A marxizmust kezdettől fogva zsidó-keresztény szektának tekintettem. Ez már Pécsett, 1945-ben, az első március 15.-én nyilvánvalóvá vált bennem, amikor a táblákkal, a kommunista "szentek" nagy képeivel, a jelszavakat táblákra írva és a szövegüket skandálva vonultak fel. Ebből az ítéletemből fakadt az a meggyőződésem is, hogy a szovjet rendszer nem nekünk való, az a kelet-európai kultúrának, társadalmi és gazdasági elmaradottságnak felel meg, éppen úgy, mint ahogyan a megelőző ezer év során a pravoszláv kereszténység volt a számukra megfelelőbb. Ahogy első királyunk nem a keleti kereszténységet, hanem a nyugatit választotta, én sem dönthettem másként, ahogy nyugati keresztény kultúrában nőttem fel, nem lehettem hithű bolsevik, azaz moszkovita marxista sem.

Mi akkor a magyarázata annak, hogy a bolsevikekkel való szövetséget viszont elfogadtam? Ennek két alapvető oka volt: Egyrészt a fasizmust újpogányságnak, anti-kereszténynek tartottam. Ezzel szemben minden keresztény szekta szövetségese voltam, a marxizmusé is. Soha nem fordult meg bennem, sem a háború alatt, sem az után, hogy a sztálini zsarnokságban lássam a háború alatt a fő ellenséget. Sztálint keleti despotának tartottam, egy percig nem hittem az ottani demokráciában és a politikai perekben. Az is világos volt, hogy Sztálin és pártja az internacionalizmus zászlaját lobogtatva orosz nacionalista, sőt egyre inkább imperialista. Ez a felismerésem a Ribbentrop-Molotov Paktum után vált egyértelművé, és a Jaltai Szerződés után már csak megerősödött. Számomra az imperialista bolsevik internacionalizmus volt a kisebbik rossz a nacionalista, fasiszta imperializmus, és annak a Horthyék által követett operett-formájával szemben.

Az is hatott rám, hogy a fasizmust kiszolgáló vezetők karrierizmusból lettek jobboldaliak, ehhez a politikai állásfoglalásukhoz erős hatalmi és anyagi érdekük fűződött, ugyanakkor a kommunista vezetők anyagi érdekeik ellenére lettek kommunisták. Olyanok voltak, mint az őskeresztény térítők: megszállottak és bigottak. Tőlem ugyan mind a megszállottság, mind a bigottság mindig távol állt, mégis, ezeket erkölcsileg tisztáknak tekintettem. Szemben az anyagi érdekből lett antiszemitákkal, akik egyúttal anti-keresztények voltak. Ideje volna legalább az egyházaknak végre rámutatni arra, hogy a jobboldaliak pogányok, embertelenek, akkor is, ha magukat a keresztény kurzus képviselőinek nevezik. Tudom, hogy ma is nehéz megérteni, hogy számomra a bolsevik rendszer keresztényebb volt, mint a két háború közötti keresztény kurzus. Nem az a keresztényebb, aki többet imádkozik, hanem az, aki az elesettekről, a kitaszítottakról jobban gondoskodik. A mi keresztény kurzusunk csak a saját osztályérdekeivel törődött, önző volt, de vallásosnak deklarálta magát. Én viszont pogánynak tartottam.

Ez a keresztény felfogásom határozta meg a keresztény felekezetek klérusához való viszonyomat is. Keresztényietlennek tartottam azokat az egyházi vezetőket, akik csak az egyház hatalmi és vagyoni érdekeivel törődtek, nem vették tudomásul, hogy a felszabadulás után bevezetett szocialista rendszernek nemcsak hibái voltak, de óriási szociális eredményei is. Ezért tartottam és tartom Mindszenty Józsefet önző egyház-felekezeti vezetőnek, de nem igazi kereszténynek. Ő nem Wisinszki és Wojtyla útján járt, akiknek a nép ügye volt az első, és csak ennek szolgálatában az egyházuké. A lengyel katolikus egyház mindig elsősorban a lengyelek egyháza volt, soha nem az idegen vagy a lengyel kizsákmányolóké. A magyar katolikus klérus nem lehet büszke a szocialista évtizedek alatt játszott szerepére. Vezetőik egyik része inkább hős, és egyházának szentje akart lenni, mint keresztény híveinek szolgálója. A másik, és egyre nagyobb részük pedig vállalta a zsarnokság kiszolgálójának szerepét.

Mindmáig kevéssé vált tudatossá, hogy a marxizmus sok tekintetben eleve, aztán kelet felé terjeszkedve egyre inkább zsidó-keresztény szekta volt, amelyet csak szektások tehettek a világ félperifériáin a század legnagyobb vallási mozgalmává. Amíg a marxizmus a világ fejlett, demokratikus felében egyre inkább elvetette eredeti szektás elemeit és össznépi szociáldemokrata mozgalommá alakult át, kelet és az elmaradottság felé haladva egyre inkább csak szektává süllyedt. Ott csak a század utolsó évtizedében kezdte merev dogmatizmusát csökkenteni. Ahogy a korai és későbbi keresztény szekták vallási téren türelmetlenek, merevek voltak, főleg a felekezetükön belül kicsit másként hívőket irtották, úgy vettem természetes jelenségnek a félperifériákon hatalomra került marxisták hitvitáit, egymást irtó pereit.

Sokszor hivatkoztam arra, hogy az 1917-es Népbiztosok Tanácsa volt Európa történelmében a legképzettebb, legtehetségesebb emberek gyülekezete, ami egy nagyhatalmat vezetett. Ebből alig két évtized után a korlátolt, öregedő megszállottak zsarnoki maffiája lett. Ötven évvel később pedig már a legöregebb ostobák csoportja vezette ugyanezt a nagyhatalmat. Ezen szükségszerű folyamat eredményeként az eredeti szekta elveszette erkölcsi erejét, szükségszerűen ostobák zsarnoksággá vált.

Az antikommunista konzervativizmus, amelyik az első választáson győzött, nagyon megfelelt volna az Egyesült Államok érdekeinek. Ezt a ma is erős meggyőződésem helyességét utólag nem lehet bizonyítani. De az események mindig újra és újra megerősítettek benne. Ezt bizonyította Antall József restaurációs kísérlete is. Ez alatt sem 1945-ben, sem 1956-ban, vagy éppen 1990-ben sem azt kell érteni, hogy a két háború közötti rendszer egy az egyben épült volna újjá, csak azt, hogy társadalmi és politikai berendezkedésünk nem kevésbé lett volna a nyugati demokráciákhoz képest elmaradott, konzervatív, mint a két háború között volt. Márpedig a század elejétől kezdve az a történelmi igény állt fent Közép-Európában, hogy a gazdasági lemaradásunkat csak a társadalmi ugrásunkkal lehet ellensúlyozni. Nekünk viszonylag előbb kellett volna lennünk a politikában, a szociális reformokban, mint a gazdaságban. Az előbbi sokkal inkább rajtunk múlt, mint az utóbbi. 1945-ben a térség országaiban a gazdasági utolérés alapfeltételei ugyanis, a csehektől eltekintve, hiányoztak.

Itt jutunk el ahhoz, amelyen a helyes politikai hozzáállás múlik. Igaz-e az, hogy 1945-ben a térség népei rendelkeztek annyi belső társadalmi erővel, ami a politikai és a gazdasági felzárkózást biztosította volna? A Jaltai Szerződés jogosítványain lehetett-e változtatni? Ha mindkét kérdésre igen a válasz, akkor nekem szinte semmiben nem volt igazam. A tények azonban mellettem érveltek.

1945 után a magyar közvélemény alakításában még olyan erős volt a régi úri világ és a klérus befolyásolása, olyan gyengék a következetes reformokat követelő erők, hogy nem lehetett volna a durva szovjet nyomás nélkül demokratizálódásra számítani.

A földreform ismét csak részben számolta volna fel a nagybirtok-rendszert. Még a katolikus klérus sem látta be, hogy az egyházak nagybirtokai felett eljárt az idő, hogy Nyugaton már sehol nem volt az egyházak kezében jelentős földbirtok. A belső közép-jobb politikai fölény nem akarta felszámolni a falvakban jellemző nagy birtokkülönbségeket sem. A falu kívánatos demokratizálásához az kellett, hogy mindenki kapjon földet, akkor is, ha ezzel az életképtelen kisbirtokok százezrei jönnek létre. Számomra az volt a választóvíz a szövetséges és az ellenfél között, hogyan állt valaki a földreformhoz. A Szovjetunió óriási szolgálatot tett a magyar népnek azzal, hogy a következetes földreformot segítette.

A földreform mellett a másik történelmi tett a munkás és paraszt fiatalok egyetemekre vitele volt. Csak botránkozni tudok azokon a történészeken, akik egy-egy pártkongresszust történelmi jelentőségűnek tartanak, ugyanakkor nem tekintik annak az alsóbb néprétegekből felkerült diplomások százezreit. A magyarság itt töltött 1100 évéből 1050 éven keresztül a társadalmi és gazdasági érvényesülés 99 százalékban attól függött, ki milyen családban született. Ezt a szocializmus első húsz évében megfordították. Hátránnyá vált a jobb családból való származás. Ez a megkülönböztetés sérti az alapvető emberi erkölcsöt. Ezért nem tudtam volna alkalmazni. De ez ellen azok ágáltak, akik a megelőző 1050 éven a kisebbség oldaláról gyakorolták ugyanezt az erkölcstelenséget.

Az egyházak, mindenekelőtt a katolikus egyház azon az alapon ragaszkodott a birtokaihoz, hogy ebből tartott fent 3000 iskolát. Az iskolafenntartás nem egyházi feladat. Különösen nem egy olyan országban, ahol az egyház a társadalmi haladás fő fékezője. Az egyház és az állam kettéválasztása sem sikerült volna szovjet nyomás nélkül. Holott minden nyugati demokráciában ez régen megtörtént. Még ma is sok felekezet az egyházak politikai és oktatási szerepének a visszaállításán munkálkodik.

A kollektivizálással nemcsak embertelensége miatt nem értettem egyet, hanem felismertem parasztellenes indítékát is. Marxot követve a marxisták a parasztban a legmakacsabb politikai ellenfelüket látták. A birtokkal rendelkező, tehát ha szegény is, de gazdaságilag autonóm parasztot ugyanis nem lehetett a zsarnokság tervei szerint irányítani. Azt csak a rendszerváltás után ismertem fel, hogy a parasztok megsemmisítését célzó kollektivizálás, mint annyi más szocialista reform, fordítva sült el. Jó tíz év után a kollektivizálás előre nem sejtett pozitív elemei váltak nyilvánvalóvá:

Megvalósult gyermekkorom falvaink régi vágya: a létminimumot jelentő biztos fix mellé mindenki igyekezetének, ügyességének megfelelően kereshetett hozzá. Akkor a falvakban a bakter, a harangozó, a postás volt az irigylésre méltó, mert nyugdíjas állása volt. Aki falun élt, tudja, hogy a kisparaszti lét tele volt létbizonytalansággal. Soha nem lehetett tudni, hogy mikor lesz szárazság, mikor árvíz vagy jégeső, mikor jönnek a sáskák vagy az egerek, mikor jön a jószágra vész, mikor viszi el egy tőzsdei manipuláció a várható árak nagyobbik felét.

Sokan azt hiszik, hogy az emberek egyetlen nyomora a javakban való szegénység, pedig az elmaradottság számos kísérő jelensége még az anyagi szegénységnél is súlyosabb. Már korábban említettem a jövőtől való félelmet. Például nem tudatosul még a társadalomtudósokban sem a halálfélelem visszaszorítása. (A művészetek a tanúi, hogy a középkoron át az emberekben mennyire uralkodott a haláltól való félelem.) Még gyermekkorom világában is szinte tehetetlenül állt a nép a járványok, a lázas betegségek előtt. Márpedig az anyák inkább éheztek és nélkülöztek volna, minthogy a gyermekeik életéért állandóan aggódniuk kelljen. A létbiztonság az egyik legalapvetőbb emberi igény. A szocialista rendszerek ezen a téren sokkal többet nyújtottak, mint a jelenlegi liberális piacgazdaság. Aki ezt nem érzi át, az értetlenül áll az előtt, hogy a volt szocialista országokban a demokratikus választásokon miért szerepelnek olyan jól az utódpártok. Azt, hogy mit jelent az emberek számára a biztonságérzet, a liberális politika és a közgazdaságtan teljesen figyelmen kívül hagyja.

Az elmúlt szocialista évtizedek legnagyobb hatású történelmi eseményének az alulról megindult polgárosodást tartom. A magyar társadalom semmiféle diplomácia sikerrel nem ér el annyit a nyugatosodásunkban, mint amit elértünk azzal, hogy a lakosság nagyobb fele belekóstolt a vállalkozásba. Ilyen vállalkozói kaland volt a bevásárló-turizmus is. Itt most egy másik elhallgatott jelenségre mutatok rá, ami jól illusztrálja, hogy a társadalom szakértői, politikusai mennyire nem arra figyelnek, ami fontos.

A szocialista merevség oldódásának egyik jele volt a nyugati turizmus fokozatos liberalizálása. Ezt a lakosság elsősorban bevásárlásokra hasznosította. Azt vásárolták meg Nyugaton, ami itt nem volt elérhető. Ennek a sajtóban leginkább feltűnő példája volt a mélyhűtők behozatala. A politikusok, a közgazdászok és a sajtó botránkozott azon, hogy a "buta nép hűtőszekrényt vásárol". Arról alig esett szó, hogy a sokkal butább kormányzat exportálja a hűtőszekrényeket, amikor az itthoni igények nincsenek kielégítve.

Azóta kiderült, hogy az a tény, hogy szinte minden kertes házban, vagy kerttel rendelkező lakónak, de nemcsak azoknak, van hűtőszekrénye, történelmi szempontból is jelentős változásokat hozott. Egészségesebb lett a táplálkozás. Az ország érintett kétharmada több nyers gyümölcsöt, zöldséget, húst fogyaszt. A rendelkezésre álló jövedelemből jobb és olcsóbb táplálkozás biztosítható. Akkor lehet levágni a ház körül tartott állatokat, amikor az gazdaságos. Akkor lehet bevásárolni számos romlandó élelmiszert, amikor az olcsóbb, leárazott. A nők jobban tudnak gazdálkodni az idejükkel. Meg tudják menteni az egyébként romlandó ételmaradékot.

Mindent egybevetve a hűtőszekrények a lakosság részéről olyan hatékony beruházásnak bizonyultak, amihez hasonlót a tervgazdálkodás nem mutathatott fel. Nemcsak háztartási kiadásokat takarított meg, hanem időt és egészséget is. Az, hogy ezt a kiemelkedően hasznos beruházási tárgyat a lakosságnak drágán, devizából és külföldön kellett megvennie, az akkori kormányzat szégyene. Tudom, sok történész botránkozik azon, hogy egy történelmi tárgyú könyvben ilyen "kicsiséggel", mint a hűtőszekrény, foglalkozom. Botránkozásuknak a tudatlanságuk az oka. Az egyszerű emberek mindennapi világától távol, levéltárakban, múzeumokban élnek, ritkán fordulnak meg a falvak és a városi konyhák világában, pedig ott is történelmi jelentőségű események zajlanak. A hűtőgépnek azonban mind a világ, mint Közép-Kelet-Európa történelmének e századi alakulásában nagyon nagy jelentősége van.

Térségünkre addig volt gazdasági szüksége Nyugat-Európának, amíg nem oldódott meg a romlandó áruk nagy távolságokról, akár az egyenlítőn keresztül történő szállíthatósága, vagyis amíg meg nem jelent a hűtőgép. Térségünkről akkor fordult el a Nyugat világgazdasági, és ezért világpolitikai figyelme, amikor már lehetett az óceánok túlsó partjairól is hozni a romlandó élelmiszereket, vagyis akkor, amikor megoldódott a hajó- és vagonrakományok hűtése. A hűtőgépek megjelenése hozta a közép-kelet-európai térség mezőgazdaságát, ezzel egész gazdaságát és társadalmát válságba. Nem túlzás azt állítani, hogy Európa félperifériáin a kommunizmus és a fasizmus térhódítása, vagy a Jaltai Szerződésben a térség feladása talán mindennél inkább a hűtési technikák alkalmazásának a következménye. Az ilyen összefüggéseket kellene a történészeknek megtanulni, felismerni, feltárni, és magát a klasszikus értelemben vett politikatörténetet csak ezek mellett kezelni.

A másik, általam történelminek tartott esemény a 70-es években megindult családi és hétvégi házak sajáterős építése. Ez a népmozgalom is, mint annyi pozitív kormányzati változás, annak köszönheti megszületését, hogy elfogyott a kormányzat pénze arra, hogy házgyári lakótelep-építési mániáját folytathassa.

Azt a tényt, hogy a tervgazdálkodás szükségszerűen a szakbarbárok uralmát jelenti, mindennél jobban a házgyárak létesítésének az a sokszintes házakból álló, óriás lakótelepek építésének ténye jellemzi a legjobban. A tervkészítő bürokraták előbb Moszkvában, aztán tőlük átvéve itt is azt állapították meg, hogy a lakótelkekkel takarékoskodni kell, mert azok a mezőgazdaságtól foglalnak el termőterületet. Ennek érdekében sokszintes házakat kell építeni. Mivel az építőiparban nem tudott a bürokrácia megfelelő munkafegyelmet és minőséget biztosítani, úgy gondolták, a házakat is gyárakban kell előállítani, a helyszínen csak az összeszerelésük történjen.

A tervgazdálkodó szakbarbárok, mint a közgazdászok többsége, az embert tárgyként kezeli, nem veszi tudomásul, hogy az ember milyensége mennyire függ attól is, hogyan, hol és milyen körülmények között lakik. A bürokraták számára az a jobb lakás, amit olcsóbban lehet előállítani. Az, hogy az ilyen házgyári olcsó lakás nagyon drága lesz később a társadalomnak, mert ezekben romlik a lakók erkölcse, az egészségi állapota, nő a bűnözés, a halálozás, csökken a népszaporulat stb., kívül állt a házépítő bürokraták szervezeti sémájában meghatározott hatáskörén.

Tegyük hozzá, a lakáskérdés lakótelepi úton történő megoldása nem bolsevik találmány, ezt a hibát a nyugati baloldali mozgalmak is elkövették. Legfeljebb nem hajtották annyira túl, és előbb rádöbbentek a hibáira.

Amit a tervgazdák nem tudtak, azt tudta a lakosság. Ők tudták, hogy a lakótelepi lakásnál sokkal többet ér a kertes családi ház. Talán sokan nem is fogalmazták meg maguknak miért, csak érezték. De a tömegek ösztöne sokkal csalhatatlanabb, mint a szakbarbárok okossága. Azt, hogy a lakótelepi építkezési mánia nem jó megoldás, a szocialista táborban először és leginkább a magyar nép ismerte fel. Minden szabadidejét hajlandó volt feláldozni azért, hogy családi háza legyen. Megszervezte a rokonok, barátok összefogását. A 80-as években évente közel 50 ezer családi ház épült saját kivitelezésben. Ennek a kollektívát szervező ereje, politechnikai és szakmunkásképző hatása már az építkezések alatt megmutatkozott. Sok értelmiségi akkor tanulta meg számos szakmunka elvégzését, és az ilyent végző munkások megbecsülését, amikor maga is házépítésre kényszerült.

Ha történelmünkben az elmúlt ötven esztendő nagy fordulóit meg kell neveznem, akkor hármat emelnék ki:

- 1980-as évek. Az alulról jövő polgárosodás tömeges megindulása. Ennek eszközei: a maszekosodás, a másodállások, a kormányzattól történő gazdasági függetlenedés, a családi házépítés és a hűtőszekrények elterjedése voltak.

Ezekhez képest a rendszerváltás nem jelentett történelmi cezúrát, mert az ország tényleges függősége nem szűnt meg, csak a Moszkvától való függést a Nyugattól való függés váltotta fel. Amíg a végén már a Moszkvától függés inkább csak jogi és katonai, mint gazdasági volt, addig a Nyugatnak egyre inkább gazdasági gyarmata lettünk. Amíg Moszkva nem értett a függőségünkkel való visszaéléshez, addig a nyugati pénzvilág ma, és a belátható jövőben ezt profi módon használja ki. A rendszerváltás óta csökkent a lakosság nagyobb felének az életszínvonala. Azóta gazdasági téren jobban elmaradunk a nyugati országoktól, mint történelmünk során valaha. Ez a lemaradás, ha a jelenlegi liberális gazdaságpolitikát folytatjuk, a belátható jövőben fokozódni fog.

A lakosság nagyobb fele elvesztette a 80-as években élvezett létbiztonságát. Ez a fő oka annak, hogy a megelőző rendszer egyre jobban felértékelődik. Az ország termelővagyonának jelentős hányadát potom pénzért eladtuk a külföldieknek. Ennek a gazdasági következményeit még évtizedek múlva is nyögnünk kell. Ezért nem tartom a rendszerváltást pozitív történelmi cezúrának. Annak én élvezem ugyan a hasznát, ez a könyv is csak azért jelenhet meg, de a magyar nép, ki tudja meddig, kárát vallja.

Nekünk magyaroknak érdekes a történelmi párhuzam, amit a falvak életében a török és a szovjet megszállás jelentett. A török megszállók elzavarták a földesurakat és a főpapokat azért, hogy a falvak népe vezetés nélkül maradjon, jobban ki legyen szolgáltatva az elnyomó külső hatalomnak. Azzal pedig, hogy a jobbágyok egyéni adóztatását felváltották a faluközösség együttes adóztatásával, lényegében egy középkori kollektivizálást hajtottak végre.

A török megszállók céljait szolgáló intézkedések azonban éppen fordítva sültek el. A népet sanyargató földesurak hatalma megszűnt, a falusi közösség a maga gazdája lett. Az erőszakkal kialakított, adózó faluközösségekben megszűnt minden vagyoni ellentét. Korábban az egyik jobbágycsalád azt akarta, hogy a másik teljesítsen többet az elnyomó földesúr felé, most összefogtak, hogy együtt fizessenek minél kevesebb adót. Az egész falu egységben lett cinkos a megszállók kijátszásában. Hamar megtanulták azt is, hogy nekik nem a szultánhoz, hanem a helyi hatalmat képviselő szpáhihoz kell igazodni, azt kell korrumpálni.

A szovjet megszállás viszonyai között a moszkovita porta elzavartatta a korábbi urakat, és felszámolta a falvakban a klérusok hatalmát. A parasztokat megfosztotta tulajdonuktól. Mindezt annak érdekében tette, hogy ne tudjanak ellenállni. Más korban és más nemzetközi viszonyok között történt lényegében ugyanaz, mint a török megszállás alatt. A falvakban megszűntek a korábbi vagyoni, felekezeti és nemzetiségi ellentétek. A lakosság egésze egységbe szerveződött az elnyomó külső hatalommal szemben. Maguk választottak maguknak vezetőket. Összefogtak annak érdekében, hogy minél kevesebbet vihessenek el a megszállók és azok helyi csatlósai.

A párhuzamra teszi fel a koronát, hogy a kollektivizálás kijátszása éppen a Duna-Tisza közében volt mindig a legjellemzőbb. A maszek világ ott virágzott a legjobban, ahol a török uralom a legszervezettebb volt. A nyári hadjáratokra Kis-Ázsiából felvonuló török hadseregeknek a Budára vezető, viszonylag száraz pusztai, alföldi terep megszállva tartása volt a legfontosabb.

Ahogy a török megszállás teremtette meg az alföldi falvak bizonyos polgárosodási feltételeit, úgy vált a magyar falvak társadalmi felemelkedésének alapjává a megsemmisítését célzó sztálinista kollektivizálás. A falvaink ugyan ez esetben sem úgy polgárosodtak, ahogyan a jólétben élő, évszázados folyamat eredményeként kialakult nyugat-európai falvak, de éppen ezért sok tekintetben azoknál előbbre álló falusi társadalom alakulhatott ki. Nálunk mára a falvakban kisebb a konzervativizmus, a vagyoni megkülönböztetés, nagyobb a társadalmi egyenlőség és mobilitás, mint Nyugat-Európában.

Külön kell szólni arról, ahogyan a magyar falvakban igen széles társadalmi bázison gazdasági tekintetben is megindult tömeges polgárosodásnak is kínálkozik egy történelmi párhuzama.

Amikor a balti térségből tengeren érkező gabona válságos helyzetbe hozta a németalföldi feudális mezőgazdaságot, a jobbágyok már nem voltak képesek csak a mezőgazdaságból megélni. Ezért mind ők, mind a földesurak örömmel fogadták, hogy a városi polgárok megrendelésekkel látják el a jobbágyság háziiparát, mindenekelőtt a textilfeldolgozását. Ez azt jelentette, hogy csökkent a jobbágyok függősége a feudális földesurakkal szemben, egyre inkább a városi polgárság sorsától függött a sorsuk. Ezért a városi polgárságot tekintették mintaképnek, annak a szervezeti felépítését akarták a maguk helyi világában is átültetni.

Ennek, a mai szóval másodgazdaságnak, jellemzővé válásának köszönhető, hogy a lakosság nagy többségében polgárosodási ambíciók születhettek. Ez a cél viszonylag sokuk számára elérhetővé is vált. A németalföldi polgárosodás azért jelentett a klasszikus polgárosodási úttal szemben minőségi különbséget, mert az utóbbi csak viszonylag szűk városi réteget, a feudális viszonyok között kialakult előjogaira féltékenyen vigyázó céhiparosokat érintette. Ezzel szemben a másodgazdaságon alapuló polgárosodás a korábbi életformájuktól szabadulni igyekvő széles paraszti rétegeket vonta be a polgárosodásba. Ez azt jelentette, hogy tízszer, esetleg százszor szélesebb társadalmi rétegben vált jellemzővé a polgárosodási ambíció.

Ugyanez játszódott le nálunk az 1970-es évek után. A mezőgazdasági nagyüzem képtelen volt már a falusi lakosság jövedelmi elvárásainak eleget tenni. Ezért megengedték nekik a másodgazdaságot. Ennek széles elterjedése azonban alapvetően megváltoztatja a falusi lakosság tudatát, mert nagyon széles rétegekben ébred fel a polgárosodás vágya.

Amíg a jelenszázadi klasszikus polgárosodás legfeljebb a lakosság tizedét érinti, a másodgazdaság átformálja a lakosság nagyobbik felének tudatát. Minél jobban versenyképtelenné vált a nagyüzemi szocialista gazdaság, annál szélesebb területen engedte meg a hatalom a másodgazdálkodást. Ezzel egyre szélesebb frontot nyitott a saját alapjait veszélyeztető társadalmi erők kibontakozása előtt. Ahogy nőtt a másodgazdaság, úgy csökkent a lakosság jelentős hányadának függősége a munkaadóktól, vagyis a fix jövedelmet biztosító hatalomtól.

Rajk Lászlót akkor is meggyőződéses sztálinistának tartottam, tehát a perben az ártatlanságát egy percig nem kérdőjeleztem meg. Ennek ellenére nem éreztem, hogy vele szemben valami nagy igazságtalanság történt, hiszen ő is egyik törtetője volt a sztálinista erőszakmódszerek alkalmazásának. Nem erkölcsileg mondtam felette ítéletet, hiszen ő vakon hitt abban, amit csinált, tehát egy becstelen rendszernek, az én fogalmaim szerint, becsületes mártírja volt. Rákosiékkal szemben az ő pártján voltam. A kivégzéseket még a háborús bűnösök esetében sem fogadom el. Mégis, az egész pert úgy tekintettem, mint a sztálinisták belső ügyét. Rajk László azonban nagyon fontos mártír lett, és kivégzésének óriási szerepe volt abban, hogy korábbi sztálinisták közül olyan sokan vállalták az '56-os forradalom előkészítését. Rajk és társai kivégzése nélkül aligha lett volna '56, illetve az 50-es évek történelme jelentősen másként alakult volna.

Rajk főbűnének tartják, hogy a választásokon a kommunisták számára az ő irányítása alatt kék cédulákat osztogattak, azaz választási csalást szervezett. Én azt a választást Baranya-megyében úgy éltem át, hogy láthattam a csalást, és felmérhettem annak a méreteit. Szerintem a megyében legfeljebb ezer ilyen szavazat volt. Másutt, főleg Budapesten lehetett ennek a sokszorosa is. A választási eredményeket, és főleg a történelem további menetét azonban ez a csalás nem érintette. A mi sorsunk Jaltában, és nem a választásokon dőlt el. Mi lett volna másként, ha a kommunisták esetleg tíz százalékkal kevesebb szavazatot kaptak volna, vagyis egy tizeddel gyengébben szerepelnek? Baranyában sokszorta nagyobb volt Mindszentyék választási beavatkozása, mint a kommunistáké. (Rajk is, Mindszenty is vakon hitt a maga igazában.) Így volt ez országosan is. De még egyszer hangsúlyozom, hogy egyetlen, a Szovjetunió érdekövezetébe sorolt országban nem játszott tartós és jelentős szerepet az első két választás eredménye.

