6. Jóléti társadalmak békés kialakulása

A 20. század átalakulási kísérletei közül a harmadik a jóléti társadalom békés kialakulása. Joggal tekintjük a 20. század sikerei között a legnagyobbnak azt, hogy a polgári-demokratikus országok az amerikai és a skandináv példát követve alakultak át fogyasztói társadalommá. Egyedül ez a modell bizonyult a fejlett világ számára sikeresnek, ebben alakult ki a legmagasabb fejlettség mind társadalmi, mind gazdasági síkon. Ugyanakkor a század második felére nyilvánvalóvá vált mind a kommunizmus, mind a fasizmus versenyképtelensége a világgazdaság élvonalában. Mára ez a politikai demokrácián és piaci gazdaságon alapuló modell győzött mindazokban az országokban, amelyek eleve rendelkeztek a fogyasztói társadalom létrehozásához elengedhetetlenül szükséges civilizációs adottságokkal.

Le kell szögezni, hogy a demokrácia és piacgazdaság csak bizonyos előzetes feltételek mellett bizonyult elérhető célnak. A világ társadalmi és gazdasági élvonalába csak azoknak az országoknak sikerült eljutniuk, amelyekben az ehhez szükséges civilizációs feltételek előzetesen megvoltak. Azt, hogy ez elérhetetlen, irreális követelmény, ugyan az élet egyértelműen bizonyítja, mégis a demokráciák mindenütt a demokráciát tartják nemcsak kívánatos társadalmi formának, hanem az egyedül célravezetőnek is. A világ perifériájához és félperifériájához tartozó országok számára az okoz sok tragédiát és kudarcot, hogy a fejlettek velük szemben is ezt a kettős követelményt támasztják. A világ katonailag és gazdaságilag erős társadalmai a világ egészére a politikai demokráciát és a piaci gazdaságot akarják rákényszeríteni.

A Szovjetuniótól, az utódállamok mindegyikétől, továbbá Kínától azt várják el, hogy ugyanolyan szabadságjogokat biztosítsanak, mint a fejlettek. De ezt akarják az elmarad világ egészében is. Nem veszik a ma fejlettjei tudomásul, hogy az általuk sikeresen járt út és elért állapot nem mindenki számára járható megoldás.

Amennyire ismert az Egyesült Államok békés és belső erőkre alapozott átalakulása klasszikus kapitalista társadalomból jóléti társadalommá a New Deal, és főleg a második világháború során, annyira nem fordítanak figyelmet az első sikeres átalakulásokra, Svájcéra és a New Deal-t közvetlenül megelőzőre, a skandináv államokéra. Erről mindmáig nem beszélnek úgy, mint a 20. század legnagyobb "gazdasági csodájáról". Pedig azok voltak. Svájc a 19. század első felében, a skandináv államok a századforduló idején még Európa legszegényebb országai voltak.

Svájc évszázadokon keresztül Európa egyik legszegényebb országa volt, ahonnan a felesleges népességnek ki kellett vándorolnia. Még a múlt század első harmadában is itt volt a legelterjedtebb az éhezés. A mai ember el sem hiszi, hogy a múlt század húszas éveiben az orosz cár küld az orosz nép ajándékaként élelmet az éhező svájciaknak. Ezzel a jellemző állandó szegénységgel magyarázható az, hogy Svájc évszázadokon keresztül annyi zsoldost, vándoriparost, megbízható szolgálót adott a gazdag Európának. Sokáig a svájciak meggazdagodását azzal intézték el, hogy sikerült országukat a bankok országává tenni, és a két háborúban élvezhették a semlegességet. Ebben a magyarázatban az a hiba, hogy az okot összekeverték az okozattal.

Svájc bankjai azért lehettek híresek és gazdagok, amiért az Egyesült Államokban a mormonok bankjai: a svájci nép élenjárt a megbízhatóságban. Amíg a világ tele volt bankbotrányokkal, a svájci bankok konzervatív, szolid, azaz a svájci erkölcsöknek megfelelő politikát és gyakorlatot folytattak. A svájci turizmus fellendülését a svájciak legendás tisztaság szeretetének köszönhetik. Európa gazdag, tüdőbeteg urai fedezték fel Svájcban, hogy ott a hegyi levegő és a kívánatos tisztaság együtt található.

A svájci meggazdagodás okaival később a tiroliak legutóbbi sikereinek indoklásakor foglalkozunk részletesebben. Most lássuk a sokkal könnyebben nyomon követhető skandináv példát. Ők még e század elején is a legszegényebb népei voltak Európának. Ezt a ma már történészek által bizonyított szegénységükön kívül több jelenség bizonyítja. Az írek után innen történt a legnagyobb arányú kivándorlás. Az 1910. előtti ötven évben 1,2 millió svéd vándorolt ki Észak-Amerikába a 4 milliós akkori lakosságból. Mi, magyarok azon kesergünk, hogy a 20 millióból ment ki másfélmillió. De azt már nem tesszük hozzá, hogy az akkor 10 millió magyarból 400 ezer, mivel a kivándorlók között jóval kisebb volt a magyarok aránya, mint az ország lakosságán belül.

A tények szerint a magas kivándorlásnak több volt a pozitív, mint a negatív társadalmi és gazdasági hatása. Ezen a tájon volt szinte állandó jelenség az éhség. Voltak ugyan Kelet-Európának olyan vidékei, ahol egy-egy mostoha évben tragikus méreteket öltött az éhezés, de ezeken a területeken már átlagos években sem volt jellemző, hogy nem volt elegendő táplálék.

A mai fejlett világhoz tartozó népek között csak a japánok és a finnek voltak a századforduló idején szegényebbek, mint a svédek vagy a norvégok. Északon a szürke szegénység szinte állandóan jellemző volt. Erre talán a legjobb bizonyíték a finnek esete, akik a cári Oroszország szegényei közé tartoztak, ők adták az olcsó munkaerőt Szentpéterváron, ők voltak a kőművesek, az ácsok és a szolgálók.

Ma az életszínvonaluk négyszerese a szomszédos orosz részek lakosságáénak. Ha a svéd életszínvonal 100, akkor a század elején az angol, a belga és a holland 250 volt, az észak-amerikai és a kanadai pedig 200. Ma a svédek körülbelül olyan gazdagok mint az észak-amerikaiak és a kanadaiak, és jóval gazdagabbak mint az angolok, a belgák és a hollandok, akik azért még mindig nagyon gazdag népek.

Nem akar a világ olyan egyértelmű történelmi jelenségeket tudomásul venni, mint például azt, hogy az északi félteke legszegényebbjei közé tartozó skandinávok és a távol-keletiek (japánok, koreaiak, tajvaniak) sokkal nagyobb eredményt értek el, mint a századelőn leggazdagabb, nyersanyagforrásokban bővelkedő népek. A század során a civilizációjukban élenjáró szegény népek többre vitték, mint a nyersanyagokban gazdagok. A skandináv siker volt az első bizonyítéka annak, hogy a megfelelő emberanyag, civilizációs tulajdonságok jelentik a gazdagodás legfontosabb feltételét, hogy az erős hadsereg és a kedvező gazdaságföldrajzi adottságok, termékeny rónák és gazdag ásványi kincsek hosszú távon több hátrányt, mint előnyt jelentenek.

Ezen a téren az első bizonyíték Svájc lett volna, de azt még félremagyarázták azzal, hogy a világ gazdagjai ott helyezték el a pénzüket, hogy az ország gazdagságát a bankároknak köszönheti. Nem gondoltak arra, hogy a békéhez az is kellett, hogy egyrészt a kedvezőtlen adottságok miatt senki nem vágyott ennek a területnek a birtoklására, másrészt csekély katonai erejük miatt ők sem gondolhattak területszerzésre.

Térjünk ki kissé részletesebben a svéd gazdasági csoda okaira, elsősorban a politikaiakra. Svédországot a század első harmadában a nagyon erős marxista ideológiai befolyás, és a még erősebb szakszervezetek jellemezték. Most, hogy a moszkvai marxizmus megbukott, elintézik a marxizmust azzal, hogy eltévedt, és csupán negatív hatású ideológia volt. Azt már nem teszik hozzá, hogy az orosz civilizáció viszonyai között vált azzá, ami most megbukott. Ugyanazok a marxista tanok a skandináv népek között társadalmi és gazdasági csodákra képes szociáldemokráciává váltak. A marxizmus sikerei a puritán nyugat-európai népek viszonyai között természetesen nem jelentik azt, hogy a marxizmus mindenütt sikert hozott volna, ha a svédek modelljét másolják. A svéd modell csak a svédek számára megfelelő, testre szabott. Minden népnek, illetve minden civilizációs karakternek más filozófiára, ideológiára, modellre van szüksége. Ezt a testükre szabott modellt azok sem találhatják meg, akik félnek az idegen példák átvételétől, de azok sem, akik ezt szolgai módon akarják tenni.

Nagyon általános az erős szakszervezetektől való félelem is. Ez a vélemény elsősorban az angol szakszervezetek negatív politikai szerepének hatására alakult ki. Megint eltévednek azok, akik azt hiszik, ami valahol rossz, az mindenütt rossz, ami pedig valahol beválik, az mindenütt jó megoldást jelent. Svédország úgy lett jóléti állam, hogy a fizikai dolgozók 95 százaléka szakszervezeti tag volt, a szakszervezetek pedig alapvető befolyást gyakoroltak a szinte folyamatosan uralmon lévő Szociáldemokrata Pártra. Ennek a nagy szakszervezeti hatalomnak köszönhetik a svédek, hogy mindig sokkal alacsonyabb volt náluk a munkanélküliség, mint a fejlett országok többségében. Ahhoz azonban a svédek puritanizmusára, mértéktartására volt szükség, hogy a nagyon alacsony munkanélküliség és a szakszervezetek nagy politikai hatalma ellenére nem szaladtak el a bérek, hogy a szakszervezetek bérkövetelései mérsékeltek maradtak.

E század folyamán a svéd viszonyok másik jellemző karaktervonása a keynesizmus volt. Ez szorosan összefügg a nagy szakszervezeti és szociáldemokrata hatalommal is. A keynesizmus érvényesítéséhez ugyanis az kell, hogy a hatalom fontosabbnak tartsa a foglalkoztatottságot, mint az inflációt. Ez azonban csak ott nem életveszélyes, ahol a lakosságot, benne még a baloldali politikai erőket is, a mértéktartás és a szerénység jellemzi. Ez a svéd lecke nagyon aktuális a század utolsó évtizedében, amikor ismét a monetáris politika erősödött meg a fejlett világban és ezt akarják rákényszeríteni a kevésbé fejlettekre is. Jelenleg a világgazdaság legsúlyosabb problémáját a nagy munkanélküliség jelenti. Ez nemcsak egyre elviselhetetlenebb gazdasági és végül pénzügyi feszültségeket okoz, hanem a politikai és erkölcsi morált is aláássa.

Svédország ment el a legmesszebb a jövedelmek újraelosztásában, ott a legmagasabb a nemzeti jövedelemhez viszonyítva az adók súlya, mégis irigylésre méltóan élnek az emberek. Márpedig nem a közgazdászok technokrata elvárásai, hanem a lakosság életszínvonala, a társadalmi és gazdasági eredmények a siker fő mércéje. Ez természetesen nem minden civilizációs körben valósítható meg. Ez csak ott lehetséges, ahol évszázadok óta él a szegénység parancsolta szolidaritás egymás iránt. Melyik civilizációban volna elképzelhető az az önkéntesen elfogadott egyenlősdi, ami a skandináv államokban működik? 1982-ben a legmagasabb életkereset az iparban a diplomás közgazdászoké volt. Ez 26 százalékkal haladta meg az ipari munkásokét. Az állami szektorban a legtöbbet a jogászok kerestek, 36 százalékkal többet, mint az átlagos ipari munkás.

A svédek az életszínvonaluknál is jobb eredményeket értek el a szellemi tőke területén. A baloldali politika nagy súlyt helyezett az iskolarendszerre, a kutatások fejlesztésére. Megtehette ezt, mivel a svédek között a protestantizmus elterjedése óta az iskola a társadalmi élet egyik kiemelt területe volt. Ott már évszázadokkal korábban a legkisebb falvakban is felszámolták az analfabétizmust. Ez is elsősorban a szegénységgel magyarázható. Sokaknak kellett elhagyniuk a családi otthont, ehhez szükség volt az iskolázottságra mind az elhelyezkedés, mind a családdal való írásbeli kapcsolat miatt is. A skandináv protestantizmus győzte el először Európában az analfabétizmust. A svéd politika a szellemi tőke gyarapítását már száz évvel ezelőtt az iparosítás egyik fő pillérének tekintette. A természettudományi kutatás és a találmányok terén népességük arányát tekintve világelsők voltak.

Azt, hogy a svájciak sikerének okait alaposabban kellett volna kutatni, bizonyítja a tiroliak későbbi sikere. Tirol hol ide, hol oda tartozott, önálló soha nem volt, hanem csak egyik nagyobb ország szegény népe. A Monarchián belül Tirol volt a legszegényebb tartomány. Jellemző módon még Hitler is el akarta onnan telepíteni a lakosságot, hogy gazdagabb tájakon próbáljanak szerencsét. Szerencsére hazaszeretetük a teljes kitelepítést meg tudta hiusítani. (Lám a hazaszeretethez nem szuverenitás kell, hanem helyi kötődés!) Mára Tirol lett az ugyancsak viharosan gazdagodó Ausztria és Észak-Olaszország leggazdagabb tartománya.

A Pireneusok és az Alpok hegyei között évszázadokon keresztül szűkölködő népek lettek a század második felének sikernépei. A baszkok és katalánok gazdagabbak mint a spanyolok, a tiroliak gazdagabbak mint a dél-olaszok vagy a burgenlandi osztrákok, a szlovének pedig mint a bácskai szerbek. A svábok és a bajorok is a leggazdagabb németek közé emelkedtek. Pedig a felsorolt mai gazdagok a század elején a nyelvrokonaik között a legszegényebbek voltak. Mikor hiszik el az emberek, a tudósok éppen úgy, mint a közvélemény, hogy a népek gazdagságához nem a termékeny rónaságok, nem a gazdag ásványi kincsek, nem a tengeri kikötők kellenek, hanem a jobb iskolák, a nagyobb szorgalom, rend- és tisztaságszeretet?

Mi volt közös a Skandinávia és az Alpok népeinek sorsában? A mostoha adottságok, az állandó szegénység. Ez kényszerítette ki évszázadok alatt civilizációjuk fő karaktervonásait: a takarékosságot, a szorgalmat, a beosztást, a tisztaságot. Ugyancsak a mostoha adottságoknak köszönhetően nem voltak hódító ambícióik, gazdag, erős, nagy célokra törő kormányaik. Márpedig, ahol e kettős feltételrendszer megvan, ott a 20. század legjobb adottságai - a szorgalom, a fegyelem, a tisztaság, az igényesség - vannak meg. Ezért ott természetes következmény a gazdasági csoda.

A század minden átlag feletti gazdasági teljesítménye ott jelentkezett, ahol nem volt nagy gazdagság, ahol nem lehetett könnyen megélni, ahol nem volt erős kormányzat és nem voltak területszerzési ambíciók. A század második felének közismert gazdasági eredményei szinte mindenütt ott a legjobbak, ahol a legkevesebb a nyersanyag, a legszűkösebb a mezőgazdasági adottság. Korunkban a nagy eredményeket mindig a hiány váltja ki. Például az utolsó évtizedek lélegzetelállító technikai fejlődése számára a fő impulzust az olajárak robbanása adta. Minél kevesebb olaja volt egy népnek, annál nagyobb eredményt hozott a számára az olajárak emelkedése, ott jelentek meg először és váltak általánossá az energiatakarékos megoldások.

Az elmondottakkal szöges ellentétben áll az, hogy a század legnagyobb jelentőségű, legnagyobb világtörténelmi hatású változása az Egyesült Államokban a New Deal keretei között történt. Ezt az országot nem a szegénység, a nyersanyaghiány, sőt, éppen az ellenkezője jellemezte. Mi tehát az észak-amerikai társadalmi és gazdasági csoda oka?

A köztudat azt tartja, hogy a New Deal hozta létre az észak-amerikai fogyasztói társadalmat. Ezzel szemben az alaposabb elemzés azt mutatja, hogy a tényleges átalakulásban egyrészt az észak-amerikai civilizáció speciális karaktere, és a háború hozta a tényleges minőségi változásokat. Az Egyesült Államok társadalmi és gazdasági sikereinek pedig az a kulcsa, hogy az európai országokhoz képest feudalizmusmentes, és főleg gyarmattartás-ellenes története van. A lakosságnak pedig gyengék a helyi, nemzetiségi és történelmi tradíciói.

