minőségileg más, mint ami a század elején volt, ezért joggal tartjuk századunkat a nagy fordulatok századának. Nemcsak a korábbi világpolitikai helyzet omlott össze, hanem a társadalmi és gazdasági tartalma is minőségileg átalakult.

A piacra termelő társadalomból a piacnak termelő társadalom lett. Az emberiség történetét a fogyasztás korlátozásának szükségessége jellemezte. Ezek a társadalmak csak az életszínvonal nagyon alacsony szintjén voltak képesek a népesség túlszaporodását megakadályozni. Ez az objektív magyarázata annak, hogy a múlt minden társadalmát a gazdaságilag haszontalan felhalmozások, és a kincsképzés, a hatalmasok pocsékoló fogyasztása, és a tömegek állandó létbizonytalanságot jelentő szegénysége jellemezte. Éppen a jelenkor bizonyítja be, hogy hova vezet, ha a fejlődésre még éretlen társadalomban lehetségessé válik a népesség szaporodása.

A klasszikus kapitalizmus megismétlődő túltermelési válságait elsősorban az okozta, hogy előbb volt a termelés, aztán derült ki a piacon, hogy van-e iránta megfelelő kereslet. Előbb volt a termelés aztán az eladás. Ennek a ténynek a válságokozó hatását mindenkinél világosabban Marx ismerte fel. Ezért akart olyan eszmei társadalmat, amelyben előbb felmérik az igényeket, aztán ennek megfelelően termelnek.

Ezt a teoretikus elképzelést akarta megvalósítani a szocialista rendszer azzal, hogy az igények felmérését egy nagyhatalmú hatóságra, a tervhivatalra bízta, ennek is ötévenként a párt szabta meg fő céljait. Ezzel ugyan megvalósult, hogy előbb jelentkeznek az igények, és aztán következik a termelés, a hatóságok által megszabott igények azonban hamisak voltak. Annál hamisabbak, minél fejlettebb lett a társadalmi munkamegosztás. A nyomorban jelentkező igények még felmérhetőek, de a gazdagságban fellépők már nem. A klasszikus kapitalizmus válsága ennek következtében a tervgazdálkodás, azaz a szocializmus viszonyai között is bekövetkezett.

A kor legfejlettebb gazdaságaiban ezzel egy időben egészen más utat választott a gyakorlat: Fokozatosan meghódította a gazdaságot a megrendelésre történő termelés. Előbb történik az adásvétel, aztán a termelés. Ma a fejlett országokban a nemzeti jövedelem nagy többségét, ezen belül az árutermelés mintegy kilenctizedét megrendelésre termelik.

Nemcsak a bedolgozók, beszállítók termelnek megrendelésre, de így készülnek a hajóktól és a repülőgépektől a célgépekig és a nagy számítógépekig a legfontosabb termékek. Az élet azt is megoldotta, hogy a nyersanyagokat is megrendelés alapján bányásszák, termelik. Ezt az árutőzsdéken történő kötésekkel lehet megoldani. A szén, az olaj, az alumínium, a réz, a gabona, a hús, a cukor, a gyapjú termelői termékeiket a termelést jóval megelőzően eladják az árutőzsdén. A mezőgazdaságban a nem tőzsdei cikkek esetében pedig egyre általánosabbá válik a szerződéses termelés. Mindez azt jelenti, hogy a szükségletekhez igazodó termelés feltételeit nem egy hatóságra bízzák, hanem a piacra, de nem utólag, hanem a termelés előtt kérik ki a piac ítéletét.

Arra nem figyeltek fel még a közgazdászok sem, hogy a kapitalizmus volt a történelem során az egyetlen társadalom, amelyben a termelés nagy többsége nem az előre felmért igények alapján történt. A modern fogyasztói társadalom tehát csak visszatért a korábban mindig jellemző állapotra, arra, hogy az ismert igények kielégítését szolgálta a termelés.

Az anyagi termelésnél, és főleg a fizikai tőkénél sokkal gyorsabban nőtt a szellemi tőke. Elsősorban nem az egyes ember tudása lett mennyiségileg sokkal több, hanem a tudás megoszlása, tagozódása változott meg azzal, hogy a képzettségek szakosodtak. A század folyamán elsősorban az iskolázottság nőtt meg. Ma már nagyobb a fiatal korosztályból az egyetemre mentek és ott végzettek aránya, mint száz éve a középfokú végzettségűeké volt.

A szellemi tőke nem az egyes ember, hanem a társadalom számára lett a korábbi sokszorosa. A társadalomtudományok szinte azonnal felismerték a termelésben a munkamegosztás jelentőségét, ugyanezt a jelenséget alig érzékelik a szellemi tőke vonatkozásában. Holott az egymás munkájának hasznosításánál sokkal messzebb ment a fejlett világ az egymás tudásának hasznosításában. Az egyes ember, vagy a család korábban mindig szinte a saját tudásával élt, ma annak sokezerszeresét hasznosítja. Ez hozta létre az emberiség legnagyobb forradalmát azzal, hogy a társadalomnak szinte mindenki tudására, mindenki képességének kifejlesztésére szüksége lett.

A 20. század közepére már a szellemi tőke lett a szűk keresztmetszet. Ezt megelőzően minden társadalomban gazdasági szempontból felesleges, sőt a társadalmi stabilitás szempontjából veszélyes volt a nagyobb tudás. A múltban mindig hol az ember fizikai ereje, hol a termőföld, hol a tőke volt szűkös, az ember tudása soha. Mindeddig a tudás, a képesség luxuscikk volt, de nem termelőerő. A jelen században a társadalmak fejlődése elsősorban attól függ, mennyiben sikerül a kor követelményeinek megfelelő szellemi tőkét előteremteni.

Ahogy a fizikai munkaerőhiányos társadalmat rabszolgatartónak nevezzük, a termőföldhiányosat feudalizmusnak, a tőkehiányosat tőkésnek, úgy kellene a jelenkori tudáshiányos társadalmat a tudás társadalmának neveznünk. Ebben mind a társadalom egészének, mind az egyéneknek a sorsa elsősorban attól függ, milyen tudással, milyen képességgel rendelkezik. A társadalmi és gazdasági teljesítmény elsősorban azon múlik, hogyan sikerül a tudást gyarapítania, a tudással való gazdálkodást hatékonnyá tenni.

A jelen századra olyan viszonyok jöttek létre, amelyben a minőségi munkaerő vált a szűk keresztmetszetté. A jelen században már csak azért jelentkezett mennyiségi munkaerő-felesleg, mert a liberális monetáris politika nagyon alacsony belső keresletet hozott létre.

A század második felében pedig azért jelentkezett bizonyos munkanélküliség, mert az általánossá vált munkanélküliségi segélyek mellett a magasabban képzett, és igényessé vált hazai munkaerő egy sor munkát még a munkanélküliséggel szemben is elutasítandónak ítélt. A fejlett társadalmakban a század második felében jelentkező tényleges munkaerőhiány következtében került aztán sor milliók bevándorlásának eltűrésére, sőt a vendégmunkások millióinak becsalogatására. Ők hidalták át azt az időszakot, amelyben még sok képzetlen munkaerőt igénylő munka nem volt gépesítve.

Ne tévesszen meg senkit az, hogy a jelen században sem ritka a jelentős, sok esetben a munkaerő tíz százalékát is meghaladó munkanélküliség. Ez is elsősorban vagy ott jön létre, ahol a múlt századból örökölt monetáris politika mesterségesen visszafogja a keresletet, másodsorban ezen belül is mindig, és mindenütt hiány van a jó minőségű munkaerőben, és felesleg a képzetlenben, a nem megfelelő minőségűben.

Az a tény, hogy a század folyamán a minőségi munkaerő kereslete az átlagoshoz képest nőtt, a hiányt jelzi. Amíg csökkent a képzettségtől függő keresetek közötti különbség, megnőtt az azonos képzettségi szinten belül a szóródás, attól függően, milyen a minősége.

Abból a tényből, hogy a klasszikus kapitalizmusnak nem jó, hanem olcsó munkaerőre volt szüksége, fakadt az, hogy a tőke kereste az olcsó munkaerőt. Ennek köszönhetően a félig fejlettek, azaz a félperiféria országai felé jelentős spontán tőkeáramlás és iparosítás vált lehetővé.

Mára ez is teljesen megszűnt. Jelenleg a jó munkaerő, bármilyen drága is, vonzza a tőkét, a rossz, bármilyen olcsó is, taszítja. Száz évvel ezelőtt a befolyási övezetek felényi, a gyarmatok ötödnyi bérszintje vonzó volt a tőke számára, mára már a félig fejlettek negyednyi, és a volt gyarmatok huszadnyi bérszintje sem vonzó.