Akkor még alig mértem fel viszont Rajk László történelmi szerepét abban, hogy a paraszti és munkás fiatalok ezreit segítette a népi kollégiumokba, hogy szinte minden eszközt megragadott annak érdekében, hogy a régi, főleg dzsentri és kispolgári származású értelmiséget a népiekkel cserélje fel. Ez pedig olyan történelmi érdem, amit a történészeknek még évszázados mértékkel mérve sem volna szabad figyelmen kívül hagyniuk.

A háború vége és a rendszerváltás között négy nagy történelmi esemény történt: földreform, a népi kollégiumok, az '56-os forradalom, és a 80-as évek alulról történő polgárosodása. Ebből a négyből háromban Rajk Lászlónak fontos és egyértelműen pozitív szerepe volt. Sokszor a kommunisták antidemokratikus módszerei is kellettek ahhoz, hogy a földreformot következetesen végre lehessen hajtani. (Csak megjegyzem, hogy Mindszentynek, akit ma szentté akarnak avattatni, kártékony szerepe volt.) Ezekhez képest, hogy csalásokat szervezett egy választáson, vagy, hogy maga is a vezetők között volt részese a zsarnoki sztálinizmusnak, másodlagos. A sztálinizmus ugyanis nem azért volt embertelen Magyarországon, mert azok voltak a hatalmon, akik voltak, hanem azért, mert csak vakbuzgó sztálinisták lehettek hatalmon. Más szocialista országokban, mások vezetése alatt sem volt másként. Sem a választások, sem a sztálinisták egymással való leszámolása nem hatott a későbbi magyar történelem alakulására. Rajk is kaphatott volna olyan feladatot Sztálintól, hogy számolja fel a négyek bandáját. Akkor Rákosi lett volna a mártír?

Kádár János esetében is túlhangsúlyozzák 1956-os árulását. Ma már látni kellene, hogy ugyan a forradalom elárulása, idegen hatalom fegyveres beavatkozásáért való felelősség átvállalása megbocsáthatatlan bűn, még inkább az a forradalom hőseinek kivégeztetése. De Kádár Jánosnak ezzel nem merült ki a történelmi szerepe. Kádárnak tehát nem lehet megbocsátást adni erkölcsi tekintetben. A történelem azonban nem a szereplők erkölcsi magatarása alapján ítél. Mit fog mondani az utókor történésze Kádár Jánosról?

1956 november elején az orosz beavatkozást és a forradalom fegyveres leverését senki sem lett volna képes megakadályozni. A nyugati hatalmakra nem mi, hanem a szovjet vezetés számíthatott. Ebben a helyzetben a nemzet érdeke az volt, hogy a forradalmat elárulók közül az legyen a szovjetek embere, aki a legkevésbé sztálinista a sztálinisták között. Akik szóba jöhettek, azok közül messze Kádár János volt a legjobb megoldás. Ezt a sztálinisták, az igazi ellenforradalmárok sokkal jobban tudták, mint a mai történelemmagyarázók. Kádárral szemben nemcsak a szovjet vezetés, de az őket kiszolgáló hazai politikai erők nagy többsége is teljesen bizalmatlan volt. Kádárnak évekre és politikai tehetségére volt szüksége ahhoz, hogy mind Moszkvában, mind a hazai káderei között elfogadtassa magát. Ebben zseniális volt, hiszen végül a kommunisták közül jóformán senki sem kérdőjelezte meg a hatalmát. Még az a közvélemény is elfogadta, amelynek a 95 százaléka '56 után megvetette.

A 80-as években Kádár János vezetése alatt 1956 minden eredeti célja megvalósult. Még a történészek sem veszik tudomásul, hogy 1956-89 között nem azok a lehetőségek voltak, ami 1989 óta vannak. Az '56-ot előkészítők nem demokratikus kapitalizmust, hanem emberarcú szocializmust akartak. De ennél többet akkor nemcsak a Szovjetunió nem fogadott el, de a nyugati hatalmak sem. Az ő számukra ugyanis az lett volna a tragikus, ha a szovjet rendszer demokratizálódik, ezáltal elfogadhatóbbá válik nemcsak a hazai, de a nyugati értelmiség számára is, ugyanakkor a belső erőforrásai lényegesen jobban hasznosulnak. Kádár vezetése alatt a 80-as években nemcsak a legvidámabb, hanem a legdemokratikusabb és főleg a legszorgalmasabb barakk lettünk. 1956-ban is ez akartunk lenni, de akkor még ennél többre a legcsekélyebb nemzetközi esélyünk sem volt.

Azt, hogy a 80-as években az európai civilizáción belül, vagyis a Jóreménység-foka és Kamcsatka között mi voltunk a legtöbbet dolgozó nép, ma tudatosan elhallgatják, mert akkor 1,5 millióval többen dolgoztak mint jelenleg. Akkor többet dolgoztak a hétvégeken és a munkaidő után. Nem a munkaviszonyban volt magas a munkaintenzitás, hanem azon kívül. Csak a jövő fogja bebizonyítani, hogy a viszonylag szabadabb politikai légkörű, és szorgalmas szocializmus, vagy a polgári demokrácia és annak túlzott liberalizmusa a társadalmi és a gazdasági utolérés eredményesebb útja. A távol-keleti népek sikerei és az európai volt szocialista országok kudarcai egyelőre azt bizonyítják, hogy nem az általunk választott, illetve ránk kényszerített politikai és gazdasági módszerek a célravezetőbbek.

Európában és Dél-Amerikában a gazdasági érdekek rovására is a liberális demokráciát tekintik elsődlegesnek, a Távol-Keleten ezzel szemben mind a tőkés, mind a szocialista országok a fordított súlyozási és időrendi sorrendre esküsznek. A liberális gazdaságpolitika egyelőre mindenütt lemaradást, az antiliberális, ha a gazdaságra nem ül rá a politika, és a piac megfelelő mértékben korlátozott szerepet kap, viharos növekedést hozott.

Kádár János legnagyobb történelmi érdeme azonban az, hogy politikai érzelmei és nézete ellenére eltűrte a másodgazdaságok kivirágzását. Belátta, hogy az igényes magyar embereknek nem elég az, amit az ő rendszere adhat, azok szívesen dolgoznak többet, ha értelmét látják. Ezzel olyan széles alapokon tette lehetővé a polgárosodási ambíciók kibontakozását, a vállalkozási képességek felmérését és tapasztalatok gyűjtését, ami világviszonylatban egyedülálló. Nem volt még olyan társadalom a világon, ahol a lakosság mintegy fele nemcsak munkavállaló volt, hanem vállalkozó is. Márpedig nincs a polgárosodásnak járhatóbb útja annál, amit a munkaviszony melletti vállalkozás jelent. Lehet, hogy mi mutattunk a világon először példát arra, hogy a jövő társadalmában a lakosság egyre nagyobb hányada több forrásból növeli jövedelmét.

Azt a lakosság többsége már évek óta világosan látja, hogy számára nem a 90-es, hanem a 80-as évek voltak a kedvezőbbek. Ideje volna, hogy erre a politikusok is rádöbbenjenek, különben nemcsak a közvéleménytől, hanem az utókortól is szegénységi bizonyítványt fognak kapni. Talán ennyi is elég ahhoz, hogy rámutassak, bizony a közelmúlt történetét át kell értékelni, hiba, ha csak a fekete oldalát láttatjuk. A nép ugyanis nem színvak.

1945 óta kevés olyan minisztert ismerek, aki jelentős tudott maradni akkor is, amikor már nem volt hatalma, vagy akitől el lehetne várni, hogy kikerülve a hatalomból, utána intellektuális súlyt szerez magának. A rendszerváltás óta pedig egyről sem tudok. Abban, hogy kisembereknek van nagy hatalma, máris felzárkóztunk a Nyugathoz. Ötven éve figyelem a nyugati politikát, és azt látom, hogy a hatalom birtokosai között a jelentős egyéniség, vagyis olyan, aki akkor is jelentős volna, ha már nem játszana fontosnak tartott politikai szerepet, ritka, mint a fehér holló.

A század közepe óta Churchill volt az egyetlen olyan fontos politikai szerepet játszó értelmiségi, aki nem lógott volna ki egy olyan társaságból, amelyet az értelmiségi elit számára szerveztek. Jelentős egyéniség volt ugyan Adenauer és De Gaulle is, de azért a saját nemzetén belül egyik se került volna az értelmiségi elit első száza közé. Értelmiségnek számítható volt még Schmidt, a német kancellár, ha nem is a csúcson, de ő sem soká maradhatott.

Igazi értelmiségiek a kommunista forradalom során kerültek hatalomra Oroszországban. A Népbiztosok Tanácsát a történelem során hatalomra került leginkább értelmiségi kollektívának tartom. Ötven évvel később az ő hatalmuk utódjai alkották a század legbutább kollektíváját. A kommunista forradalom során Kínában is az értelmiségi elit ragadta meg a hatalmat. Ennek maradványát jelenti még mindig a jelenlegi vezetés, illetve már szinte csak az elsőként tisztelt vezető. Ott a bürokrata középszerűség azért nem került még negyven év után sem hatalomra, mert a kínai kultúra évezredek óta elitizmust jelent.

Az orosz és a kínai forradalom fél évszázados története fényesen bizonyítja a sztyeppei legeltető állattenyésztésen, illetve az öntözésen alapuló kultúra közötti alapvető különbséget. A sztyeppén a rövid életű, egyszemélyi zsarnokok korlátlan uralma, az öntözéses kultúrákban a stabilitás és a képzettséggel járó hatalom tisztelete volt a jellemző. Ez a különbség a két kommunista rendszer eltérő történetének fő meghatározója. Ehhez járult az, hogy az orosz sztyeppe a modern Nyugat-Európa szomszédságában, annak hatása alatt áll, Kínának pedig a viharosan fejlődő Japán és a kis tigrisek mutattak vonzó példát. Ezért a válságba jutott Szovjetunió gyorsan szétesett, ezt követően pedig a természetével ellentétes nyugati liberalizmust akarja bevezetni. Ezzel szemben Kína számára a diktatúra tartósnak és lassan, elsősorban a gazdaság terén felpuhulónak bizonyult, a nyugati politikai módszerek másolása pedig fel sem vetődött.

A világ két legnagyobb etnikumának hasonló vágányon induló és egészen eltérő útra tért történelme elsősorban a két kultúra közötti alapvető különbséggel magyarázható. A kínai etnikum minden tekintetben a világon a legnagyobb. Az orosszal nagyságban csak az észak-amerikai vetekedhetne a második helyért, de az utóbbi még nem igazi etnikum, nincsenek az oroszéhoz hasonló sok évszázados, helyi gyökerei. Az utóbbi inkább előny, mint hátrány, de mindkettejüknek meghatározó adottsága.

Sem a történészek, sem a politikusok nem ismerték fel a jelentőségét annak, hogy egy nép az eredeti történelmi környezetében él. Az ilyen sok évszázados környezetben élő népek körében a nemzeti ellentétek még e század végén is minden másnál erősebbek. Egymásban, a rokonban, a szomszédban látják a legnagyobb ellenségüket. Ugyanezek az etnikumok új környezetben rokonoknak érzik magukat. A népek új, történelmileg gyökértelen környezetének nagy példája az Egyesült Államok. Ott azok a népek, amelyek hazájukban egymást kiirtandó ellenségnek látják, új hazájukban békésen, sőt rokonként élnek egymás mellett. A szerbek, horvátok és a bosnyákok rokonoknak érzik egymást az Egyesült Államokban, esküdt ellenségeknek a Balkánon. Ennek tudomásulvétele nélkül nem érthetjük meg Jugoszlávia és a Szovjetunió szétesését. Azt, hogy a többnemzetiségű államok kora lejárt, előttem a 70-es években vált világossá. Sajnos ezt kevés nép tudja nehezebben elfogadni, mint a magyar, amelynek ezeréves történelme a többnemzetiségű lét volt.

Visszatérve a hatalom csúcsára kerülők szelekciójára, mi okozza, hogy a modern demokráciákban a hatalom csúcsára kerülés kiválasztódása mindig és mindenütt legalább a középszintig kontraszelekció? Ez a szelekció annál jellemzőbb, minél demokratikusabb egy társadalom. Rajtuk csak a kollektív vezetésű diktatúrák tesznek túl. Mivel a személyi diktatúrák nem ismernek szelekciót, ott előfordulhat, hogy értelmes ember lesz a diktátor, de ez is nagyon ritka.

A tapasztalat szerint nem tragédia, ha a demokráciákban a középszerű karrieristák kezébe kerül a hatalom. Ezek ugyanis eddig kevesebb hibával irányították országuk sorsát, mint a fantáziadús okosak. Miért? Két okot látok. Egyrészt a modern társadalom sokkal bonyolultabb és gyorsabban változó szervezet annál, hogy egyének okossága átláthatná. Sokkal hatékonyabb módszer a helyzet diktálta körülményekhez való folyamatos igazodás, mint a nagy távlati tervek megvalósulásának erőltetése. Éppen az élenjáróknál megy a legritkább esetben arra a fejlődés, amerre várják. Az utolsó ötven évben még soha nem lehetett, akárcsak egy évtizedre, előre látni a jövőt. Az új tudományos ismeretek annyi új, előre nem látható helyzetet szülnek, annyi új lehetőséget tárnak fel, hogy a legokosabb tervek is romba dőlnek.

Másrészt a modern társadalmakat pártok irányítják. Márpedig a pártok vezetőit kompromisszumok alapján válogatják. Minden párton belül vannak frakciók, amelyek eleve ellene vannak az olyan személyek előtérbe állításának, akiktől félniük kell. A pártok vezetőinek kiválasztásánál két szempontot kell figyelem előtt tartani: ne legyen annyira jelentéktelen, hogy a párt is annak látsszon, ugyanakkor ne legyen olyan nagy formátumú, aki mellett az apparátus súlya elvész. Minél kisebb képességű egy vezetőjelölt, annál könnyebben elfogadható a frakciók és a jövőbeni vezetésben reménykedők számára. A kis képességű vezető esetében nem kell attól félni, hogy ki tudja szélesíteni hatalmi bázisát, és hosszú ideig uralhatja a vezetést. Ez a pártelit érdeke, márpedig ők szelektálják a vezetőket, nekik az az ideális vezető, akitől nem kell félni.

A demokráciák kontraszelekciója azért nem válik végletessé, mert a pártok közötti hatalmi harcban a jobb vezető, ha nem is a második vonal, hanem a párt számára előnyt jelent. Annak a pártnak a helyzete a következő választáson nem javul, amelyik vezetése a többi párt vezetésénél is szürkébb, jelentéktelenebb egyénekből áll. Ez a felismerés vezet oda, hogy a viszonylag kisebb és újabb pártok vezetői között inkább lehet jelentős egyéniségeket találni, mint a tartósan hatalmon lévő pártok élén. A fejlett demokráciákban a hatalomra kerültek szelekcióját mégsem lehet rossznak tartani, hiszen az sokkal jobb, mint minden más szelekció, amit a történelem a stabilizált időszakokban eddig produkált.

Az örökölt hatalom, ami a konszolidált társadalmakat a történelem során jellemezte, nem ismert szelekciót. Az elsőszámú vezető átlagos képessége tehát átlagos volt. Alatta is bizonyos mértékű kontraszelekció érvényesült. Egyrészt a hatalmi elit szűk köréből kellett választani, másrészt minden személyes hatalom azzal jár, hogy a hűség az első szempont a hatalomban való részesedés osztogatásakor. Márpedig a hűség elsősorban az átlagosakat és még inkább az azok alattiakat jellemzi. A szárnyaló fantáziájúak veszélyesek. Ezek nemcsak a hatalom birtokosa szempontjából voltak veszélyesek, hanem a társadalomra is. A múlt társadalmai csak nagyon ritka esetben kívántak meg változtatást, a fő igény az eddig járt úton maradás volt.

Mindezt látva alapvető hibája volt a történelemtudománynak az a szemlélet, amelyik a királyok, az uralkodók személyes érdemeit, képességeit, cselekedeteit hangsúlyozta. Legfeljebb minden századik uralkodónak voltak kiemelkedő képességei, történelmet alakító cselekedetei. Még kevesebb volt az olyan, amelynek uralkodása tartós pozitív vagy negatív hatású maradt volna. Sokszor mondom, hogy a szomszéd népek története alig tartalmaz azonos elemeket, a végeredmények azonban mindig nagyon hasonlóak. Az izlandi, a norvég, svéd és a finn történelem nagyon különböző, a végeredmény mégis ugyanaz. Ebből azonban annak kell következnie, hogy amit a történelem tanít, nem fontos a népek, országok sorsa szempontjából. Ez vagy azt jelenti, hogy a történelemtanítás nem azzal foglalkozik, ami fontos, vagy azt, hogy maga a történelem nem fontos. Az egységes Olaszországnak az utóbbi 150 éve közös történelme, mégis az olaszok sorsa Rómától délre és északra alapvetően másként alakult. Amit a történelem tanít, attól alig függött és függ az olaszok sorsának alakulása.

A személyes diktatúrák esetében egészen más a hatalmi szelekció módja. Ott valóban szelekció van, de nem a szellemi képességek, hanem a hatalom megszerzési és megtartási képessége alapján. A diktátorokat ugyanis nem kollektívák választják, hanem azok akarata ellenére kerülnek hatalomra. Ehhez pedig az intellektuális igényesség a legkevésbé szükséges tulajdonság.

A demokráciák hatalmi elitje ugyan kontraszelekció során választódik ki, de ez a kontraszelekció nem végletes, és nem rossz. Nem végletes, mert az a kör, amiből a hatalmi elitet kiválasztják, eleve nem rossz. Nem nagyon intellektuális, de nem is primitív és ostoba. Ritka közöttük az olyan, aki az értelmiségi elit javához tartozna, és ezeket szinte soha nem is teszik az élre. Az igaz, hogy a szóba jöhetők közül nem a legjobbak kerülnek a csúcsra, de azért a csúcsra kerültek jelentősen a társadalmi átlag felett vannak. Demokráciában nem fordulhat elő, hogy olyan ostobák vezessék az államot, amilyenekből Brezsnyev csapata állt.

Nem tartom magam a kor történészének, ezért csak nagy vonalakban vázolom fel a két háború közötti politikai vezetés minőségéről általam alkotott képet. A fő jellemzőnek azt tartom, ha magunk elé idézzük a névsort: Károlyi Mihály, Bethlen István, Gömbös Gyula, Bárdossy László és Szálasi Ferenc.

Károlyit akkor is befogadták minden értelmiségi társaságba, amikor már régen nem volt semmi tényleges hatalma, és ma is érdemes elolvasni politikai elemzéseit. Bethlen István ugyan nem írt politikai tanulmányokat, de az arisztokraták között az okosok közé számított. A tényleges hatalomból visszalépve is az urak legokosabb politikusa maradt. Gömbös Gyula már nem volt több annál, mint akik ma megfelelnek a politikai vezető szerepre. Átfogó politikai koncepciója azonban nem volt, nem látta, hogy politikája más irányba vezet, mint erősen nacionalista céljai. Bárdossy Lászlónak fogalma sem volt a világ politikai és gazdasági erőviszonyairól. Annak ellenére, hogy korábban londoni nagykövet volt, nem látta az angolszász hatalmak reális erejét. Oroszországot pedig antikommunista érzelmei alapján nevetségesen alulértékelte. Ő volt a legtöbb tartós kárt okozó politikusunk. Butaságáért több generációnak kell fizetnie. Szálasi Ferenc egyszerűen ostoba gonosztevő volt. Utána már nem süllyedhetett mélyebbre a magyar vezetés szintje. A szerény képességű, de jó szándékú Horthy Miklóst csak azért nem követhette a nála mind képesség, mind erkölcsi tekintetében sokkal gyengébb fia, mert a történelem közbeszólt.

Az első kormány a háborút megelőzőknél, illetve alattinál lényegesen jobb volt. Számos régi képzett úr volt a miniszterek között. Ezeknek még volt stílusuk és nyelvismeretük. A félfeudális urak Európa keleti felének minden országában viszonylag magas szintet képviseltek. Az orosz, a román, de magyar politikai, diplomáciai elit sok tekintetben jobb volt a nyugatinál is, de sokszorta jobb, mint a hazai átlag.

A korábban betiltott pártok vezetőit nem deformálta a hatalom, volt idejük stratégiai kérdésekkel foglalkozni. Az ellenzéki, még inkább a hatalomból kiszorított pártok vezetői mindig sokkal intellektuálisabbak voltak, mint az elmaradt országok hatalmi elitje. A hatalomból kirekesztett politikusok minősége mindig jobb volt, mint a hatalomban részesülőké. Ennek a kirekesztett értelmiségnek jellemző alakjai voltak Lukács György, Rudas László. Molnár Erik, Révai József, és számos tudományos munkát végző kommunista veterán. Az első kormányok minőségi elitjét elsősorban azok jelentették, akik korábban nem politikusok voltak, hanem politizáló humán értelmiségiek, elsősorban irodalmárok. Ezek jellemző képviselői a kisgazdák közül Bognár József és Ortutay Gyula, a parasztpártiak közül Erdei Ferenc, Keresztúry Dezső érdemelnek említést.

Az értelmiségi szerepvállalás a nagy politikai változással, forradalommal, háborúvesztéssel együtt járó jelenség. (Sajnos a rendszerváltás annyira békés volt, hogy ez is elmaradt.) Ebből a szempontból jelentős értelmiségi szerepvállalás jellemezte a '19-es forradalmat is. Annál kevésbé Horthyék ellenforradalmát. A hatalom első generációjában szereplő legjobb értelmiségiek közül számosan kihullottak a diktatúrák hatalmi szelekciójának a rostáján. Az ötvenes évek elejére már nagy többségben az ostobák voltak a csúcson, illetve annak közelében. Olyan szellemi törpék soha nem kerültek a miniszteri bársonyszékekbe, mint amikor Rákosi pozícióját még nem fenyegette veszély. Itt jegyzem meg, hogy a legkülönbözőbb első embereink megegyeztek abban, hogy maguk mellé gondosan kiválogatott jelentéktelen embereket állítottak. Ebben nemcsak Rákosi volt zseni, hanem Kádár, Antall és Horn egyaránt. Nem csak a náluk okosabbakat nem tűrték meg, de még azokat sem, akiknek volt valamiféle politikai képességük.

Rákosi azért irtotta ki Rajkot, mert népszerűbb volt nála, jobban értett a fiatalok nyelvén. Azért tekintette Nagy Imrét politikai ellenségének, mert az képes volt politikai esszéket írni akkor is, ha ki volt szorítva a hatalomból. Kádár nem tűrte meg még Marosánt és Fockot sem. Az első nála sokkal jobb szónokként népszerűbb volt a munkások körében, a második olyan jó adminisztrátornak bizonyult, akinek volt tekintélye az államapparátusban. Antall mellett nem maradt olyan politikus, aki halála után folytatni tudta volna az ő politikai vonalát, meg tudta volna menteni politikájának a Demokrata Forumot. Az ő kormánya klasszisokkal gyengébb volt Németh Miklósénál, amelyik konszolidált viszonyok között toronymagasan a század legjobb kormánya volt. Abban számosan voltak olyanok, akik akkor is maradtak valakik, amikor már nem voltak miniszterek. (Elsősorban Glatzra és Kulcsárra gondolok.) A Horn-kormány pedig intellektuális tekintetben további színvonalcsökkenést jelent. A várományos miniszterek közül azok maradtak ki, akik emelték volna az alacsony színvonalat.

Nincs módom arra, hogy az elmúlt ötven év minisztereit sorba vegyem, ehhez nem elég az ismeretem, csak példákat ragadok ki.

Keresztúry Dezső nem maradhatott sokáig, pedig sokáig élt.

Erdei Ferenc sokáig, ha nem is folytonosan, maradt. Ezt annak köszönheti, hogy minden helyzetben megalkudott. Ez nálam nem jelent negatív ítéletet, holott ő velem szemben mindig felhozta a meg nem alkuvásom hibáját. Erdeit én nagy tudósnak és nagyon hasznos politikusnak tartom ma is. Számos esetben tanúja lehettem, amikor korlátai között segítette, mentette a népi írókat. Mindig és mindegyiküket szerette és tisztelte.

Veres Péter nem volt intellektuel, de nagy egyéniség volt. Ő akkor lehetett hadügyminiszter, amikor annak a hatalma elhanyagolható volt. Ezt a pozícióját elsősorban arra használta, hogy aratásra hazamehessenek a katonáknak segíteni.

Rácz Jenőt, mint az egyik első pénzügyminisztert is azok közé sorolom, akiktől élete végéig okos tanácsokat lehetett kapni. Neki jelentős érdemei voltak a forint megteremtésében.

Nagy Imrét a földreform miatt zártam a szívembe. Nem annyira a műveltsége, mint a becsületessége ragadott meg. Tőle nem tanultam agárpolitikai, még kevésbé gazdaságpolitikai téren, mégis ő hatott leginkább politikai viselkedésemre. A magyar kommunista értelmiséget az ő tisztessége állította a forradalom előkészítése szolgálatába, és ő lett a Jaltában megácsolt börtön hősei között nemzetközi síkon a legnagyobb. Az ő sorsa mutatta meg, hogy a következetes becsületesség és a jelentős hatalmi pozíció nem férnek össze. Erre először Vas Zoltán figyelmeztetett: "Öreg, ha meg akarja mondani, amit igaznak, helyesnek tart, ne emelkedjen az osztályvezetőinél magasabb posztra, és ne szövetkezzen senkivel. Így talán megúszhatja."

Lukács Györgyöt a nagy nemzetközi tudományos tekintélye és a szükségesnek érzett megalkuvásai segítették át a tisztogatásokon. Be kell vallanom, hogy én Lukács műveit soha nem tartottam olyan jelentősnek, ahogyan sokan itthon és külföldön beállították azt. Nekem minden tudományban, különösen a filozófiában és az esztétikában gyanús, ami nem közérthető és világos.

Kéthly Annában a szociáldemokrata Nagy Imrét láttam. Végtelenül szimpatikus volt. A becsülete azonban elfojtotta benne a reálpolitikust. Nem látta be, hogy a Nyugat elárult bennünket, arra még évtizedes távlatokban sem szabad számítanunk. Ezért jobban kellett volna keresnie a kommunistákkal való együttműködést.

Ma is Nyers Rezsőt tartom a kor leghasznosabb szociáldemokratájának. Ő végig a becsület és a politikai hatalom nagyon szűkre szabott mezsgyéjén táncolt.

Révai Józsefről eleinte jó véleményem volt. Okosságát soha nem vontam kétségbe. De először azzal vizsgázott le, ahogyan élt a hatalommal. Teljesen deformálta. Aztán végleg levizsgázott '57-ben azzal, hogy Kádárt a szocializmus árulójának tekintette akkor, amikor az ország nagy többsége Kádárban a forradalom elárulóját látta a szovjet bolsevikok felé. A forradalom leverése után Kádár János mellett elsősorban három politikusnak köszönhetjük azt, hogy Kádár János vezetése alatt a 80-as évekre a reformkommunisták '56 előtti céljai megvalósultak.

Kádár Jánost, az ország jó harminc éven keresztüli vezetőjét a forradalom választotta ki. Az ország szerencséjére a szovjetek katonai erejére támaszkodó ellenforradalom a forradalom egyik híve számára adta meg a lehetőséget, hogy néhány évi szívós taktikázás után az ország előbb teljhatalmú, aztán a végén népszerű vezetője lehessen. Kádár kétségtelenül az '56-os forradalom egyik vezető egyénisége volt, a forradalmi erők baloldalához tartozott. Őt Nagy Imrétől egyetlen kérdésre adott válasz választotta el: melyik ellenforradalomtól kell jobban félni, az úri világ restaurációjától, vagy a sztálinizmustól?

Nagy Imre a sztálinista restaurációt tartotta a fő ellenségnek, Kádár az urak világát. A történelem Nagy Imrét emelte a nemzetközi szinten a legnagyobb magyar forradalmárok rangjára, pedig őt is börtönbe zárta volna a jobboldali erők elkerülhetetlen győzelme. Kádár Jánost árulónak tekintette a szabad világ és magyar nép óriási többsége. Nála egyértelműbben árulónak bélyegzett alakja a magyar történelemnek még Görgey sem volt. Amíg Görgey rehabilitációjához százötven évre volt szükség, Kádár harminc év múltán a legnépszerűbb magyar vezető lett.

Minél jobban nyilvánvalóvá válik az a tény, hogy az oroszok az Egyesült Államoktól szabad kezet kaptak abban, hogy a Jaltai Szerződésben a számukra biztosított beavatkozási jogukkal élhetnek, annál egyértelműbbé válik, hogy nem Nagy Imre, hanem Kádár János volt a reálpolitikus, azaz az elérhető célok jobb szolgálója. A Kádár-Nagy szembeállítás is fényesen bizonyítja, hogy a hasznos vezető nem az, aki képzettebb, műveltebb és erkölcsösebb, hanem az, aki ezekben csak jó középszerű, de művésze a napi politikai harcokban való sakkozásnak. Kádár Jánosnak nem volt távlati koncepciója, csak sakkozott középfokon a napi ügyek között, mégis minden reálisan elképzelhető személlyel szemben ő jelentette a legjobb megoldást.

