A 20. század minőségi, mennyiségi, és gyorsulóan végbemenő forradalmai a technika és a mindennapi élet területén az önmagától csak lassan mozduló társadalmakat megrengették. Hatalmas vajúdás indult meg, századunk négy, vérrel, verítékkel és könnyel járó átalakulási kísérlet színterévé változott. A világháborúk - az első, a második és a harmadik, az 1989-ben befejeződött Hidegháború - a kísérletek összeütközését, majd a fasizmus és a kommunizmus bukását hozták. A négy kísérlet közül kettő bizonyult sikeresnek: a jóléti társadalmak békés, továbbá háború utáni kialakulása. Svájc, a skandináv országok és az USA békés, valamint Nyugat-Európa meg Japán II. világháború utáni, sok tekintetben kényszerű átalakulása jóléti, azaz fogyasztói társadalommá századunk legnagyobb eredménye. A 20. század nagy vajúdása megszülte az emberiség eddigi legsikeresebb gazdaságát és társadalmát, ez pedig a fogyasztói (jóléti) társadalom. A fogyasztói társadalmak pedig egy új világgazdasággá, egy tényleg globális gazdasági térré alakulnak át. Ez az átalakulás a globalizáció, amelynek összekapcsoló és szétválasztó, együttműködő és versengő hullámai csapnak át a mi kis országunkon nap, mint nap. Ez vezet át a jelenből a 21. Századba, és hoz majd felzárkózást, relatív fejlődést vagy lemaradást az egyes népeknek és civilizációknak. Mi jellemzi ezt a sorsunkat meghatározó új világgazdaságot?

A világgazdaság természete alapvetően megváltozott. Korábban a világkereskedelem a különböző adottságú és fejlettségű országok közötti komparatív költségeken alapult, ma az azonos fejlettségi szinten lévők között is, és egyre kevesebb szükségük van az elmaradottakra.

Amíg az imperialista kapitalizmusban a centrumhoz tartozó országok legnagyobb gazdasági előnye az elmaradott területekkel való csere, illetve munkamegosztás volt, a jelenkor fejlett országai számára elsősorban a hasonlóan fejlettekkel való minél szorosabb integráció a döntő.

Ma a gazdasági élvonalba tartozó országoknak nem gyarmatokra, hanem elsősorban az egymással való minél szorosabb gazdasági integrációra van szükségük. A közvélemény nem lát tisztán ebben a kérdésben sem. Ebben a vonatkozásban sem léptünk ki mindmáig az előző fejlettségi szakasz összefüggésrendszeréből.

A gyarmati rendszer megszűnését minden áron politikai okokkal kívánjuk magyarázni. Elsősorban a korábban elnyomottak ellenállásával, szabadságharcával. Mind a félperifériák, mind a perifériák népei saját érdemüknek tekintik a befolyás, illetve a gyarmati elnyomás alóli felszabadulás okát.

Érdemeik kisebbítését látják abban, hogy a világgazdaság megváltozásával, mindenekelőtt a centrumában ellentétes irányúra fordult érdekeltséggel magyarázzák politikai függetlenségük elnyerését. Pedig az igazság az, hogy a befolyási övezet és a gyarmat évszázadokig komoly gazdasági előny volt, korunkban azonban súlyos gazdasági teherré vált. A centrum országai ma a félperifériákhoz és a perifériákhoz viszonyítva gazdaságilag és katonailag sokkal erősebbek, mint a gyarmati időkben voltak, tehát ma jobban rendelkeznek az elnyomás erőszakeszközével, mint akkor, amikor szinte általánosan megvalósították.

Ma a világkereskedelemben a gazdaságilag fejlett országoknak a félperifériával és a perifériával folytatott külkereskedelme, és a kevésbé vagy alig fejlettek egymás közötti forgalma harmad akkora súlyt képvisel, mint száz évvel korábban, holott ez a csökkenés is csak azért nem nagyobb, mert politikai és pénzügyi támogatás fékezi a tendenciát. A félperifériák egyre fokozódó eladósodása elsősorban a hitelező országokból jövő importjuk finanszírozását szolgálta. A hitelek visszafizetése pedig azért reménytelen, mert ezen országok exportképessége ma rosszabb, mint a hitelek felvétele idején volt, és semmiféle reális remény nem látszik a további romlás megállítására.

A lemaradó térségeknek egyetlen kapós exportcikkük van a centrum felé: a szellemi elit kivándorlása, ezért azonban nem fizetnek. Ma a nemzetközi tőkeforgalomban is sokkal nagyobb a fejlettek egymásközti tőkemozgásának súlya, mint korábban volt. A tőkeáramlások intenzitása a fejlettek között nőtt meg, az elmaradottak felé viszont csökkent, és ami megvalósult az sem elsősorban gazdasági motivációjú.

A kapitalista világgazdaságban a tőkeáramlás irányát a munkaerő olcsósága és a nyersanyagok közelsége alakította. Jelenleg az olcsó munkaerő értéktelen, a nyersanyagok szállítása nem ismer távolsági korlátokat, a hatékony feldolgozása pedig egyre inkább infrastruktúraigényes lett.

Súlyánál sokszor nagyobb figyelmet szentelnek a félperifériához tartozó országok hitelfelvételének és adósságállományának, holott ez esetben is egy egyáltalán nem tipikus esetről van szó. Ezt az alábbiak támasztják alá.

A jelenlegi adósság lényegében nem a világgazdasági centrum tőkehitele volt a félperifériák felé, hanem a sok tekintetben perifériának tekinthető olajtermelő országok elkölthetetlen pénzének továbbítása a centrum országainak bankjain keresztül azoknak, akik hajlandónak mutatkoztak a felelőtlen eladósodásra. Az adósság nagy többsége nem tőkebefektetésként keletkezett, hanem abból, hogy a fejlett országok otthon és a felett világban nem voltak képesek kihelyezni a náluk letétbe helyezett petrodollárokat. Ezért aztán a bankok még negatív reálkamat mellett is szívesen adtak hiteleket olyan országoknak, amelyek gazdasági helyzete nem sok reményt nyújtott a visszafizetésre. Aztán a fejlett világ bankjai képtelenek lévén a rossz hitelek leírására, kénytelenek voltak továbbra is adni az áthidaló hiteleket.

A lemaradó országok azért is könnyen kaptak hiteleket, mert a fejlett tőkés országok gazdasági bajaik elodázását látták abban, ha a saját exportjuk fizetését meghitelezik azoknak az országoknak, amelyekben volt kereslet, de nem volt mivel fizetni. Amikor aztán kiderült, hogy a hitelek rosszak, ezt politikai okokból sem akarták bevallani és tovább már azért adtak újabb hiteleket, hogy elleplezzék az adósok fizetésképtelenségét. A tőke ez esetben is oda áramlott, ahol megtérülése a legkevésbé volt biztosítva, nem pedig oda, ahol hatékonysága az átlagot meghaladta.

Ezeket a hiteleket jelenleg már a tényleges tőkepiaci áruk alatt, általában a nominált értékük törtrészéért meg lehet venni. Tehát sokkal kevesebbet érnek annál, amennyiként nyilván vannak tartva. A hitelező bankok pénzügyi stabilitásuk biztosítása érdekében kénytelenek ezeket a hiteleket fokozatosan külön kockázati tartalékokkal lefedezni. Vannak országok, amelyek hiteleit a névértékük huszadáért meg lehetne vásárolni, vagyis minden egy dollárnyi hitelkövetelést 5 centért meg lehet venni. Az már átlag feletti adósnak számít, ahol egy dollár hitelköveteléséért 50 centet adnak. Ez világos jele annak, hogy a hitelezők a félperiféria országainak adott hiteleik visszafizetését reménytelennek tartják.

Az elmúlt ötven év során a tulajdonviszonyok is alapvetően megváltoztak. Amíg előzőleg az egyéni és a kollektív tőkés magántulajdon volt az uralkodó, a gazdasági fejlődés szempontjából determináló, jelenleg a dolgozók közvetlen és közvetett tulajdona van túlsúlyban.

A közgazdászok általában, a múlt századi marxista ideológián nevelkedettek különösen, nem képesek súlyának megfelelően értékelni a lakástulajdonban beállott változást sem. Szemükben a nemzeti vagyon döntő és dinamikusan növekvő eleme továbbra is az ipari tőke, holott ennek értéke ma már felét sem éri el a lakásvagyonénak. A lakásvagyon összetételének átalakulásában a legfontosabb az a tény, hogy az emberek tudatára nagyon erős hatása van annak, hogy a saját kertes házukban laknak-e, vagy kietlen bérkaszárnyákban. Mi a sztálinizmus során e téren is végzetesen tévedtünk. A házgyárakban és a grandiózus lakótelepekben látták a lakáskérdés megoldását. Szerencsére ezt az ostobaságot azért nem folytatták, mert elfogyott a pénzünk. Ma már a lakások nagy többsége családi házként, és önerőből épül minden fejlett országban.

A lakásszerzés vált a takarékosság és a nagyobb teljesítmény fő motivációjává. Anglia relatív lemaradását nem utolsósorban annak tulajdonítom, hogy ott a lakosság sokkal nagyobb hányada számíthatott arra, hogy örököl, vagy olcsó tanácsi lakáshoz jut. Ahol nem jelentős a lakosság lakásvagyon gyarapítása, nem lehet magas a megtakarítási hányad, ott nincs megfelelő motiváció a nagyobb jövedelem érdekében vállalt több munkára, munkahelycserére és máshova költözésre. Márpedig a családi felhalmozási cél a legnagyobb, minden bérezési módszernél hatékonyabb teljesítményre ösztönző tényező. A tömegek számára a lakásszerzés a legáltalánosabb és legnagyobb megtakarítási cél.

A tőkés tulajdont tehát ezen a területen spontán folyamat eredményeként kiszorította a személyi tulajdon. A dolgozók "kisajátították" a tőkés háztulajdonosokat. Elmaradt viszont a kisajátítás forradalmi eleme, hiszen a tulajdonforma változása folyamatosan és feltűnés nélkül ment végbe. A tőkés háztulajdont mind a leninizmus, mind a szociáldemokrácia azzal akarta "kisajátítani", hogy fokozatosan állami és közigazgatási tulajdonnal helyettesítette. Az állam és a helyi közigazgatás feladatává kívánta tenni a lakásellátást. Ma már nyilvánvaló ennek az útnak a csődje, és mindenütt feltartóztathatatlan a személyi tulajdon gyors térhódítása. Kiderült, hogy "kisajátítani" csak a termelőerők által előnyösnek biztosított módon lehet, függetlenül attól, hogy a kisajátítás forradalmi módon, vagy fokozatosan és észrevétlenül történik. Mindig a fejlettebb, a hatékonyabb tulajdonforma győzi le az idejétmúltat, feltéve, ha a politika nem állít a "kisajátítás" útjába mesterséges akadályokat, ami évtizedekre hátráltathatja a végső soron determinált változásokat.

Ugyanilyen egyértelmű a tőkések kisajátítása a modern mezőgazdaságban is. Minél fejlettebb az ország mezőgazdasága, annál inkább a saját munkán alapuló kisvállalkozás az uralkodó. A vásárolt bérmunkással dolgozó tőkés mezőgazdaság egyre inkább elhanyagolható kisebbségbe szorul.

A kisvállalkozók kiszorították a tőkéseket, korszerű technikai feltételek mellett a tőkés mezőgazdasági termelés szüli a saját munkán alapuló családi vállalkozást. Marx még alig száz éve éppen az ellenkezőjéről beszélt, és a marxisták még húsz évvel ezelőtt is a száz éves, az azóta elavult igazságot hangsúlyozták, becsukva a szemüket a tények előtt. A modern termelőerők támasztotta igények a polgári társadalmakban békésen visszaszorítják a tőkés tulajdont.

Ez nemcsak a lakások és a mezőgazdaság területén jellemző, hanem hasonló folyamat beindulásának lehetünk tanúi az iparban is. Az elmúlt tíz év során a fejlettebb tőkés országokban, az USA-ban a tipikus nagyvállalatoknál, ahol a munkahelyek száma az 500 főt meghaladja, több millióval csökkent a dolgozók száma, ugyanakkor a tíz főnél kevesebbet foglalkoztató vállalkozásokban 25 millióval nőtt a létszám. A "tipikus", vagy hagyományos kapitalizmus itt is visszavonulóban van. A nagyvállalatokból nemcsak a munkaerő vándorol át a kisvállalkozások felé, hanem a tőke, és mindenekelőtt a szellemi vagyon is.

A termelésben realizálódó munkaidő egyre nagyobb hányadát képviselik a kisvállalkozások, másodfoglalkozások és az autark, közvetlen szükséglet-kielégítések. A nemzeti jövedelmen belül nő mind a kisvállalkozások, mind a másodgazdaság hozzájárulása. Jellemző módon a legutóbbi időkig e szektorok teljesítményének mérésére is alig fordítottak gondot. A gazdasági teljesítményekre vonatkozó statisztikai adatok ma is olyanok, mintha a termelés szinte kizárólag nagyvállalati keretek között, vagy legalábbis csak hivatalos vállalkozásokban folyna.

Jellemző példa az ebből fakadó hibák nagyságára az az olasz kormányjelentés, amelyik igyekszik figyelembe venni az eddig elhanyagolt feketegazdaságot. Ennek az lett az eredménye, hogy az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem húsz százalékkal magasabb, a felhalmozási ráta pedig a hivatalos kétszerese. Ez nyílt beismerése annak, hogy a hivatalos és általánosan alkalmazott módszerrel készült adatok egyáltalán nem alkalmasak makroszintű elemzésre.

Ez legalább ilyen mértékben igaz nálunk is. A mi torz szemléletünkre ismét a lakásokat hozom fel példának. Nálunk általánosan hangoztatott az a nézet, hogy a lakosság megtakarítása csökkent, és nagyon alacsony. A valóságban ennek éppen az ellenkezője a tény. Nálunk csak azt tekintik lakossági megtakarításnak, amit a lakosság jövedelméből pénzként takarít meg, és ezt a takarékállomány növekedésével mérik. Ez az a megtakarítás, amit az állam aztán felhasználhat, az esetek többségében nem is beruházási, hanem költségvetési célokra. Nem tekintik lakossági megtakarításnak azt, ha a lakosság jövedelméből a saját vagyonát gyarapítja, házat, nyaralót épít. Pedig jelenleg ez a legnagyobb volumenű és a legkonkrétabb forma.

Ha a lakosság ingatlanvagyonának növekedését figyelembe vennénk, akkor nálunk a lakossági megtakarítás talán egész Európában a legmagasabb volna. Ez is jól illusztrálja azt a furcsa állapotot, hogy a gazdaságpolitikánkat ugyan megváltoztattuk, főleg áll ez a lakáspolitikára, hiszen ott már a nagy többség lakossági erőforrásból valósul meg, de a mérési módszereink semmit nem változtak. A statisztika még mindig csak azt tekinti megtakarításnak, amit központi célokra költenek el, még akkor is, ha ez az elköltés nyilvánvaló pocsékolás.

Ha az állam az utóbbi években annyi négyzetméternyi bérkaszárnyát épített volna, mint a lakosság, akkor büszkén vernénk a mellünket a világ előtt, így tudomásul sem igen vesszük. Ki beszél például arról, hogy több százezer olyan család van ma hazánkban, amelyben az utóbbi 5-10 év során a vagyongyarapodás meghaladta a hivatalos jövedelmeket. Próbavételem alapján egy Veszprém megyei faluban több olyan család van, amelyik az utóbbi öt évben épített házat. Ezeknél szinte kivétel nélkül a ház nettó értéke, vagyis a forgalmi érték mínusz a hiteltartozások, meghaladta az öt év alatt szerzett hivatalos jövedelmet. A szakemberek ugyanakkor arról beszélnek, hogy általában kicsi a lakosság megtakarítása.

Talán a legjelentősebb változás a tulajdonviszonyokban a nagyvállalati szektorban következett be. Marx korában a vállalati tőke 99 százaléka a lakosság legfeljebb néhány százalékát kitevő kapitalisták kezében volt, ma a részesedésük 30 százalék körül van, és egyre csökken.

Ezzel szemben ma már a nagyvállalati tőke kétharmada a nyugdíjalapok tulajdona, azaz a dolgozók öregkorra félretett pénzének befektetése. Ehhez kell még számítani - mint a dolgozók közvetett tulajdonát - a biztosítótársaságok és bankok tulajdonának kétharmadát, hiszen ennek fedezete a dolgozók biztosítási befizetése, ami ebből a szempontból a nyugdíjalap-befizetéssel azonosnak tekinthető, illetve a dolgozók bankbetétjei. Az a magántőkés szektor, aminek kisajátítását Marx kívánatosnak tartotta, speciális területekre szorult vissza. Viszont még a tőzsde kisebbségbe került.

Itt kell kitérni arra, hogy a jelenlegi termelőerők nem az egyszektorúság irányában hatnak. Marx még azt hitte, hogy a kapitalista viszonyok fennmaradása esetén minden kapitalista tulajdonná fog válni, minden más tulajdonforma ki fog szorulni. Erre az idő nemcsak abban a tekintetben cáfolt rá, hogy a tőkés tulajdon nem teret hódít, hanem teret veszít, hanem abban a tekintetben is, hogy szinte minden tulajdonforma valamilyen konkrét területen a többinél hatékonyabbnak bizonyul. A külkereskedelem bizonyos területein, például a gabonakereskedelemben mindmáig a tőkés tulajdon bizonyult a leghatékonyabbnak. Gabonával hatékonyan kereskedni a tőkés részvénytársaság, vagyis az elkülönült tulajdonosi funkciókkal működtetett vállalati forma éppen úgy nem képes, mint a hatósági irányítás alatt álló szocialista állami vállalat. A szocializmus is csak akkor lehet mint társadalmi forma versenyképes, ha minden gazdasági ágazatát abban a szervezeti keretben, olyan tulajdonlás mellett működteti, ami a leghatékonyabb. A társadalmi formák közötti verseny csakis a hatékonyság alapján dőlhet el.

A jelenlegi fejlett társadalmat sokkal inkább lehet fogyasztói társadalomnak hívni, mint tőkésnek. A mi szocializmusunk célja a múlt századi kapitalizmus "hibáktól megtisztított" formája akart lenni. Ahogy ma anakronizmus lenne a múlt századi kapitalizmust építeni, annyira az annak az idealizált formáját is. A történelem minden megelőző társadalmi alapformáját vagy a vagyonhiány, vagy az emberhiány jellemezte, sokkal gyakrabban az előbbi.

Attól függően, hogy mi volt az adott gazdaság szűk keresztmetszete, szerveződött a társadalom hatalmi struktúrája is. A szűk keresztmetszet birtoklása jelentette a politikai hatalom feletti rendelkezést is. Ha a föld volt a legszűkebb keresztmetszet, akkor a föld birtokosa volt az úr, amikor a fizikai erőt jelentő ember, akkor a rabszolgatartó, amikor a tőke, akkor a tőketulajdonos. A jelenkorban az emberi tudás a szűk keresztmetszet, ezért a képzett ember lesz az úr, az övé lesz a hatalom is. Azzal, hogy a szellemi tőke, a tudás lett a kor fejlett társadalmaiban a szűk keresztmetszet, olyannak a birtokosa lett a társadalom ura, amit nem lehet tőle kisajátítani.

A tudás annyira személyhez tapad, hogy a kisajátítása lehetetlen, az nagy részének a megsemmisítését jelentené. Volt idő, amikor a rabszolgának a fizikai erejét el lehetett sajátítani, mert a kor technikai feltételei csak egyszerű, de sok munkát kívántak meg, volt idő, amikor a földet ki lehetett sajátítani a művelőjétől, mert a földművelés adott szintjén a hatékonysággal szemben közömbös, a képzetlen munkaerő is jól szolgálta a hatékony termelést. Akkor elég volt a munkaerő olcsósága, nem volt szükség a mobilizációjára és a minőségére. A modern technika működtetése egyre képzettebb, egyre motiváltabb, mobilabb munkaerőt, sőt annak még a vállalkozó szellemét, kezdeményezését is elsőrendű követelményként állítják fel. Ezeket már nem lehet kisajátítani, mert ezzel hatékonyságának nagy többsége elveszne.

A modern technika hatékony működtetéséhez szükséges munkaerőt meg lehet ugyan venni, de a megvételnek csak akkor van értelme, ha a munkaerő ebben az állapotban is jól, sőt, szabadnak érzi magát. A termelés hatékonysága szempontjából nagyobb jelentősége van annak, hogy a munkaerő képzett legyen és jól érezze magát, mint annak, hogy ez mibe kerül. Ezzel magyarázható, hogy a jelen viszonyok között a tőkés is kénytelen egyre jobban megfizetni a jó munkaerőt, hogy a jó munkaerőt igyekszik a másik vállalkozótól elcsábítani, a korábbi bérére ráígérni. A szellemi tőke, a munkaerő képességei, motivációja a belátható jövőben egyre fontosabb lesz, ezért egyre élesebb lesz a verseny a munkaadók között, és a dolgozók politikai hatalma egyre jobban ki fog teljesedni.

A romantikus szocialisták még mindig azon fáradoznak, hogy a dolgozók kedvező pozícióját a munkaadóval szemben hatalmi, jogi és szervezeti feltételekkel biztosítsák. Ennek az igyekezetnek a legismertebb formája a "reformerek" körében a munkás-önigazgatás.

Ez is a múlt századból itt maradt romantika, ami érdekes módon a félperifériához tartozó országokban talált a legerősebb rezonanciára. Nem veszik tudomásul a tényeket, amelyek egyértelműen azt bizonyítják, hogy minél hatékonyabb a gazdasági mechanizmus, minél fejlettebb a technikai bázis, minél jobban őrködik az állam a munkanélküliség mérséklésén, annál inkább a dolgozók kerülnek előnyös helyzetbe a munkaadóval szemben.

A munkások hatalmi pozíciója a képzettség szintje mellett ugyanis attól függ, mekkora a kereslet a kínálathoz viszonyítva. E tekintetben is teljesen megfordult a munkaadó és a munkavállaló pozíciója, a száz évvel korábban általánossal szemben.

Ezzel kapcsolatban csak néhány jelenségre hívom fel a figyelmet. Minél közelebb vannak a teljes foglalkoztatáshoz, annál inkább a munkaadó kerül kiszolgáltatott helyzetbe, annál inkább jellemzővé válik, hogy a munkavállaló élhet vissza előnyös pozíciójával. Romlik a munkafegyelem, feltartóztathatatlanul emelkednek a bérek, felgyorsul az infláció. A valóságtól elszakadt ideológia az, amelyik a teljes foglalkoztatottság mellett is kívánatosnak tartja a munkások pozíciójának szervezeti, hatalmi megerősítését. Ez a jelenség nemcsak a szocialista országokban jellemző, hanem, ha munkaerőhiány lép fel, tanúi lehetünk a tőkés országokban is.

Minél fejlettebb egy ország gazdaságának technikai bázisa, annál nagyobb kereslet mutatkozik az átlagosnál jobb minőségű munkaerővel szemben. Még igen jelentős munkanélküliség mellett is valóságos vadászat folyik a jó munkaerő elcsábításáért. A gyengébb munkaerőben már társadalmilag veszélyes méretű lehet a munkanélküliség, a minőségi munkaerőben mégis fennmarad a túlkereslet. Minél nagyobb szellemi tőkével rendelkezik az egyén, annál előnyösebb helyzetet élvezhet a munkaadóval szemben.

Milyen nagyszerű dolog az, ha a szülők azt mondhatják gyermekeiknek: tanulj, mert tudásod függetlenséget fog biztosítani. Ha kiváló leszel, nagyobb úr válik belőled mint a régi rendszerek arisztokratái, vagy a mai miniszterek gyermekeiből. Ma már a fejlett világban a szülők nagy többsége számára teljesen világos, hogy gyermekének akkor ad a legtöbbet, ha jó iskolába járatja, magas képzését finanszírozza.

A közgazdászok azonban mindmáig nem veszik tudomásul, hogy a leghasznosabb, a legkívánatosabb felhalmozás a tanulás. Ha a család jövedelméből állami értékpapírokat vesznek, az megtakarítás, illetve felhalmozás. Ha ezt a pénzt a gyermekek iskoláztatására fordítják, akkor fogyasztás. Száz év múlva ezen legalább annyira mosolyogni fognak az emberek, mint azon, aki évszázadokkal korábban aranycsinálásra alkimistáknak adta a megtakarított pénzét.

A fenti két okból fakad, hogy a dolgozók érdekeinek megvédését a jelen században már nem elsősorban az erős szakszervezetekre, vagy a munkás-önigazgatásra kell bízni, ahogyan ez indokolt lett volna száz évvel korábban, hanem egyrészt a megfelelő foglalkoztatáspolitikára és munkanélküli segélyrendszerre, másrészt és elsősorban a munkaerő szellemi vagyonának növelésére. Ha sikerül a dolgozók szellemi vagyonát magas szintre emelni, akkor nem lesz szükségük a hatalom támogatására, hiszen ők kerülnek előnyös alkupozícióba a munkaadóval szemben.

A modern, és az előző társadalmat szembeállító felsorolt szempontokon kívül még másokat is fel lehetne hozni, mivel az élet szinte minden területén nagyobb minőségi változások mentek végbe, mint előtte valaha és összesen. Ezek a termelőerők által támasztott új követelmények váratlanul érintették az imperialista kapitalista társadalmakat, azok a régi, beváltnak tűnő úton kívántak maradni. Ez fokozta a harmincas évek általános válságát. A társadalmak még a régi követelményrendszeren alapultak, de a működésüknek már merőben mások voltak a feltételei.

Még mindig a termelőtőke gyarapítása állt a központban, holott az már felesleges mennyiségben állott rendelkezésre, így azt szűkíteni kellett volna. Utólag érthetetlen rövidlátásnak tűnik, hogy akkor is a termelőkapacitásokat akarták növelni, amikor azok kihasználását sem voltak képesek biztosítani. Még az olyan elméleti zseni is, mint Keynes, úgy kerülte meg a problémát, hogy mesterséges keresletteremtést javasolt. A termelőkapacitások növelésének túlértékelése a legerősebben a félperifériákon hódított. Mind a fasizmus, mind a sztálinizmus szinte öncélnak tekintette az olyan erőltetett iparosítást, amely az életszínvonal, a bérek visszaszorítása, a fogyasztás erőszakos korlátozása révén került megvalósításra.

A félperiféria országai akkor akarták a fogyasztás visszaszorításával a centrumot gazdaságilag utolérni, amikor az már járhatatlan útnak bizonyult. A centrum országai már átalakultak fogyasztói társadalmakká, amikor a sztálinizmus még mindig makacsul ragaszkodott az életszínvonal rovására történő gazdaságfejlesztési koncepciójához, az öncélú iparosításhoz.

A 20. században úgy akartunk iparosítani, ahogy azt a 19. században kellett. Még mindig a minél olcsóbb munkaerőt akarták biztosítani, holott a jó már drágán is hatékony volt, a képzetlen és olcsó munkaerőben pedig óriási, hasznosítatlan felesleg mutatkozik. Az egyes tőkések már rájöttek, hogy a munkaerő javát kell jól megfizetni, nem pedig sok gyenge munkaerőt olcsón alkalmazni. A tudomány azonban ennek szükségszerűségét még sokáig nem ismerte fel, sőt háborgott azon, hogy a munkaerő javát túlfizetik, amikor milliók volnának hajlandók olcsón dolgozni. Ebben a tévedésben is a marxisták jártak az élen. Egyszerűen azt állították, hogy a tőkések azért fizetik meg a munkaerő javát, hogy ezzel lekorrumpálják.

A dogmatikus marxisták legnagyobb és legveszélyesebb ellenségüknek az általuk munkásarisztokráciának bélyegzett munkás-elitet tekintették. A hatalomra került marxisták aztán ennek megfelelően erőszakosan nivellálták a béreket, a munkaerő elitjének jövedelmét adminisztratív és politikai eszközökkel vágták vissza, a képzetlen munkaerőét pedig közel hozták az átlaghoz. Még mindig ragaszkodtak az imperialista országok a befolyási övezetekhez, a gyarmatokhoz, pedig azok birtoklása már nem előnnyel, hanem egyre súlyosabb hátrányokkal járt. A történelem legnagyobb méretű imperialista háborúja a befolyási övezetek szerzéséért, illetve megtartásáért akkor zajlott le, amikor azok birtoklása már nem előnyt, hanem hátrányt jelentett.

Ez a torzulás a marxista országokban az elmúlt 40 évben nem a terület-, a gyarmatszerzésben jelentkezett, hiszen azokkal politikai szövetséget alkottak, hanem a perifériák országainak politikai túlértékelésében. Amikor már rohamosan csökkent a perifériák gazdasági súlya, akkor kívántunk velük nemzetközi munkamegosztást kialakítani.

A párhuzam itt is nyilvánvaló: a tőkés országok a 20. század első felében is abban a hitben éltek tovább, hogy a gyarmatok megtartása számukra előnyös, mert előnyös az azokkal való gazdasági munkamegosztás. A szocialista országok ugyanezeket akarták a század második felében is, csak a politikai hatalomgyakorlás nélkül. Még mindig azt hitték, hogy a politikai hatalmat, az államot nem szabad beengedni a gazdasági szférába, pedig annak szerepe egyre inkább elengedhetetlenné vált. Ezen a területen a félperifériák országai sokkal előbb felismerték a kor parancsát. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy náluk az erős államnak, a felülről való megváltás hitének történelmi tradíciója volt, ugyanakkor nem voltak erős államellenes polgári tradícióik. A sztálinizmus és a fasizmus nemcsak felismerte az állam gazdasági szervező szerepének megnövekedett jelentőségét, hanem abban ideológiája igazolását látta.

A 20. században a centrumhoz és a félperifériához tartozó országok ideológiáját, politikai berendezését az jellemezte, hogy az előző században számukra megfelelőnek bizonyult felépítményhez ragaszkodtak, nem vették tudomásul, hogy a tudományos-technikai forradalom merőben új felépítményi követelményeket támasztott. Felépítmény alatt értek minden olyan, a gazdaságra ható tényezőt, ami nem gazdasági. Különösen a kultúrát, a szellemi életet, a közhangulatot, a lakosság optimizmusát, a biztonságérzet alakulását tekintem fontosnak, tehát csupa olyat, amellyel korunk komoly közgazdasága nem hajlandó alaposan foglalkozni, és nyomukban gazdaságpolitikusaink se becsülik ezeket.

A század első felében inkább a polgári ideológiát jellemezte az, hogy a sikeres múlt viszonyainak a továbbélését akarta biztosítani, a század második felében pedig inkább a gazdaságilag félperifériának számító szocialista országok jellemezhetők azzal, hogy a múlt századi kapitalista felépítményt akarták egy általuk ideálisnak tartottal helyettesíteni. Kiderült, hogy a munkaerő újratermelését nem lehet a társadalom megváltoztatott igényeinek megfelelően biztosítani, ha annak költségeit közvetlenül bérek formájában kifizetik. Az évszázadokon keresztül létminimumon és civilizációs elmaradottságban tartott proletárok tudata nem tette lehetővé, hogy saját jövedelmüket a társadalmi érdekeknek megfelelően használják fel.