Az európai ember számára szentségtörés a fenti megállapítás. Mi európaiak annyira büszkék vagyunk a történelmünkre, annyira minden nép a maga számára írta, konstruálta meg azt, hogy nem képes elfogadni, hogy a történelmi örökség nemcsak érték, hanem súlyos teher is lehet. Pedig a történelem sokkal inkább azt bizonyítja, hogy amennyire előny a történelmi hagyomány akkor, amikor a társadalom érdeke a fennálló állapotok megőrzése, annyira hátrány e hagyomány akkor, amikor túl kellene lépni ezeken a viszonyokon, amikor a körülmények megváltozása alapvető társadalmi változásokat követel meg. Később be fog bizonyosodni, hogy a század során azok értek el jobb eredményeket, akiknek nem volt dicső történelmi múltjuk, illetve azok, akiket a győztesek az ezekről való lemondásra kényszerítettek. A század két legnagyobb vesztese Anglia és Franciaország, sok tekintetben Oroszország.

A volt nagyhatalmak között a legkevesebbet vesztettek a németek és a japánok, akiknek mint veszteseknek meg kellett alázkodniuk, sok tekintetben a múltjukat meg kellett tagadniuk. A legtöbbet nyerők pedig azok a kis országok voltak, amelyek történelme világraszóló eredményekkel nem dicsekedhet, amelyek szuverenitása is kétséges volt, amelyeknek nem lehettek gyarmattartó álmaik.

Aki ebben kételkedik, vegye sorra az egyes népek század eleji és mostani súlyát, vagyis a század során elért relatív fejlődését. Azt fogja tapasztalni, hogy ez történelmük nagyságával, dicsőségével fordítva arányos. A távol-keleti gazdasági csodák pedig mind európai mértékkel elképzelhetetlen túlnépesedettség és nyersanyaghiány következtében születtek. Japán sikerei a háborúvesztésből és nyersanyag szegénységéből fakadnak. Hong-Kong és Szingapúr múltja gyarmati kikötői volta, nemzeti öntudata ebben az értelemben nem is lehet. Dél-Korea és Tajvan maguk is gyarmatok voltak. Eljutottunk odáig, hogy mind a természeti adottság, mind a múlt a 20. század során előnyből hátránnyá vált. Minden, amire az európai népek büszkék, amire történelmük során áldozatokat nem kímélve törekedtek, korunkban már visszahúzó erő.

Visszatérve a fogyasztói társadalom békés kialakulására: a század legnagyobb jelentőségű, legnagyobb történelmi hatású társadalmi és gazdasági változása az Egyesült Államokban a New Deal keretei között indult meg, és a második világháborús részvétel viszonyai között bontakozott ki. Ezt az országot nem a szegénység, a nyersanyaghiány, sőt éppen az ellenkezője jellemezte.

Ezt a kontinensnyi államot olyanok alapították, akik az őshazai viszonyokkal vagy nem voltak megelégedve, vagy az eredeti hazájuk nem tudott gondoskodni róluk. Nem voltak a saját dicső múltjuktól megbénítva akkor, amikor az új viszonyokhoz kellett alkalmazkodni. Max Weber vette először észre azt, hogy a tradicionális viszonyaiból kiragadott, kiüldözött, kimenekült emberek társadalmi dinamikája és mobilitása jelentősen megnő. Ezt ő az akkori Boroszló jómódú polgárcsaládjában gyermekként tapasztalta. A faluból bekerült cselédlányok hozzájuk kerülve a tradicionális polgárlányoknál többet tisztálkodtak, pedig otthon úgy nőttek fel, hogy alig mosakodtak. Ezzel magyarázta már a század elején az Egyesült Államok gyors felemelkedését. Ezt a jelenséget Amerika-hatásnak nevezte.

Fajlagosan azok a népek adtak többet a világnak, amelyikek nem rendelkeztek nagy politikai hatalmi háttérrel. Különösen igaz ez a 20. században. Nincs még egy nép a világon, amely létszámához képest annyit adott volna a világnak, mindenekelőtt a művészetek, a tudományok és a gazdasági élet területén, mint a zsidóság. Ezt annak köszönhetik, hogy nem volt nemzeti államuk, de megőrizték sajátos kultúrájukat, amíg kénytelenek voltak gettókban élni, viszont abból kiszabadulva minőségi tekintetben a világ legdinamikusabban fejlődő népe lettek. A zsidóság történelme ma abból a szempontból is tanít, hogy a kulturális kincsek megőrzése, a szellemi értékek kifejlesztése érdekében nincs szükség szuverenitásra.

De nemcsak a zsidóságra áll ez a politikai hatalom és szuverenitás hiányában szerzett kiemelkedő szellemi és gazdasági teljesítmény. Gondolhatunk az örményekre, a grúzokra, vagy akár a skótokra. Mindegyik nép számarányához képest mind a szellemi tudományok, mind a gazdasági élet területén sokat, relatíve nagyon sokat adott.

Az elmúlt évtizedek azt jelzik, hogy Európa népei is kezdik felismerni azt, hogy nemzeti szuverenitásuk feláldozása csak növeli a lehetőségét annak, hogy kulturális sajátosságaikat magasabb szinten kiélhessék, fejleszthessék. A század utolsó harmadában egyre jellemzőbbé válik az egyik oldalon a politikai és gazdasági szuverenitás korlátozása és nemzetközi szerveknek való részbeni átadása, ugyanakkor a másik oldalon a kis népek is megszerzik kulturális önállóságukat. A világ politikailag és gazdaságilag integrálódik, kulturálisan dezintegrálódik.

A 20. század ugyan a világgazdaság olyan fejlődését jelentette, amelyben a nemzeti határok gazdasági értelme megszűnik, feloldódik, a soknemzetiségű állam gazdasági előnnyé válik újra, de egyúttal az előző század nemzetállami eszméje is egyre végletesebben megvalósul. A népek lemondanak a gazdasági szuverenitásukról, de egyre erősebben igénylik a kulturális önállóságukat.

Annak a nemzetállamnak, amely nemcsak kulturális, de főleg gazdasági szuverenitása érdekében szervezte át az országhatárokat, az államhatalmi funkciókat, az eszméje fokozatosan megszűnik. A század gazdasága egyre nagyobb gazdasági tereket igényel, de ezen belül egyre jobban tagolódik a kulturális autonómiák világa. Az állam szerepe fokozatosan ezen utóbbi területre korlátozódik.

Amíg a világgazdaságban egyre inkább három kontinens önállósuló gazdasági egysége bontakozik ki (Európa, Észak-Amerika és Kelet-Ázsia), és ezeken belül fokozatosan eltűnnek a gazdasági határok, ezzel együtt az egyes államok gazdasági szuverenitása, addig ezeken belül egyre tagoltabb lesz a kulturális autonómiák politikai térképe. Amíg a század végén Európa keleti felében szétestek a soknemzetiségű államok, addig a nyugati felében kialakult a gazdasági közösségük.

Az Egyesült Államok szuperhatalmi felemelkedése is elsősorban ezzel magyarázható. Egy kontinensnyi országban együtt élnek a fejlett világ szinte minden kultúrájának, civilizációjának képviselői. Úgy valósulhatott meg a soknemzetiségű, sokcivilizációjú kontinensnyi állam, hogy nem lehettek ezek képviselőinek politikai nemzet-alakítását célzó ambíciói. A soknemzetiségűség tehát csak akkor előny, ha már a fejlettség elérte azt a szintet, amelyben nincsenek a nemzetiségeknek olyan állam létrehozását célzó ambícióik, amely a gazdasági téren is szuverenitást követel.

Az Egyesült Államokban békésen élnek együtt azok a nemzetiségek, amelyek otthon élvezettel ölik egymást. Ezt ma mindennél jobban bizonyítja az, ami a volt Jugoszláviában történik. Ezer éven keresztül előny volt minden ország számára, ha abban sokféle nemzetiség, kultúra és civilizáció élt együtt, mert ezek gazdagabb munkamegosztási lehetőségeket kínáltak. Az egyik nemzetiség volt a jobb kereskedő, a másik a jobb katona, az egyik a jobb földműves, a másik a jobb pásztor. Az egyik a jobb iparos, a másik a jobb tisztviselő. A több nemzetiség együttélésének előnyei még sok tekintetben jól érvényesültek az Osztrák-Magyar Monarchiában is, pedig azt már éppen ennek a ténynek a politikai tarthatatlansága vetette szét önálló nemzeti államokká.

A klasszikus kapitalista termelési mód ugyanis előtérbe állította a nyelvi alapokon való államszervezkedés igényét. Minden nemzet nemzeti államra törekedett még akkor is, ha ez nyilvánvalóan sértette a gazdasági és kulturális érdekeit. Ez a folyamat Európa keleti felében mindmáig tart, éppen a század utolsó évtizede hozta meg a végletes megvalósulást azzal, hogy Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Macedónia és Szlovákia is nemzeti államokká váltak.

Az Egyesült Államok másik nagy szerencséje az, hogy története gyarmati sorból való felszabadításával kezdődik. Márpedig ebben a században nem volt bénítóbb teher a gyarmatok, az elmaradott területek feletti uralkodásnál. A gyarmattartókat azonban annyi múltbeli, vélt vagy tényleges haszon, annyi gyarmatszerző "dicsőség" kötötte, hogy csak akkor került sor a gyarmatbirodalmi szerepük feladására, amikor már tarthatatlanná vált a teher, vagyis túlságosan későn.

Az Egyesült Államok másik óriási szerencséje az volt, hogy nem volt történelmi uralkodó osztálya. Ezt is bűn Európában kimondani, pedig a gyorsan változó követelmények világában nincs nagyobb visszahúzó erő a magát uralkodásra, a társadalom vezetésére hivatottnak érző régi uraknál.

A század második felére az vált a világpolitika alapvonásává, hogy az Egyesült Államok lett a világ vezető nagyhatalma. A század végére ez szinte kétezer éve példátlan mértékűre növekedett. Ennek a státusznak az a fő magyarázata, hogy a második világháborúban ő volt az egyetlen egészséges társadalom, amelyik nem a múltat védte, hanem a jövőt képviselte. Ez a háború előtt beindított New Deal-nek volt köszönhető.

A harmincas években Roosevelt megválasztásával és a New Deal meghirdetésével kezdődött el az Egyesült Államokban a jelenkor egyik legjelentősebb eseménye. Nemcsak az ország, de az egész világ további sorsa szempontjából volt a jelentős változások kiindulópontja. Az ország egész társadalma nagyon gyorsan, alig több mint tíz év alatt, átalakult tőkés osztálytársadalomból össznépi fogyasztói társadalommá. Ideje volna elemezni, hogy mi is történt ott akkor, amikor a Roosevelt New Deal nevű mozgalma hatalomra került. Az elemzés annál időszerűbb, mivel jelenleg a fejlettek világában az akkorihoz hasonló problémák jelentkeznek. Amerika nem volt a század nagy társadalmi átalakulásában az első. Előtte jártak a skandináv államok, ahol alapvetően marxista, szociáldemokrata befolyásra az állam jelentős gazdaságpolitikai szerepet vállalt, ahol a korábbihoz képest jelentősen csökkent a jövedelmek közötti különbség, és nem tűrték el a tömeges szegénységet, ahol a szakszervezetek jelentős politikai befolyásra tettek szert.

Az Egyesült Államok átalakítása nem a marxista elméletre támaszkodott, sőt a New Deal-nek előre megfogalmazott koncepciója is alig volt. Amíg a skandináv országokban a szociáldemokrácia állt a változtatások élére, addig Amerikában egy mezőgazdasági tradíciójú, gazdag patrícius lett az átalakítás kezdeményezője, apostola és vezére, egy olyan politikus, aki az európai forradalmi kezdeményezőkkel ellentétben nem volt intellektuel, akinek nem voltak progresszív szociális távlati tervei. A New Deal nem azért alakította át az amerikai társadalmat alig egy generáció alatt, mert ilyen távlati terv indította, hanem azért, mert az amerikai társadalomban minden más társadaloménál jobban megvoltak a természetes átalakulás feltételei.

A jövedelemmel nem rendelkező 6,6 millió öreg közül csak 400 ezernek volt nyugdíja, az is átlagosan havi 16 dollár. 3,8 millió szegény férfi nélküli családfő nő közül 100 ezer kapott minimális támogatást. Egy társadalom gazdasági válsága talán semmivel sem mérhető jobban, mint a lakásépítkezések alakulásával. Amíg az első világháború után évi 900 ezer lakás épült az Egyesült Államokban, addig 1933-ban csak ennek tizede. (Mikor ismerik fel nálunk a lakásépítkezések jelentőségét?) Meglepő módon egészen 1939-ig alig változott a jövedelmek szóródása, sőt inkább romlott. A legmagasabb jövedelmű öt százalék az összes jövedelem 25 százalékát élvezte 1930-ban, és 1939-ben már 30,6 százalékát. Ez is azt mutatja, hogy a munkanélküliség ellen hozott intézkedések hatásaként végső soron a tőkések is jól járnak.

Közvetlenül a New Dealt megelőzően Hoover elnöksége alatt az adózásban olyan fordulatot hajtottak végre, amit a közgazdászok joggal a kisemberek adóztatásának tekintenek. Amíg 1926-30 között az adóbevételek 64 százalékát tette ki a jövedelemadó, addig ez 1934-ben 27 százalékra csökkent. Ezzel szemben a forgalmi adó aránya 55 százalékra emelkedett. Roosevelt azonnal lényegesen emelte a jövedelemadókat. Ennek a felső határa 79 százalék lett. (Ami tíz év múlva soknak bizonyult.) Ehhez azonban azt is hozzá kell tenni, hogy a központi költségvetés súlya nem haladta meg a 6, az államok költségvetése pedig a 10 százalékot, ami akkor is alacsonynak számított a nyugat-európai országokhoz képest és ez ma is jóval alacsonyabb.

Talán a legjelentősebb politikai változást a szakszervezetek szerepének nagyarányú megerősödése jelentette. Megelőzőleg az amerikai társadalmat a szakszervezet ellenessége jellemezte. Az amerikai közvélemény, főleg pedig annak alakítói, a munkaadók oldalán álltak. Tíz év alatt a szakszervezetek a munkaadókkal egyenrangú politikai erőkké váltak. A munkásoknak a New Deal soha nem adott beleszólási jogot a vállalatvezetésbe, ugyanakkor nagyon kiterjesztette a hatalmukat a béralkuban. Okosan vigyázott arra, hogy a tulajdonosok és a menedzserek dolgába ne avatkozzanak be a munkások, ugyanakkor legyen megfelelő, a korábbinál sokszorta nagyobb a hatalmuk a magasabb bérek és a nagyobb juttatások kivívásában. (Ez is hasznos tanulság volna azoknak, akik az egyre csökkenő reálbérek kiegyenlítéseként tulajdonosi jogokat osztogatnak.)

A politológusok az államhatalom három funkciójának megosztását abban látják, hogy elválik egymástól a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatáskör, illetve hatalom. Erre a hatalmi megosztásra már a tőkés osztálytársadalomban is szükség volt és szükség van a mai fogyasztói társadalomnak is. Ez a felosztás azonban kihagyja a jelenkori fejlett társadalmak gazdasági életének legfontosabb két szereplőjét, a munkaadót és a munkavállalót. Minél fejlettebbek a termelőerők, annál fontosabb, hogy az állam, a munkaadók és a munkavállalók hatalmi helyzete elkülönüljön, és megközelítőleg egyenrangúvá váljon.

Erre a hatalmi megoszlásra a kapitalista osztálytársadalomban nem volt szükség, mert egyrészt az állam akkor tett jót, ha távol tartotta magát a gazdaságpolitikától, másrészt a munkavállalók eleve kiszolgáltatott helyzetben voltak azért, mert sem a mennyiségükkel, sem a szellemi tőkéjükkel való gazdálkodásra nem volt társadalmi szükség. Mindkettőből több volt a kívánatosnál. A kapitalizmus akkor működött a leghatékonyabban, ha mind az állam, mind a szakszervezetek kivonultak a gazdaságból, azt a tőkésekre bízták.