Nyers Rezsőt már említettem. Ő szervezte maga mögé a szocialista keretek között megengedhető liberális gazdasági mechanizmus és gazdaságpolitika híveit. A magyar szociáldemokrácia a rendszerváltás után nem követhetett el nagyobb, öngyilkosságot jelentő ostobaságot annál, hogy nem Nyers Rezsőre építkezett. Azt, hogy Horn hatalomra kerülése után félre állították, természetes következménye volt annak, hogy az MSZP megtagadta nemcsak a bolsevik, de még a szociáldemokrata múltját is. Nyers Rezső számomra a fiatalságom nyomdász munkásarisztokráciájának a mintaképe maradt. A kor követelményeihez azóta messzemenőn igazodók, de lényegében az ő utódaik a mai nyugati szociáldemokrata pártok.

Fehér Lajos csak annyiban volt értelmiségi, amennyire a népi kollégiumi nemzedék az volt. Hogy a magyar mezőgazdaság kora legjobb szocialista mezőgazdasága lett, abban az ő érdemei a legjelentősebbek.

Aczél Györgynek volt a legjelentősebb és a legtartósabb szerepe. Nem az intellektuális képességei, hanem a politikai érzéke tette a kor egyik legjelentősebb politikusává. Ezt ma még sokan nem ismerik el, de én megtehetem, mert soha nem értettem vele egyet, soha nem tartoztam táborához. A magyar kultúra érdekében ugyanis hervadhatatlan érdemei vannak. Ma kevés olyan antiszocialista, nacionalista értelmiségi van, akinek nem ő egyengette az útját.

A Németh-kormányról az értékelésemet még viszonylag frissen, újságcikkben írtam meg. Álljon itt az:

Németh Miklósnak hálás lehet a jelenlegi kormány azért is, mert gazdasági téren elsősorban az jellemezte működését, hogy minél jobban megkönnyítse az utódjának munkáját. Végrehajtott egy sor olyan intézkedést, amely csökkentette népszerűségét, választási esélyeit. Nem is annyira a magáét, mint a pártjáét. Az ő személyes választási sikere azt bizonyítja, hogy a közvélemény megértette önzetlenségét. Ez is azt mutatja, hogy a televízió korában, amikor a lakosság szinte naponta szemtől szembe nézhet a miniszterelnökkel, a jó szándékot felismerik, a népszerűtlen intézkedéseket megbocsátják a személynek, de nem a kormánynak.

Miért hangsúlyozom a jó szándékot? Mert nem ismerek a történelemben másik példát arra, hogy egy, a választások utáni fennmaradását nem remélhető, a pártjának ellenzékbe szorulásával reálisan számoló kormányzat ennyire nem használta ki a népszerűségét növelő lehetőségeket, sőt vállalta a népszerűtlen intézkedések meghozatalát.

Abban minden bizonnyal megoszlanak a vélemények, hogy milyen szándékok húzódtak meg ezen "önzetlenség" mögött. Azt azonban nem lehet vitatni, hogy a jelenlegi kormányzat helyzete sokkal nehezebb lett volna, ha a Németh-kormány nem vállalja a nadrágszíj meghúzásának politikáját. Én azok közé tartozom, akik ezt az önzetlenséget az ország szempontjából nem is tartották helyesnek. Maradjunk azonban egyelőre a tényeknél.

Mind a kormányfő, mind a gazdasági kérdésben illetékes miniszterei maguk is meg voltak győződve arról, hogy a Világbank szakemberei az ország gazdasági érdekeinek megfelelő tanácsokat adnak, és a gazdasági egyensúlyának javítását csak a kereslet drasztikus korlátozásával és az infláció mértékének átmeneti növelésével lehet megállítani.

Ez a meggyőződés vezette a kormányzatot akkor, amikor a megszűnése előtt pár hónappal vállalta az élelmiszerárak felszabadítását, amikor drasztikus adminisztratív korlátokat állított a Szovjetunióval szembeni aktívum mérséklésére. Illusztrációnak talán elég ez a két intézkedés is. Mindkettőt nemcsak politikai, de gazdasági tekintetben alapvetően hibásnak tartottam és tartom ma is.

A mezőgazdasági árak felszabadítása kétségkívül kívánatos volt, de példa nélküli, hogy erre a sztálinista mezőgazdasági struktúra érintetlenül hagyása mellett kerüljön sor. A gyakorlatban járható sorrend szükségszerűen fordított. Előbb kell a mezőgazdaságot gyökeresen megreformálni, és csak ennek alapján kerülhet sor az árak felszabadítására. Ebben a tekintetben a kínai agrárreform indult a helyes úton. Felszámolta a nagyüzemi struktúrát, ezzel néhány év alatt megkétszerezte a mezőgazdaság nettó termelését. Ez már alapot adott volna az élelmiszerárak felszabadítására. Az már az ő tragédiájuk, hogy ettől megijedtek. Megijedtek, mert tudják, hogy egy kormányzat népszerűségének semmi sem árthat többet, mint az élelmiszerárak drasztikus emelése. A Németh-kormány hibája tehát nem az, hogy szabaddá tette az élelmiszerárakat, hanem az, hogy előtte nem tett semmit az agrárreform érdekében, sőt hallgatólagosan a nagyüzemek érdekvédelmét látta el. Nem nehéz megjósolnom, hogy a szocialista mezőgazdaság és a szabad élelmiszerárak egyidejűsége terén nem lesz sehol követőnk.

Mindez mögött azonban egy szélesebb tévedés húzódik meg. Velük is elhitette a Világbank szakértői gárdája, hogy nálunk a túlkereslet miatt, és nem a piaci viszonyok között példátlan pocsékolás következtében van infláció. Az még megbocsátható, hogy ők a szocialista gazdaságot nem ismerve ezt hitték, de az nem, hogy a mi illetékeseink ezt elfogadták. Ennek lett aztán az az általános gazdaságpolitikai következménye, hogy a kisvállalkozások százezreinek alapítása, a bürokrácia leépítése, vagyis a hatékonyság növelése helyett az egyébként is alacsony bérekkel és a nyugdíjakkal takarékoskodtunk.

Egészen más helyzetben, mégis azonos logika vezette a kormányzatot abban, hogy drasztikusan, és adminisztratív eszközökkel csökkentette a szovjet exportot. Nem vették tudomásul, hogy a kedvező energiaellátás és a távlati gazdasági együttműködés szempontjából nem a volumen csökkentése, hanem a jobb módszerek bevezetése az érdekünk. A belső gazdaságban pedig a leállítás alig jár költségmegtakarítással, hiszen az exportjukban korlátozott vállalatok hatalmas általános költsége és a dolgozók bére a termelés korlátozása esetén is fent maradt. Ebben a tekintetben a legjobb kritikát az adta meg, amikor a szovjet féllel megállapodtunk a rubel dollárra való átszámítási kulcsában. Ez az aktív rubel-szaldó lett az utóbbi évek legkedvezőbb "dollárkitermelése". Arra is gondolhattunk volna, ha a belső gazdaságunkat nem is ismerjük, hogy a tőkés világ arra törekszik, hogy betörjön a szovjet piacra, mi meg adminisztratív eszközök igénybevételével vonulunk vissza. Tehát vagy ők, vagy mi tévedünk.

Hibásnak tartom a Németh-kormány privatizálási politikáját is. Alig tett valamit annak érdekében, hogy az abnormálisan túlméretezett nagyvállalati struktúrából sok-sok kisvállalkozás válhasson le. Jó ideig elnézte a vállalati tanácsok és a menedzserek egy részének vagyonmentő mesterkedéseit. Emögött az húzódott meg, hogy szakértői túlságosan nagyvállalati szemléletben nőttek fel. Nem látták be, hogy mind a politikai támogatás, mind a gyors gazdasági eredmények nem ott várhatók, ahol a nagyüzemek tulajdonosa megváltozik, hanem ott, ahol a nagyvállalatok profiljának az a része, ami mindenütt a világon kisvállalkozások formájában működik, itt is azzá alakul. A jelenlegi nagyvállalati munkaerő és kapacitás fele nagyságrendileg hatékonyabban működne kisvállalkozók keze alatt.

Az viszont felhozhatják a kormányzat mentségére, hogy a korábbinál szabadabb légkört biztosított a kisvállalkozások beindulása számára. Az ország nehéz helyzetében azonban nem a tűrést, hanem a nagyon intenzív támogatást tartottam szükségesnek. A kis- és középvállalkozások támogatása minden gazdasági feszültség csökkentésének legfontosabb feltétele. Ezen a téren azonban semmi lényeges nem történt.

Jellemző, hogy a kormányzat három legjobb minisztere közül egyik sem gazdasági tárcát vezetett. Nem az a baj, hogy vitathatatlanul jó bizonyítványt fog az utókor kiállítani a Németh-kormány külpolitikájáról, jogalkotásáról és oktatáspolitikájáról, hanem az, hogy a legfontosabb és legsürgetőbb területekről ennél sokkal szerényebb ítélete lesz.

Az elmondottakból ne az tűnjön ki, hogy a Németh-kormányzatról negatív a véleményem. Tudom, hogy nemcsak az elmúlt negyven év legjobb kormánya volt, hanem az elmúlt százhúsz esztendőben is a jók, számos területen a kiemelkedők közé sorolható. Ezt ma a közvélemény éppen a reáhárított gazdasági nehézségek miatt még nem így látja. De erre figyelmeztet a Németh-kormányról kialakult nemzetközi minősítés is. Ez ugyan elsősorban a külpolitikánknak szól, de szakértői körökben ez a jó vélemény jellemző a jogalkotásunkról és a kulturális politikánkról is. Gazdasági körökben is jobban áll ennek a kormányzatnak a minősítése, mint a többi volt szocialista ország kormányáé. Elsősorban azért, mert itt teremtődtek meg leginkább a piaci viszonyok jogi és gazdasági előfeltételei, mert a teljes politikai fordulat idején sem lettek üresek a kirakatok.

Tisztában vagyok azzal is, hogy egy ilyen történelmi korszak kormányáról ilyen gyorsan és ilyen nagy változás közepette nem alakulhat ki általánosan elfogadott minősítés. Ez is azt indokolja, hogy vegyük hozzá a bátorságot. Azt sem zárom ki, hogy az utókor ítélete a kormány gazdasági munkájáról is jobb lesz mint az enyém, de én most a gondok nyomása alatt a késlekedést súlyos hibának tartom. Örülnék, ha a közeljövő reformjai elhomályosítanák az elmúlt másfél év fontolva haladásának következményeit, ha a jelen kormányzat azt a tanulságot vonná le a Németh-kormány munkájából, hogy az idő a gazdasági téren sürget a legjobban. Meggyőződésem szerint nem sokk-kezelésre, hanem bátor és gyors vállalkozásfejlesztésre volt és van szükség.

Mindezt azért is elmondhatom, mert lényegében ezt mondtam el néhányszor a Németh-kormány Tanácsadó Testületének tagjaként. Még azt sem mondhatom, hogy nem találtam megértésre. De következetes követésre nem. Azt talán csak Németh Miklós tudja elmondani, hogy mi késztette arra, hogy többet engedjen az akkori ellenzék politikai követeléseinek, mint a gazdasági élet nyomásának; mi indokolta, hogy a gazdasági kérdések kezelését olyanokra bízza, akik elsősorban a külső forrásokban és a monetáris intézkedésekben, nem pedig a belső tartalékok gyors feltárásában bíztak.

Végül az akkori ellenzéket, a választások sikeres szereplőit is bizonyos felelősség terheli azért, hogy például egyetlen konkrét gazdasági reform megvalósítását nem sürgették olyan mértékben, ahogyan ezt például a belügy munkájának kritikájában, vagy a szovjet csapatok kivonása esetében tették. Nem az a baj, hogy azt tették, hanem az, hogy a gazdasági reformkövetelések háttérbe szorultak.

Végül kijelentem, hogy lelkesen támogatok minden olyan kormányt, amelyikről legalább olyan jó vélemény alakul ki bennem, mint a Németh-kormányról.

A magyar társadalom csak a huszadik század során alakult át olyan komplex társadalommá, amiben megvan minden, a korban már szükséges társadalmi osztály és réteg. Azt a tényt, hogy a magyar politikai társadalom, az úgynevezett magyar királyság, mindig tisztán nemesi társadalom volt, amelyben az uralkodó földbirtokosi, azaz arisztokrata és nemesi réteg mellett csak jobbágyok voltak, mindmáig nem tudatosítjuk a közvéleményben. A magyar társadalomból hiányzott az európai népek többségében, a nyugat-európaiak mindegyikében jelenlevő, és jelentős kulturális és gazdasági szerepet játszó polgárság.

A magyar arisztokrácia és a nemesség vidéken élt, kerülte a városi életet, számára a város mindig nemzetidegen volt. Ezzel magyarázható, hogy a magyar történelem csak a nemesi nemzet története volt. A városok és annak polgárai idegen testként működtek. Egy-egy valóban jelentős magyarországi városban egyrészt nem éltek magyarok, másrészt az legfeljebb egyetlen követet küldhetett egyetlen szavazattal a magyar országgyűlésbe, ahova a köznemes is elmehetett, és egyénként szavazhatott. A legnagyobb város politikai értéke egyetlen nemesével volt egyenlő!

Az államalkotó (közöttük számban elenyészően kevés nem magyar) nemesek számára ezer évig lényegében közömbös maradt, hogy milyen nyelven beszélnek, milyen kultúrához tartoznak az alattvalói, a jobbágyai. Az adóztatásukon kívül az alattvalókkal szemben támasztott egyetlen laza követelmény a vallási hovatartozás megkövetelése volt. Ezt sem vették nagyon komolyan, mert a magyar arisztokrata vagy nemes zavartalanul folytatta állami életét, beszedte az adókat, gyakorolta politikai hatalmát ott is, ahol szinte nem is volt magyar nyelven beszélő lakosság, vagy ahol éppen görögkeleti volt a jobbágya. Jellemző módon ez ellen csak a 18. században lépnek fel, de akkor is csak addig, hogy legyenek legalább görög katolikusok, ismerjék el Róma fennhatóságát, de a szertartások nyelve a katolikus nép számára érhetetlen latinnal szemben a románság számára ugyancsak érthetetlen görög maradhatott. Ezt sem a földbirtokosi osztály, hanem Róma, a Bécsi udvar és a magyar katolikus klérus nyomására hajtották végre.

Kevéssé emlegetett tény, hogy a reformáció viharos sikere is azzal magyarázható, hogy csökkent a korábbi súlyos terhet jelentő egyházi adó, a tized, aminek jelentős része nemcsak a befizetés helyén, de még az országban sem maradt. A nép, közte a falvakban élő köznemesség is, örömmel választotta azt a vallást, ami számára kisebb adót jelentett. Ráadásul e kisebb adó felett is a helyi egyház előjárósága, tehát maga a helyi közösség rendelkezett. Ma is gyorsan terjedne az a vallás, amivel fele adófizetés járna. Joggal mondhatjuk tehát, hogy a megirt, az ismert magyar történelem lényegében csak a nemesség története volt egészen a jelenkorig. A valóság ugyan már szerencsére túllépett ezen a szemléleten, de a történelemírásunk máig adós maradt. Jogi tekintetben 1848-ban ugyan megszűnt a nemesi állam, de a gyakorlatban alig történt változás.

A történelemtudomány még ma sem veszi tudomásul, hogy ezer éve a Kárpát-medencében nemcsak egy nemesi magyar állam volt, hanem több más néppel együtt itt élt egy magyarul beszélő, különleges, értékes kultúrát hordozó nép is. A magyarsága címén ez a nép semmivel sem támaszthatott több jogot, de még elvárást sem a vele közös nyelvet beszélő uraival szemben, mint a nem magyar többi szolganép. Jellemző módon a romantikus Katona József Bánk bánjában Tiborc is csak könyörületet kér, nem vár el, nem követel semmit a magyar uraktól azon az alapon, hogy ő is magyar. Joggal mondja László Gyula, hogy a hetedik századtól kezdve, vagyis az avarok bejövetele óta, él ebben a térségben magyarul beszélő nép, mégis a magyar történelmet csak a Honfoglalástól, azaz attól kezdve számítják, jelenleg is attól kezdve ünnepeljük, amikor a magyarul beszélő urak bejöttek. A magyar történelem a Millenniumig csak a nemesi nemzet története.

Ebben a szemléletben hoz változást Szabó Dezső az "Elsodort falu" című regényével, és egész munkásságával. Ő ébreszti fel a nemesi réteg jobbjaiban annak a tudatát, hogy itt rajtuk kívül is élnek magyarok, akik nemcsak sokszorta többen, mintegy hússzor annyian vannak, hanem sok tekintetben náluk magyarabbak is. Szabó Dezsőnek köszönhető, hogy a magyar nemesi származású katonatiszt, megyei tisztviselő lelkiismerete felébred a magyar néppel szemben.

Ugyanezek az urak nem fogadták be maguk közé, nem kezelték egyenjogúnak, nem tartották a politikai jogok gyakorlására érettnek, de tudomásul vették, sőt szerették, népdalokra, táncokra tanították, majmolták a népviseletét. A nemesi magyarság továbbra is elvárta, hogy a nép rábízza a politikát, őt válassza meg képviselőnek, neki fizesse az adót, őt szolgálja, ő pedig mindezért honfitársának fogadja. (Ez az elvárás még az Antall-kormány alatt is jelentkezett!)

Sokaknál jobban töltött be Szabó Dezső történelmi szerepet azzal, hogy megindulhatott a nemesek Magyarországának átalakulása a magyarság egészének országává. A történészek ezt az átalakulást nem hangsúlyozzák, ennek nem tulajdonítanak történelmi jelentőséget, holott ez a nép számára a Honfoglalásnál nagyobb. Ezt a változást a jobbágyok felszabadításával azonosítják. Pedig Magyarország csak jó száz évvel később, 1945 után vált a magyarság egészének országává. Erről azért sem beszélünk, mert egyrészt a büszke múltunk leértékelését, másrészt bizonyos szempontból a szovjet megszállás felértékelését jelentené. Pedig a tények azt tanúsítják, hogy a magyar társadalomba való beépülés és érvényesülés 1945 előtt sokkal könnyebb volt még a németeknek és a zsidóknak is, mint a népi származású magyarságnak. A lassan kialakuló polgárosodás, lassú volt, mert uraink fékezték, alig érintette a népi származású magyarságot.

Magyarországon az asszimilációra kész németek, és főleg a zsidók számára sokkal inkább adva volt a társadalmi felemelkedés, az ezer éven keresztül hiányzó polgári státuszba való emelkedés, mint a népi származásúaknak. Illetve ezek az asszimiláltak kulturális és társadalmi okokból sokkal inkább éltek a polgárosodás lehetőségeivel, mint a nem nemesi magyar etnikum. A németek azért polgárosodtak jobban mint a magyarok, mert ők a nyugati puritán civilizációt képviseltek. Szorgalmasabbak, tisztábbak, takarékosabbak, fegyelemtűrőbbek voltak. A német nyelvük is előnyt jelentett. A jelen század közepéig a puritán németek értékrendje sokkal jobban megfelelt a kor érvényesülési feltételeinek, mint a természeténél fogva konzervatív magyar falusi tudat. A német szorgalmas iparos, tisztviselő, altiszt, és tiszt akart lenni.

A tanult, felemelkedő népi származású magyar mindenekelőtt úrrá akart válni, amit az úrságukból könnyen érvényesülő nemesi réteg nem szívesen fogadott. Érdekes módon a németeket, a cseheket és a többi nyugati náció képviselőit a magyar dzsentri sokkal inkább befogadta, mint a népből felkerült, tanult magyarokat. Jellemző módon mind a hadseregben, mind a közigazgatásban sokkal kevésbé nézték le a nem nemes származásút, ha német volt, mint a magyart.

Mindmáig nem mondhattuk ki, hogy a közép-európai német kisebbségnek is el kellett tűnnie azért, mert jobban érvényesült, mint a térség államalkotó népei. Amikor kiderül, hogy a németségtől keletre élő népek a megelőző évtizedek felzárkózása után újra elkezdenek lemaradni, megindul azon kisebbségek üldözése, amelyek az általános lemaradás közepette dinamikusan érvényesülnek, gazdagodnak. Az a német kisebbség, amely a térség népei között évszázadok óta mindig jelentős gazdasági és kulturális szerepet töltött be, a Nyugatot képviselte, a városi polgárság zömét alkotta, a század végére szinte nyomtalanul eltűnt. Ez nem magyar jelenség, hiszen ez történt a Danzig (Gdynia)-Trieszt vonaltól keletre mindenütt. A térség jövője szempontjából a század egyik legfontosabb történelmi eseménye, aminek hatását egyelőre nem lehet felmérni. De erre még a zsidóság felszámolása során visszatérek.

A zsidóság térhódítása elsősorban a gazdaságban és a szabad pályákon volt fergeteges. Ezt a teret örömmel engedte át a magyar uralkodó osztály, amelyik mindig alacsony rendűnek tartotta a vállalkozást, mindenek előtt a pénzzel való foglalkozást. Ideje volna felismerni, hogy a keletről, a középkori orosz és ukrán gettók világából bevándorló zsidóságot először örömmel fogadták a közép-kelet-európai úrnépek, a poroszok, a lengyelek, és mindenekelőtt a magyarok. A vasút századában a feudális uralkodó réteg java is felismerte, hogy a Nyugathoz való felzárkózáshoz polgárságra van szüksége. Erre a feladatra a zsidóság nemcsak igen alkalmas volt, de az államalkotó urak bennük kevésbé láttak politikai hatalmukkal szemben konkurenst. Őket azon az alapon könnyebb kiszorítani a politikai életben való szereplésből, hogy nem is magyarok, mint a tanult, esetleg meggazdagodott népi származású magyarságot. (Csak megjegyzem, hogy az erőszakosan magyarosító rendszer statisztikai kimutatásaiban nem szerepelt zsidó kisebbség, őket magyaroknak tekintették. Ők az ország lakosságán belül a magyarság súlyát növelték a kimutatásainkban. Ötven évvel később pedig mindenkivel nagyszülőkig igazoltatták, hogy nincs bennük zsidó vérnek még a nyoma sem.)

Ezzel a magyarosító politikával is magyarázható, hogy száz év alatt egymillió zsidó települhet be a történelmi Magyarországra. A befogadásukban és itteni érvényesülésükben világrekordot állítottunk fel. Az antiszemitizmus akkor bontakozott ki, amikor a nincstelenként betelepült zsidóság meghódította a gazdasági és az értelmiségi pozíciókat. Ekkor kezdték mondani, hogy azért nincs hely a feltörekvő, iskolázott magyarság képviselőinek, mert minden helyet elfoglalnak a zsidók. Ez a propaganda annál könnyebben terjedt, mert a zsidóság viharos gazdasági és intellektuális érvényesülését az ország minden pontján látni és érezni lehetett. Minél mélyebb volt a térség lemaradásából fakadó gazdasági válság, annál több hitel kaptak a zsidóellenes hangok.

A zsidóság példátlanul gyors érvényesülése számára az adott kivételes lehetőséget, hogy a térség urai, a poroszok, a lengyelek, a magyarok, hogy csak a legjellemzőbbeket említsem, maguk nem akartak polgárosodni, azt politikai státuszvesztésnek fogták fel, ugyanakkor attól is féltek, hogy a saját alattvalóik előtt megnyíljon az érvényesülési lehetőség. A magyarországi antiszemitizmus nem volt egyedülálló jelenség, és az azért erősödhetett fel tragikus mértékig, a magyar zsidóság nagy többségének elpusztításáig, mert nemcsak szövetséget, de bátorítót, sőt kényszertőt talált a német fasizmusban. Ez nem menti a kor uralkodó rétegét, azokat, akik azt az úri osztályt képviselték, akik két generációval korábban a zsidóság betelepítésében a saját ügyük szolgálatát vélték.

Az is leegyszerűsítése a tényeknek, hogy a német zsidóüldözést csak Hitlerrel indokolják. A németek körében széles társadalmi réteg bizonyos mértékig joggal érezhette a zsidóságtól veszélyeztetve a saját nemzeti identitását. (Ez természetesen nem menti a zsidóság ellen uszítókat, a zsidóságot kiirtókat, de magyarázatot ad arra az iszonyatra, amit a sok tekintetben nagyon értékes német néppel el lehetett végeztetni.)

Ha a zsidóság nem annyira a pénzvilágot, szélesebb értelemben véve a gazdasági és kommunikációs pozíciókat valamint a szabad pályákat szállja meg, hanem a német társadalom egészében, a falvak mezőgazdasági világában, éppen úgy, mint a városok munkásai között ipari munkásként terjeszkedik, akkor nem jött volna létre az a termékeny talaj, amin az ellenük folytatott gyűlölet terjedhetett. Kevés szó esik utólag is arról, hogy a zsidóság szűk társadalmi területre koncentráltsága mennyire felismert volt a kelet-európai zsidóság legjobbjai körében is. Azt a legokosabb és legkevésbé karrierista zsidók is nagyon korán belátták, hogy a zsidóság csak akkor lesz nép, csak akkor építheti fel a saját nemzeti államát, ha kiépíti komplex, minden osztályt és réteget magába foglaló társadalmát. Ez a felismerés vezetett oda, hogy kibucokat, fizikai munkában is helytálló zsidóságot kell az új hazában kialakítani. Ez lett volna a megoldás Közép-Kelet-Európában is.

Aligha lehet ma azt állítani, hogy a nyugatra települő zsidóság számára ez az út nyitva állt volna. De az is nehezen cáfolható, hogy a gyorsan érvényesülő zsidóság eleve elutasított volna minden ilyen tervet, és közöttük erre nem akadt volna kellő számban jelentkező. Ezt támasztja alá az is, hogy az Egyesült Államokban sem követte ezt az utat a zsidóság, pedig ott nem lett volna ennek politikai akadálya. Ma már végre érdemes volna őszintének lenni, és ideje volna kimondani, hogy az Oroszországból nyugatabbra vándorló zsidóság nagy többsége nem asszimilálódni akart, hanem örömmel fogadta el az üres gazdasági és kulturális kulcspozíciókat. Az ugyanis nem asszimiláció, ha csak a társadalom legelőnyösebb pozícióit elfoglalva fogadják el a befogadókkal való azonosulást.

A pozíciófoglalás a zsidóság számára annál is inkább kínálkozott, mivel a térség félfeudális uralkodó osztályai maguk nem voltak hajlandók elfoglalni a társadalom legjobb gazdasági és kulturális pozíciót. A gazdasági feladatokat, a vállalkozást és mindenek előtt a pénzgazdálkodást alacsonyabb rendű munkának, úrhoz nem illőnek tartották. Az urak akkor kezdték irigyelni a zsidókat, amikor kiderült, hogy a kor politikai kulcspozíciói a gazdaságban, a szabad pályákon és a kommunikációban vannak, vagyis ott, amit ők üresen hagytak. Az antiszemitizmus terjesztői csináltak üres érvényesülési teret a betelepülő zsidóság számára.

Nem beszélnek a történészek sem arról, hogy a történelemben soha nem fordult elő, hogy egy kisebbséget, amelyik az uralkodó osztály által nem gyakorolt kereskedelmi és pénzügyi kulcspozíciókat megkaparintotta, sokáig megtűrték volna. Ezt a kereskedő kasztot minden korban és minden társadalomban időnként irtották, üldözték, kitelepítették, vagyonától megfosztották. Ez ugyan erkölcsileg nem menthető, de mint törvényszerű ténnyel számolni kell.

Azon is indokolt volna elgondolkodni, hogy az antiszemitizmus miért csak a keletről beáramló zsidóságot sújtja, miért nem jelentkezik az évszázadokkal korábban az Ibér félszigetről betelepült zsidósággal szemben, és miért nincs durva antiszemitizmus a társadalmi, gazdasági fejlődés élén járó nyugati társadalmakban. Számomra a magyarázat egyszerű: mert ott volt a zsidósággal a gazdasági és a szellemi pályákon egyformán érvényesülni képes erős a polgárság. Az antiszemitizmust Európa keleti felében az szülte, hogy az államalkotó népeknek nem volt életképes polgársága.

Az antiszemitizmus felerősödése egybeesett a második népi hullámmal. Az egybeesés nem egészen véletlen. A század 30-as éveire viszonylag megszaporodott a népi származású humán értelmiség, az úri középosztály. A falusi, tehetséges és iskolázott fiatalok a zsidókkal ellentétben urak akartak lenni, a humán szféra középosztályi posztjait célozták meg, papok, tanítók, tanárok és általában állami alkalmazottak lettek. Azok között sem a vezető pozíciókban. Ez az értelmiség lázadt a feudális maradványok ellen, radikális földreformot, a falvak számára több gazdasági és kulturális segítséget követelt. Ők sem voltak egészen mentesek az antiszemitizmustól. Irigyelték a zsidóság által szinte kisajátított magas jövedelemmel, és ezen keresztül befolyással járó pozíciókat. Az körükben fel sem merült, hogy ők maguk orientálódtak rosszul, hogy számukra csak a humán terület volt vonzó. Tekintettel arra, hogy a súlyosbodó gazdasági helyzet miatt az állam rosszul fizette meg ezt a népi értelmiséget, még nagyobb volt a zsidók jó módjával szembeni irigységük.