Az a munkás, amelyik nemzedékeken keresztül azt tapasztalta, hogy tudásának növelésére nincs szüksége, nem lett volna hajlandó a megtermelt béréből sem jelentős összeget áldozni arra, hogy gyermekeit iskoláztassa, a tehetségeseket esetleg a munkaképes kor elérése után is taníttattassa. Az a munkás, amelyik úgy nőtt fel, hogy soha nem találkozott orvossal, nem lett volna hajlandó a magasabb béréből betegsége esetén a drága orvost megfizetni. Ezzel szemben a magasabb munkabérek jó időre az alkoholizmus, a szerencsejátékok még nagyobb térhódítását jelentették volna.

Ma már a tapasztalatok alapján nyilvánvaló, hogy az évszázadokon keresztül a lét minimális feltételeinek határára visszaszorított ember, ha jövedelme jelentősen megnő, az első generációban nem képes ennek racionális felhasználására. Az "újgazdag" nem tud ellenállni a mértéktelen táplálkozásnak, az alkoholnak, az élvezeti cikkeknek. Itt ismét egy eddig tapintatosan megkerült problémába ütközünk: a történelem először produkált olyan helyzetet, amelyben a tömegek igényeinek fokozott kielégítése szolgálta volna a társadalmi érdeket.

Kivételes volt az a történelmi helyzet, amiben a nagyobb jólét ne eredményezett volna olyan népszaporulatot, ami az életszínvonal korábbi szintjének megőrzését is lehetetlenné tette. Még a rendkívül sanyarú életkörülmények mellett is jellemző volt a népesség erőszakos megcsapolásának folyamatos szükségessége. Helyenként ugyan voltak olyan társadalmak és időszakok, ahol a népesség egyszerű újratermelése sem volt biztosított, de ezen a kor viszonyai között a nivelláltabb jövedelemelosztás sem segített volna.

Ne tévessze meg a jelenkor emberét a centrumhoz tartozó társadalmak azon tapasztalata, hogy a jólét a népesség stagnálásához, illetve csökkenéséhez vezet. Ez csak a jelenkorra, és most is csak a fejlettekre igaz. A perifériák legnagyobb tragédiája ma éppen az, hogy minél elmaradottabb egy társadalom, annál jobban szaporodik a népessége, ennek következtében annál reménytelenebbé válik számára a gazdasági haladás. Bármilyen kegyetlen igazság, meg kell fogalmazni, szem előtt kell tartani: csak bizonyos fejlettségi szinten nem jár az életszínvonal emelése tragikus népszaporulattal.

A század elején még a fejlett tőkés országokban is azzal járt volna. E kornak nem több, hanem jobb munkaerőre volna szüksége. Ezt nem lehetett másként biztosítani, mint azzal, hogy a munkaerő minőségét javítani hivatott szolgáltatásokat az állam ingyenesen biztosította. Itt sem arról van tehát szó, hogy az állam nagylelkűvé válik a tömegekkel szemben, hanem sokkal inkább arról, hogy nem teszi lehetővé a tömegek számára, hogy maguk döntsék el, mire fordítják jövedelmük bizonyos hányadát. Azt az állam visszatartja, és abból a munkaerő minőségét javító ingyenes szolgáltatásokat biztosít.

Mint később látni fogjuk, nem arról van szó, hogy a lakosság bizonyos szükségleteit a társadalom fejlettségének köszönhetően emberbaráti, szociális megfontolásokból ingyenesen elégíti ki, hanem sokkal inkább arról, hogy bizonyos társadalmi szükségletek a lakosság tudatának elmaradottsága következtében még nem váltak lakossági szükségletté, ezért a piacon nem lennének a társadalmi érdeknek megfelelő mértékben realizálhatók. A szocializálódó állam nem a lakosság szükségleteit, hanem a társadalomét elégíti ki, szolgáltatja ingyen.

Marx tévedése e tekintetben abból származik, hogy egyenlőségi jelet tett a társadalom szükséglete és az egyének szükségletének összessége között. Csak akkor kell valamit ingyen adni, ha pénzért nem vennék meg, és csak akkor válik feleslegessé a közvetlen szükségletek szerinti elosztás, ha a lakosság igénye megegyezik a társadalom szükségleteivel. A termelőerők támasztotta és a tényleges tudat között szükségszerű a különbség. Ez annál nagyobb, minél gyorsabban fejlődnek, változnak a termelés feltételei. A jelen század első kétharmadában a szocialista ideológiák ezt a tudati elmaradást, a fogyasztásnak a társadalmi érdektől eltérő alakulását akarták megszüntetni. A szociáldemokraták éppen úgy, mint a leninisták. E tekintetben a két marxista irányzat között csak a módszerek és a tempó tekintetében van különbség. Azt, hogy ennyire általánossá vált az állam újraelosztó szerepének érvényesítése, két okkal magyarázhatjuk:

A történelem nem ismert egészen a jelenkor fejlett társadalmainak megjelenéséig olyan helyzetet, amelyben ilyen éles lett volna az ellentmondás a társadalom érdeke és a fogyasztók vélt érdeke között. Ezt az magyarázza, hogy a társadalom fogyasztási érdeke eddig alig, és akkor is csak nagyon lassan változott.

Azt, hogy mást kíván meg a társadalom érdeke, és mást hajlandó jövedelméből megfizetni a fogyasztó, a növekedéssel járó objektív jelenségként kell elfogadnunk. Éppen a jelenkor egyik döntő problémáját nem értenénk meg, ha nem látnánk világosan abban a tekintetben, hogyan változik a társadalmi érdek és a fogyasztók spontán döntéseinek megfelelő fogyasztási struktúra közötti különbség. E különbségnek csak az egyik oka, hogy a termelőerők fejlődése felgyorsulva jobban megelőzi a tudat ehhez való igazodását. Ezen belül azonban lehetnek kisebbek vagy nagyobbak a különbségek attól függően is, milyen a tudati örökség és mennyire felel meg ez az új követelmények irányának. A jelenkor legnagyobb gazdasági sikerei elsősorban ott következtek be, ahol a történelmileg örökölt tudat, a civilizációs örökség véletlenül megfelelt a megváltozott követelményeknek.

Ugyancsak látni kell azt is, ami korában alig volt jellemző, hogy a termelőerők adott mennyiségű növekedése adott mennyiségű tudati változást követel meg. A 20. század első felének technikai forradalma óriási tudati változást követelt. Ezért volt szükség arra, hogy a tanulás és az egészségügy érdekében a fogyasztók által nem vállalt kiadásokat a társadalom vállalja magára. Ahogy az idő múlásával az életszínvonal és a szellemi tőke növekedésével megnőtt a fogyasztók szemében a tanulás és az egészségvédelem értéke, egyre inkább hajlandók vállalni az ezekkel járó kiadásokat. Csökkent a társadalmi érdeknek megfelelő és a fogyasztói döntésekből fakadó fogyasztás struktúrája közötti különbség.

Ezért bizonyos mértékig az állam újraelosztó szerepét és az ezzel járó kiadásokat ugyan csökkenteni lehet, de megszüntetni nem. Még a legfejlettebb, leggazdagabb társadalmakban is jelentős azon réteg, amelyben sem a jövedelem, sem a tudat nem éri el azt a szintet, amelyen a megfelelő képzés és egészségügyi ellátás fizetőképes igénye jelentkezne. A gyors gazdasági fejlődés is szükségszerűen szüli a követelményektől való tudati elmaradást. A technikai-gazdasági követelmények és a tudat között legfeljebb a nagyon lassú technikai fejlődés mellett lehet békés összhang. A termelőerők és a tudat közötti romantikusan vágyott összhang tehát csak az elmaradottság, a szegénység birodalmában uralkodhat, a fejlődés és a jólét csak a relatív tudati elmaradásával párhuzamosan érhető el.

Természetesen a társadalomnak érdeke és kötelessége a lakosság tudati fejlődését segíteni, e tekintetben sem szabad a természetes fejlődés kivárására berendezkedni, de az erőszak több kárral, mint haszonnal jár. Gyorsan fejlődő termelőerők mellett állandó társadalmi probléma annak mérlegelése, hogy milyen mértékben tanácsos a fogyasztás struktúráját manipulálni.

A manipuláció mindig csábító, mert a várható eredmény nemcsak sürgető problémát kíván megoldani, hanem azért is, mert a beavatkozással járó negatív hatások előre alig láthatók. Itt csak a beavatkozás másutt tárgyalandó, vagy nem szorosan a jelen témához kapcsolódó néhány negatív hatására kívánok utalni. Nagy költségvetést igényel. Márpedig annak forrásait részben magas adókkal, részben nagy inflációval lehet előteremteni. Ez pedig ma még alig felmérhető következményekkel jár. A költségvetésből fedezett szolgáltatások gazdasági hatékonysága romlik, mivel egyrészt a költségvetéssel gazdálkodó tisztviselők képtelenek a hatékonyságra figyelni, másrészt ami ingyenes, azzal az igénybevevők is szükségszerűen rosszul gazdálkodnak. A termelők egyre drágábban állítják elő, a fogyasztók egyre kevésbé becsülik meg, és pocsékolják. A fogyasztó sem értékeli megfelelően azt, amit ingyen kap. A fogyasztási struktúra módosítása érdekében eltérített árak összekuszálják az értékmérés egész rendszerét, bizonyos fokon komolyan zavarják a társadalmi érdekek felismerhetőségét. Együtt kell tehát minden fejlődő társadalomnak élnie azzal a dilemmával, hogy mennyire szabad, illetve ajánlatos az elmaradottnak ítélt fogyasztói tudatot manipulálni, a hatalomra bízni a fogyasztási struktúra alakítását. A társadalmi érdek a harmincas évek válságai közepette nem engedhette meg, hogy megvárják, amíg a jólétből fakadó tudati változás bekövetkezik. E nemzetközi gazdasági versenyben való helytállás megkövetelte, hogy a társadalom gondoskodjon a dolgozók oktatási és egészségügyi ellátásáról. Arra nem lehetett gondolni, hogy ezeket a feladatokat nagyrészt a piacra vagy a tőkés vállalkozói szektorra bízzák, hiszen a képzésre és egészségügyi ellátásra szorulók részéről nem volt olyan kereslet, amelyen ezeket a szolgáltatásokat jövedelmet, profitot biztosító árakon el lehetett volna adni.

A társadalmi érdek, sőt a tőkés osztályérdek is megkövetelte a munkaerő egyre magasabb szintű képzését és az egészségügyi ellátását, ugyanakkor a lakosság részéről még nem volt megfelelő ebben az irányban a kereslet, ezért a társadalomnak kellett ezeket az igényeket ingyenesen kielégíteni. Ezzel eleve lehetetlenné vált egy sor egészségügyi és oktatási szolgáltatást a piacra bízni. Azzal, hogy csak ingyen, vagy nagyon olcsón lehetett a szolgáltatások igénybevételét megfelelő szinten biztosítani, hirtelen igen jelentős költségvetési kiadások keletkeztek, amelyek fedezetét a korábbinál sokkal nagyobb adókkal lehetett előteremteni.

Az a tény, hogy a tőkés szektornak a meglevő, nagyrészt képzetlen munkaerő jelentős részére nem volt szüksége, politikailag elviselhetetlen mértékűvé dagasztotta a munkanélküliséget. A nagy munkaerő-felesleg azonban csak a tőkés szektorban volt valóságos, ugyanakkor az infrastruktúra kiépítéséhez, működtetéséhez, a tőkés vállalkozásokként nem működtethető szolgáltatásokban óriási munkaerőigények jelentkeztek. Amíg korábban a munkaerő nagy többsége a klasszikus értelemben vett termelő szektorban dolgozott, addig az új létszámigények más szektorokban kezdtek nőni. A politikai hatalmat egyrészt csábította a nyomasztó munkaerőgondok megoldása, másrészt az egészségügyi és oktatási reformoktól várható eredmény, tehát kapva kapott a nagy költségvetés gondolatán.

Az csak természetes, hogy a politikusoknak is, az állam tisztviselőinek is nagyon tetszett ez az új osztogató hatalom. Élvezték, hogy most már nem a tőkések, hanem ők dönthetnek a nagy beruházások sorsa felett, hogy ők teremtik a sok új munkaalkalmat, osztogatták a közpénzeket. A hatalom képviselőinek annyira tetszett ez az új szerep, hogy az állam mindenütt messze túllendült a racionálisan vállalható feladatokon minden olyan országban, ahol nem volt erős polgári tradíció az állami hatóságokkal szembeni bizalmatlanság. Így történhetett meg, hogy a félperiféria országaiban az állam szélsőséges mértékű belenyúlását a gazdasági életbe még a közvélemény is lelkesen fogadta.

Ezért lehetett kezdetben népszerű még a fasizmus minden szélsőséges formája és a sztálini elfajulások is. Ebből az a tanulság vonható le, hogy az állam gazdasági életbe való belenyúlásával nagyon csínján kell bánni ott, ahol nem erősek a demokratikus tradíciók, ahol nem él a lakosságban mélyen az állammal, a központi hatalommal szembeni bizalmatlanság. Azzal, hogy az államnak kellett az infrastruktúra jelentős hányadát kiépítenie, működtetnie és a társadalom foglalkoztatási gondját megoldania, újabb költségvetési igények merültek fel.

Azt a pénzigényt, amelyet a társadalom, és mindenekelőtt a fogyasztás struktúrájának átrendeződése megkívánt, aminek nagy része előbb jelentkezett társadalmi igényként, mint annak fizetőképes kereslete megjelent volna, csak azzal lehetett áthidalni, hogy az állam fedezet nélküli pénzt kezdett "teremteni".

A fedezet nélküli pénzteremtést előbb alkalmazták a Szovjetunióban és a későbbi fasiszta országokban, mindenekelőtt Németországban, mint a világgazdaság centrumához tartozó országokban. Ennek okát elsősorban abban kell keresni, hogy a félperiféria országaiban a klasszikus pénzgazdálkodásnak nem voltak olyan erős hagyományai, ugyanakkor már kétszáz éve általánosan elfogadott volt, hogy az állam hivatott a gazdasági utolérés megvalósítására, azt felülről vezérelve kell megoldani. Ezzel szemben a centrumhoz tartozó országokban a bankok által történő pénztermelésnek erős hagyománya és bevált gyakorlata volt, a politikai hatalom pedig az alulról jövő gazdasági kezdeményezés liberális ideológiájára támaszkodott.

E téren is az elmaradottabb fejlődési szinten lévő országokban előbb jelent meg az új, a szükségszerű, de az aztán a kellő társadalmi fékek hiányában el is szabadult. A fejlett termelőerők mellett a megjelenés ugyan késett, de nem következett be a deformáció, nem vált általánossá a gazdasági életet összezavaró méretű infláció, illetve az ezt hatósági eszközökkel megfékezni igyekvő, talán még több kórral járó árrögzítés.

Megválaszolásra szorul az a kérdés is: nem lett volna képes az állam a költségvetési forrásigényét a fedezet nélküli pénzteremtés helyett megfelelő adók kivetésével biztosítani? A válasz egyértelmű nem. Az okok kifejtése, de még felsorolása is külön tanulmányt igényelne. Itt elégedjünk meg egyetlen okkal, és fogadjuk el, hogy a modern fogyasztói társadalom nem lehetett volna működőképes, ha ragaszkodik ahhoz a korábbi évszázados gyakorlathoz, hogy a pénz funkcióját valamelyik speciális árunak kell betölteni. A kor gazdasági viszonyai között gazdasági visszaesést, állandósult válságot eredményezett volna, ha az állam kezdettől fogva adókból igyekszik biztosítani összes forrásigényét. Ez annyira megnövelte volna a vállalatok adóterhét, amit az adott piaci mechanizmus mellett a vállalatok többsége, vagy legalábbis meg nem engedhetően magas hányada nem viselt volna el.

A sok tönkremenő vállalat még növelte volna az amúgy is politikai válsággal fenyegető méretű munkanélküliséget. Így vált szükségszerű állami funkcióvá a pénztermelés. Ne feledjük, hogy ennek nemcsak az a formája, ha az állam nyomja ki a bankjegyeket, de az is, ha az állam eladósodik, adósságleveleket, kötvényeket bocsát ki a piacra. Ezek csak akkor válnak realizálhatóvá, elfogadhatóvá, ha az államtól "független" jegybank ennek megfelelő keresletet teremt.

Az inflációval kapcsolatban is hangsúlyozni kell, hogy az elkerülhetetlenségének kimondása nem jelenti a konkrét inflációk igazolását. Itt is azt mondhatjuk, amit az állam gazdasági szerepéről általában: csak ott nem mentek túl az alkalmazás kívánatos mértékén, ahol az állam gazdasági szerepét sem vitték szinte végletes túlzásba.

A centrum országaiban alig találunk példát a túlzott mértékű tartós inflációra, ezzel szemben a félperiféria országaiban alig fordul elő, hogy ne lenne a kívánatosnál nagyobb az infláció. Ennek számos oka van. Mivel a gazdasági növekedés a félperifériákon általában kisebb volt mint a centrumban, a lemaradás elleni védekezés elsőrendű politikai kérdéssé vált. Az, hogy a gazdasági bajokat az állam oldja meg az adókból befolyt pénzekből, a hatalom számára túlságosan csábító volt. Ezért aztán minden olyan országban, ahol nem voltak erős polgári tradíciók a gazdasági önállóság védelmére, az állam a kívánatosnál is sokkal nagyobb szerepet, gazdasági hatalmat ragadott magához. Nem voltak a pénzügyi fegyelemnek, a pénzpiacnak erős tradíciói. Ebből nemcsak a szakemberhiány következett, hanem a veszélyek lebecsülése is.

A kommunikáció fejlődése a lakosság számára lehetővé tette a centrumban kialakult életkörülmények megismerését. Így az ottani feltételek elvárássá, politikai követelménnyé váltak. Nem számíthatott az a politika népszerűségre, amelyik nem ígérte meg belátható időn belül a centrumhoz hasonló jövedelmi viszonyok elérését.

Ezen tényezők ellen a szocialista országok azzal próbáltak védekezni, hogy az árakat adminisztratív eszközökkel rögzítették. Ez aztán nemcsak azzal a következménnyel járt, hogy a kiáramló jövedelmeket csak részben lehetett elkölteni, hanem azzal is, hogy a hatalom elhitette, hogy módjában van az inflációt megfékezni, tehát nem kényszerül szigorúbb pénzügyi politikára. Az árak adminisztratív rögzítése a valóságban éppen olyan infláció, mint az árak megengedett emelkedése. Ha a kiáramló jövedelmek bizonyos hányadát áru hiányában nem lehetett lekötni, akkor a pénz vásárlóereje romlik. Az csak formai kérdés, hogy az árak emelkednek húsz százalékkal, vagy a kintlévő pénzmennyiség húsz százalékát nem lehet elkölteni. E két szélsőséges eset mellett még a pénzromlás azon formáját is meg kell említeni, ami szintén a szocialista országokban jellemző, hogy nemcsak a kínálat mennyiségével van probléma, hanem összetételével is. Az is pénzromlás, ha a fogyasztó a pénzéért ugyan vehet valamit, de nem azt, amit szeretne, vagy legalábbis nem abban a minőségben. A szocialista országokban a tőkés valutáknak a belső vásárlóerejénél sokkal magasabb a fekete árfolyama. A fogyasztók jelentős része még kedvezőtlen árfolyamon is megszerzi azt a devizát, amin a számára kívánatos termék megvásárolható. Érdekes módon a pénz e tekintetben tapasztalható romlásával a statisztikusok nem foglalkoznak.

Szólnunk kell arról is, hogy szükségszerűvé vált az állami bürokrácia kiépítése. Nemcsak az infrastruktúra jelentős hányadának működése, nemcsak a megszokott adók begyűjtése kívánt meg nagy apparátust, hanem egy sor új hatósági funkció is jelentkezett. A szabványosítás, a környezetvédelem, a minőségellenőrzés csak kiragadott példák a sok új állami funkcióból. Ezzel az állam vált nemcsak az egyik fő tulajdonossá, fogyasztóvá, hanem munkaadóvá is. Az állami bürokrácia hatalmassá növekedéséhez hozzájárult az is, hogy magában hordja "bővített újratermelését". A bürokrácia működési feltételei további bürokráciát szülnek.

Ugyan a közvélemény körében is általános az a meggyőződés, hogy az íróasztal íróasztalokat szül, a tudomány azonban nem tárta fel ennek mechanizmusát. A vezető bürokraták adatokat fogyasztanak, azok megtermeléséhez azonban további bürokratákra van szükség. Még senkitől nem olvastam azt az általános tapasztalatot, hogy ahol nagy az állami bürokrácia, ott nagy a nem állami intézményeken, a vállalatokon, a szövetkezeteken belüli bürokrácia is. Elsősorban a bürokrácia öncélú igényeivel magyarázható például az, hogy nálunk a vállalatoknál és a költségvetési szerveknél is nagy a bürokrácia.

A bürokráciától viszont szinte lehetetlen megszabadulni, mivel megkaparintotta a saját léte biztosításához szükséges hatalmat. Szinte minden bürokráciaellenes reformkísérletet sikerült a bürokratáknak megakadályozni, hiszen annak a megvalósítása mindig rájuk van bízva. Márpedig nem lehet a bürokrácia ellen a bürokraták vezetése alatt sikerrel felvenni a harcot.

Az elmondottakból az derül ki, hogy a 20. század első harmadára az okozott általános társadalmi-gazdasági válságot, hogy kevés volt az "állam", hogy "államhiány" jött létre. A nemzetközi szakirodalom alig veszi tudomásul, hogy a világgazdaság centrumában az állam szerepe ebben az időben az indokoltnál kevesebb, annál inkább hangsúlyozzák később az államtöbbletet például Kelet-Európában (Rostow, Gereschenkorn, Wallerstein). Az már történelmi okokkal magyarázható, hogy ez az államhiány a legerősebben a világgazdaság centrumához tartozó államokban jelentkezett, és ott vették a legkésőbb tudomásul.

A fejlett tőkés államokban évszázados tradíció volt a gyenge állam, a társadalom erős decentralizációja. Ezekben az országokban volt a polgáriasodás sikerei miatt a legerősebb a lakosság félelme az erős államhatalomtól.

Ezzel szemben a félperifériához tartozó országokban már a feudalizmusban erős volt az államhatalom, és az ipari forradalom óta egyre erőteljesebben jelentkező utolérést is az erős államhatalom vezetésével remélték elérni.

A felvilágosult abszolutizmus volt az ebbe a csoportba tartozó minden országban az első utolérési kísérlet. Az erős állammal akarták megvalósítani azt, amit Nyugaton a spontán, decentralizált fejlődés biztosított. Érthető tehát, ha a félperiféria országai hamar felismerték és lelkesen elfogadták, hogy a modern társadalomnak erős államra van szüksége.

Már Oroszországban Lenin, majd nem sokkal később Portugáliában Salazar, utána Olaszországban Mussolini az erős kormányzat, a centralizált állam által vezérelt irányítástól várták a sikeres utolérést. Ehhez kezdetben a tömegek által is lelkesen fogadott állami centralizációhoz ilyen vagy olyan formában a félperiféria minden országa csatlakozott. A sztálinizmus és a fasizmus végigsöpört az egész félperiférián, sőt számos országban egyre végletesebb formában valósult meg: nácizmusként vagy a sztálinizmust is túllicitáló maoizmusként.

Amíg tehát a centrum országaiban a történelmi demokratikus tradíció és az erős polgárság csak megkésve, és határok között tartva engedte az állam kívánatos szerepét megvalósítani, a félperiféria országaiban az állam fokozatosan a kívánatosnál sokkal nagyobb hatalmat kaparintott meg. Ennek oka a kezdeti gazdasági és politikai sikerek mellett az volt, hogy nagyon gyengék voltak a demokratikus tradíciók, szinte nem is volt igazi polgárság ezekben az országokban.

Az 1940 utáni időszakot a soha nem ismert gazdasági sikerek korának kell tekintenünk. A 80-as évekre azonban éppen a még gyorsabb technikai fejlődés következtében végleg és egyértelműen kiderült, hogy a követelményrendszer megfordult, már egyre kevesebb államra van szükség.

Ez a változás különösen mély társadalmi és politikai válságot okozott a félperifériák országaiban, ahol a centrumhoz viszonyítva is eleve túlzott lett az állam politikai és gazdasági szerepe. Ezzel magyarázható, hogy a fasizmus ott is megbukott, ahol nem érte külső beavatkozás, és a sztálinizmus is előbb gazdasági, majd egyre inkább politikai válságba került. A centrum országai ebben az időszakban is megőrizték gazdasági dinamizmusukat, a félperifériákkal szembeni előnyük pedig gyorsabban nőtt mint valaha. Az állam szerepének visszaszorítása azonban ott is napirendre került.

A mai értelemben vett makroszintű újraelosztás, az államapparátus működtetése, a honvédelem és a rendőrség, az iskolarendszer és az egészségügy fenntartása a korábbi korokban tehát a maihoz képest még a század elején is jelentéktelen volt.

Abból a tényből, hogy a klasszikus kapitalizmusban még viszonylag kicsi maradhatott az állami költségvetés súlya, és ennek fedezetét is nagy többségben az élvezeti cikkek adója fedezte, következett az, hogy a vállalati jövedelmezőség lényegében egyet jelentett azzal, hogy a vállalat tevékenysége társadalmi érdekből indokolt, a vállalati veszteség pedig indokolttá tette a társadalmi érdekből történő leállítást. Sajnos ez a vállalkozási megítélés akkor is megmaradt, amikor a vállalati költségek között már nagyarányúvá vált az adó, vagyis az államhoz befolyó jövedelem. Ha röviden akarnám megfogalmazni a század első harmadának általános válságainak fő okát, azt mondhatnám: a vállalatok működtetésének határát a társadalmi érdektől messze elszakadt vállalkozói érdek alapján döntötte el a gazdasági mechanizmus.

A magas társadalmi újraelosztás hatását talán a legjobban a pénz megváltozott szerepével lehet illusztrálni. Kevés történész, gazdaságtörténész ismerte fel mindmáig annak a korszakalkotó jelentőségét, hogy a jelen században először vált általánossá, hogy a pénz nem áru.

A közgazdaságtan mindmáig a klasszikus kapitalizmus pénzével szemben joggal támasztott követelményeket igyekszik érvényesíteni a fogyasztói társadalom, vagyis a jelenkori fejlett gazdaságú országok pénzével szemben is. A követelmény röviden így fogalmazható meg: a pénz akkor jó, ha értékálló. Ezt az elvárást azonban nem igazolja a gyakorlat, mert az elmúlt ötven évben nem is létezett sehol ilyen "jó" pénz, és a kor példátlan fejlődése elképzelhetetlen volna értékálló pénz mellett. A modern pénznek éppen az a legnagyobb előnye, hogy nem értékálló, hogy a követelményeknek megfelelően szaporítani lehet. Ennek megértéséhez mindenekelőtt azt kell végiggondolni, hogy milyen körülmények váltották ki az árupénz feladását és az állam által szaporítható pénz megjelenését, és történelmileg igen rövid idő alatt végbemenő általánossá válását. Mindenekelőtt az, hogy a század elejére bebizonyosodott: a nemesfém fedezetű pénz nemcsak gazdasági, de társadalmi válságok egyre tragikusabb kiéleződéséhez és állandósulásához vezetett.

Mi jellemezte a századfordulón a fejlett gazdaságokat? Először nézzük a szorosan vett gazdasági tényeket: csökkent az életszínvonal, a termelőkapacitások alacsony kihasználtsága vált jellemzővé, tartósan nagy lett a munkanélküliség, a gazdaság igényeivel nem tartott lépést az infrastruktúra, mindenekelőtt az oktatás, az egészségügy és az úthálózat fejlesztése.

Ezzel együtt jártak a társadalmi feszültségek: nőtt a szegények és a gazdagok közötti különbség. A szegények az eladhatatlan termékek és a kihasználatlan kapacitások mellett éheztek. Megerősödtek, sőt a világ jelentős részén hatalomra kerültek a szélsőséges politikai mozgalmak. Nem volt növelhető a gazdaság munkaerőigényének megfelelően a lakosság képzettsége, iskolázottsága.

A lakosság nagy többsége még az egészségügy rendkívül olcsó vívmányait sem vette igénybe.

Ezeknek a problémáknak elsődleges oka az volt, hogy a minden tekintetben megérett társadalmi és gazdasági feladatokat, mindenekelőtt a jövedelmek újraelosztását, az oktatás, az egészségügy fejlesztését, a megfelelő foglalkoztatást és kapacitáskihasználást a társadalom az adott, a hatósági eszközökkel nem szaporítható pénz mellett nem volt képes megoldani, még akkor sem, ha a politikai hatalom ezeket saját céljainak tekintette.

Mivel a fent felsorolt feladatok megoldása a fejlődés adott szakaszán fontosabbá váltak mint a pénz értékmérő szerepe, olyan pénzt kellett bevezetni, amelyik ugyan már nem volt képes az értékmérés klasszikus feladatait maradék nélkül megoldani, de lehetségessé tette a fenti problémák megoldását.

Az idő azon követelményét, hogy a társadalomnak értékvesztő, illetve tág határok között hatalmi eszközzel szaporítható pénzre van szüksége, nem is a kor legfejlettebb országaiban elégítették ki először, hanem a kor félperifériáin, ahol a fenti válságjelenségek még élesebben jelentkeztek, mint a politikai és gazdasági szinten legfejlettebb nyugati államokban. A félperifériák szocialista és fasiszta államaiban előbb bevezették a modern pénzt, mint a nyugati országokban.

Éppen ezért érhettek el ezek az egyébként eleve téves útra tért társadalmak gyors gazdasági és politikai sikereket, számolták fel a munkanélküliséget, vezettek be költséges oktatási és egészségügyi reformokat, fogtak hozzá az infrastruktúra kiépítéséhez.

A nyugati demokráciák között egyedül a legkevesebb történelmi tradícióval rendelkező Egyesült Államok ismerte fel az idők szavát, tért le az aranyalapról, számolta fel még a hadigazdálkodásra való áttérés előtt a nagyarányú munkanélküliséget, fogott hozzá az infrastruktúra kiépítéséhez. Ez a New Deal névvel fémjelzett mozgalom mutatott utat a polgári demokráciáknak a pénz új funkciói szemléletében is. Az európai fejlett demokráciák csak a hadigazdálkodás kényszeréből léptek a fedezet nélküli pénzteremtés, a szociális gondoskodás útjára, amit aztán a háború befejezése után már a tömegek nyomásával szemben nem volt erejük visszacsinálni.

Keynes elméletében ugyan jelentkezett az közgazdaságtanban is a kor megváltozott igénye a pénzzel szemben, de ez az elmélet nem játszott semmiféle szerepet abban, hogy a fogyasztói társadalom pénze bevezetésre került, hogy a pénz korábbi értékmérő szerepe másodlagossá vált, hiszen mind a szocialista, mind a fasiszta rendszerek, de még az USA sem Keynes hatására, hanem a tanainak ismerete nélkül vezette be az új pénzt. A pénzügyi szakma mind a mai napig a pénz klasszikus közvetlen funkciói felett rágódik, az ennél sokkal fontosabb jelenkori közvetett pénzfunkciókat csak mint gazdaságpolitikai célokat fogadta el. Melyek a jelenkor pénzének legfontosabb funkciói? Az, hogy biztosítsa a kapacitások megfelelő kihasználását, biztosítsa a megfelelő foglalkoztatási szintet, és tegye lehetővé az állam újraelosztó funkcióinak ellátásához szükséges források létrejöttét. Ezen belül a megfelelő jövedelemarányok kialakítását, a szükséges szintű oktatási és egészségügyi ellátást és a társadalmi gondoskodást.