Az emberiség először él igazán egymás tudásából. Eddig a népesség nagy többsége abból élt, aminek megtermelésére a saját tudása alkalmassá tette, a század végén a fejlett világban már sokezerszer többől. Eddig a legjobbak tudásának alig volt többszöröse a társadalmi tudás, most a legképzettebb is alig rendelkezik a társadalom számára hasznosítható ismeretek tízezred részével. Ez alatt azt kell érteni, hogy a társadalmi munkamegosztásban hasznosított tudás sok tízezerszer nagyobb, mint a legképzettebb egyén tudása. Eddig a tudásban alig volt munkamegosztás, most szinte abban a legnagyobb. Joggal vélik sokan, hogy korunk az informatika, a mások ismereteinek igénybevehetőségének a kora.

Megszűnt, illetve másodlagossá vált a vérségi, a születési és a vagyoni öröklődésen alapuló determináltság. A világ fejlett ötödében már nem az a fontos, hogy hol született az egyén, hanem az, hogy milyen képességekkel. Többel nőtt a lakosság társadalmi és térbeli mobilitása, mint előtte évezredek során.

Éppen a szellemi tőke elsődlegessé válása számolta fel a vérségi és vagyoni előnyöket a társadalmi szelekcióban. Minden korábbi társadalomban a stabilitás, és nem a hatalmi funkciókat betöltők képessége volt a fontos. Ezért életveszélyes lett volna minden, képességek alapján történő kiválasztódás. A nagy öntözéses civilizációkban, mint amilyen Kína vagy Egyiptom volt, ugyan a nagy munkákat irányítóknál a jó képesség és a tudás elsődleges volt, de ez csak a társadalmak töredékét érintette. Ma ellenben a társadalomnak arra van szüksége, hogy a képességeket minél jobban kibontakoztassa. Ezt azonban sem vérségi, sem vagyoni alapon nem teheti.

A fejlett világban a vallás elvesztette sok évezreden keresztül játszott kiemelkedő szerepét. Az aktív vallásgyakorlók, az egyházak dogmáiban hívők a fejlett világ lakosságának már csak kisebbségét alkotják. Az egyházak korábbi politikai szerepe másodlagossá vált. Ez nem azt jelenti, hogy a fejlett társadalmak vallásellenesek lettek, csak azt, hogy ezen a téren lényegében közömbösekké váltak.

A jelenkorban a sport lépett előtérbe, és sok tekintetben átvette a vallások szerepét a tömegek körében. A sporttal és a sportesemények nézésével töltött idő sokszorosa a vallásgyakorlásra fordított időnek. Egy olimpia vagy számos világverseny minden vallási szertartásnál sokszorta fontosabb eseménnyé vált. A nagy vallási ünnepek nagyobb jelentőségűek lettek a kereskedelem, a család, mint az egyház élete és befolyása számára.

Az európai történelem jelentős új vonása, hogy kétezer év után szinte megszűnt a klérus hatalma a nagypolitikában, és háttérbe szorult a vallás szerepe az emberek életében. Ez annál erősebben jelentkezik, minél fejlettebb a gazdaság, és minél nagyobb az elesettekről való társadalmi gondoskodás. A klérus befolyása és a vallási élet intenzitása annál kisebb, minél nagyobb az életszínvonal és a társadalmi igazságosság szorzata.

Azt is mondhatnánk, hogy a vallás ott vesztette el a leginkább korábbi szerepét, ahol a kereszténység leginkább megvalósult, ahol a társadalmi berendezkedés a leginkább megfelel a krisztusi elveknek. Nem véletlen, hogy a felmérések szerint a vallásosság a skandináv országokban a legkisebb, a mediterrán térségben és Lengyelországban a legnagyobb. Még egyértelműbb a kép, ha arra gondolunk, hogy a katolicizmus súlya egyre inkább a latin-amerikai és az afrikai országokba tevődik át. Szinte csak ezeken a területeken jellemző, hogy a lakosság rendszeresen részt vesz a szertartásokon.

Még a társadalomtudósok is alig veszik tudomásul a hűtőtechnika forradalmi hatását. A világgazdaságban e század során lejátszódó, és a belátható jövőben minden bizonnyal folytatódó térbeli mozgást elsősorban a hűtőtechnika tette lehetővé.

Előtte a világgazdaság ötezer éven keresztül folyamatosan egyre északabbra vándorolt, e században fokozatosan délebbre. Eddig a fogyasztás nagy többségét az élelmiszerek tették ki, amelyek között sok volt a melegben gyorsan romlandó. Ezért a háztartások élelmével való racionális gazdálkodás csak ott volt megvalósítható, ahol az éghajlat viszonylag hideg volt. Könnyebb, olcsóbb volt a lakást fűteni, mint az élelmiszerek romlását megakadályozni. A racionális életstílus ezért elsősorban a hidegebb viszonyok között alakult ki. Márpedig az elmúlt évezredek gazdasági fejlődésének az alapja a racionalizmus volt.

A hűtőgépek lehetővé tették a romló élelmiszerek tárolását, nagy távolságokra (akár az egyenlítőn keresztül történő) szállítását, a lakások, munkahelyek légkondicionálását. Ennek köszönhetően mind az élet, mind a munkavégzés délebbre vált kedvezőbbé. Gondoljunk arra, hogy mennyivel könnyebb a modern táplálkozás zöldség- és gyümölcsigényeit délebbre megtermelni, mennyivel olcsóbb és kényelmesebb a lakás, több örömöt adó a kert, több a lehetőség a szabadban való tartózkodásra délebbre, mint északon. Fokozottan áll ez a nyugdíjasokra, akiknek sok a szabadidejük. Nem véletlen, hogy ők indították meg a délre vándorlást, amit azután követtek a fiatal turisták, majd a szolgáltatások, és végül az ipar is. Ma már könnyebb a technológia és a dolgozók számára az ideális klímát délen, mint északon biztosítani.

A század elején a világ iparának négyötöde Európa észak-nyugati, és Észak-Amerika észak-keleti ötödében volt. Ma ezeknél gyorsabban fejlődnek a tőlük délre lévő területek.

A fentiek után nehezen érthető, hogy miért olyan jellemző korunk fejlett világában a pesszimizmus. A kor embere szemében sokkal feltűnőbbek a hibák, a hiányosságok, a fejlődéssel együtt járó veszélyek, mint az elért eredmények. Örök emberi tulajdonság, hogy minél gyorsabb a fejlődés, annál nagyobb a veszélyérzet. Hiába igazolja minden statisztika, hogy a repülés a legbiztosabb, a kerékpározás pedig a legveszélyesebb közlekedési forma, az előbbitől a többség fél, az utóbbit pedig veszélytelennek tartja.

Így vagyunk korunk természetvédő mozgalmaival is. Bizonyított tény, hogy a technikai és gazdasági fejlődés során megteremtődnek azok a források és technikai eszközök, amelyek biztosíthatják a természet védelmét. Ezzel szemben a túlszaporodó, és gazdasági téren lemaradó világban felgyorsult a természetpusztítás, ugyanakkor hiányoznak a védekező eszközök és források. A természetet csak ott féltik a fejlődéstől, ahol ennek kisebb az indokoltsága.

Még a társadalomtudósok sem veszik tudomásul, hogy az emberek megelégedettsége és biztonságérzete nem fokmérője a haladásnak. Minél fejlettebb egy társadalom, és főleg minél gyorsabban fejlődik, annál nagyobb abban az elégedetlenség. Alapvetően tévednek tehát azok, akik a fejlődés eredményeit a közvéleményről készített felmérések alapján mérik. Az általános megelégedettséget, biztonságérzetet csak a szegény és stagnáló társadalmakban lehet megtalálni, a fejlettekben soha. Igaz ez még a társadalmakon belül is. Az elégedetlenség nem a szegények, hanem a viszonylag jól élők körében terjed. Természetes, hogy a viszonylag jól kereső művészek és újságírók is elégedetlenebbek, mint a szerény jövedelmű nyugdíjasok. A fejlődés minősítésének egyetlen biztos mutatója az, hova mennek az emberek, vagyis hogyan szavaznak a lábukkal. Ha szinte mindenki a fejlett világban szeretne élni, és szinte senki nem akar a fejlettből az elmaradottba átköltözni, akkor bátran mondhatjuk, hogy a fejlődés egyenlegében pozitív eredményekkel járt.

Nemcsak a félperifériák megtört felzárkózási lendületének, de a gyarmati rendszer megszűnésének is az lett a fő oka, hogy az olcsó, de képzetlen munkaerő gazdasági előnyből gazdasági hátránnyá vált. Ez már nemcsak az iparban, de az agrártechnikai forradalom következtében a mezőgazdaságban is jellemzővé vált.

A század első felének politikai történetét e tény felismerésének hiánya jellemezte. A két világháború még imperialista célokért folyt. Új területek megszerzéséért, illetve a birtokolt területek megtartásáért hoztak példátlan áldozatokat. A két világháborúban azért támadtak, aminek a megszerzése már értelmetlen volt, és azt védték, amit már nem volt érdemes védeni. A tőke már régen felismerte, hogy nem érdemes a gyarmatokra, a befolyási övezetekbe menni, sokkal jobb, ha a fejlett világban marad. A politika azonban még mindig az előző század célrendszerében élt.