A második népies hullámot minden korlátja ellenére igen pozitívan kell megítélni. Ezek a népiek kezelik ezer év után először a magyar népet a társadalom minden tekintetben egyenrangú, sőt a legnagyobb értékeket hordozó részének. 1945 után közvetlenül úgy látszott, hogy ez a népi értelmiség kellő politikai súlyt szerezhet, hiszen radikális és baloldali volt. Nem így történt, mert Moszkva nem rájuk, hanem a megmaradt csekélyszámú zsidóságra épített. A holokausztból kimenekült kevesek, és a Moszkvából hazajött még kevesebbek elfoglalták a hatalom kulcspozícióit, és olyan rendszert vezettek be, ami nem volt összeegyeztethető a magyarság nemzeti érzelmeivel. Tegyük hozzá: még kevésbé a zsidóság individualizmusával.

Néhány év alatt maga a hatalomban részesített zsidóság java is rájött, hogy Moszkva elvárásainak túllihegése nemcsak antiszemitizmust táplál, de mint életforma nekik sem felel meg. Ezért 1956 előkészítésében a zsidó értelmiségből viszonylag sokan részt vettek. Őket is hamar visszarettentették azok az antiszemita jelenségek, amelyek a forradalom második hetében már jelentkeztek. Mind a régi uralkodó osztály megnyomorított tagjai, mind az egyszerű emberek közül sokan a Rákosi kor hibáiért és borzalmaiért elsősorban az abban főszerepet vállaló zsidókat tették felelőssé. Nem vették tudomásul, ahogyan máig sem, hogy Moszkva szolgálata akkor objektív szükségszerűség volt. Természetesen annak a túllihegése nem.

Jellemző módon Rákosiék sem jó szemmel nézték a népieket, a magyarság szeretetét nacionalizmusnak bélyegezték. Ennek ellenére ezeknek az éveknek történelmi hálával tartozunk azért, hogy a parasztok és a munkások fiait az egyetemekre hozták. Ezt az sem feledteti el, hogy belőlük maguknak akartak janicsárokat nevelni. A NÉKOSZ mozgalom, a nép kollégiumok olyan óriási történelmi tett, amely némileg helyre tette a magyar néppel szembeni az ezeréves mulasztásokat. Nagyszámú értelmiséget nevelt a nép fiaiból. Ez ma is óriási kincsünk, amire sajnos nem támaszkodik a rendszerváltás után egyik kormányunk sem.

Ezt a harmadik népies hullámot kell ma elindítani, amikor a pénzügyi intézményekből és a kommunikációból egy egyoldalú és népellenes liberális politika folyik. A hazai zsidóság köréből egyelőre csak kevesen ismerték fel, hogy lényegében megismétlik azt a hibát, amit 1850 és 1930 között elkövettek. A pénzügyeket és a kommunikációt egy népellenes liberális politika szolgálatában kisajátítják, felkeltik a nép széles rétegeiben a nemzeti identitásukért való aggódást, ezzel elindíthatnak egy újabb antiszemita hullámot.

Régiónk, és benne Magyarország igen lemaradt a fejlett gazdaságokhoz képest az elmúlt évtizedekben, ez a lemaradás pedig tovább nőtt a rendszerváltás óta. A gazdaságtörténészek a 70-es évek eleje óta számítják ezt a gyorsuló lemaradást, és ez éppen akkor történt, amikor a Távol-Keleten hatalmas gazdasági felzárkózásoknak voltunk tanúi. Ideje kissé alaposabban szemrevételezni e lemaradás mélyebb okait, hiszen 1950 és a 70-es évek között inkább szűkült, mintsem tágult a rés a fejlettek és régiónk között, azóta pedig erősen nyílik.

Mindennek a szocializmus volt az oka?

A második világháborút követő negyven év után a térség gazdasági lemaradására egyszerű magyarázat kínálkozott: mindennek az eleve életképtelen szocialista rendszer az oka. Az összeomlás után ezért várta mindenki, mint a sült galambot, a gyors gazdasági sikereket. Mikor végre megszűnt a Nyugat - elsősorban az USA - számára is sok előnnyel járó szovjet szuperhatalmi befolyás, mert belső okokból szétesett az imperialista Szovjetunió, nyugati sugalmazásra általánossá vált az a felfogás, hogy az európai volt szocialista országokban csupán technikai kérdés a demokráciára és a piacgazdaságra való áttérés. A tények azonban egyre inkább mást igazoltak, azt, hogy az érintett országok többsége számára a demokrácia és a piacgazdaság nyugati formája még mindig járhatatlan.

A közép-európai térségben élő népek voltak a század második felének igazi európai sikernépei. A baszkok és a katalánok soha nem voltak olyan gazdagok a spanyolokhoz viszonyítva, mint jelenleg. Ez áll a délnémet svábokra, bajorokra és osztrákokra északi testvéreikkel szemben. S ez mindennél élesebben igazolódott az északi és a déli olaszok között. A ma gazdag tiroliak még ötven éve is a legszegényebb európai népek közé tartoztak. Még a kommunista diktatúrákon belül is egyértelműen jelentkezett az individualisták előretörése, Jugoszláviában pl. a politikailag csak a kistestvér szerepére kárhoztatott szlovének lettek a gazdagok.

Mára tehát két európai civilizáció népei váltak a felzárkózásra alkalmasakká. A puritánok és az individualisták. Európában azonban még másik két nagy civilizáció is van. A mediterránról már tettem említést, ez a térség hiába került az Európai Unió keretei közé, nem sikerült felzárkóznia, sőt, gazdasági lemaradása gyorsabb, mint kétezer éve bármikor. Ebből le kellene vonni a tanulságot: a mediterránok hiába demokratikus államban élnek, hiába tagjai a nyugat-európai integrációnak, egyelőre gyorsuló ütemben maradnak le.

A kelet-európai térségben a negyedig európai, a pravoszláv civilizáció uralkodik, melyről eddig azt hihették a nyugatiak, hogy azért maradt le, mert a szocialista utat választotta. A térség elmaradottsága azonban évezredes. Eddig minden felzárkózási kísérlete kudarcot vallott. Az még nem derült ki, hogy sikerrel választhatja-e a közeljövőben (azaz pár évtizeden belül) a demokratikus társadalmi és a gazdasági utat. Meggyőződésem szerint még most sem választhatja, vagyis azután sem, hogy a kommunizmus hetven éve alatt a régit úgy összetörték, olyan módszerekkel, amelyeken megbotránkozott a nyugati világ. Még mindig sokkal nagyobb a pravoszláv, bizánci diktatúra és a nacionalizmus restaurációs veszélye, mint a kívülállók azt gondolják.

Az ötödik európai, a balkáni civilizáció esetében éppen a közelmúlt és a jelen eseményei bizonyítják, hogy külön civilizáció a balkáni térségben élő népeké. Ők ugyanis mind a mediterrán, mind a pravoszláv civilizációból örököltek elemeket, mégsem sorolhatók egyikhez sem.

Ezen öt civilizáció határai nem egyértelműek, számos nép hordozza magában ezek keverékét. A volt szocialista országok között mind az öt említett civilizációnak vannak képviselői. A kelet-németek, a csehek és a balti népek a puritán civilizációhoz tartoznak. A szlovéneket és a magyarokat alapvetően az individualista civilizáció jellemzi. Az oroszok és az ukránok pravoszlávok. A szerbek, bolgárok, albánok egyértelműen a balkáni civilizációhoz tartoznak. A nem említettek pedig legalább kettő vagy három keveredését képviselik.

A volt szocialista táboron belül egyre nyilvánvalóbbá vált az a tény, hogy a különböző civilizációjú és gazdasági szintről induló népek eredményei vagy kudarcai a rájuk kényszerített azonos rendszeren belül is nagyon eltérőek. A kelet-németek és a csehek éltek a legjobban, az oroszok, az ukránok, a románok és a bolgárok szegények maradtak. A relatív eredmények azonban ezzel éppen ellentétesek voltak. A relatív eredmény, vagyis a század elejihez vagy a háború előttihez viszonyított, keletről nyugatra haladva volt egyre rosszabb. Ebből már le kellett volna vonni a tanulságot: a szocializmus szovjet formája annál hatékonyabb volt, minél elmaradottabb viszonyokat örökölt, és ott okozott hatalmas veszteséget, ahol a gazdasági felzárkózás társadalmi és politikai feltételei eleve megvoltak. A németek és a csehek vesztettek a Jaltai Szerződés következtében a legtöbbet. A szocialista rendszerről alkotott sommás ítéletnek egyik irányban sem volt jogosultsága.

A szocialista rendszer egyik erőltetett célja volt az országok közötti és az országon belüli gazdasági fejlettségbeli különbségek csökkentése. Ez nemcsak az országok között, de a többcivilizációjú országokon belül sem sikerül. A Szovjetunióban például az individualistább grúzok éltek a legjobban. Jugoszláviában a szlovének relatíve meggazdagodtak, a szerbek ugyanakkor elszegényedtek. A szocialista kényszerzubbonyban mi magyarok találtuk meg a magunk számára a legtöbb mozgásteret. Az elmúlt negyven évről csak annak elfogadásával alkothatunk reális képet, ha elismerjük, hogy egy ránk kényszerített, számunkra rossz rendszer keretei között jól vizsgáztunk. Mi voltunk a legkevésbé bizantikus diktatúra, a "legvidámabb barakk". Ha nem is fent, ha nem is az intellektuelek számára, de lent a mindennapi életben feltétlenül. Ez sem kevés, különösen azután, hogy az elnyomástól megszabadulva a piacgazdaság építéséből nem a legjobban vizsgázunk.

Az is tény, hogy az oroszok vagy a bolgárok nem Törökországhoz (bár a törökök az 1980-as években igen erősen feljöttek) vagy Indiához, hanem csak a világraszóló sikereket elérőkhöz képest maradtak le. A volt szocialista országok lemaradtak a fejlett Nyugathoz, de nem a mediterrán vagy a latin-amerikai országokhoz képest. Ami nem sikerült Argentínában vagy Brazíliában, éppen úgy, mint Görögországban vagy Dél-Olaszországban, miért sikerült volna Romániában vagy éppen Oroszországban?

Mindez nem azt jelenti, hogy a szocializmusnak a térség népeire kényszerített bizantikus formája, a sztálinizmus volt a legjobb lehetséges megoldás. De annyit igen, hogy számos érintett nép számára nem ez volt a legrosszabb megoldás. Lássuk be, hogy hozott jót is, rosszat is. Minél elmaradottabb viszonyokra épült rá, annál jobb, minél kedvezőbbek voltak már eleve a társadalmi és gazdasági adottságok, annál rosszabb lett az egyenlege. Tragikusan rossz az egyenleg a kelet-németek és a csehek, de nagyon kedvező a közép-ázsiai népek, de még talán az oroszok vagy a bolgárok számára is. Arról nem is beszélve, hogy Kínának a szocialista rendszer a század legnagyobb csodáját hozta.

A Nyugat érdektelensége

Ezek után arra a kérdésre kell válaszolni: mennyiben változott a térség értéke Jalta óta a fejlett világ számára? A Nyugatnak nem származik gazdasági előnye a volt csatlós országok integrálásából, mert nemcsak ma, de még jó ideig nem alkalmas a kooperációra. Külkereskedelmünk részesedése még Európán belül is legfeljebb az egyszámjegyű érték körül mozoghat. A keleti félnek nincs és várhatóan nem lesz mit eladnia, és ezért nem is lesz pénze, hogy megvásárolja azt, amit szeretne. Az érintett országoknak nyersanyaguk alig van, s az is nagyon drága kitermelésű. Az egyes országok mezőgazdasági exportpotenciáljára pedig nem lesz kereslet. Esetleg kívánatos nyersanyagforrást csak a FÁK-államok jelenthetnek, s ha ezt a Nyugat meg akarná szerezni, engedni fog a mi térségünkkel szemben az orosz követeléseknek.

A volt szocialista országok felé még évtizedekig nem lesz nagyarányú a tőkepiaci érdeklődés. Kicsi lesz a várható profit, és nagy a politikai bizonytalanság. Már ma is tapasztalható, hogy egész Kelet-Európa tört részét kapja annak a (gazdasági okokból beáramló) tőkének, amit Kína, s ez az arány miden bizonnyal tovább fog romlani, ahogy a politikájukban is felerősödnek a reformok, és előbbre jut a gyors gazdasági fejlődésük. A szovjet rendszer összedőlése óta európai területen 30-40 %-kal csökkent a gazdasági teljesítmény, Kínában viszont megkétszereződött.

Katonai szempontból is inkább teher, mint előny a közép-európai országok megnyerése. Az érintett országok hadserege alig jelent hadászati értéket, és a gazdasági helyzetük a belátható jövőben nem fogja lehetővé tenni a hadsereg fejlesztését. Ezzel szemben az orosz hadsereg szövetségéért egyre fokozódó verseny várható a világ három nagy gazdasági és politikai integrációja részéről. Európa csak akkor maradhat a Távol-Kelettel, illetve Észak-Amerikával egy súlycsoportú partner, ha az orosz atomhatalmat és milliós hadseregét maga mögött tudhatja. Észak-Amerika csak akkor nyer magának kellő súlyt a gazdasági téren jelentős Nyugat-Európában, ha az oroszokkal való viszonya jobb, mint azoké.

Kelet-Ázsia gazdasági túlsúlya már szinte sínen van, de ehhez viszonyítva katonai ereje kicsi. Ezért meg fog tenni mindent az oroszokkal való katonai szövetség érdekében. Ez annál járhatóbbnak ígérkezik, mivel Oroszország számára a gazdasági együttműködési piacot leginkább a Kelet-Ázsia kínálhatja, mivel a gazdagodó Kína határtalanul nagy, és az orosz ipar által kielégíthető igényszintű piac. Márpedig az Oroszországnak történő nyugati udvarlás ismét, akárcsak Jaltában, könnyen a volt csatlósállamok rovására történhet. Ez a reális veszély számunkra is, ugyanakkor nem reális remény az, hogy az Európai Unió tárt karokkal fog várni bennünket.

A fentiekből következik, hogy a volt szocialista országokban a piacgazdaság fölénye a tendenciájában spontán reformálódó szocializmussal szemben csak bizonyos társadalmi és gazdasági szint felett, és csak bizonyos helyzeti adottságok mellett egyértelmű. A kelet-németek és a csehek számára sok előnyt fog jelenteni a demokráciára és a piacgazdaságra való visszatérés. Hangsúlyozom, hogy visszatérés, mert a két nép már évszázadokkal korábban a nyugat-európai polgári társadalmak családjába tartozott. Megfelelő társadalmi és gazdasági feltételek nélkül azonban még sokáig nem várható, hogy a szocializmus összeomlása után megvalósuljon a demokrácia, és meginduljon a gazdasági felzárkózás. Természetesen ezt a szocializmus reformálásának útja sem garantálta volna.

Ha eltekintünk attól, hogy a kelet-német és cseh nép számára gyors sikert hoz a szocializmus felszámolása, akkor azt kell megállapítanunk, hogy néhány országban ugyan javultak a politikai viszonyok, de ott is romlottak a gazdaságiak. Ebbe a csoportba tartozik Magyarország és Lengyelország. A többi volt szocialista ország mindegyikében nagyon gyenge lábakon áll a demokrácia, és ennél is gyengébbeken a gazdaság, még néhány évtizedes távlatban sem biztos a felzárkózásuk. Ugyanakkor a szocializmus reformálódó, piacosodó keretei között a század legnagyobb gazdasági diadala bontakozik ki, és egyre inkább feltartóztathatatlanná válik Kínában, azaz a volt szocialista tábor háromnegyedében.

Ez persze nem azt jelenti, hogy Közép-Európában a kínai út lenne a legkedvezőbb, de annyit igen, hogy kínai szintről és helyzetből indulva az bizonyult a sikert garantáló megoldásnak. Ebből is le kellene vonni a tanulságokat, mert az, hogy a gazdaságilag fejlett világban bevált a nyugati demokrácia és a piacgazdaság, még nem jelenti azt, hogy mindenütt abban a formájában kell és lehet alkalmazni. Ehhez viszonyítva jelentős módosításokat kell végrehajtani mind az induláskori gazdasági szint, mind a relatív gazdasági fejlettség, mind a civilizációs karakter igényeinek megfelelően.

Az évtizedes távlatú felzárkózási eredmény csak a kelet-németek, a csehek, továbbá a szlovének, az észtek és a lettek számára látszik ígéretesnek, de ennek a támogatási költségigényei is csillagászatiak. Kelet-Németország egy lakosra vetítve közel százszor akkora támogatásban részesült, mint ami a többi európai volt szocialista országban a támogatások és tőkeimportok átlaga. Pedig azok mindegyike sokkal alacsonyabb gazdasági szintről és sokkal kevesebb polgári tradícióval indul. Ezért kellene látni, hogy az utolérés csak a belső forrásokra épülhet.

Minden olyan elképzelés, amely a külföldi tőke beáramlásától várja a megoldást, naiv ábrándozás vagy tudatos menekülés a reális megoldással járó nehézségek elől. A külső segítség csak rövidtávú, ideiglenes könnyebbséget hozhat, elodázza az elkerülhetetlen feladatok vállalását, s azzal sokszor több kárt okoz, mint a nehézségekkel megküzdés saját erőből. Történelmi tapasztalat, hogy minden idegen segítség konzervatív viselkedést szül, a tennivalók halogatását hozza magával. Ez pedig sokkal többe kerül, mint amennyi külső segítségre egyáltalán számítani lehet.

Esélyünk a relatív fejlődésre

Nem kell ma már nagy merészség annak kimondásához, hogy a Szovjetunió keretei között élt népek életszínvonala még évtizedek múlva sem fogja elérni azt az életszínvonalat, amire képes lett volna akkor, ha nem hoz olyan iszonyú áldozatokat a hadseregfejlesztés és a csatlós államok megtartása érdekében.

A szovjet hadikiadások évi 150-200 milliárd dollárral kerültek többe, mint amire békés viszonyok mellett szüksége lett volna. Ők mintegy 25 százalékát fordították a nemzeti jövedelemnek katonai célokra, a nyugat-európai országok legfeljebb annak 5 százalékát. Ez a különbség teszi ki a fenti összeget. A csatlósállamokkal folytatott külkereskedelem világpiaci árakon évente mintegy 30 milliárd dolláros szovjet veszteséggel járt. A fenti két összeg sokszorosa annak, amekkora külföldi segítségre akár a már demokratizálódott utódállamok valaha is számíthatnak. Viszont ekkora nemzetközi segélyezés mellett sokkal könnyebb volna a piacgazdaságra való átmenet.

Az európai csatlós országokban az utóbbi két évtizedben a Nyugati országokhoz képest valóban felgyorsult a lemaradás. Ez szinte minden bizonnyal nemcsak, de nem is elsősorban, a szocialista rendszer következménye, hanem ennél sokkal mélyebb okai vannak. Nem lehet mérlegelés nélkül elvetni azt a feltevést, hogy a legtöbb európai csatlósállam akkor is lemaradt volna a Nyugathoz képest, ha demokrácia és piacgazdaság van szocializmus helyett. Ennek az igazolódása egyre erősebb a rendszerváltás óta. Ma a legtöbb volt szocialista országban lényegesen alacsonyabb az életszínvonal, rosszabb a lakosság szociális helyzete, mint amilyen a szocializmus utolsó éveiben volt.

Tudomásul kellene venni, hogy a volt csatlós országokban, a csehek és a kelet-németek kivételével, 1945-ben nem voltak meg sem a demokrácia, sem a piacgazdaság felépítésének a feltételei. A feltételek máig, a szocialista évtizedeknek is köszönhetően, sokat javultak, de ma is legfeljebb a lengyelek, a magyarok és a szlovákok esetében elégségesek. Elégségesek, de ez is néhány évtizedes türelmes munkát igényel. Az általános naiv hittel szemben be kellene látni, hogy a demokrácia és a piacgazdaság, mint 1945-ben az esetleg választható út, nem mindenütt vezetett volna eredményre.

A moszkvai parancsokra kialakított szocialista rendszer kikapcsolta a piacot, és erején felül vállalt szociális terheket. Ezt a kettős súlyt aztán a lemaradó gazdaság egyre kevésbé volt képes elviselni. Az erejükön felül vállalt feladatokat azzal tetézték, hogy a hadikiadásokat az imperialista Szovjetunióhoz, és nem a saját igényeikhez mérték. Mindez azt eredményezte, hogy előbb a szakmai elit, majd a lakosság egyre nagyobb hányada körében terjedt az elégedetlenség, a gyorsan fejlődő Nyugat pedig egyre vonzóbb lett. Nem utolsósorban a nyugati propaganda is hozzájárult ahhoz, hogy a szocializmust követő rendszerváltáshoz indoktalanul nagy reményeket fűzött a lakosság.

Amikor összedőlt a szovjet imperializmus, még annyi ereje sem maradt, hogy a csatlósok felett egyre elviselhetőbbé váló hatalmát megtartsa, az európai szocialista országok éltek az alkalommal és a Nyugathoz való integrálódás feltételezett lehetőségét igyekeztek megragadni. Általánossá vált az a meggyőződés, hogy aki a Nyugattal tart, az utolér. Nem gondolt itt senki arra, hogy a felzárkózás miért nem sikerült az integrációba befogadott dél-olaszoknak, dél-spanyoloknak és a görögöknek, vagy éppen a NATO-tag törököknek. Erre mindmáig a nyugati szakmai és diplomáciai körök sem gondolnak.

A volt csatlós országokban a belső erőknek a rendszerváltozásban játszott szerepe nagyon eltérő, nyugatról keletre haladva egyre kisebb volt. Ezzel szemben úgy Nyugaton, mint a volt szocialista országokban az a hivatalos felfogás, hogy a szocializmus mindenütt azért dőlt össze, mert még megreformálva is életképtelen volt. Nem veszik tudomásul, hogy az érintett országokban nem a belső erők hozták létre a szocializmust, hanem a világpolitikai erőviszonyok parancsa, elsősorban a Nyugat lemondása e területről. A szocializmus összeomlása sem belülről, hanem a világpolitikai erőviszonyok összeomlásából fakadt. E tényektől elszakadt ítéletből fakad az a naiv várakozás is, hogy a szocializmus megszűnése után szinte automatikusan bekövetkezik a gazdasági felzárkózás. Azt fel sem vetik, hogy az elmúlt évtizedek gyorsuló lemaradásának esetleg lehetnek ennél sokkal mélyebb társadalmi és világgazdasági okai is.

Ázsia sikeresebbnek mondható, mert ott közel kétszázmilliós népesség ért el gazdasági sikereket. Kétséges viszont az, hogy ötven évvel korábban a térség kétmilliárdos népessége előtt nyitva állt-e ugyanaz az út, amit Japán és a kis tigrisek eredménnyel jártak. Meggyőződésem szerint nem. Tehát például Kína nem elsősorban azért maradt le, mert a szocialista utat választotta. Ma már viszont, ha nem is a demokratikus, de a piacgazdasági utat járhatja csak eredménnyel.

Kína felzárkózásában pedig a megreformált, azaz lassan piacosított és még lassabban demokratizált szocialista rendszer világtörténelmi méretekben is egyedülálló, 1200 millió embert érintő sikert fog felmutatni. A világ félperifériáira, vagyis közepesen fejlett országaira jellemző általános lemaradáson belül a szocializmusok viszonylag jól vizsgáztak, mert a lemaradók között még ezek eredménye a legkevésbé elkeserítő. Különösen igaz lesz ez a jövő század elejére, amikorra Európában legfeljebb néhány volt szocialista ország örülhet az utolérés sikerének.

A gazdasági élvonalhoz tartozó polgári demokráciák számára ugyan a század nagy sikereit a demokratikus fogyasztói társadalmi forma, azaz a demokrácia és a piacgazdaság együttes rendszere hozta, de ugyanezek a módszerek csődöt mondottak a félperifériákon. A 21. század első harmadának várható sikereit azonban a szocializmus katarzisán átesett népek fogják produkálni. Ha nem is mind, de közel másfélmilliárd lakossággal. Ezzel szemben a félperifériák demokráciát és liberális piacgazdaságot évtizedek óta járó országai egyre jobban le fognak maradni. Ez lesz a jövő történészei számára a század nagy társadalmi sikere és még nagyobb társadalmi kudarca.

Az elmondottak alapján nagyon pesszimista kép alakul ki a Nyugat-Európa és Oroszország közötti térség országai számára. Ez így van. Ha a sikert a felzárkózásban mérjük, be kell látni, hogy a térség nagyobb részében ez nem várható, de társadalmi és gazdasági fejlődés azért igen. A világ nagyobbik fele tovább fog gyorsuló ütemben lemaradni. Ehhez a nagyobb félhez viszonyítva azonban e térség sikeres lesz. Erre azért számíthatunk, mert igen fontos előnyeink is vannak az egyre gyorsabban lemaradó nagy többséggel szemben. Az elmúlt évtizedekben sikerült összetörni a térség országaiban a társadalmi fejlődést visszahúzó feudális erőket és tradíciókat. Sok érték is elpusztult ennek során, de sokszorta több előny származik abból, hogy a haladást a múltban mindig reménytelenné tevő tényezőktől is sikerült megszabadulni. Ideje volna felismerni, hogy a szocialista rendszer számos szakaszában olykor óriási rövid távú veszteséggel működött, de hosszabb távon történelmi jelentőségű pozitívumot is hozott azzal, hogy amit összetört, az ma kolonc lett volna a fejlődés során.

A térség társadalmai sok tekintetben modernebbek lettek, a visszahúzó tradícióktól és társadalmi kövületektől jobban megszabadultak, mint a náluk sokkal fejlettebb nyugat-európai társadalmak többsége. Még mindig volna mit elfelejteni, félreérteni, de ezen a téren már nagyon sok történt. Azután a lakosság képzettsége és társadalmi mobilitása nagy: a képzettségi szintünk háromszor-négyszer magasabb gazdasági eredménynek felelne meg. Márpedig ennél nincs nagyobb gazdasági húzóerő. Ez sokszorta nagyobb erőforrás, mint a külföldről remélhető tőke. Továbbá az utolérés feladata előtt álló társadalmakhoz képest ebben a térségben sikerült féken tartani az olyan urbanizációt, amelynek megemészthetősége elképzelhetetlen. Kisebb, vagy legalábbis nem nagyobb a város és a falu közötti társadalmi és gazdasági különbség, mint a fejlett világ többségében.

Nem a legfejlettebbekhez zárkózhatunk fel, de a világ többségéhez képest fejlődhetünk. Ezt alapozza meg, hogy a forint belső vásárlóereje még mindig lényegesen jobb, mint a devizaértéke. Az inflációnál is nagyobb áremelkedésük ellenére még mindig azok a termékek és szolgáltatások maradtak viszonylag olcsóbbak, amelyeket a kisjövedelműek fogyasztanak, vesznek igénybe. A lakosság iskolázottsága sok tekintetben eléri a fejlett országokét. A képzettség átlagos szintje a nálunk 3-4-szer gazdagabb országokéval azonos.

Különösen jól állunk az alsó és a középfokú oktatásban. Kiemelkedően nagy a lakosság vállalkozó kedve. A kis- és a másodvállalkozások száma ma már fajlagosan nagyobb, mint a fejlett országokban. A családok mintegy harmada többé-kevésbé vállalkozásokból szerzi a jövedelmét. A lakosságunk nagyon igényes. Kevés nép van a világon, amelyik a nagyobb jövedelem érdekében hajlandó lenne annyit dolgozni, mint a mienk.

Az a munkaidő, amelyik a munkahelyen és az otthon végzett munkát együtt jelenti, hosszabb nálunk, mint bárhol Európában. Minden nyugati szomszédunk már, illetve rövidesen felzárkózik, ami komoly húzóerőt fog jelenteni. Végül az, hogy kedvező a tranzithelyzetünk Kelet-Európa országai felé.

Nem hallgathatjuk el az egyetlen akadályt sem: a nyugati kormányok félnek attól, hogy a térség népei között konfliktusok törnek ki, ezért alapvető nemzeti érdekünk az oroszokkal és az összes szomszédunkkal kiépíteni a bizalmon és barátságon alapuló kapcsolatokat. Ez sokszorta több nyugati segítséget hozna, mint a külföldi tőkének adott kedvezmények.

A felzárkózás feltételei

"Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek."

A tűz csiholója
(Ady Endre)

Jó 150 éves a felismerés: nem ott ért el a társadalom fejlődése a korábbinál magasabb szintet, ahol a már kiépült fejlettséghez a természeti feltételek a legkedvezőbbek voltak, ahol a kialakult módon kényelmesen meg lehetett élni, hanem ott, ahol olyan új kihívás érte, amivel képes volt megbirkózni. Ismereteim szerint Marx volt az első, aki rámutatott, hogy az emberi társadalom nem ott emelkedett a magasabb szintre, nem ott mutatott utat a másutt élők számára, ahol az adott szinten maradva is meg lehetett élni. Ő a trópusi termékeny vidékeket hozza fel példaként, ahol a gyűjtögető ember szinte mindent megtalál, ami létét biztosítja.