Az alapvető változás ezen a téren a tudományos és technikai forradalom következtében állt be. Ennek hatására egyrészt a munkavállalók pozíciója megerősödött azzal, hogy a munkaerő áránál fontosabb lett annak minősége, másrészt az állam gazdasági funkciói megsokasodtak. A jelen század elején a fejlett társadalmakban az okozta a problémákat, hogy a munkavállalók politikai pozíciója nem volt elég erős a béralkukban. Ezért nem jött létre megfelelő vásárlóerő, és ezért aztán nemcsak a társadalom egész gazdasági helyzete, de még a munkaadóké, a tőketulajdonosoké is romlott. A jelenkor egyik nagy tanulsága, hogy a profit, vagyis a munkaadók jövedelme csak ott lesz magas, ahol a bérek magasak. Ez a munkaadók és a munkavállalók közötti távlati érdekközösség azonban csak ott valósulhat meg, ahol a munkavállalók elég erős pozícióból magas béreket harcolhatnak ki. A magasabb bér ugyanis nem érdeke sem egyénileg, sem rövidtávon a munkaadónak. Ez csak a munkaadók összességének érdeke, amit nem lehet csupán a távlati érdekeiket szem előtt tartó, bölcs belátásukra bízni.

A New Deal során a lakosság 35 százaléka részesült kormánysegítségben. Abban az amerikai társadalomban, amelyik korábban ellenezte a szövetségi kormány beavatkozását, ott az öregekről, a vakokról és az árvákról való gondoskodás kormányfeladatként valósult meg. Ennek ellenére szépen megmaradt az egyének és helyi közösségek spontán segítsége a rászorultakra.

A nagy világgazdasági válság megmutatta, hogy nem lehet a makrogazdasági egyensúlyi viszonyok alakítását kizárólag a piacra, illetve a munkaadókra bízni. A gazdaság csak akkor lehet dinamikus, ha az állam magára vállalja az egyre jobban a részleteket is szabályozó gazdasági törvényhozást, a megfelelő keresletet biztosító pénztermelést, az infrastruktúra kiépítésének jelentős hányadát, az oktatást, az egészségügyi ellátást, az elesettekről való társadalmi gondoskodást. Az amerikai szakszervezetek megerősödését a New Deal munkaalkalom teremtő programjai és a munkanélküliekkel érzett társadalmi szolidaritásának hangsúlyozása indította el.

A skandináv országokban a szakszervezeti mozgalom megerősödésében a marxisták, a kommunisták jártak az élen. De amíg a skandináv szakszervezetek végig szociáldemokrata befolyás alatt maradtak, az amerikai szakszervezetek viszonylag gyorsan a világ leginkább kommunistaelleneseivé váltak. Ennek a magyarázata az amerikai közvélemény mély ellenszenve minden központosítással és diktatúrával szemben.

A New Deal, de még inkább a háború egyik legnagyobb társadalmi hatása a mezőgazdasági reformokban jelentkezett. Roosevelt megválasztásakor még a munkaerő 30 százaléka dolgozott a mezőgazdaságban, a háború végén már kevesebb mint tíz százaléka. Ez a csökkenés a következő harminc évben tovább folytatódott. Ma már csak másfél százalék és mezőgazdasági munkából élők aránya. A New Deal az agrárpolitikájával, mindenekelőtt a garantált felvásárlási árakkal és a világháború okozta világszintű élelmiszerhiánnyal gyorsan elérte azt, hogy az amerikai farmerek és nemcsak a nagyok, szinte teljes egészében áttértek a specializálódott árutermelésre. A túltermeléssel és falusi szegénységgel küszködő amerikai mezőgazdaság tíz év alatt magasan versenyképessé vált a világpiacokon.

A New Deal-nek az is speciális amerikai vonása, hogy az európai hasonló mozgalmakkal ellentétben nem a nagytőke ellenségeként indult. Magát Rooseveltet is a tőkések válságos helyzetének megoldása vezette. Csak akkor fordult szembe a tőkésekkel, amikor azt tapasztalta, hogy azok még saját érdekeiket sem értik meg. A mozgalom vezetői végig hittek abban, hogy az állami beavatkozás csak ideiglenes, a válságból való kilábalás célját szolgálja, aztán az egészséges gazdaságot újra rá kell bízni a vállalkozókra.

Keynes-nek és tanainak a hatása máig vitatható, mivel azok egyértelmű érvényesítése a háborúba lépésig késett. Keynes-t és tanait ugyan a New Deal számos híve ismerte, de ezeknek a politikai életre való hatásuk az első öt évben soha nem volt jelentős. Nem árt azonban az úttörőkre hivatkozni. Rex Tugwell az akkor keynesiánus Chicago-i Egyetem professzora, már 1932-ben kifejtette a Kongresszus előtt, hogy az adókkal nem fedezett közmunkák jelentik az egyetlen módot a válságból való kilábolásra. Keynesnek a General Theory-ja ugyan csak 1936-ban jelent meg, de tanítványa R. F. Kahn már 1933-ban meghirdette a multiplikátor-elméletet. 1934-ben a Federal Reserve Board elnöke fejtette ki a Szenátus Pénzügyi Bizottsága előtt, hogy a költségvetési egyensúlynál fontosabb a vásárlóerő növelése. A költségvetési egyensúlynak csak normális gazdasági egyensúlyi viszonyok között van értelme. Roosevelt maga mondta ki a költségvetési vitában 1938-ban, hogy a költségvetési egyensúly csak egészséges gazdaságban reális követelmény. (Milyen üdvös volna, ha nálunk ma az ilyen tételeket meghallgatnák a gazdaságpolitika illetékesei!) Roosevelt az adórendszert is alapvetően megreformálta. Amíg a 30-as években a lakosságnak alig 5 százaléka fizetett jövedelemadót, a háború végén már 74 százaléka. Ebbe természetesen nagy szerepet játszott az is, hogy közben bevezették a társadalombiztosítási járulékokat.

Nálunk arról is kevés szó esik, hogy a 30-as évek gazdasági válsága leginkább a humán értelmiséget érintette, azok között is a művészeket. Azoknak, akik még 1929-ben is zenészként éltek, 1934-re már csak 30 százalékát foglalkoztatták. Vagyis a hivatásos muzsikusok körében minimálisan 70 százalékos volt a munkanélküliség. A helyzetet több kormányzati program igyekezett javítani. A New Deal keretei között 3500 művész dolgozott alkalmazottként a középületek műalkotásokkal való díszítésén, vagy hasonló célú feladatokon. Az Art Project 2566 épületet, 17 544 szobrot és 110 000 falfestményt rendelt. A Theater Project 11 ezer színházi dolgozót foglalkoztatott és, évente 30 millió nézőt látott vendégül.

A New Deal előtt a dolgozókról való szociális gondoskodás terén volt a legtragikusabb a helyzet. A hatalmas Egyesült Államokban csak 116 ezer vállalati dolgozó volt kötelező biztosításban, és csak 15 százalék magánnyugdíj-biztosításban. Roosevelt szociális programja sem gyorsan indult be. A munkanélküli segélyt biztosító rendszert 1937-ben, a nyugdíjellátás biztosítását 1939-ben emelték törvényerőre. Akkor általános volt a botránkozás azon, hogy a 26 millió szociális ellátásra vonatkozó kérelem elbírálásához és nyilvántartásához 202 hivatalt hoztak létre, 12 ezer dolgozóval. (Ma az ennek megfelelő bürokrácia a komputerizált technika ellenére sem volna képes ilyen feladat ellátására.)

A New Deal híveinek mozgásszabadságát, különösen a háborúban való aktív részvételig, jelentősen korlátozta, hogy csak nagyon szűkösen álltak rendelkezésre a gazdasági kérdésekben tapasztalt állami tisztviselők, hogy a helyi önkormányzatok ellenálltak minden központosítási kísérletnek, és hogy a Kongresszusban végig konzervatív többség volt. A New Deal a háborúban való aktív részvételtől kapott igazi lendületet, a megelőző években kifulladni látszott.

Azzal, hogy az állam lett a legnagyobb megrendelő, mindenekelőtt a szövetségeseknek nyújtott támogatás érdekében a helyi önkormányzatok is egyre jobban keresték a munkát és profitot garantáló állam kedvét. A hadigazdálkodás számos kedvező kísérőjelenséggel járt. Felgyorsította a falusi szegénység, mindenekelőtt a feketék városokba áramlását. Nemcsak a korábbi munkanélküliek, hanem szinte mindenki számára lett munkaalkalom. Méghozzá viszonylag sokkal magasabb bérszint mellett. A háború befejezése után megindulhatott a nagyarányú lakásépítkezés, és ennek keretei között a feketék nagyarányú bevándorlása a városközpontokba, és legalább ilyen mértékű kivándorlása onnan a jól kereső rétegeknek a környék kertesházi övezeteibe.

A mind nagyobb keresetre és a mind nagyobb megtakarításra elsősorban a családi házak nagyarányú építése ösztönzött. (Máig nem értik a monetáris közgazdászok, hogy nagyarányú lakásépítkezések nélkül nincs megfelelő teljesítményösztönzés.) A lakásépítés mellett a gépkocsi, a hűtőszekrény és a légkondicionálás volt az olyan lakossági vásárlási igény, ami előtakarékosságot is követelt. (Nálunk csak botránkoztak azon, hogy a lakosság a Németh-kormány évei alatt azért utazott külföldre, hogy gépkocsit vagy hűtőszekrényt vásároljon.) A hadsereg ember-, és a hadiipar munkaerőigényei egyre nagyobb arányban vették igénybe a feketéket is. Ezzel alapozódott meg a későbbi polgárjogi mozgalom, és a feketék jogainak kiszélesedése. Ez volt az oka annak is, hogy a munkaerőpiac egyre több nőt vett fel. Megteremtődött a nők egyenjogúsításáért folyó mozgalmak anyagi és társadalmi feltétele. A háború támasztotta nagy kereslet következtében javult a tőkések jövedelme is. A többségük rájött arra, hogy a kormány erős gazdasági beavatkozása éppen úgy nem vált a kárukra, mint a nagyon megerősödött szakszervezetekkel kötött megállapodások.

Közvetlenül a háború után gyorsan megszaporodtak a New Deal ellenfelei. Meglepő módon elsősorban azok, akik haszonélvezői voltak. A vállalkozók, akik az állami megrendeléseken és árgaranciákon meggazdagodtak, megerősödve függetlenséget, minden állami beavatkozás leépítését követelték. A farmerek, akik élvezték a támogatásokat és a garantált árak biztonságát, megerősödve, felgépesítve azt kezdték követelni, hogy bízzon az állam mindent a piacra. A gazdaságtalanul kisméretű farmok tulajdonosai hallani sem akartak a nem megfelelő földek termelésből való kivonásáról, hanem földjuttatást követeltek. Azok a nyugati államok, amelyek a legtöbbet kapták a New Deal-től, a háborút követő első választáson republikánus jelölteket választottak.

Az Egyesült Államokban a New Deal átmeneti jelenségnek bizonyult. Annyi maradt meg belőle, amennyire szükség volt. Még ez is csak a háborús gazdálkodásnak volt köszönhető. Nem következett be az, ami a legtöbb nyugat-európai országban, hogy az állam túlságosan sokat, egyre többet vállalt magára, ennek következtében súlyos problémává vált a költségvetés nagy súlya. Jellemző módon a nyugat-európai államok mindegyikében ma legalább másfélszer nagyobb a költségvetés súlya, mint az Egyesült Államokban. A jóléti államokban még egyszer akkora.

A New Deal-lel kezdődött a társadalmi fejlődés legnagyobb forradalma, ha a forradalmak nagyságát pozitív hatásukkal mérjük. Ennek következtében alakul ki az a modern társadalom, amelynek fel kellett váltania az idejét múlt, válságba jutott klasszikus kapitalista társadalmat. A század végére a világ fejlett egésze arra az útra lépett, amelyet a New Deal jelentett annak idején. A század végére megbukott nemcsak minden olyan erőfeszítés, amely a régi rendet akarta megőrizni, de megbuktak azok az utópisztikus törekvések is, amelyek ugyan összetörték a régit, de nem reális alapokra építették az újat. Azzal, hogy a New Deal-lel megindított társadalmi és gazdasági átalakulás fél évszázad alatt több jót, több növekedést hozott a világ fejlett ötödén, mint előtte bármelyik ezer esztendő. Roosevelt és a New Deal nélkül sokkal szegényebb, és sokkal kevésbé demokratikus lenne korunk fejlett világa.

Érthetetlen, hogy ezzel a nagyszerű forradalommal milyen keveset foglalkozik a történelemtudomány, pedig a század minden fontos eseményének magyarázata csak ezzel volna kezdhető. Talán az a magyarázata, hogy a történészek még ma is sokkal több figyelmet szentelnek a látványos, sok véráldozattal járó történelmi eseményeknek, amelyek hátráltatják a fejlődést, mint azoknak, amelyek békésen hoznak jólétet. A század két nagy világháborújának és a véres forradalmainak százszor akkora tudományos irodalma van, mint a New Deal-nek. Pedig az előbbiek hosszabb távon kudarcot jelentettek, a század végére megértük eredeti céljaik eltemetését, az utóbbi pedig meghódította a fejlett világot.

A New Deal háttérbe szorulását magyarázza az is, hogy nem volt tudományos előzménye. Kidolgozói alig ismerték egyetlen jelentős elméleti elődjüknek, Keynes-nek még a munkásságát is. A New Deal az észak-amerikai nép populista mozgalma volt. Az egészséges népi gondolkodás nem tudta megemészteni azt, hogy nincs az embereknek munkaalkalmuk, hogy a fejlett technikát képviselő kapacitások nincsenek kihasználva, hogy a megtermelt élelmiszer nem jut el az éhezőkhöz. Az egyik oldalon ott állt a gazdagság, a másikon a felháborító szegénység. A tőkések felesleges termelőkapacitásokba fektették a tőkét, ugyanakkor nem voltak utak, iskolák, kórházak. Egészséges ösztönnel felrúgták tehát a régi rendet, utak, iskolák, kórházak építésébe fogtak. Ennek következtében öt év alatt 75 százalékkal nőttek a reáljövedelmek, a megnövekedett kereslet nemcsak a meglévő kapacitások kihasználását biztosította, hanem újak létrehozására is ösztönzött. A második világháborúba már egy egészséges társadalmi modellt képviselő Egyesült Államok lépett, és lett annak szuperhatalmi pozícióba került győztese.

A század negyedik, és szintén igen sikeres átalakulása kísérlete a klasszikus gyarmatbirodalmakban ment végbe. Ezek csupán azért mentek bele a második világháborúba, hogy gyarmatbirodalmukat fenntarthassák, mégis annak megnyerése hozta magával a gyarmataik leválását, függetlenné válását.

Ennek a csoportnak klasszikus képviselője Anglia. Sorsa jellemzően mutatja a történelmi folyamatok objektivitását, feltartóztathatatlanságát. Anglia e század első felében kétszer is csak a társadalmi viszonyainak, gyarmatbirodalmának fenntartása érdekében viselt és nyert háborút, mégis azok után alapvetően át kellett alakulnia jóléti társadalommá, fel kellett számolnia gyarmatbirodalmi státuszát, és a következő évtizedekben a fejlettek közül a legalacsonyabb növekedési rátával kellett megelégednie. Anglia, mint a legfejlettebb ipari ország, mint a legnagyobb világbirodalom ura, megnyert két világháborút, mégis Nyugat-Európa legszegényebb állama lett. Ezzel szemben a mindkét háborúban vesztes, a két háború között fasiszta rendszert kiépített országok a század második felében élenjártak a társadalmi átalakulásban és a gazdasági fejlődésben.

A század két nagy világháborújának eredménye, hogy a győztes gyarmattartók (Anglia és Franciaország) hatalma és relatív gazdasági ereje csökkent, az új imperialista veszteseké (Németország és Japán) pedig minden tekintetben lényegesen megnőtt. A kép csak a század végére lett teljes, amikorra a győztes Szovjetunió státusza is leolvadt.

A háborúkban győztes Anglia a fejlett világ beteg embere lett. Ebből az a történelmi tanulság, hogy az idejétmúlt rendszert nem lehet háborúban megvédeni. Hibásan tartják például Churchillt a század nagy politikusának, amikor minden háborús célját elvesztette. Anglia megszűnt világbirodalom lenni, amiről Churchill még a háború utolsó szakaszában sem volt hajlandó lemondani, Anglia a két háború előtt a leggazdagabb, majd utánuk a legszegényebb tagja lett a háborús főszereplők nyugati közösségének. A történelem a század legjelentősebb angol politikusának nem Churchillt, hanem azt a Beveridget fogja tekinteni, aki meghirdette az angol jóléti társadalmat, akinek minden meghirdetett elvárása valósággá vált.