Az ipari forradalom a 19. századra egészen más világgazdasági struktúrát hozott létre, mint a 20. századi tudományos és technikai, valamint az agrártechnikai forradalom. Az ipari forradalom óriási komparatív előnyt biztosított a világ népességének elenyésző hányada számára az iparban és a hadviselésben, ugyanakkor komparatív előnyt az elmaradt világ, azaz földünk népessége nagy többsége számára a mezőgazdaságban.

Az ipari forradalom következményeként a világ gazdasági és politikai hatalmává vált nyugati társadalmak (gyakorlatilag csak Anglia és Belgium, később is csak Nyugat-Európa, amelyeknek lakossága nem érte el a föld népességének tíz százalékát) az első száz évben csak azt látták, hogy szinte az egész világ iparcikk-ellátóivá válhattak. Azt nem vették észre, hogy ugyanakkor a világ nagy többsége ezzel vált a nemzetközi munkamegosztás részesévé azáltal, hogy a mezőgazdaságuk és bányászatuk komparatív előnyökhöz jutott.

Az a tény, hogy a nyugati világban az ipari termelés, hála a kor technikai találmányainak, megsokszorozta a termelékenységet, ugyanakkor a mezőgazdaságban alig történt technikai előrelépés, a fejlett világ mezőgazdaságát komparatív hátrányba hozta. Ez tette lehetővé, hogy mindkét fél számára előnyös munkamegosztás, külkereskedelmi kapcsolat alakulhasson ki a fejlettek és az elmaradottak között.

Az előnyök kölcsönössége nem jelentette azok nagyságának egyenlőségét, még kevésbé a politikai egyenrangúságot. A világgazdaság perifériáin és félperiférián élő népek terhe az ipari társadalom proletárjaiéhoz hasonlítható: nem nyertek a technikai haladásból, ugyanakkor az szétverte korábbi viszonyaikat. Az ipari forradalom, az abból kinőtt kapitalizmus és annak imperializmusa nem áldás, hanem átok lett a kor emberiségének négyötöde számára.

Az agrártechnikai forradalom hatása élesen jelentkezett a félperifériák országaiban, így Európa keleti felében is. Ez a térség a 19. század közepe után rohamos fejlődésnek indulhatott, mert agrártermékei versenyképessé váltak. A 20. század elejére azonban a fejlett világ agrárimportőrből agrárexportőrré vált.

Ezzel vége is lett az oly sok sikerrel kecsegtető felzárkózási és polgárosodási folyamatnak. Ahogy Amerika felfedezése és az indiai tengeri utak feltárása a 16. században Európa keleti felében megállította azt a sikerekben gazdag felzárkózási folyamatot, amit a térségen keresztül vezető világkereskedelem, és az itt nyerhető fémek bányászata jelentett, úgy állt le a századforduló idején a társadalmi és gazdasági fellendülés a mezőgazdaság komparatív előnyeinek és a fejlettek agrártermék- igényének megszűnése után.

Amíg az agrártechnikai forradalom a gyarmatok és a félperifériák mezőgazdaságának komparatív előnyét számolta fel, addig a tudományos és technikai forradalom az olcsó munkaerőből fakadó előnyöket változtatta hátránnyá. A modern iparnak a korábbival szemben már nem sok olcsó, hanem egyre kevesebb és egyre képzettebb munkaerőre, és minél fejlettebb infrastruktúrára van szüksége.

Nincs még mindig leírva, hogy az ipari forradalom annakidején a világ népességének tizede számára az iparban, és a kilenctizede számára a mezőgazdaságban a munkaerő olcsóságában hozott komparatív előnyt. Ezzel szemben az agrártechnikai, és a tudományos és technikai forradalom az elmaradottakat megfosztotta minden komparatív előnytől. Ez az oka annak, hogy a jelen század folyamán a fejlettek és az elmaradottak közötti árucsere és tőkemozgás súlya a korábbi törtrészére csökkent, és a világkereskedelem egyre nagyobb hányadát a fejlettek egymás közötti forgalma teszi ki.

A tudományos és technikai forradalom csak tovább fokozta az elmaradottak relatív helyzetének romlását. Megnőtt az infrastruktúra jelentősége. Amíg korábban elmaradott környezetben is lehetett korszerű technikát és gazdaságos termelést folytatni, korunkban ez egyre inkább lehetetlen.

A széles bedolgozói hálózattól kezdve az infrastrukturális szolgáltatásokon keresztül az oktatási rendszerig, vagyis a vállalatokon kívüli körülményektől függ elsősorban a termelés hatékonysága. A klasszikus kapitalizmusban a vállalat kerítésen belüli feltételei, a technikai felszereltsége és bérszínvonala voltak a tőkehatékonyság szempontjából döntőek, most a kerítésen kívüliek azok.

Fejlett belső piac nélkül nem lehet egyetlen ország gazdasága sem versenyképes. Erre sokáig az iparpolitika szakértői sem jöttek rá. A század kudarcba fulladt gazdaságfejlesztési elképzeléseit többek között az is jellemezte, hogy az exportot a belső piac rovására akarták fejleszteni. Amíg a múlt századi kapitalizmus versenyképességének alapfeltétele volt a belső fogyasztás korlátozása, addig korunkban már sem a politikai, sem a gazdasági egyensúly nem tartható fent az egyre növekvő lakossági fogyasztás nélkül.

Amíg a kapitalizmus és az iparosítás kiépítéséhez a takarékosság, a fogyasztás korlátozása volt szükséges, addig a század második felére kialakult fogyasztói társadalom már egy jövedelmét elköltő népességet kíván.

Max Weber a század elején még joggal állapította meg, hogy a századfordulóig csak azok a társadalmak voltak képesek felépíteni a polgári demokráciát és a kapitalista gazdaságot, amelyek civilizációját a puritanizmus, a takarékosság, a fogyasztási igények önkéntes korlátozása jellemezte.

Más szavakkal, a klasszikus kapitalizmus társadalma és gazdasága csak a puritán etikájú angolszász, skandináv és germán civilizáció viszonyai között épülhetett fel. A század első felének egyre erősödő politikai és gazdasági válságát azonban már éppen ez a puritán etika váltotta ki. A belső piac nem nőtt a társadalmi igényeknek megfelelően, a keletkező jövedelmet megtakarították, ahelyett, hogy elfogyasztották volna.

Természetesen hiba volna feltételezni, hogy a nyugat-európai emberek nem akartak jobban élni, többet fogyasztani. A fogyasztás azért volt aránytalanul alacsony, mert a liberális piacgazdaság nem biztosított kellő mértékű bérkiáramlást. Mint majd a későbbiek folyamán többször látni fogjuk, a fogyasztás kellő szintre emelését és strukturális átalakítását éppen a piac uralkodó szerepe akadályozta a kor fejlett társadalmaiban.

Ezért egyrészt magának az államnak kellett magára vállalnia jelentős foglakoztatást, és ezzel együtt jelentős jövedelemteremtést, másrészt a dolgozók politikai nyomásának kellett a bérek emelkedését elérnie. Harmadrészt, a rájuk kényszerített háborúnak kellett kikényszerítenie az infrastruktúra állami forrásokból történő kiépítését, a vásárlóerő mesterséges növelését. Ahol ez nem történt meg demokratikus eszközökkel, ott a feladat elvégzésére az erőszakot előtérbe állító diktatúrák kapták meg a nép bizalmát.

Japán prototípusa a szigorú puritanizmusnak. Ez eddig óriási előnye volt, várhatólag egyre kevésbé lesz az. Amíg Európa és Észak-Amerika kettős civilizációjú térség, van benne igen erős puritán és igen erős individualista elem is, addig Japán a világ leghomogénebb civilizációjú országa. Abban egységes, és szinte erkölcsileg kötelező a puritanizmus. A négy tigrisről is általánosságban ez mondható el.

Kelet-Ázsia egésze azonban nem ennyire homogén civilizációjú. A dél-kínaiak viszonylag individualisták, rugalmasak, kereskedő szelleműek. Nem véletlenül csak ebből a dél-kínai civilizációból rajzott ki nagyszámú népesség a tőle dél-keleti világba, ahol aztán szinte egyedüli képviselője lett az iparos és kereskedő polgárságnak, és az Egyesült Államokba, ahol a legsikeresebb bevándorló népcsoport lett a zsidóság mellett.

Azt a világ- és belkereskedelmi szerepet, amit az európai civilizációban az elmúlt évezred során az olaszok és a zsidók játszották, játszották és játsszák mindmáig a dél-kínaiak. Napjainkra annyira ráült a kelet-ázsiai puritánok gazdasági sikere, hogy megfeledkezünk arról, hogy Kína délkeleti része viszonylag individualista. Ha nem is európai, de kelet-ázsiai mértékkel mérve.