A fogyasztói társadalomban a kapacitások indokolt kihasználását csak a mesterségesen szaporított pénz mellett lehet biztosítani. Ennek az a magyarázata, hogy a modern társadalmakban a vállalati költségek között olyan elemek jelentek meg a korábbihoz képest nagyságrendekkel nagyobb súllyal, mint például az állami elvonás és az amortizáció, amelyek vállalati szinten költséget jelentenek. Ezek a költségek azonban nem takaríthatók meg társadalmi szinten a termelés leállításával.

Az indokolt állami elvonás nagysága, vagyis az adók és járulékok összege ugyanis azzal nem csökkenthető, hogy a veszteséges vállalatok leállnak, sőt, ennek következtében nőnek az állami kiadások. A társadalom növekvő gazdasági nehézségek elé kerül, ha leállnak azok a vállalkozások, amelyek nem képesek minden adót és járulékot kifizetni. Ennek következtében ugyanis megnő a társadalom gazdasági vesztesége, romlik a költségvetési egyensúly.

Egyszerűen fogalmazva: minél nagyobb az adó, annál nagyobb társadalmi érdek fűződik ahhoz, hogy a veszteséges vállalatok ne álljanak le mindaddig, amíg az ennek következtében felszabadult tőkét és munkaerőt nem tudják másutt működtetni. Azután, hogy a társadalom jövedelmeinek jelentősége, az újraelosztás céljait szolgáló bevételek nagy többsége a vállalkozások költségeként jelenik meg, nem lehet továbbra is ragaszkodni ahhoz, hogy a vállalkozó költségeit a társadalmi kiadásokkal azonosítsuk.

A vagyonát vesztő vállalkozó, illetve a veszteséges vállalkozás is nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy a társadalom gazdagabb legyen. A valóságban nemcsak az adókat és járulékokat kell a vállalatok leállítása esetében másutt behajtani, de még a munkanélküliek segélyezése is többletkiadásként az államra hárul. Az sem megoldás, ha a kiesett bevételeket az állam pénzszaporítással pótolja, mert ez is indoktalan pénzrontás. Mindebből következik, hogy a modern pénz egyik, a pénz stabilitásánál sokkal fontosabb funkciója mind a munkaerő, mind a tőke tekintetében a megfelelő kapacitáskihasználás.

Az is többet árt mint használ a pénz minősége szempontjából, ha a pénzügyi egyensúly érdekében a jövedelemarányok túlzottan differenciálódnak. A lakosság többségének nemcsak abszolút, de relatív elszegényedése is nemcsak káros társadalmi feszültségeket szül, hanem rontja a társadalmi mobilitást, ami a legfontosabb alapja a hosszú távú gazdasági fejlődésnek.

A társadalmi érdeknek megfelelő jövedelemarányokat is csak jelentős költségvetési újraelosztással lehet létrehozni. A munkaerőpiac a technikai fejlődés és a munkaerő javában jelentkező állandó hiány következtében egyre jobban differenciálja a munkaerő árát. Ezzel szemben a munkaerő minőségi bővített újratermelésének érdekében egyre nivelláltabb jövedelmekre van szükség. Ezt a feladatot csak a jövedelmek progresszív adóztatása segítségével lehet elérni. Ezzel magyarázható, hogy minden fogyasztói társadalomban be kellett vezetni a progresszív jövedelemadókat.

Az elmúlt évtizedek gyakorlata abban a tekintetben is általános, hogy a modern államok eladósodtak és továbbra is eladósodnak, vagyis többet költenek, mint amennyit bevettek adók és járadékok formájában. Ez azért vált jellemzővé, mert bebizonyosodott, hogy nem jó, ha az állam minden szükséges forrást adók formájában gyűjt be. Kívánatos a bevételek egy részét költségvetési hiányként fedezni. Ezen is botránkoznak a szakmabeliek, annak ellenére, hogy minden állam ezt csinálja. Márpedig az a társadalomtudós, aki az általános jelenségek mögött nem objektív okokat keres, hanem csak a korra mindenütt jellemző és jelentkező hibát látja, szükségszerűen eltéved.

Azt kell ezzel kapcsolatban látni, hogy az adó egy bizonyos nagyság felett legalább annyi gazdasági kárt okoz, mint a nagy költségvetési hiány. A két szükségszerű rossz, a nagy adó és a költségvetési hiány között keresni kell az optimális megoszlási arányt. Kevesen veszik tudomásul, hogy a sikeresen fejlődő államok az elmúlt évtizedek során több költségvetési forráshoz jutottak az eladósodásuk révén, mint például vállalati nyereségadókból. Ebből én azt olvasom ki, hogy a nagy vállalati adó károsabb lehet, mint ennek a költségvetési hiány ellenében való mérséklése. Mindezek nem azt jelentik, hogy nem kell vigyázni arra, hogy a pénz vásárlóerejének romlása ne legyen gyors, és főleg ne legyen egyenlőtlen, előre fel nem mérhető.

A marxi elvekre épülő társadalom akkor lépett a történelem színpadára, amikor az állam szerepe általában, különösképpen pedig gazdasági téren nagyobb volt mint valaha. Ezt aztán a bizánci örökségre épülő sztálinizmus a történelemben nem ismert szélsőséges formában valósította meg. A kánok és szultánok központi hatalma a korábbi fogalmak szerint korlátlan volt, de a sztálinizmus megtanított arra, hogy ez csak külsőleg volt igaz.

Azokban a zsarnokságokban az emberek óriási többsége megtarthatta gazdasági függetlenségét, az egyszerű emberek jövedelme a hatalomtól függetlenül alakult, a magánéletig alig jutott el ténylegesen a hatalom. Ez az elmúlt negyven év megtanított arra, hogy a modern hatalom szinte mindennek az ellenőrzésére, sőt szabályozására képes, hiszen felszámol minden gazdasági autonómiát. Az elmúlt években azonban nemcsak a sztálinista pártállamiság bukott meg, hanem a demokráciákban is visszavonulóban van az állam. Vége az államerősödés mintegy száz esztendős szakaszának. Ez mindenekelőtt a gazdaságban jelentkezik. Amíg a múlt század közepétől kezdve a félperiféria államainak a gazdasági bezárkózás biztosította a gazdasági utolérés lehetőségeit, korunk minden gazdasági utolérési sikere a világpiacba, a nemzetközi munkamegosztásba való igen aktív beépülésen keresztül valósult meg. A német iparosítás még az önálló vámterületen alapult, a japán, a távol-keleti kisebb országok, a finnek, az osztrákok azért tudtak felzárkózni, mert gazdaságukat nyílttá tették. Velük szemben a saját piacra berendezkedő, úgynevezett szocialista országok lemaradása tragikus mértékűvé vált.

Érdemes röviden elidőzni az okoknál. A század technikai forradalma, közte az agrártechnikai is, alapvetően új helyzetet teremtett a nemzetközi munkamegosztásban. Eddig a fejlettek és a kevésbé fejlettek közötti munkamegosztás volt a legjövedelmezőbb. A jelenkorban már a fejlettek egymás közötti forgalma az elsőrendű jelentőségű. A század közepéig igen jelentős volt a nemzetközi forgalomban a nyersanyagok és a mezőgazdasági termékek súlya.

A legutóbbi évtized technikai fejlődése következtében nagyon meggyorsult a feldolgozottság, az alapanyagok értéke a késztermékekhez képest alig jelentős. Az elmúlt húsz évben az átlagosnál gyorsabban növekvő gazdaságok mindegyike viszonylag nyersanyagszegény, és sok embert kell viszonylag kis területen élelmezni. Ezelőtt 15 évvel az olajválság idején általános volt a pánik, hogy az energiaárak igen magasak lesznek, a világ energiatartalékai pedig kimerülnek. Gondoljunk csak a Római Klub jelentésére. Ezzel szemben ma az olajárak ismét alacsonyak, az ismert olajtartalékok pedig megtöbbszöröződtek.

A gazdasági határok lebontásában a nemzetközi vállalatok is sokat tettek. Ma már nem a termékeik értékesítésében, hanem fejlesztésében, gyártásában nemzetköziek. Ezek a nemzetközi vállalatok ma érdekeiknek megfelelően képesek százmilliárdokat mozgatni az országok között anélkül, hogy a kormányok akárcsak előzetesen tudomást szerezhetnének róla. Ebből a tényből kell fakadnia a közös valutáknak, az országhatároktól független tőzsdéknek. De ezek a vállalatok nemcsak a termelést osztják meg tetszésük szerint országok között, hanem a menedzsereket is érdekeiknek megfelelően mozgatják.

A munkaerő is egyre inkább mobillá válik. Ezen a téren még mindig elég erős a kormányok korlátozó szerepe, de a folyamatot képtelenek megállítani. Ma már minden kormány kénytelen megfelelő életfeltételeket és elegendő szabadságot teremteni, ha nem akarja, hogy a lakossága cserben hagyja. Annak a ténynek, hogy a német egyesülést a lakossági mobilitás kényszerítette ki, ma még alig ismerték fel. Pedig ez volt az első jelzése annak, hogy a kormányok ezentúl nem mellőzhetik az állampolgárok politikai és gazdasági érdekeit.

De nemcsak gazdasági téren olvad egyre kisebbre a kormányok hatalma. A tőkénél, az áruknál és a munkaerőnél ugyanis sokkal szabadabban áramlik az információ. A legnagyobb forradalom ugyanis ezen a téren zajlik. Egyre nevetségesebbé válik már az a kormány, amelyik elő akarja írni, hogy mit olvassanak, mit hallgassanak, mit nézzenek az emberek. Ebben is megszűnt a kormányok hatalma. A rádió már nem ismer országhatárokat, még nem ilyen elterjedt, de már itt van a televíziózásban is a nemzetközi piac a lakásunkban. Már mindenkinek érdemes nyelveket tudni, hiszen ez teszi lehetővé, hogy az igényének megfelelő információhoz jusson. Az információban is megszűnt a nemzeti piac, ezzel a kormány hatalma.

A kormányok ma még a költségvetési szektorban rendelkeznek a legnagyobb hatalommal. Az oktatásban, az egészségügyben még élhetnek a szomszédos államoktól eltérő szabályozások. De itt is elkerülhetetlen a visszavonulás. Ha az oktatási kormányzat nem azt teszi, amit a lakosság akar, akkor megjelennek a magániskolák, a gazdagabb szülők külföldre küldik a gyermekeiket. Jó lecke volt erre az elmúlt rendszer oktatáspolitikájában az orosz nyelv erőltetése. Az óraszámot még megszabhatja a kormányzat, de azt, hogy tanuljanak a gyerekek, azt nem. Ezzel szemben az angol és német nyelv tanulása virágzott a magánszektorban.

Látszólag a hadsereg maradt még a kormányok hatalmában. Ez sem így van. Egyrészt a katonai kiadások tendenciaszerűen a nemzeti jövedelem egyre kisebb százalékát emésztik fel. Ma már a fogyasztói társadalmakban lényegesen kevesebb katona van, mint pedagógus. Ezelőtt száz esztendővel még átlagosan tízszer annyi volt a katona, mint a tanító.

A nemzeti államok hatalmának a kora tehát lejárt. Az állam tehát elhal, nő a nemzetköziség. De nem úgy, ahogyan ezt a marxisták elképzelték, az állam előbb erősödik, a nemzeti elzárkózás nő mindaddig, amíg az élcsapat, a párt és a kormány vezetői meg nem teremtik az állam elhalásának és a nemzetköziségnek a feltételeit. A való világ fordított úton jár. Az állam szerepe elolvad a gazdaságban, szerepét az egyik oldalról átveszi a határokat nem ismerő piac és a kis egységek érdekeit, értékeit őrző területi önkormányzat. Az állam temetése az emberiség örömünnepe lesz. Minél többen érjék meg közülünk.

A történelem során mindig igen fontos szerepe volt annak, milyen technikai változások következtek be a hadiiparban. A fegyverek nemcsak a harctereken gyakoroltak befolyást a politikára, hanem néha az egész társadalom szervezeti felépítését is az határozta meg, hogyan lehet felépíteni, megtartani, megőrizni a kívánatos katonai erőt. Erre talán a legjellemzőbb a nyugat-európai középkor, vagyis a nyugat-európaiság kezdete, mint legjobb példa. A lovas sztyeppe-népek és arabok veszélyeztették a térséget.

A hármas vetésforgó és a patkó azonban végre lehetőséget biztosított nemcsak a lótartásra, hanem annak katonai hasznosítására is. Ennek érdekében a társadalom makroszervezetét a lovas hadsereg kiállítására szervezték át. A világi főhatalom a lovagok kezébe került. A lóhoz, mint a kor legjobb harci feltételéhez igazodott az egész társadalmi struktúra.

Innen ugorhatunk akár egyenesen a jelenkorba. A 20. század második felének világpolitikai erőviszonyait mindenekelőtt az atomfegyverek határozták meg. A mi és szomszédaink politikai kiszolgáltatottságát, sőt egész társadalmi berendezkedését az határozta meg, hogy két szuperhatalom katonai egyensúlyát kívánták fenntartani. A Szovjetunió pedig atomfegyverek nélkül nem lehetett volna szuperhatalom, mivel nemcsak ezek jelentették a megfellebbezhetetlen katonai erőt, hanem elsősorban azért, mert ezek előállításához és fejlesztéséhez nem kellett az egész népgazdaságra támaszkodni. Modern atomfegyverei lehettek egy hatalomnak anélkül, hogy modern gazdasága lett volna. Ez a magyarázata annak, hogy a Szovjetunió negyven éven keresztül képes volt fenntartani a katonai egyensúlyt egy nála hatszor nagyobb gazdasági erővel rendelkező táborral szemben. Aki ezt nem érti meg, az nem értheti meg az elmúlt negyven év világpolitikai eseményeit, mindenekelőtt 1953-at, 1956-ot és 1968-at.

A 80-as években azonban a haditechnikában kezdett általánossá válni egy nagy fordulat. Ezt nagyon leegyszerűsítve úgy jellemezhetnénk, hogy a mennyiségről a minőségre kellett áttérni. A két világháborúban és a legutóbbi negyven évben még a mennyiség játszotta a döntő szerepet. Jellemző módon a hadseregek erejét a hadosztályok, a tankok, a repülők és a rakéták számával fejezték ki. Ennek a kornak a végét világosan jelezte a gyakorlatban a legutóbbi arab-izraeli háború.

Kiderült, hogy a hadifelszerelés és a kiszolgáló személyzet minősége sokkal fontosabb mint a mennyiség. Nem az számít, hogy kinek hány repülője van, ha a korszerűbb gép és a képzettebb legénység tucatnyi ellenséget tehet ártalmatlanná. A hadifelszerelés korszerűsége pedig egyre inkább a részleteken, s nem a klasszikus alapkonstrukción múlik. Ha a műszerek korszerűtlenek, szinte értéktelen a hadieszköz. Világos példája volt ennek az arabok rakétaelhárítása. A stratégiai rakéták, amelyek a szuperhatalmi státusz fedezetét jelentik, elvesztik számszerűségük jelentőségét, ha az elhárításukban valamiféle áttörés következik be. Ha kialakul egy olyan elhárítási rendszer, amely képes a rakéták jelentős többségét megsemmisíteni, előállhat az a helyzet, hogy a kevesebb rakéta, de a hatékonyabb védekezési rendszer nagyobb katonai erőt jelent.

Nem sok, hanem kevés, de nagyon korszerű, eddig elképzelhetetlenül drága hadieszközre van szükség. Ebből azonban az is következik, hogy nem sok, hanem kevés, de magasan képzett, nagy gyakorlattal rendelkező katona az új követelmény. Ma egy legkorszerűbb vadászgép 100 millió dollár. Ha nem a legjobb szakember kezeli az ilyen gépet, az dollármilliókba kerül. De a kiképzés is rendkívül drága. Nemcsak a pilótáké, hanem a kiszolgáló személyzeté is. Ha ezt a haditechnikát évről évre behívott sorkatonákkal akarják működtetni, akkor ez többe kerül, mint maguk a gépek. De nemcsak ezen példa esetében van ez így, hanem a korszerű tankoknál, helikoptereknél, rádióösszeköttetéseknél is.

A modern haditechnika tehát nem sok katonát, hanem kevés, magasan képzett, jól megfizetett hivatásost igényel. Ha ennek figyelembevételével arra gondolunk, milyen elvek alapján szervezték a szocialista országok a hadseregeiket, akkor azokat éppen olyan idejétmúlt abszurdumnak fogjuk tekinteni, mint a mamutvállalatokba összeszervezett ipart és kereskedelmet, mint a sok falut egybefogó kolhozrendszert, és mindenekelőtt az egypártrendszert. Ezeknek, és a hasonló haditechnikai változások sorának azonban történelemalakító jelentősége van. Amíg a rakétákat hatékonyan előállíthatta a polgári gazdaságtól független, korszerű hadiipar, addig az elektronikus berendezések sokaságát és elképesztően nagy választékát csak az a társadalom tudja produkálni, amelyiknek az egész gazdasága fejlett. A megelőző századokban elég volt, ha a tábornokok elegendő számú embert, elég pénzt és hadiipari önállóságot biztosítottak maguknak, a gazdaság egészével alig kellett törődniük. Az új helyzetben a katonai erőt csak a viszonylag kisszámú, de nagyon profi személyzet, és a gazdaság egészének fejlettsége határozza meg.

Ahogy ma egy kisebb ország, még ha igen fejlett is, képtelen korszerű gépkocsit, polgári repülőgépet, vagy villanymozdonyt gyártani. Ennél sokkal inkább képtelen korszerű hadifelszerelés előállítására. Erre még az 50 milliós nagyhatalmak sem elég nagyok. Gondoljunk arra, hogyan történik ma a nyugat-európai országok közös repülőgép-, helikopter-, harckocsigyártása. Féltucatnyi országnak kell kooperálnia, amelyek gazdasági ereje mintegy ötvenszer nagyobb a mienkénél. Ebből fakad, hogy a hadiipari nemzetközi együttműködés, gazdasági integráció semmiben sem marad el a gazdasági integráció egésze mögött.

Mindez optimizmussal tölthet el bennünket. A történelemben mindig azok voltak a legtragikusabb korok, amikor egy-egy ország katonai ereje lényegesen meghaladhatta a gazdaságit, amikor katonailag nem a gazdaságilag fejlettebb volt szükségszerűen az erősebb. Szerencsénkre a jelenkorban csak a gazdaság egészének színvonalán állhat a katonai erő.

A gazdaság fejlettsége azonban csak a fogyasztás fejlettségének lehet következménye. Az emberiség történetében először jött létre szoros kapcsolat a jólét és a katonai erő között. Eddig inkább ennek a fordítottja volt a jellemző. Azok az országok voltak katonailag a félelmetesek, amelyekben az életszínvonal, a gazdaság egésze rovására a katonai célokra koncentrálták az erőfeszítéseket. Ami a szemünk előtt van egyre jobban kialakulóban, olyan szép, hogy alig hihetjük el. Csak az a társadalom lehet katonailag erős, amely gazdaságilag erős, és gazdaságilag erős csak az lehet, amelyben általános a jólét, magas az életszínvonal. Az, amit találóan hívunk fogyasztói társadalomnak, átformálja a reakció utolsó bástyáját is, a hadsereget.

A modern gazdaság csak akkor működhet hatékonyan, ha annak mindhárom jövedelemtulajdonosa érvényesítheti érdekeit. Ez alatt azt kell érteni, hogy a gazdasági hatalom három fő szereplője, a kormányzat, a munkaadók és a munkavállalók között viszonylagos hatalmi egyensúly uralkodjék.

A politikai tudomány klasszikusai két évszázada felismerték, hogy a társadalom politikai élete csak akkor lehet egészséges, ha egymástól függetlenként működik a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalom. A jelenkor fejlett társadalmaiban azt nem a tudomány, hanem a gyakorlat bizonyította be, hogy a társadalom gazdasági élete csak akkor lehet egészséges, ha az állam gazdaságszabályozó szerepe, a munkaadók és a munkavállalók szervezete egymástól független, és mindegyik a másik kettővel kompromisszumra kényszerül.

Ha e három gazdasági főszereplő egyike hatalmi túlsúlyba kerül, nemcsak a másik kettő vallja ennek a kárát, hanem az egész társadalom, azon belül a monopolizált hatalom birtokosa is. A társadalom érdeke tehát megköveteli e három főszereplő viszonylagos egyenjogúságát. Nem mindig volt ez így. Minden megelőző társadalomban szükségszerű volt a gazdaság egypólusúsága. A klasszikus kapitalizmus gazdasági életét a munkaadók monopolhatalma jellemezte. A gazdaság akkor fejlődött a leggyorsabban, ha annak alakulásába az állam nem szólt bele, és ha a munkavállalók minél kevesebb bért tudtak kiharcolni maguknak. A társadalom motorja és iránytűje a profit maximalizálása volt. Ezt a magas adó és a magas munkabér egyformán sértette. Márpedig, ha az államnak nincs nagy adóbevétele, akkor nem lehet nagy gazdasági hatalma sem. A klasszikus kapitalista társadalomban nem a gazdasági, és végső soron az össztársadalmi érdek kívánta meg, hanem csak a szegényeket pártoló erkölcs nézte le azt, ha a kiszolgáltatott munkás ott csapta be a munkaadóját, ahol tudta. Az ilyen azonban semmiféle szervezett védelemben nem részesülhetett.

A keresztény kultúra keretei között a közerkölcs mindig elnézte a hatalmasok és a gazdagok meglopását, a jogrend azonban kegyetlenül üldözte ezt. Jól írja le ezt Illyés Gyula a Puszták népében: a földesúrtól lopni virtus, egymástól azonban kiközösítéssel járó bűn. De ez élt tovább a szocializált falvak világában is. A nagyüzemtől való lopásban a közösség együttműködő cinkos volt, az egymástól való lopást szigorúan elítélte.

A jelen század szocializmusai az állam gazdasági szerepét vitték túlzásba. A gazdaságban is minden az állam hatósági és tulajdonosi szerepére épült. A munkaadók társadalmi és gazdasági szerepe erőszakkal került felszámolásra. A munkavállalók pedig a végső soron egyetlen munkaadónak lettek kiszolgáltatva. Ebben a deformált helyzetben is kialakultak a természetes viselkedési formák. A közvélemény már nemcsak megbocsáthatónak, hanem virtusnak, pozitívnak ítélte meg a munkaadó állam megkárosítását. Még a kvázi munkaadóként szereplő menedzsment is a dolgozók pártjára állt, a csendőr szerepét is játszó hatóságok minden felügyeletét igyekezett kijátszani, nemcsak a saját előnyére, hanem a dolgozók javára is.

A rendszerváltás új helyzetet teremtett ebben a tekintetben is. Az állam korábbi monopolszerepe a gazdaságban fokozatosan szűkül, a munkaadóké pedig növekszik. A munkavállalók szervezetei ugyan megszabadultak a pártfelügyelettől, önállóságuk jogi keretei bővültek. Ezzel szemben a valóságos erejük csökkent. Nemcsak azért, mert korábbi monolitásukat megbontotta a rendszerváltás, hanem elsősorban azért, mert megnőtt a munkanélküliség. A munkavállalók gazdasági súlya ugyanis elsősorban a munkaerő keresletének és kínálatának viszonyától függ.

A szocializmus úgynevezett teljes foglalkoztatása mellett a munkavállalók szervezeti hatalma ugyan csupán formai volt, de a munkavállalók egyedileg nagyon jól ki tudták használni azt, hogy könnyen el tudnak helyezkedni, hogy keresik őket. A kormányzat a költségvetési hiány csökkentését tartotta elsődleges feladatának. Ezért a saját pénzigényeinek fedezése érdekében nagy adókat vezetett be. Az adók nem abszolút mértékükben lettek elviselhetetlenül nagyok, hanem a gazdaság adott viszonyai között. A gazdaságpolitika és a külső körülmények szűkítették a termelést, csökkentették a munkaalkalmakat, az átlagprofit negatív lett. Az állam mégis úgy adóztatott, mintha pozitív profit lenne a jellemző. Ebben a helyzetben csak az a vállalkozás volt képes jövedelmet hozni, amelyiknek sikerült kijátszania az állami elvonások kisebb-nagyobb hányadát. Általánossá vált az adócsalás.

Adót csaltak azok, akiknek vállalkozói létét csak így lehetett biztosítani. Ezek ezzel a társadalomnak több hasznot, mint kárt okoztak. A baj ez esetben is abból származott, hogy megromlottak az állammal szembeni erkölcsök, az is adót csalt, akinek ez az egyébként is magas jövedelmét növelte. Ha nem is számukban, de a kijátszás pénzösszegében valószínűleg ezek jelentik a többséget. A történelem azt tanúsítja, hogy mindig megromlanak az erkölcsök ott, ahol a teherelosztás széles rétegek számára elviselhetetlen.

Mi ebben az esetben a létük biztosításáért törvénytelen eszközöket is igénybevevők megítélése? Erre is a történelem ad bizonyítékot. A rossz törvényeket nem tisztelők, az ilyen törvényekkel szemben ellenállók lettek a hősök. Az utókor megítélése szerint is csak az a társadalom várhatja el a törvénytiszteletet, amelyik nem támaszt teljesíthetetlen követelményeket. Mi lett volna, ha a törvényben megállapított terheket elviselni képtelen vállalkozók törvénytisztelők maradtak volna? Sokkal szegényebb lenne az ország, sokkal nagyobb a költségvetési hiány. A becsületesen adózó vállalkozás ugyan az első évben csökkentette volna a költségvetési hiányt, de miután ennek következtében tönkrement, hosszú távon kevesebb adót fizetett volna, mint az, akinek sikerült az államot annyival becsapni, amennyi lehetővé tette működését. Az államot az adócsalók mentették meg a még nagyobb gazdasági visszaeséstől, a még nagyobb költségvetési hiánytól.

Felvetődik a kérdés, hogy az adófizetést kijátszók megkárosítják a közösséget, hiszen másoknak kell a hiányt pótolniuk. Ez így is van. Hozzá kell azonban tenni, hogy a közösséget nagyobb kár érné azáltal, hogyha a kisvállalkozások százezrei szűntek volna meg azért, mert nem bírják el a terheket. Ez esetben kisebb lenne a kínálat, a választék, drágább a zöldség, a gyümölcs, a tojás, vagyis a lakosság szegényebb része járt volna rosszabbul. Egy konkrét példát már sokszor felhoztam: ha nem lett volna az elmúlt években feketemunka a családi házak építése során, sok százezer házzal kevesebb lenne. A sok százezer ház csak azért épülhetett fel, mert feketén elérhető volt a költsége. Kinek jut eszébe ma elítélni azokat a milliókat, akik a Kádár-rendszer alatt be nem jelentett munkásokkal házat építettek? Ha majd akkor is épül évente 50 ezer családi ház, ha mindent legálisan csinálnak, én leszek az első, aki a törvénytiszteletre buzdítok. Egyelőre azonban 10 ezer ház sem igen épülhetett az utóbbi évben.

Természetesen ez csak addig igaz, ameddig az adócsalás mértéke nem haladta meg a működést még biztosító szintet. Az olyan adócsaló, aki ezzel busás jövedelemhez jut, valóban a társadalmi érdek szempontjából is kártékony, a gazdasági életből kiirtandó. Azt is tudom, hogy lehetetlen meghúzni a határt ott, ahol a törvény betartása alól felmentés adható. Ezért kötelessége minden kormányzatnak, hogy ne hozzon olyan törvényeket, amelyek betartása nemcsak milliók számára lehetetlen, hanem végső soron a gazdaságot is súlyosan zsugorítaná. Aki törvénytiszteletet vár el, az járjon el nagyon gondosan a törvények alkotásakor.

Nálunk a rendszerváltás olyan vagyonfelélő politikát vezetett be, amellyel szemben a vállalkozók csak akkor élhetnek meg, ha kihasználnak minden lehetőséget, joghézagot. Az állam olyan gazdasági jogszabályokat vezetett be, amelyek betartása mellett a működő tőke értékvesztő. Márpedig az ilyen viszonyok között a magántulajdonon alapuló gazdaság nem működhet. Hogy mégis működik, az elsősorban annak köszönhető, hogy akadtak, akik a jogszabályoknál jobban tisztelték vállalatuk létének, ezen keresztül a gazdasági demokrácia megmentését.

Térjünk vissza az elméleti megfogalmazásra. Ha egy társadalomban a gazdasági élet fő elosztási arányait nem az állami, a munkaadói és a munkavállalói érdekek erőegyensúlyán alapuló kompromisszum alakítja, akkor a sértett félnek joga és kötelessége bármely, a jogot sértő gazdasági eszközzel is élni. Ha aránytalanul nagy az adóteher, akkor a működés mértékét biztosító adócsalás nem bűn, hanem erény. Ha aránytalanul alacsonyak a bérek, akkor a bércsalás és a munkahelyi lógás mind erkölcsileg, mind a végső társadalmi érdek szempontjából igazolható. A gazdasági élet három fő szereplője közül annak, amelyik hatalmi túlsúlyba kerül, nincs igaza azokkal szemben, akiket visszaszorított.

A jelen század végére a világ fejlett ötödében egyértelművé vált, hogy a gazdaság alakulásában is minden az embereken, azok kultúráján, civilizációján, értékrendjén, mentalitásán, képzettségén múlik. (Azért a sok fogalmi meghatározás, mert még nincs tisztázva, hogy mit értsünk azon, ami azokat az emberi tényezőket kifejezi, amelyek meghatározzák a népek társadalmi-gazdasági fejlődését.)

Ahogy láttuk, a század legnagyobb empirikus gazdaságtörténelmi tapasztalata egyértelműen bizonyítja: a népek társadalmi felemelkedése és gazdasági felzárkózása szinte kizárólag az emberi tényezők megfelelőségén alapul. Nincs arra példa, hogy egy nép sikere a közgazdaságtan által fontosnak tartott gazdasági adottságokon, módszereken múlott volna. Ezeknek a közgazdasági, illetve világgazdasági feltételeknek a hiánya legfeljebb csak késleltette azt, amit az emberi tényezők évtizedes távlatban determináltak.

Ha a térképen nézzük meg az elmúlt kétszáz év során sikeres országokat, akkor egyértelművé válik, hogy az ipari forradalom óta elért minden jelentős társadalmi és gazdasági eredmény az emberi tényezőkön múlott. A jelen század közepéig minden sikerország Északnyugat-Európában illetve Észak-Amerikában volt, vagyis ott, ahol a puritán értékrend már előzőleg a jellemző volt. Ahogyan nem a protestantizmus tette puritánná a nyugat-európai népeket, hanem a korábban kialakult puritanizmusuk miatt protestáltak az egyáltalán nem puritán katolicizmussal szemben, úgy nem a kapitalizmus formálta takarékossá, fegyelmezetté, tisztaságszeretővé ezeket a népeket, hanem fordítva, azért alakult ki és virágzott ott, és csak ott a klasszikus kapitalizmus, mert az emberek már eleve puritánok voltak.