A 20. század a kommunizmus, fasizmus és a jóléti társadalom békés kialakításának kísérleti műhelyei közötti versengést világháborúval oldotta meg. A II. világháború egyben a régi (Anglia és Franciaország) és az új (Németország és Olaszország) imperialisták közötti küzdelem terepe is volt. A II. világháborúban szétzúzták a fasiszta kísérleteket, győzött a demokratikus jóléti állam, de fennmaradt a kommunista kísérlet is, sőt Kínában csak a háború után bontakozott igazán ki.

Az első világháború még a régi, már tarthatatlan rend fenn-tartásának és az azon belüli osztozkodásnak a célját szolgálta. Ekkor még nem volt jelen a négy átalakítás kísérlet egyike sem. Ez a háború nem csökkentette, hanem fokozta az előtte már meglévő ellentéteket, ellentmondásokat a kor követelményei és a kor valósága között.

A második világháborúban aztán már nyíltan fellépett a négy fent említett politikai változást hozó rendszer. A frontok azonban többször változtak, e négy erő keveredett. Kezdetben úgy látszott, hogy a két szélsőséges összetörési kísérlet, a fasizmus és a sztálinizmus köt szövetséget. Ez volt a természetes, ha az ideológiáknál fontosabbnak tartjuk a tényeket, tehát azt, hogy két éhes imperializmus osztozkodott. Érdekes módon a háború folyamán a két legnagyobb ellentét, a sztálinizmussá deformálódott kommunizmus és az angol imperializmus egy táborba került. A győztesek között mégsem ők lettek az elsők, hanem az az Egyesült Államok, amely formailag a gyarmattartó Angliát és Franciaországot tekintette szorosabb szövetségesének, mégis sokkal inkább a régi rendszert összetörő Szovjetunió világpolitikai hatalmát egyengette és a gyarmati rendszer felszámolását tekintette a legfontosabb feladatának.

Mindmáig nagyon hallgatnak arról, hogy miért nem sikerült már a háború elején a nyugat-európai tapasztalt imperialistáknak a németek ellen történelmi szövetségesüket, az oroszokat megnyerni, a Szovjetunió és a Német Birodalom szövetségét megakadályozni. Itt csak két nagyon fontos szempontot kívánok kiemelni. Az angol és francia diplomácia nem tudott következetesen választani a két rossz, a fasizmus és a kommunizmus között. Mindketten arra akartak játszani, hogy mindkét rendszer omoljon össze. Ebben a tekintetben Roosevelt (általában az amerikai diplomácia) hozott változást. Roosevelt szinte semmi félelmet nem mutatott a szovjet rendszerrel szemben, viszont egyértelműen ellenségnek tekintette a német fasizmust.

Még azt is el lehet mondani, hogy jobban felszámolandónak tartotta az angol és a francia gyarmatbirodalmak imperializmusát is, mint a szovjet imperializmust. Ebből fakadt a Jaltai Szerződés nagyvonalúsága a szovjet imperializmussal szemben. Ma ezt divatos történelmi tévedésnek, sőt hibának minősíteni. A történelem azonban Rooseveltnek fog igazat adni, aki India, Kína és a többi gyarmat felszabadítását helyezte előtérbe és a Szovjetuniót a nyugat-európai imperializmusoknál kevésbé tekintette idejét múlt rendszernek és elnyomás képviselőjének.

A második világháború is alapvetően imperialisták háborúja volt, ezt ugyan a győztesek utólag tagadják. Mindig is ezt tették, legfeljebb a vesztesek lehettek imperialisták. A tények azonban tények maradnak. A németek, japánok és olaszok imperializmusát természetszerűen senki nem vonja kétségbe. Ma már az oroszokét, illetve a Szovjetunióét sem, hiszen az ő imperializmusuk a háború után még sokkal egyértelműbben megmutatkozott, mint előtte. Az angolok és franciák, mivel a háború végére, illetve hamarosan utána megszűntek gyarmattartók lenni, sőt kapitalizmusuk is átalakult fogyasztói társadalommá, a háborút megelőző önmagukat a jelenlegi önmagukkal azonosítják.

Az Egyesült Államok azonban kezdettől fogva mindhárom rendszert, a gyarmattartót, a fasisztát és a kommunistát, ha nem is egyformán rossznak, de bűnösnek, felszámolandónak tekintette. Háborús célja mindegyik ellen irányult, végül mindegyiket legyőzte, illetve, a Szovjetuniót negyven éven át kivételesen kezelte, mert a saját érdekeinek megfelelően használhatta. A második világháború egyedüli győztese az Egyesült Államok volt, illetve az általa képviselt társadalmi forma.

Hogyan is kezdődött a második világháború? Azzal, hogy a német imperialista terjeszkedés tűrésének vége szakadt akkor, amikor Lengyelországot is lerohanták. Ez volt az ok? Aligha, hiszen a győztesek Lengyelországot, de nemcsak azt, hanem egész Közép-Európát a háború végén könnyű szívvel odaadták a másik, nem kevésbé veszélyes imperialista konkurensnek, a Szovjetuniónak. Kevés szó esik arról, hogy a nyugat-európai nagyhatalmak nemcsak Münchenben adták oda könnyű szívvel a demokratikus, polgári Csehországot a német fasisztáknak, hanem ugyanúgy odaadták Jaltában Sztálinnak is.

A háború kitörésének igazi oka az volt, hogy a két klasszikus imperialista, gyarmattartó hatalom, Nagy-Britannia és Franciaország megelégelte a német imperializmus rovásukra történő terjeszkedését. Ennek megállítása volt a háborús cél. Ismét kínálkozik a párhuzam: Abesszínia olasz, majd Csehország német megszállása ugyanúgy nem nagyon zavarta a nyugati hatalmak érdekeit, mint később Magyarország 1956-os és Csehszlovákia 1968-as lerohanása. Afganisztán megszállását azonban már kevésbé tűrték, mert az túlment a Jaltában kötött alkun. Az angolok és franciák örömmel vették, hogy az imperialista Szovjetunió egyre jobban fenyegeti a náluk erősebb NSZK-t, de zavarta őket a közép-ázsiai imperialista terjeszkedés. Nem ártana a magyaroknak és a cseheknek azon elgondolkodni, hogy ők a század második felében nem jelentettek annyit sem a Nyugatnak, mint Afganisztán.

A háború kitörését megelőző tíz év során még csak enyhe rosszallással vették tudomásul a japán, az olasz és a német imperializmus hódításait. Japán a mai fejlett illetve egészségesen fejlődő Kelet-Ázsia ura lehetett, anélkül, hogy terjeszkedése felvetette volna terjeszkedésének erőszakos megállítását. Olaszország afrikai gyarmatszerzési háborúját operett jelenségnek tekintették. Az erőszak alkalmazását kizáró tiltakozás inkább bátorítás, mint elrettentés volt az éhes, ifjú imperialisták számára. A két háború közötti fasiszta imperializmus terjeszkedési lépései elleni tiltakozás alig volt más, mint a második világháború utáni nyugati tiltakozások a Szovjetunió erőszakos beavatkozásai esetén. A közvélemény előtt szovjetellenességet mutattak, ugyanakkor hallani sem akartak a Szovjetunió érdekeinek bárminemű sérelméről. Afganisztán megszállása előtt minden szovjet terjeszkedés és ellenforradalmi fegyveres beavatkozás bocsánatos bűnnek számított. Csak a naivak hihettek abban, hogy a nyugati hatalmak segítségére számíthatnak. Ez az olaszok ellen ellenállni akaró abesszinekre ugyanúgy vonatkozik, mint évtizedekkel később a Prágai Tavasz letiprására, és ezek közötti időszak más tucatnyi hasonló esetére.

Hitlernek is mindent elnéztek a nyugati hatalmak. Még az egyetlen demokratikus közép-európai állam, Csehszlovákia bekebelezését is. Arról is mélyen hallgatnak, hogy Csehország a térség egyetlen államától sem kapott még minimális erkölcsi támogatást sem, sőt. Az ország keleti szomszédai egyrészt örültek, hogy a térségbe nem a kommunisták, hanem a fasiszták hatolnak be, másrészt saját terjeszkedésükre használták fel a csehek tehetetlenségét a német fasizmussal szemben.

Magyarország egyenesen szította Csehország megszállását és felosztását, hogy részesülhessen a koncból. Szlovákia örült a látszat függetlenségnek. Lengyelország és Románia pedig hallani sem akart arról, hogy a Szovjetunió katonai segítséget nyújthasson a nyugati szövetségesek oldalán a cseheknek. Sok szó esik, és nem alaptalanul, a Müncheni Egyezmény opportunista jellegéről, de nem teszik még az érintettek sem hozzá, hogy éppen a későbbi szocialista csatlósállamok beteges kommunistaellenessége tette gyakorlatilag lehetetlenné a Szovjetunióval történő nyugati katonai szövetséget, és Csehország megvédhetőségét.

A japánok több százmilliónyi lakosságot vethettek gyarmati sorsba, ezt a többi imperialista mégis eltűrte mindaddig, amíg magukat az amerikaikat nem támadták orvul hátba. A nyugati imperialisták úgy érezték, hogy nem elég erősek, illetve túl nagy áldozatokkal járna a háború a fiatal imperialistákkal szemben. Nem a gazdasági erejük hiányzott, hanem a népi támogatásuk. Mind Angliában, mind Franciaországban már gyenge volt a konzervatív hatalom, a gyarmatok pedig egyre kevesebb erőforrást jelentettek. Bizonyítja ezt az a tény is, hogy a háborús célokért sokkal jobban lelkesíthető volt a fasiszták és a bolsevikok esetében úgy a hadsereg állománya, mint a hátország lakossága.

A második világháború megnyerésében a franciák szerepe elhanyagolható, és végső soron az angoloké sem volt döntő jelentőségű. A háború sorsát Európa számára egyrészt a két diktatórikus imperializmus közötti harc, másrészt az Egyesült Államok gazdasági és technikai ereje döntötte el. Nem véletlenül az Egyesült Államok végig a Szovjetuniót tekintette nemcsak a háború fő teherviselőjének, hanem európai győztesének is. Ennek megfelelően alakultak azután a háborút követő viszonyok is. A háborús erőfeszítések következtében szinte az eredeti háborús célokkal ellenkező irányban átalakult az angol társadalom és gazdaság. A társadalmi erőviszonyok alapvető változását jól szimbolizálja az a tény, hogy az angolok győztes konzervatív vezére, Churchill és pártja csúfosan megbukott a háború utáni első választáson. Az angol belpolitikai erőviszonyok a háborút viselő konzervatívok rovására és a munkáspártiak javára rendeződtek át. Az angolok politikai életét a háború ugyanúgy átrendezte, mint a vesztesekét.

A gazdaságot a hadigazdálkodás és a szociális gondoskodás formálta át. A hadigazdálkodás a liberális kapitalista Angliából gyorsan jóléti államot csinált. Az állam nemcsak a sokkal nagyobb adók elosztása révén növelte gazdasági hatalmát, de mint tőketulajdonos is fontossá vált, egész iparágak kerültek a tulajdonába. Anglia tehát a háborús erőfeszítések terhe alatt alakult át gyarmattartó kapitalista osztálytársadalomból előbb a gyarmatai felé súlyosan eladósodott, majd azokról lemondó fogyasztói társadalommá. A többi nyugati gyarmattartó osztályhatalmát a szegényes háborús szereplésük és a háború utáni szegénységük közepette az amerikai befolyás és a belső társadalmi balratolódás formálta át. Nyugat-Európában a század nagy társadalmi forradalmát az amerikaiakra való rászorultság szülte meg. Ez a rászorultság eleinte elsősorban gazdasági segítséget, később és egyre inkább a Szovjetuniótól való fenyegetettséget jelentette.

A második világháború mérlege a század végére éppen ellentétes azzal, ami a harctereken kialakult. A mindkét világháborút megnyerő Anglia a század során a világ három relatív legjobban lemaradó országának egyike. Anglia a század elején a világ első politikai és gazdasági hatalma volt, ma a fejlettek második sorába tartozik, nincs a húsz leggazdagabb ország között. Franciaországra ez kisebb mértékben vonatkozik. Sokkal kevesebb eredményt ért el a harctereken, sokkal kisebb viszont a relatív lemaradása is. A század elején Angliánál szegényebb volt, a század végére gazdagabb lett.

A második világháború két nagy vesztese, Németország és Japán, óriásit javított relatív helyzetén, a háború előtt náluk lényegesen, illetve sokkal gazdagabb legyőzőiket messze maguk mögött hagyták. Ennél aligha lehet jobb bizonyíték arra, hogy a század első felében a fejlett társadalmakban a legnagyobb visszahúzó erő a kinőtt és túlhaladott társadalmi struktúra volt. Mivel ez a veszteseknél egyrészt a háborúban rosszabb bizonyítványt kapott, másrészt a vesztes pozícióban sokkal gyorsabban és következetesebben összetört, ők fejlődtek ezután gyorsabban. Ehhez mindig hozzá kell tenni: a vesztesekkel szemben sokkal erősebben érvényesülhetett az amerikai elvárás. A nyertesek a győzelmük birtokában több konzervatív erővel és kisebb változási impulzussal álltak a fejlődésük útjába.

A vesztesek számára előnynek bizonyult az is, hogy őket az amerikai megszállók is kényszerítették a modernizációra. Nekik nem is lehetett a régi rendet kissé modernizálva visszaállítani, hanem amerikai mintára alaposan át kellett alakulniuk. A Marshall-segélynél sokszorta többet jelentett a jövőjük szempontjából a demokratizálás érdekében kifejtett, sokszor kíméletlen amerikai nyomás.

A német sikernek volt egy másik nagyon fontos tényezője is: Kelet-Németország leválasztása, és szovjet befolyási övezetbe való csatolása. A németség nyugati fele már száz évvel korábban elég polgárosodott volt arra, hogy igazi nyugat-európai legyen. Ezzel szemben a keleti rész, mindenekelőtt Poroszország, tele volt feudális maradványokkal. Mint minden hasonló esetben, a kevésbé fejlett rész adta a katonai és közigazgatási elitet, a fejlett rész megelégedett a gazdasági pozíciókkal. Ezért a német politika az utolsó száz évben minden tekintetben reakciósabb, feudálisabb volt, mint a német gazdaság. E tény nélkül nem lehet megérteni a német fasizmus végletes elfajulását sem. A németségnek más volt a társadalmi, mint a gazdasági és kulturális színvonala. Az erőszakos kettéosztás és a németek keleti kolóniáinak, kisebbségeinek erőszakos kitelepítése a nyugati németség kezébe adta a gazdasági mellé a társadalmi hatalmat is. Ebben a nyugati megszállók is tevékenyen fejtették ki hatásukat.

A század nagy tanulsága: minél jobban sikerült egy népnek összetörnie a múlt századból hozott struktúráját, annál többre vitte.

Az elmondottak természetszerűen csak azokra az országokra vonatkoznak, amelyek társadalma már kellőképpen iparosodott, és amelyekben a polgárságnak évszázados politikai tradíciói voltak. A kedvező világpolitikai hatások csak három civilizáció esetén érvényesültek. Ezek a nyugat-európai puritán, a távol-keleti puritán és a nyugati individualista. Ebből az utóbbi szorul már itt rövid magyarázatra. Az individualista civilizáció a puritán és a mediterrán között helyezkedik el. Képletesen egy nyugat-kelet tengely mentén, vagyis képletesen Bilbao és Krakkó között húzható meg. Ezek alapján bizonyos felülvizsgálatra szorul a háborúk szerepéről vallott keresztény és racionalista álláspont. Ez a háborúkat negatívnak, a vesztesek szempontjából különösen annak ítéli meg. Ennek ellenére a történelemtudomány a háborúkkal mindig sokkal aktívabban foglalkozott, mint a békeidőkkel. A háborúk főszereplőit pedig sokkal nagyobbra értékelte, mint a békeidők nagyjaiét. A század két világháborúját nagy csapásnak tekintik. Ezzel szemben mit mutatnak a következmények?

A két világháború nélkül aligha kerülhetett volna sor a gyarmatrendszer következetes felszámolására. Nemcsak a gyarmattartók adósodtak el a gyarmatokkal szemben, hanem a gyarmatok presztízse is jelentősen megnőtt az aktív háborús részvételük során. Az eladósodás egyértelműen rávilágított arra, hogy a gyarmatok már nem bevételt, hanem a hazai források elszívását jelentik.