Ahogy Európát a 19. században a nyugat-európai puritanizmussal azonosította a közgazdaságtudomány, és az Egyesült Államokat az észak-keleti államok puritanizmusával jellemezték a század közepéig, úgy Kelet-Ázsia civilizációját a japánokéval, a koreaiakéval és az észak-kínaiakéval azonosítjuk. Ez azért hiba, mert tőlük délre él vagy 600 millió individualistább ember, akiknek a kultúrájuk legalább annyira kelet-ázsiai, mint amennyire az individualista olaszok európaiak.

Kelet-Ázsiában tehát pár évszázados késéssel ugyanaz játszódik le, ami Európában és Észak-Amerikában: a gazdasági fejlődés első szakaszában a puritán rész jár az élen, a másodikban az individualisták felzárkóznak, sőt előre törnek. E két civilizáció mindhárom világgazdasági centrumon belül egymással egyre jobban integrálódni fog. A nyelv, mint államszervező tényező, el fogja veszíteni az elmúlt száz évben játszott fontos szerepét, ezzel szemben a különböző civilizációk csak akkor fognak azonos államkeretekben megférni, ha színvonaluk a gazdasági követelményeknek való megfelelés tekintetében azonossá válik.

Hiába beszélnek egy nyelvet például az olaszok, a déliek gazdasági téren egyre inkább le fognak maradni és ennek megfelelően politikailag el fognak szakadni. Érdekes módon a lemaradásuk annál nagyobb lesz, minél jobban fel akarják emelni magukhoz őket az északiak, és minél tovább fognak ragaszkodni az egységes államiságukhoz. A modern korban tragikus következményekkel jár az, ha egy népet, vagy akárcsak egy országrészt adminisztratív és gazdasági eszközökkel akarnak felemelni.

Minden bajba jutott nép azt hiszi, hogy kellő nagyságú alamizsna, segély vagy támogatás kisegítené. A tapasztalat ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Ezzel szemben az elnyomott, de fejlődésre alkalmas népek még az elnyomatásukban is jobban fejlődnek az elnyomóiknál. Ebben a tekintetben jó példa a balti népek, a szlovének és a katalánok gazdasági sikere.

Azt a változást is a század hozta, hogy amíg a 19. századot a különböző fejlettségi szinten lévők kooperációja, illetve kikényszerített együttműködése jellemezte, addig ma már, és a jövőben egyre inkább, csak az azonos szinten lévők tudnak majd együtt élni. A különböző nyelv nem lesz akadály, de a nem megfelelő civilizációs szint eleve kizárja a békés egymás mellett élést.

A világ gazdasági centrumaiban egyre fokozódni fog a gazdasági integráció, ugyanakkor a különböző kultúrák egyre jobban önállósulnak. A világgazdaság egyre kevésbé fogja ismerni az állami határokat, különösen egy-egy térségen belül, a kulturális autonómiák ugyanakkor egyre erősebbek lesznek. Mivel magyarázható ez az ellentétes jelenség?

Mindenekelőtt a megnövekedett szabadidővel. A modern társadalmakban egyre rövidebb lesz a szervezett munkában töltött, egyre több a szabadon megválasztott módon eltölthető idő. A társadalmilag szervezett munkában eltöltött munkaidő az alábbi két okból csökken. Egyfelől kitoldódik a munkába lépés ideje, ugyanakkor meghosszabbodik a nyugdíjban töltött munkaképes évek száma. A tanulás befejezése egyre inkább kitoldódik. Minden megelőző társadalomban a katonai szolgálat vett el számos évet a munkaképes korból, ma a tanulás játssza ebben a tekintetben a fő szerepet. A munkaképes nyugdíjasok megfelelően szervezett foglalkoztatása szinte sehol nincs még megoldva.

Másfelől a munkaviszonyban lévők egyre kevesebb órát dolgoznak évente. Nyugat-Európában a munkaviszonyon belül az éves potenciális munkaidőnek már alig több mint fele van szervezetten munkával lekötve, átlagosan évi 1750 óra. Ez az arány a Távol-Keleten a legmagasabb, átlagosan évi 2200 óra, és Észak-Amerikában a kettő között van, mintegy 2000 óra.

Érdekes módon, kevés szó esik arról, hogy a távol-keleti gazdasági sikerekben milyen nagy szerepet játszik az európaiakénál közel ötven százalékkal hosszabb munkaidő, a sokkal kisebb munkanélküliség, és az, hogy a munka intenzitása is ott nagyobb. Nemcsak a munkaidő hossza és intenzitása nagyobb a Távol-Keleten, hanem a szervezett, azaz iskolai tanulásra, a tudatos szellemi vagyonképzésre is lényegesen több időt fordítanak. Márpedig bizonyos szempontok esetében ezt is külön kellene választani a szabadidőtől, hiszen azt a legfontosabb termelési tényező, a tudás gyarapítására fordítják. De még ez az arány is csak a munkaképes korcsoportokra vonatkozik. Ma az a szervezett tanulás, amit már munkaképes korban töltenek, mintegy öt év, és a nyugdíjkorhatárt meghaladóan is legalább ennyi munkaképes évet élnek meg az emberek, akkor a makroszinten szervezett munkában eltöltött munkaidő a teljes munkaképes életkorra vetítve alig harmadát éri el a potenciálisnak. Az is figyelemre méltó, hogy a közgazdasági elemzések csak a munkaidő hosszát nézik, nem veszik figyelembe azt, hogy eltérőek a nyugdíjkorhatárok. Például az alacsony magyar nyugdíjkorhatár és nyugdíjba-meneteli kedvezmény következtében a potenciális munkaerőnek mintegy hatoda nincs szervezetten munkával kihasználva!

Érdemes megjegyezni, hogy közgazdászok az életszínvonal mérése során csak a fogyasztást veszik figyelembe, de azt nem, hogy ezt mennyi munkával lehet elérni. Pedig az ember felszabadulása nemcsak a nagyobb fogyasztásban, hanem a szabadidő megnövekedésében is jelentkezik. Különösen azért, mert a szabadidő egyre fontosabb társadalomformáló tényező lesz. Az is e század nagy eredménye a fejlett világban, hogy a sokszorta magasabb életszínvonal sokkal könnyebben, sokkal kevesebb és sokkal kisebb megerőltetéssel járó munkával érhető el. Nemcsak azt kellene mérni, hogy mit ér el e kor embere a múlttal szemben, hanem azt is, hogy ezt mennyivel kevesebb munkával és fáradsággal.

Még a marxisták sem vették tudomásul, hogy a lerövidült munkaidőnek az is a következménye, hogy a tudatot már nemcsak a munkahelyen uralkodó viszonyok alakítják, hanem egyre inkább (s ma már jobban) a szabadidő eltöltésének módja is. Többek között ezért nem vált be a bejósolt elidegenedés. Az már a korábbi korokban is tapasztalható volt, a társadalomtudományok mégis kevés figyelmet szenteltek annak, hogy a szabadidő emberhez méltó kihasználása milyen fontos kultúrtényező. Ez a hatás két formában jelentkezett.

Egyes társadalmak szervezetten kihasználták a társadalmi újratermelési folyamatban, vagyis a gazdaságban nem hasznosítható munkaidőt. A nagy kultúrákat, különösen azok születését mindenütt és mindig az jellemezte, hogy a társadalom hasznosította a gazdasági racionalizmus alapján nem hasznosítható munkaidőt. Minden kultúra születése tele van nagy közmunkákkal. Gondoljunk az ókor gigantikus munkamennyiséget elemésztő építményeire, szertartásaira. De ez jelentkezett az európai középkor katedrálisépítéseiben és pompás szertartásaiban is. De a jelen században az Egyesült Államok is nem utolsó sorban annak köszönheti a gazdasági vezető szerepét, hogy a piaci gazdaságban nem foglalkoztatott munkaerő-kapacitását közmunkákban hasznosította.

A népi kultúra is szabadidő-kihasználásból született. A művészileg megmunkált tárgyak, ruházat, épület, bútor díszítése sokszorta több munkát emésztett fel, mint a racionálisan felfogott használati érték létrehozása. Évtizedekkel korábban egyszer számításokat végeztem arra vonatkozóan, hogy egy kalotaszegi hozomány elkészítéséhez mennyi munkát használtak fel. Arra az eredményre jutottam, hogy legalább 10 év munkája volt benne, de ennek közel háromnegyede ornamentika, díszítés volt.

Meg is lehet fordítani a fenti tanulságot: minden kultúra elpusztult, ha a szabadidejét semmittevésre, élvezetekre fordította. Különösen áll ez a 20. században kialakult fogyasztói társadalomra, amikor a szabadidőben fogyasztott kultúra és információ lényegében a tudástőke bővülését hajtja végre.

A nagyranőtt Krisztusok
(Ady Endre)

Századunk e hatalmas változásai, a fizikai tárgyak, a népesség, az életkor és a gondolatok megsokszorozódása, a természeti kötöttségektől való megszabadulások és az emberi szolgaság alóli felszabadulások, valamint az óriási történelmi fordulatok elképzelhetetlenek lettek volna akkor, ha csak a régi minták szerint folyik tovább az élet. A 20. század mindenben megújult ahhoz, hogy tényleg mindenben más legyen, mint az előző korok világa. Nem rokona tehát annak a politikának, ami mindenben megváltozik ahhoz, hogy minden maradhasson a régiben.