A Távol-Kelet azért vált a század második felében a gazdasági csodák térségévé, mert ott még a nyugat-európaiaknál is puritánabb értékrend volt a jellemző. A század végére tehát megvalósult az, hogy mindenütt az átlagosnál gyorsabb a gazdasági fejlődés, ahol az emberek puritánok. Azt is láttuk, hogy az elmúlt ötven év újabb kulturális karaktert értékelt fel: a puritánoktól délre élő individualistákét. Ezt az individualizmust már a reneszánsz óta az egyéni ambíciók, a vállalkozási szellem, a stílusérzék, az új iránti fogékonyság jellemezte. Mivel a század végére az információ, a stílus, a vállalkozás, a kezdeményezés nagyon felértékelődött a gazdaságban, ezért érhettek el ezek a népek kiemelkedő gazdasági eredményeket.

Ezek a legutóbbi sikernépek: a katalánok, a svájciak, az észak-olaszok, a svábok, a bajorok és az osztrákok ötven évvel korábban még sokkal szegényebbek voltak, mint a nyugat-európai puritánok, ma legalább olyan gazdagok, mint azok. Az általuk benépesített térségről mondja a humán történész, hogy a reneszánsz, a felvilágosodás és az eurokommunizmus területe; vagyis a gazdasági téren elért eredmény a humán értékrend alapján integrálható, hozható közös nevezőre. Ezzel szemben a közgazdaságtan továbbra is a múlt századi nyomokon halad: a gazdasági eredmény okát a gazdasági tényezőkben keresi.

Már utaltam arra, hogy az elmúlt ötven esztendő sikerországainak, sikernépeinek nagy többségét a mostoha, illetve szűkös természeti adottságok jellemezték. Elég, ha arra gondolunk, hogy a skandináv népek, kivéve a norvég olajvagyont, az alpi népek és a távol-keleti sikerországok mind mezőgazdasági, mind geológiai adottságaikat tekintve kimondottan mostoha feltételek között érték el eredményeiket. Az elmúlt ötven év lemaradó országainak többsége gazdag természeti adottságokban. Lemaradtak a latin-amerikai és a kelet-európai népek, holott mind a mezőgazdasági, mind a geológiai adottságaik rendkívül gazdagok. Elég, ha arra gondolunk, hogy az elmúlt húsz esztendő magas olajárai azokat tették gazdagabbakká, fejlettebbekké, akiknek nem volt olajuk, és azok maradtak még jobban le, ahol ez a nyersanyag nagy bőségben állt rendelkezésre.

Már ebből a jelenségből azt kellett volna levonnia a közgazdaságtudománynak, hogy a természeti adottságok kedvezősége nem jár annyi előnnyel, mint amennyi hátrányt jelent az, ha a társadalom csak ezt a gazdagságot akarja hasznosítani. Ezzel szemben az adottságok mostohasága sokkal több eredményre, erőfeszítésre mozgósít, mint amennyibe a nyersanyagok megvásárlása kerül. Másként megfogalmazva: nagyobb eredmény születik a mostoha adottságok leküzdéséből, mint a kedvező adottságokból. Ezt bizonyítja az a tény, hogy ebben században azok az európai népek gazdagodtak meg a legjobban, amelyeket ezer éven keresztül a legnagyobb szegénység sújtott. Sehol nem volt a korábbi századokban jellemzőbb az éhség, az állandó szűkösség, mint a skandináv és az alpi területeken.

A közgazdaságtudomány máig azt vallja, hogy a munkaerő olcsósága gazdasági előny. Ezért igyekeznek a gazdaságpolitikusok a kiáramló bérek mennyiségét csökkenteni. Azt állítják, hogy a munkaerő olcsósága olcsóbbá, azaz versenyképesebbé teszi a termelést. Ezzel szemben a jelenkorban minden termék és szolgáltatás ott a legolcsóbb, ott a versenyképesebb, ahol a munkaerő ára a legmagasabb. A század tapasztalatai azt mutatják, hogy csak ott nő gyorsan a termelékenység, ahol a munkaerő drága. Csak azt kellene belátni, amit minden tapasztalat bizonyít: a munkaerő árának emelkedése nem növeli annyival a termelés költségeit, mint amennyivel a drágulás a termelékenység fokozására ösztönöz. Ahol olcsó a munkaerő, ott nem nő a termelékenység.

A század során a fejlett országok bérszínvonala az elmaradottakéhoz képes megtízszereződött, ugyanakkor a termelés komparatív költségei mégis az előbbiekhez képest csökkentek. A század elején még azért ment az angol textilipar Indiába, mert ott csak harmadnyi volt a munkaerő ára. Ma már csak ötvened annyi, mégsem megy oda az ipar. A közgazdaságtudománynak tehát ki kellene mondania: semmi sem hat jobban a termelékenység növelésére, azaz a termelés olcsóbbodására, mint a munkaerő árának emelkedése. Ezzel szemben, ahol alacsony a munkabér, ott reménytelen a technikai fejlődés, a versenyképesség javítása. Mindez elméleti badarságnak tűnik a gazdaságpolitikusok számára, az élet mégis ezt a badarságot bizonyítja.

A munkaerő árának emelkedése azzal is növeli a hatékonyságot, hogy növeli a vásárlóerőt. Márpedig minél fejlettebb a gazdaság, annál kisebb gond többet termelni, annál nagyobb feladat a termékeket és a szolgáltatásokat eladni. Ez az összefüggés abból fakad, hogy a termelés társadalmi költségei viszonylag állandóak, még vállalati szinten is. Tehát semmi nem csökkenti jobban a termelés egységére jutó költséget, mint a kapacitások jobb kihasználása. Ennek azonban mindig a vásárlóerő szab határt.

Természetesen van a kapacitások optimális kihasználásának felső határa. Ezért kell csökkenteni a vásárlóerőt akkor, ha már az adott kapacitások mellett gazdaságosan nem fokozható a termelés. De csak akkor. Amíg azonban vannak kihasználatlan kapacitások, a vásárlóerőt akkor is fokozni kell, ha nagy az infláció és nagy a pénzügyi hiány. Sőt, annál inkább. A század minden nagy gazdasági válságát az okozta, hogy a gazdaságpolitikusok az infláció és a pénzügyi hiány ellen a kereslet korlátozásával védekeztek. A vállalkozások nyereségrátáját, profitját jobban biztosítja a megfelelő vásárlóerő, mint a bérek alacsony szintje. A vállalkozások számára is többet hoz, ha a termékeinek van vevője, mint az, hogy olcsóbb a munkaereje. Ezt egyelőre minden gazdaságpolitikus tagadja, és még nem minden vállalkozó ismerte fel.

Minél fejlettebb a technika, minél gyorsabban változik a vásárlók igénye, annál fontosabb, hogy a munkaerő motivált legyen. A motiváció azonban csak akkor biztosítható, ha magas a kereset. Ezt ma már szinte minden munkaadó belátja. A vállalkozók tudják, hogy a kapun belüli munkanélküliség drága, tehát a létszámmal maximálisan takarékoskodnia kell, de a bérek színvonalát úgy kell alakítani, hogy a munkásai megelégedettek legyenek. Nem lehet a bérek szintjének leszorításával annyit megtakarítani, mint amennyibe kerül az, hogy a munkás nem megelégedett.

Jellemző módon a tiszta versenyszektorban alig van sztrájk, bérharc, annál több a költségvetési és az állam által dotált ágazatokban. Az állam azt hiszi, hogy a költségvetési kiadás azért sok, mert sokat keresnek az ott dolgozók. Pedig nincs drágább költségvetési feladatmegoldás, mint ami rosszul fizetett apparátusra van bízva. Ez két okkal magyarázható. Egyrészt a költségvetési dolgozók egy része nagy hatalommal rendelkezik. Az ilyeneket pedig vagy jól meg kell fizetni, vagy korruptakká válnak. Az utóbbi a sokkal drágább megoldás. Másrészt a költségvetési dolgozókra állampolgárok, tanulók, betegek vannak bízva. Ezeket a munkákat csak megelégedett emberek képesek jól ellátni. Százszor több kárral jár az ilyenek elégedetlensége, mint amennyit a bérük lefaragásával meg lehet takarítani.

A közgazdaságtudomány mindmáig azt vallja, hogy a kormányzatnak mindennel takarékoskodnia kell. Az a jobb kormányzat, amelyik nem költ olyanra, aminek nincs közvetlen haszna. Ezzel sem egyeznek a tapasztalatok. A tapasztalatok nem bizonyítják, hogy azok a népek mentek többre, amelyeknek olcsóbb kormányzatuk volt, amelyek nem költöttek sokat látszólag haszontalan célokra. Nézzünk meg néhány igazán nem racionális, sőt tartalmában sem erkölcsös pocsékolási területet.

Minden közgazdász kidobott pénznek tartja a hadikiadásokat. Ezzel szemben számos sikerország aránytalanul sokat költött a hadseregre. Elég Dél-Koreára és Tajvanra hivatkozni. Az ugyan igaz, hogy a tankokból, az ágyúkból, a repülőgépekből nem származik haszon. A felhasználásuk pedig kárral és szenvedéssel jár. De még inkább igaz az, hogy a nyert háború sem hozza a győztest előnybe. Sokkal általánosabb az, hogy a vesztesek járnak jobban, azok érnek el jobb társadalmi és gazdasági eredményt. A vesztett háború jó, a megnyert pedig rossz következtetések levonásával jár. Közgazdasági szempontból azonban a hadiipar feltétlenül jobb a munkanélküliségnél. Számos olyan technikai újítást hozott és hoz be a hadiipari erőfeszítés, ami végső soron a polgári gazdaságban megtéríti a fegyverekre fordított költségeket. Ráadásul a hadiipari munkás közérzete jó, a munkanélküliség azonban melegágya a társadalmat romboló deviáns jelenségeknek, az azokkal szembeni állami fellépés pedig nagyon drága.

A hadiipar példáján csak azt akartam illusztrálni, hogy a század minden tapasztalata szerint a társadalomra nézve kevésbé káros még a fegyvergyártás is, mint a munkanélküliség. Néhány példát ennek bizonyítására. Dél-Koreában és Tajvanon a munkaerő mintegy 4-6 százaléka volt lekötve a fegyverkezésben. Ezzel szemben legalább ennyivel alacsonyabb volt a munkanélküliség, mint azokban a nyugati országokban, amelyeket a közgazdászok a gazdasági racionalizmus mintaképének tekintenek. E két ország tehát nem csinált mást, mint a semmittevés helyett fegyverkezett. Az életszínvonal mégis ott emelkedett jobban, ahol a nagyobb munkanélküliséggel szemben a fegyverkezést választották. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a fegyverkezés racionális gazdasági megoldás, csak azt, hogy a nagy munkanélküliséghez viszonyítva a kisebbik rossz. A Szovjetunióban valósult meg a század legnagyobb fegyverkezési erőfeszítése. A nemzeti jövedelmüknek legalább húsz százalékát emésztette fel a fegyverkezés. Most, hogy ez a pocsékolás a felére csökkent, a lakosság szegényebb, léte sokkal bizonytalanabb. Tegyük hozzá, hogy a mai Oroszország csak annak köszönhetően tekintélyes szereplője a világpolitikának, mert katonai tekintetben még mindig szuperhatalom. Ha nem az volna, kutyába se venné a többi nagyhatalom. Oroszország jövője még sokkal tragikusabb volna, ha nem költött volna elképesztő összegeket és erőforrásokat a katonai erejének kiépítésére. Nagyon tévednek azok, akik azt hiszik, hogy azokat az erőforrásokat racionális polgári célokra fel lehetett volna használni. Ha lehetett volna, nem lett volna még a fegyverkezési erőfeszítések ellenére is 20-30 százalékos kapun belüli munkanélküliség.

Idézzünk egy ma már klasszikus példát is. Roosevelt azzal csinált vitathatatlanul szuperhatalmat és jóléti államot az Egyesült Államokból, hogy elképesztő mennyiségben gyártott és ajándékba adott fegyvereket a szövetségeseinek. A New Deal-t csak a háborús gazdaság mentette meg a belső konzervatív erők restaurációjától.

Nézzünk egy kicsit vissza a történelemben a nagy öncélú foglalkoztatási erőfeszítésekre is. Az első civilizációk mindegyikére jellemzőek voltak az elképesztően nagy kultikus építkezések. Aligha lehet az egyiptomi piramisok építését racionális okokkal indokolni. Mégis döntő szerepet játszott ez a közmunka abban, hogy létrejöhetett az első fejlett társadalom.

Nem történt más, mint az okos papok rájöttek, hogy az áradás hónapjai során tétlenségre kényszerített fellahokat munkára kell szervezni. Még az sem baj, hogy nem lehet számukra racionális feladatot találni. Ez esetben építsenek a fáraó hóbortjának megfelelő síremlék-óriást, piramist. Az építkezés azonban zseniális társadalomszervezőnek bizonyult. Az építés szervezeteket, munkamegosztáson alapuló hierarchiát hozott létre, amit csak át kellett ültetni a társadalom politikai és egyházi keretei közé, és máris a korábbinál sokkal korszerűbb társadalom jött létre. Ráadásul piacot teremtett a művészeknek, a műszaki tudományoknak, azok felvirágzását, ugrásszerű fejlődését eredményezte. Mindehhez a "minden racionális célt nélkülöző gigantomániára" volt szükség.

Nyugat-Európa akkor emelkedett először a többi fejlettebb civilizációéval hasonló szintre, amikor egyrészt gigantikus méretű és munkaerőigényű katedrálisokat épített, másrészt minden racionális célt nélkülöző keresztes háborúkban emésztette fel a racionálisan nem hasznosítható anyagi és emberi erőforrásait.

De nemcsak társadalmi méretekben bukik meg a közgazdaságtudomány racionalizmusa, hanem az egyének és a családok életében is. Az egyén és a család életét a racionalizmus csak a lét határán jellemzi. Minél magasabbra emelkedik a fogyasztás a létszükségletek fölé, annál inkább jellemző rá a racionalizmus tagadása. Igaz ez mind a szellemi, mind a gazdasági elit esetében. Ők tudják, hogy ez a szabadság a szükségszerűség háttérbe taszíthatóságát jelenti. Marx még az mondotta, hogy a szabadság a szükségszerűség felismerése. Alapvetően tévedett, mert ami szükségszerű, az kényszerített, azt nem lehet büntetlenül áthágni. A szabadság az, amikor túlléphetek a szükségszerűség határán anélkül, hogy ezért súlyos árát kellene fizetni. Ezen túl van a szabadosság, amikor, bár a szükségszerűséget figyelembe kellene venni, felrúgjuk. Ezért utólag mindig súlyos árat kell fizetni.

A szellemi elit körében alig találunk olyanokat, akiknek életét a megfontolt mérlegelés és az életvitel racionalizmusa jellemezett volna. Azért lehettek nagyok, mert túlléptek a racionalizmus határán, szabadjára engedték az érzelmeiket, mertek azok parancsára élni. A kispolgári racionalizmus mércéi szerint ugyan súlyos árat fizettek érte, de az ő értékrendszerük szerint megérte. Ők tehát a maguk módján szabadok voltak.

Az anyagi gazdagságnak az a célja, hogy ne kelljen racionálisan élni. Mindent megengedhetnek maguknak, amire vágynak, nem kell mérlegelniük, hogy annak ellenében mi mindenről kell lemondaniuk. A gazdagok fogyasztásának csak elenyésző hányada az, amit racionálisnak, szükségletkielégítőnek kell minősíteni.

Azt, hogy a tőkés vállalkozó munkaerő-hasznosítási racionalizmusa egyáltalán nem az emberi, de még kevésbé a társadalmi létre általában jellemző racionalizmus, gyermekkorom paraszti világában tanultam meg. A vállalkozó csak olyan munkát végeztet el, amelyik számára jövedelmező, vagyis a piaci értékítélete során haszna keletkezik. Ezzel szemben mind az egyén, mind a társadalom egészen más logikát követel meg a munkaerő-hasznosításban. Minden olyan munkát el kell végezni, aminél nincs jobbra lehetőség. Ez alól a társadalom fejlődése során egyetlen kivételvolt a klasszikus kapitalizmus, amikor a társadalmi érdeket a tőkés vállalkozók érdeke fejezte ki. Az osztálytársadalmakban ugyan mindig az volt a jellemző, hogy a közvetlen osztályérdek érvényesült, de a makroszintű érdekérvényesülés mögött mindig érvényesülnie kellett annak az egyéni és családi érdekeltségnek, amely az érdekeit úgy szolgálta, hogy a munkaerőt racionálisan hasznosítsák, vagyis mindig dolgozzanak, amikor az a semmittevésnél jobb volt.

Ez nemcsak azt jelentette, hogy akkor is dolgozni kellett, amikor annak a hatékonysága kicsi, az átlag alatti volt, hanem még akkor is, amikor egyáltalán nem volt gazdasági hatékonysága. A múlt társadalmaiban szinte mindig jelen van, jellemző az, hogy látszólag sok munka ölt testet gazdasági tekintetben irracionális célok szolgálatában.

Nemcsak a kultikus építkezések, a szertartások, ünnepek emésztettek fel sok munkaidőt, hanem a népművészetek is. A díszítőelemek szinte erkölcsi megkövetelése nem szolgált semmiféle racionális gazdasági célt, mégis sok esetben több munkát igényelt, mint maga a használati érték. A használati tárgyak nem lettek azáltal hasznosabbak, hogy díszítésükre sok munkát fordítottak. Mégis az a történelmi tapasztalat, hogy azok a társadalmak bizonyultak életképesebbnek, amelyek életében nagyon sok munka testesült meg gazdasági tekintetben akár az irracionális munkában is. A használati tárgyak népművészeti díszítése ugyanazt bizonyítja, mint a közösségek nagy monumentális építkezései: a munkátlan semmittevésnél jobb a racionális célok nélküli munkavégzés is. Mivel minden társadalomban jelentős, számos társadalomban nagyon nagy volt a racionális célok teljesítése utáni munkaerő-kapacitás, igen jelentős munkavégzés történt gazdasági tekintetben irracionális célok megvalósítására.

A társadalmak történetében tehát kezdettől fogva igen jelentős feladat volt a felesleges munkaerő foglalkoztatása. Amelyik társadalom nem volt képes ezt a feladatot megoldani, ott elszabadultak a deviáns jelenségek, és a társadalom szükségszerűen hanyatlani kezdett.

A vállalkozó racionalizmusát a makrogazdaságra csak a klasszikus kapitalizmus speciális viszonyai között lehetett kiterjeszteni, a társadalmi szintre kivetíteni. A minőségi változást ezen a téren az hozta, hogy a jelenkor viszonyai mellett már egyáltalán nem tartható fent, hogy csak az a munkaerő kerül a társadalomnak pénzbe, csak annak az eltartásáért felelős, amelyik a munkahelyén nemcsak a bérét, hanem az azzal együtt járó elvárásokat is megkeresi a munkaadójának. A modern társadalomnak nemcsak erkölcsi kötelessége, de gazdasági érdeke is a lakosság egészének az eltartása. Ebből fakadóan egyre jobban elszakad egymástól nemcsak a vállalati érdekek összessége és a társadalmi érdek, hanem a vállalkozó szektor érdeke is elválik a vállalkozók érdekeinek összegétől.

Mind a társadalomnak, mind a vállalkozók összességének az az érdeke, hogy a munkaerő-kapacitás kihasználtsága magas maradjon, hogy ne legyen jelentős mértékű, az 1-2 százalékot meghaladó a tartós munkanélküliség. Miért?

A munkanélküliek eltartása olyan társadalmi kötelezettség, aminek költségeit az adókból, az elvonásokból kell fedezni, vagyis az végső soron mint vállalati elvonási teher jelenik meg. Vagyis csökkenti a vállalkozói szektorban az adózás utáni nyereségszintet, azaz a profitot. Azt kell megérteni, hogy a munkanélküliség olyan költség, ami elvonásként jelenik meg. A vállalkozók, ha olyan munkaerőt bocsátanak el, amit más vállalkozók nem alkalmaznak, vagy nem válhat önfoglalkoztatóvá, akkor közel annyival emelkedik az elvonás, mint amennyi bérköltséget az elvonással megtakarítottak. Ez ugyan az egyes vállalatok szintjén nem így jelenik meg, de a szektor egészére érvényes.

Még inkább érvényes ez a pénzügyi hatás a költségvetésre és a társadalom egészére. Ha a vállalkozók olyan munkaerőt bocsátanak el, amelyet más vállalkozók nem alkalmaznak, akkor a költségvetés kénytelen számukra munkanélküli segélyt fizetni. Ennek pedig csak a többletelvonások teremthetnek megfelelő fedezetet.

Formai tekintetben az is a vállalati szektort súlytó teher, ha a költségvetési többletkiadást államkötvények kibocsátásával fedezik. Ezzel ugyanis egyrészt csökkentik a vállalati szektor hitelforrásait, másrészt felverik a kamatokat. Ezek végső kihatása minden valószínűség szerint többe kerül a vállalati szektornak, mint a közvetlen költségvetési elvonás. A munkanélküliek eltartása tehát végső soron éppen úgy terheli a vállalkozói szférát, mint a bérköltség terhelte volna.

Eddig csak a munkanélküliség közvetlen pénzügyi hatását vettük figyelembe. Ez nagy hiba, mert a közvetett hatások sokkal nagyobbak. Minél nagyobb a munkanélküliség, annál inkább igaz ez. Ha ezt a monetáris közgazdák nem is hajlandóak tudomásul venni, a magyar közvélemény nagyon jól megtanulta. Az elmúlt tíz év során az történt, hogy a kapun belüli munkanélküliségből tartós kapun kívüli munkanélküliség lett. Az utóbbi sokkal nagyobb gazdasági és morális kárral jár.

Ahol magas a tartós munkanélküliek aránya, ott megnőnek a deviáns jelenségek. Minden modern demokráciában sokkal jobban függ a börtönlakók, a gyilkosságok száma attól, hogyan alakul a tartós munkanélküliség, és milyen nagy a jövedelmek szóródása, mint a bűnüldözés hatékonyságától.

A bűnözés térhódítása sehol nem a törvények szigorának, illetve a rendőrség ellátásának a függvénye, hanem a foglalkoztatás és a jövedelemelosztás állapotának. Ott romlanak az egészségügyi mutatók. Még az orvosok sem akarják elismerni, még kevésbé hangoztatni, hogy a halandóság, a betegek száma és kórházi kezelésük költsége sokkal jobban függ a tartós munkanélküliség nagyságától, mint az egészségügyi ellátás szakmai szintjétől, illetve annak pénzügyi ellátásától. Azért nőtt meg minden nyugat-európai országban a bűnözés, mert a korábbinak többszörösére nőtt a tartós munkanélküliek száma. Az Egyesült Államokban pedig azért, mert megnőtt a gazdag és a szegény rétegek jövedelme közötti abszolút és relatív különbség. Ez az valós ok, mégis, a politikusok a bűnüldözés jogi és rendőrhatósági szigorával akarnak védekezni, ahelyett, hogy csökkentenék mind a tartós munkanélküliek számát, mind az elszabadult jövedelemkülönbségeket.

Mondanivalóm lényege az, hogy az erkölcs még a gazdaságban is sokkal fontosabb, mint a szakbarbárok lelkiismeretes kalkulációi. Ezért sokkal jobb, ha a gazdaságpolitikai vezetés nem a külföldi és a hazai szakértők kalkulációira, hanem a lakosság erkölcsi elvárásaira épít. Erre a figyelmeztetésre soha nem volt nagyobb szükség, mint itt és ma.

A klasszikus közgazdaságtudomány arra a korabeli tényre épült, hogy a tőkés motivációja minden körülmények között erős, a munkásokéra, a lakosság nagy többségére pedig nincs is szükség. A többség viselkedését úgyis a gazdasági kényszer determinálja. Mára azonban ez a helyzet teljesen megfordult. Csak az a társadalom képes a gyors gazdasági növekedésre, amelyikben a lakosság többsége lelkesen építi az ígéretes jövőjét. A század minden gazdasági csodáját a kivételesen nehéz helyzetbe jutott, de a jövőjében bízó társadalom építette.

A száz éve Európa legszegényebb népei ma a leggazdagabbak. A század elején a svájciak, a tiroliak, a skandinávok szegényebbek voltak, mint a magyarok. Náluk állandó vendég volt az éhség, soha nem jutott nagy lakodalmakra, urizálásra. Ez a magyarázata annak, hogy a háborút vesztett, szétrombolt társadalmak megelőzték a kevésbé károsult győzteseket. Mi mással magyarázható, hogy minél kisebb volt egy nyugati országban az egy lakosra jutó Marshall-segély, annál gyorsabban megtörtént a gazdasági talpraállás?

Itthoni példát is idézve: a háború után a szinte minden forrásától megfosztott mezőgazdaság hihetetlenül gyorsan talpraállt. Nem volt felszerelés, állatállomány, vetőmag, a fele parasztságnak még gazdálkodási tapasztalata is hiányzott. De optimisták voltak, vállaltak minden nehézséget, mert bíztak a jövőben. Egy mai baloldali közgazdász azt mondotta volna nekik annak idején: nem számíthatunk külföldi tőkére, hiányoznak a hazai feltételek, pár évig semmiféle javulás nem várható. Szerencsére akkor sem, most sem hallgatnak a pesszimistákra.

Ideje volna végre megtanulni, hogy a jelenkor gazdasági jövőjét, növekedési tempóját nem a külföldi tőke, nem a kamat- és devizapolitika, nem a költségvetési egyensúly és az államadósság nagysága határozza meg, hanem az emberek hozzáállása.

Ha megvizsgáljuk, mely országok és mely népek lettek gazdagok a század második felében, akkor meglepő eredményre jutunk: azok, amelyeknek kicsi volt a politikai befolyásuk, és azok, amelyeknek kevés volt a nyersanyaguk. Vagyis a század során, a történelemben először, a hatalommal és az adottságokkal gyengén ellátott népek lettek a gazdagok.

Volt azonban egy pozitív követelmény is, a jó oktatási és önképzési rendszer. Mint majd látni fogjuk, ez is az első kettővel függ össze. A képességek kifejlesztésével azok foglalkoznak szorgalmasabban, akiknek ez az egyetlen adott lehetőségük a felemelkedésre. A hatalom és a vagyon birtokosai ebben a tekintetben is kényelmesek maradnak. Nézzük meg, hogy az utolsó ötven évben mely országok, illetve mely népek értek el kiemelkedő eredményeket. Azt fogjuk látni, hogy egyrészt a kisebbek, másrészt a háborút vesztettek.

Először a külpolitikai erőfeszítések relatív nagyságát és az elért gazdasági eredményt állítsuk szembe. Ma Európa leggazdagabb országai Svájc, Svédország, Norvégia, Dánia. Ezeket a külpolitikai semlegesség, és még inkább a külpolitikai ambíciók hiánya jellemzi. Néhány svájci ismerősöm képtelen volt a jelenlegi külügyminiszterüket, vagy annak két elődjét e századból megnevezni. Azt azonban tudták, hogy a külügyminiszterük nem járhat hivatalosan külföldön.

Kelet-Ázsiában is az jellemző, hogy két hasonló feltétel között induló nép közül mindig a kisebb él jobban. Tajvan sokszorta többre vitte, mint Kína. Leggazdagabbak a kínaiak a még kisebb Hong-Kongban. A sikerlistán a kicsiket a háborút vesztők követik. A japán és a német gazdasági csodának elsősorban az volt az alapja, hogy eltiltották őket, illetve maguk is kiábrándultak a nagyhatalmi illúziókból. Mind a két országra az jellemző, hogy a gazdasági teljesítményükhöz képest nagyon korlátozott külpolitikai szerepet vállaltak.

De nézzük meg fordítva is: mire vitték azok, akik az erejüket meghaladó külpolitikai ambíciókat tápláltak? A gazdasági erejéhez képest a legnagyobb külpolitikai hatalom a Szovjetunió volt. Ebben a tekintetben őket az angolok, és kissé hátrább a franciák követték. A gazdasági teljesítményük ezzel fordítva arányos. A Szovjetunió nemcsak megszűnt szuperhatalom lenni, de szét is esett. Anglia volt e században a leglassabban fejlődő fejlett ország. A fejlettségi rangsorban az első helyről a fejlettek között a vonal végére került. Azt már alig merem leírni, hogy a sikernépek között számos esetben a sikert a függetlenségük hiányának köszönhetik. Ebben a tekintetben a katalánokra és a tiroliakra hivatkozhatunk. Ez nem jelenti azt, hogy ez a két nép nem függetlenségszerető, csak azt, hogy ennek hiányában is meggazdagodtak, sőt a többségi nemzetiségnél sokkal jobban.

Nem kívánok a számunkra levonható tanulságok mélyebb elemzésébe merülni, csak két megjegyzést teszek. Mi, de különösképpen kormányaink a tényleges nagyságunknál és gazdasági erőnknél nagyobb külpolitikai ambíciók alapján éltünk és élünk. Mi, és különösképpen politikusaink a függetlenséget a gazdasági teljesítmények kiaknázásánál messze fontosabbnak tartottuk.

Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy minden ország, amelyiknek nincsenek nagy külpolitikai céljai, meggazdagodik, csak azt, hogy a meggazdagodásra képes országok jól teszik, ha a külpolitikában nagyon visszafogottak maradnak.

Talán még ennél is egyértelműbb a természeti adottságok mostohasága és a gazdasági teljesítmény közötti összefüggés. Az elmúlt ötven év során a nyersanyagban, természeti adottságokban szegény országok és népek jobb eredményt értek el, mint azok, amelyek e tekintetben gazdagok. Az oktatási rendszer és a gazdasági teljesítmény közötti összefüggés is egyértelmű. Előbb kell egy országnak felzárkóznia a szellemi, mint a fizikai, a vállalkozási tőke területén. A német gazdasági csodában döntő szerepet játszott az a múlt században kialakított oktatási rendszerük, amelyik a szakmunkásoktól a tudósokig a műszaki és természettudományi képzésben sikeresnek bizonyult. A távol-keleti országokban már sok évszázad óta a képzettség volt a társadalmi érvényesülés fő tényezője. A japán vagy a koreai tanulási igény és iskolarendszer a gazdasági sikerek szempontjából százszor fontosabb volt, mint a külföldi tőke.

Sokkal nehezebb kimutatni a kultúra egész területére ezt az összefüggést. Ezt csak sejteni lehet. A századforduló idején az Alpok két oldala volt a kulturális élet súlypontja. Legalábbis abban a tekintetben, hogy a gazdasági élethez viszonyítva itt voltak a legjobb operák, zenekarok, stíluskezdeményezések. Gondoljunk arra, hogy Bécsnek, Münchennek és Milánónak mennyivel nagyobb volt a kulturális, mint a gazdasági súlya. A század végére pedig a nagy európai gazdasági csoda népei az észak-olaszok, a bajorok, a svábok és az osztrákok. Ezek a népek előbb érték el a kulturális csúcsot, mint a gazdaságit.