A fejlődés mindig ott járt az élen, ahol valamilyen okból már a régi módon nem lehetett továbbélni, ahol új megoldások váltak elengedhetetlenné. Ebből természetesen nem az fakad, hogy minél mostohábbak az életfeltételek, annál magasabbra emelkedhet abban az emberi társadalom. Ha ez így volna, az eszkimók jutottak volna a legmagasabb szintre. Ez a még fejlődést eredményező kihívás csak akkora akadályt jelenthet, amit a már előzőleg elért szintről kiindulva le lehet győzni. A változatlan életfeltételek között nincs fejlődés, a megoldhatatlan új helyzet pusztulást hoz magával, a megoldható új nehézségek viszont fejlődést eredményeznek.

Az a tény, hogy a fejlődés csak a megnehezedett, illetve a nehezülő körülmények között lehetséges nemcsak társadalmi, de biológiai törvény is. A biológia egyik iskolája a szelekciónak, a másik a mutációnak tulajdonítja a biológiai fejlődést. Legyen az fejlettebb faj, vagy ugyanaz a faj, de fejlettebb formában. Ezzel szemben a tények azt bizonyítják, hogy azonos életkörülmények között sem a szelekció, sem a mutáció nem jár fejlődéssel. Erről ausztráliai tartózkodásom győzött meg. Ott ugyanis az utolsó 70 millió évben nem történt biológiai fejlődés. A biológia megállt akkor, amikor a kontinens leszakadt a mai Afrikából, vagyis a melegvérű állatok magzatburkos fejlődése előtt. Ausztrália területén a biológiai fejlődés órája 70 millió éve áll. Ott az állatvilágban ugyanaz az erszényes stádium maradt fent, ami 70 millió évvel korábban a többi kontinensen is uralkodott.

Miért állt a biológia fejlődés órája 70 millió éven keresztül Ausztráliában? Azért, mert ott ez idő alatt nem volt jelentős éghajlati változás, mert ezt a kontinenst nem érintették jelentős mértékben jelentős éghajlati változások, mert ott az erszényesek zavartalanul folytathatták életüket. Ausztráliában a szelekció és a mutáció nem fejlődést, csak fajta gazdagságot hozott. Ma több olyan erszényes faj él Ausztráliában, ami nem létezett 70 millió évvel korábban Afrikában, illetve bárhol a világon, vagyis amelyek Afrikából nem utaztak el a sok ezer kilométeres utat megtett Ausztráliának nevezett, 10 millió négyzetkilométeres tutajon mai helyükre. Számomra az is meggyőző példa volt, hogy Ausztráliában sokkal több fafaj él, mint az északi mérsékelt övön sokszorta nagyobb területen. A fafajok variálódtak, de egyik sem jutott el a kétszikűségig. Vagyis Ausztráliában a növényvilágra sem a fejlődés, hanem a variálódás a jellemző.

Felismerésemet megerősítette két tény. Az első: a Galapagosz-szigeteken a biológiai fejlődés megállt a hüllőknél, mert ezek a szigetek mintegy 110 millió éve szakadtak el Dél-Amerikától, magukkal víve az akkori faunát, és ott még kevesebb volt az éghajlati változás. A másik: a mély tengerek világában pedig sok százmillió éve nincs biológiai fejlődés, ott azóta áll a biológiai fejlődés órája. Vagyis ott, ahol a legnagyobb volt a szelekció és a mutáció ideje és lehetősége, ott nem történt fejlődés, mivel a körülmények változatlanok maradtak. Számomra egyértelmű, hogy a szelekció és a mutáció csak az adott szinten belüli variációk számát növeli, de nem jár biológiai fejlődéssel. Fejlettebb fajok csak ott alakulhatnak ki, ahol a korábbi életfeltételek olyan mértékben változnak meg, ami még nem jár a korábbi összes faj teljes kipusztulásával, ahol a szelekció és a mutáció segítségével a régiek egyikéből, másikából új fajok jöhetnek létre. A fajtafejlődést az életfeltételek olyan megváltozása hozza, amihez a szelekció és a mutáció segítségével a korábbi fajok hozzá tudnak módosulni. A fajtafejlődési folyamatban mind a szelekció mind a mutáció nem ok, hanem eszköz. Olyan eszköz, ami mindaddig csak fajtavariációkat hozhat létre, ameddig a körülmények nem változnak meg. Nem kívánom a biológiai fejtegetést folytatni. Az csak azért került ide, mert illusztrálni akartam, hogy az emberi társadalom számára is van olyan általános fejlődési törvény, amely a biológia egészére vonatkoztatva is érvényes.

A társadalom is csak ott fejlődik, ott vesz fel a korábbinál fejlettebb formát, ahol a korábbinál nagyobb feladatot kell megoldania. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ott fejlődik jobban a társadalom, ahol nehezebb feladat előtt áll, mert a nehezebb feladatok az esetek többségében megoldhatatlannak bizonyulnak. Ilyen esetben a társadalom visszaesik, elpusztul. A történelem azt is bizonyítja, hogy a társadalmak, a kultúrák többsége elpusztult, ha olyan feladatok elé került, amelyeket már nem volt képes megoldani. Ezért van tele a történelem sikeres társadalmi indulásokkal, ugyanakkor ezeknek a társadalmaknak és kultúráknak a többsége elpusztult. Az a tény, hogy sok társadalom, kultúra elpusztult, vagy visszaesett, legalábbis stagnált, bemerevedett, a történészeket arra a meggyőződésre vezette, hogy a társadalomnak, akárcsak minden élőnek, van gyermekkora, ifjúsága, érett fénykora és aztán öregsége, amit a halál követ. A társadalmak, akárcsak a generációk, egymásnak adják át a stafétabotot. Ez a felfogás azonban sematikusnak bizonyult, mert az idők során sehol nem valamiféle ilyen felnövési és elöregedési folyamat volt a jellemző.

Ez az élőlényekkel való párhuzam azért látszólagos, mert alig van olyan már fejlettebb kultúra, amelyiknek nem találjuk meg az előzményét. (Az még nem jelenti, hogy ahol nem ismert az előzmény, ott nincs is.) Az is tény, hogy egyes társadalmak nagyon gyorsan alakultak ki, érték el csúcsukat, aztán azon a szinten évezredekig stagnáltak. Más társadalmak nagyon lassan fejlődtek ki, nyerték el formájukat. Megint másoknak nem volt öregkoruk, hanem fiatalon eltűntek a történelem színpadáról.

A legősibb gyűjtögető társadalmak sokasága egymástól függetlenül alakult ki. Jellegüket és fejlettségi szintjüket szinte kizárólag természeti körülmények határozták meg. Ebből a szintből csak nagyon kevésnek sikerült továbblépni. A továbblépésük mindig az életkörülmények megváltozásának, vagy egy már magasabb szintre jutott társadalommal való kapcsolat hatásának az eredménye volt. A társadalom tehát nemcsak a természeti környezet új kihívásai következtében fejlődhet, hanem minél fejlettebb, annál inkább a vele érintkező társadalmak kihívásaira is válaszolva. Csak az a társadalom öregszik meg, fárad el, amelyet nem érnek megfelelő kihívások, azaz, amelyik izoláltan él.

Ezt jól lehet illusztrálni az egyiptomi társadalom ötezer éves történelmén: ez a társadalom bámulatosan rövid idő alatt alakult ki, szinte nem is volt fiatalsága, aztán ötezer évig stagnált. Miért? Azért, mert speciális körülményei között szinte azonnal olyan hatékonyságot ért el, melyet közel ötezer évig nem hagyott maga mögött semmilyen más társadalom. Jó kétezer évvel később jelenik meg a szomszédságában a sok tekintetben fejlettebb görög társadalom, de ez messze mögötte marad a kor gazdaságának és társadalmának az akkor 90 százalékát jelentő mezőgazdasági termelésben.

Ugyanez mondható el a római társadalomról, amely ugyan az egyiptominál dinamikusabbnak bizonyult, vele szemben katonai fölénybe került, de mégis az egyiptomi gabonára szorult. Közel ezer évvel később a nyugat-európai társadalom sem lépett túl az egyiptomin. Az egyiptomi társadalom először akkor kerül válságba, amikor az ipari forradalomnak köszönhetően Nyugat-Európa vele szemben minden téren fölénybe kerül. Ez a válság azóta tart, mert képtelen volt az ötezer éves egyiptomi társadalom az új kihívásra eredményesen válaszolni.

Az első fejlett társadalom, a sumér eredményeit a körülvevő területek közül csak Anatólia népei tudták átvenni, és maguk képére alakítani. Tőlük is sikerrel csak a görögök vették át a fejlődés stafétabotját. De ők is úgy, hogy egyúttal a maguk képére formálták. A görögöktől csak a rómaiak. A rómaiaktól csak a nyugat-európaiak vettek át olyan sikerrel, hogy az fejlődést is jelentett. Ahhoz, hogy egy kihívás eredményt hozzon, mind a kihívónak, mind a kihívottnak speciálisnak kell lennie. E kettős feltétel ritkaságszámba megy. Vegyünk csak néhány történelmi példát. A mai Irán területe jó négyezer évvel ezelőtt már átvehette a sumér kultúra és társadalom tapasztalatait, élvezhette megtermékenyítő hatását, ennek köszönhetően el is ért bizonyos eredményeket, nem kisebbeket, mit Kis-Ázsia anatóliai része, de nála a fejlődés megrekedt, mert nem volt olyan szomszédsága, ahol megtermékenyítők lehettek volna a perzsa tapasztalatok. A görög kultúra két irányban hatott: nyugatra a Földközi-tenger medencéjében Róma, és északra Trácián keresztül a Fekete-tenger medencéje felé.

Az első hatás járt gyorsabb, a második hosszabban tartó eredménnyel. Róma az időszámításunk első századaiban hanyatlani kezd, ezzel szemben Konstantinápoly még további ezerötszáz évig Európa legfejlettebb, leggazdagabb területe maradt. De amíg Rómától Északnyugat-Európa átvette, és mintegy ötszáz éves erőgyűjtés után tovább vitte a társadalmi fejlődés stafétabotját, addig Konstantinápoly vonzáskörzetében nem volt olyan terület, ahol a továbbvitelre megfelelőek lettek volna a feltételek.

A nyugat-európai fejlődés az ipari forradalom után kétszáz éven keresztül szinte csak negatív hatást fejtett ki minden más társadalomra azzal, hogy megbontotta azok korábbi egyensúlyát. Az ipari forradalom csak ott tudta a technikai vívmányai segítségével magasabb szintre emelni és komplexszé tenni a társadalmat, ahol az északnyugat-európai puritanizmus, általában a kereszténység protestáns formái voltak a jellemzőek. Vagyis a klasszikus Nyugat-Európában és Észak-Amerika északkeleti részében. Az új technikai kihívások fogadásának, és egy új és fejlettebb társadalmi forma kialakítására azt felhasználni csak az a társadalom tudja, amelyikben már sokkal korábban egy olyan kultúra, civilizáció és értékrend alakult ki, amelyik az új követelményeknek megfelel.

Ismét az derül ki, hogy az új helyzet támasztotta kihívásnak általában a kihívottak többsége nem felel meg, képtelen az annak megfelelő, a korábbinál fejlettebb társadalmat kiépíteni. Ezért az új kihívásoknak mindig több az áldozata, mint a haszonélvezője, a jutalmazottja. A törvény ismét az, ami a biológiában. Ahhoz, hogy egy, a korábbinál fejlettebb faj létrejöhessen, olyan körülményekre van szükség, amelyek sok faj pusztulásával járnak. Mennyi kultúra és társadalom pusztult el addig, amíg létrejött a minden korábbinál sokkal fejlettebb fogyasztói, jóléti társadalom, illetve, ahogyan újabban hívja számos tudós, a szolgáltató társadalom.

Még inkább a fenti állítást igazolja az a tény, hogy először a nyugat-európai civilizáció fejlett társadalmaihoz a tőle térben és történeti múltjában a legtávolabb lévő kelet-ázsiai puritán civilizációhoz tartozóknak sikerült felzárkózniuk, illetve ezek érték el az ipari forradalom óta tapasztaltat is jelentősen meghaladó gazdasági növekedést. Ez teljesen új jelenség a társadalmak történetében. Eddig csak a közvetlen szomszédságba került át a technikai fejlődés által kiváltott fejlettebb társadalmi forma. Arra még nem volt példa, hogy valamely technikai vagy tudományos eredmény egymástól igen távoli kultúrák körében döntő hatást fejtett volna ki. Ez az első világtörténelmi jelentőségű hatása annak, hogy a modern technika, mindenekelőtt a kommunikáció és a szállítás egyetlen egységgé formálta át az egész emberiséget.

Éppen a jelen század második fele szolgáltatott példát arra is, hogy a kulturális rokonság azonos társadalmi fejlettséget garantál akkor, ha ezt külső erők nem akadályozzák. A skandináv értékrendet felvett finnek a század elején még Európa egyik legszegényebb népe voltak, szegényebbek mint az oroszok, de az oktatási rendszerük, a fegyelmezettségük, a tisztaságigényük a reformáció óta egyre inkább skandináv lett. Ahogy elnyerték a nemzeti önállóságukat és teljesen megszabadultak az orosz politikai uralom alól, felzárkóztak a leggazdagabb népek sorába. A jelen század egyértelműen azt bizonyítja, hogy minden puritán kultúra, civilizáció képes a legfejlettebbekhez való gyors felzárkózásra, ha megszűnnek az ezt gátló külpolitikai tényezők. Ma már Európában nincs ilyen politikai külső akadálya annak, hogy a felzárkózásra alkalmas népek fel is zárkózzanak. Ebben a folyamatban az utolsó ilyen két nép a cseh és az észt lett. Az előbbiek már a XV. század óta nyugat-európai szinten voltak, az utóbbiak pedig a finnekhez hasonlóan leszakított, az orosz imperializmusnak odaadott skandinávok.

A Távol-Keleten az ázsiai puritánok körében más a helyzet, ott a század második felében a japánokkal történő példamutatás a felzárkózásra jóval később történt meg. Alig húsz éve folyik, de mára már vitathatatlan a négy tigris, a négy kisebb ország viharos felzárkózása. Az utóbbi tíz évben pedig, ahogyan a dogmatikus marxizmus Európában csődöt mondott és Kínában is lazult, a térség lakosságának háromnegyedét kitevő Kína növekedése még az őket időben megelőzőkénél is gyorsabb lett.

A század második felében a nyugat-európai és az észak-amerikai puritán térség félperifériája, szomszédsága is viharosan fejlődik, egyre inkább az élvonalba kerül. A puritán Nyugat-Európa félperifériájának, közvetlen szomszédságának gazdasági felzárkózása csak a század második felében történt meg. Milyen területet, illetve kiket tekinthetünk az európai puritanizmus félperifériájának? Délről a Pireneusok és az Alpok két oldalát és az ott élő népeket. Keletről a Trieszt-Szentpétervár tengelytől nyugatra élő népeket. Joggal nevezhetjük ezt a térséget az Európai individualizmus félholdjának, hiszen térbeli formája ilyen félhold alakú, és valóban csak itt jellemző az individualizmus. E térséget joggal nevezhetnénk Közép-Európának. A félhold déli fele a puritán Észak és a mediterrán Dél között van, a keleti fele pedig a puritán Nyugat és az ortodox Kelet között terül el.

Az Európai Individualista Félhold ugyan sem kultúrájában, sem történelmi múltjában nem egységes, de azért közös jellemzője nemcsak az individualizmusa, de az elmúlt ötszáz év történelme is. De a puritán Nyugat sem egységes, hiszen mások a germánok és az angolszászok, még inkább a skandinávok, de mégis közös jellemzőjük a puritanizmusuk. Az Európai Félhold közös történelme a reneszánszban kezdődik. Barcelonától Krakkóig hódított a reneszánsz. E térség abban is közös volt, hogy a reformáció itt indult el először. Itt jelentek meg a győztes reformátorok előtt az albigensek, a bogumilok, majd a husziták. De itt hódított vissza mindent az ellenreformáció, és vált a korábbinál lényegesen modernebb kereszténység uralkodóvá. E térségben válik történelemformálóvá a felvilágosodás, az elit racionalizmusa. A történelemtudomány máig adós e térség szellemtörténetének megírásával.

A múlt század közepét követően, egészen az első világháborúig ismét e térségre jellemző a nagy erjedés, a népesség és a gazdaság viharos növekedése. Már-már úgy látszik, hogy sikerül a felzárkózás. Ez azonban a következő évtizedekben egyre inkább lemaradássá változik át. Ez váltja ki, hogy a két világháború között a térség minden népe és országa a gazdasági és társadalmi válságból a demokrácia megtagadásával és a fasizmus elfogadásával akar menekülni. Még a történészek is alig vették tudomásul, hogy a századforduló körül ez a Félhold játszotta a tudományokban és a művészetekben Észak-Amerika későbbi társadalmi és tudományos megújító szerepét. Ebben a térségben születik mind a tudományokban, mind a művészetekben a legtöbb úttörés. Az Európai Félhold előretörése a térség népeinek individualizmusával magyarázható. Az itt élő népek kultúrája egyedülálló abban az értelemben, hogy mind a racionalizmus, mind az individualizmus jellemzi. Márpedig ez a két kulturális karaktervonás nagyon felértékelődött a tudományos forradalom, a fogyasztói igények előtérbe kerülése nyomán.

Amíg az ipari forradalomnak és az arra épülő polgári demokráciáknak a puritán karaktervonásokra és a racionalizmusra volt szükségük, addig a jóléti társadalmak a viharos technikai fejlődés és az egyéni igények kielégítésének előtérbe kerülése miatt az individualizmust és racionalizmust igénylik. Jellemző módon az ipari forradalom nem új elméleteket és teóriákat igényelt, hanem gyakorlati megoldásokat. Jellemző módon a műszaki gyakorlat emberei, és nem a tudósok találtak ki praktikus szerkezeteket. A gyáripari technika működtetése a munkaerő óriási többségétől nem több, hanem a korábbinál is kevesebb tudást igényelt. Továbbá a klasszikus kapitalizmus viszonyai között a szellemi tőke növelését, az általános oktatást nem a gazdaság, hanem már előzőleg a vallás, a Biblia olvasása, később az állam, a hadserege és a közigazgatása számára igényelte. Ezzel szemben a jelenkori fejlett társadalomban elsősorban a gazdaságnak van szüksége a fejlett oktatási rendszerre, a szakmai továbbképzés széles skálájára, a tehetségek feltárására és kiművelésére.

Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy az ipari társadalmaknak a puritánok racionalizmusa, ezzel szemben a jelenkori jóléti társadalomnak az individualisták racionalizmusa a leginkább megfelelő. Márpedig ez csak ott jellemző, ahol a reneszánsz, a felvilágosodás kulturális öröksége él. Ez csak az Európai Félhold területéről mondható el.

Az Európai Félhold nem homogén sem nyelvi, sem állami, sem kulturális tekintetben. Csak abban egységes, hogy egyrészt mindig relatíve individualista, másrészt a nyugat-európai civilizációval kezdettől fogva erős kulturális és gazdasági kapcsolata volt. Az is különleges vonása, hogy a térség népei nem a nemzeti államukban éltek, de sok esetben mégis ott élnek ma is. Vegyük csak sorra. A baszkok és a katalánok mindmáig a spanyol állam keretei között élnek. Azon belül viszont az uralkodó spanyoloknál sokkal közelebb vannak Nyugat-Európához, és ennek megfelelően gazdagabbak is.

A svájciak soha nem akartak nemzeti állam lenni, az államalkotó három nép mindegyike, sőt azon belül az egyes kantonok is nagyon erős önállóságot élveznek. Ők az egyetlenek a térségben abban is, hogy ellent tudtak állni az ellenreformációnak. A népoktatásuk pedig a reformáció óta a Nyugat előtt járt. Az észak-olaszok ugyan a közös nyelv alapján a dél-olaszokkal közös államot alkotnak, de kulturális téren sokkal kevésbé mediterránok, inkább nyugat-európaiak. Ennek megfelelően gazdasági tekintetben az európai élvonalhoz tartoznak.

A svábok, a bajorok és az osztrákok nem puritánok, mint az északi németség. Ebből fakadt aztán az, hogy azoktól e század közepéig gazdasági téren erősen le voltak maradva. A bajorok ma is a Német Szövetségi Köztársaságon belül a legnagyobb autonómiát igénylik. Az osztrákok pedig az önálló államuk keretei között érzik jól magukat. Közös jellemzőjük azonban az, hogy az északi puritán nyelvtestvéreiket az elmúlt negyven évben nemcsak utolérték, hanem ma már azoknál is jobban állnak.

Külön érdekesség az, hogy a leginkább alpi svájciak és tiroliak, akik 100-150 éve még Európa legszegényebb népei voltak, ma ők a leggazdagabbak. A svájciak gazdagságát azzal szokták magyarázni, hogy egyrészt kimaradtak a nagy háborúkból, másrészt a világ bankárjai lehettek. Ha ez volna a svájciak meggazdagodásának az oka, akkor miért élnek ma éppen olyan gazdagon a tiroliak, akik sokat szenvedtek a háborúkban, akiknek nincsenek bankjaik? A magyarázat csak az lehet, hogy ők a Félholdon belül a leginkább puritánok és a leginkább individuálisak, ugyanakkor náluk a legerősebbek az oktatás, a tanulás évszázados gyökerei. A szlovének is azért élhetnek ma sokkal jobban, mint a volt Jugoszlávia többi, korábban náluk sokkal gazdagabb népe, mert ők leginkább rokonai a svájciaknak és a tiroliaknak.

E népek individualizmusa, kezdeményezőképessége igazán először a múlt század utolsó harmadában mutatkozott meg. Ezekben az évtizedekben mind a tudományokban, mind a művészetekben, mind a gazdaságban látványos eredményeket értek el.

A magyarok a Jaltai Szerződés következtében el voltak zárva a Nyugattól és a piacgazdálkodástól. Erejükből csak arra tellett, hogy a legvidámabb barakk és a legpiacibb tervgazdálkodás országa lehettek. A csehek helyzete sok tekintetben a svájciakéhoz hasonlítható. Ők a Félhold népei közül a leginkább puritánok, ugyanakkor az osztrákokkal és a bajorokkal leginkább rokonok. A Félhold keleti szárnyán ők fognak a leggyorsabban felzárkózni.

A lengyelek helyzete a leginkább felemás. Az is volt a kereszténység felvétele óta. Az ország déli fele mindig egyértelműen a Félholdhoz tartozott. Krakkó, Szilézia a reneszánszot éppen olyan termékenyen fogadta, mint a múlt század kihívását. Az északi kikötők tipikus Hanza-városok voltak. A középső, legnagyobb kétharmaduk azonban lélekben inkább pravoszláv és kelet-európai maradt. (A pravoszlávot nem mint felekezetet használom, hanem a kereszténységnek azt a kelet-európai formáját, amit az erkölcsiségnél sokkal inkább a kereszténység formai elemei jellemeztek.) A balti térség népei térbeli helyzetükhöz hasonlóan a lengyelek és a finnek között jelentenek átmenetet.

A Félhold keleti szárnyán e század során nagy rombolást jelentett három ok: a Nyugat akaratából e térség a Jaltai Szerződéssel ötven évre a kelet-európai, bizánci örökségű, pravoszláv uralom alá került; a térségben a gazdasági és kulturális motort jelentő zsidóság kiirtása és a térség népei körében a puritán karaktert erősítő német kisebbségek erőszakos kitelepítése. Mindezért nemcsak a térség népeinek, de egész Európának évtizedeken keresztül súlyos árat kell fizetnie.

Merre tovább Közép-Európa?

"Ez az ezer évig nyomorgók
Százszor lesujtott, bús csapatja,
De az erő, a friss Erő
S vígságát a nagy Élet adja."

A Hadak Útja
(Ady Endre)

Azt mondtuk, hogy régiónk és Magyarország számára a relatív fejlődés lehet az elkövetkező évtizedek történelmi esélye. Lehet ezt reménytelenül, lehet józanul szomorkás hangulatban is megélni ezt a legfejlettebbektől távolodó, de a világ többségéhez képest fejlődő jövőt. Az előző fejezetben kissé mélyebbre pillantva a fejlődés, ezen belül a gazdasági felzárkózás feltételeiről szóltam azzal a szándékkal, hogy a történelem és természet törvényeit is segítségül híva gondolkodhassunk jövőnkről. Most még egyszer visszatérek esélyeinkre, beágyazva azokat európai történelmünk eddigi útjába. Mint történelemmel foglalkozót, csak a múlt és közelmúlt hívhat elemzésre, de mint itt és most élő magyart, természetesen izgat jövőnk és Európa sorsának alakulása.

A nyugat-európai eszmék keletre való terjedésének hullámai

A 20. században az emberi élet minden rétege és eleme hatalmas megújuláson ment át. A gazdasági és fizikai élet nagy változásait a kultúra ás az eszmék megújulása előzte meg. Induljunk messzibb történelmi korokból, nyugatról keletre, mert ezeknek a szellemi megújulási hullámoknak a megértése a 20. század lényegének megpillantásához vezet el minket. Remélem abban is segít, hogy térségünk, s benne Magyarország jövőbeli esélyeit is megpillanthassuk.

Kereszténység

Nyugat-Európa mintegy tizenkét évszázaddal ezelőtt kezdett el a kor fejlett civilizációi sorába emelkedni. Ezt egy gazdasági és egy ideológiai forradalom tette lehetővé: a hármas vetésforgó és a földművelő népek igényeihez alkalmazkodó kereszténység. Ez a nyugat-európai nagy technikai és ideológiai fejlődés, a hármas vetésforgó és a kelta társadalmi viszonyokhoz alkalmazkodó kereszténység jelentette jó ezer évvel ezelőtt az első nyugat-európai modernizmus keleti irányú hatását kelet felé.

Ahogy már láttuk, a hármas vetésforgó megjelenése tette először lehetővé az emberiség történetében azt, hogy az esős földművelés keretei között legyen akkora a termelékenység, az urbanizáció, amely versenyképes lehet a nagy elődeivel, mindenekelőtt Európában a rómaival és a bizáncival, vagyis a mediterránnal és a kelet-európaival. A kereszténység a kelta civilizáció keretei között vált olyanná, amely a korábbi Római Birodalom határterületeitől északra és keletre élő, alapvetően esőre épülő földműves civilizációk számára kedvezően adaptálható. Nem csoda, hogy a kelta térítések hatására lesznek alig két évszázadon belül keresztények a népek a frízektől és a szászoktól keletre egészen a csehekig, lengyelekig és magyarokig. Érdemes felsorolni a keresztény hitre valóáttérés időpontjait az említett szférában: frízek 834, dánok 948, norvégek 995, svédek 1008, bajorok 739, csehek 973, lengyelek 1000, magyarok 1001.

A nyugati civilizáció kereszténységének keleti irányú terjeszkedése nem egyformán érvényesül az érintett népek körében. A germánok és a csehek a Német-Római Császárság keretei közé épülnek be, nemcsak politikailag, de egyházi szervezetük is elsősorban ennek megfelelő lesz. A lengyelek és a magyarok politikai önállóságra törekednek, ennek megfelelően igyekeznek egyházi szervezetükkel minél szorosabban közvetlenül Rómához, illetve a pápához csatolódni. Ettől keletre és délre egészen másként alakul a kereszténység sorsa. Keleten a bolgárok (864), de még az ukránok is (888), a nyugati szomszédaikat megelőzve lesznek keresztények, úgy, hogy Konstantinápoly egyházi felsőbbségét ismerik el. Délen, a Balkánon már ekkor éles vonal választja el egymástól az évszázadokkal korábban kereszténnyé vált népeket, mindenekelőtt (ami ma különösen aktuális ismeret) a horvátokat és a szerbeket. Jellemző módon Cirill és Metód útja a Kárpát-, és a Cseh-medencében nem jár tartós sikerrel, térítésük nyomai a hármas vetésforgó megjelenésekor eltűnnek, az érintett térség népei a nyugati kereszténységet vállalják.

A Kis-Ázsiából hozott és a Római Birodalom városait, majd hatalmi struktúráját is meghódító kereszténység egészen a 8. század közepéig megmarad a birodalmi határokon belül. Ahogy a birodalom kettéválik, válik ketté a kereszténysége is. Sokáig csak tartalmában, jóval később szervezetileg. Már ekkor egyértelmű, hogy nem tartható fent sokáig az eltérő civilizációk azonos vallása. Más Róma, és más Bizánc.