A 20. század elejének nagy kulturális forradalma

A megelőző évszázadok polgári társadalma csak a század közepén alakul át minden tekintetben össznépi társadalommá. Ez a folyamat azt jelenti, hogy az országok minden lakosa egyúttal állampolgár is lett. Szavazhat, tanulhat és költözhet. Ez a forradalmi változás sok tekintetben előbb jelentkezik a kultúra területén. A 20-as években a Nyugat nagyvárosaiban általánossá válik az a kultúra, amely először nem az osztálytársadalmat, hanem a lakosságot képviseli, amelynek nincsen történelmi és nemzeti hivatása.

Először a nagyvárosi zene válik össznépivé. Olaszországban a nagy operák áriáit a nép minden rétege ismeri, énekli. Verdi még olasz nacionalista, Puccini már egyszerűen mindenki számára írja az operákat. Puccini nem egy osztályé, hanem mindenkié, és nem olasz, hanem az egész fejlett világ népességéé. Az Osztrák-Magyar Monarchiában az operett a városi lakosság muzsikája. Mahler, de még sokkal inkább Schönberg igazán nemzetköziek. Semmi közük az adott állam hatalmi és társadalmi struktúrájához.

A képzőművészetekben a jelen századi izmusok képviselik a régi tradíciók felrúgását. A Bauhaus építészei nem templomokat és múzeumokat terveznek, hanem gyárépületeket, hivatalokat és lakótelepeket.

A dadaista és kubista festészet már nem a kor egyházait és uralkodó köreit tekinti témájának, hanem sokkal inkább azok megbotránkoztatását.

Ugyanez áll az irodalomra is.

E kulturális forradalom élesztői a kelet-európai feudalizmusból kiszabadult, nagyvárosokba menekül zsidóság. Őket nem fogadják be annyira, hogy a hatalom és az egyházak tagjainak érezhessék magukat. Ők hozzák az újat, hozzájuk csatlakoznak a nemzeti értelmiségiek legjobbjai is.

A politikai harc elmélete is megújul

A kapitalizmus megdöntését és alapvető átalakítását célzó mozgalmaknak, ideológiáknak éppen a 19. század legnagyobb materialista társadalomtudósa lett a 20. század prófétája. Marx mint társadalomtudós a materiális, mindenekelőtt a gazdasági tényezők elsődlegességét hirdette mindenki másnál erőteljesebben, mégis belőle lett a valóságtól legjobban elrugaszkodott, a gazdasági szükségszerűségeket leginkább háttérbeállító ideológia világméretű apostola. Ennek a szereptévesztésnek az okai ugyan Marxban is megtalálhatók, de az igazi magyarázat sokkal inkább a kor társadalmi viszonyaiban keresendő.

Mivel a kor fejlett társadalmainak uralkodó körei csak megkésve, és bátortalanul reagáltak a megérett változásokra, és mind filozófiailag, mind politikailag rendszerük minden eszközzel való megvédését tekintették minimális céljuknak, a változások hívei is csak az erőszakos megdöntésre gondoltak. Az átalakításra vonatkozó politikai és gazdasági igényeket erőszakkal nyomták el, a változást követelők is csak erőszakos eszközökben bíztak.

Mivel az uralkodó körök nem vették tudomásul, hogy a klasszikus kapitalizmus már nem felel meg a megváltozott követelményeknek, egyre inkább elmélyült a gazdasági, és később a politikai válság is. Az elnyomottak nem tudtak elképzelni békés átmenetet, így az egész társadalmat átszövő polarizált helyzet alakult ki a századfordulóra.

A kor félig fejlett tőkés társadalmaiban a gazdasági és társadalmi válság előbb, és erősebben jelentkezett, hiszen itt egyrészt a megmaradt feudális elemek még anakronisztikusabbá tették a fennálló gazdasági és politikai rendszert, másrészt a kapitalizmus nem támaszkodhatott erős polgárságra. Ezért aztán, ugyan a kapitalista rendszert alapjaiban megváltoztatni akaró politikai eszmék és mozgalmak a fejlett tőkés országokban jöttek létre, a tényleges forradalmak mégsem ezekben, hanem a félperifériákon robbantak ki.

A 20. század minőségi változásai

Most is jellemző volt az a történelmi tapasztalat, hogy a kor alig vette tudomásul, hogy benne minőségileg megváltozott a társadalom. Pedig az imperializmus tőkés demokráciái alapvetően mások voltak, mint a modern fogyasztói társadalmak. Ma már szinte középkorinak kell tekinteni azt a nagyon szűk választójogot, ami a század elején a legfejlettebb demokráciában, Angliában volt. Alig találunk arra hivatkozást, hogyan teljesedett ki a század első felében a választójog a gazdaságilag fejlett világban. Az még inkább elhallgatott, hogy az általános választójogban szinte minden európai demokráciát alaposan megelőzték mind a fasizmusok, mind a bolsevista szocializmusok. Az a tény is, hogy az elmúlt ötven év során a fejlett társadalmakban az egy főre jutó termelés sokkal többet nőtt, mint valaha az évszázados társadalmi változások alatt, arra figyelmeztet, hogy a társadalmi változás alapvetőbb, mint valaha.

A szabadidő sokrétű kiaknázása

A szabadidő jelentős része a munka utáni regenerálódást szolgálja. Ide tartozik az üdülés és a szórakozás. Ma már a gazdaságilag fejlett országokban az üdülés és szórakozás több szolgáltatási teljesítményt használ fel, mint például a szervezett oktatás, holott az is exponenciálisan növekszik. A gazdasági élvonalba tartozó országokban sokszorta nagyobb ágazat a turizmus, mint a mezőgazdaság és a bányászat együttesen. Ma már az is tény, hogy a turisták több tőkét áramoltatnak a kevésbé fejlett területekre, mint a bankok és nagyvállalatok. Jelentős a fizikai állapot megőrzésére fordított szabadidő is. Ez elsősorban a sportolásban nyilvánul meg. A modern társadalmakban a sport szerepe is nagyobb, mint valaha volt. A testkultúra és az egészségmegőrzés egyre nagyobb, egyre racionálisabb céllá is válik.

A továbbtanulásra fordított szabadidő jelentősége szinte felmérhetetlen. A társadalomban működő szellemi tőke fejlesztése és karbantartása ma már mindennél fontosabb. A szervezett oktatás egy modern társadalomnak többe kerül, mint az élelmiszerek megtermelése. De a szervezett oktatáshoz képest is nő a szabadidőben folyó továbbképzésre, önképzésre fordított idő. Ez ma már sokszorosa a kulturális célokra fordított időnek.

A fenti három szabadidős elfoglaltság lényegében elengedhetetlen, racionális szükségletek kielégítését biztosítja. Sok szempontból helytelen például a keresőképesség megőrzése érdekében szükséges továbbtanulásra fordított időt szabadidőnek nevezni. Más szempontból ez mégis indokolt, mert szabad döntéssel elhasznált időről van szó. A szabadidő megnövekedése, majd egyre sokrétűbb, és a tudás bővítésére való felhasználása századunk egyik legnagyobb újítása, egyben sikereink igazi forrása.

A szükségletek közvetlen kielégítése

A közvetlen szükséglet-kielégítés is újra növekvő időhányadot köt le. Ennek kettős szerepe van. Egyrészt azt a sikerélményt biztosítja, amit a gyári és hivatali munka egyre kevésbé. Másrészt jövedelemkiegészítő. Ez az utóbbi azért is jelentős, mert a saját szükségletre termelés nem adózik, a társadalmi munkamegosztással szerzett pedig adóval terhes. Ha én csinálom meg a vízvezetéket, adómentes a megtakarított jövedelmem, ha másokkal csináltatom meg, akkor mind ennek a fedezetét szolgáló bevételem, mind a munkát végzőé adózik. Ezért aztán minél nagyobb a társadalmi újraelosztás, azaz az adóteher, annál nagyobb az érdekeltség a saját szükségletek közvetlen kielégítésére, a kulturális élvezetekre fordított idő. Ez különösen igaz akkor, ha ez alatt csak a klasszikus értelemben vett kultúrát értjük. A szabadidő kultúraformáló funkciójából fakad, hogy az emberek egyre nagyobb súlyt helyeznek arra, hogy kultúrájuk múltjuknak megfelelően sajátos legyen, eltérjen a másokétól. Minél inkább egységessé válnak a termelési folyamatok, a megvásárolt iparcikkek, technikai berendezések sokasága, annál fontosabb lesz a valamiben másság elérése.

A gépkocsi, a televízió, a fényképezőgép, vagy a gyorsbüfé egyre általánosabb lesz, azokat látva nem lehet megállapítani még azt sem, mely kontinensen vagyunk, nemhogy melyik nép országában. Ez ellen a homogenizálódás elleni ösztönös védekezésként jön létre az én külön házam, az én még inkább külön kertem, az én sajátos könyvtáram igénye, s ez egyre inkább alapvető szükségletté válik.