A sikernépeket nem a kifelé helyezkedés, hanem a befelé fordulás, nem az anyagi, hanem a szellemi értékek rangja jellemzi. Ezt nekem, közgazdásznak kell mondanom?

Miért mondják szinte egységesen a közgazdászok, hogy a mezőgazdaság dotációja gazdasági szempontból káros, ugyanakkor az egész világon általános jelenség, és a tényleges dotáció súlya a mezőgazdasági termelés értékéhez és az ott dolgozók számához képest nem csökken, hanem dinamikusan nő? 1979-81 és 1994 között az Európai Unió országaiban a mezőgazdasági dotáció súlya negyven százalékról ötven százalékra nőtt. Egy mezőgazdasági dolgozóra vetítve megkétszereződött. A mezőgazdaságnak nyújtott dotáció a többi fejlett tőkés országban is mindenütt nagyobb súlyú, mint 15 évvel korábban volt. Nagyobb az Egyesült Államokban és Kanadában is.

Svájcban, Norvégiában és Japánban a mezőgazdasági termelés 75-80 százaléka a támogatás. Ebből nem az a következtetés, hogy azért tehetik ezt meg, mert gazdagok, hanem többek között azért lettek gazdagok, mert nem engedték meg a falvak elszegényedését. Japánban a háború végén negyede volt az életszínvonal a magyarországinak, mégis igen nagy támogatást biztosítottak a mezőgazdaságuknak. Éheztek, de nem engedtek be külföldről élelmiszert, mert az leverné az árakat, fékezné a nem versenyképes mezőgazdasági üzemek termelési erőfeszítéseit. Mivel magyarázható, hogy a sikerországok mindegyike folyamatosan, és egyre nagyobb mértékben támogatja a mezőgazdaságát?

Az összefüggések olyan közvetettek, hogy még azokban sem tudatosultak, akik kezdeményezték. Ezért rövid kifejtésre szorulnak. Egy-egy ország jövője, gazdasági fejlődése szempontjából sokkal fontosabb a betegesen gyors urbanizáció fékezése, a falvak társadalmi és gazdasági felemelkedése, mint a minél olcsóbb a mezőgazdasági termelés. De még a mezőgazdasági termelés is ott olcsóbbodott az átlagosnál gyorsabban, ahol a technikai fejlődés forrásait a társadalom dotációkkal megteremtette. A mezőgazdaság jelen századi sorsa egyértelműen azt bizonyítja, hogy sokkal több haszonnal jár az, ha a politikai romanticizmusra, mintsem a hideg közgazdászok kalkulációira hallgatunk. Ha a közgazdászokra hallgattak volna, nem kapott volna a mezőgazdaság dotációt. A romantikus politikusok számára azonban fontos volt a falusi lakosság életviszonyainak javítása, a falusi élet perspektíváinak a biztosítása. Ezt a társadalom többsége el is várta, még akkor is, ha maga már városi lakos volt. Nem véletlen, hogy csak olyan politikai pártok maradtak a porondon, amelyek nem hallgattak az okos közgazdászokra.

A bizonyítás érdekében nézzük meg azokat az országokat, amelyek elhanyagolták a falusi lakosság sorsát, nem adtak kellő támogatást a mezőgazdaságnak. A század legnagyobb mezőgazdaság-ellenes harcosa Sztálin volt, aki Marxra hivatkozva a paraszti mezőgazdaságban csak a konzervativizmus mindig újraéledő erejét látta. Sztálin azonban a gyakorlatban érezhette, hogy a rendszerét semmi sem veszélyezteti jobban, mint a saját tulajdonnal és vállalkozással rendelkező parasztság. Felismerte, hogy a tulajdonosi kisparasztság a lenini NEP segítségével polgárosodik, rendszerfüggetlenné válik, képes minden diktatúrának csendben, önellátásra berendezkedve ellenállni.

Sztálin sem láthatott olyan messze, hogy szuperhatalmi mániáját semmi sem fogja jobban lehetetleníteni, mint a sztálinista mezőgazdaság fejlődésképtelensége. A belső élelmiszerhiány csökkentése egyre több devizát emésztett fel, és kiszolgáltatottságot jelentett, továbbá az, hogy a harmadik világ népei valójában nem fegyvert, hanem élelmiszert vártak volna, nyilvánvalóvá tette, hogy a sztálinista rendszer leggyengébb láncszeme a mezőgazdasága. A sztálinista mezőgazdaság ugyan nem szülte a kapitalizmust, de lehetetlenítette a szocializmust.

A vidék és a mezőgazdaság elhanyagolásának másik, még kirívóbb, és még kezelhetetlenebb méretűvé dagadt példáit Latin-Amerika országaiban találjuk. Ott vált a társadalom tragikusan ketté, mivel a polgárosodó, iparosodó városmagokkal nem tudott a vidék lépést tartani. Ma Latin-Amerikában végletes az urbanizáció. Sorra haladják meg a nagyvárosok a tízmilliós lakosságot, számosan a század végére a 20 milliós szintet is túllépik. A közgazdaságtudomány mindmáig adós annak a hangsúlyozásával, hogy ez mibe kerül. Ha egy lakost a városban úgy akarnak elhelyezni, ahogyan az az ország civilizációs szintjének megfelel, akkor ehhez az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem mintegy ötszörösére van szükség.

Ezzel szemben a kisebb településeken ugyanez az ellátási szint ennek ötödébe kerül. Alig van racionálisabb makrogazdálkodás annál, ami a lakosságot olyan helyzetbe hozza, hogy ne meneküljön tömegesen a nagyvárosokba, hogy szülőhelyén is megtalálja az érvényesülés lehetőségeit. Ez másként kifejezve: ha egy országban gyors az urbanizáció, akkor minden olyan méretű városba költözés, ami az ország lakosságának egyetlen százalékát érinti évente, az a szinttartást biztosító infrastruktúra kiépítésében a nemzeti jövedelem öt százalékát emésztené fel. Tekintve, hogy a legtöbb latin-amerikai országban az urbanizáció meghaladja a lakosság 4-6 százalékát, ehhez a nemzeti jövedelem 20-30 százaléka jelentene elég beruházási forrást. Mivel az összes előteremthető felhalmozás messze elmarad ettől, az urbanizáció azzal jár, hogy a nagyvárosok lakosságának jelentős, és egyre tovább növekvő hányada infrastruktúrával, lakással, közművekkel, iskolákkal, kórházakkal, utakkal ellátatlan marad.

A latin-amerikai országok kezelhetetlen urbanizációja két forrásból származik. Egyrészt nagy a népszaporulat. A makroközgazdászok nem hangsúlyozzák kellőképen, hogy a nagy népszaporulat milyen óriási felhalmozási forrást igényel még ahhoz is, hogy a már elért szintet és településstruktúrát tartani lehessen. Ma a nemzeti vagyon mintegy ötszöröse a nemzeti jövedelemnek. Ebből fakadóan minden egy százalékos népességnövekedés öt százalékos felhalmozást igényel csak ahhoz, hogy az egy lakosra jutó nemzeti vagyon nagysága ne csökkenjen. Ha tehát az urbanizáció népszaporulatból származik, akkor a fenti felhalmozási igény minden új városi lakosra vetítve megkétszereződik. Az adott életformán belül ugyanis a tapasztalatok szerint jórészt spontán megteremtődnek a lassú népességnövekedésből fakadó felhalmozási igények forrásai. Ha például a falusi lakosság természetes szaporodása évi egy százalék, az alig jelent központi, állami fejlesztési igényt. Ha ez a lakosságszaporulat a városokban történik, akkor az állami felhalmozási feladatok elkerülhetetlenek. Fokozottan áll ez akkor, amikor a falvak népe menekül a városba. Ők nemcsak üres kézzel mennek, de mivel nincs ott semmiféle társadalmi gyökerük, állami gondoskodásra szorulnak, vagy ennek hiányában deklasszálódnak, ezzel még nagyobb központi terhet jelentenek.

Másrészt a falusi életforma, mindenekelőtt a mezőgazdaságból való civilizált megélés lehetőségei szinte teljesen hiányoznak. Ehhez még azt tegyük hozzá, hogy a nagy népszaporulat elsődleges oka a falvak társadalmi és gazdasági elmaradottsága. Ott az élet mind kulturális, mind gazdaság téren messze leszakadt az országos átlag mögött. Brazíliában a falvak lakosságának az életszínvonala harmada a városokénak. A 15 év feletti lakosság 60 százaléka négy évnél kevesebbet járt iskolába, ennek nagyobbik fele egy évnél is kevesebbet!

De van közelebbi példa is. Az egyetlen ország a NATO-n belül Törökország, ahol az eleve alacsony mezőgazdasági támogatás az utóbbi tizenöt év alatt csökkent, méghozzá nem is kevéssé; a felére. Tette ezt nyugati közgazdászok okos tanácsára. Pedig Törökországban már korábban is katasztrofális volt a falusi lakosság városokba való menekülése. A három legnagyobb város mindegyikében a lakosság évek óta 4-500 ezer fővel nő évente. Ennél is sokkal reménytelenebb a helyzet az igazi harmadik világban. Ott szinte minden kormányzat a mezőgazdaságot elhanyagolta, nagyra törő városi fejlesztésekre pocsékolta el a rendelkezésre álló kevés pénzét. A vidék elhanyagolása évi 3-5 százalékos, azaz kezelhetetlen népszaporulatot hozott magával. A városok képtelenek megemészteni az odamenekült tömegeket, ugyanakkor a szegényen szaporodó falusi lakosság elviselhetetlen környezeti károkat idéz elő.

Leszögezhetjük, hogy a gazdasági utolérést önmagában a gyors urbanizáció is eleve reménytelenné teszi. Mivel a gyors urbanizáció ellen egyetlen hatékony védekezés van, a vidéki települések gazdasági támogatása, a mezőgazdaság dotálása nélkül nincs utolérés. Azokban az országokban, ahol a mezőgazdaság nem részesül jelentős központi támogatásban, ott egyrészt a társadalom szükségszerűen szétszakadt a reménytelenül szegény, tanulatlan, megfelelő munkaalkalomban nem reménykedhető többségre, és gazdag, jól képzett kisebbségre; másrészt minden ilyen országban rákosan, kezelhetetlen méretűre nőnek a nagyvárosok nyomortanyái.

Érdekes következtetésekre vezet annak a vizsgálata, hogy mely országokban nagy, és melyekben kicsi a mezőgazdaság támogatása. Az átlagosnál jóval kisebb támogatásban részesül a mezőgazdaság Kanadában, az Egyesült Államokban, Ausztráliában és Új-Zélandon. Mind a négy ország nagyon ritkán lakott, óriási mezőgazdasági területtel rendelkezik. Ennél is lényegesebb közös jellemzőjük, hogy nincsen messze múltra visszanyúló történelmük, mindegyikük angol gyarmat volt, és az angol társadalmi struktúrára épült fel.

A lakosság térbeli elhelyezkedése nélkülöz minden, évszázadokra visszanyúló történelmi előzményt, ezért nincsenek is az európai vagy az ázsiai értelemben vett falvaik és parasztságuk. Ezek az országok tehát nem mutathatnak példát arra, hogyan kell egy polgárosodást megoldó, gazdaságát az utolérésre igyekező társadalomnak feldolgoznia, modernizálnia a tradicionális falusi életformát és parasztságot. Az Európai Unióban átlagosan kétszer, háromszor magasabb a támogatás, mint az előbb említett négy országban. Az Unión belől a legmagasabbak sorrendje: Finnország, Ausztria, Svédország. Az átlagosnál kisebb a támogatás a mediterrán országokban.

Mit jelent ez? Nagy a támogatás ott, ahol a század során a legnagyobb volt a gazdasági fejlődés, ahol a század második felében erős hagyományai vannak a szociáldemokrata politikának, ahol az átlagosnál kisebb a jövedelmek szóródása. Kicsi a mezőgazdaság támogatása ott, ahol az átlagosnál kisebb volt a gazdasági eredmény, ahol nagyok a jövedelemkülönbségek. Vagyis a gazdaságilag egyre inkább lemaradó mediterrán térségben. A nyugat-európai tapasztalatokból fontos következtetés vonható le: ott értek el jobb társadalmi és gazdasági eredményt, ahol szolidáris volt a társadalom a vidéken élőkkel szemben. Érdekes módon tény, hogy ebben nem a jobbközép, konzervatív pártok jártak az élen, hanem az alapvetően városi munkásokra épülő szociáldemokrata pártok. A falusi konzervatívizmusra támaszkodó középjobb, konzervatív pártok gazdaságpolitikájában nem játszott olyan fontos szerepet a falvak támogatása, mint a munkáspártokban a munkásszolidaritás, a társadalmi egyenlőség igénylése, vagyis a baloldaliság.

A mezőgazdaság támogatásában a fenti élenjárókat is jelentősen megelőzik a már gazdagok között a svájciak, a norvégok, japánok, a finnek, az osztrákok és a svédek, és a sikeres utolérők között a távol-keleti országok. Ezeknél a támogatás mértéke meghaladja a mezőgazdasági termelési érték 70 százalékát. Ebből nem arra kell következtetni, hogy ezek az országok azért ilyen nagyvonalúak a mezőgazdasággal szemben, mert gazdagok, hanem éppen ellenkezőleg, azért lettek gazdagok, mert nem engedték leszakadni a falvak lakosságát.

Az említett országok mindegyike sokkal előbb élenjárt a mezőgazdasága védelmében, mintsem gazdag lett volna. Svájc a múlt század közepén még Európa egyik legszegényebb országa volt. Ezt kell mondani a század elei norvégokról és svédekről is. Japán a második világháború végén szegényebb volt nálunk, de inkább koplalt a drága rizsen, mintsem megengedte volna az importját. Ausztria sokkal szegényebb volt, mint Németország, mégis jobban támogatta a mezőgazdaságát. A finnek a század elején még az oroszoknál is szegényebbek voltak, de függetlenségüket először arra használták fel, hogy el tudják magukat látni a szükséges élelmiszerrel.

Mi a magyarázata annak, hogy azok az országok értek el jobb gazdasági eredményt, amelyek nagyobb áldozatokat hoztak a vidéken élő lakosság társadalmi és anyagi felemelkedése érdekében? Az, hogy a jelenkor viszonyai között nincs nagyobb gazdasági teher annál, ha a lakosság jelentős hányada lemarad a társadalom dinamikus részéhez képest. Ezért kell támogatni a vidéken élőket, hogy ne nőjön nagyra és behozhatatlanra a lemaradásuk a városiakkal szemben. Ezért kell támogatni a mezőgazdaságot az iparral szemben, mert a társadalmi és gazdasági fejlődés kiindulási szintjén a falu a mezőgazdaságot jelenti. A modern társadalom számára ugyanis semmi sem olyan költséges, mint az, ha a társadalom jelentős hányada lemarad, nem képes a társadalmi és gazdasági lépéstartásra.

Miért kell a társadalom szinte egészének közel azonos tempóban fejlődnie? Elsősorban azért, mert a jelenkori társadalom legfőbb gazdasági ereje a szellemi tőke. Ennek nagysága pedig alapvetően attól függ, milyen mértékben lehet a következő generáció képességeit feltárni, kiképezni. Márpedig, ha a társadalom jelentős hányada olyan vidéki társadalmi miliőben, és olyan jelentős gazdasági elmaradásban él, mint ami Latin-Amerikában jellemző, akkor a tehetségek jelentős része eleve elveszik.

Azt ugyan minden pedagógus tudja, hogy az oktatási eredmény elsősorban attól függ, kiket oktatnak. Hiába járatja egy szűk réteg a fiait a legjobb iskolákba, ha a tehetségek nagy része iskolázatlan marad. Csak annak az országnak lesz évtizedek távlatában versenyképes a szellemi tőkéje, amelyikben a társadalomban nincsenek nagyon leszakadt széles rétegek, és amelyekben szinte mindenkinek lehetősége van arra, hogy képességeinek megfelelő képzettségi szintig juthasson el. Ez a feltétel annál jobb, minél egyenletesebb a jövedelmek elosztása, minél kevésbé függ az életforma attól, hogy ki hol és hova született.

Mivel az utolérés előtti szakaszban a lakosság jelentős hányada a mezőgazdaságból és a falvakban él, a gazdasági siker záloga az, hogyan tudja az állam felemelni a faluban élők viszonyait a városok szintjének közelébe. Ez pedig gyakorlatban a mezőgazdaság jelentős támogatását jelenti. Nem ismerünk ugyanis példát arra, hogyan sikerült volna a lakosság jelentős hányadát vidéken tartani és a falusi életviszonyokat jelentős szintre hozni ott, ahol nem volt jelentős a mezőgazdaság támogatása.

Meglepőnek tűnik az a tény, hogy ott csökkent a leggyorsabban a mezőgazdaságból élő lakosság száma, ahol nagyobb volt a mezőgazdasági termelés támogatottsága. Ez a jelenség azzal magyarázható, hogy a jómódú mezőgazdasággal rendelkező településekben helyi kereslet jön létre, a korszerűsödő mezőgazdaságot kiszolgáló iparokkal és szolgáltatásokkal szemben éppen úgy, mint a helyi fogyasztás szintjén.

A hazai ilyen vizsgálataim is ezt igazolják: ahol magasabb volt a lakosság jövedelme, ott fejlődött gyorsabban a helyi igényeket kielégítő gazdaság, ott építkeztek, ott nyíltak boltok, szolgáltató kisvállalkozások. Még világosabb az összefüggés abban, hogy a jól kereső mezőgazdasági termelő előbb vesz korszerű felszerelést, szakosítja, hatékonyabbá teszi üzemét, ezzel csökkenti a termelés munkaerőigényét, viszont növeli a beszállítókkal szembeni igényét.

Ezzel szemben minden olyan társadalomban, ahol nem támogatták a mezőgazdaságot, a falvak népe önellátó, igen egyszerű gazdaságra rendezkedett be. Nem csökkent, hanem nőtt a mezőgazdaságból élők száma. Sok, de iskolázatlan, a nagyvárosok nyomornegyedei felé vonzódó gyermek jellemzi az ilyen társadalmakat. A falusi életforma, és ezen belül elsősorban a mezőgazdaság támogatása azért is társadalmi érdek, mert a leszakadó társadalmú falusi világ tömegével küldi a képzetlen munkaerőt a városokba, ahol a képzetlen munkaerőben eleve nagy felesleg van. Belőlük verbuválódnak aztán a munkátlanságukban, reménytelen helyzetükben deviánssá váló tömegek. A modern társadalom csak akkor képes mind szakmai, mind területi síkon megfelelő minőségű és szakmai szerkezetű munkaerőt termelni, ha nincs nagy különbség a vidék és a város életviszonyai között.

Eléggé ismert, de nem eléggé hangsúlyozott az a tény, hogy a társadalom deviáns jelenségei elsősorban a jövedelemarányoktól függenek. Ahol nagyok a jövedelemkülönbségek, ott mindig erősek és széleskörűek a deviáns jelenségek. Ezek költsége is sokkal nagyobb lehet, mint amennyibe a falusi életforma és a mezőgazdaság pénzügyi támogatása kerül. A jövedelemarányokat azonban nem elég csak a jövedelmek szintjén vizsgálni, nagyon fontos, hogy területileg, településformától függően se legyenek nagy jövedelmi különbségek. Szabályként el lehet fogadni, hogy minél kisebb volt egy társadalomban a falvak és a városok életviszonyai közötti különbség, annál jobb gazdasági eredményeket értek el. Ezzel szemben, ahol a társadalmi és gazdasági fejlődés élesen elvált a nagyvárosok és a kis települések lakossága között, lásd Latin-Amerikát, ott jellemző a lemaradás.

Nagyon fontos volna, ha a neoliberális gazdaságpolitikusok felmérnék, hogy mibe kerül a mezőgazdaság, a vidéki települések támogatása, és mit lehet azzal elérni, megtakarítani. Ebből ugyanis az derül ki, hogy ez az egyik legjobb, legbiztosabb befektetés. Az Európai Unió évente 80 milliárd dollárt költ a mezőgazdasága támogatására. Ez egy lakosra vetítve 200 dollár terhet jelent. A közel 20 ezer dolláros egy lakosra jutó nemzeti jövedelem 1 százaléka. Ennek az összegnek mintegy négyszeresét költik oktatásra, aminek a hatékonysága a fent kifejtettek szerint jelentősen függ attól, milyenek az életviszonyok a falvakban, a kisebb településeken.

Ha figyelembe vesszük, hogy mennyibe kerül a bűnözés elleni védekezés, akkor kiderül, hogy mennyire hibás az a neoliberális politika, amelyik ellene van az elesett rétegek és a mezőgazdaság támogatásának. Nincs drágább gazdaságpolitika, mint az antiszociális, azaz a liberális, azaz a monetarista. Ezek mind arra a társadalmi rövidlátásra épülnek, amelyek a gazdasági intézkedéseknek csak az elsődleges hatásával számolnak, vagyis azzal, hogy az pénzbe kerül, de nem törődnek a közvetett hatásokkal, amelyek nagyságrendekkel fontosabbak. Minden liberális gazdaságpolitika megbukna, ha felismerné, hogy minél fejlettebb a társadalom és annak gazdasága, annál fontosabbak az elsődlegesekhez viszonyítva a másodlagos, a közvetett hatások.

Márpedig a rendszerváltás óta nálunk is olyan gazdaságpolitika uralkodik, amely csak az elsődleges, az azonnal jelentkező pénzügyi hatásokat veszi figyelembe. A fenti példák alapján képzeljük el, hogy milyen jövő várható nálunk, ha a falvakban ilyen katasztrofálisan nagy marad a munkanélküliség, ha továbbra is ilyen ütemben leépül, kiöregedik a mezőgazdasági nagyüzemek technikai felszereltsége, ugyanakkor a farmergazdaságokban még a beruházott tőke sem térül meg, nemhogy fejlesztési, befektetési források jelentkeznének.

A közvélemény nagy többsége előtt a mezőgazdaságunk, a falvaink tragikus jövője világos, a rendszerváltás óta kormányaink mindegyike mégis azonos, antiszociális, neoliberális gazdaságpolitikát folytat. Csak azt nézi, mit tud rövid távon megtakarítani, azzal nem foglalkozik, hogy mi lesz ennek a beteges monetáris politikának a távlati kihatása. Pedig nem kellene ehhez nagyon előrenéznie, elég volna a visszapillantás is, ha legalább csak az elmúlt hét év tapasztalatait elemezné.

Sajnos azonban nem számol mást, mint a jelen pénzügyi mérlegeit, nem elemzi az elmúlt pár év tapasztalatait, még kevésbé a várható jövőt, hanem a maga monetarista módszereivel oltja a jelen apró tüzeit, és a nyugati tanácsokra hallgatva egyre messzebb megy az antiszociális politikájában. Legalábbis egyelőre.

Mi magyarok e században hosszan éltünk egypólusú hatalom alatt, amikor az állam, a kormány, a politika határoztak mindennapi életünk és a gazdaság folyamatai felett. A sikeres és szerencsés országok e századi történelmében ugyanakkor kialakult egy olyan hatalmi háromszög, amely az állam, a munkaadó és a munkavállaló lényegében azonos súlyát hozta.

Az emberiség történetében egészen új jelenség, hogy a kulturálisan és gazdaságilag fejlett társadalom gazdasága alapvetően hárompólusú lett, és abban szinte mindegyik félnek bizonyos mértékű önálló politikai és gazdasági szerepe van. Minden megelőző társadalomban nemcsak a politikai, de a gazdasági hatalom is egyetlen pólusban összpontosult, az egyetlen osztály politikai és gazdasági diktatúrája volt. A klasszikus kapitalizmus még osztálytársadalom volt: a hosszú távú társadalmi, különösképpen pedig a gazdasági érdek egyetlen osztály, a tőkés vállalkozók érdekén keresztül érvényesült. Mielőtt a modern gazdaság felépítési struktúráját vizsgálnánk, azt kell látni, hogy a múltban az osztálytársadalom objektív szükségszerűség volt. Az emberiség csak azért fejlődhetett, mert a társadalmak mindegyikében egy kisebbség hatalma szinte maradéktalanul érvényesült.

Sokkal több szenvedést és kudarcot okoztak azok, akik a századforduló előtt a létezővel szemben valami egészen más társadalmat akartak kikényszeríteni, mint azok, akik elfogadták azt, ami ténylegesen kialakult. Ez nem jelenti azt, hogy a fennálló rendet lényegében mindig csak az uralkodó osztály fogadta el jóként, az elnyomottak, a nyomorban élők egészen más jövedelmi viszonyokat követeltek.

Marxnak abban még igaza volt, hogy a történelem osztályharcok története, csak abban tévedett, hogy jobb lett volna, ha a kizsákmányoltak többsége győz a kizsákmányoló kevesebbekkel szemben. Pedig ez nem előrelépést, hanem visszalépést jelentett volna, mert a győztes többségből is csak kevés élvezhette volna a hatalom előnyeit, de mivel ezt a szerepet minden tapasztalat nélkül gyakorolta volna, még rosszabb lett volna az elnyomott többség helyzete. Mindenekelőtt tisztázni kellene azt, hogy ebben az esetben az osztálytársadalom fogalom használata nem pejoratív ítélet, ahogyan azt Marx is kezelte. A múlt minden társadalma azért volt objektív szükségszerűség alapján egyetlen osztály uralma alatt, mert a társadalom egészének érdekét csak így valósította meg. Az adott gazdasági és kulturális szinten az összesség szempontjából az volt a legjobb megoldás, hogy egy kisebbség kezében volt minden politikai és gazdasági hatalom.

Semmi okunk nincs azon utólag botránkozni, hogy milyen sok rabszolgája volt keveseknek, mert abban a korban még rosszabbul jártak volna a rabszolgák is, ha a hatalom és a jövedelem nem a rabszolgatartók szűk rétegének kezében összpontosult volna. Természetesen a rabszolga szeretett volna az urával cserélni, de ez csak csere lehetett volna. Ugyanez állt fenn akkor is, amikor a feudális viszonyok között a hatalom a földbirtokosok szűk rétegének kezében volt. A feudális társadalom, azaz a földesurak korlátlan hatalma és fényűző élete az adott gazdasági és kulturális szinten az egyedül járható megoldást jelentette.

A klasszikus kapitalizmus viszonyai között is az volt a legjobb megoldás, hogy a tőke és a tényleges politikai hatalom egyre kevesebb tőkés kezében koncentrálódott. Alapvetően téves az a szemlélet, amely a múltban bejárt társadalmi utat lényeges vonásaiban elhibázottnak tartja, utólag a ténylegestől alapvetően eltérő megoldásokat tart jónak. Azért volt annak idején rabszolgatársadalom, annak minden kegyetlenségével, mert akkor minden más megoldás még rosszabb lett volna.

Ugyanez vonatkozik más viszonyok és technikai feltételek mellett a feudális, illetve a kapitalista társadalomra is. Ezeket az embertelennek ítélt viszonyokat a fejlett társadalmak emberének a saját viszonyai között a már reálissá érett erkölcsi elvárásai alapján nem lehet érvényesíteni, mert ott a gazdasági és a kulturális feltételek elértek bizonyos szintet.

Minden osztálytársadalomban pusztító rák lett volna a túlnépesedés, ha nem fékezte volna azt a nagy többségnek a hatalom által kikényszerített nyomora, és a hatalmasok között vívott emberpusztító háborúk sora. Ezt az elszabadult népszaporulatot a jelenkor emberiségének kétharmada ma is megéli úgy, hogy ott a társadalmi fejlődés fő akadálya, az anarchikus öldöklések fő oka a nagy népszaporulat lett.

Az osztálytársadalom korán már túllépett demokráciák mindenütt a politikai hatalom demokratikus módszereit akarják kikényszeríteni. Még abból sem tanulnak, hogy a társadalmi és gazdasági fejlődést lehetetlenné tevő népszaporulatot csak egyetlen, gazdasági téren még elmaradott ország, Kína, tudta megfékezni. Sőt, azon háborognak, hogy Kína "embertelen" módszerekkel érte el azt, amely mellett képessé vált a vele hasonló szintről indulóknál sokkal gyorsabb gazdasági felemelkedésre.

Már Marx is felismerte, hogy az egész nép társadalma, vagyis az első nem osztálytársadalom csak fejlett gazdasági és kulturális feltételek mellett valósulhat meg, illetve maradhat fent. Ha a kettős feltétel hiányzik, hiába győz a forradalom, utána rövidesen "visszaáll a régi szemét". A mai fejlett és gazdag társadalmak azonban a náluk megvalósított emberi jogok érvényesülését várják el, sőt akarják kikényszeríteni az elmaradt világban is.

Fogadjuk tehát el, hogy minden olyan társadalom, amelyik még nem érte el a kulturális és a gazdasági fejlődés bizonyos szintjét, szükségszerűen osztálytársadalom. Abban lehetetlen megvalósítani a fejlett társadalmak erkölcsi, politikai és gazdasági normáit. Ott szükségszerű a politikai és gazdasági elnyomás, a nyomor és gazdagság párhuzamossága, az erőszak uralma. Az ezeket kiküszöbölni akaró kísérletek mindig és mindenütt csak ideiglenes változást hozhatnak, és végső soron negatív következményekkel járnak.

Abból a tényből, hogy a klasszikus kapitalizmus osztálytársadalom volt, következik, hogy gazdasági rendszerének is egyetlen osztály érdeke alapján kellett rendeződnie. Az egész társadalom akkor járt a legjobban, azaz helyesebben a legkevésbé rosszul, ha a tőkések érdeke szabályozta a gazdaságot. Ezért járt helyes úton a klasszikus közgazdaságtan, amikor a tőkés jövedelmét, a profitot tette meg a gazdaság működtetésének iránytűjévé. Nemcsak a gazdaság, de végső soron az egész társadalom akkor járt a legjobban, ami csak azt jelenti, hogy akkor volt a legrövidebb a kapitalizmus időszaka, akkor érkezhettek el korábban az össznépi társadalomhoz, ha a gazdaságot egyetlen osztály érdeke, a profit maximalizálásának az elve szabályozta.

Ezt számos fontos tényező mellett azzal lehet szemléltetni, hogy a klasszikus kapitalizmus korában a gazdaság munkaerőigénye mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben kisebb volt a kínálatánál. Nem lehetett tehát emelni az életszínvonalat, hiszen a munkaerőből eleve a kelleténél több volt. A népszaporulat még így, a nyomor fékező hatása ellenére is nagy volt. A gazdaságnak nem volt szüksége sem a tömegek számának növelésére, sem magasabb képzésére és jobb egészségvédelmére. Jellemző módon a jelen századot megelőzően a kapitalizmus csak ott fejlődhetett dinamikusan, ahol a lakosság jelentős része kivándorolhatott. A nyugat-európai polgári társadalmak is anarchiába süllyedtek volna, ha a lakosság egésze politikai jogokat kap és jobb körülmények között élhet.