A kereszténység akkor lép a korábbi birodalmi határokon túl, amikor a hármas vetésforgó túllép ezeken, és addig terjed, ameddig ez a termelési forma. Ennek az első nyugati terjeszkedésnek tehát az a tanulsága, hogy a Nyugaton korszerű kereszténység terjeszkedése a cseheknél megáll. A lengyelek politikai okokból inkább a mediterrán kereszténységhez csatlakoznak, annak ellenére, hogy az új vallás megjelenési formáiban náluk sok ortodox elemet tartalmaz. Kezdve az egyház kiemelkedő politikai szerepétől, a formai elemek, szertartások, körmenetek nagy szerepéig. Külsőségeiben a lengyel római katolicizmus közelebb áll az ortodox kereszténységhez, mint a cseh katolicizmushoz. A magyarok a császár helyett a pápához csatlakoznak, a felvett kereszténységük azonban tartalmában sok nyugat-európai elemet tartalmaz. A legfontosabb, hogy a klérus mindig a politikai hatalom alá volt rendelve. Keletebbre az ukránoknál pedig már fel sem merül a nyugati kereszténység átvétele, az számukra idegen elem marad.

Erről az első nyugati eszmei hullámról azt kell megállapítani, hogy egyszerre volt gazdasági és ideológiai. Egyrészt fogadtatása a térség különböző civilizációs örökségű népei között eltérő formát öltött, másrészt alapvetően spontán terjedt. Az utóbbi a hármas vetésforgó esetében aligha vitatható. A kereszténység felvételét az érintett népek történészei ugyan az uralkodók bölcsességének tulajdonítják, ennek azonban ellentmond az a tény, hogy az új vallás felvétele szinte egyidejű. Ennek az első hullámnak köszönhető, hogy ezer év óta e térség ugyan soha nem zárkózott fel teljesen a Nyugathoz, de mindig közelebb volt hozzá, mint a Kelethez. Civilizációja inkább nyugati, mint keleti jellegű volt. Sokszor ugyan inkább lent a nép körében, mint fent.

Már itt fel kell figyelni arra, ami különösen a protestantizmus nyugati terjeszkedésénél, de lényegében minden nyugati hatás befogadásánál a döntő elemnek bizonyult: az új tanok addig terjedtek, legalábbis csak addig vertek mély gyökeret, ameddig a kiscsalád volt a társadalom mikroegysége.

A reneszánsz

A második, nyugatról jövő nagy szellemi hullám, amely a kontinens keleti felét is megérinti, a reneszánsz. Ebben az esetben nem egy, a széles tömegeket is magával ragadó, hanem közvetlenül csak a polgárság értelmiségi rétegeinek gondolkodását átalakító szemléletről van szó. Fontosságát azonban nem lehet vitatni, hiszen ezzel a szemlélettel, az individualizmussal, a kritikai megközelítési móddal, a racionalizmussal válik egyre inkább Nyugat-Európa a világ vezető, legdinamikusabb civilizációjává. A reneszánsz mai szemmel egy olyan szemléleti forradalomnak tekinthető, amely segítségével a világ többi nagy civilizációja fölé emelkedik a nyugat-európai.

Azt is érintettük már, hogy ennek a szemléleti forradalomnak a keleti irányú terjedése egy nagy világgazdasági változással párhuzamos. A reneszánsz időben egybeesik a török terjeszkedéssel, azzal, hogy ennek következtében nemcsak a kereszténység legősibb, és mindez ideig rendkívül jelentős kisázsiai területe veszik el, hanem megszűnik az Ázsiával folyó kereskedelem évezredes összekötő útja is. Ez a magyarázata annak, hogy egyrészt ez a világkereskedelem volumene időlegesen, Afrika megkerüléséig (1498) lecsökken, másrészt a Fekete-tengertől északra tevődik át. Ebben az esetben a gazdaság és az ideológia párhuzamossága csak időbeli, hatásuk inkább ellentétes.

A 15. század Európa számára olyan világgazdasági változást hozott, amelynek hatására Európa gazdasági súlypontja kelet felé tolódott el. A török terjeszkedés elzárta az Ázsiával való világkereskedelem évezredes útját. Levante és a Földközi-tenger elvesztette korábbi szerepét a világkereskedelemben. A kínai és az indiai áruk az orosz és ukrán folyókra terelődtek át. Így lett Lemberg és Novgorod, azaz két korábban messze az európaiság határaitól fekvő két város Európa világkereskedelmének kapuja, és az oda vezető út a kor világkereskedelmének fontos tengelye. Ez azt jelenthette, hogy Csehország, Szilézia, a Szepesség, valamint a Hanza-városok és a baltikum Európa legdinamikusabban gazdagodó, polgárosodó vidékévé vált.

Európa keleti felének kedvező világkereskedelmi helyzete azonban nem maradt tartós, mivel Afrika megkerülése sokkal olcsóbb és biztosabb összeköttetést jelentett. Mint látni fogjuk, az ilyen kedvező világgazdasági változások később is számos esetben nem bizonyultak olyan tartósnak, amely elég időt biztosított volna az érintett területek végleges és teljes felzárkózására.

A 15. századi Nyugat-Európa két fontos gazdasági területen egyre jobban rászorult a kontinens korábban elhanyagolt keleti felére. Egyrészt a színesfém-, másrészt a gabonaigények kielégítése is indokolta a keleti térségek felértékelődését. E században a kontinens réz-, ezüst- és aranytermelésének többsége a Cseh- és a Kárpát-medencéből származott. A dinamikusan fejlődő Nyugat-Európa élelmezése szempontjából fontossá vált a baltikumi körzetekből beszerezhető olcsó gabona. Kétezer év után először kap Európa keleti fele fontos gazdasági szerepet. Eddig az európai civilizáció délebbről hozta a gabonát és szinte önellátó volt színesfémek ellátásában, a hiányzó hányadot pedig keletről hozhatta. A kor fejlett Európájának szinte minden világkereskedelme Kis-Ázsián keresztül bonyolódott le. Mindennek a történészek alig szentelnek figyelmet.

A nyugat-európai térség gabonaigénye fellendíti a polgárosodás lehetőségét a Keleti-tenger térségében, színesfém igénye pedig Közép-Európában igen kedvező polgárosodási folyamatot indított el. Danzig vagy Tallin legalább annyira európai polgárváros lett, mint bármelyik nyugati Hanza-város. Ugyanez mondható el Krakkóról is. Csehország ettől kezdve végig nyugat-európai szintre emelkedett ország maradt. Helyzetét időről időre ugyan speciálissá, a térség elmaradottabb országaival azonos sorsúvá teszi a világ adott hatalmi megosztása, de ennek ellenére a csehek minden tekintetben európai puritán civilizációjú, erősen polgárosodott nép maradnak. Azok voltak a viszonylag elmaradott Osztrák-Magyar Monarchiában is, és azok a szocialista táboron belül. Sajnos ezt a bányászati konjunktúrát gyorsan agyoncsapta Amerika felfedezése. Onnan sokkal olcsóbban, és sokszorta több színesfém érkezett. A közép-európai bányák korábbi hatalmas járadéka elolvadt, jelentéktelenné vált. A kelet-európai olcsó gabonára azonban még évszázadokon keresztül, egészen a 19. század végéig szükség volt.

A fenti világgazdasági helyzet egybeesett a reneszánsz virágzásával. A gazdasági fellendüléssel együtt jött Közép-Európába a nyugati szellemi megújulás is. Mivel rövid volt a gazdasági fellendülés, a szellemi hatás sem maradt tartós, és nem hatolt elég mélyen a társadalom egészébe. Csak a térség királyi udvarait és a felső arisztokráciát jellemezte a reneszánsz, a nép tudatára nem volt hatással. Ez a második hullám az elsővel ellentétben a közép-európai társadalmaknak csak a csúcsait érintette, társadalomformáló hatása csak hosszú távon érvényesült.

Protestantizmus

Közép-Európa keleti népeit a Nyugat nagy ideológiai forradalma, a protestantizmus úgy érintette, hogy abból a legkisebb falvak lakossága sem vonta ki magát. A reformáció hatása a térség egyes népei számára óriási volt.

Az is gazdasági okokra vezethető vissza, hogy a világgazdasági konjunktúráját élvező Csehországban jelentkezett a reformáció a huszitizmusban, a nyugat-európai protestantizmust megelőzve. Magyarország és Lengyelország nem litván, azaz nem ortodox része többségében protestáns ország lett pár évtized alatt. Mindkét országban a polgárság nagyobb része német volt, akik az új vallások fő terjesztői voltak. De nemcsak a polgárság, hanem a nép többsége is átvette az új hitet. Itt kell utalnom arra, hogy a vizsgált térség népeinek önállóságát ugyan számos helyzetben veszélyeztette az itt élő jelentős német kisebbség, de ugyanakkor ők voltak a nyugati civilizáció fő befogadói, közvetítői is. Az, hogy a jelen században a náluk is aktívabb szerepet játszó zsidósággal együtt szinte teljesen eltűntek a térségből, az érintett népek felzárkózási esélyei csöketek. A horvátok alig, a pravoszlávok egyáltalán nem reagáltak a reformációra.

Ma még szakmai körökben is titoknak számít, hogy az új vallás magyarországi elterjedésében a német és németalföldi prédikátorok mellett fontos szerepet játszott a török hatalmi befolyás, amelyet a nyugat-európai protestantizmus fő szövetségesének tekintett a létét fenyegető spanyol-osztrák reakcióval és az ellenreformációval szemben. Ezt a tényt azért volna fontos tudatosítani, mert később is lesz olyan helyzet, amelyben az elmaradott társadalmi forma hasznos szövetséges lehet a legfejlettebb számára!

A 16. század igazi Európája, a haladás képviselője a nyugat-európai protestantizmus, ennek pedig esküdt ellensége a konzervatív, hanyatló Habsburg Birodalom volt. Ennek hátában a török terjeszkedés garanciát jelentett arra, hogy az ellenreformáció ne számolhassa fel a nyugatiság igazi letéteményesét, a protestantizmust. Ehhez még azt is hozzá lehet tenni, hogy az ellenreformáció még vadabb lett volna, ha nincs a török veszély. A felvilágosodott katolicizmust a spanyol-osztrák-pápai konzervativizmus azért tartotta elfogadandónak, mert meghaladta volna az erejét, ha az is ellenségként kezeli. Gondoljunk arra is, hogy az a francia állam, amelyik saját keretei között felszámolta a reformációt, a spanyol-osztrák-pápai konzervativizmussal szemben szövetségesének tekintette mind a protestáns országokat, mind a Török Birodalmat. A mediterrán és a Habsburg Európa számára a törökkel szemben a magyarok és a lengyelek védőbástya voltak, de a kor haladó, protestáns Európája számára a török terjeszkedés veszélye létfontosságú tényező volt.

Amennyire igaz az, hogy a cseh, a szlovák, a lengyel és a magyar, mint nép, nem is szólva a térségben élő kisebbségekről, szinte teljesen behódolt a protestáns tanoknak, és jelentős visszakatolizálásuk csak a Habsburg Birodalom erőszakos ellenreformációja hatására történhetett meg, annyira nyilvánvaló, hogy a térség számos más népét a protestantizmus teljesen érintetlenül hagyta. Az ortodox kereszténység szinte tudomást sem vett arról a nagy nyugat-európai ideológiai forradalomról, amit a protestantizmus jelentett.

Az ellenreformáció sikereit a lengyel, a cseh, a szlovák, a magyar nép számára utólag a konzervativizmus győzelmének kell tekintenünk. Mint látni fogjuk, az ipari forradalom és az annak megfelelő tőkés demokráciák létrehozásához ugyanis sokkal kedvezőbb feltételeket jelentett volna e népek számára, ha protestánsok maradnak. Ennek a vallásnak az etikája jobban megfelelt a 19. század második felében e térség népei előtt feltáruló kapitalizálódási lehetőségeknek. Amennyire a reformáció Nyugat-Európában az óceánok meghódítása és Amerika felfedezése következtében beálló nagy gazdasági és kereskedelmi fellendüléssel esett egybe, annyira viszonylagos hátrányt jelentett ugyanez Európa keleti fele számára. Az a tény, hogy a protestantizmus erői az ellenreformációval szemben e térségben teret vesztettek, mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy elpárolgott az ázsiai importban játszott időleges szerepe, éppen úgy, mint a térség nemesfém-termelésének jelentősége. A világkereskedelmi és világgazdasági szerepvesztés az ideológia frontján is éreztette hatását.

Felvilágosodás

A 18. század meghozta a negyedik nyugati befolyás hullámát. A felvilágosodás, amely elsősorban a protestáns és a mediterrán Európa közötti térségekben bontakozott ki, szinte az utolérést célul kitűző társadalmak értelmiségének új vallása lett. A tudományokban és a művészetekben megerősítette a nyugat-európai civilizáció fölényét. De mélyebbre ugyanúgy nem hatolt, akárcsak a reneszánsz.

Európa keleti felét ebben a században az uralkodó körök szalonjaiban a felvilágosodott szellem jellemzi. A hatalom gyakorlásában és a nép tudatában azonban nyoma is alig van a felvilágosodásnak, hiszen a szalonok modernül gondolkodó urai gondosan őrködnek a társadalmuk által biztosított feudális előjogaik felett. A gondolkodás fent modern, a társadalmi struktúra fent és lent feudális. Ennek a furcsa kettősségnek is elsősorban gazdasági okai voltak. A beinduló ipari forradalom következtében Nyugat-Európában megnő az agrártermékek iránti igény, ennek következtében a földek hozama, járadéka Európa keleti felében nagyot emelkedik. A meggazdagodott földesurak ezért szimpatizálnak a friss nyugati szellemmel, de éppen jövedelmük megtartása miatt hallani sem akarnak arról, hogy ebből a fellendülésből a nép is hasznot húzzon.

A haszon fő forrása ugyanis a földművelő nép nyomora, az alacsony agrárbér volt. Így vált e térségben jellemzővé az urak francia műveltsége és a nép ázsiai nyomora, tudatlansága. Ezt az új társadalmi rendet nem egészen találóan második feudalizmusnak nevezi a tudomány. Sokkal helyesebb volna feudális struktúrába szervezett agrárkapitalizmusról beszélni.

Ez a negyedik, kelet felé irányuló nyugati modernizációs hullám megint nem érinti pozitívan a népet. Amíg a földesurak meggazdagodnak, a nép nyomora változatlan marad, relatív helyzete tehát tovább romlik. Ekkor erősödik fel a térség értelmiségi köreiben az a meggyőződés, hogy az elmaradott társadalmat, általában a népet felülről, az okos vezetésnek kell megváltania. A közép- és kelet-európai elitnek ez a megváltó szerepvállalása markánsan először a felvilágosodás korában fogalmazódik meg. Azóta magyarázzák a társadalmi és gazdasági elmaradottságot a nem megfelelő vezetéssel. Jóval később a leninizmus, vagyis az elmaradott nép felemelése a minőségi elit erősen koncentrált hatalma segítségével tehát nem új jelenség. Ezzel magyarázható az is, hogy a térség leginkább elmaradott népei a marxizmus materialista jellegét észre sem igen vették, messianizmusát viszont végletességig felfokozták.

A kommunizmus összeomlása után is számolnia kell e felfogás továbbélésével annak, aki a jövő lehetőségeit kutatja. A nyugati társadalomtudós számára annyira idegen ez a felülről várt megváltás igénye, hogy nem tulajdonít e térségben sem komoly szerepet ennek. A felvilágosodás öröksége az, hogy nemcsak a térség népeinek többsége, de keletre haladva egyre inkább, a vezetéstől megváltó szerepet vár, sőt, még maguk a politikusok is ilyen, a népet megváltó szerepre hivatottaknak érzik magukat még ma is. A felvilágosodás mint az uralkodó népét megváltó szerepe jelentkezett a felvilágosult abszolutizmusok különböző formáiban. Ezek pozitív hatása elsősorban a jobb közigazgatás és a kulturális centrumok kiépítésében jelentkezett. Volt bizonyos ipar- és közlekedésfejlesztési eredménye is. Az eredmények azonban csak fent jelentkeztek. Néhány jó egyetem, világszínvonalú tudományos társaság, néhány fejlett ipari és közlekedési létesítmény mellett alul szinte semmi nem változott.

Az okos, és jó szándékú uralkodók semmivel sem kerültek közelebb a néphez, mint ostoba és közömbös elődeik, illetve kortársaik, sőt. Jó példa erre József császár, aki minden jó szándéka és reformja ellenére egyik legkevésbé népszerű uralkodó maradt az utókor számára. Reformtörekvései a társadalmi elmaradottság körülményei között idegenek maradtak éppen azok számára, akiknek érdekeit szándékában volt szolgálni. Éppen ezeknek a felvilágosult uralkodóknak a kudarcai vetik előre a térség későbbi forradalmainak, mindenek előtt a leninizmusnak a kudarcát is. Minél modernebbek a törekvések, annál idegenebbek maradnak ott, ahol a változások gazdasági és civilizációs feltételei még nem értek meg. Ezt kellene messzemenően figyelembe venniük azoknak, akik a volt szocialista országok számára utolérési tanácsokat adnak.

A felvilágosodás hatását azzal összegezhetjük, hogy a társadalmak csúcsát nyugat-európai szintre emelte ugyan, de ebből szinte semmi sem jutott le a néphez, amelynek ekkor még 90 százaléka a falvakban és a mezőgazdaságból élt.

A kapitalizálódás kedvező feltételei

Az ötödik hullámot a vasút korának nevezhetjük. Az ipari forradalom hatása ugyanis 1860 előtt minimális a vizsgált térségben. Ezt jól jellemzi néhány tény: 1848 előtt a Kárpátoktól délre és keletre még a jobbágyok felszabadítására sem kerül sor, a Danzig-Krakkó-Prága-Bécs-München vonaltól keletre egyetlen országban sem éri el az urbanizáció (a 100 ezer lakosnál nagyobb városokban élők aránya) még a tíz százalékot sem, 1860-ban a vasutak végállomásait még csak Prága, Varsó, Lemberg és Budapest jelenti.

A 19. század második fele Európa keleti fele számára ismét kedvező világgazdasági változást hozott. A vasút megteremtette a lehetőségét annak, hogy Európa keleti feléből már nemcsak a gabona, a nem romlandó nyersanyag és az élőállat kerülhetett a nyugat-európai piacokra, hanem a hús, a zöldség és a gyümölcs is. A vasút másik előnye az volt, hogy a térség szinte minden pontja, nem csak a vízi szállítás szempontjából kedvező részei vehettek részt az agrárexportban. A vasút volt az az első nyugati vívmány, amely nem állt meg félúton, hanem még egész Oroszországot is meghódította. Az ortodox Kelet-Európa először került a Nyugat erős gazdasági-technikai befolyása alá. Ennek a jelentőségét nem lehet túlbecsülni.

A technika gazdasági hódító hatásával ez esetben ismét együtt járt az ideológiai és világnézeti is. A vasút és a nagyipar megjelenése nyomában járó munkásmozgalom, mindenekelőtt a szocialista tan volt az első nyugati ideológia, amely nem állt meg valahol a nyugati kereszténység, illetve a kiscsaládi szervezet határain belül, hanem az ortodox kereszténység minden népét, azaz a nagycsaládos civilizációt is érintette. A vasút 1914-ig minden kelet-európai területet behálózott, bevont a világgazdasági vérkeringésbe, a szocialista, marxista tanok pedig a munkások és szegényparasztok között (éppen úgy, mint a hatalomból kirekesztett értelmiség soraiban) sokkal erősebben visszhangra találtak, mint fent. A térség minden társadalmában az uralkodó osztály mereven ellenállt a már régen megérett reformoknak.

A múlt század második felében a vizsgált országokban a polgárosodás csak felülről indult be, szinte nem volt a nyugat-európai értelemben vett középosztály. A nagypolgárság anyagi érdekektől és a proletáriátustól való félelmében felfelé, a feudális földbirtokosi réteggel kereste a kapcsolatot, a politikai szövetséget és elfogadta a feudális politikai struktúrát. A térség államaiban megjelent középosztály a hatalmi apparátus alkalmazottjaiból került ki, tehát annak politikai érdekeihez igazodott. Ezzel szemben a növekvő városokban koncentrálódott munkásság a legprogresszívebb, legtürelmetlenebb nyugati szocialista eszmék mellé szegődött. Politikai tekintetben a felső szűk társadalmi elit túl konzervatív, a proletárság és a humán értelmiség pedig túlzottan türelmetlenül forradalmi volt. Ebből fakadtak a válsághelyzetben kirobbanó forradalmak.

Európa keleti felében a 19. századi iparosodást két tényező jellemezte. Egyfelől a gazdaság megőrizte agrárjellegét, az ipar és a kereskedelem is elsősorban a mezőgazdaságra épült. A lakosság nagy többsége továbbra is a mezőgazdaságban ragadt, és talált vagy nem talált magának nagyon alacsony jövedelmet. Ezért a falvak népének szegényebb rétegeiben is terjedtek a forradalmi eszmék. Másfelől a nagyipar, a nagypolgársághoz hasonlóan nem támaszkodott a kis- és középüzemek tömegére, hanem a nagy gyárak mint magányos óriások álltak a gazdaságban. A kor ipari technikája alig igényelt a nagy gyárak környezetében kooperáló partnereket, infrastruktúrát, képzett munkaerőt. Mai szemmel szinte érthetetlen, hogyan lehetett a századforduló idején Európa elmaradott keleti felében igen fejlett technikai és hatékonysági alapokon álló hadiipar az Urálban, olajipari gépgyártás Romániában, vágóhídipar Szerbiában, malomipari gépgyártás Magyarországon. Sőt, még a század első felében is lehetséges volt e térségben világszínvonalon gyógyszert, villanymozdonyt, turbinákat gyártani ebben a társadalmi és gazdasági tekintetben elmaradott légkörben.

A 19. század második felében a térség társadalmait a gazdasági és társadalmi felzárkózásban való hit jellemezte. Sajnos ez alkalommal is előbb megszűnt a világgazdasági tekintetben kedvező helyzet, mintsem az érintett országoknak sikerült volna felzárkózniuk. Az is figyelemre méltó, hogy a nagyon elmaradott népműveltség mellett a térség számos világhírű tudóst, fontos tudományos eredményt produkált. Nemcsak az arisztokraták és a nagypolgárok szalonjaiban, de a tudományban és a kultúrában is sokkal erősebb és sokkal európaibb volt a térség, mint társadalmi és gazdasági tekintetben.

A rövidebb távon a közúti szállítás számolta fel a vasút monopolhelyzetét. A gőzhajózás és a hűtés pedig lehetővé tette a kontinensek közötti olcsó szállítást. Ez Európa keleti fele számára azért volt nagyon hátrányos, mert az agrártermékek olcsóbb szállítójaként jelenhettek meg Észak-Amerika, Argentína és Ausztrália farmergazdaságai. A vasút hozta kedvező hatások ismét nem tartanak elég hosszú ideig ahhoz, hogy Európa keleti felének akárcsak egyetlen országa is felzárkózhasson.

A marxista és szocialista ideológia forradalmai

Ahogy azt már leírtam, a hatodik hullámot éppen az előzők kudarcát okozó tényezők váltják ki: az agrártechnikai és a tudományos forradalom. A jelen század első felében a klasszikus kapitalizmus válságának kiéleződése és általánossá válása következtében két nagy ideológiai hullám seper végig Európa keleti felén: a bolsevizmus és a fasizmus.

Időben elsőként a marxizmus pravoszláv, orosz civilizációhoz adaptált formája, a bolsevizmus jut hatalomra és folytatja a cári Oroszország imperialista külpolitikáját, autokratikus társadalmi berendezkedését. A klasszikus kapitalizmus általános válsága a századforduló idején mindenütt, tehát a legfejlettebb ipari, polgári társadalmakban is megjelenik, de először ott törik össze a régit, ahol a leggyengébb a láncszem, Oroszországban. A bolsevik forradalom ugyan a korábbi társadalmi-gazdasági struktúrát összetöri, de megtartja az orosz társadalmi örökséget két területen. Legalább annyira imperialista, mint a cári elődje volt, csak ennek szolgálatába annál erősebb népi támogatást és erősebb gazdasági alapot tud állítani. Különös szerencséje, hogy a fasizmus elleni harcban a legnagyobb társadalmi ellenségének, a fejlett, polgári demokratikus Nyugatnak lesz a szövetségese, és mint ilyen, nyugati támogatással évtizedeken keresztül kiélheti imperialista ambícióit. Nemcsak megőrzi, de tovább is erősíti az egyház és az állam összefonódottságának pravoszláv örökségét. A Sztálinizmus a legvégletesebb teokrácia, az ideológia szervezett, korlátlan uralma minden társadalmi és gazdasági tevékenység felett.

A megvalósult marxizmus, ami Európa keleti felében mint a valaha tapasztalt leginkább nyugati ideológia indult, fokozatosan idomult a térség ortodox civilizációjához és elmaradt gazdasági viszonyaihoz. A materialista és szuper nyugati marxizmusból ortodox vallás lett. Magát az államot is tagadó filozófiai alapokból, csak az ázsiai történelemben ismert, "minden az állam" gyakorlata valósult meg. A szélsőbaloldali elvek szélsőjobboldali gyakorlattá váltak. A bolsevik modell legnagyobb ellentmondása azonban egyrészt a 19. századi imperializmusa, másrészt a tulajdon tagadása volt. E kettős karakteréből fakadt hetven év után a szükségszerű bukása is. A szocialista rendszerek történelmi eredményeiről most, a bukást közvetlenül követően nem illik beszélni. Pedig óriásiak voltak nemcsak a hibák, de az eredmények is. Olyan fontosnak tartom ezeket, hogy újból megismétlek csak néhányat a legfontosabbak közül.

Széttörte a feudalizmust. A bolsevik forradalmat követő rendszer Európa legmerevebb társadalmi struktúráját szinte észak-amerikai mértékben mobillá gyúrta át. Ma kevés olyan társadalom van a világon, amelyikben az érvényesülés szempontjából annyira háttérbe szorult a származás, a vallási hovatartozás, mint a volt szocialista országokban. Ezen állítás ugyan elsősorban a volt Szovjetunió szláv és balti népeire vonatkozik, de relatív értelemben általánosítható. Ma a mohamedán világ legfelvilágosultabb, a legkevésbé feudális népei a középázsiai volt szovjet népek.

A fejlett világ igényeinek megfelelő urbanizációt hozott létre. Az elmaradt világ minden más országával szemben a Szovjetunióban úgy ment végbe a kor követelményeinek megfelelő urbanizáció, hogy nincsenek az azokéhoz hasonló nyomornegyedek, amelyekben a lakosság jelentős hányada társadalmilag, képzettség és jövedelem tekintetében szinte társadalmon kívüli állapotban él.

A lakosság képzettségi szintje sokkal magasabb mint az elért gazdasági eredmény. A szocialista rendszer lényegesen nagyobb képzettséget biztosított a lakosság egésze számára, mint amit a hasonló fejlettségi szintű polgári demokráciák adtak. A társadalmi érvényesülés minden más társadalomhoz viszonyítva jobban a képzettségtől függ.

Ahogy elemeztem korábban a fasizmus a térség országainak életében még rövidebb, csak átmeneti jelenség volt. Azt azonban szem előtt kell tartani, hogy a térség minden népe, kivéve ebben a tekintetben is a cseheket, önként, lelkesen fogadta a fasizmust. Ennek a kedvező fogadtatásnak is érdemes röviden az okait vizsgálni. A fasizmus a világ összes félperifériáján elsősorban azért győzött, tehát nemcsak Közép-Európában, mert erősebben érintette a fejlettség félútján talált országokat a klasszikus kapitalizmus világgazdasági és társadalmi válsága, mint a gazdagokat. A gazdagok többsége azért volt eleve gazdagabb, a válságban több tartalékkal rendelkező, mert imperialista volt, mert évszázadokon keresztül a gyarmatokból jelentős extrajövedelmet húzhatott. A másik fele, elsősorban Észak-Amerika pedig még messze volt attól is, hogy saját, rendkívül gazdag erőforrásait kihasználja.

Megismétlem az Olvasó által már ismert álláspontom: minden bizonnyal a jövő szempontjából előnyösebb helyzetben vannak azok, a századforduló idején félfeudális, félig fejlett társadalmak, amelyek átestek a bolsevizmus illetve a fasizmus végül kudarcra ítélt kísérletén, mint azok a hasonló fejlettségi szintről indulók, amelyek a polgári fejlődés spontán útján maradtak.

A fogyasztói társadalom vonzása

A jelen század végére minden korábbinál erősebb és átfogóbb hatás éri Európa keleti felét. A fogyasztói társadalom szinte a lakosság egésze számára rendkívül vonzó. Jelenti-e ez azt, hogy ez a cél egyúttal minden érintett nép és ország számára elérhető? Mielőtt erre a kérdésre válaszolnánk, összegezzük a múlt utolérési kísérleteinek legfontosabb tanulságait.

Ha az ezer év alatt jelentkező legfontosabb nyugati hatáshullámokat együttesen akarjuk értékelni most, amikor Európa keleti felében is szabaddá vált a társadalmi modell választásának lehetősége, akkor a következő megállapításokat tehetjük. A hatásokat a nyugati világban bekövetkező ideológiai és technikai változások váltották ki. Európában minden hatás nyugatról keletre ment, és soha nem fordítva. Mindegyik hullámnak más volt a behatolási mélysége mind földrajzi, mind társadalmi tekintetben is. Ez elsősorban attól függött, hogy az érintett térségben lakók civilizációja mennyire volt az adott időpontban fogadóképes.