A tőkés osztályhatalommal szemben a két világháború alatt erősödött meg a néphatalom. A hatalomból részesíteni kellett a háború terheit viselő népet. Sok évszázad után a háború teremtett először jelentős munkaerőhiányt a fejlett tőkés országokban. Eddig a kapitalizmus munkaerő-felesleggel küzdött. Márpedig amiből a kívánatosnál több van, annak soha nem lett politikai hatalma. Marx a hatalom kivívásában az osztályharc szerepét hangsúlyozza, holott a hatalomhoz csak annak vezethet útja, akire a társadalomnak szüksége van. Amíg a tőkések gondja az volt, mit kezdjenek a felesleges munkaerővel, semmiféle osztályharc nem vezethetett eredményre. Amikor azonban mind a harctéren, mind a háborús gazdaságban emberhiány lépett fel, a katonáknak és a munkásoknak részt kellett adni a hatalomból.

A világháború következtében a társadalmi változások felgyorsultak. A kereteit kinőtt társadalomban a megért változások sokkal gyorsabban megvalósulnak a háborúk, különösen a háborúvesztések következtében, mint békés viszonyok között. Minden olyan társadalomban, amelyik nem képes végrehajtani a megérett reformokat, jól jön a háború, különösen az elvesztett. A feudális Oroszországban az első világháború elvesztése tette lehetővé a régi rendszer teljes összetörését és az eddig legsikeresebb nyugatosítási kísérletet. Anglia és Franciaország legfeljebb évtizedekkel később számolta volna fel idejétmúlt gyarmatbirodalmát. A jóléti társadalom felé pedig a sokkal lassabb utat választott volna. Így is sokat késlekedett a társadalmi reformokkal, ennek következtében a hozzá hasonló viszonyok között indultaknál kisebb eredményeket ért el. A század nagy nyertese azért lehetett az Egyesült Államok, mert a kedvező körülmények között megindult reformfolyamatát a háborús erőfeszítések felgyorsították.

A New Deal szinte eredmények nélkül zárult volna, ha nem ad a háború nagy lendületet a felgyorsításának. A világháborúk mindegyikében totális vereséget szenvedett Német Birodalom csak ennek következtében lehetett a kontinens legnagyobb gazdasági hatalma. A megaláztatása és háborús pusztulásai nélkül nem mondott volna le imperialista ambícióiról, és nem kezdhetett volna hozzá a gazdasági csodáján való szorgalmas munkálkodáshoz. Japánt a vesztesként elviselt amerikai megalázás tántorította el világhatalmi ambícióitól és kényszerítette abba a politikai és gazdasági struktúrába, aminek világraszóló gazdasági sikereit köszönheti.

Az a tény, hogy a század második fele a fejlett országok térségében szinte soha nem tapasztalt békét hozott, elsősorban annak köszönhető, hogy a háború után annyira sikerült összetörni, kiseperni az idejétmúltat, hogy újabb nagytakarításra nem volt szükség. Mindebből nem következik az, hogy mindig és minden körülmények között a háború a jó megoldás, csak az, hogy bizonyos helyzetekben ez jelenti a legkisebb rosszat. Amíg a társadalom szerkezete megfelel a követelményeknek, addig a békés fejlődés hozza a legjobb eredményeket.

A kommunista és a fasiszta rendszerek ugyan többé-kevésbé összetörték a régi, idejétmúlt rendszert, de nem voltak képesek helyette időtálló és hatékony újat létrehozni. Amíg a háborút vesztett fasisztákat a szerencse a győztes demokráciák megszállási övezetébe sorolta és sikert sikerre halmozhattak, a szovjet megszállásra és befolyásra ítélt országok negyven évig csak a régi összetöréséig juthattak el.

A század története egyértelműen a demokratikus típusú berendezkedés teljes győzelmét hozta, a többi, saját erőből épített, illetve nyertes háborúval védett rendszerek szinte nyomtalanul eltűntek a század végére a kor fejlett világából. Ma már bátran megállapíthatjuk, hogy a történelem tanulsága szerint a 20. század elkeseredett harcainak minden szakaszában folyamatosan jelenlevő két egyértelműen progresszív erő, az Egyesült Államok és a skandináv országok tábora volt.

A Hadak Útja
(Ady Endre)

Amint már láttuk, századunk negyedik és igen sikeres átalakítási kísérlete a demokratikus imperializmus átalakulása volt. A 20. század történetét még sok-sok évszázad múlva is így fogják jegyezni: megbuktak az előző három évszázad történetét meghatározó nyugat-európai imperializmusok.

A század elején még megingathatatlannak tűnt a nyugat-európai imperializmusok világhegemóniája. Ők birtokolták, gyarmatokként és befolyási övezetekként a világ szinte egészét. Katonai, tudományos és technikai fölényük nem talált ellenfélre. Az első világháború jelentette az első kihívást ellenük. Kezdetben a háborús front mindkét oldalán imperialisták álltak. Az öregeket, a nyugat-európaiakat le akarták győzni a második vonalbeliek, a tengelyhatalmak. Ők akartak a boldog, a gazdag imperialisták lenni. A klasszikus gyarmattartók ezzel a kihívással szemben csak úgy tudtak sikeresen szembeszállni, iszonyú áldozatok árán a háborút katonai téren megnyerni, hogy segítségül hívták a születésénél fogva a gyarmattartást ellenző Egyesült Államokat, a lényegében még a kapitalizmushoz is messze álló Oroszországot és a saját gyarmataikat, akik helyzetüknél fogva a gyarmattartást ellenzők voltak.

Már az első világháborút hibásan ítélték meg a történészek, mert a kimenetelét nem a következményei, hanem a katonai győztesek, a békét diktálók alapján ítélték meg. Ez a hiba már akkor is súlyos volt, de még inkább végzetesnek bizonyult a második világháború esetében.

Mit tartottak a történészek a háború következményének? Azt, hogy a Szövetségesek katonai győzelmet arattak, a veszteseket területileg megcsonkították és a vesztesekkel óriási jóvátételt fizetettek. Ezzel szemben mi lett a helyzet a háború után közvetlenül? A nyertes nyugat-európai hatalmak katonai ereje viszonylag kisebb volt a háború végén, mint az elején volt. Az igaz, hogy ez a súlyponteltolódás nem a vesztes tengelyhatalmak, hanem az Egyesült Államok javára történt. A tény azonban az, hogy a klasszikus gyarmattartók katonai fölénye a nyertes háború után kisebb lett. A nyugati imperialistákat a legnagyobb katonai veszteség azáltal érte, hogy Oroszország a mindenkor lehetséges szövetségesből a klasszikus imperializmus esküdt ellenségévé vált. Ezzel a nyugat-európaiak elvesztették legnagyobb történelmi szövetségesüket a kontinensen. Ez ugyan csak a század második felében vált nyilvánvalóvá, de csak azért nem előbb, mert a hatalmában megtébolyult Hitler nem a Szovjetunióval szövetkezett, hanem annak megsemmisítésére tört.

A tengelyhatalmak területi megcsonkítása sem bizonyult az imperialisták sikerének. A megjutalmazottak semmit érő szövetségeseknek bizonyultak. Ez ugyan már a második világháború előtt és alatt beigazolódott, de a kudarcuk csak a század végére vált nyilvánvalóvá. A csehektől eltekintve, mindegyik Versailles-ban illetve Trianonban megjutalmazott nép nem a nyugati demokráciák, hanem előbb a német fasizmus, majd a bolsevik imperializmus oldalára állt. A század végére pedig Csehszlovákia és Jugoszlávia szétesett, Románia pedig még a korábbinál is egyértelműbben kelet-európaivá vált.

A megcsonkítottak közül a siker klasszikus példája az osztrákoké. Ma az osztrákok csak azért lehetnek minden tekintetben nyugat-európaiak, mert megszabadították őket a náluk elmaradottabb, a század során bebizonyítottan a felzárkózásra képtelen népektől. Aki ma azt feltételezi, hogy az osztrákok a Monarchián belül is képesek lettek volna a jelenlegi gazdasági, kulturális és szociális körülmények közé kerülni, az nem ismeri a reális lehetőségeket egy olyan soknemzetiségű államban, amelyben az ott élő népek között a gazdasági és kulturális különbségek nagyok. Az nem veszi tudomásul azt, hogy mi és miért történt Csehszlovákiában és Jugoszláviában, nem is beszélve a Szovjetunióról. Ugyanis ez a három ország felelt meg annak az államalakulatnak, amit korábban a Monarchia jelentett.

A magyarok még mindig nem ismerték fel, hogy nekik is több jót, mint rosszat hozott a megcsonkítás. Ez azzal magyarázható, hogy nagyon jelentős olyan magyar etnikumú terülteket is elcsatoltak, amelyeken a magyarok hegemóniája nem volt kétségbe vonható. A trianoni megcsonkítás negatív oldala ez, ami azt jelenti, hogy igazságos béke esetén most húsz százalékkal nagyobb területen húsz százalékkal több magyar élhetne a saját országában. Ennél azonban sokkal rosszabb megoldás lett volna a történelmi határok melletti Magyarország megtartása. Abban az életszínvonal a jelenleginél lényegesen alacsonyabb, mintegy fele lett volna az elmúlt nyolcvan év során, és az mára a legjobb esetben a Csehszlovákia, de sokkal inkább Jugoszlávia sorsára juttatott volna bennünket.

Az első világháború után nem azok gazdagodtak meg, akik a jóvátételt bezsebelték, hanem azok, akik fizették azt. A század egyik nagy tanulsága az, hogy a másoktól elrabolt, kipréselt és kiháborúzott pénzek csak lassítják a politikai és gazdasági fejlődést. Ebből a második világháború után ugyan az amerikaiak tanultak, ezért adtak a második világháború után Marshall-segélyt, de azóta ők is elfelejtették, ma már ők is mások rovására akarnak gazdagodni. Akik győztek, azokban megszilárdult a régi rendszer erejébe vetett hit, nem látták égető szükségét a reformoknak. Ehhez járult, hogy a háborús jóvátétel forrást jelentett a reformok halogatásához. Ezzel szemben a vesztes háború nem a népet, hanem a fennálló rendszerbe vetet hitet gyengítette meg, és a reformok híveinek politikai megerősödésével járt.

Kevés szó esik arról, hogy a század egyik legáltalánosabb tanulsága: a háborús nyertesek lemaradnak, a vesztesek felzárkóznak. Ennek egyik legfőbb oka, hogy a jóvátétel fizetése mindig új utak keresésére kényszerít. Ez sokszorta több gazdasági előnnyel járt, mint amennyit a jóvátétel elvont. A közgazdaságtudomány alapvető hibája, hogy a rendszeréből kihagyja az embert, holott az a legfontosabb gazdasági tényező. Ez súlyos hiba, mert minden emberi teljesítmény fokozásához nagyon fontos a kényszer. Felhozok három magyar irodalmi példát ennek bemutatására:

Madách felrója Kepler feleségének, hogy csillagjóslásokra kényszerítette férjét. Ez ugyan nagy megalázás lehet egy magyar nemes úrnak, de nem volt az egy középkori tudósnak, akinek nem volt elég presztízse, akinek a csillagjóslás nem csak pénzt hozott, hanem társasági befogadást, több ilyen irányú elismerést, mint a világraszóló tudományos eredményei. A másik, hogy Jókait azért sajnálják, hogy a felesége naponta rendszeresen sok oldal megírására kényszerítette. Az irodalom széplelkeinek megalázás a feleségi, vagy akár hatalmi kényszerből történő írás. A magyar nép azonban több tucat olyan regényt köszönhet ennek a feleségi önkényen alapuló kényszernek, ami százezrek olvasmánya, irodalmi élménye lett. Végül Ady Endrét a pénzhiány kényszerítette arra, hogy rendszeresen küldje cikkeit a Pesti Naplónak. Ennek a cikkírásnak köszönhető, hogy Ady nagy szerelme mellett naponta a világ hétköznapi gondjaival is foglalkozni kényszerült. Azt, hogy Ady költészete mennyit köszönhetett az újságírásra kényszerítettségének, ezt nálam kevesen vizsgálták jobban.

A történelemnek a háborúk sorsát nemcsak a közvetlen, hanem a végső eredmények alapján kellene megítélnie. Ez különösen nélkülözhetetlen a második világháború megítélését illetően. A második világháború is úgy indult, mint a nyugati imperialista demokráciák és a közép-európai fasizmusok közötti harc. Ebbe az európai belügybe a náci fasizmus teljes elembertelenedése, mindenekelőtt tébolyult antiszemitizmusa vonta be a gyarmattartó nyugat-európai imperializmus ellenségét, az Egyesült Államokat. Ideje volna belátni, hogy az amerikai közvélemény soha nem fogja az angoloknak, a franciáknak, a hollandoknak a pártját fogni a németekkel, még a német fasizmussal szemben sem, ha az nem embertelenedik el, ha az megmarad az olasz, vagy a spanyol fasizmus szintjén. Aki ebben kételkedik az nem ismeri az amerikai népnek a klasszikus gyarmattartással szembeni ellenszenvét. Különösen nem a New Deal és Roosevelt szemléletét. Még a náciellenes háború vállalását is nehezen, és csak Roosevelt népszerűségének köszönhetően lehetett elérni.

Az Egyesült Államok bevonásával vált a második világháború a nyugati demokráciák és a fasiszta diktatúrák közötti harccá. Ez a háborús felek közötti erőviszonyokban legalább megkétszerezte a nyugatiak erejét a fasisztákkal szemben. De még ez az erőnövekedés is kevésnek bizonyult volna, ha Hitler nem támadja meg a Szovjetuniót, a természetes és létfontosságú szövetségesét. Szovjet politikai szövetséggel és gazdasági háttérrel a háború hosszú időre döntetlen maradhatott volna. Hitler őrültségét és a német vezérkar és diplomácia szűklátókörűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy nem akadályozták meg a Szovjetunió megtámadását. Ez különösen érthetetlen ostobaság volt a már sikeres Ribbentrop-Molotov paktum után, amit a szovjet fél, mindenekelőtt korlátlan ura, Sztálin komolyan vett, és abból nagy előnyöket élvezhetett.

A második világháborút Európában Hitler ostobasága vesztette el. Ez áll Japán esetében is. Az Egyesült Államok soha nem kezdett volna háborút Japánnal szemben, annak ellenére, hogy a terjeszkedése súlyosan sértette az érdekeit. Éppen a század második fele mutatta meg világosan azt, hogy az Egyesült Államok még óriási erőfölényben sem veti magát totális háborúba. Sem Korea, sem Vietnam, de még Kínában a kommunista győzelem sem vitte elszánt és győzelemig folytatott háborúba azt az Egyesült Államokat, amelynek relatív katonai ereje sokszorosa volt annak, ami lett volna egy Japán ellenes háborúban az 1940-es években.

A második világháború sorsát az Egyesült Államok és a Szovjetunió belépése döntötte el, abban a nyugat-európai gyarmattartók szerepe másodlagos volt. Ezeket pedig nem Churchill, és nem az angolok ügyessége, hanem a németek és a japánok ostobasága vonta a háborúba. A háború sorsa azonban nem volt ez esetben sem azonos a résztvevők sorsával. Az utókor azt fogja megállapítani, hogy a második világháború végső, igazi nyertesei a japánok és a németek lettek. Az igazi vesztesek pedig a volt nyugat-európai gyarmattartók, a nyugat-európai imperialisták.

A háborút igazi imperialista célok érdekében indították. A legnagyobb nyugat-európai néppel, a némettel fasiszta vezetői elhitették, hogy a belső nehézségeik oka az, hogy nincsenek gyarmataik és befolyási övezeteik. A német nép nem tudott belenyugodni abba, hogy neki nincsenek olyan óriási gyarmatai, mint a náluk létszámban, és már iparban is hátrább került angoloknak és franciáknak. Az angolok és a franciák azért vették fel a németek által odadobott kesztyűt, mert mindenáron meg akarták őrizni a gyarmataikat.

Az angolok és a franciák háborús célja a gyarmatbirodalmuk megőrzése volt. Milyen győzelem az, amelynek az lett az ára, hogy a gyarmatbirodalmukat fel kellett adni? Churchillt mint a nagy győztest állítják be az angolok, holott Churchill minden háborús célja a háború során megpecsételődött. Ezen az a tény sem változtat, hogy a gyarmatok felszabadulása nem azonnal történt, és az utolsó szeget a koporsóba csak jövőre, Hongkong Kínához való visszakerülése jelenti.