A klasszikus kapitalizmusban az állam gazdasági és újraelosztó szerepére nem volt szükség. Az adókból csak a hatalmi apparátust és a hadsereget kellett fenntartani. Ennek fedezetét is döntően a fogyasztási adók teremtették meg, amit a népesség szaporodásának féken tartása indokolt, és a tőkések korlátlan hatalmi helyzete magyarázott. A tőkés törvényhozások nem fogadtak el olyan adórendszert, amelyben nekik kellett volna fizetni. Mivel a tőkéseket nem terhelte semmiféle szociális elvonás, és gyakorlatilag alig fizettek adót, tehát a vállalkozók költségei között nem szerepeltek jelentős súllyal az elvonások. Mint látni fogjuk, csak a vállalkozások viszonylagos adómentessége és a munkabérek minimalizálhatósága tette lehetővé, hogy a profit maximalizálása legyen a gazdaság egyetlen iránytűje.

Mai szóhasználattal élve: a vállalkozási szektornak alig volt gazdasági kapcsolata a másik két jövedelemtulajdonossal, az állammal és a lakossággal. Minden feltétele tehát biztosítva volt annak, hogy a makrogazdaságot ugyanazon elvek alapján lehessen kezelni, mint a tőkés vállalatot: a profitot kell maximalizálni, és minden olyan gazdasági tevékenység, amelyik nem hoz profitot, nemcsak felesleges, de káros is. Le kell állítani minden olyan gazdasági tevékenységet, amelyik a vállalkozó számára veszteséges.

A modern társadalom fejlődése elsősorban a kereslet húzóerejétől, végső soron az életszínvonal növekedésétől függ. A kereslet hiánya okozta már a tőkés osztálytársadalom gazdasági válságait is. Többek között az árupénz helyett az elvileg korlátlanul szaporítható papírpénzre is azért kellett minden modern társadalomnak áttérnie, mert mind politikai, mind gazdasági téren elviselhetetlen feszültségeket szült a pénz, vagyis a kereslet hiánya.

A modern társadalmak történelmi tapasztalatok alapján elképzelhetetlenül viharos fejlődése csak a pénzteremtés szabadsága mellett volt megteremthető. Aki ezt nem érti meg, az aligha talál kulcsot arra, hogy miért fejlődött sokkal többet a modern társadalom gazdasága a század során, mint előtte sok ezer év alatt összesen. A modern társadalom viharos fejlődésének az volt a motorja, hogy előbb született meg a vásárlóerő, aztán elégítette ki azt a gazdaság, vagyis a vásárlóerőnek mindig a gazdaság előtt kellett járnia.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a vásárlóerőt minden határon felül lehet növelni. Még kevésbé azt, hogy minél jobban előreszalad a vásárlóerő, annál gyorsabb lesz a gazdasági növekedés. A gazdaságnak mindig adott a potenciális teljesítőképessége, ami csak akkor érhető el, ha a vásárlóerő ennek mértékében növekszik. Ha ennél gyorsabb tempóban nő a vásárlóerő, akkor még a potenciális ütem sem érhető el, ugyanúgy, mint akkor, amikor a növekedése ennél lassabb.

Itt jutunk el a 20. század gazdasági eredményeinek megértéséhez. Ez a század annyiban volt új, hogy a világ legfejlettebb tizedén, majd fokozatosan a század végére a negyedén létrejöttek a potenciális fejlődés feltételei. Ennek megvalósításához azonban előzetesen növelni kellett a vásárlóerőt. Kétségtelenül voltak konkrét esetek, amikor a vásárlóerőt jobban növelték, mint amekkora a potenciális növekedési ütem volt, ekkor az infláció már fékezte a fejlődést. De világ fejlett társadalmaiban sokkal jellemzőbb volt az, amikor a konzervatív pénzpolitika a kívánatosnál jobban visszafogta a vásárlóerőt, és ezzel nem valósulhatott meg az a gazdasági növekedés, ami lehetséges lett volna.

Alapvetően tévesek azok a sommás ítéletek, amelyek a század egyik jellemző gazdasági betegségének tekintik az inflációt. A legfejlettebb országokban inkább a kívánatosnál lassabb, mintsem a gyorsabb pénzszaporítás volt a jellemző. Az infláció csak ott volt beteges, ahol hiányzott a gazdaság potenciális növekedése, az utolérési vágy azonban nem számolt a realitással és annál gyorsabban növelte a vásárlóerőt. Általánosíthatjuk a század gazdaságtörténetét így is: ahol nagyok voltak a növekedés feltételei, ott a kívánatosnál óvatosabban teremtett az állam vásárlóerőt, ahol viszonylag nem voltak meg a reális növekedési feltételek, ott viszont jellemzőbb volt az, hogy a realitás által megengedettnél nagyobb volt a pénzteremtő bátorság.

Már a klasszikus kapitalizmus gazdasági válságait is az idézte elő, hogy nem sikerült a belső vásárlóerőt úgy növelni, hogy a kapacitások kihasználhatók legyenek. Az adott osztálytársadalmi viszonyok között ezt a problémát azért nem lehetett megoldani, mert egyrészt a politikai hatalom még tőkés osztályhatalom volt, másrészt az adott technika olcsó, képzetlen munkaerőt igényelt. Amíg a felhalmozás, az új gyáripari kapacitások és vasúthálózat kiépítése elegendő keresletet támasztott, elég volt, ha a tőkések vásárlóereje növekedett. Ahogy azonban kiépültek az új gyáripari kapacitások és az azok által igényelt infrastruktúra, a tőkések jövedelme már egyre inkább a luxusfogyasztásra irányulhatott. Ebből azonban egyrészt egyre élesedő társadalmi feszültségek születtek, másrészt az ipari forradalom kapacitásai éppen nem a luxusigények kielégítésére voltak alkalmasak.

Ettől kezdve új, minden korábbitól alapvetően eltérő korszak köszöntött be az emberiség történetébe: az életszínvonalat nemcsak valamiféle szociális meggondolásból, hanem alapvető gazdasági érdekből is emelni kell. Az, hogy egyetlen osztály érdeke képviseli a társadalom érdekeit, a jelen század fejlett társadalmaiban már nem állja meg a helyét. Alapvető társadalmi érdekké válik az életszínvonal emelése, és ezzel párhuzamosan a sokszorosára növekedett az indokolt állami elvonások súlya. A tudományos és technikai forradalom olyan viszonyokat teremtett, amelyikben a munkaerő minősége lett a szűk keresztmetszet. A munkaerő megkívánt, és gyorsan javuló minősége azonban csak akkor biztosítható, ha magas az életszínvonal és nagy az állam újraelosztó szerepe, vagyis nagy az állami elvonás.

Az a tény, hogy a modern államnak a már említett új pénzteremtési funkciója mellett számos további közvetlen és közvetett gazdasági feladatott kellett magára vállalnia, azzal járt, hogy a sokszorosára nőtt az indokolt költségvetési súly. Ehhez még azt tegyük hozzá, hogy nemcsak a költségvetés súlya nőtt meg, hanem a struktúrája is alapvetően megváltozott. A korábbi klasszikus költségvetés döntően a hadsereg és az elnyomó szervezetek fenntartását jelentette, a modern államok költségvetésének nagy többségét a szociális ellátás és a jövedelmek újraelosztása teszi ki. Amíg a korábbi idők állama döntően a politikai stabilizáció, azaz az elnyomás eszköze volt, a modern állam egyre inkább az egész társadalom érdekeinek közvetlen képviselője, és egyre inkább a gazdaság irányítója lett.

A modern állam politikai funkcióinak megosztása már a klasszikus kapitalizmus polgári társadalmaiban szükségessé vált. Minden polgári demokrácia igyekezett az állam politikai hatalmát három egymástól független és közel egyenlő erejű funkcióra, a törvényhozóira, a végrehajtóira és a bíróira szétválasztani. A tudomány azonban nem ment tovább és nem ismerte fel a társadalom gazdasági életének irányításában is a funkciók elkülönítésének szükségszerűségét.

Ahogy már láttuk, a modern társadalom gazdaságában három érdek képviseletét kell ellátni és azok képviselőjeként három, egymástól független szervezetnek kell működnie. Ebből kellett volna levonni a következtetést: a társadalom gazdasági életének alakításában egymástól független szervezetként kell működtetni az állami, a munkaadói és a munkavállalói érdekek képviseletét, és biztosítani kell ezen szervezetek által képviselt érdekek egyeztetésében a hatalmi egyenrangúságot. A tudomány ugyan nem ismerte fel a tagolódás szükségességét, de az élet mindenütt valamilyen formában létrehozta azt. Nincs olyan sikertársadalom, ahol nem különült volna el ez a három érdekcsoport, és ne játszott volna fontos politikai szerepet.

Ahol nem jött létre az állam, a munkaadók és a munkavállalók valamiféle hatalmi kompromisszuma, el is maradt a gazdasági siker. A fasizmusok az állam túlsúlya mellett ugyan elismerték a munkaadói érdeket is, de felszámolták a munkavállalói érdekképviseleteket, illetve azokat formális szerepre kárhoztatták. A szocializmusban mind a munkaadói, mind a tényleges munkavállalói érdekképviselet megszűnt, az állam minden gazdasági hatalmat magához ragadott. Mindmáig nagyon kevesen ismerték fel annak a jelentőségét, hogy a modern diktatúrák nemcsak a politikai, de gazdasági téren is kudarcot vallottak. Kudarcot vallottak, mert nem teremtették meg, de politikai okok miatt nem is teremthették meg a gazdasági élet három fő szereplője közötti hatalmi egyensúlyt. Márpedig a modern gazdaságban csak akkor alakulhat megfelelően a vásárlóerő volumene és struktúrája, ha abban a három egyenrangú szereplő közötti kompromisszum érvényesül. Ennek az objektív társadalmi igénynek lett a szükségszerű következménye, hogy spontán fejlődési folyamat eredményeként a három jövedelemtulajdonos, vagyis a munkaadó, a munkavállaló és az állam egyenrangú gazdasági szereplővé vált. Ugyanakkor a tőkés, a vállalkozói szektor gazdasági monopolhatalma megszűnt.

A háború alatt és után spontán módon kialakult a gazdaságilag élenjáró demokráciákban a gazdaságon belüli hatalmi háromszög: az állam, a munkaadók és a munkavállalók egyenrangú, vagy legalábbis egymástól szervezetileg is függetlenné váló hatalmi központja. Ma már világos, hogy minden fogyasztói társadalomban léteznie kell a gazdasági kérdéseket előtérbe állító, a gazdaság törvényes működési kereteit rendező, az oktatásról és az egészségügyi ellátásról gondoskodó államnak, vagyis gazdasági kormányzatnak. Hangsúlyozni szeretném, hogy nem véletlenül szerepel a gazdasági kormányzat feladatai között az oktatás és az egészségügy. Ezek a modern gazdaságnak a két nagy, dinamikusan fejlődő szektorai.

Az oktatás a szellemi tőke termelésének alapágazata. A felhalmozásban és a gazdaság távlati lehetőségeinek alakításában döntőbb lett a szerepe, mint bármelyik iparágnak. A gazdaságpolitika eltévelyedéseinek az az egyik oka, hogy modelljeiben az oktatást, azaz a szellemi tőke képzését nem felhalmozásnak, hanem fogyasztásnak, nem értékképzésnek, hanem értékfelélésnek kezeli. Az utókor botránkozni fog azon, hogy a legszűkebb tőkekeresztmetszet feloldását szolgáló oktatást nem felhalmozásnak, hanem fogyasztásnak tekintette a közgazdaságtudomány, és még inkább a kor gazdaságpolitikája.

A szellemi tőkeképzés alapipara az iskolarendszer, vagyis a fiatalság szervezett oktatása. Ma erre minden fejlett, illetve fejlődni akaró társadalom többet fordít, mint például a mezőgazdasági termelésre. Minden modern államban több a pedagógus, mint a farmer. (Mi most éppen a pedagógusok számát akarjuk csökkenteni!) Az iskolarendszer tehát a mezőgazdaságnál is fontosabb gazdasági ágazat.

A társadalom szellemi tőkéjének hatékonyságát az határozza meg, hogy az iskolai képzésben megszerzett tudás milyen kulturális és erkölcsi alapokra rakódik, valamint az hogyan épül tovább az önképzés során. Ez azt jelenti, hogy az iskolarendszer csak ott lehet hatékony, ahol a kulturális élet élénk, ahol az erkölcs erős, ahol nagy a továbbtanulásban való motiváció, és jók az önképzés feltételei. A gazdaságpolitikus tehát nemcsak az iskolarendszer működési feltételeinek biztosításáért, bővítésért, de a kulturális élet magas szintjéért is felelős. Különben homokra épít.

Az egészségügy nemcsak mint fogyasztó válik egyre jelentősebbé, de a gazdaságnak is a legnagyobb szolgáltatói szektora is lett. Az Egyesült Államokban a mezőgazdaság a nemzeti jövedelemnek és a foglalkoztatásnak csak 2 százalékát adja, az egészségügy ellenben ennek a már hatszorosát. Ez az arány egyre inkább nő, mert az egészségügy a nemzeti jövedelemnél gyorsabban, a mezőgazdaság lassabban növekszik. Az egészségügy jelentősége még közvetlenebbül jelentkezik a gazdaságban akkor, ha arra gondolunk, hogy a megszerzett tudás a halállal sírba száll, a betegség következtében pedig a hasznosulása hosszabb-rövidebb időre meghiúsul, vagy legalábbis csökken. Hibás tehát az a makrogazdasági modell, amelyik az oktatást és az egészségügyet csak mint a gazdasági erőforrások fogyasztóját kezeli, ha hiány mutatkozik, ezeken a területeken akar takarékoskodni.

A modern állam már sokkal inkább a gazdasági, mint a politikai stabilitásért felelős. Ezt még a miniszterelnökök sem ismerték fel eléggé, túlságosan sokat foglalkoznak például hosszú távú külpolitikai és napi belpolitikai kérdésekkel, a gazdaság irányítását pedig a hatalmi pozíciójukra veszélytelen szakbarbároknak adják albérletbe. Nem veszik tudomásul azt a tényt, hogy az országok külpolitikai súlya és belpolitikai stabilitása sokkal jobban függ a gazdasági teljesítménytől, mint a külpolitikai és belpolitikai ügyeskedésektől.

Az eredményes gazdaságpolitikának a legfőbb feltétele az, hogy alakulása a kormány, a munkaadói, valamint munkavállalói szervezetek hatalmi egyensúlyán, illetve a közöttük kötött kompromisszumokon alapuljon. Ezért e három érdekcsoport között hatalmi egyensúlynak kell lennie. A gazdaság súlyosan megsínyli, ha akárcsak az egyik szerep képviselete is háttérbe szorul. (Ismét nem tudom megállni, hogy ne aktualizáljak: a Bokros-program előtt azért nem volt az érdekképviseletekkel egyeztetés, mert eleve nem lehetet elvárni az azokkal való megegyezés lehetőségét. Márpedig egy program reménytelen eltévelyedésére nem lehet jobb bizonyítékot kitalálni, mint azt, hogy a kitalálója sem hisz abban, hogy azt az érintetteknek meg lehet magyarázni.)

A polgári demokráciákban az állam és a munkaadói képviselet nem akarta megosztani a korábban korlátlanul birtokolt hatalmukat a szakszervezetekkel. Ezért aztán a háború előtt csak ott alakulhatott ki fogyasztói társadalom, ahol a szakszervezetek erősek voltak, ahol a munkásmozgalom nem a kormányhatalom közvetlen megragadására törekedett, hanem érdekeit a szakszervezeteken keresztül igyekezett érvényesíteni. Ennek köszönhető a skandináv jóléti államok létrejötte.

Az Egyesült Államokban a New Deal hatalomra jutását annak köszönhette, hogy viszonylag kevés történelmi és társadalmi tradíció fékezte az időszerűvé váló politikai és gazdasági átalakulásokat. Az Egyesült Államokban ismét az történt, hogy gyors előrelépését annak köszönhette, hogy nem voltak a múltban gyökerező erős társadalmi gyökerei. A New Deal győzelmét, és ezzel a három gazdasági pólus egyenlő erejűvé válását mégis csak a hadigazdálkodás hozta meg.

Az angol átalakulás szinte az uralmon lévő konzervatív hatalom ideológiája és szándékai ellenére valósult meg. A rendkívüli háborús erőfeszítések kényszerítették ki a jóléti intézmények kialakulását. A szakszervezetek döntő szerepe a Munkáspárton belül pedig biztosította a jóléti társadalom kiépülését és stabilizálódását. (Ez nem jelenti azt, hogy a szakszervezetek túlhatalmi szerepe mindig és minden körülmények között kívánatos, mert éppen az angol esetben vált időszerűvé a szakszervezetek hatalmát korlátozó intézkedések meghozatala. Azt viszont mégis jelenti, hogy a jóléti társadalom csak ott jöhetett időben létre, ahol a szakszervezetek döntő szerephez jutottak.) A többi nyugat-európai társadalom és a megszállott Japán csak az Egyesült Államok politikai és gazdasági nyomásának köszönheti a jóléti rendszere kialakulását.

Mind a kommunizmus, mind a fasizmus abba a hibába esett, hogy a három funkció között azzal akart egyensúlyt teremteni, hogy mindegyiktől elvette a függetlenségét, a párt vette a kezébe mind az állam, mind a munkaadók, mind a szakszervezetek funkcióit. Ezzel aztán szükségszerűen feudális uralmi rendszert hozott létre.

Amikor Európában összedőltek a szocialista rendszerek, Kínában kivirágzott. Mi annyira el vagyunk foglalva a saját átállásunkkal, hogy olyan csekélységre, mint Kína, oda sem figyelünk. Ha igen, azt mondjuk, hogy ott azért vannak sikerek, mert már ők is letértek a szocializmusról, már ott sem igazi szocializmus van. Ez akkor igaz, ha a szocializmus alatt csak az ötvenes évek sztálinizmusát értjük. De ezzel meg az a bajunk, hogy már régen nálunk sem az volt. Csak egy elfogadható álláspont van: szocializmus az az egypártrendszer, amiben nemcsak a politikai, de a gazdasági irányítás is egyértelműen a párt kezében van. Márpedig akkor nemcsak a kínaiak szocialisták, hanem e definíció alapján is Kínában még szocializmus van.

Kínában az elmúlt 15 év során a nemzeti jövedelem megnégyszereződött. Ekkora csodát még nem látott a történelem. Az ipari forradalom idején a gazdasági növekedés soha nem érte el az évi tíz százalékot, és ez a viharos növekedés is csak mintegy 30 millió embert érintett. Az igazi gazdasági csodákat a világháború utáni évtizedek hozták. Elsősorban a Távol-Keleten. Egyrészt ott ez legfeljebb 100 millió embert érintett, előbb Japánban, aztán a négy tigris esetében, másrészt ott sem volt ilyen gyors a növekedés. A kínai gazdasági csoda 1200 millió embert, az emberiség ötödét érinti. A szocialista rendszer összeomlása 400 millió ember életében jelentett rendszerváltás. Ez azonban még nem hozott szinte semmiféle gazdasági növekedést, ugyanakkor sokszorosára növelte a tömegek létbizonytalanságát. Mintegy 20 millió ember vált munkanélkülivé.

Kína az elmúlt 15 év során Indiához viszonyítva háromszorosára növelte gazdaságát, vagyis az indiai demokráciával és piacgazdasággal szemben ez alatt a rövid idő alatt kétszer annyival növelte az előnyét, mint India nemzeti jövedelme. Azt sem mondhatjuk, hogy Indiában nincs demokrácia és nincs igazi piacgazdaság. Olyan van, amilyen Indiában lehet harminc évi erőfeszítés után. Az Indiával hasonló fejlettségi fokon másutt sem lenne jobb sem a demokrácia, sem a piacgazdaság. A szembeállítás abban a tekintetben is megállja a helyét, ha a rendszereket az ártatlanul meggyilkoltak, bebörtönzöttek száma alapján tesszük. A kínai diktatúra is megölt ártatlanokat, de ezek száma eltörpül azoké mellett, akiket Indiában a vallási ellentétek alapján gyilkoltak meg. Még sokkal rosszabb lenne az eredmény, ha az éhenhaltakat is ártatlan áldozatoknak tekintenénk. Joggal.

Kínában semmiképpen nem lehet rendszerváltásról beszélni, csak a szocialista keretek között végrehajtott gazdasági reformokról. Minden népnek azt kellene tehát megvizsgálnia, hogy mivel jár jobban: a szocializmus megreformálásával, vagy a teljes rendszerváltással? Még az sem igaz, hogy a külföldi tőke bejöveteléhez szükség van a rendszerváltásra. Kína volt, és marad még belátható ideig ezen a téren is előnyben. A külföldi tőkét ugyanis nem a politikai rendszer típusa vonzza, hanem az elérhető profit nagysága. Ez pedig a szocialista Kínában sokkal nagyobb, mint bármelyik volt szocialista országban.

A rendszerváltás eddig csak a keletnémeteknek hozott életszínvonal-emelkedést. Ez is többe került, mint az összes kínai tőkeimport. A cseheknek és a szlovéneknek gyorsan javul a helyzetük, talán a lengyeleké és a mienké is rövidesen javulni fog. A többiek számára a rendszerváltás mérlegét csak évek múlva lehet megvonni. Ezekben az országokban az elmúlt pár év alatt sokszorta több ember halt meg a kirobbant ellentétek során, mint a szocializmus utolsó húsz éve alatt összesen.

A szocializmussal szemben a demokrácia és a piacgazdaság csak azokban az országokban hozott és hozhat több jót, mint problémát, amelyekben már a szocializmus előtt elértek bizonyos polgárosodási és fejlettségi fokot. Akik még ez előtt vannak, ott ne várjunk eredményeket. Aki reálisan akarja megítélni országa helyzetét, az éber szemmel nézzen körül a világban. Akkor pedig nem csukhatja be a szemét az előtt, ami Kínában történik.

Alig akarja a világ tudomásul venni, hogy a 20. század végének, de talán az egész századnak legnagyobb világtörténelmi eseménye játszódik le az utóbbi években, és joggal várhatóan a következő évtizedekben is Kínában. Annál nehezebben érthető a hallgatás, mivel a szakirodalomban és a nemzetközi statisztikában az alapinformációk az utóbbi időben tömegesen megjelennek. Tíz év óta Kína vezet a gazdasági növekedésben a világon. Amíg a Magyarországon az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem stagnált, majd visszaesett, Kínában négyszeresére emelkedett. Ez a nemzeti jövedelem pedig a Világbank és az Egyesült Államok statisztikusai szerint a hazai vásárlóerő alapján hatszor nagyobb annál, ami eddig a devizakulcs alapján a nemzetközi statisztikában szerepelt. Nasbit, a Megatrendekről szóló mű világhírű amerikai szerzője szerint Kína a jövő század huszas éveire a világ első gazdasága lehet.

Minderről ezrednyi annyi szó sem esik, mint az emberjogok ottani sérelmeiről. Sem a politikusok, sem a közvélemény nem akarja belátni, hogy a feudalizmusból a demokráciába való átmenet és az ezt megalapozó gazdasági átalakulás nem mehet végbe olyan emberjogi feltételek között, amelyek már a kiépült demokráciákban elvárhatók. Ma nem gondol arra senki, hogy aránylag mennyiszer több ilyen emberi jogsértés történt a kétszáz év előtti Nagy-Britanniában. Ott és akkor milyen okokból vetették börtönbe és internálták Ausztráliába, illetve végezték ki az emberek tízezreit?

Még az a szerencse, hogy a világgazdaság nagyjai fütyülnek a politikusok és a közvélemény kényeskedésére, viharos tempóban igyekeznek egymást megelőzni abban, hogy Kínában megvethessék a lábukat. Most például, hogy a kínai miniszterelnök Nyugat-Európában jár, a vezető politikusok keresik a kompromisszumot a gazdasági és világpolitikai érdekeik és a közvélemény megnyugtatása között. Kötik az üzleteket, és kifelé elmondják a sajtónak, hogy az "emberjogi kérdéseket is felvetettük".

A közvélemény számára hiányzik a kínai viszonyokra vonatkozó megfelelő információ. Azzal még találkozhatunk az újságokban, hogy mi várható, ha lejár a Hong Kongra vonatkozó bérleti szerződés, és a hatmilliós gazdag város visszatér az anyaországhoz. Azt még nem tartják aktuálisnak, hogy Tajvan is visszatér. Arról azonban kevesen tudnak, hogy tízszer ennyi kínai él szerte a világban, akik kínaiak maradtak, akiknek a haza ma is Kína, ott élnek a rokonok, ott lehetnének végre igazán otthon. Most csak egyetlen kérdést érintenék: milyen szerepet játszik Kína jelenlegi és jövőbeli gazdasági fellendítésében ez a kínai diaszpóra?

Még azt sem tudják, hogy mintegy 65 millió olyan kínai él külföldön, aki megtartotta az anyaországgal a kapcsolatát, aki tovább ápolja a kínai kultúráját, és aki nagyon meggazdagodott. Ez a 65 millió kínai, ha egy állam keretei között élne, nagyobb gazdasági erőt jelentene, mint a nyugat-európai nagyhatalmak bármelyike. Ezek átlagosan gazdagabbak, több megtakarított, befektetésre váró tőkével és főleg sokkal több gazdasági tapasztalattal rendelkeznek, mint bármelyik nemzeti állam átlagpolgársága. Ahogy a századeleji európai zsidóság gazdasági ereje sokszorta nagyobb volt, mint a számuk, hasonlóan ez áll a kínai diaszpórára is.

Mi európaiak csak a zsidó diaszpóra létét és történetét ismerjük, azt is botrányosan hiányosan. Ez mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy a nemzeti államok korában kialakult történelemtudomány szinte csak az államokkal foglalkozik, a népekkel alig. Pedig civilizációnk történetében a nem államalkotó, de a kultúrájukat őrző népek nagyon fontos szerepet játszottak. Ők voltak évezredeken keresztül a vallások, az ideológiák, az információk terjesztői, nekik sok köszönhető a belső és a külső kereskedelem fejlődésében, a gazdálkodási módszerek terjesztésében. Ezeknek a diaszpórában élő, az ipari forradalom és a nemzeti államok kialakulása előtti korokban fontos szerepet játszó népeknek vagy nem volt anyaországuk, vagy olyan távoli és kis jelentőségűvé vált, hogy nem állt állami erő a hátuk mögött, nem volt miben megkapaszkodniuk. Ezért aztán a zsidók kivételével mára elpusztultak.

A zsidóság története sem szerepel tényleges jelentőségének megfelelően az európai történelemkönyvekben. Az egyházak elhallgatják a kereszténység behozatalában és kezdeti századaiban a római kolóniákon élő zsidó kereskedőknek és iparosoknak a terjesztésben játszott fontos szerepét. Arról sem jelentőségének megfelelő súllyal esik szó, hogy milyen nagy volt a középkorban az olasz és a zsidó diaszpóra gazdasági szerepe. A közép-kelet-európai nemzeti államok történetírása pedig azt hallgatja el, hogy milyen nagy szerepe volt az ott élő, illetve az odatelepülő zsidóságnak a polgárosodásban. A művészetekben és a tudományokban elért zsidó eredményeket pedig a nemzeti államok történelme saját népének sajátította ki. Mindez azért is hiba, mert ezeknek a szerepeknek a feltárása sokat segíthetne abban, hogy az integrálódó Európának a történelme is integrálódjon, ne csupán a nacionalista államok történelmének összerakott mozaikja maradjon.

A mai kínai gazdasági csodát sem lehet megérteni a kínai diaszpóra nélkül. Mi európaiak erről még kevesebbet tudunk. Nem tudatosult még szakmai körökben sem az, hogy a kínai reformok bölcsője a diaszpóra volt. A kínai kommunista felső vezetést, amelynek többsége magasan képzett értelmiségi volt, mindenekelőtt a külföldön élő kínaiak eredményei győzték meg arról, hogy mire lehetnének képesek, ha megfelelő módszereket vezetnének be. A kulturális forradalom borzalmai idején írtam egy cikket arról, hogy Mao a kulturális forradalommal lényegében befejezhette a régi Kína összetörését. Most már ideje elgondolkozni azon, hogy a Kínát gazdasági téren messze maga mögött hagyó, példa nélküli tempóban fejlődő, külföldön élő, de a kínaiságukat megőrző honfitársaik mire képesek. Kína útja csak a sikeres kínaiak követése lehet. Ma már világos, hogy ezt az utat választották és járják. Kína történelmi szerencséje az volt, hogy Mao magasan képzett értelmiségiekkel vette körül magát, ezért az utódok, mindenek előtt Chu En Lai és Teng Hsziao Ping is ezek közül, és nem a régi, lerombolásában élenjáró megszállottak és bürokrata kiszolgálók közül kerültek ki.

Az oroszok tragédiája viszont az lett, hogy az okos és bölcs, de a régi elavultat, visszahúzót könyörtelenül összetörő Lenint a nem okos, a nem értelmiségi, csak az összetörésben kéjelgő Sztálin követte, őt pedig még a nála is primitívebb udvaroncai. Továbbá Oroszország nem örökölt olyan diaszpórát, amelyik sikert sikerre halmozott fel a világban, ugyanakkor megőrizte az eredeti kultúra minden pozitív hagyományát.

Kínából, különösen annak dél-keleti tartományaiból ezer éve tömegesen vándoroltak ki a kereskedők, hogy Délkelet-Ázsia szinte minden országában a gazdasági és kulturális élesztő szerepét játsszák. E térség gazdasági motorját mindmáig a kínaiak jelentik. Ők a gazdag polgárok a feudális környezetben. A kínai kivándorlás annyiban is különbözött az európaitól, hogy az zárt közösségekben maradt, és megőrizte nemcsak eredeti kultúráját, de még a rokoni kapcsolatait is. Évszázadokon keresztül segítették az otthonmaradt szegényebb családtagokat. Most ez a 65 millió, külföldön élő kínai vált az anyaország átalakulásának gazdasági motorjává. Az elmúlt tíz évben a Kínába ment külföldi tőke kétharmada, 65 milliárd dollár, külföldön élő kínaiaktól származik. Az elkövetkező évtizedekre pedig ez várhatóan több százmilliárd dollár lesz. Jelentősége, volumene a Nyugat-Európát talpra állító Marshall-segély sokszorosa.

Az összegnél is nagyobb jelentősége van és lesz annak, hogy a külföldön élő kínaiakat nem idegen hódítóknak, hanem honfitársaknak érzik az önérzetükre mindig nagyon büszke anyaországbeliek. A külföldről beruházó kínaiak azért is hatékonyabbak lesznek, mert ők értik és érzik a Kínában érvényes elvárásokat, erkölcsi normákat, amelyek nagyon távol állnak az amerikaitól vagy a nyugat-európaitól. Figyeljünk tehát jobban Kínára!

Elérkeztem történetem, egyben a 20. század végére, sőt időnként már a jövőbe vezető ösvényekre is elkalandoztam. Az emberiség, ezen belül Európa jövőjét lakóinak értékei és szokásai fogják a legerősebben meghatározni Ezeket nevezzük civilizációs értékeknek, és, mint próbáltam bemutatni, ezek határozták meg a 20. század igazi sikereit. Úgy gondolom, a jövőben sem lesz ez másképp. Az elmondottak alapján lehetőség nyílik arra, hogy világosabban lássuk, mivel indul a 21. század. Ehhez arra a kérdésre válaszolunk, hogy mely civilizációk felelnek meg a kor követelményeinek?