A világgazdasági változások számos esetben kedvező hatást gyakoroltak Európa keleti felére, de ez a kedvező hatás soha nem volt elég hosszantartó ahhoz, hogy a társadalmi, gazdasági felzárkózás megtörténhessen. A kedvező helyzetnek drasztikusan véget vetett egy olyan világgazdasági változás, ami leértékelte a térség gazdasági jelentőségét. Számos esetben a kedvező gazdasági hatással kedvezőtlen társadalmi következmények jártak együtt. Ennek klasszikus példája volt az úgynevezett második feudalizmus. Ha valaki a fenti történelmi tapasztalatokat tudomásul veszi, akkor abból kell kiindulnia, hogy önmagában a magántulajdon, a piacgazdaság, a többpártrendszer és még az Európai Unióhoz való tartozás sem jelenti azt, hogy a társadalmi és gazdasági felzárkózás feltételei adva vannak. Ha az utolérés belső feltételei nincsenek adva, hiába a demokratikus berendezkedés, hiába a sok odairányított tőke, hiába az integráció.

A nemzeti értékek újból fontossá válnak

A modern világgazdaságban megint fontossá vált, hogy a társadalom legyen nemzeti. Ez nem kell, hogy egynemzetiségűt jelentsen, de azt igen, hogy a lakosságnak legyen nemzeti öntudata és büszkesége. Csak az a társadalom lehet egészséges, amelyiknek van identitástudata és nemzeti büszkesége. A közerkölcs várja el a polgáraitól, még inkább a vezetőktől, hogy számukra a nemzeti érdek az elsődleges legyen.

Minden egészséges társadalomnak szüksége van arra, hogy féltékenyen, legfőbb kincseként őrizze nemzeti identitását. A világ gazdasági tekintetben egyre jobban integrálódik, ma már egyetlen világgazdaság van. Ebből sokan azt a következtetést vonják le, hogy eltűnnek a nemzeti államok, a nemzeti kultúrák, hogy egyetlen nagy falu lesz a világ. Azt nem veszik észre, hogy ez csak a fejlődéssel járó egyik dimenzió. A másik a nemzeti karakterek felerősödése. A nemzethez tartozás annál fontosabb lesz az egyén számára, minél integráltabb lesz a világ.

A magyar társadalom csak a huszadik század során alakult át olyan komplex társadalommá, amiben már létrejött a korban már szükséges saját társadalmi osztálya és rétege. Ezzel együtt járt az egynemzetiségűvé válásunk is. Ez a nemzeti társadalommá való kialakulás Európa keleti felében minden államalkotó nép esetében jellemző folyamat eredménye, és egyáltalán nem speciális magyar jelenség.

Mi magyarok bizonyos tekintetben megelőztük a térség többi országában, a mára államalkotóvá váló népekben szintén végbemenő hasonló átalakulást. Más tekintetben viszont a térség más országai, népei jártak a mienkéhez hasonló átalakulási folyamat élén. A térség minden országa a század során nagy lépést tett abba az irányba, hogy egynemzetiségű komplex társadalommá és állammá alakuljon át. Ez a folyamat teljesen még sehol nem fejeződött be, és még ma is tart.

Nyugaton a polgári társadalmak kialakulását és az ipari forradalmat követő közel háromszáz esztendőt Európa keleti felén a népek az úgynevezett második feudalizmusban élték át. Amíg Nyugat-Európában a polgári demokráciák és az ipari forradalom a világgazdaság centrumának megfelelő polgári demokratikus, kapitalista társadalmat alakított ki, addig keleten éppen a gyors nyugati fejlődés következtében, a földbirtokos osztályok gazdasági és ebből következően politikai hatalma erősödött meg.

Mivel magyarázható ez a látszólag ellentétes folyamat? Elsősorban azzal, hogy az ipari forradalmat követően Nyugat-Európa számára megnőtt a közép-kelet-európai agrártermékek iránti kereslet. Ennek hatására itt értékesebb lett a földtulajdon, meggazdagodtak a földesurak. A megerősödött gazdasági erejük politikai súlyukat is megnövelte. Ebből következett aztán az, hogy amíg Nyugat-Európában a polgárság vette át nemcsak a gazdasági, de a politikai hatalmat is, addig éppen ennek a hatására Európa keleti felében a földesurak gazdasági és politikai hatalma még jobban megerősödött. Azok a változások, amelyek következtében a nyugat-európai országokban a földesurak politikai hatalma megszűnt, ugyanazok a változások Kelet- és Közép-Európában a földesurak politikai hatalmának a megerősödését eredményezték.

Ebben a társadalmi rendben megerősödött a földesurak korábbi politikai, és még inkább gazdasági hatalma, a polgárosodás nem előre, hanem visszafelé történt. A térség államaiban és nemzeti társadalmaiban korábban is volt ugyan némi polgárosodás, de az nem alulról, és nem a többségi nemzetiségből fejlődött ki. Közép-Európában a polgárságnak csak a felső rétege lett erős, a széles tömegei szinte teljesen hiányoztak. Ez a szűk nagypolgárság is idegen nemzetiségekből verbuválódott, és a hatalmat monopolizáló nemzeti földbirtokos osztállyal szövetkezett, vagy legalábbis nyíltan az ilyen szövetségre törekedett.

Ebből a tényből fakadt aztán az, hogy a nemzeti öntudatában erősödő közvélemény az etnikai tekintetben idegen nagypolgárságban a nemzeti kultúráját veszélyeztető folyamat képviselőjét látta. Ez a speciális kelet-európai társadalmi forma nem a feudális viszonyok restaurációja, hanem az új nyugat-európai polgári, kapitalista társadalom félperifériája, éppen a nyugati tőkés fejlődés eredményeként.

Egészen a jelen század elejéig, illetve az első világháborút követő békéig, a térség nem ismerte a nemzeti államot. A két legnagyobb állam, az Osztrák-Magyar Monarchia és a cári Oroszország soknemzetiségű dinasztikus birodalom volt. Önálló államuk még a gazdag nemzeti történelemmel rendelkező lengyeleknek és magyaroknak sem volt. Az első világháborút követő békék a nemzeti önállóság igényeinek kielégítése céljából egy sor utódállamot hoznak létre. Ezt az alapvető átrendezést elsősorban nem a helyi politikai erők, nem a szerves fejlődés, hanem a győztes nyugati hatalmak, mindenekelőtt az Egyesült Államok kényszerítették ki. Ez nem jelenti azt, hogy számos utódállam népében ekkor már nem volt erős vágy az önálló nemzeti államra. Még kevésbé azt, hogy a korábbi soknemzetiségű birodalmak tovább is fenntarthatók lettek volna. Az első világháború utáni rendezésen meg is látszik, hogy elsősorban külső erők eredménye volt. A mesterségesen meghúzott határokon belül igen jelentős kisebbségek maradnak, illetve mivel a túlzott felaprózódást meg akarták akadályozni, számos, csak nyelvében rokon, kultúrájában nagyon eltérő kis népből szervezett államközösségek jöttek létre. Az új határokkal senki sem volt megelégedve, mindenki a szomszédai rovására akart terjeszkedni. Akkor alakul ki Európa keleti felén a területi terjeszkedés elemi vágya, a nyugati gyarmatosítás idejétmúlt és eltorzult formája, amikor az már a fejlett nyugati országok számára is megbukott.

A területi terjeszkedés mellett a térség minden országában megjelenik a kisebbségek asszimilálásának a vágya is. Minden új állam minél gyorsabban egynemzetiségűvé akart válni. Ennek azonban társadalmi akadálya volt abban, hogy szinte minden országban nemzetiségi tekintetben idegen, elsősorban német és zsidó, kisebb mértékben a magyar volt a fejlődésre alkalmasabb polgárság. Ez az életképes, de más nemzetiséghez tartozó polgárokkal szembeni irigység fejeződik ki az államalkotó népek német- és zsidóellenes politikájában. Ez az érintett államalkotó népek nacionalista közhangulatában is visszhangra talált.

Bemutattam korábban, hogy a századforduló agrártechnikai forradalma milyen csapást jelentett Közép-Európára. Ez a változás gyorsan leértékelte a közép-európai államokban a lakosság többségét foglalkoztató, és a világgazdaságba való beépülésüket biztosító agrárágazatot. A földtulajdon is gyorsan leértékelődött. Ezzel az uralkodó földbirtokosi osztály alól kicsúszott a gazdasági talaj. Az agrártechnikai forradalom támasztotta igények kielégítésére a közép-európai államok egyike sem volt alkalmas, mivel ez egyrészt fejlett, a falvak világát is átszövő infrastruktúrát, másrészt sok tőkét igényelt volna. Ez pedig egyre kevésbé volt biztosítható.

Mint szintén láttuk, elsősorban az agrártechnikai forradalom támasztotta új helyzettel magyarázható, hogy a térségben a vasúti hálózat kiépítését követő sikeres felzárkózási folyamat a jelen század harmincas éveire nemcsak megtörik, de gyorsuló lemaradássá változik át. Az érintett országok mindegyikét még a világgazdaság centrumánál is jobban sújtja a gazdasági válság. A kialakult politikai diktatúra és a közhangulat az idegen nemzetiségű polgárság ellen irányult. A társadalom többségét súlyosan érintő elszegényedés közepette az idegen, elsősorban német és zsidó polgárság viszonylag életrevalónak bizonyult, gazdagodott. Ez elemi erővel táplálta az irigységet az államhatalmat birtokló, de gazdasági tekintetben egyre jobban lemaradó többségi nemzetiségben.

Közép-Európában nem történt jelentősebb történelmi esemény a jelen században, mint a puritán nyugat-európaiságot évszázadokon keresztül képviselő német polgárság és az utóbbi száz esztendőben tömegesen megjelenő individualista, vállalkozó szellemű, az új iránt rendkívül fogékony zsidóság likvidálása, kitelepítése. A századfordulóig Magyarországon az asszimilációra kész németek, és főleg a zsidók számára sokkal inkább adva volt a társadalmi felemelkedés, az ezer éven keresztül hiányzó polgári státuszba való emelkedés, mint a népi származásúak előtt. Illetve ezek az asszimiláltak kulturális és társadalmi okokból sokkal inkább éltek a polgárosodás lehetőségeivel, mint a nem nemesi magyar etnikum.

A társadalomnak ma ugyanazon okból van szüksége önbizalomra, mint az egyénnek. Ez a nemzeti önbizalom annál fontosabb, minél fejlettebbek a külső, és minél szegényebbek a belső feltételek, azaz minél gazdagabb a világ, és minél szegényebb a nemzet. Ezt sem tisztáztuk, pedig politikusainknak soha nem volt fontosabb, mint ma, hogy ezt megértsék. Minél több tehetséget, tudást, vállalkozást, kezdeményezést igényel valamely munka, annál fontosabb az önbecsülés, a megbecsültség, az öntudat, az optimizmus. A fejlett társadalomban ma már a munkák mennyiségi, az eredmény szempontjából döntő minőségi többsége ilyen önmegbecsülést és önbizalmat igénylő. Meg kell érteni, hogy a társadalmak teljesítőképessége elsősorban az önbizalmon, az optimizmuson, az önkifejeződésen múlik. Ezért nincs is kártékonyabb politikus annál, aki csökkenti a nemzet önbizalmát, a lakosság optimizmusát, önkifejezését.

Kevesen veszik tudomásul, hogy a nemzet önbizalma is erősebb volt a 80-as években, mint napjainkban. Arra inkább büszke lehet egy nép, hogy a szocialista lágerben az övé a legvidámabb barakk, mint arra, hogy fő teendője az olyan kapuknál kopogtatni, ahova nem akarják beengedni. Ráadásul a kormánya mást sem csinál, mint a külső elvárásoknak megfelelően elhanyagolja azt, amit ígért, amit joggal elvárnak tőle. Kádár ugyan azt mondotta, hogy Moszkva útmutatásait követi, a szovjet vezetőket tiszteli, tanácsaikra hallgat, de mindenki tudta, vagy legalábbis érezte, hogy ezt azért mondja, hogy nagyobb legyen az ő és országa függetlensége. Ezzel szemben a jelenlegi kormány lelkesedésből liberális annak érdekében, hogy jó jegyet kapjon. Ez a nép számára megalázó.

Az eddig elmondottakból az következik, hogy csak olyan kormányzat szerepe lehet pozitív, amelyik szociális és nemzeti. Fordított sorrendben történelmi okokból és jogos érzékenységből nem szabad e két követelményt felsorolni. A rendszerváltás után kormányainkról egyiket sem lehet elmondani. Biztos jele annak, hogy egy kormányzat vagy gyenge képességű, vagy rossz szándékú, ha azt hirdeti, hogy ő csak azért nem a saját meggyőződése és a nép elvárásai szerint cselekszik, mert az lehetetlen. Ezzel bevallja, hogy csak a választások előtt volt buta, aki nem látta a szükségszerűséget, de azóta megokosodott, most már csak a nép maradt ostoba.

Európa ébredezik

A következő század a világgazdaság három nagy térsége közötti verseny kora lesz. Észak-Amerika, a Távol-Kelet és Európa mögött az emberiség többségét jelentő világ gazdasági jelentősége csökkeni fog, és a három térség egymással versenyezve, külön-külön egyre jobban integrálódni fog. Ebben a hármak versenyében Európa esélyei a legkisebbek.

Észak-Amerika a legrugalmasabb, a legkevésbé túlnépesedett, a leginkább mobil népességű. A tradíciók legkevésbé húzzák vissza.

A Távol-Kelet a legnépesebb, a legszorgalmasabb, az áruk termelésére leginkább alkalmas. A jövő század második felére már a világkereskedelem nagyobb felét fogja jelenteni.

Ezzel szemben Európa csak a harmadik lesz minden tekintetben. Lemarad az integrálódásban, hiszen a keleti fele máig más világhoz tartozott, és gazdasági ébredése sokkal lassabb, mint a távol-keleti volt kommunista országoké. A sok állam, a sokféle civilizációs örökség, a sokféle történelmi tradíció Európában megnehezíti a térbeli mobilitást, mindenekelőtt a munkaerőét. A legnagyobb hátrány azonban a munkaerejének lényegesen alacsonyabb kihasználása. A Távol-Kelet legendásan sokat dolgozik, kicsi a munkanélkülisége. Észak-Amerika e tekintetben az egészséges félúton áll. Európában nemcsak nagy a munkanélküliség, de kicsi a ledolgozott idő is. Nem jobb a helyzet a tanulással töltött idővel sem. Európa, ha versenyben akar maradni, akkor egyrészt az egész kontinensben kell gondolkodnia, másrészt meg kell tanulnia többet dolgozni és tanulni.

Nyugat-Európa kezd rájönni arra, hogy csak fél kontinens, annak is kicsi. Minden európai integrációnak az oroszok és az ukránok befogadásával kell kezdődnie. Nem elég az, ha Nyugat-Európa a volt szocialisták között mazsolázik. Jók a csehek, a balti államok, talán a lengyelek és a magyarok is, de a többi még messze van a befogadhatóságtól, gondolták mindmáig. A keleti szlávok nélkül azonban nem lehet a másik két nagy agglomerációval versenyképesnek maradniuk. A távol-keleti integráció minden finnyáskodás nélkül integrálja a még mindig szocialista Kínát. Nyugat-Európa húzza az orrát a gazdasági téren sokkal fejlettebb, és sokkal kevésbé szocialista Oroszországgal szemben. Az európai diplomaták abból is tanultak, hogy az Egyesült Államokat és Japánt Európa volt szocialista táborából igazán csak az oroszok érdeklik.

Európa nem lehet úgy versenyképes, ha 20-30 százalékkal kevesebb órát dolgoznak azok is, akik egyáltalán dolgoznak, és kétszer, háromszor nagyobb a munkanélküliség, mint a konkurenseknél. Ha az emberek nem dolgoznak, akkor hiába van közös piac, közös pénz, közös jegybank, közös útlevél, közös katonai szervezet. A másik két nagy agglomeráció ebben a tekintetben is példát mutat. Nincsenek közös szervezeteik, de dinamikusan kereskednek, gazdaságuk integrálódik. Az Európai Unió végre a foglalkoztatást elsősorban a jövő infrastruktúrájának kiépítésével akarják javítani. Anakronizmus, hogy Nyugat-Európában tíz százalék felett van a munkanélküliség, a kontinens keleti felén még ennél is sokkal rosszabb a helyzet, ugyanakkor nincs megfelelő úthálózat az Alpok két oldala között, nem vezetnek megfelelő utak a kontinens nyugati és keleti fele között. Talán még nagyobb baj, hogy kevés az iskolai férőhely, keveset költünk kutatásra.

A nyugat-európai gazdaságpolitika következtében Európa lett a legpesszimistább kontinens. Ez azért hiba, mert a jelen és a jövő csodáit csak optimista társadalmak hozhatják létre. Az éhséggel küzdő embert a szükség korbácsa hajtja. A jóléti társadalom emberét csak a jövő reményei táplálhatják. Ezért a pesszimista társadalmak szükségszerűen lemaradnak. Amennyire örömömre szolgál, hogy végre Nyugat-Európa tanult, annyira elszomorít, hogy a volt szocialista országok demokrata politikusai nem akarnak tanulni. Továbbra is megkülönböztetett bebocsátást kérnek a Nyugattól, és a munkanélküliséget mint az elkerülhetetlen rosszat kezelik. Nem tanulnak a saját közvéleményüktől, amely nem távoli szép jövőt, hanem minél biztonságosabb jelent akar. (Egyetlen reményem a politikai karrieristákban van, akik még időben felismerik, hogy a választásokon az nyer, aki munkaalkalmat, optimizmust ígér).

Néhány jó tanács magyar politikusoknak

"Egy lesz majd millió világból,
De ez az egy minden örömmel teljes
S ez a szegény Siralom-Völgye
Mindenkinek kedves, jó lakóhely lesz."

A nagyranőtt Krisztusok
(Ady Endre)

Amikor azt mondjuk, hogy Magyarország számára nincs közeli esély a legfejlettebb országokhoz való teljes gazdasági és társadalmi felzárkózásra, akkor még mindig látunk egy igen vonzó esélyt: a relatív fejlődés képességét. Ezt sem lehet azonban automatikusnak venni, ehhez is szakítani kell a mai gazdaságpolitikával. E könyv nem erről szól, de álljon itt néhány praktikus tanács arra, hogy mit csináljunk, s mit ne.

Magyarországon újból hiánygazdaság van

A szocialista gazdaság nem a demokrácia hiánya miatt bukott meg, hanem azért, mert nem volt piacgazdaság. A Távol-Keleten számos olyan gazdasági csoda történt, ami nem dicsekedhetett azzal, hogy demokrácia volt. Ez nem jelenti azt, hogy nálunk mellőzhető volna a demokrácia, csak azt, hogy a kor ismer gazdasági csodákat, méghozzá nagyokat, demokrácia nélkül. Ezért nem kell a demokráciát ott kikényszeríteni, ahol annak hiányoznak a tradíciói és a gazdasági feltételei. Ilyeneknek tekintem a tőlünk keletre elterülő térség társadalmait.

Magyarországon a piacgazdaság megvalósult, de alacsonnyá vált a munkaerő kihasználása. A magas munkaerő-kihasználás alatt a szakma elsősorban azt érti, hogy alacsony a munkanélküliség. Ez az első követelmény, de nem elég. A hivatalos munkaidő utáni munka olyan óriási erőforrás, amit csak a célba érés után lehet alaposan értékelni. Ezt nekünk, magyaroknak kellene a legjobban tudni. A mi szocializmusunk azért volt viszonylag elviselhető, mert a munkaidő után még sokat, és intenzíven dolgoztunk. Ezt a humán értelmiségünk nagy többsége annak idején megbotránkozással nézte. A nagy többség azonban boldogan élt vele, mert számára a sok munkánál sokkal rosszabb a sok munkátlanság és a nyomorgás. Ezt most utólag már talán azok is belátják, akik annak idején botránkoztak rajta.

Az átlagosnál alacsonyabb munkanélküliség minden esetben egyik elengedhetetlen feltétele volt az átlagosnál gyorsabb gazdasági növekedésnek. Erre mondják a mi szakembereink, hogy előbb legyen pénzügyi egyensúly, aztán lesz munkaalkalom. Ez azonban egyelőre még a távoli jövőképükben sincs. Ismét a tízmillió állampolgárra hivatkozom: még a leglustább háziasszonyok sem merik azt mondani, hogy nem volna mit tenniük. Ők tudják, hogy minden családban se vége, se hossza a tennivalóknak. Miért olyan nehéz ezt a szakemberekkel megértetni?

Minden gazdasági csodát megelőzte az, hogy az oktatásra másoknál nagyobb hangsúlyt helyeztek, ma nálunk itt is egy új hiánygazdaság kezd kialakulni. A távol-keleti országoknál ez 2500 éves tradíció. Ott mindig a képzettségen múlott az erkölcsi elismerés és a ranglétrán való előmenetel. Ők nemcsak otthon, hanem diaszpóraként is nagyon fontosnak tartják a tanulást. Nemcsak az állam fordít erre a célra az átlagosnál nagyobb hányadot, hanem a lakosság is. Mivel még ezzel a széleskörű ingyenes oktatással sem elégszik meg, sokat költ a saját jövedelméből is erre a célra.

A skandináv országokban is tradíció a reformáció óta, hogy jó, és mindenki által elérhető legyen az iskola. Számunkra, európaiak számára lecke lehetne a zsidóság is. Ez a nép ezer évek óta kiemelkedően nagyobb súlyt helyezett a tanulásra, mint Európa bármelyik népe. Mi magyarok azért lettünk antiszemiták, mert irigyeltük a több tanulással sokkal többre menő zsidókat. Most azon mesterkedünk, hogyan tudjuk a tanulni vágyókat megadóztatni. Tesszük ezt annak ellenére, hogy a szocializmustól mi is sokkal jobb képzettséget örököltünk, mint azok a piaci társadalmak, akik 1945-ben hasonló szintről indultak. Tragikus kép alakulna ki, ha valaki venné a bátorságot, és felmérné, mennyivel csökkent a szellemi tőkénk a rendszerváltás óta.

A viszonylag nivellált jövedelemben is hiány van. Mit jelent a viszonylag nivellált jövedelemelosztás? Nem valamiféle kommunisztikus egyenlősdit, hanem csak az átlagosnál kevesebb felháborító szegénységet és kisebb felháborító gazdagságot. Ennek egyik mérési módja, hogy a lakosság leggazdagabb tizedének jövedelme hányszorosa a legszegényebbekéhez viszonyítva. Ez a mutató minden sikerországban az átlagosnál alacsonyabb. Mi ebben a tekintetben már az Európai Unió minden országát megelőztük. A gazdagok között mégsem talált a jelen kormány sem elvonási lehetőséget.

Különösen alacsony az a mutató a század közepén még az európaiak számára elképzelhetetlenül szegény távol-keleti és a század elején még nagyon szegény skandináv országokban. A nivellált jövedelmi viszonyokat az előbbiek a kulturális tradícióiknak köszönhetően viszonylag kis költségvetési újraelosztással is el tudták érni. Ott nem jelent nagy költségvetési terhet sem az egészségügy, sem a nyugdíj. Az egészségvédelem, a tisztaság olyan évszázados erkölcsi elvárás, hogy kevés költséggel is élenjárhatnak szinte minden egészségügyi mutató tükrében. Az öregekről való gondoskodás mint erkölcsi kötelesség ott még erősen él, ezért nemcsak az állami nyugdíjakkal kell róluk gondoskodni.

A skandináv országokban pedig a nemzeti jövedelem nagyon magas hányadát osztják el a nagyobb egyenlőség érdekében. Demagógok tehát azok a magyarok, akik a svédeket sajnálják, és arra hivatkoznak, hogy a svédeknél is sok nehézséget okoz a túlelosztás, a magas költségvetés. Bár minekünk csak feleannyi bajunk és feleakkora jövedelmünk volna, mint a svédeknek, akik száz éve még nálunk is szegényebbek voltak. A farizeusokat azonban mindig az jellemezte, hogy sajnálták azokat, akiket irigyelni kellene. Természetesen az egyenlősdi nem megoldás. Mi már azt is kipróbáltuk, de piac nélkül. Most a másik végletbe lendítettek át bennünket. Tegyük hozzá, hogy akaratunk ellenére, hiszen a szocialistákat azért helyezték a választók hatalomra, hogy legyen a kormány a korábbinál szociálisabb. Ezzel szemben az elődeinél is jobban rohan az ellenkező irányba.

A vidámság és az optimizmus mára hiánycikké vált. Nem azért van egyes országokban gazdasági válsághelyzet, mert rosszak a lehetőségek, hanem azért, mert a lakosság elvesztette a jövőbe vetett bizalmát, optimizmusát. A szakbarbárok azt hiszik, hogy a gazdaságépítéshez sok pénz kell, ha az nincs, hitel kell, pedig elsősorban az optimizmus hiányzik. Nem tanultak a század összes ez irányú tapasztalatából. Például abból, hogy a háborút vesztettek gyorsabban talpra álltak, mint a nyertesek. Pedig ezek sokkal kevesebb Marshall-segélyben részesültek. Ezzel szemben nálunk minél elhivatottabb gazdaságmegmentőnek érzi az illetékes pénzügyminiszter magát, annál szomorúbb képet vág, annál nagyobb végveszély harangját kongatja.

A vitaminhiány megszüntetésére ma Magyarországon csökkenteni kellene a ma már tragikus méretű munkanélküliséget, a kormányprogram azonban tovább növeli. Csökkenteni kellene a felháborítóan nagy jövedelemkülönbségeket, a kormányprogram azonban tovább növeli a nyomasztó szegénységet. Növelni kellene az oktatásra fordított költségvetési összegeket, a kormány azonban máról holnapra bevezeti a tandíjakat. Növelni kellene a tömegek optimizmusát, a pénzügyminiszterek ugyan változnak, de egyaránt a pesszimizmus és a közvéleménnyel szembeni fenyegetés és erőszak apostolai.

Kell-e Marshall-segély?

Napjainkban sokan felvetik a Marshall-segély felújításának a lehetőségét. Az a hiedelem, hogy egy ilyen segély problémáink megoldását jelentené. A magam részéről nagyon segélyellenes vagyok. Segíteni csak azon érdemes és célravezető, aki segély nélkül is boldogulna, így tehát a segély csak sietteti a kibontakozást. A maga erejében nem bízók helyzetén hosszabb távon többet ront a mások segítsége, mint segít. Más szavakkal: csak azt a társadalmat lehet segélyezni, amelyikhez spontán módon is áramlik a működő tőke. Igaz még az is, hogy még hitelt sem szabad felvennie annak, akinél a tőkepiac nem találja ígéretesnek a befektetéseket.

A Marshall-segély lényegében egy 1948-51 közötti időszakra terjedő hároméves támogatási program volt. Ennek keretében az Egyesült Államok 11,4 milliárd dollárt adott az érintett 16 nyugat-európai országnak. Ennek az összegnek a nagysága az utókor számára irreálisan megnagyobbodott. Nem volt kicsi az ajándék, ha azt vesszük figyelembe, hogy három évig az akkori nemzeti jövedelem 1,5 százalékát adta Nyugat-Európának. Évente négy napot dolgoztak az amerikaiak azért, hogy a háborúban sokat szenvedett országokat segítsék. Ha ma ekkora áldozatot hozna az Egyesült Államok, akkor ez mintegy 200 milliárd dollárt jelentene most. Az ő nemzeti jövedelmük folyó áron ugyanis ma közel húszszorosa a negyven év előttinek.

Ha a Marshall-segély összegét az akkori vásárlóerő alapján számítjuk át mára, akkor is 40 milliárd körüli összegről volna szó (az ipari országok nagykereskedelmi árai jelenleg ugyanis az 1950 évinek a négyszeresét teszik ki dollárban). Mindenképpen ez volna a reálisabb kiindulási pont. Osszunk fel tehát gondolatban egy ilyen 40 milliárdos újjáépítési segélyt. Mennyit is kapott akkor 10 millió lakosra egy ország? Kevesebbet, mint 500 milliót. Ez mai árakon 2 milliárdnak felelne meg. Tehát azt jelentené, hogy az adósságunk tizedét elengedik. Erre talán másképpen is számíthatunk, de ettől nem lesznek sokkal mások belső gondjaink, nem lesz sokkal erősebb a gazdaságunk, legfeljebb a pénzügyi kormányzatnak lenne pár évre valamivel kevesebb gondja. Lényegesen jobban járnának azok az országok, amelyeknek kisebb az adósságuk. Nem ismerik egy gazdaság talpra állításának tőkeigényét azok, akik az ilyen segélytől csodát várnak. Csodát a Marshall-segély idején is az érintett országok népei valósítottak meg.

A Marshall-segélyt és a német gazdasági csodát még a szakmai közvélemény is összekapcsolja. Ezért néhány számot. A segélyből fajlagosan, azaz egy lakosra vetítve a legkevesebbet a nyugatnémetek kapták. Az angolok két és félszer, a franciák kétszer annyit kaptak. A kis tőkés országok még többet. Ha mi is akkora segélyt kapnánk, mint annak idején a németek, akkor már csak 2,5 milliárd dollárra számíthatnánk. Ha nem is a segéllyel fordítottan arányosak egy ország várható gazdasági sikerei, azt azért nem szabad szem elől téveszteni, hogy az érintett 16 országban a fejlődési ütem és az egy lakosra jutó segély fordítva aránylik egymáshoz!