Világnyelv és nemzeti nyelvek

Századunkban megújult a nyelv, mert új világnyelvek alakultak ki, miközben a nemzeti nyelvek is reneszánszukat élik. Az angol, a komputernyelv, vagy a filmek képi nyelve a század végére már igazi világnyelvek. A gazdaság és a civilizáció egyre inkább egynyelvűvé válik, illetve ma már minden fontosabb szakma tudásanyagához hozzátartozik egy világnyelv, mindinkább az angol elsajátítása. Észak-Amerika eleve egynyelvű térség. Nyugat-Európában is egyre általánosabbá válik az angol nyelv ismerete.

A Távol-Keleten még tisztázatlan a helyzet és lassú lesz az egynyelvűség a gazdaságban. Ez hátrányukként fog jelentkezni. Ezzel szemben egyre nagyobb fontosságot tulajdonítanak a kulturális elkülönülésnek, féltékenyen őrzik, ápolják a nemzeti nyelvet. Még Németországon belül is kényesen vigyáznak arra, hogy saját körükben a népnyelvet használják. Ha a szászok vagy a bajorok egymás között beszélnek, még a született németek is nehezen értik meg őket.

A kisebbségek (új) sorsa

Ahogy a gazdaság elmossa a határokat, a kulturális és nyelvi önállóság nem teret veszít, hanem erősödik. Ennek a törekvésnek felel meg a gazdasági integrációval párhuzamosan folyó szeparatizmus, azaz nyelvi és kulturális autonómia. Ez a folyamat érdekes módon nem kedvez a kisebbségeknek, ha nem érik el az autonómia mennyiségi és sűrűségi küszöbértékeit. A kisebbségek ezért csak térben elégíthetik ki kulturális sajátosságukhoz való ragaszkodásukat. Oda vándorolnak, ahol erre lehetőségük van, vagyis az anyaországba. Ennek első példáját a zsidóság és a németség hazavándorlása nyújtotta és nyújtja.

Bármennyire érthető az a vágy, hogy a kisebbségek évszázados életterükben fennmaradhassanak, az esetek többségében nem reális. A rohamosan integrálódó világban, és főleg ott, ahol a lakosság térbeli mobilitása és felsőfokú képzése alapvető érdek, a nemzeti tömbök el fogják nyelni kisebbségeiket, azok annál gyorsabban beolvadnak, minél nagyobb szabadságot élvezhetnek.

A soknemzetiségű államok csak ott fognak megmaradni, ahol a nemzetiségek civilizációja azonos szintű, mint például Svájcban. El fognak tűnni ott, ahol nem érik el a területi autonómiához szükséges kritikus mennyiséget, ahol mégis történelmi gyökereik vannak, de más a kulturális örökségük és eltérő a civilizációjuk, mint a többségi népé.

Már e század folyamán is csak ott maradtak meg a kisebbségek, ahol elnyomták őket, illetve ahol a társadalmi gazdasági fejlődés nem érte el a fogyasztói társadalmak szintjét. Ezt nekünk, magyaroknak kellene a legjobban látnunk: a század elejéhez képest a trianoni határokon kívülre került magyarság ott tudta a legjobban megőrizni létszámát és magyarságát, ahol a legszegényebben, és a leginkább elnyomva kellett élnie.

Az állam kétszer is megújul

Mint közgazdász, nem hagyhatom ki a század nagy változásai közül az állam gazdasági szerepének előtérbe kerülését, és a század végére való lassú visszavonulását. Ahogy a 19. század a nemzeti, azaz a politikai államok, a 20. a gazdálkodó államok kora volt. A század végére pedig mind a nemzeti, mint a gazdálkodó állam szerepe csökkenőben van. E század így az állam gazdasági szerepében is minőségi változást hozott. A nemzeti jövedelem harmadát, felét az állam elvonja, és csak kisebb részét használja fel a klasszikus állami költségek fedezetére, a nagyobb részét újra elosztja. Ezt egy sor makrogazdasági és szociális feladat ellátása miatt vállalta feladatává, amelyeket a piac nem képes az igényeknek megfelelő szinten kielégíteni.

A vállalkozói és a társadalmi érdek eltávolodása

Már az elvonás nagysága is alapvető társadalmi változások sorát indította el. A korábbi társadalmakban a gazdasági egységek, a vállalkozások és a társadalom érdeke hosszú távon nagyon közel volt egymáshoz. Ez azért volt lehetséges, mert viszonylag kicsi volt a gazdasági egység költségei között az állami elvonás. Amikor azonban az elvonás elérheti (sőt, sok országban már el is érte) az összes egyéb költség nagyságát, a két érdek elválik egymástól.

A gazdasági egység tulajdonosa számára addig érdemes a tőke működtetése, amíg a költségei, közöttük az adók és elvonások is, megtérülnek. A társadalom számára azonban a költségek fele állami bevétel. Az állam ezért szegényedik, ha a tulajdonosa számára veszteséges vállalatok leállnak. A modern államok általános eladósodásának éppen az az oka, hogy a vállalatok csak addig termelnek, amíg abból tulajdonosi nyereségük marad, azonban az állam számára a veszteséges vállalatok továbbműködése mindaddig hasznos, amíg nem csökken egészségtelenül alacsonyra a munkanélküliség. Ettől azonban ritka esetben kell félni.

A vállalkozások és az állam érdeke még ennél is jobban elszakad annak következtében, hogy az állam szociális kötelességévé vált a munkanélküliek segélyezése. A modern állam számára a leépített vállalatok megtakarított munkabére, mint munkanélküli segély, kiadásként jelentkezik. A fenti ellentmondásból fakad, hogy a jelenkori jóléti társadalomban a társadalmi és a vállalkozói érdek annál távolabbra kerül egymástól, minél nagyobb az elvonás súlya.

Az amortizáció és a tulajdonosi jövedelem vállalkozási költséggé vált. A gazdasági egység tulajdonosa számára a saját munkája és az amortizáció is olyan költség, aminek a teljes megtérülését csak olyan mértékben várja el, amilyen részben a saját munkaerejét és az amortizálódó tőkéjét másutt a mérlegében szereplő árán el tudja adni. Ez a probléma már századokkal korábban nagyon élesen jelentkezett a kisparaszti gazdaságban, amelyikben a szereplők mindaddig nem álltak le a termeléssel, ameddig a folyó kiadásai megtérültek, és valami megmaradt munkajövedelemre, és esetleg amortizációra is. A paraszt okosabb volt. Az ő világában kicsi volt az elhelyezkedés lehetősége, ha leállt volna a termeléssel, nem mehetett volna el bérmunkásnak. Nálunk a parasztok nagy többségének kisebb volt a jövedelme, mintha elment volna a család bérmunkába a nagyvállalkozókhoz.

Ezért lehetett szinte általános a paraszti világban, hogy a termelés akkor sem állt le, amikor lényegesen kisebb volt a bevétel, mint a költségek, amelyek között a munkabér és az amortizáció is szerepelt volna.

A tőkés is okosabban gondolkodik a modern gazdaságpolitikusoknál. Ő sem állítja le mindaddig a termelését, tőkéje működését, ameddig az amortizációja legalább részben megtérül. Feltéve, hogy nem tudja az eszközeit, a lekötött tőkét kisebb veszteséggel eladni, mint amennyit a meg nem térülő amortizációja jelent. Tételezzük fel, hogy a vállalkozónak van egy cukorgyára, amit nem lehet eladni. Ennek a cukorgyárnak az éves amortizációja 100 millió. Ezzel szemben 50 millió a vesztesége. A leállítás nála évi 100 millió veszteséggel járna, a működés csak 50 millióval. Természetesen a kisebbik rosszat választja.

A veszteséges vállalatok leállítását szorgalmazó gazdaságpolitikusoknak akkor volna igazuk, ha a saját munkán alapuló kisvállalkozásban résztvevők és a leállított vállalatok bérmunkásai el tudnának helyezkedni a munkaerőpiacon; ha az amortizáció kicsi volna a leállítás esetén, illetve az eszközöket megfelelő áron el lehetne adni; ha nem volna jelentős adó- és járadékfizetési kötelezettség.

Ezek vannak, sőt egyre nagyobbak, és ma már együttesen a költségek kétharmadát is meghaladják. Ebből következik az a társadalmi érdek, hogy ha jelentős a munkanélküliség, ha a lekötött eszközök iránt nincs megfelelő kereslet, ha a költségvetési elvonás jelentős, akkor minden veszteséges vállalat működése előnyös a társadalom számára mindaddig, amíg a veszteség meg nem haladja az árbevétel kétharmadát. Márpedig jelenleg jellemző a magas munkanélküliség, törvényszerű a magas amortizáció és a magas állami elvonás.

A fentiekből fakadt, hogy a társadalom a klasszikus kapitalizmussal szemben nem bízhatta a vállalkozókra a gazdaságot, hanem egyre több gazdaságpolitikai funkciót magára kellett vállalnia. Ez hozta magával az Állam tündöklését. A század egészére jellemző egyébként az a vita, ami a közgazdászok között az állam és a piac szerepmegosztása körül folyik.