Ha elismerjük, hogy csak bizonyos civilizációs karakterekkel rendelkező népek számára adott a gazdasági felzárkózás lehetősége, akkor a legfontosabb politikai földrajzi tagolást ezeknek megfelelően kell végrehajtani. A civilizáció kifejezést az alábbiakban a lakosságra jellemző értékrendre, helyzetmegítélésre, és a magatartásformákra értjük. Eszerint Európa legalább négy nagy jelentősen eltérő civilizációt foglal magába.

A nyugat-európai puritán civilizációra jellemző az, amit Weber protestáns etikának nevezett. Minden bizonnyal sokkal helyesebb a nem vallásfelekezeti alapon való meghatározás, annak ellenére, hogy mindegyik nagy európai civilizációnak megvan a (keresztény) vallási megfelelője is. De a holland, vagy a rajnai német katolikusok éppen olyan puritánok, mint az ottani protestánsok. A magyar református arisztokraták, a dzsentrik és debreceni cíviseink aligha nevezhetők puritánoknak. Ugyanis sokkal jellemzőbb vallásfelekezeti hovatartozásuknál a puritánokra az, hogy takarékosak, kifelé szerények, tisztaságszeretők, közösségépítők, fegyelmezettek, szabálykövetők (törvénytisztelők) stb. Ennek a civilizációnak gazdasági alkalmassága közismert, bizonyítja, hogy ma már minden, ehhez a körhöz tartozó nép a gazdagok előkelő családjába tartozik.

A közép-európai individualista civilizációt tekintve egy egészen más Közép-Európáról van szó, mint amelyet a történészek, és főleg mi magyarok ismerünk. Ez a Közép-Európa Nyugat-Európa és a Mediterrán-Európa között a Pireneusok, az Alpok és a Kárpátok két oldalának térségeit foglalja magába. Ehhez a civilizációhoz tartoznak a baszkok, a katalánok, a kelet-franciák, a svájciak, a svábok, a bajorok, az osztrákok, az észak-olaszok, a szlovének, a magyarok, a szlovákok és a dél-lengyelek. Azt is mondhatjuk, hogy a Barcelona-Krakkó tengely által meghatározott része Európának.

Mi jellemzi ezt a területet a történelem során? Itt jelent meg és bontakozott ki a reneszánsz. Itt volt reformáció, de győzött az ellenreformáció. Itt volt jellemző a felvilágosodás. Itt élt és dolgozott a századforduló előtti és után évtizedekben a tudományok és a művészetek nagy megújítóinak többsége, és itt volt jelentős az eurokommunizmus.

Mi jellemzi e térség népeinek civilizációját? A közösségi érdekekkel szemben az egyéni szabadságot és függetlenséget helyezik előtérbe. Szívesen vállalkoznak. Jó és szorgalmas, magukat nem kímélő vállalkozók, de nem jó alkalmazottak nagy szervezetekben sem a futószalagok, sem a hatósági íróasztalok mellett. Nem takarékosak, élvezik és élik az életet. Igényes fogyasztók, nagyra értékelik a fogyasztási cikkek választékát. Jó a stílusérzékük, ők a legjobb formatervezők. Jó a kommunikációs képességük, ezért boldogulnak minden olyan területen, ahol az emberi kapcsolatok fontosak.

Mindezek a tulajdonságok szinte értéktelenek voltak a klasszikus kapitalizmus gyáripari gazdaságában, de nagyon felértékelődtek a jelenkor fejlett és gyorsan változó viszonyai között. Mind a gyorsan változó termelési technika, mind a még gyorsabban változó, és emelkedő igényű fogyasztás szempontjából fontosak ezek a tulajdonságok.

A mediterrán civilizációba sorolandó a mediterrán népek déli fele, ahol a görög, a bizánci és az arab befolyás mindmáig érezteti hatását. E térségek mintha nem rendelkeznének azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket a jelenkor fejlett világa értékel. Ezzel magyarázható, hogy bár ma már mindegyik érintett népesség hivatalosan integrálódott az Európai Unióba, gazdasági lemaradásuk mégsem csökkent, sőt növekedett.

Ténykérdés, hogy az a Dél-Olaszország, amelyik döntően az olasz északtól, de a nyugat-európai integrációtól is igen nagy támogatást kapott, relatív lemarad. Ez is tanúsítja, hogy a külső segítség még ilyen méretek esetén sem biztosíthatja a felzárkózást. Ez a terület az elmúlt harminc év során a sokszorosát kapta annak, amit Nyugat-Európa a Marshall-segély során kapott, és annak is, amire - ha a keletnémetektől eltekintünk - az egész volt szocialista tábor számíthat.

Vegyük azt is számításba, hogy a mediterrán térség kiemelkedő turisztikai bevételekkel (és még ennél is nagyobb lehetőségekkel) rendelkezik, s ha ezt is figyelembe vesszük, még megdöbbentőbb az ellentét a külső pénzügyi források és a gazdasági lemaradás fokozódása között. Ez a térség nem volt megkötve a szovjet kényszerzubbony által, tehát fényes bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a nyugat-európai integráció, a demokrácia adottságai, az óriási külső támogatás és a nagy turisztikai bevételek együttesen sem elégségesek ott, ahol a civilizációs tulajdonságok nem kedvezőek.

A kelet-európai, vagy pravoszláv civilizáció fedi le Európa keleti felét. Gazdasági tekintetben ugyan alig áll jobban a fejlett Nyugathoz viszonyítva, mint állt a század elején, de a világ kétharmadához viszonyított helyzete javul. Különös figyelmet érdemel az a tény, hogy Kelet-Európa katonai tekintetben erősebb, mint valaha, aminek szinte felmérhetetlen világpolitikai jelentősége van. A gazdasági felzárkózás tekintetében azonban még a lépéstartás esélyei is nagyon korlátozottak.

A kelet-európai népek civilizációs karaktere nem nagyon kedvező az utolérési erőfeszítések szempontjából. Igényességük, fegyelmezettségük, takarékosságuk, kezdeményezőkészségük, vállalkozási szellemük nem erős. A felzárkózás esélyei mégis jobbak, mint a világ latin-amerikai, dél-ázsiai, vagy éppen afrikai népeinél, mert sokkal jobb az induló szellemi tőkéjük (különösképpen képzettségük), homogénebb és mobilabb a társadalmuk az egyéni képességek kifejlesztésére. Továbbá nem bénítja őket a nagyon gyors népszaporulat, nem rákosodott el az urbanizációjuk, nem utolsó sorban pedig erős a szociális érzékenységük.

Aki úgy keresi a felzárkózás útját, hogy nem veszi figyelembe az alapvető civilizációs tulajdonságokat, vagy abban bízik, hogy ezeket akár évtizedek alatt is meg lehet változtatni, aligha találhatja meg a kivezető utat. A civilizációs karakterek évezredek alatt alakultak ki, az elmúlt századok nagy változásai ugyan sokszor mélyen érintették, de alapjában alig változtattak karakterükön. A szovjet rendszer hét évtizede alatt a balti népek nem lettek pravoszlávok, és nem lettek azok a kaukázusi népek sem, megmaradtak a keletnémetek németeknek, a csehek cseheknek. Jugoszlávia sem ért el eredményeket abban a tekintetben, hogy a horvátok és a szerbek jobban hasonultak volna egymáshoz.

Erre a hasonulásra azonban nemcsak a szocializmusok voltak alkalmatlanok, de a polgári demokráciák is. A csehek és a szlovákok közeledése sem a két háború közötti demokráciában és kapitalizmusban, sem a szocializmusban nem járt sikerrel. Az észak-olaszok és a dél-olaszok között ma nagyobb a mentalitásbeli különbség, mint valaha, százötven évvel korábban még hihették azt, hogy egyformán olaszok, ma már nincs ilyen illúziójuk. A katalánok soha nem voltak ennyivel előbbre és ennyire mások az andalúziai spanyolokhoz viszonyítva, mint most.

A jelen század legnagyobb változásai abban jelentkeztek, hogy az anyagi feltételek jelentősége másodlagossá vált, helyüket átvették a civilizációs és kulturális tényezők. A mérhető gazdasági tényezők uralkodásának kora lejárt, a jelen és a belátható jövő egyre inkább a nem mérhető tényezők kora lett.

A gazdaságföldrajzi adottságok szerepét átvette a civilizációs örökség megfelelőssége. Eddig, különösen pedig a megelőző században a társadalmak gazdasági teljesítménye elsősorban a természeti adottságok kedvezőségén múlott. Vagyis azon, mennyi és milyen a termőföld, mennyire kedvező az éghajlat, milyenek a geológia adottságok, van-e kedvező tengeri kikötő stb. Ezzel szemben ebben a században sokkal inkább az ellenkezője bizonyosodott be:

A kevés természeti adottsággal rendelkező népek sokkal nagyobb arányban hajtottak végre úgynevezett gazdasági csodákat, mint a kedvező adottságokkal rendelkezők. Most ott jöttek és jönnek létre a legnagyobb társadalmi és gazdasági eredmények, ahol a civilizációs adottság és a lakosság évszázadok során kialakult értékrendje jobban megfelel a jelenkor követelményeinek.

Amíg korábban a nyersanyagok és a tőke jelentették a legfontosabb gazdasági erőforrást, napjainkban a szellemi tőke vált az alapvetővé. Ez az állítás is egészen a jelen század közepéig csak a nyugat-európai civilizációs körre volt igaz, csak ez remélhetett gazdasági sikert, és a század végére is csak a távol-keleti országok egy részére terjedt ki. Azt már a századforduló idején felismerte Max Weber, hogy a kor ipari társadalmát csak a nyugat-európai puritán civilizációs tradícióval rendelkező országok képesek felépíteni. Mennyire igaz ez a jelenkori fogyasztói társadalom viszonyai között? Kétségtelen, hogy a puritán civilizációjú országok a világ gazdasági élvonalában maradtak.

Kiderült azonban, hogy a távol-keleti puritánizmus is legalább egyenértékű, sőt az ipari termelésre való megfelelés tekintetében meg is előzi azt. Japán például már a kapitalista ipari társadalom felépítésére is alkalmas emberi feltételekkel rendelkezett, de nem voltak polgári tradíciói, és túl erősek voltak a feudális maradványok. Annak a ténynek, hogy az ipari termelésben korábban Anglia, Belgium, majd az elzászi német területek, ma a távol-keleti országok a leghatékonyabbak, alapvetően az az oka, hogy civilizációjuk erre a nyugati puritánokénál is alkalmasabb. Ez a civilizáció különösen erős hajlandóságot mutat a fegyelmezett munkára, a takarékosságra. Ezért nagyon előnyös az ipari termelés szempontjából.

Ha megnézzük, hogy mely országoknak nagy a külkereskedelmi aktívumuk, kiderül, hogy a puritánoknak, és ez annál nagyobb, minél puritánabbak. Ennek az a magyarázata, hogy a puritánok az árutermelésben erősek, a szolgáltatásokban és a belső piacfejlesztésben gyengék. Ezért sok pénzük van, de nem élnek ennek megfelelően jól.

Európában a legnagyobb változást az jelentette, hogy az utóbbi évtizedek során az észak-nyugati puritánok mellé felzárkóztak a tőlük délre élő, individualista civilizációval rendelkező népek is. A kontinens leggyorsabban fejlődő népei a svábok, a bajorok, az osztrákok, az észak-olaszok és a kelet-franciák. Újabban, és a körülményekhez viszonyítva ide számíthatjuk a katalánokat, a baszkokat és a szlovéneket. Ezeket a népeket az individualizmus jellemzi.

Az individualista civilizációjú területek előretörésének tanúi lehetünk az Egyesült Államokon belül is, ahol Kalifornia, Texas és Florida a legdinamikusabb államok, amelyeknek civilizációs karakterére egyáltalán nem jellemző az észak-keleti, a század első felében még leggazdagabb államok puritanizmusa. Az individualista népek pénze nem olyan kemény, az életszínvonaluk viszont viszonylag magas. Ezek nem annyira termelni, mint szolgáltatni, és főleg élni tudnak jobban, ezért erős a belső piacuk, passzív a külkereskedelmi mérlegük.

Mivel a nemzeti jövedelmen belül az ipar részaránya egyre csökken, a legtöbb tőkét és foglalkoztatási lehetőséget már ma is a szolgáltatások biztosítanak. Ezért a következő évtizedekben a szolgáltatási feladatok ellátására alkalmasabb individualisták fognak nagyobb gazdasági súlyhoz jutni. Ahogy a megelőző száz év során a mezőgazdaság korábbi uralkodó gazdasági szerepe elolvadt, úgy a 20. század közepe óta az ipar csökkenő szerepének lehetünk a tanúi. Ahogy a század elején a kiváló mezőgazdasági eredmények már nem voltak elegendők a magas életszínvonal elérésére, úgy a század végén nem elég a fejlett ipar sem.

Ahogy az ipari társadalmak átalakultak szolgáltató társadalmakká, az individualista civilizációs magatartásforma egyre jobban felértékelődik. A modern technika gyors változásokat követel meg nemcsak a termelésben, de a szakmai képzettségben is.

A technikai fejlődés ugyancsak előtérbe hozza a kisebb gazdasági egységek szerepét is. Ehhez pedig olyan ember kell, aki sokra értékeli a rugalmasságot, a gazdasági függetlenséget, aki ugyan nem elég fegyelmezett a hivatalokban és a nagy vállalatokban, de igen szorgalmas és leleményes a maga gazdájaként.

A puritanista civilizáció körülményei között nagyon erős a képzésre való törekvés, ezért az ilyen társadalmak iskolarendszere sokkal nagyobb eredményeket produkál. A pedagógusok sem megfelelő mértékben hangsúlyozzák, hogy a tanítás eredménye elsősorban az egyének, a családok, a tanulók képzéshez fűződő ambícióitól függ. Nem véletlen, és nem az alkalmazott iskolarendszeren múlik az, hogy az iskolai teljesítmények a távol-keleti és a német társadalomban a legjobbak.

A Távol-Keleten évezredek, de legalábbis évszázadok óta a társadalmi kiválasztódás alapja a tanulás volt. A magas hivatalokhoz, a hatalmi pozíciókhoz nem származás, mint minden más civilizációban, köztük az európaiban is, hanem a vizsgákon való jó szereplés kellett. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban a távol-keleti bevándorlók sokkal nagyobb részarányban, és sokkal jobb eredménnyel szerepelnek, mint minden más civilizációs örökséggel bevándorló réteg. Európában a protestantizmus adott először a képzettségnek, az iskolázottságnak a korábbinál sokkal nagyobb szerepet. A protestantizmus volt az első európai vallás, amelyben a magas tisztségek elnyerése nem a származás alapján történt. A puritán civilizáció a legalkalmasabb arra, hogy az előre felmérhető igényeknek megfelelő képzést adjon. Ezzel szemben az individualista a legmegfelelőbb arra, hogy a tudást a közben állandóan változó igényeknek megfelelően fejlessze tovább.

A puritán civilizáció viszonyai között nagyon jó a képzettség kiindulási alapja, de nem elég rugalmas a későbbi alkalmazkodása. Az individualista civilizációban nem értékelik eléggé a képzettséget, de nagyon rugalmasan változtatnak a szakmai ismeretek irányán, összetételén. Ebből következően minél gyorsabban változik a társadalom, ezen belül a gazdaság tudásigényének összetétele, struktúrája, annál inkább javulni fog az individualisták gazdasági szerepe.

A század végének fejlődési tendenciái azonban arra vallanak, hogy a hivatalok nagy hatalma nemcsak előnyökkel, de hátrányokkal is jár, hogy nem mindig jó az, ha az állam esetleges rossz törvényeit is fegyelmezetten végrehajtják, ha a túlságosan magas adó is behajtható. Jó, ha ezekkel szemben érvényesül az individualista civilizációkban a hatóságokról, a nagy adókról alkotott negatív ítélet. Az erős hadsereg pedig egyre inkább másodrangú lesz, illetve a modern haditechnika a fegyelemmel szemben felértékeli az egyéni kezdeményezést. A fentiek alapján joggal tételezhető fel, hogy az individualizmus felértékelődése tovább fog tartani.

Az elmondottakból az derül ki, hogy gazdasági fejlődés egyelőre csak ott várható, ahol a fenti civilizációs karakter valamelyike a jellemző. Tehát a világ négyötödében nem számíthatunk arra, hogy megszűnik a relatív gazdasági lemaradás növekedése.

Az is nyilvánvaló, hogy a világgazdaság három nagy centruma mindegyikében megtalálható mind a puritanizmus, mind az individualizmus. Nincs tehát akadálya annak, hogy a térségen belül szinte minden feladatot meg lehessen oldani, hiszen a lakosság egyik része kiválóan alkalmas a tömegtermelésre, a másik a szolgáltatásokra, a speciális termelési igények kielégítésére. Európában a leginkább nyilvánvaló a puritanizmus és az individualizmus jelenléte. Itt e két civilizáció egyértelműen országokra, népekre osztható. Északnyugaton élnek a puritánok, ezektől délre az individualisták.

A német az egyetlen európai nép, amelyen belül mindkét, a fejlődésre egyedül alkalmas civilizáció megtalálható. A szászok puritánok, a bajorok és a svábok individualisták. Ez nagyon jól nyomon követhető a német gazdaságtörténetben. A 20. század elejéig az északi, a puritán németek voltak a gazdagabbak. Még a 30-as években is legalább még egyszer akkora volt ott az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, mint a sváboknál és a bajoroknál. Mára megtörtént a teljes felzárkózás, sőt a déliek lettek a gazdagabbak.

Talán ennél is sokkal többet mond az a tény, hogy a két déli német államban és a velük rokon civilizációjú Ausztriában az elmúlt évtizedek során feleakkora volt a munkanélküliség, mint a hajdan gazdagabb északi német államokban. Ez mondható el a szolgáltatások és a kisvállalatok nagyobb súlyáról, úgy a svábok lakta Baden-Würtenbergben, mint Bajorországban.

Van egy másik markáns jelzése is az individualista civilizáció megnövekedett jelentőségének: a mediterrán civilizáció nem kedvező a kor követelményei szempontjából. Ez a civilizáció jellemző Olaszország és Spanyolország déli felében, északon pedig az individualizmus.

Ma sokszorta nagyobb a fejlettségbeli különbség mindkét országban az északi és a déli rész között, mint valaha a történelem során. Történt ez annak ellenére, hogy északról óriási tőkét, költségvetési támogatást pumpált mindkét ország a déli tartományaiba.

Észak-Amerikában mára, hogy megvalósult Kanada, az Egyesült Államok és Mexikó között a vámunió, nyilvánvaló, hogy Mexikó az individualista.

A fontosabb civilizációs kettősség azonban magában az Egyesült Államokon belül is jellemző. Ott az északkeleti államok a puritánok, és a déliek és a nyugatiak az individualisták. Nemcsak az nyilvánvaló, hogy a déli és a nyugati államokban a lakosságon belül sokkal kevesebb az angolszász és a germán, sokkal több az olasz, a francia és spanyol származék, de a jelentős bevándorlás többsége is a latin népekből került ki. Itt is az elmúlt ötven év során a korábban viszonylag nagyon elmaradott nyugati és déli államok fejlődtek gyorsabban, mára már teljesen felzárkóztak. Ehhez járult az is, hogy nem volt az országon belüli népmozgásnak politikai és kulturális akadálya, ezért aztán a puritán államok lakossága nemcsak relatíve, de még abszolúte is csökkent, a déliek és nyugatiak lakossága pedig gyorsan nőtt.

Még nagyobb lesz a jövő században az individualisták szerepe. Európának van tipikusan individualista déli része, amelyik elsősorban a kereskedelemre, a szolgáltatásokra alkalmas. Észak-Amerikában ez a rész akkor erősödik meg, ahogy Mexikót sikerül beintegrálni az egységes észak-amerikai gazdaságba. Egyelőre bonyolult feladatnak látszik a túlszaporodó és elmaradt Mexikó felemelése, de nem lehetetlen. Gondoljunk arra, hogy alig több mint száz éve Texas még Mexikóhoz tartozott, annak is egy szegény vidéke volt.

E három területen látom a jövő világát leginkább megvalósulni. Itt jutott a leginkább érvényre, hogy az egész világ egy nagy falu, amely egy nyelven beszél, amelyben az emberek egymásban testvért és nem ellenséget látnak. Lássuk röviden mi jellemzi e három tevékenységet.

A SPORT volt még évtizedekkel korábban is a nemzeti sovinizmus megnyilvánulásának fő területe. Fokozottan állt ez a versenysportra és a diktatórikus társadalmakra. Szabályként érvényesült, hogy minél rosszabb volt egy ország társadalmi rendszere, annál fényesebbek a világbajnokságokon és olimpiákon elért eredményei. Ennek érdekében nem riadtak vissza semmiféle tilalomtól, káros doppingszerek rendszeres alkalmazásától sem, sőt ennek palástolását államilag igyekeztek fedezni.

A versenysport világában igen erős volt a hierarchikus szervezet. A felső és szigorú irányítást csak a politikailag nagyon megbízható káderek végezhették. Az, hogy a rájuk bízott sportághoz értsenek is, másodlagos szempont volt. Maga a sportoló szigorú ellenőrzés alatt állt. Amíg hozta a nemzetközi eredményeket, addig kiemelt jövedelmű rabszolga volt. Ha kiöregedett, kegyvesztetté vált. Soha ennyi félművelt, primitív ember nem irányította a sportot. Az is általánossá vált, hogy minél jobban torzult és eredményközpontúvá vált egy országban a versenysport, annál jobban visszaesett a tömegsport.

Ahogy a diktatúrák társadalma és gazdasága sorra összeomlott, megindult a sportban is a spontán fejlődés. Hangsúlyozom, hogy a spontán, mert alig esett eddig szó a diktatúrákkal együtt torzult sportról. A sportrovatok még mindig csak a versenysporttal foglalkoznak, azzal is csak addig, ameddig a hazai színeket képviseli. A sportszervezetek vezetői még kevésbé akarják tudomásul venni, hogy merre megy a világ. Mert a világ a sportban is előre megy, sőt ezen a területen hozza a legszebb példákat arra, milyen lesz az élet más területein is a jövő. Csak néhány példát.

A sportban a legkisebb a nemzeti, vallási és faji megkülönböztetés. Ki merte volna évtizedekkel korábban feltételezni, hogy a világversenyeken gyakran az angol színeket többségében feketék képviselik? Pedig ma a legnépszerűbb angol sportolók feketék. Rájuk büszke a nép, értük lelkesednek. Ki hitte volna, hogy a német labdarugó bajnokságban a sztárok jelentős hányada fekete, arab vagy éppen ázsiai?

A német fiatalok még tüntetnek a török és néger bevándorlók ellen, de a meccsen extázisban lelkesednek azokért a török és néger labdarúgókért, akiket óriási pénzekért importáltak. Magyar példák is bőven vannak. A szurkolók befogadták azokat a sportolókat, akik a volt szocialista országokból települtek át. Amikor az előző választásokon még a politikusok az orosz ellenességgel akartak választókat szerezni, a sportban már folytak a tárgyalások sportolók importjáról. A Ferencvárosba hozott hokizót az első gól után befogadták. Vagyis nem az számít, hogy honnan jöttek, hol születtek, ki volt az apjuk, hanem az, hogy most kicsodák.

A nemzetköziségben az egyik élenjáró sport a tenisz. A versenyeken nem nemzetek, hanem egyének indulnak. Nem a nemzeti sportszövetségek, hanem a nemzetközi profi szövetségek tagjaiként. A győzteseknek nem játszanak nemzeti himnuszokat, játék után mint magánemberek nyilatkoznak. Méghozzá mind angolul. Nekik nincs szükségük tolmácsra, hiszen van közös nyelvük. Néhány sportban már megtörtént a nem aktív sportolók visszaszorítása a vezetésből. Ebben is példamutató a tenisz és a golf. Az aktív sportolók vették a kezükbe a sportág irányítását, maguk közül választanak vezetőket, fegyelmezik meg a fegyelembontókat, büntetik meg a sportszerűtleneket.

Egyre több sport kezd el a piachoz igazodni, és arra rendezkedik be, hogy a piacról megéljen. Ugyanakkor a vállalkozói szektor is keresi a sportolókkal való közvetlen kapcsolatokat. A reklámozásért a sportolókkal köt szerződést.

Ez az egészséges tendencia elsősorban azokban a sportokban érvényesül, amelyet a nézők többsége maga is űz és az ahhoz szükséges felszerelést vásárolja. Ilyen a tenisz, a golf, a sí, a kerékpár. Nem ilyen a súlyemelés, a birkózás, az öttusa stb. Ha ebből a szempontból nézzük meg a különböző sportágakat, akkor az derül ki, hogy a diktatúrákban azok a sportok kerültek előtérbe, amelyekben a legkevésbé érdekelt a piac, a gazdaság. A demokráciákban pedig fordítva van.

A szocialisták arra koncentráltak, amiben kisebb volt a demokráciák kihívása, a demokráciák arra, amiben jobban lehetett számítani a szponzorálókra, a sportszergyártókra, a hirdetőkre, a közvetítési díjakra. Ami a sportban az utóbbi évtizedekben spontán kibontakozik, százszor inkább az a jövő, mint amit a politikában tapasztalhatunk.

A ZENE vált a jelenkor fő művészetévé. Kevesen veszik tudomásul, hogy a zenében sokkal előbb és sokkal következetesebben integrálódott a világ, mint a politikában vagy a gazdaságban. Az emberiség történetében először valósult meg az, hogy mind a könnyű, mind a klasszikus zene egységesen terjed a világ minden kultúrájában és országában.

Az utóbbi ötven évben már a könnyűzene sztárjait mindenütt mint sajátjaikat fogadják a világ minden országában, ők szerepelnek a mindenütt jelenlevő hordozható rádiók műsorain. Újabban már nemcsak a rádióban közölt könnyűzenei műsorokban, de a videókon is érvényesül ez a teljes nemzetköziség.

A Beatlesek korában ők, ma Michael Jackson az, aki a legtöbb ember által ismert a világon. A politikusok, az egyházi vezetők és a hadvezérek meg sem közelítik az ismertségükkel őket, nem is szólva a népszerűségük mértékéről. Mindezt lekicsinylően kezelik a közismertségükben háttérbe szorult politikusok. Sajnálattal állapítják meg a nacionalisták is, hogy hova lett a falvak, tájak, nemzetek sajátos, a többitől eltérő, elkülönült zenei hagyománya. Valamikor egy kocsmaablakból kiszűrődő zenéből meg lehetett állapítani, hogy hol vagyunk. Ma mindenütt a világon ugyanazt halljuk a fiataloktól.

Az nemzetköziesedés még jobban megvalósul a komoly zenében. Ma az egész világ értelmisége ugyanazokat az operákat, hangversenyműsorokat hallgatja, ezeket veszi meg lemezeken, videókon. A közelmúltban jártam egy nagy londoni zeneboltban. A kínálatból nem lehetett megállapítani, hogy melyik ország melyik világvárosában vagyunk. Nekem még szebbnek tűnik az, hogy a zene előadóművészei mennyire nemzetköziek. Nemcsak ők vándorolnak egyik országból a másikba, de őket is úgy szeretik mindenütt a világon, hogy nem is tudatosul, hogy melyik nemzet fiai. Nemcsak a zenei nyelvük közös, de közös nyelveket is tudnak. Még senki sem mutatott rá arra, hogy egy-egy világhírű zenekar milyen sok nemzet fiaiból tevődik össze. Talán maguk között a zenészek között sem tudatosul ez.

A zene nemcsak egyre nemzetközibbé, nemzetek felettivé vált, hanem egyre inkább a legjelentősebb művészet is lett. Sajnos az aktív muzsikusok száma nem tartott a zenehallgatók számával lépést, de nagy eredmény az, hogy a jó, a tartalmas, a színvonalasan előadott muzsika ezerszer több emberhez eljut, mint valaha. Ma egy napon több Mozart-muzsika jut el kiváló előadásokban a hallgatókhoz, mint annak idején egy század alatt.

A zene megnövekedett jelentőségét nemcsak az mutatja, hogy Michael Jacksont ismerik a legtöbben, hanem a nagy klasszikus művek előadóinak népszerűsége is. Jó húsz éve egy kutatóintézet dolgozói között tettem fel a kérdést, kit tartanak a kor legjelentősebb emberének. A két első helyet Bernstein és Karajan foglalta el, a harmadik volt Kissinger, az akkori amerikai külügyminiszter.

A SZÁLLÍTÁS is egyre nemzetközibbé, és jövőbemutatóvá vált. Nemcsak a világ nagy nemzetközi repülőterein van azonos nyelv, azonos módszerek, hanem igen pozitív tendenciáknak lehetünk tanúi a kamionosok világában is. Már jó húsz éve egy könyvemben azt bizonygattam, hogy a jövő embertípusát a kamionos képviseli a leginkább, mivel ő nehéz fizikai munkás, vállalkozó és értelmiségi egy személyben. Ha kell, kicseréli a mázsás abroncsokat. Ha kell, új fuvart vállal telefonon vezetés közben, ha kell, kijavítja a kamionon lévő műszereket, közben esetleg koncertet hallgat a rádióban.

Ennél is szebb azonban, hogy nagyon szolidáris a szakmán belül. Ha lát egy elakadt társat, eszébe sem jut, hogy először megnézze, melyik nemzethez tartozik, vagy esetleg egyik konkurens céghez-e. Ha lát egy forgalmi dugót, minden társát figyelmezteti a rádióján. Az egymással szemben elhaladó óriás kamionok vezetői ugyan nem ismerik egymást, de úgy szólnak rádión egymáshoz, mintha testvérek volnának. Gyönyörű ennek a szakmának a bürokráciával való szembenállása is. Ők a legelsők és a legerősebbek a bürokratikus szabályozásokkal szemben. Utálják a bürokráciát, mert az idejük drága. Erősek, mert összetartanak és jobb kommunikációs rendszerben dolgoznak, mint a hatóságok.

Mindezt azért írtam le, hogy lássák miért szeretem a sportolókat, a muzsikusokat és a kamionosokat. Talán sikerült önökkel is megszerettetni. Lássák be, hogy ők a jövő emberei. Sokkal inkább mint a papok, katonák és politikusok.

Előre elnézést kérek, hogy sokszor hivatkozom a magam élményeire, tapasztalataira. Ezt azzal mentem, hogy a tudományban még alig találtam arra vonatkozó anyagot, hogyan fog hatni az emberek tudatára, idegrendszerére a természettől való elszakadás.

A tudomány és az urbanizáció olyan viharos gazdasági változást hozott az emberiség életébe, aminek a megemésztése az elkövetkező évszázadok egyik nagy problémája lehet. A sikerek mámorában nem tudatosult, hogy a modern ember a sok százezer éves történelméhez képest mennyire más körülmények között él, és, hogy ez a változás milyen óriási tudati adaptációt igényel, hogy ez az adaptáció mennyi időt és tudatos segítséget kíván majd meg.