Mindezen számok alapján levont tanulságok különösen aktuálisak ma, amikor a politikusok aránytalanul keveset törődnek azzal, hogy a tömegek bízzanak a jövőben, hogy százezerszám vállalkozzanak. Ideje volna felismerni, hogy mindenütt a társadalom problémáihoz szükséges erőforrások nagy többsége a társadalmon belül rejlik. Ezért nem a segélyeken kell ábrándozni, hanem azon fáradozni, hogy a nép elhiggye, itt most már valóban az ő jövője épül. Nekünk nagy szerencsénk, hogy a mi népünk inkább dolgozik sokat, csak jobban élhessen, csak vagyonában gyarapodhasson. Szinte példa nélkül áll az a társadalmak történetében, hogy egy nép többsége a nagyobb szabadságra nem kevesebb, hanem még több munkával válaszoljon. Nálunk akkor nőtt meg a munkaidő, amikor a politikusok egyre kevesebb bért adtak, de szabad szombatot. Azóta az ország többet dolgozik, mint amikor a szombat még munkanap volt. Ennek a népnek olyan politikai vezetésre van szüksége, olyat érdemel meg, amelyik elsősorban benne bízik. Abban bízom, hogy egyszer ilyen vezetésünk lesz.

A félelem rossz tanácsadó

Sokáig azt hittem, hogy a fizetésképtelenséggel azok ijesztgetnek, akik maguk azért ugyan nem félnek tőle, de jól jön ahhoz, hogy az ellenállókat hallgatásra bírják. A közelmúltban (1995-96) a pénzügyminisztereket nézve a televízióban az a meggyőződésem támadt, hogy ők valóban pánikban vannak. Sugárzott róluk a félelem, hogy kötelességtudatból, akár az egyéni sorsának feláldozása árán is, meg akarják menteni az országot a szörnyűségtől. Némileg csak az ingatott meg, hogy rájöttem, rosszul vannak tájékoztatva, nem ismerik a fizetésképtelenséggel járó következményeket. A témához nem értő riporter feltette egyiküknek a kérdést: mi lenne, ha mégis megkockáztatnánk, hogy ellenállunk a Nemzetközi Valutaalap követelményének, még azon az áron is, hogy nem fizetünk, mint ahogy a lengyelek tették? A pénzügyminiszter úr arcára kiült a rettenet. Azt mondotta, hogy a lengyelek iszonyú árat fizettek ezért. A termelés felére esett vissza.

Azt nem tudtam eldönteni, hogy ennek a megalapozatlan állításnak mi volt az oka. Tudatosan ijesztget-e, vagy nagyon régen nem olvasott szaklapot? A közelmúltban jelent meg a szakmai körökben tekintélyes bécsi tudományos intézetnek egy kiadványa arról, hogyan állnak a volt szocialista országok az átalakulási folyamat során 1994-ben. Ennek alapján az 1989-es, GDP=100 alapon 1994-ben a lengyeleknél a legjobb a helyzet azzal, hogy náluk ez a mutató 86,2. Csak őket követik a csehek és mi 80-nal. A többiek még rosszabbul állnak. Ehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy az ez évi növekedés tekintetében is a lengyelek vezetnek.

Nekem az adatoknál többet mond a pénzpiac jelzése, ahol 1996-ban a lengyelek hitelképessége javult, a mienk romlott. Azt is tudom, hogy hozzánk egy lakosra vetítve sokkal több külföldi tőke jött be. De a minél több külföldi tőke számomra nem öncél, hanem esetleg hasznos eszköz. Ha egy ország áron alul árulja ki a nemzeti vagyonát, nagyobb árbevételhez jut. Az is tény, hogy mi sokkal egészségesebb gazdasági bázisról indultunk, mint a lengyelek. Nálunk sok százezer kisvállalkozó már a rendszerváltást megelőzően alig várta a gazdasági lehetőségek megnyílását.

Ezek a számok sem jelentik ugyan a számomra azt, hogy cserélnék a lengyelekkel, még kevésbé azt, hogy a példájukat követni javasolnám, csak azt, hogy egyrészt veszélyes egy ország népét nem létező veszéllyel riogatni, másrészt nem volna szabad egy illetékes miniszternek ilyen tájékozatlanságot mutatnia. Még akkor sem, ha ezek a kitalált, a valóságnak ellentmondó adatok céljainak megfelelnek. Mindenkit lebeszélek arról, hogy bejelentsük a fizetésképtelenséget. Meggyőződésem szerint minket ilyen veszély sem fenyeget, hacsak a Nemzetközi Valutaalap fenyegetését nem veszi valaki komolyan. Én soha nem tartoztam a könnyen megijedők közé. Különösen akkor nem, ha tudom, hogy milyen szándékok vezérlik az ijesztgetőt, és milyen a mi tényleges helyzetünk.

A tényleges helyzet megítélésében is téves alapról érvel a mindenkori pénzügyminiszter úr, amikor csak a mi valóban elszomorító számainkat idézi, de nem beszél az eladósodottak 90 százalékának sokkal rosszabb helyzetéről. Mi ugyanis a valóban rosszul álló adósok elitjéhez tartozunk. Márpedig nincs olyan önérdekét félretevő hitelező, aki a legkevésbé reménytelen adósát nyilvánítaná először fizetésképtelenné. Ezért mi nyugodtan számíthatunk arra, hogy velünk szemben soha nem fogják kezdeni a példastatuálást. Ezt csak mi kezdeményezhetnénk, ahogyan a lengyelek is tették. A nemzetközi pénzvilág számára sokkal károsabb volna, ha a nálunk sokkal rosszabbul állók, akik körülbelül százszor nagyobb tartozással küszködnek, azt látnák, hogy kár erőlködni, hiszen a sokkal jobban álló magyarokkal szemben is könyörtelenek a hitelezők. A nemzetközi pénzügyi köröknek sokszorta nagyobb érdekük fűződik ahhoz, hogy ne derüljön ki mintegy 2000 milliárd kintlevőségükről, hogy azt le kellene írni, mint az, hogy a mi törlesztésünk pár évre felfüggesztésre kerül.

Mikor ezeket leírom, tisztában vagyok azzal a veszéllyel, hogy a fizetni nem akaró hazai körök idézhetnek. Mégis vállalom ezt a veszélyt, mert ennél is jobban félek attól, hogy a fizetésképtelenségtől való félelem miatt tovább lehet menni azon a takarékoskodást öncélnak tekintő reménytelen úton, amely nemcsak a jelen kormány bukásához, hanem a baloldali politikából való kiábránduláshoz vezethet. A magyar nép az elmúlt húsz év során bebizonyította, hogy ahhoz az ígéretes kisebbséghez tartozik, amelyik a jobb sorsa érdekében nem ijed meg az árnyékától, hanem igyekszik kihasználni a nemzetközi helyzetben eleve szűkre szabott lehetőségeket. Mi voltunk a szocializmusban a legvidámabb barakk. Vagyis, a kényszerzubbonyban is vidámak. Ne fogadjunk el tehát egy olyan gazdaságpolitikát, amelyik a kényszerzubbonytól megszabadulva most a félelem, a kilátástalanság bénaságát akarja ránk kényszeríteni.

Joggal vártam el, hogy a rendszerváltozás elsősorban a jókedvünket, az optimizmusunkat, vagyis minden szorosan vett gazdasági feltételnél fontosabb motivációnkat, fogja növelni. Most mégis azért kell vállalnom a harcot, hogy ne győzhessenek felettünk a pesszimisták. Minél nehezebb feladat áll egy nép előtt, annál fontosabb a cél realitásában való hit, a nehézséggel szembeni bátor helytállás. A nehézségek legyőzése érdekében nem az ijesztgetés, nem a visszavonulás, hanem a bátor lerohanás, az önerőben való bizalom a jó stratégia. Töretlenül optimista vagyok abban a tekintetben, hogy népünk optimizmusának megtörése nem fog nekik sikerülni.

Legyél bátrabb, mint a pénztárcád

Koromnál fogva én még olyan világban születtem, amelyikben ritka kivétel volt az, hogy valaki sokkal nagyobb vagyont hagyjon maga után, mint amennyibe született. Még inkább vonatkozott ez a társadalmi helyzetre. Azt már tisztelte a közvélemény, aki nem élt fel semmit abból a kevésből, amit örökölt. Ezt a tisztességet is csak az érhette el, aki minden megtakaríthatót megtakarított. A nép előtt az egyszerű emberek világában nem is volt nagyobb bűn, mint többet fogyasztani, mint amennyit feltétlenül kell. Még a falusi gazdagok is megtakarítottak mindent, ami megtakarítható. Az emberiség évezredeken keresztül élt azon elv alapján, hogy fogyasszunk minél kevesebbet. Ez volt a létmegmaradás fő törvénye.

Szerencsére mára a világ gazdagabb negyedében már nem a takarékoskodás az előny. Nem tudtam soha kinyomozni, hogy ki találta ki a fogyasztói társadalom megnevezést korunk gazdagabb társadalmaira, de ösztönösen a lényeget ragadta meg. Ma csak az a társadalom maradhat versenyképes, csak az zárkózhat fel a fejlettekhez, amelyikben az emberek többet akarnak fogyasztani, mint amennyire éppen van pénzük, jövedelmük. Ha a lakosság nem erre az álláspontra helyezkedik, szükségszerű a lemaradása.

Életem nagy szerencséje, hogy én ebben a mindennel takarékos világban nőttem fel, és mindenáron más utat akartam járni. Tizenéves koromben megfogadtam, hogy nem annyiból fogok élni, amennyim van, hanem annyit fogok keresni, ami elég ahhoz, hogy úgy élhessek, ahogyan akarok. Szerencse volt ez az életfilozófia, mert nem racionális, tudatos megfontolások alapján, hanem a régiből való ösztönös menekülésből született. Az eredmény pedig, hogy sokkal jobban élhetek, mint valaha álmodtam. Ne higgye senki, hogy ezen az alapon könnyelmű lettem. Mindig irtóztam az adósságtól, botránkoztam a kölcsönkérőkön, de szívesen adtam kölcsönt másoknak. Ösztönösen elkerültem minden szerencsejátékot, a könnyű meggazdagodás minden lehetőségét. De soha nem fogadtam el azt, hogy nem kell az elértnél többre törekedni, hogy a céljaimat az adott lehetőségekhez szabjam. Ezért érhettem el öregségemre többet, mint amennyire törekedtem. Mindezt sokan egyéni sikernek, szerencsének, tehetségnek minősíthetik. Én azt állítom, ez kortünet.

A közelmúlt mániákus monetáris politikája késztet arra, hogy ezzel a kérdéssel behatóan foglalkozzam. Sokszor nagyobb társaságban felteszem a kérdést: ki kezdett csak akkor a családi háza felépítésébe, amikor már megvolt a befejezést is biztosító elegendő pénze? Már több száz megkérdezettnél tartok, de egy sem akadt, aki nem úgy vágott volna bele a családi fészek felépítésébe, hogy nem tudta még azt, hogy miből fejezi majd be. A legtöbben botránkoznak: hogyan lehet ilyen buta kérdést feltenni! Hány ház lenne ebben az országban, ha csak azok kezdtek volna bele, akiknek már biztosan megvolt hozzá a szükséges pénzük? Azt már én sem merem megkérdezni: hány olyan gyermek született azután, hogy a szülők előzőleg kiszámolták, megvan-e a felneveléséhez szükséges pénz? Hányan házasodtak úgy, hogy előtte összegyűjtötték a családalapításhoz szükséges feltételeket, a lakást, bútort, felszerelést?

Mi lett volna a magyar társadalomból, ha az egyének, a családok is úgy gondolkodnak, mint a jelenlegi kormányzat? Minden, amire az elmúlt tíz év során büszkék lehetünk, annak köszönhető, hogy a lakosság nem követte a kormányok gátlásos filozófiáját. Az eredmény: a beteges félelemből takarékoskodó kormányok egyre jobban eladósodtak. A jövőjét bátran építő lakosságnak pedig sokkal több, jóval nagyobb és szebb háza van. Nagyobb a megtakarítása, mint a nyugati gazdag országok polgárainak. Nemcsak adóssága nincs, de ő ad újra és újra kölcsön a takarékos kormányoknak. Mikor emelkednek a kormányok a lakosság bölcsességének szintjére?

Három választás tanulságai

Az elmúlt időben (1996) három választás küldött üzenetet a számunkra: a brandenburgi, az olasz és az orosz. Mindegyik a maga módján meglepetéseket okozott, pedig nagyon három eltérő viszonyokból küldte üzenteit. Brandenburg az egyik német keleti tartomány, talán a legerősebb porosz történelmi tradíciókkal. Olaszországban is rendszerváltás van, de egészen más természetű mint a szocializmusukat maguk mögött hagyott országokban. Ők szervezetileg az Európai Unió tagjai, mégis változtatni akarnak. Oroszországban Európa legnagyobb népe keresi az útját. Mi magyarok azt is mondhatjuk, hogy körülöttünk három irányban csaptak le a politikai villámok. Nem árt, ha tájékozódunk.

Brandenburgban súlyos vereséget szenvedett az a Kereszténydemokrata Párt, amelyik a német egyesülés legnagyobb terheit és felelőségét vállalta magára. A nyugat-német kormányzat nemcsak csatlakoztatta a kelet-németeket a Nyugathoz, ahova évszázadok óta nálunk sokkal jobban tartoztak, hanem vállalta az egyesüléssel járó csillagászati összegek folyósítását is. Azt hihette mindenki, hogy mindezért a brandenburgiak elsöprő támogatását hozza a választás. Ennek az ellenkezője történt. A Kereszténydemokrata Párt a háború utáni legnagyobb vereségét szenvedte el. Alig kapott több szavazatot, mint a kommunista utódpárt. A legelerősebbek viszont a szociáldemokraták lettek. Most jött be az, amit sok elemző a rendszerváltást követő első választásoktól várt: az erős szociáldemokrácia, és általában az erős baloldal által képviselt politikai hatalom. Az első választásokon, amikor ezt várták, nagy középjobb győzelem született, és most, amikor az első választás erőviszonyainak a stabilizálódását várták, a baloldal győzött.

Miben keressük a baloldali előretörés okát? Nagy a kiábrándulás a középjobb politikából. Pedig ez a középjobb politika nem hasonlítható össze a hazaiakkal, mert egyrészt nem olyan erős benne a határon túli németség sorsáért való aggódás, és még kevésbé jellemző a keresztény egyházak klérusaival az összefonódás. Mindebből azt a tanulságot kellene levonni a hazai középjobb pártoknak, hogy a jelenkor nyugat-európai kereszténydemokráciái csak akkor számíthatnak sikerekre, ha nem kötődnek szorosan a felső klérushoz, ha a kereszténység szociális, és nem hierarchikus tradícióit ápolják. A mindig büszke brandenburgiakat nem nyerték meg, hanem sokkal inkább megalázták a nyugati gazdag rokonok hatalmas pénzügyi alamizsnái. Már itt levonhatjuk az örök történelmi tanulságot, hogy a külföldi segítséget mindig alamizsnaként fogadják, és ezért aztán mindig érzelmi ellenhatást vált ki az adakozókkal szemben. Csak néhány példát idézek ezekre: a Marshall-segélyért azok a népek voltak a leghálásabbak, azok használták fel azt a leghatékonyabban, akik a legkevesebbet kaptak. Az olajtermelő országokban azóta erősödött meg a Nyugatellenesség, amióta drágán veszik meg tőlük az olajat. Mint majd a következő választás elemzése során látni fogjuk, a dél-olaszok annál ellenségesebben kezelik az északiakat, minél több pénzt kapnak tőlük.

A brandenburgiakat minél jobban ijesztgették a visszarendeződés veszélyével, annál kevésbé féltek attól a baloldaltól, amely megerősödése esetére ezt a veszélyt a másik oldal felfestette. Mikor vesszük tudomásul, hogy a volt szocialista országok népe sokkal reálisabban ítéli meg a baloldali visszarendeződés veszélyét, mint a középjobb politikusok. Ilyen visszarendeződési veszély reálisan sehol nincs. A választók reálisan látják a mindenkorra megváltozott világot.

Az olasz választások üzenete csak annyiban hasonló a brandenburgihoz, hogy a baloldal nem várt győzelmét hozta. Az üzenet tartalma alapvetően más. Először lássuk a tényeket: itt is a baloldal győzött. A középjobb pedig összeomlott. Ezen belül délen megerősödött a szélsőjobb, északon pedig a szeparatisták. Olaszország megszűnt a kereszténydemokráciák fellegvára lenni, és egyre erősödnek az Észak és Dél elkülönülését célzó megoldások mögött álló politikai erők. Azt mindenki a szocialista rendszer bukásként fogta fel, hogy a több nemzetiséget egyesítő szocialista országok, a Szovjetunió és Jugoszlávia, majd Csehszlovákia is szétesett. Nem vették tudomásul, hogy a soknemzetiségű államok kora lejárt, hacsak nem azonos a civilizációjuk. A nemzetiségek békésen megélhetnek a közös állam keretei között, ha azonos civilizációs szinten vannak. Ilyen esetekben sem egyszerű, és nem problémamentes az együttélés, de járható. Ezt mutatja a svájciak és a belgák sikere. Semmiképpen nem járható a soknemzetiségű államiság útja, ha különböző civilizációs szintű és történelmi tradíciójú népek együttéléséről van szó.

Miért nem követjük a csehek példáját?

Jó kétszáz éve elég lett volna a csehek példáját követnünk ahhoz, hogy egyértelműbben felzárkózhassunk a fejlett Nyugathoz, de mi éppen az ellenkező utat erőltettük.

A 18. század végén II. József felvilágosodást szolgáló reformjait elutasítottuk, és ragaszkodtunk a már akkor is elavult nemesi uralmat megtestesítő, társadalmi berendezkedésünkhöz. Azt állítjuk, hogy a jozefinista reformok a magyar nyelv és a kultúra ellen irányultak, de "mi hősiesen visszavertük a magyarellenes ármánykodást". A csehek, velünk szemben, nem azt nézték, hogy milyen nyelven és honnan jönnek a reformok, hanem, hogy mi a tartalmuk. Ennek megfelelően mindazt amit jónak ítéltek, gyorsan és lelkesen bevezetették. Mi szegényen és függetlenebbül, de büszkén kerültünk ki a reformok elleni harcból. Mindmáig azzal büszkélkedhetünk, hogy megvédtük nemzeti "Önállóságunkat" és nyelvünket. Ma sem valljuk be, hogy a felvilágosodás reformjainak elfogadása nem járt a cseh nyelv és kultúra elsorvadásával, sőt. A jobb iskolarendszer, a demokratikusabb társadalmi berendezkedés és főleg a mienknél lényegesen magasabb életszínvonal európaibb, ugyanakkor karakterében cseh civilizációját, és végső soron évszázados távlatban a Nyugat által jobban elfogadott nemzeti önállóságot hozta. Mi nem a nyelvünket és a kultúránkat, hanem az elmaradott viszonyainkat, nemesi alkotmányunkat és az uraink világát védtük meg.

A múlt század elején, az úgynevezett reformkorunkban is a nemzeti függetlenséget tartottuk elsődlegesnek, még akkor is, ha ezt csak a társadalmi és a gazdasági fejlődés hátránya árán értük el. Ezzel szemben a cseheknek ekkor is az volt a fontos, hogy demokraták és gazdagok legyenek, akkor is, ha ennek érdekében bele kellett nyugodniuk, hogy csorbul a nemzeti függetlenségük. A 19. század végére azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a csehek demokratikusabb rendszerben élhettek, és sokkal jobban, mint a politikai főszerepükben tetszelgő magyarok. Ahogy korábban írtam, a Kiegyezéskor a császári házzal összefogva még örömünk is tellett abban, hogy a cseheknél nagyobb politikai rangot kaptunk. Utána is megtettünk mindent annak érdekében, hogy ők ne juthassanak ugyanerre a politikai szintre. Nekünk nem a csehek demokráciája, magasabb életszínvonala volt irigylésre méltó, hanem a mi formai tekintetben a csehekénél nagyobb nemzeti önállóságunk.

Az első világháborúban lenéztük a cseheket azért is, mert nekik nem a háborúban való hősiesség volt a fontos és irányadó, hanem a háború utáni lehetőségek. Ők ennek megfelelően kiszállhattak, mi meg hősiesen elvérző vesztesként, lekaszálva kerültünk ki a végén. A siker azonban nekik is megártott. A csehek hibáztak, amikor a szlovákokkal közösen nagyobb, és nem egyedül, de gazdagabb államot akartak. Közel hetven évre volt szükségük, amire megtanulták, hogy jobb egyedül, mint a szlovákokkal.

A két háború között a csehek egyértelműen nyugatbarát külpolitikát folytattak, mi azonban az egyoldalú német orientáció mellett döntöttünk. Nem is dönthettünk másként, ha az alapcél a revízió volt, azaz a szomszédokkal szembeni határtalan területi követelés. Nem akadt ugyanis olyan politikai erő, amelyik megelégedett volna a nemzetiségi határkiigazításokkal. Ez az egyoldalú német-orientáció ugyan rövidtávon eredményeket hozott, időlegesen a szomszédaink rovására területeket kaptunk, de végső soron még a Trianoni Szerződéshez képest is területvesztést jelentett. Ezzel szemben a csehek a rövidtávon reménytelen nyugatbarátságot vállalták. Az, hogy ennek ellenére a győztes Nyugat őket is ötven évre orosz gyarmattá minősítette le, a világpolitikai erőviszonyok, és nem a cseh politika bűne.

A szovjet uralom alatt azzal büszkélkedhettünk, hogy a cseheknél okosabban rendeztük be dolgainkat. A mi barakkunk szabadabb volt. A csehek életszínvonalához nem voltunk soha olyan közel, mint a 80-as években, és a belső életünk szabadabb, demokratikusabb volt. A csehek mindig a szükségesnél jobban megalkudtak a tényekkel, ennek következtében rövidtávon sokszor vesztettek, de hosszú távon nyertek. Mi a rabságban szabadabbak voltunk, de a szabadság kevésbé jött el, illetve azzal rosszabbul éltünk.

De mindezt csak bevezetőnek szántam ahhoz, hogy jó volna a rendszerváltás óta követett cseh politikát nagyobb figyelemre méltatni. Annál is inkább, mivel a mienkénél sokkal sikeresebb. A legnagyobb cseh sikerből közvetlenül nem tanulhatunk. Volt bátorságuk bevallani, hogy egy országnak nem nagynak, hanem szabadnak és gazdagnak kell lennie. A szlovákokkal való közös államiság szükségszerűen azt jelentette, hogy a demokráciában még járatlan szlovákok politikai téren visszahúzzák őket. A visszahúzás még nagyobb volt gazdasági tekintetben. A cseheknek sokba került a szegényebb szlovák országrész támogatása, a szlovákok pedig nem tanulhatták meg a gazdasági önállóságot.

Ebben a tekintetben a csehek példátlanul bölcsek voltak. Gondoljunk arra, hogy az olaszok 150 év keserves tapasztalatai után sem váltak ketté, annak ellenére, hogy a szegény Dél viszonylag egyre szegényebb lesz, a gazdag Észak pedig a Marshall-segélynek megfelelő összeg többszörösét vonta el magától, hogy az ország szegény felét felemelje. Még mindig nem veszik tudomásul, hogy a közös államiság mindkét fél számára kedvezőtlen. Ebből a cseh-szlovák válásból mégis volna mit tanulnunk: a magyar politikát évszázadok óta egyre inkább az jellemezte, hogy a problémák oka, hogy kicsik vagyunk. Nem gazdagabbaknak, nem demokratikusabbaknak, hanem minél nagyobbaknak kell lennünk. Ezt a politikát akkor is folytatjuk, amikor már teljesen anakronisztikus. A rendszerváltás óta folytatott külpolitikánkat is az jellemzi, hogy túlértékeljük nemzetközi szerepünket. Nem befelé nézünk a tennivalók után, hanem kifelé ügyeskedünk.

A cseh belpolitikát a rendszerváltás után is az őket ezer éve jellemző mértéktartás jellemzi. Náluk van a volt csatlósállamok között a leginkább jobboldali pártpolitikai hatalom, mégis a legkevésbé jobboldali gyakorlat. Őket részegítette meg a legkevésbé a visszanyert politikai szabadság. Nem a múlt liberális, hanem a jelen és jövő szociális, jóléti kapitalizmusát építik. Náluk a legkisebb a munkanélküliség, jóval kisebb, mint az Európai Unió államaiban. Ők a két háború közötti idők tapasztalataiból megtanulták, hogy a demokratikus és tőkés viszonyokat semmi sem veszélyezteti jobban, mint a nagy munkanélküliség. Azt még a biztatóbb jövő érdekében időlegesen sem szabad megengedni. Különösen nem a tartósat és reménytelent, ami nálunk jellemző.

A privatizációjukban is sokkal helyesebb utat választottak. Az állami vállalatok értékének nagy többségét a nép között osztották fel. Nem adták el a kereskedelmüket és a szolgáltatási ágazataikat. Mi ebben is arra vagyunk büszkék, amit szégyellenünk kellene. Mi azt hangoztatjuk, hogy hozzánk több nyugati tőke jött be, mint hozzájuk. E helyett azt kellene mondanunk, hogy mi mindent eladtunk azon az áron, amiért a külföldiek elvitték. Ha levonnánk az indoktalanul, illetve hibásan eladott szolgáltatások és kereskedelmi hálózatok árát, és csak azt hasonlítanánk össze, amit ők is eladtak, akkor velük szemben nem volna okunk a büszkeségre.

A csehek bölcsen azért privatizáltak, hogy sokan indulhassanak el a tőkésedés, a polgárosodás útján. Legyen sok kis induló tőkés, aztán majd a verseny közülük kiszelektálja azt az ezreléket, aki nagytőkés lehet. Vagyis legyen sok induló polgár, aztán majd lesz ezekből közép és felső réteg is. Azt, hogy a cseh privatizáció jobb megoldás volt mint a mienk, mutatják a tőkepiaci mutatók. A csehek hitelképessége mindig jobb volt, mint a mienk. Oda több zöldmezős beruházás ment, ők olcsóbban kapnának hiteleket. Mi ezzel szemben eladtuk a külföldieknek azt, amit bármi áron hajlandók voltak megvenni, a többit pedig korrupció és vagánysági alapon odaadtuk azoknak, akik ma a nagypolgárok. Nagypolgárságunk ugyan van, de nincsenek korrekt középvállalkozóink, és csak sok fekete, az adózás alól kibújni képes, illetve kénytelen kisvállalkozásunk van. Vagyis a mi polgárságunkból éppen a polgári erények és feltételek hiányoznak.

Elég pár napot tölteni Csehországban és körülnézni. Nagyobb ugyan az autósűrűség mint nálunk, mégsem lehet látni tizedannyi luxuskocsit. Jó volna, ha mi is egyszer megtanulnánk, hogy nem erény a gazdagsággal való hivalkodás. Nem láttam koldusokat, az utcán, a metróállomásokon alvó szállástalanokat. Ennek nem a gazdagság, hanem a szociálisabb politika is az oka. Gyakorlatilag nincs munkanélküliség. Az autóutak mellett nem állnak örömlányok. Nem azért, mert nem volna rá ott jelentkező, de a politika az ízlésre és a látszatra is ad. Nem úgy mint nálunk. A kisvendéglőkben nem csak idegen turisták, hanem főleg a helyi lakosok étkeznek, söröznek. Megtehetik, egy jó ebéd felébe sem kerül, mint nálunk! A választások előtt egy héttel voltam ott, és nyoma sem volt semmiféle politikai hisztériának. Minek is. Nem akarnak politikai fordulatot.

A cseh élet szürkébb mint a mienk. Szürkébb, de sokkal biztosabb. Az ő rendszerük a nagy többség igényeihez igazodik. Az is nyilvánvaló, hogy a lakosság felső tizedének nálunk jobb. De ott egy középjobb párt is tudja, hogy a kilencven százalék nemcsak több, de fontosabb is, mint a tíz. Nálunk a szocialisták sem tudják, vagy nem akarják tudni. Nekem semmilyen más mutató nem minősíti olyan hűen a kormányzat hatékonyságát, mint a halálozások alakulása. A volt szocialista országok közül csak a cseheknél nőtt a várható életkor. Nálunk tragikusan csökkent.

Van oka tehát annak, hogy a gazdaságpolitika alakítói, végrehajtói és súgói sokkal inkább amerikai, azon belül is sokkal inkább dél-amerikai példákat keresnek, a csehekről gondosan megfeledkeznek. Az lehet, hogy mi nem tudnánk teljesen csehek lenni, de azért egy kicsit igazán megpróbálhatnánk. Marad tehát az ezer éves történelmi tapasztalat: a cseheket azért nem szeretjük, mert okosabbak nálunk.

---