Az a tény, hogy a Hitlert és Németországát csak azon az áron lehetett legyőzni, hogy Anglia alárendelt helyzetbe került az Egyesült Államokkal szemben, hogy eladósodott a gyarmataival szemben, hogy a Szovjetunió is náluk nagyságrenddel nagyobb hatalom lett. Nehéz azt a feltételezést kétségbe vonni, hogy Churchill soha nem kezdett volna háborúba, ha tudja, hogy annak ez lesz az ára. Anglia mint világhatalom és gyarmattartó ugyan megnyerte a háborút, amit státuszának megőrzése érdekében vívott, de a győzelembe mint világhatalom és mint gyarmattartó belepusztult. Az ilyenre mondják az orvosok, hogy a műtét fényesen sikerült, de a beteg belehalt.

Anglia igazi ellenfele, a másodhegedűs szerepre szorításával fenyegető erő nem Németország és nem a Szovjetunió, hanem az Egyesült Államok volt. Churchill sem volt mentes attól az Angliában uralkodó rövidlátástól, hogy őket csak Németország veszélyezteti. Churchill könnyű szívvel eladta és feladta minden pozícióját az Egyesült Államok javára, annak érdekében, hogy élet-halál harcot vívhasson a németek ellen. Ennek lett azután az a következménye, hogy a háború végére a Szovjetunió sokkal nagyobb hatalom lett, mint Anglia, és a háború után ötven évvel Németország is megelőzte. Jaltában, majd '56-ban a Szuezi-válság idején kiderült, hogy Amerika velük szemben egyértelműen a Szovjetunió oldalára állt. Éppen a század utolsó éveiben válik aztán egyértelművé ez, amikor az Egyesült Államok nem volt hajlandó a felgyorsult német egyesítést angol és francia kívánságra fékezni, és legelső európai szövetségesének a volt ellenséget, az egyesült Németországot tekinti. A második világháború a francia, a holland és a belga gyarmatbirodalomról katonai téren is kiállította a szegénységi bizonyítványt. Még a minimális fegyveres ellenállásra sem voltak képesek a németekkel szemben. A teljes kudarcukat az sem szépíti a történelem előtt, hogy hivatalosan őket is győzteseknek minősítették.

Az eddig elmondottak lényegében a katonai és a nemzetközi politikában végbement súlyponteltolódásokat érintették. Még nagyobb volt a nyugat-európai gyarmattartók veresége társadalmi téren. A háború megkívánta gazdasági erőfeszítések alapvetően átalakították a nemzetgazdaságot és megváltoztatták az osztályok közötti erőviszonyokat. Erre is Anglia a klasszikus példa. A háborúba a konzervatív politikai erők által vezetett Anglia lépett, a végén pedig a választásokon győztes Munkáspárt írta alá a békeszerződéseket. Churchill vezetése alatt katonai téren ugyan megnyerték a háborút, de ennek ára nemcsak a világbirodalom elvesztése, de a munkáspárti kormány hatalomra segítése volt az ár. Vagyis Churchill vesztett, Beveridge győzött. Ezt még az angolok sem merik bevallani, pedig a napnál is világosabb.

Általában a háború következtében megbukott a liberális politika, és az annak megfelelő gazdasági rendszer helyét elfoglalta a jóléti állam, ami sok tekintetben jobban hasonlított a kommunisták tervgazdálkodásához, vagy a fasiszták nemzeti gazdálkodásához, mint a liberálisan gazdálkodó elődjéhez. Az állam által irányított gazdaságpolitikával felszámolták a nagyarányú munkanélküliséget. Nagyarányú költségvetési elvonással, progresszív adózással és az államháztartáson keresztül történő újraelosztással csökkentették a jövedelemkülönbségeket. Kiépítették az infrastruktúrát, az átfogó szociális intézményrendszert, mind az oktatás, az egészségügy és az öregekről való állami gondoskodás terén.

A század utolsó negyedére azonban a nyugat-európai civilizáció legfejlettebb részében, a gazdaságban újra uralomra került a liberális politika. A változást az olajválság váltotta ki, elsősorban az angolszász világban, élén az Egyesült Államokkal. Ennek az lett a következménye, hogy Nyugat-Európa még jobban lemaradt, most már nemcsak Észak-Amerikával, de még inkább a Távol-Kelettel szemben. Az a Nyugat-Európa, amelyik a század elején még a világ ipari termelésének, külkereskedelmének, tőkeexportjának a négyötödét jelentette, most egyötödös szerepre zuhant vissza. Ez a lemaradás gyorsuló ütemben folytatódik. Nézzünk erre néhány alapvető adatot. Az olajválság óta az Egyesült Államokban 40 millió új munkahely létesült. A Távol-Keleten 100 milliónál is több. Ugyanakkor az Európai Unió országaiban ma kevesebb a munkahely, mint 1974-ben. Különösen nagy a csökkenés a reálgazdaságban. A század utolsó negyedében a Távol-Keleten a gazdasági növekedés négyszer gyorsabb, mint Nyugat-Európában. A század elején a Nobel-díjasok négyötöde nyugat-európai volt, most négyötöde észak-amerikai.

Európa az időszámítás előtti 6. századtól, a görög világ kibontakozásától a 18. századig, az ipari forradalomig sok tekintetben a világ gyöngyszemeinek egyike volt, azóta pedig a jelen század közepéig minden más kultúránál és földrésznél nagyságrenddel gazdagabb és fejlettebb, mindegyiket a maga képére kényszerítő és leigázó volt, a század végére azonban újra legfeljebb az első három között a legkisebb harmadik lett. A jelen század tehát azt a címet kaphatja az utókortól, hogy Nyugat-Európa tündöklése és elhalványulása.

A század három óriása: Lenin, Roosevelt és Mao

"Mi vagyunk: Jövő és Igazság,
Engesztelés és nagy Itélet,
És mi vagyunk, csak mi vagyunk
Jó Sors, ha kell s ha nem kell: Végzet."

A Hadak Útja
(Ady Endre)

A jelenkor ritkán volt képes felmérni, hogy kit, hogyan fog értékelni az utókor. Így van ez ma is. Ezért minden bizonnyal az olvasó számára meglepő, hogy szerintem a századnak három nagy politikusa volt: Lenin, Roosevelt és Mao.

Miért ők? Mert ők készítették elő a század három legnagyobb változását. Így Lenin tette lehetővé, hogy az orosz, de általában a kelet-európai népek a 21. században majd csatlakozni tudjanak a fejlett Európához, hogy ezáltal meg lehessen őrizni Európa viszonylagos egyenrangúságát a másik két nagy gazdasági integrációval szemben.

Roosevelt hozta létre az első igazi szuperhatalmat, és tette lehetővé, hogy az demokratikus fogyasztói társadalomként fejtse ki a világ fejlett részére pozitív hatását.

Mao törte úgy össze a korábbi kínai társadalmat, hogy annak romjain lehetségessé váljon a jövő században az emberiség ötödét kitevő kínaiaknak a felzárkózás, és ezáltal a kelet-ázsiai, a világ legnagyobb koncentrált gazdaságának a létrehozása.

Mielőtt e három óriásról bővebben szólnék, röviden ki kell térnem arra, hogy miért nem tartom hozzájuk hasonló jelentőségűeknek a ma még versenytársaknak látszókat, Hitlert, Churchillt, Gandhit és Sztálint. Rajtuk kívül ugyanis más aligha kerülhet szóba. A jövő történelme azokat fogja nagyoknak tekinteni, akik nemcsak megelőzték a korukat, hanem jelentős szerepet is játszottak azon változásokban, amelyek a jövőt szülték. Nagyok azok, akiket igazol az idő.

A többi jelölt

Hitler, Churchill és Sztálin azért nem fogják megállni az idő próbáját, mint a század kiemelkedő hősei, mert nem előre, hanem hátra vitték a történelmet, ők voltak az idejét múlt imperializmusnak utolsó apostolai, akik kiemelkedő képességeiket a fejlődés megállítására, lassítására, sőt visszafordítására használták.

Hitler

Hitler akkor akarta Nyugat-Európa legnagyobb népét, a nála kisebb angolok és franciák példáját megirigyelve nemcsak naggyá, hanem a legnagyobbá tenni, amikor már az imperializmus, a gyarmattartás idejét múlta, az nem előny, hanem hátrány lett, amikor már az angolok és a franciák is csak látszólag voltak nagyok. A háborús sikerektől megrészegedve ennél is többre tört, erőszakkal a szuperhatalom szerepére vágyott, amikor arra csak az Egyesült Államoknak volt reális esélye, és annak már egy évtized sem kellett ahhoz. Ezen idejétmúlt céloknak a szolgálatában sikerült mozgósítania a német nép lelkesedését és hatalmas erőforrásait.

A második világháború imponáló német sikerei nem a megszállott, a racionalizmussal mindig hadilábon álló Hitler, hanem a német nép érdemei voltak. Azzal, hogy Hitler szuggesztív erejének sikerült a német népet imperialista célok érdekében mozgósítania, negatív történelmi szerepet játszott. A háború elvesztését követő évtizedek egyértelműen bizonyították, hogy Hitler minden háborús célja hamis volt, nem a német nép érdekeit, hanem kárát szolgálták.

Hitler céljai között szerepelt, hogy a német kisebbség által lakott közép-kelet-európai térséget a befogadó népesség elnyomásával, sőt kiirtásával a birodalomba integrálja. Ez száz évvel korábban, a térség gazdasági konjunktúrája idején ugyan embertelen, de akkor még önző német érdekből racionális cél lehetett volna. A 20. század harmincas éveiben azonban már csak hátrányok származtak volna abból, hogy a gazdaságilag és főleg társadalmilag elmaradottabb térség a Német Birodalom részévé vált volna. Száz évvel korábban a térség agrár- és nyersanyag-potenciálja előny volt, a jelen század közepére azonban már hátránnyá vált. Az agrárforradalom következtében, mint ahogyan az ötven évvel később igazolódott is, a németségnek nem volt szüksége a keleti agrártermékek importjára. A térség nyersanyagforrásai sem bizonyultak olyan kedvezőeknek, amelyek a század második felében állták volna a versenyt a tengerentúli importtal.

Nemcsak Hitler, de a német burzsoázia is azért vágyott a tőle keletre elterülő térségre, hogy ezzel piacot teremtsen a maga számára. Ez is elkésett cél felismerése volt. A 20. században a piacot nem a nagy terület és a népesség jelenti, hanem a fizetőképes vásárlóerő. Azóta bebizonyosodott, hogy a német gazdaság számára tízszer nagyobb piac a fejlett világ, és sokszorta nagyobb piac a tőle nyugatra elterülő terület, mint Kelet-Európa. Európa keleti fele csak akkor lesz piac a Nyugat számára, ha sikerül gazdasági tekintetben felzárkóznia. Korunk egyik nagy gazdasági igazsága: jó üzlet a gazdagokkal való barátkozás, rossz üzlet a szegények feletti uralom.

A kelet felé történő terjeszkedése azért is hamis célnak bizonyult, mert a németség felemelkedését, kibontakozását éppen az segítette a legjobban, hogy megszabadult a saját, társadalmi tekintetben elmaradottabb, feudális tradíciókkal terhelt keleti területeitől. A német nép teljes, és végleges nyugati polgárosodását éppen az tette lehetővé, hogy megszabadult a porosz politikai és katonai befolyástól. Ha megvalósultak volna Hitler keleti terjeszkedési tervei, a németségen belül csak megerősödtek volna a porosz visszahúzó erők. A német nép társadalmi és gazdasági modernizációját és fejlődését elsősorban annak köszönheti, hogy negyven évre az oroszoknak adták eredeti etnikumuk keleti felét. Jelentős német területek kerültek a Szovjetunióhoz és Lengyelországhoz, azután a német etnikum kitelepítésével, nyugatra való üldözésével és harmadsorban azzal (és ez bizonyult fontosabbnak), hogy Jaltában a szovjet befolyási övezethez sorolták a megmaradó ország harmadát.

Hitler a legnagyobb hibát akkor követte el, amikor a keleti céljai közé bevonta a Szovjetuniót is. Azt akarta gyarmatává tenni. Ez lett a veszte, de egész Európa szerencséje. Hitler másik nagy tévedése az Egyesült Államok potenciáljának lebecsülése volt. Tíz évvel azután, hogy háborúba keveredett vele, az Egyesült Államok olyan szuperhatalom lett, amellyel szemben nemcsak Hitler és minden szövetségese kicsinek és gyengének bizonyult, hanem erősebbé vált mind gazdaságilag, mind katonailag, mint az egész világ együtt. Az alapvetően hibás célok szolgálata során tapasztalt nehézségek vitték aztán egyre vadabb, embertelenebb eszközök szolgálatába a hitleri rendszert. A német nácizmus esetében is bebizonyosodott, mint annyiszor a történelem során, hogy az irreális célokért folytatott harc minél reménytelenebbé válik, a hatalom annál embertelenebb eszközökhöz nyúl.

Hitler történelmi szerepét nemcsak a konkrét tetteinek erkölcsi bűnei tették negatívvá, hanem mindenekelőtt az, hogy az idő a németség sorsának pozitív alakulását mindenben az ő elképzeléseivel és céljaival ellentétesen alakította. Méghozzá úgy, hogy spontán erők hatására a németség lett Nyugat-Európa legnagyobb népe. Amit Hitler megszállottan akart, az a hitleri célokkal éppen ellentétes feltételek és körülmények között valósult meg.

Churchill

Ma még sok tekintetben bonyolultabb Churchill történelmi szerepének megítélése. Imponáló képességekkel rendelkezett. Szinte személy szerint neki köszönhető a Brit Birodalom háborús győzelme. Az idő azonban őt sem igazolta.

Alapvető célja a Brit Birodalom megőrzése volt. Ennek érdekében viselt háborút, amit ugyan megnyert, de a Birodalomból így is csak annyi maradt, mintha elvesztette volna. A győztes Anglia a győzelem érdekében mind az Egyesült Államokkal, mint a gyarmataival szemben olyan kiszolgáltatott helyzetbe került, amiről nemcsak Churchill, de talán egyetlen angol sem gondolt. A Churchill vezette Nagy-Britannia a háborúba úgy lépett, mint a legnagyobb európai hatalom vezetője, a háború végén azonban már csak a két szuperhatalom tiszteletből megtűrt másodhegedűse lett. A győzelem után egy generációval már Európában is legfeljebb Németország és Franciaország után következik, de ezt a státuszát sem lesz képes sokáig tartani.

Churchillt annyira elvakította a Hitler elleni gyűlölet, hogy feladta az évszázados angol külpolitikát, az európai egyensúly biztosítását. A nácik elleni harc érdekében teljesen kiszolgáltatta magát az Egyesült Államoknak és a gyarmatainak. Nem ismerte fel, hogy az Egyesült Államok sokkal inkább ellensége a gyarmati rendszernek, mint a náci Német Birodalom. Hitler az angolokkal egyenlő akart lenni. Vele bármikor meg lehetett volna alkudni a világ felosztásában. Roosevelttel azonban soha. Ezt egyértelműen bizonyították a háborút követő rendezések.

Azt, hogy Churchill tévedett, csak az vonhatja kétségbe, aki céljait nem fogadja el. Márpedig Churchill még Jaltában és Potsdamban is csak a gyarmatok megőrzését tartotta szem előtt. Nincs egyetlen olyan nyilatkozata sem, amelyben elismeri, hogy a gyarmati rendszer kora lejárt. Lejárt nemcsak a század második, de már az első felében is. Az angol-német háború, a Churchill-Hitler párviadal két gyarmati rendszer megszállottjai között folyt. Az előbbi meg akarta a gyarmatokat tartani, az utóbbi meg akarta azokat szerezni. Anglia a háború végére sokkal jobban hasonlított Beveridge, mint Churcill céljaihoz. Nelson vagy Disraeli a maga idejében az angol érdekeket szolgálta, tehát joggal állnak szobraik országszerte Angliában. Churchill egy mindenképpen elveszett világ utolsó, és ebben a tekintetben naiv megszállottja volt.

Gandhi

Gandhi is egy kontinensnyi területnek, és népének volt a legnagyobb alakja. Maradandó eredményei azonban nem lesznek igazán jelentősek. India kétségbeejtően lemarad Kínához és a Távol-Kelet minden országához képest. A lemaradás okai Gandhi művének tekinthetők.