Ennek megítéléséhez érdemes felfigyelni arra, hogy századunkban a nemzetgazdaság és az üzemgazdaság különvált. A klasszikus kapitalizmus viszonyai között a vállalkozások közgazdaságtana és a nemzetgazdaságé azonos elveken épülhetett fel. Kicsi volt az állami elvonás, az is döntően nem a termelőket, hanem a fogyasztókat terhelte. Nem kellett az államnak jelentős és költséges szerepet vállalnia az oktatásban, az egészségügyi ellátásban, az infrastruktúra kiépítésében. A munkanélküliekről nem kellett az államnak gondoskodnia. Kicsi volt az állami adminisztráció. A 19. század szociális forradalmáraival ellentétben ezeknek a feladatoknak az elvállalása akkor még nem is lett volna reális, sőt még célravezető sem.

Nem véletlenül, ez a múlt századi tőkés társadalom is osztálytársadalom volt abban az értelemben, hogy a hosszú távú társadalmi érdeket csak a tőkésosztály érdekérvényesítése jelentette. Más szavakkal: a klasszikus kapitalizmus viszonyai között hosszútávon a társadalom egésze akkor járt a legjobban, ha biztosította a tőkések érdekeinek érvényesülését. Alapvetően tévedett a marxizmus, amikor a múlt század viszonyai között a tőkésekével szemben a dolgozók érdekérvényesítéséért szállt síkra, mondván, ezek képviselik a társadalmi érdeket. A múlt minden társadalmában, a tőkésre is az volt a jellemző, hogy a társadalmi érdek kifejezője, megvalósítója csak egy, a hatalom birtokosaként szereplő kisebbség lehetett. A többség hatalma mindig és szükségszerűen anarchiához, és újra egy szűk kisebbség hatalmához vezetett.

Ezt a problémát még a politikában a tudományt messianizmusra cserélő Marx is elismerte, amikor arról beszélt, hogy minden olyan társadalomban, ahol a dolgozók érdekérvényesítésének még nem értek meg a gazdasági és kulturális feltételei, az esetleges forradalom után "visszaáll a régi szemét". Ezt a Marxot semmi sem igazolta jobban, mint az, ahogyan a kulturálisan és gazdaságilag még elmaradott Oroszországban a forradalom győzelme egy kisebbség embertelen, bizantikus diktatúrájává nőtte ki magát. Magára a marxizmusra, és főleg annak a hatalomra jutott híveire azonban nem ez a kulturális és gazdasági feltételhez kötött ideális társadalom kivárása volt a jellemző, hanem éppen az ellenkezője, a hatalom mindenhatóságában való vak hit.

A jelen század közepe azonban minőségi változást hozott a társadalomfejlődés történetében, meghozta a többségi akarat érvényesülését. Először jött létre egy olyan helyzet a világ fejlett ötödén, amelyben már a társadalmi érdek távlatilag akkor érvényesül a legjobban, ha a többség akarata, elvárása valósul meg. Hogy miért alakult ez így?

A vállalkozók akkor járnak a legjobban, ha oda viszik a tőkéjüket, ahol drága a munkaerő. Amíg a klasszikus kapitalizmusban a munkaerő olcsósága vonzotta a tőkét, addig ma a munkaerő minősége a vonzó, szinte az árától függetlenül. Régen tehát a tőkések és a dolgozók érdeke élesen szemben állt egymással, ma megegyezik. Természetesen nem egyes tőkésre és annak dolgozóira áll ez az érdekazonosság, hanem a két érdekcsoportéra. Az egyes vállalkozó számára a munkabér költség, amivel takarékoskodnia kell, de ha ez minden tőkés esetében sikerülne, akkor a tőkések profitjának összege csökkenne. Ma ott nagyobb a reálprofit, a reálkamat, ahol magasabbak a bérek, azaz ahol jobban élnek a dolgozók.

A vállalkozók összességének érdeke a minél magasabb munkajövedelem, mert ez jelenti végső soron a már profitot hozó kapacitáskihasználáshoz szükséges kereslet alapját. Ahol nem magasak a bérek, ott nincs kellő kereslet a belső piacon. Márpedig ez az erős és igényes belső piac a külső piacokon való versenyképességnek is az alapja. Ezért bizonyosodott be az, hogy a gazdasági fellendülést csak a fogyasztás előzetes fellendítése húzhatja maga után.

Mivel a vállalkozások versenyképessége elsősorban a munkaerő minőségén alapul, a vállalkozók közös érdeke nemcsak a jó, és szinte mindenki számára elérhető iskolarendszer, hanem a jövedelmek nivelláltabb elosztása is. Csak a viszonylag nivellált jövedelmek esetében lehetséges a szegényebb rétegekben született gyerekek képességeinek kibontakoztatása, a megfelelő szintű iskoláztatásuk. Ezért van az, hogy kivétel nélkül azok az országok értek el gazdasági sikereket, amelyekben az oktatást kiemelten kezelték.

A jelenkor fejlett társadalmaiban már csak az egyéni tőkés rövidtávú érdeke ellentétes a tőkések kollektív érdekeivel. A tőkések kollektív érdeke csak akkor valósulhat meg, ha a lakosság összességének érdekeihez igazodik. Ebben segített az állam és költségvetése. Amíg a tőkés társadalomban a fizikai tőke volt a szűk keresztmetszet és annak maximalizálása volt a fejlődés alapja, korunkban a szellemi tőke lett a szűk keresztmetszet, azt kell minél gyorsabban növelni. A tudás zömében egyénileg biztosítható és használható fel, így vált fontossá az ember, mint munkavállaló és fogyasztó, és így vált uralkodóvá a többség akarata.

A közgazdaságtan megújulása elmaradt

Már a klasszikus kapitalizmus viszonyai között fontossá váltak bizonyos kulturális, civilizációs tényezők, amelyek nem mérhetők mennyiségileg. Kiderült, hogy a tőkések polgári demokráciája csak ott épülhetett fel, ahol erősek voltak a feudális viszonyok között kialakult polgári tradíciók. Márpedig a polgári tradíciók nehezen kvantifikálhatók, különösen úgy, hogy a fizikai tőke nagyságához hozzá lehessen azt adni.

De nemcsak a polgári tradíciók erős gyökerei voltak szükségesek, hanem egy sor civilizációs örökségen alapuló magatartásforma is. A tények bizonyították, hogy a takarékosság, a fegyelmezettség, a kollektivitás, a tisztaságszeretet, a tanulás értékelése, a stílusérzék stb. hosszú távon minden pénzügyi egyensúlynál, kamatnál, bankrendszernél, nyersanyagforrásnál és tőkeimportnál fontosabbak.

A klasszikus és a modern közgazdaságtudomány közötti szakadék úgy alakult ki, hogy mindezt a közgazdaságtudomány sokáig nem vette tudomásul, vagy ha igen, akkor megengedhetetlen módon leegyszerűsítette. A szellemi tőkét azonosította akár az iskolában töltött idővel, akár az oktatással járó kiadások nagyságával. De még az így nyert, a reális tartalmától megfosztott mennyiségeket is másodlagos tényezőkként kezelte. A kamatviszonyokkal százszor annyit foglalkozott, mint az iskolarendszerrel.

Eljutott a makrogazdaságtan oda, hogy abban a mikrogazdaság fogalomrendszere használhatatlanná vált, bár a tudomány ezt nem vette tudomásul, úgy tett, mintha továbbra is tudomány volna. Igaz, hogy a makrogazdaságtan egyetlen gazdasági sikert és bukást nem látott előre. Ma, ha valaki egy nép, egy társadalom gazdaságának működési feltételeit, fejlődési potenciálját vizsgálja, nyugodtan félretehet minden klasszikus közgazdasági követelményt, és a figyelmét olyan kulturális és civilizációs adottságokra kell fordítania, amelyek nem is szerepelnek a klasszikus közgazdaságtan szótárában.

Ezt kellene tennie annak, akit a tények befolyásolnak, mert századunkban már minden gazdasági eredmény alapja sokkal kevésbé az, amit alapvetőnek tart a közgazdaságtudomány és sokkal inkább azok, amelyeket még nem tanult meg kezelni. Századunkban már minden gazdasági csoda elsődleges, és szinte önmagában elégséges feltétele az adott népesség szellemi tőkéje. Ez alatt nem csak, de még nem is elsősorban az iskolázottságot kell érteni, hanem sokkal inkább bizonyos magatartásformákat. Ebben a században minden olyan nép meggazdagodott és össznépi demokráciává emelkedett, amelyikre az alábbi két magatartásforma egyike jellemző volt.