Demokráciát akart békés átmenettel, véres, szinte minden korábbit elpusztítani akaró forradalom nélkül egy olyan társadalomban, amelyik nemcsak nagyon szegény volt, hanem amelynek teljesen hiányoztak a demokratikus tradíciói. A szegénység és a feudális maradványok ilyen fokán a diktatúrák sokkal eredményesebbek, mint a nyugati demokráciák formai utánzása. Csak a régi rendszert drasztikusan összetörve, újraéledését kegyetlen eszközökkel megakadályozva lehet később építkezni. Ezt bizonyítja a Szovjetunió és Kína példája. India, mint állam szétesése csak idő kérdése. A jelenkor világában nem lehet sok kultúrát, sok civilizációt szegényen egybetartani. Sajnos, erre is bőven szolgáltat példákat a század vége.

India lemaradásának két fő oka: egyrészt sok megmaradt a korábbi feudális, kasztrendszeren alapuló múltjából, másrészt a népesség elszabadult szaporodása. Az indiai népeket olyan mély társadalmi, kulturális és vallási ellentétek tagolják, hogy sem a békés fejlődés nem lesz járható, sem az egyetlen állam nem lesz összetartható demokratikus eszközökkel. India társadalmát még a jövő forradalmárának kell összetörnie. Egy ilyen forradalom során azonban állami egysége alig lesz megtartható. India forradalmi vezére, ha lesz, a jövő század nagyjai között fog szerepelni. Jelenleg a lakosság évente 20-30 millióval gyarapodik. Körülbelül ekkora a városba menekültek száma is. Ott az életfeltételek minimuma még annyira sem biztosítható, mint a vidék középkori viszonyai között. Ekkora népszaporulatot akármilyen magas civilizációjú lakosságból sem lenne képes évente felvenni az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem tekintetében hússzor gazdagabb Egyesült Államok vagy Nyugat-Európa sem.

Gandhi erkölcsi óriás volt, de éppen ezért nem lehetett tartósan pozitív hatása egy olyan szubkontinensen, ahol a problémákat még csak erőszakkal, erkölcsi gátlásoktól megszabadulva lehet legalább viszonylag eredményesen megoldani.

Sztálin

Ma már Sztálin történelmi szerepének megítélése viszonylag egyszerűnek látszik, hogy az általa képviselt rendszer összedőlt. Churchill és Hitler mellett ő volt a harmadik, a század utolsó nagy imperialistája. Időben annyit késett a bukása, amennyivel egyrészt az orosz nép időben Nyugat-Európa mögött haladt, másrészt amennyivel a nyugati hatalmak érdeke a Szovjetunió szuperhatalmi státuszát megkívánta. Churchill azért adta Közép-Kelet-Európát Sztálinnak, mert betegesen félt a németektől. Ez befolyásolta a statisztáló franciákat is. A döntő szót kimondó Roosevelt pedig azért, mert ezzel teremthetett mumust, félelmetesnek látszó ellenfelet mind a gyarmattartókkal, mind a megvert németekkel és japánokkal szemben.

Sztálin úgy fog bevonulni a történelembe, mint az imperializmus utolsó nagy képviselője. Sztálin csak azért nem vált teljesen negatív történelmi alakká, mert Lenin örökségét vette át, és formailag a marxizmust és a lenini örökséget kellett képviselnie mind belpolitikai, mind külpolitikai okokból. Befelé, meglepő módon, megtartotta a nemzetiségek önállóságát még akkor is, amikor úgy érezte, hogy félre kellene seperni azokat. Sztálin nemzetiségi politikáját a kettősség jellemezte: állati kegyetlenség velük szemben, ha nem álltak be a sorba, és viszonylag nagyvonalú függetlenség, kulturális autonómia, ha engedelmesek maradnak. Kifelé azért kellett legalább formailag a marxista-leninista tradíciókat megőriznie, mert céljai érdekében szüksége volt a nemzetközi kommunista mozgalomra, mint ötödik hadoszlopra a nyugati világban.

Szerepe Kelet-Európa iparosításában pozitív. Ha nem is hatékony, de nagyméretű iparosítást hajtott végre. A mezőgazdaság kollektivizálását állati kegyetlenséggel valósította meg, de a kelet-európai parasztság konzervativizmusának az összetörése a keleti szlávok számára a jövő század lehetőségeit nyitotta meg. A sztálinizmus sikeresen vizsgázott mind a túlzott népszaporulat, mind a túlzott urbanizáció megfékezésében. Ennek egyikét sem tekinti a nyugati közvélemény eredménynek, mert nálunk már nem jelentkezik az elmaradottabbak e két tragikus problémája. Sztálin legnagyobb és legmaradandóbb érdeme az oktatás általánossá tétele, és a tanulás megszerettetése. Szétesett birodalma számára a legnagyobb kincs ma az, hogy Kelet-Európa a legkevésbé a szellemi tőke tekintetében maradt le.

De Gaulle és Adenauer

A század második felének még legfontosabb és legpozitívabb hatású európai eseménye kapcsán két politikust kell megemlíteni: De Gaulle-t és Adenauert. Az ő érdemük a francia-német kibékülés, és az ezen alapuló együttműködés. Ezzel jött létre a nyugat-európai gazdasági integráció feltétele, ami végső soron a német egyesülésnek és a Szovjetunió szétesésének is feltétele volt. Jelentőségük azonban európai keretek között marad.

Lenin

Jelenleg, a szocialista rendszerek összeomlása után nem divat Lenin történelmi érdemeiről beszélni, pedig a század három nagy történelmi alakja közül vitathatatlanul ő lesz az egyik. Nélküle az első világháborút követően egészen másként alakult volna Kelet-Európa története, sőt Kína forradalmára sem kerülhetett volna sor. Lenin tette a marxizmust alkalmassá arra, hogy az a félperifériákon az végigsöpörhessen. Ő csinált az elméleti marxizmusból és annak tipikusan nyugat-európai gyakorlatából az elmaradottabb társadalmak számára ideológiát és gyakorlatot. Egy orosz muzsik jellemzése szerint: Lenin az orosz nép számára átszabta a marxizmust, Sztálin az orosz népet szabta a saját igényeire. Egyik sem bizonyult tartós sikernek. Lenin elképzeléseiből elég gyorsan bizantikus politikai rendszer lett, míg Sztálin hibás céljait és módszereit már említettem.

Az Orosz Birodalom legnagyobb és legtartósabbnak ígérkező nyugatosítását Lenin hajtotta végre. Ezen a téren minden előző kísérletnél, Nagy Péternél is messze túl tett. Eddig minden nyugatosítás az orosz társadalomnak csak a felszínét érintette. Ebben az alapjai dőltek össze. A pravoszláv társadalom összetörése és hetven éven keresztül gyakorolt egyre fokozódó bemerevedése nem azt jelentette, hogy a keleti szlávok nyugat-európaiak lettek, csak azt, hogy sokkal alkalmasabbakká váltak arra, hogy fokozatosan azzá legyenek. A siker még mindig nem biztos. Ezt mutatják a jelen események is. Az azonban biztos, hogy a pravoszláv társadalom teljes idegenkedése a nyugati gondolkodástól és racionalizmustól örökre megszűnt. Ez Európa jövő századi sorsa szempontjából a 20. század legnagyobb történelmi eseménye.

Az orosz társadalom nyugatosítói korábban olyan hatalmas cárok voltak, akik maguk távol álltak a nyugati mentalitástól és gyakorlattól. Nagy Péter keleti despota volt azokkal szemben, akiktől elvárta, hogy nyugati polgárokként viselkedjenek ugyan, de neki, mint keleti despotának legyenek rabszolgái. Lenin tipikusan nyugati intellektuel volt, az első a cári trónon. Az általa vezetett Népbiztosok Tanácsa volt Európa történetében talán az egyetlen olyan minisztertanács, amely szinte kizárólag értelmiségiekből állt. Akik azt hiszik, hogy az orosz társadalom megreformálása történhetett volna emberségesebb és demokratikusabb módszerekkel, naivak. Még ma sem érett meg az orosz társadalom a demokráciákra, a nép még ma is sokkal inkább szigort, fegyelmet, mintsem több emberi jogot kíván. Ha a jövő században Európa mint agglomeráció versenyképes és azonos nagyságrendű marad Észak-Amerikával és Kelet-Ázsiával, azt mindenek előtt Leninnek köszönheti. Kelet-Európa nélkül Nyugat-Európa ugyanis nem maradhatna versenyképes.

Roosevelt

A jelen század második felének politikai viszonyait az Egyesült Államok szuperhatalmi helyzete határozta meg. Ez általában pozitív hatást fejtett ki a világpolitikai, mindenekelőtt a világ fejlett részének politikai viszonyaira. Az Egyesült Államok hatalma, sikerei és tekintélye nélkül sokkal lassabban történt volna a gyarmatok felszabadulása, a német és a japán társadalom demokratizálódása. Az Egyesült Államokat erre a kiemelkedő és alapjaiban minden tekintetben pozitív szerepre jelentősen egy ember, Roosevelt tette alkalmassá.

Az Egyesült Államok forradalmi módon átalakult alig húsz év alatt. Tőkés osztálytársadalomból össznépi fogyasztói társadalom lett. Az átalakulása a New Deal-lel kezdődött, és a második világháborúban való aktív részvétel sodorta a megindult folyamatot a gyors és következetes megvalósulásba. Egyetlen történész sem vonhatja kétségbe, hogy a New Deal, és az észak-amerikai társadalom háború alatti nagyarányú átformálódása nem érthető meg Roosevelt nélkül. Az átalakulásnak végig ő volt a szellemi inspirátora, megszemélyesítője és vezetője. Ez a gazdag patrícius mutatott példát a városi liberalizmusra, a szakszervezeti mozgalom és a szociális igazságosság előtérbe állítására és lett a vidék mezőgazdasági szegénységének felszámolója.

Roosevelt volt az első amerikai elnök, aki közvetlenül a lakossághoz, az állampolgárokhoz fordult, velük mindig hangot talált, ha kellett ennek érdekében kikerülte az állami bürokráciát. Ahogy rádióműsoraiban elbeszélgetett az amerikai állampolgárokkal, azt sok mai politikus is megirigyelheti. Szinte ösztönösen ismerte fel, hogy a modern társadalom nem tűrheti a magas munkanélküliséget és a tömeges szegénységet. Ezért aztán nem engedte, hogy a legfontosabb társadalmi érdekek feláldozása árán monetáris politikát vigyenek. Ma nem divatos annak elismerése, hogy Roosevelt sokkal többet tanult Hitlertől és Sztálintól, mint a nyugati demokrata politikusoktól. Megtehette, mert neki nem kellett félnie, hogy országa polgárai valaha is elfogadnak egy diktatúrát. Ahogy Roosevelt megszerveztette a közmunkákat, utak építését, erdők telepítését, a művészek állami foglalkoztatását, az mindenre hasonlított, csak a nyugati demokráciák gyakorlatára nem.

Roosevelt talán legnagyobb történelmi érdeme az, hogy beléptette országát a második világháborúba. Ezzel nemcsak a német és a japán fasizmustól szabadította meg a világot, hanem óriási világpolitikai és belső társadalmi változásokat is felgyorsított. A New Deal lényegében kifulladt kísérlet maradt volna a háborús szerepvállalás nélkül. Legnagyobb eredményeit csak a hadigazdálkodás bontakoztatta ki. Pearl Harbor nélkül nem alakul át olyan gyorsan az amerikai társadalom.

Roosevelt nélkül a betegesen kommunistaellenes amerikai uralkodó osztály soha nem lépett volna a sztálini Szovjetunióval háborús szövetségre. Ezt jól mutatja az a kommunista üldözési hisztéria, ami a második világháború után az országon belül kialakult. Pedig addigra már nyilvánvalóvá vált a Szovjetunió fontos szerepe a háború megnyerésében, és még inkább az, hogy a szovjet imperializmustól való félelem milyen nagy mértékben segíti az amerikai politikai befolyás érvényesülését mind Nyugat-Európában, mind Japánban. Az Egyesült Államok nélkül a második világháború nemcsak egészen másként alakulhatott volna, legalábbis sokkal jobban elhúzódik, és a háborús felek sokkal jobban kimerültek volna. A német és a japán társadalom átalakulása is kevesebb sikerrel járt volna. Márpedig e század végére ez a két ország vált a világgazdaság motorjaivá.

Roosevelt minden érdemét elismerve látni kell, hogy ezeket az eredményeket csak az észak-amerikai társadalommal lehetett elérni. Csak ott volt olyan erős az egyéni szabadság szeretete, a ragaszkodás a helyi önkormányzatok önállóságához, hogy nem kellett félni az állam elrákosodásától, a diktatúra kialakulásától. Csak ott voltak olyan gyöngék az imperialista tradíciók, hogy nem válhattak hangadó külpolitikai tényezőkké. Ez a hatalmas állam valóban a népek és a civilizációk kohója, ahol az embereket nem állította egymással szembe sem a vallásuk, sem a történelmi múltjuk, sem a származásuk.

Mao

Mao volt a három közül a legfiatalabb. Ez, és a kínai társadalom elmaradottsága miatt ő az utolsó szereplő hármuk között századunkban a világtörténelem színpadán. Az, hogy ő lesz-e a legnagyobb közöttük, attól függ, mit hoz a következő század. Amennyiben Kínának sikerül felzárkóznia a kelet-ázsiai terület fejlett szintjére, és ez egyre ígéretesebbnek tűnik, akkor Mao lesz nemcsak évszázados, de még évezredes távlatban is az egyik legnagyobb történelmi személyiség.

Kína átalakításában, aminek elengedhetetlen része volt a régi világ visszahúzó maradványainak kiirtása, alapvető érdemei vannak Mao-nak. Ezeket az érdemeket az teszi naggyá, világtörténelmi jelentőségűvé, hogy Kína egyrészt 1200 millió lakosú ország, másrészt kétezer év óta a világtörténelem egyik fő szereplője.

Kína történelmi szerepét mi egy kicsit úgy látjuk, ahogyan az észak-amerikaiak nézik Európát. Nem ismerik a részleteit, ezért aztán megengedhetetlen módon leegyszerűsítik. Ez a megítélés ebben az esetben is teljesen jogtalan, mivel Kína egészen az ipari forradalomig legalább akkora érdemeket szerzett az emberi haladásban, mint Európa. Ma már kezdenek kibontakozni azok a jelenségek, amelyek arra utalnak, hogy a következő században Kína visszanyerheti két évezreden keresztül játszott szuperhatalmi szerepét és ennek következtében a Távol-Kelet lesz a világ legnagyobb gazdasági agglomerációja.

Ahogy Roosevelt esetében azt mondottam, hogy munkásságának eredményeit mindenekelőtt annak köszönheti, hogy azt a rendkívül egészséges észak-amerikai néppel közösen végezhette, úgy Mao esetében azt kell mondani, hogy munkásságának világtörténelmi nagyságát a kínai nép erényei és hiányosságai, illetve nagysága és gazdasági elmaradottsága együttesen határozta meg. Jó volna, ha a történelemtudomány felismerné, hogy a nagy embereket az alkalom szüli. Nagy emberek akkor lesznek, amikor az idő és a nép tudata megfelel céljaiknak. Mindig van sok potenciális nagy ember, de nagyon ritka az a konstelláció, hogy az idő és az érintett lakosság mentalitása megfelel a jövő igényeinek. Mao szerepének, történelmi jelentőségének megítélésében annak is nagy szerepe van, hogy másik két riválisával szemben neki volt legmegfelelőbb, legnagyobb kvalitású utódja. E tekintetben mind Lenin, mind Roosevelt nagyon szerencsétlennek mondható.

A három világpolitikai főszereplő egymás mellé állítása abból a szempontból is érdekes, hogy a demokrata Roosevelt volt a legkevésbé intellektuel. Lenin és Mao korának értelmiségi elitjében is előkelő helyet foglaltak el. Számukra az irodalom, a zene, de még a filozófia is mindennapi kenyérnek számított. Nemcsak a társadalomtudósok, hanem a humán művészetek világában is otthonosak, igényesek voltak. Aligha volt a világtörténelemnek ötezer év alatt egy tucat olyan jelentős alakja, aki velük ebben a tekintetben felvehetné a versenyt. Ez a szembeállítás is azt mutatja, hogy a fejlődésre érett népeknek pragmatikus vezetőkre, a múlt hagyományait teherként viselő népeknek lánglelkű intellektuelekre van szükségük.

A történészek tévedése

A három történelmi nagyság jelenlegi megítélése mind a szakmán belül, mind a közvélemény szemében még nagyon különböző. Ennek elsősorban az a magyarázata, hogy hibás követelményrendszert állítanak a vezetőkkel szemben. A nyugati, keresztény kultúrán nevelkedett ember azt várja el a jelenkor nagyjaitól, hogy legyenek morális tekintetben tiszták, és politikai módszereikben demokraták. Nem veszik tudomásul, hogy ez az elvárás csak a már fejlett világ viszonyai között jogos. Minden olyan társadalomban, amelyikben a múlt visszahúzó erő, és ilyen a világ négyötöd része, a legpozitívabb politikai tett az itt maradt, visszahúzó tradíciók összetörése.

Ezzel szemben azt hozzák fel a konzervatívak, hogy az ilyen összetörés rengeteg pozitív értéket is megsemmisít. Ez ugyan igaz, de mindig a végső egyenleget kell nézni, és nem csak a veszteséget. A világtörténelem minden előrevivő forradalma óriási értékeket is elpusztított, de mégis előrevitt azokkal a konzervatív úton maradókkal szemben, akik a régi értékek megóvása érdekében a régi szemetet, idejétmúltat sem seperték ki.

Éppen Roosevelt esetében láthattuk, hogy egy olyan társadalomban, amelyben kevés és jelentéktelen volt az idejétmúlt, lehet olyan forradalmi átalakulást véghezvinni, ami nem jár jelentős rombolással. Ezek a bársonyos forradalmak. A cári Oroszországot és Kínát azonban nem lehetett volna a bársonyos forradalom módszereivel megújítani. Ott minden olyan jó szándékú reform bukásra volt és még ma is arra van ítélve, amelyik kényesen akar vigyázni arra, hogy ne szabadulhassanak el alantas indulatok, és ne pusztuljon el semmi, ami valódi érték. A jövő történésze semmiféle tekintetben nem fogja a jelen század fejlett társadalmait annyira elmarasztalni, mint azért, hogy a világ elmaradott négyötödében is elvárta, hogy saját morálja és demokratikus politikai szabályai szerint cselekedjenek. Lenin és Mao éppen azzal lettek a demokrata Roosevelt mellett a század óriásai, hogy népük érdekében túl tudtak lépni a saját intellektuális értékeiken.

9. Jalta világpolitikai következményei

"Minden mienk, csak a tűrés nem
S nincs hatalom, amely megingat
És hangosan, nagy-hangosan
Idézzük meg hóhérainkat."

A Hadak Útja
(Ady Endre)

Ma nálunk a Jaltai Szerződést csak abból a szempontból ítélik meg, hogy ránk hogyan hatottak annak következményei. De még ez a szűklátókörű megközelítést is egyoldalúan és hamisan alkalmazzák. Azt a tényt, hogy Közép-Európa számos országát odaadták Sztálinnak, illetve a szovjet imperializmusnak, a nyugati hatalmak szempontjából csak mint erkölcstelen cselekedetet lehet tekinteni. Politikai téren céljai igazolódtak. Világtörténelmi értékelése alapvetően pozitív lesz. Mi vezette a győztes nyugati hatalmakat abban, hogy a Szovjetunió befolyási övezetévé tették térségünk országait?

A nyugati hatalmak hálásak voltak a Szovjetuniónak azért, hogy vállalta a háború legsúlyosabb terheit. A szovjet népek hússzor annyi életet áldoztak fel a Hitler elleni háborúban, mint az angolszászok. A nép szenvedése még ennél is nagyobb arányú volt. Ezek nélkül az áldozatok nélkül sokkal jobban elhúzódott volna a háború, és a demokráciák számára sokkal több áldozattal járt volna a győzelem.

Tekintettel arra, hogy a második világháború is alapvetően imperialisták háborúja volt, a nyugati politikusok számára az ilyen alku természetesnek tűnt. Nem történelmi megítélés az, hogy a német, a japán és az olaszimperializmussal szemben az imperializmust elutasító, a népek szabadságát elismerő országok álltak harcban. A háború előtt és alatt mind Anglia, mind Franciaország, mint a Szovjetunió a múlt századi értelemben is imperialista volt. Legfeljebb az Egyesült Államokat lehetett már akkor a szövetségeseinél finomabb módszerű, jelenkori imperialistának tekinteni. Hibás az a beállítás, hogy a demokratikus társadalmak imperializmusa nem volt imperializmus, csak a diktatúráké volt igazán az. A demokratikus társadalmak imperializmusa befelé ugyan jobb volt, de az elnyomott népek számára ez nem jelentett minőségi különbséget.

Az igaz, hogy a haladás híveinek egyértelműen vállalniuk kellett a demokratikus imperializmusok támogatását a fasisztákkal szembeni háborúban, de ez mégsem jelenti azt, hogy a szövetségesek oldalán a tiszta igazság állt. Legfeljebb a kisebbik rossz. Történelmietlen és erkölcstelen volt az Antall-kormány azon megítélése, amely a Szovjetunió elleni harcunkat Hitler oldalán a demokráciáknak tett szolgálatként akarták beállítani. Aki a második világháborúban Hitler oldalán állt, az az igaz ügy ellensége volt.

A nyugati hatalmak egységesek voltak abban, hogy a német imperializmust véglegesen meg kell gyöngíteni. Ezt pedig csak a Szovjetunió Berlinig történő beengedésével látták megvalósíthatónak. Ebből fakadt, hogy nemcsak a hitleri szövetségeseket, de még a sajátjukat, a lengyeleket és a cseheket is oda kellett adniuk. A háború végén jellemző hisztérikus németellenességet utólag nem igazolta a történelem. A nácizmust, vagyis a fasizmusok legembertelenebb formáját a német nép természetes viselkedésének tartották. Nem ismerték fel a fasizmust kiváltó okokat. Ebből két okot mindmáig nem látnak világosan:

Egyfelől a fasizmusokat a világgazdaságot a két háború között uraló gazdasági liberalizmus váltotta ki minden olyan országban, ahol még nem történt meg a teljes gazdasági felzárkózás, és nem voltak erősek a polgári tradíciók. A háborút megelőzően fasisztává vált az egész világ félperifériája. Másfelől a fasizmusok ott voltak a legelvadultabbak, ahol a legközelebb álltak már a teljes gazdasági felzárkózáshoz. A német és a japán fasizmus volt a legszélsőségesebb, a legtürelmetlenebb, a leginkább fajgyűlölő, ezekhez képest azt olasz, még inkább a spanyol és az argentin mérsékeltnek volt tekinthető. A szélsőséges horvát fasizmus pedig ezt igazolja, hogy egy szláv nép is lehet fasiszta. Az már a történelem fintora, hogy a hidegháborúban a demokratikus oldal két legerősebb európai, illetve ázsiai pillére, a két, korábban leginkább fasiszta nép, a német és japán lett. A háborúellenesség e két népben mindmáig erősebb, mint a győzteseknél.

A Jaltai Szerződéstől egészen mást várt Roosevelt és mást Churchill, illetve az amerikaiak és az angolok. Roosevelt meggyőződéses ellensége volt minden gyarmattartó rendszernek, azaz elsősorban a nyugati gyarmattartó demokráciáknak. Ebből fakadt az, hogy jobban félt az angol és a francia gyarmati rendszer fennmaradásától, mint a szovjet imperializmus térhódításától. Ő, mint amerikai, nem az imperializmust tekintette felszámolandónak, hanem csak annak 19. századi gyarmattartó formáit. Ebből a szempontból nem tekintette gyarmatnak a Szovjetunió elnyomott köztársaságait, népeit. Sokkal inkább Kínát, Indiát, az afrikai országokat. Ezért Roosevelt Jaltában a Szovjetunió megerősödésétől is a nyugat-európai gyarmati rendszer meggyengülését várta. Tegyük hozzá, az idő őt igazolta. Ma már aligha vitathatja valaki, hogy az angol és a francia gyarmati rendszer felszámolását meggyorsította a Szovjetunió megnövekedett befolyása, mindenekelőtt a Jaltában biztosított európai jelenléte és katonai ereje.

Anglia és Franciaország végső soron sokat köszönhet Jaltának. A Szovjetunió jelenléte és katonai ereje hozzájárult ahhoz, hogy a nyugati gyarmattartók viszonylag gyorsan a megnyert háború után felszámolják gyarmatbirodalmukat. Roosevelt elgondolása tehát bevált. Tekintettel arra, hogy a gyarmattartás a század második felében már elviselhetetlen társadalmi és anyagi terhet jelentett, Anglia és Franciaország háború utáni társadalmi fejlődését meggyorsította a gyarmatokról való lemondás.

A Szovjetunió európai súlyának megnövekedése a nyugati demokráciák társadalmi fejlődését is segítette. A tőkésosztály a kommunista veszélytől félve nem állt mereven ellen a szociális reformoknak. A jelenkor történészei nem hangsúlyozzák azt a minőségi különbséget, ami a háború előtti nyugati imperializmus és a háború utáni jóléti államok között volt. Ezt csupán mint a belső társadalmi erők természetes hatását fogják fel, holott ennek tempóját lényegesen befolyásolta a szovjet rendszerek gyors fejlődése és befolyása az 50-es és a 60-as években. Ne feledjük, hogy a háború utáni újjáépítésben a tervgazdaságok jó eredményeket értek el.

A Jaltai Egyezményből fakadó szovjet jelenlét Nyugat-Európa határán tette lehetővé az NSZK befogadását a nyugati katonai és gazdasági szövetségi rendszerekbe. Aligha lett volna egyébként elképzelhető, hogy a franciák és az angolok elfogadják egy náluk népesebb, egységes Németországgal való szoros szövetséget. Ehhez Németország megosztottsága és a Szovjetunió katonai jelenléte volt szükséges. Gondoljunk csak arra, hogy a német egyesítéstől még 1990-ben is mennyire megijedtek a franciák és az angolok. A Jaltai Egyezményt a németektől való félelem szülte, mégis annak köszönhető, hogy a németekkel való szövetség létre jöhetett.

A németek annak köszönhetik, hogy valóban nyugati társadalommá válhattak, hogy egyrészt elvesztették kelet-közép-európai kisebbségeiket, mint a keleti terjeszkedés szószólóit, másrészt az ország társadalmilag elmaradottabb keleti fele vagy elveszett, vagy szovjet gyarmattá vált. Németország ugyanis a háború ellőttig mind gazdasági tekintetben kettős karakterű volt. Az ország nyugati felében erős polgári hagyományok és az iparosítás teljes véghezvitele volt a jellemző. Ezzel szemben az ország keleti fele még tele volt feudális tudati és gazdasági elemekkel. Ennek volt a következménye az, hogy Németországban politikai demokráciát és piacgazdaságot a nyugati németek, a politikát, a közigazgatást és a hadsereget a keleti németek, mindenek előtt a poroszok tartották kézben. Az NSZK politikai demokratizálódása aligha történhetett volna meg gyorsan, ha a közigazgatás a német tradícióknak megfelelően továbbra is a poroszok kezében marad.

Még kevesebb szó esik arról, hogy a németek millióinak embertelen közép-európai kitelepítése milyen pozitív hatással járt a nyugat-német társadalmi és gazdasági fejlődésre. A mintegy tízmillió keleti menekült olyan ambícióval és szorgalommal vetette magát az újjáépítésbe, amit csak irigyelhettek a háborúban győztes népek. A győztesek a háború után kényelmesen és jól akartak élni, a németeknek megalázva mindent előröl kellett kezdeniük. (A közgazdászok nem értik meg a makrogazdasági jelentőségét annak, hogy egy népnek szinte elölről kell kezdeni, és annak a hátrányát, hogy egy nép úgy érzi, hogy a nyertes háború után nyugodtan pihenhet győzelmi babárjain. Azt pedig csak a további jövő fogja megmutatni, hogy a kelet-németeknek mennyit használt az, hogy sok évszázados mások feletti uralkodás után felettük uralkodtak a náluk sokkal elmaradottabb keleti szlávok.)

Az a tény, hogy Európa keleti fele szovjet uralom alá került, az érintett térség népeinek többsége számára a következetes társadalmi reformok végrehajtását jelentette. Ez alól egyértelmű kivételt a csehek jelentettek, akik sokkal előbbre lennének, ha a maguk politikai gazdái maradhattak volna. A lengyelek, a magyarok, a balti népek esetében a szovjet uralom jót is, rosszat is hozott. Az, hogy ki tekinti az egyenleget negatívnak, ki pozitívnak, konzervativizmusán, illetve progresszivitásán dől el. Én hosszú távú hatásait illetően pozitív egyenleget vonok. Nálunk sok olyan félfeudális osztálymaradvány volt, amit nem lehetett volna a polgári demokrácia eszközeivel összetörni.

Tőlünk keletre egyértelműen több volt a szovjet uralom pozitív, mint negatív hatása. Ezek a népek nemcsak 1945 előtt, de még ma sem érettek a Nyugathoz való felzárkózásra. A közeljövő be fogja bizonyítani, hogy Kelet-Európa népei, ahogyan annak idején nem voltak érettek a nyugati kereszténységre és még kevésbé a protestánsra, úgy nem érettek a nyugati demokráciára sem. A kisebb népekre a nyugati demokráciát még erősszakkal rá lehet kényszeríteni, de az oroszokra még azt sem. A rájuk kényszerítés kevés eredménnyel, annál több lemaradásukkal fog járni.

Azt, hogy hogyan hatott Jalta az orosz társadalomra, különösképpen a Szovjetunióra, még nem értékelik. A sztálini rendszernek abban rejlett az ereje, hogy a Nyugattól elszigetelten tudta tartani pravoszláv világának megfelelő bizantikus rendszerét. Ezt Sztálin is jól tudta, azért aztán megtett mindent az elszigetelés érdekében. Óvatosságát azonban a felajánlott háborús zsákmány elfojtotta, bejött Közép-Európába. Ez lett a sztálinizmus végzete. A csatlós államokban néhány évre ugyan sikerült a bizánci rendszert kialakítani, de ez hamarosan tarthatatlannak bizonyult. Nemcsak Sztálin utódai kényszerültek a népi demokráciákban bizonyos engedményekre, de ezek az engedmények nem maradtak a birodalmon belül sem hatástalanul.

A fentiek nem azt jelentik, hogy a sztálini elszigetelés politikája időtlen ideig fenntartható lett volna, csak azt, hogy ezt a folyamatot a Jaltai Szerződés, azaz a közép-európai uralom hatása lényegesen gyorsította. Ugyancsak a csatlós államok reformmozgalmainak brutális elfojtása ásta alá Nyugt-Európában azt a kommunista ötödik hadoszlopot, amit az ottani szovjetbarát értelmiség jelentett. Minél közelebb került a sztálinizmus a Nyugathoz, annál nyilvánvalóbbá vált az elfogadhatatlansága.

Jalta abban a tekintetben is világtörténelmi jellegű változást hozott, hogy felébresztette a sztálinizmus imperialista étvágyát. Történelme során Oroszország soha nem lépett túl természetes határainak kiterjesztésén, távoli gyarmatokra, befolyási övezetekre soha nem vágyott. Jalta azonban meghozta a bolsevikok imperialista étvágyát. A nyugati hatalmak saját érdekükben tett engedékenységét Sztálin és utódai gyengeségüknek fogták fel, és előbb csak Berlint és Dél-Koreát akarták megkaparítani, aztán jött Kuba és az afrikai gyarmatok. Ez a Jaltában meghúzott határokon túli terjeszkedés fokozatosan felébresztette a nyugati hatalmak, mindenek előtt az Egyesült Államok félelmét, és megindult a fegyverkezési verseny, amit a Szovjetunió nem volt képes tartani.

A szovjet rendszer összeomlása Jaltában kezdődik, amikor a Szovjetunió nyugati biztatásra a marxista világforradalom ügynökéből imperialista lesz, nyíltan vállalja az orosz imperializmus céljait. Jalta után ugyan közel fél évszázad telik el, de attól kezdve a szovjet rendszer bukása előre meg volt írva.

Ezt a logikai sort nem értik azok, akik a bolsevik rendszert a keleti európai viszonyokra is alkalmatlannak tartják, akik azt hiszik, hogy ebben a században már az oroszok számára is járható volt a nyugati demokráciák útja és a centrumhoz történő társadalmi és gazdasági felzárkózás. Mindez csak azért nem következett be sokkal korábban, mert 1917-ben a demokratikus forradalomról elkanyarodtak a bolsevik útra. Ez a nézet mindaddig uralkodó marad, amíg ki nem derül, hogy az oroszok számára a demokrácia és a gazdasági liberalizmus a fokozatosan mérséklődő bolsevik útnál is eredménytelenebbnek bizonyul, még több kudarccal jár. Erre már nem kell évtizedeket várni.

---