Minden olyan nép sikeresen vizsgázott, amelyiket a puritanizmus jellemez. Értve ez alatt a szerénységet, a takarékosságot, a fegyelmezettséget, a szorgalmat, a tisztaságot. Ezeket az erényeket nem a kapitalizmus szülte, hanem azt évszázadokkal megelőzte, tehát attól függetlenül, alakultak ki. Nem a kapitalizmus szülte a puritánságot, hanem fordítva, a puritánság szülte a kapitalizmust. Ez az összefüggési sorrend a legfényesebb cáfolata a vulgármaterializmusnak. Nem vitatható ugyan az, hogy a puritanizmusnak voltak anyagi, gazdasági okai is. De ez nem jelenti azt, hogy csak a gazdasági körülmények határozzák meg a tudatot, hiszen éppen csak a tudat bizonyos formája hozhatott létre bizonyos gazdasági viszonyokat.

A lét és tudat közötti kapcsolat tehát kölcsönös. Minél elmaradottabbak a létfeltételek, annál erősebb azok hatása a tudatra, és annál kisebb a tudat hatása a létre. Ezzel szemben minél fejlettebbek az életkörülmények, minél jobban felülemelkednek azok a léthez egyáltalán szükséges szint fölé, annál fontosabb lesz a tudat szerepe, annál kisebb a gazdasági körülményeké. A gazdasági feltételeknek a tudattal szembeni háttérbe szorulását bizonyítják a század gazdaságtörténetének tényei. A legnagyobb gazdasági eredményt elértek között ott szerepelnek többségben a természeti erőforrásokkal mostohán ellátott népek, ezzel szemben nem szerepelnek ott a természeti adottságaikban leggazdagabbak.

A szükség ösztönző szerepét sem ismerte fel a modern közgazdaságtudomány. Csak az én életemben hányszor megjósolták a természeti adottságokban gazdagok, például Argentína, Brazília, Perzsia gyors meggazdagodását. Ki mondotta volna meg a század elején, hogy a legszegényebb skandinávok és tiroliak lesznek Európa leggazdagabb népei? Ma mégis ezek a leggazdagabbak. Ezt nemcsak nem várták, de még utólag sem elemzik az okait. Pedig nem is lenne olyan nehéz, csak éppen nem igazolná a makrogazdaságtan jelenlegi iskoláit.

Elsősorban azért lettek gazdagok, mert a szegénység olyan tudatot alakított ki bennük az évszázadok, sok esetben az évezredek során, ami ma értékké vált. Nekik éppen a szegénységük miatt kellett beosztóknak, a kevéssel jól gazdálkodóknak, az egymást segítőknek, a tanulást felértékelőknek lenniük. Észak-nyugat Európában a lakosságot már a protestantizmus előtt is ugyanazok a tulajdonságok jellemezték, amelyeknek jelenkori sikereiket köszönhetik. A kelet-ázsiaiak puritanizmusának pedig még sokkal öregebbek a gyökerei.

A puritán népek meggazdagodásában az időbeliséget az határozta meg, hogy milyen erősek voltak a korábbi századokból örökölt polgári tradíciók. Ezért lett 50-100 évvel előbb jóléti társadalom Nyugat-Európa, mint az ugyancsak puritán Kelet-Ázsia.

Az individualizmus jelentőségét is figyelmen kívül hagyják. Az utóbbi ötven évben már minden olyan nép is sikeresen vizsgázik, amelyikre az igényesség és az individualizmus a jellemző. Az ilyen népek történetét mi Európában ismerjük leginkább. Ezek a puritánok déli szomszédai voltak. Náluk érett meg már századokkal korábban leginkább a reneszánsz, a felvilágosodás. Ezeken a területeken értek el nagyobb sikert a művészetek és az elméleti tudományok. Itt a jellemző a nagyobb stílusérzék, az önállóság felértékelése.

Egy ízig-vérig modern közgazdaságtudomány összehasonlítaná a puritán és az individualista karaktert. E két civilizáció egymás mellett van jelen az északi mérsékelt égöv mindhárom nagy gazdasági agglomerációjában. A távol-keleti puritánoktól délre élő dél-kínaiak éppen olyan individualisták, mint ahogyan azok ma, és voltak már a középkori Európában az észak-olaszok. Ahogy nálunk az észak-olaszok és a zsidók játszották a kereskedőnépek szerepét, úgy ott a dél-kínaiak. Az észak-amerikai kontinensen is a puritán északtól délre erősebb az individualizmus.

Ha két civilizáció különbségét illusztrálni akarjuk, a legmeggyőzőbbek a mindennapi élet helyzetei, amire a következő példákat hozom fel. Két azonos jövedelmet jelentő lehetőség közül kell választani, az egyik a biztos beosztás, a másik a szabad vállalkozás. A puritán az előbbit, az individualista az utóbbit választja. Ha két azonos jövedelmű ember vendégül lát, a puritánnál azt tapasztaljuk, mintha szegényebb volna a valóságosnál, az individualistánál pedig az ellenkezőjét.

Ha az új munkaalkalom költözködéssel jár, az individualista mozdul előbb. Ezért lettek az individualista népek fiai inkább már a középkori városokban is odatelepült kereskedők.

A puritán népek jobban ragaszkodnak a beválthoz, nem könnyen cserélik fogyasztási szokásaikat. Az individualisták sokkal érzékenyebbek a divat változásaira. Nem véletlen, hogy a divatban, legyen az művészet, vagy csak öltözködés, a franciák és az olaszok a nagyhatalmak. A puritán vallás templomaiban kevesebb a dekoráció, a szertartás, mint az individualistákéban. Annyi műkincset nem tört össze, annyi falfestményt nem meszelt be egyetlen forradalom sem, mint a korai protestantizmus, azaz a puritánok vallási forradalma. A puritán népek jobban betartják a közlekedési szabályokat, de mereven elvárják ezt másoktól is. Ezért több nálunk a súlyos baleset, mint a szabályokat ezen a téren is rugalmasan értelmező individualista népeknél, akik nemcsak maguk gyakori szabálysértők, de arra is felkészülnek, hogy mások is azok. Náluk ugyan sok a koccanás, de kevés a halálos baleset.

Vég nélkül sorolhatnánk a példákat. A lényeg az, hogy ezek a magatartásformák a gazdasági fejlődés szempontjából sokkal fontosabbak, mint azok, amelyekkel a makrogazdaságtan operál. A hivatalos közgazdaságtan tévúton jár tehát. Miért nem látja be, hogy most ezek a kultúrából és civilizációból fakadó magatartásformák lettek az elsődleges gazdasági tényezők? Elsősorban azért, mert ennek elfogadása azzal járna, hogy le kellene mondaniuk a mennyiségekkel való operálás eddig gyakorolt módszereiről, hiszen a gazdasági tényezők nem kvantifikálhatók. Márpedig az elavult, használt eszköztárról éppen azok mondanak le a legnehezebben, akik annak használatában már szinte művészi tökélyre jutottak. Mivel a makrogazdaságtan, mint objektív tudomány felett eljárt az idő, le kell vonni a következtetéseket. Mindenek előtt azt, hogy az objektivitás látszatát keltő számítgatásokat fel kell váltania az intellektuális megközelítéseknek.

A Nyugat minden technikai, gazdasági eredményét a világ többi civilizációjával szemben a racionalizmusnak köszönheti, a racionalizmus hozta azokat a tudományos és technikai vívmányokat, amelyek a fölényét eredményezték. Volt és van azonban egy másik Nyugat is, a humán tudományok és a művészetek világa. Ez is bebizonyította és bizonyítja fölényét. Ennek eszköztárához kell a válságba jutott makrogazdaságtannak is fordulnia. Az élet ezen területén a technokrácia kora lejárt, az eredményeket sokkal inkább a szív, az érzelmi elkötelezettség hozza, mint a hideg racionalizmus. Hozzá kell tenni, hogy még nem is csak az elit szellemi elkötelezettsége, hanem a tömegeké is.

Bár a közgazdaságtan tévúton jár, szerencsére ez nem gátolta meg a 20. század nagy minőségi változásait. Ez döntően annak köszönhető, hogy a tömegek meghatározó szerepre tettek szert az elittel szemben. A század minden nagy gazdasági eredménye sokkal inkább a tömegek nyomására, mint az elit szakmai tudására, racionalizmusára épült. A skandináv államok azért lettek gazdagok, mert Európa legszociálisabb érzelmei jellemezték és jellemzik ezeket a népeket.

A század első felének legnagyobb társadalmi és gazdasági eredménye az Egyesült Államokban érvényesített szociális irányzat, a New Deal volt. Ebben sem játszott számottevő szerepet a közgazdaságtudomány, hanem a lakosságnak a nagy munkanélküliség és a sokakat érintő embertelen nyomor feletti felháborodása győzött. Mindezt különösen időszerűvé teszi az, hogy Európa gazdag fele is egyre kevesebbet törődik a munkanélküliséggel, hanem a monetáris technokrácia útját járja. Különösen vonatkozik ez a volt szocialista országokra, amelyek úgy kezelik a kihasználatlan kapacitásokat, a nagy munkanélküliséget, mint valamiféle objektív jelenséget, amit a népnek el kell viselnie, bármilyen nehéz is. Nem teszi jól, hogy ezt teszi.

---