Az ember eddigi történelme során a természet gyermeke volt. A természettel együtt élt, abban otthon érezte magát, arról szinte mindent tudott, amire szüksége volt. Csak az maradt életképes, aki otthon volt a természetben. Most a modern ember a természettől függetlenül élhet, amire a természet világából szüksége van, azt a piacon veszi meg, azt mások készen szállítják neki. Fogalma sincs, hogyan termelik meg az élelmiszereket, mi ehető, mi hasznosítható abból, amire a természetből szüksége van.

Amióta ember él a földön, a természetben idegenül mozgó ember életképtelen volt, ma azok élnek a legjobban, akik a legtávolabb kerültek a természet világától. A társadalom legjobban élő tizede még az átlagosnál is életképtelenebb volna, ha egyedül, illetve családjával kellene élnie az olyan erdőben, ahol az ősei százezer éveken keresztül éltek. A lakosság legszegényebb harmadában vannak viszonylag a legtöbben olyanok, akik ismerik a gombákat, a vad gyümölcsöket, a vadon termő gyógy- és fűszernövényeket. Áll ez a természettől való elszakadás a gazdag és a szegény népeket összehasonlítva is.

Mindezt a modern ember természetesnek tarja. Ez ugyan nagyon jó, de nem természetes. A legutóbbi száz esztendő viharos fejlődése, az ember elszaporodása, meggazdagodása, urbanizációja ugyan példátlan eredmény, de nem a természetes fejlődés következménye. Ez nem azt jelenti, hogy lehetett volna más, természetesebb, természetbarátabb utat járni, hanem csak azt, hogy mint minden sikerben, ebben is rejlenek negatívumok, amelyeknek az elhárítására fel kellene készülni. Most csak a modern embert fenyegető két legnagyobb veszélyforrást említem (és csak ez elsőt tárgyalom): a modern ember elszakadt a természettől, és urbanizálódott.

A természettől való elszakadás látszólag nem okoz különösebb problémát. Mint már utaltunk rá, azok a népek és azokon belül is azok az egyének élnek jobban, akiknél ez az elszakadás már máig is a legmesszebb ment. Az a tény, hogy az első generációkban jelentkező problémák még nem jelentősek, nem jelenti azt, hogy nem származnak ebből később tragikus konfliktusok. Az ember génjeiben hordja a természethez való kötődést, annak a megsemmisülése minden bizonnyal nem fog simán menni.

Meggyőződésem szerint az embernek ahhoz, hogy szellemileg egészséges maradjon, szüksége van és lesz a természettel való bensőséges viszonyra, az abból fakadó élményekre. A sorsom különös szerencséje, hogy nekem nemcsak az adatott meg, hogy a jelenkor modern világát látott, magasan képzett, és a technika vívmányit élvezni, hasznosítani tudó ember lehettem, hanem ugyanakkor megmaradt a természettel való bensőséges kapcsolatom is. Ez döntően nem az én racionalizmusomon, hanem a szerencsés körülményeken múlott.

Apámnak sokkal jobb volt az állatokhoz, mint az emberekhez való viszonya. Az állatok között mindig otthon volt, az emberi társaságban azonban soha nem találta fel magát, abból menekült. Tőle tanultam a növények és állatok szeretetét, a természettel való kontaktusteremtést. Ugyanakkor az ő keserves tapasztalatai tanítottak meg arra, hogy a másoktól átvett tudás, a milliós nagyváros, a modern technika jelenti a fejlődés, azon belül az egyéni szellemi és anyagi boldogulás útját.

Apám mellett tanultam meg, hogy az állatok nemcsak a szeretetet és bizalmat érzik meg, de azt is, mit várunk el tőlük. Ennek köszönhetem, hogy a kutyák soha nem haraptak meg, hogy nem dobtak le a lovak, hogy nyugodtan bemehettem a tigrisek közé a ketrecükbe. Mint vadász, és gyakran kiránduló ember, sokat tanultam a természettől. Kiderült, hogy az állatok érzékszervei egészen mások, és főleg másként működnek, illetve számukra más érzékelési képességeik a fontosak. Rájöttem, hogy az állatok szeretik a jó embereket akkor is, ha nem hízelegnek nekik.

Az ilyen irányú tapasztalatok hívták aztán fel a figyelmemet arra, hogy milyen fontos volt a nyugat-európai kereszténységben a természettel való kapcsolat jelentőségének a felismerése. A zsidó-keresztény kultúrában a természet nem kapott fontos szerepet. A szemita karakterű kereszténység csak a nyugati, főleg kelta hatás alatt formálódott át természetbaráttá. A nyugati kereszténység abban különbözik a zsidó vallástól és a többi keresztény felekezettől, hogy a természettel való kapcsolatot fontosnak tartotta. A nyugati szerzetesek vidékre települtek, erdőt irtottak, földet műveltek, szőlőt telepítettek. Ezt jól tükrözi nagy szentjeinek az állatokhoz való bensőséges viszonya. Szent Gál azért települt le, és remetéskedett egy medvével közös barlangban a mai Svájc terültén, mert megsajnált egy lesántult medvét. Szent Ferenc a madarakkal beszélgetett. A mi Szent Gellértünk a monda szerint szarvastehénnel és farkassal barátkozott össze.

Mindezt azzal magyarázom, hogy az állatok megérzik az ártatlanságot. Ezért nem bántják például a gyerekeket. Bábolnán láttam, hogy a kezelhetetlenségig elvadult mén óvatosan lépkedett, amikor a ketrecébe egy kisbárányt tettek. Úgy összeszoktak, hogy évekig csak a birkával volt hajlandó kimenni a bemutatókra. Azt a lovászok tudták, hogy a nemes paripa elvadul, ha nincs társa, ha magányra kárhoztatják. Mikor ismerik fel ezt a tudósok és a politikusok?

A Biblia szerint Dániel prófétát azzal teszi a király próbára, hogy berakatja az oroszlánok közé. Azok azért nem bántják, mert tiszta a szándéka. Ezt a célt szolgálták évezredeken keresztül az uralkodók környezetében tartott nagy macskák. Azok elől ugyanis nem lehet elrejteni a gyilkos szándékú tőrt vagy mérget, mert ők nem a tárgyi jelekből, hanem a szándékból olvasnak és ítélnek. Ezt minden kutyatartó bizonyíthatja, mégsem hasznosítja a modern ember. Pedig nem ártana.

Csak egy példát: a közelmúltban vendégeskedtünk egy baráti családnál. A kutyájuk viselkedése alapján mondtam a felségemnek, hogy valami baj van a családban. Hónapok múlva tudtuk meg, hogy a férj depresszióba esett, azóta orvosokhoz jár, mert a felesége nagyobb karriert csinált mint ő. Ezt a kutyájuk előbb megérezte mint maguk az érintett személyek, illetve az orvosuk.

Az erdőben sokszor csak sétáltam, nem volt szándékom lőni. Ilyenkor akár verseket mondhattam a vadaknak, bevártak, közelemben maradtak. Egyszer Szentendrén ebéd előtt egy órára kimentem az erdőbe. Messziről láttam, hogy négy süldő sétál egy sűrű felé. Elébük vágtam és felmásztam egy, a fiatalosnál jóval magasabb berkenyefára. A négy disznó odajött felszedni a lehullott berkenyét. Aztán nyugodtan lefeküdtek. Egy óra multán sok volt az ágakon ülés, és várt az ebéd, hát először dobáltam a disznókat a berkenyével. Ez nem hatott. Aztán egyre hangosabban beszéltem hozzájuk. Erre sem keltek fel. Később már hangosan szóltam rájuk. Ez sem hatott. Kénytelen voltam hangosan beszélve lefelé mászni. Már két méterre sem voltam az egyikhez, amikor utálattal feltápászkodtak és vagy húsz méterre odébb megálltak, onnan nézték, hogy leugrok és elmegyek.

A ragadozó madarakat is azért nehéz lelőni, már amelyiket szabad, mert a szándékot megérzik. Még a vadászok is azt hiszik, hogy jó a szemük, azért. Sok esetben kipróbáltam, hogy nyugodtan rájuk foghatom a puskát, ha nem akarok lőni. Ők nem engem, vagy a puskát látják, hanem a szándékomat érzik meg. Hogyan? Azt csak ők tudják.

Arról is meggyőződtem, hogy a rádió hangja egyáltalán nem zavarja a vadakat, ahogyan a favágók, a gombaszedők beszéde sem. Még a hivatásos és profi vadászok is azt hiszik, hogy a turisták nagyon zavarják a vadakat. Az ugyan igaz, hogy az emberi hangra és szagra felfigyelnek, de arra csak akkor reagálnak, ijednek meg, ha mögötte zsákmányolási szándékot sejtenek. Az állatokban erős veszélyérzet van. A szag, a hang és a látvány csak arra szoltál, hogy felkeltse figyelmüket arra, hogy fenyeget-e veszély.

A bajba jutott állat szinte keresi az ember segítségét. Ezen az alapon jöttem rá, hogy nem az ember domesztikálta az állatokat, hanem az életképtelenné vált állatok keresték az ember védelmét, segítségét, szelídültek hozzá. Nem az ember szelídítette meg a kutyát, hanem a kutya vált önmagában életképtelenné, és szorult a fegyverrel vadászó emberrel való kooperációra. A többi domesztikált állat is előbb vált életképtelenné, aztán kereste az ember segítségét. Olyan környezetben, ahol az állat megél vadon, még nem történt domesztikáció.

Az már szerencse, hogy nem szeretnek a rovarok, a csípésük nem hagy nyomot rajtam, hogy még nem mérgesedett el egyetlen sérülésem, annak ellenére, hogy gyakran megesett, hogy nem volt alkalmam még a sebek kimosására sem. Ebben is azt tapasztaltam, hogy a természet azon része is kegyeibe fogadott, amelyiknél a tudomány mai állása szerint nincs helye az ilyen logikának.

Nincs abban sem logika, hogy soha nem tévedtem el. A koromsötétben és a sűrű ködben is mindig célhoz értem. Erre azt mondom, hogy az ember ösztöne ma is jó, ameddig nem esik pánikba, amíg bízik benne. Ez áll az időérzékemre is. Sokszor magam is zavarba jöttem, amikor kiderült, hogy a rossz óránál jobban tudom az időt. Igaz, hogy sok erdei lesen a hold és a csillagok állásából mértem az időt, az órámon ellenőriztem megfigyelésen pontosságát. Érdekes módon tájékozódási ösztönöm Ausztráliában mondott csődöt. Nem tudtam megszokni, hogy más csillagokat látok, hogy délben északról süt a nap.

Azt már korán észrevettem, hogy bizonyos képességekkel csak az öreg állatok rendelkeznek, vagyis azok közül sokat, amit mi emberek ösztönnek nevezünk, csak a hosszú élet során szerzett élmények érlelik meg. Ezt öregkoromban magamon is egyre inkább tapasztalom. Az ember szeme kifejlődik a vadászathoz. Azt csak a vadász szeme sajátítja el, hogy oda nézzen, ahol valami mozdul, hogy ne csak a képet lássa, hanem a legkisebb mozgást is. Az állatok számára ez a látásmód a döntő. Az ölyv csak a mozgó egeret látja meg. A döglött egeret az orra előtt sem veszi észre. Ez a házi macskáknál jól megfigyelhető. A csecsemő is így lát. A mozdulatlan embert jó szélben tíz méterről sem ismeri fel a vad. Az emberi szoborra sem reagál. A parasztok tudják, hogy csak az a madárijesztő jó, amit a szél mozgat.

A vadász élményeinél is sokkal ősibbek, genetikailag jobban kódoltak a keresés és találás képességei. Az emberiség története máig 90 százalékban gyűjtögetésből állt. Az őskor történészei sem ismerték fel a gyűjtögetés jelentőségét, pedig még a vadász és halász népeknél is ez volt a fő foglalkozás, megélhetési forrás. Ezekben a korokban is többször annyi időt töltöttek gyűjtögetéssel, mint a halászattal vagy vadászattal. Ehhez járul az, hogy a gyűjtögetésben a gyerekek, a nők és az öregek is részt vehettek, a halászat, és még sokkal inkább a vadászat azonban a lakosság elenyésző kisebbségének a munkája maradt.

Ez ad magyarázatot a barlangrajzokra is. Az ember mindig csak azt ábrázolta kultikus célokból, ami ritka eseménynek, szinte csodának számított. A kőkori vadászok számára nagy és ritka esemény volt egy nagyvad elejtése. Azt nem ábrázolták, pedig sokkal gyakrabban megesett, hogy még futásra nem képes újszülött vagy beteg állatot ejtettek el. A vadászat egészen a legutóbbi időkig a legnagyobb urak sportja volt.

A találás ösztöne is kifejlődik. Sokan nem hiszik el, hogy meg lehet érezni a keresett tárgy közelségét. De ezt csak érezni lehet, nem lehet mások számára produkálni. A tudatosság mindig elnyomja az ösztönt. Számos esetben előfordult, hogy mondtam: itt gombának kell lenni. Volt, amikor az ország ismeretlen tájain autózva álltam meg, hogy itt keressünk gombát, és életem legnagyobb gombaszüreteit ilyen megérzéseknek köszönhettem. Mivel lehet magyarázni, hogy a pilisi erdőjárás közben vízkővel bevont római pénzt találtam, pedig nem is kerestem a földön semmit? Így találtam a Pannon-tengerből maradt koralt a bakonyi Som-hegyen, megkövesedett, 30-40 ezer éves kapitális szarvas agancsmaradványát a Pilisben.

Az állatoktól tanulni is lehet. Észrevettem, hogy a hollók csak kimúlott vadra jönnek feltérképezni azt. Esti lövés után csak akkor kezdtem el a vad azonnali keresését, ha jött a holló, mert csak akkor biztos, hogy már dögön fekszik. Azt szinte el sem merem mondani vadász barátaimnak, hogy a lesen nyugodtan elalszom, mert a vad közeledésére felébredek. Nem a zajára, mert azt még ébren sem hallom, hanem a közeledésére. Nyilván az állat is így alszik. Ezért nagyon ritkán lehet vadat alvás közben találni. Ilyennel csak a bőgés során kimerült bikával találkoztam.

Van a gyűjtögetésnek egy számomra sorsdöntő hatása. Gombás vidéken voltam kisgyerek, 5-6 éves korban jártam a gombázókkal. Ott tapasztalhattam meg, hogy a gombaszedés olyan megélhetési forrás, amiben a gyerek teljesítménye megelőzheti a felnőttekét. Ennél fontosabb gyermekkori élményt ma sem ismerek. Ha egy gyereknek mindig azt kell tapasztalnia, hogy a felnőttek mindenben többre képesek, soha nem lehet kellő önbizalma. Márpedig ez mindig nagyon fontos volt, és egyre fontosabb lesz. Nincs hasznosabb szülői feladat, mint a gyerekekkel gombát, gyógyfüvet keresni.

Magyarázatot kell adnom arra is, hogy a várható jövővel alig foglalkoztam. Tettem ezt azért, mivel a jövő előreláthatóságának a feltételei egyre romlanak. Minél gyorsabban változik a világ, annál nehezebb az előrelátás.

Márpedig az elmúlt ötven év alatt többet változott, mint előtte ötezer év alatt. Tehát a várható részletekre vonatkozó előrelátás századára csökkent. Régen az sem sokat tévedett, aki azt mondotta, hogy száz év múlva az lesz, ami ma van. Ma gyakran az is alaposan téved, aki azt mondta öt évvel ezelőtt, hogy ma is az lesz, ami akkor volt. Nemcsak a változások üteme gyorsult meg, hanem ennél is jobban megnőtt a változásokat létrehozó tényezők száma. Minél fejlettebb a társadalom, annál több nem mérhető tényező alakítja a sorsát. Csak mosolyogni tudok azokon a társadalomtudósokon, akik számítógépre vitt modelleken akarják térképezni a várható változásokat. Jó példa erre a Római Klub jelentése, amely például a nyersanyagok szűkösségében látta a gazdasági növekedés lelassulásának okát. Tíz év múlva nevetségessé váltak. Ma azok élnek a legjobban, akiknek nincs nyersanyaguk.

Amennyire hiba a társadalomtudományokban a futurológia, annyira hiba az is, ha a korunk fontos történelemformáló jelenségeit nem veszik tudomásul. Az nem baj, hogy nem tudjuk, mi lesz a jövőnk, de az igen, hogyha hamis alapokon jósolgatunk, vagy ha nincs elfogadható jövőképünk. Ahogy az egyének sorsa ma már alig látható előre, a társadalmaké sem. Mégis, csak annak az egyénnek van bíztató jövője, aki előtt világosak és reálisak a jövőjére vonatkozó elképzelések, aki tárgyilagosan méri fel adottságait és lehetőségeit. Az ilyen egyénnek is azt kell minden hosszabb életszakasza után megállapítania, hogy bizony, az élete nem úgy alakult, ahogy elképzelte, de mégis jobban azokénál, akiknek nem voltak elképzeléseik. Fokozottan áll ez a követelmény a társadalmakra is.

A fentieket azért vetettem papírra, mert meggyőződésem szerint a sok részletinformáció mögött rejtve marad a lényeg. Ha megnézzük a század során megjelent újságokat, azokban szinte semmit nem találunk olyant, ami a mai kor alapvetően fontos jelenségeit tárgyalta volna. Nem sokkal jobb a helyzet a társadalomtudományi szakfolyóiratokkal, sőt a szakkönyvek tekintetében sem. Azt már elismerjük, hogy a jó történelemben nem mindig a csaták, vagy éppen az uralkodóház házasságai a legfontosabb történelmi események, mégis a tömegtájékoztatás java is ezen a szinten marad a jelennel kapcsolatban.

Gondoljuk meg, mennyi információval árasztottak el bennünket az Öböl-háborúról, és milyen keveset tudunk arról, hogy az elmúlt évtizedben Kína déli harmada a világ leggyorsabban növekvő része lett, hogy India népessége katasztrofálisan növekszik, a gazdasági teljesítménye viszont Ázsiában a legalacsonyabb, hogy a harmadik világ nagyvárosainak tucatjaiban évente több százezerrel gyarapodik a népesség akkor, amikor azokban csak az ottani alacsony elvárások mellett elfogadhatónak minősíthető körülmények között lakók száma növekszik.

Még szakmai körökben sem tudatosul, hogy az emberiség nagy többsége egyre reménytelenebb helyzetbe kerül, és csupán három sziget van, amelyen a világ népességének a negyede élhet majd akkor, ha Kelet-Ázsia további egymilliárd lakossal felzárkózik. Ez lesz a század egyik leginkább világméretű jelentőségű utolérési eredménye.

A régiek azt mondották, hogy gyakran a sok információ azt jelenti, hogy a fáktól nem látják az erdőt. A mai helyzetben már sokkal jobb volna azt mondani, hogy a sok levéltől még a fákat sem látják, nemhogy az erdőt. Ez azért nagy baj mert régen az emberek életének alakulása legfeljebb az erdő egy szűk tájával volt összekötve. Most mindnyájunk sorsa az egész erdő törvényei között alakul.

A muszáj Herkules
(Ady Endre)

Nagyon szerencsés ember.

Ami fontosnak bizonyult az életemben, abban előnyös helyzetből indultam. Amire vágytam, de nem sikerült, azért csak hálás lehetek. Ezt kevés ember mondhatja el 75 éves korában.

A legnagyobb a sok szerencse között, hogy tehetségesnek születtem. Az élet számos területén, számos szakmában volt képességem arra, hogy érvényesüljek. Ez sem sokat jelentett volna, ha nem a jelen században születek, amikor már a tehetségek a korábbinál sokszorta nagyobb valószínűséggel érvényesülhettek.

A családi háttér és életút

Nemcsak a születésem ideje, de helye is szerencsésnek bizonyult. Sokszor éreztem úgy, hogy nem Közép-Európa, és különösen nem Magyarország volt számomra az ideális születési hely. Utólag mégis hálás vagyok a sorsnak, hogy itt születtem. Formálódásom nem alakulhat ilyen jól, ha gazdagabb, demokratikusabb és szabadabb országban születek. A képességek kibontakoztatásához nehézségekre, akadályok leküzdésére van szükség. Ismertem sok elkényeztetett kortársamat, akik a kényelmes körülmények hatására lettek kicsik, holott nagyok is lehettek volna. A magyar arisztokráciában is azért volt olyan sok emberi törpe, mert sok mindent készen kaptak.

Meggyőződéssel állítom, hogy őseimnél sokkal jobbkor születtem, átélhettem a minden korábbinál sokszorta érdekesebb századot.

Örülök annak is, hogy magyarnak születtem. Ez is véletlen, hiszen négy nagyszülőm közül csak a névadó nagyapám volt magyar. A többi ősöm horvát, német és cseh. Ennek a származásomnak is köszönhetem, hogy nagyon mély magyarságom ellenére minden nacionalizmustól távol tartottam magam.

Szüleim az előző generációhoz képest visszább estek. Ennek is köszönhetem, hogy a felemelkedés munkálkodott családomban, mindenekelőtt bennem. Szegény körülményeink ellenére négy testvérből három lett diplomás, állta meg ebben a helyét.

Egy kis tanyán születtem. Onnan, és apámtól van, hogy a természetben mindig nagyon otthon vagyok. Sokszor magamat is megdöbbentően tájékozódom, szinte csalhatatlanok az ösztöneim. Az állatok megkülönböztetetten szeretnek. Számos esetben még a gazdájukkal szemben is hozzám szegődnének. Felnőttkoromban minden aggály nélkül mentem be a szibériai tigrisek ketrecébe. Az állatokhoz kötődő viszonyomnak sok hasznát vettem mind a vadászatban, mind a primitív társadalmak életének megértésében.

Fiatal koromban sokszor keseregtem azon, hogy nagyapám nagy gazdagságából szinte semmi nem maradt. "Milyen jó lenne gazdagnak lenni!"

Nagyapám halálát követően az első világháború alatt a hat testvér örökség feletti veszekedésében elolvadt a vagyon. Ennek köszönhetően tanultam meg szegényen élni, lettem egész életemre a szegényekkel szemben szolidáris. Ma már tudom, hogy milyen veszélyekkel járt volna az örökölt gazdagság.

Ha én vagyok a városban a leggazdagabb gyerek, talán el is züllöttem volna, hiszen a könnyű érvényesülés, az úri passziók, a kártya más irányba terelt volna. Talán annyira sem vittem volna, mint apámék nemzedéke, akik gazdag gyermekkorukból indulva vitték sokkal kevesebbre.

Ha szüleim gazdag vállalkozók és bankárok, a Rákosi-években a kitelepítettek, az internáltak, a koncepciós perek áldozatai közé kerültem volna. Azaz nem úsztam volna meg a sztálinizmust.

Ha megúsztam volna, nem ilyen tiszta lelkiismerettel és tiszta szívvel. Ma nem lehetnék olyan boldog ember, amilyen vagyok.

Azt az iránytűmet, hogy az örökölt vagyonra nem szabad társadalmat építeni, ennek a múltnak is köszönhetem.

Az írást és az olvasást egy bányászok és kohászok lakta, de még nagyon tradicionális faluban tanultam meg. Ezek a faluban töltött évek nagyon mély nyomokat hagytak bennem. Életem végéig elkísér a falusi társadalom szeretete és nagyra értékelése. Ez a falusi múlt vitt később a népi írók táborába és az agrárpolitika felé. Ennek köszönhetem, hogy harminc éve nagyon kötődöm egy kis bakonyi faluhoz, ott legalább annyit és annyira otthon vagyok, mint Budapesten.

Az egész életemet végigkísérő önbizalmat elsősorban két gyermekkori élménnyel magyarázom. Egészen kisgyermek koromban nagyapám kertészetének maradványaiban még folyt az élet, segédek és családtagok dolgoztak. Én, mint gyerek, papírvirágokat készítettem, apró szőnyegvirágokat dugványoztam, koszorút kötöttem. Ezekben a négy-öt éves gyerekkezeknek való munkákban többet teljesítettem, mint a fizetett segédek. Tehát legyőztem a felnőtteket.

Az első és a második elemit Borsodnádasdon végeztem. Innen ered második fontos élményem. Ott a lakosság rendszeresen gombászott. Ez volt az egyik kiegészítő jövedelmük. Bölcsen, vitték magukkal a gyerekeket is. Velük jártam az erdőket. A gombagyűjtés is olyan munka, ami gyerekjáték is. A gyerek, ha ügyes, több gombát gyűjt, mint a felnőtt. Tehát itt is legyőzhettem a felnőtteket.

Ez az önbizalom életemen keresztül elkísért. Ma sem jut eszembe, hogy nem találhatom-e meg jobban az igazságot, akárcsak a gombát, nem láthatom-e meg jobban a szebbet, akárcsak a papírvirágot, mint a politika, a hatalom, a kultúra nagyjai.

Iskolai életút

A középiskolát egy kisvárosban, Kaposvárott végeztem el. Ez a város azzal formált a leginkább, ami hiányzott belőle. Kispolgári város volt, abban a dzsentrik és az úri középosztály uralkodott. A viszonylag szép számú zsidóság éppen a már jelentkező antiszemitizmus miatt nem sokat adott a város jellegéhez, megpróbált csendes maradni. A tanári karban is legfeljebb egy-kettő akadt, akit elismertem. Ez azért bizonyult hasznosnak, mert rászoktatott arra, hogy ne másoktól vegyek példát. Utólag is meglep, hogy sok nagy emberrel volt módom találkozni, sőt tartósan kapcsolatban maradni, mégsem volt egyik sem mintaképem. A maximum, hogy az egyiktől ezt, a másiktól azt irigyeltem.

A középiskolát nem egészen simán végeztem el, mert a tanárok egyik fele ugyan szeretett, a másik, nagyobbik fele azonban érezte, hogy nem becsülöm őket. Különösen sok bajt okozott, hogy a leckéket elhanyagoltam. Már akkor is csak azt tanultam, ami érdekelt, többször egyszerre csak egy tantárgyat, illetve témát. Éveket előre tanultam matematikából vagy irodalomból. Elképesztően sokat olvastam. De csak jó irodalmat. Ez a rendszertelen rendszeresség megbotránkoztató volt a kispolgári világban. Máig lesújtó véleményem van arról, hogy az iskolában óránként kell szakmát változtatni. Az élet szakosodott, minden szakma egész embert kíván. Az iskola pedig azt akarja, hogy az egyik órán matematikus, a másikon irodalmár legyen egy lelkes kamasz gyerek.

Irodalomból, történelemből, matematikából és fizikából lényegesen többet tudtam annál, amit a középiskola megkívánt. A nyelvekből viszont kevesebbet. Sok időt töltöttem sporttal, a ház körüli munkákkal és tanítással. Nem emlékszem arra, hogy szabadidőm lett volna. Szabadságom annál több.

A történészkedést Marczali Henrik kedveltette meg velem. Az ő hatására lettem a felvilágosodás híve. Jellemző módon a második helyre Szekfű Gyulát tettem, aki konzervatív történész és középjobb politikus volt. Szekfűről alkotott pozitív véleményem akkor igazolódott, amikor egyetlen középjobb polgári politikusként reálisan felmérte azt, hogy mit jelent számunkra Jalta.

Az életstílusomat nemcsak a tanáraim, de szüleim sem fogadták el. Apám egyáltalán nem értékelte az én szellemi érdeklődésemet. Ő csak két erényt ismert: a takarékosságot és a munkát. Egyikben sem jeleskedtem. Pedagógus anyám pedig a rendszertelenségemen botránkozott. Máig sokszor idézem: "ebből a gyerekből nem lesz soha semmi. Nincs benne kötelességérzet sem maga, sem mások iránt."

Nagyon korán megtanultam pénzt keresni. Voltak tanítványaim. Nyulakat tartottam. Selyemhernyót tenyésztettem. Teniszütőt húroztam. Apám mellett sok gyakorlati munkát végeztem, amit életem későbbi szakaszaiban is élvezettel hasznosítottam. Mások megbotránkozását kiváltva bankigazgató, vagy főosztályvezető létemre ostort fontam, kefét kötöttem, nagy létrát csináltam, kaszáltam, bútort javítottam. A kapálásban nem találtam még a parasztasszonyok között sem olyant, aki versenyezhetett velem. Általában sikerrel barkácsoltam. Ennek köszönhetem, hogy a jó mesterembereket az átlagos tudósoknál sokkal többre becsülöm.

A magabiztosságom soha nem hagyott el. Eszembe sem jutott, hogy nem fogok megélni. Ez annál erősebb volt bennem, mivel a családban apámon botránkoztam, hogy még a pénzkeresés nagyobb felét is gyenge anyámra hárította.

Ebben a korban is sok barátom volt, de igazi egy sem. Másokkal teniszeztem, pingpongoztam, sakkoztam, kártyáztam, irodalmárkodtam. Mindig túlságosan a magam útját jártam ahhoz, hogy másokkal tartósan közös utam lehessen.

A gimnáziumi években irodalmár és történész akartam lenni. Ettől a szándékomtól az térített el, hogy ez a szakma nem látszott alkalmasnak arra, hogy anyagi, és ezen keresztül szellemi függetlenségemet biztosítsa. Ezért iratkoztam be a Műegyetemen általános mérnöki szakra. Azt gondoltam, hogy mérnökként megélek bárhol a világon.

Világnézetemről

A magyar politikai valóságról kezdettől fogva nagyon negatív képem alakult ki. A politikai és hatalmi elitet feudálisnak, kisstílűnek, képzetlennek és főleg erkölcstelennek tartottam, az antiszemitizmusért pedig teljesen felelősnek. A bizonyos tekintetben való magyarságféltés náluk csak spanyolfal volt a megkülönböztetett hatalmi és anyagi érdekek elrejtésére.

A politikában máig érthetetlenül jól eligazodtam. A revizionizmus és a fasizmus bármilyen enyhe formája egy pillanatra sem fertőzött meg. A szomszéd népek és a zsidóság gyalázása eleve ellenérzéseket keltett bennem.

Tudtam, hogy Trianon a magyarsággal szemben igazságtalan volt, de az előző állapotot még sokkal inkább annak tekintettem. Egyedül álltam azzal, hogy Hitlertől még a magyarlakta területeket sem szabad elfogadni.

A zsidókérdésben pedig az igazított el, hogy a polgárosodásban, a kívánatos nyugatosodásban ők jelentették a fő erőt a konzervatív nemesi rendszerünkkel szemben. Túlterjeszkedésüket nem tartottam a magyarságunkra nézve hosszabb távon végzetes veszélynek. Azt, hogy ők uralták a gazdaságot és a kulturális életet, a kisebbik bajnak tekintettem az úri világnak a gazdaságban játszott stróman, és a kultúrában űzött turáni, színvonaltalan magyarkodásához képest. Kétségbeesve láttam, hogy milyen kevesen vagyunk e kettő közötti úton: magyarként a Nyugat felé. Csak Ady Endre, Bartók Béla és József Attila vigasztaltak és bátorítottak.

Fel sem merült bennem, hogy a nácik a háborút megnyerhetik. Ezért minden németbarátságot hazaárulásnak, rövidlátó úri osztályérdeknek, és végső soron a magyarságra nézve végzetesnek tartottam.

Utólag is meglep, hogy különcségem ellenére a kisvárosi középosztály mennyire befogadott, pedig sem a társadalmi, sem az anyagi helyzetünk ezt nem indokolta. Talán azért ítéltem el egész életem során az osztálygőgöt, mert velem szemben nem éreztették. Nem kellett félni, hogy egyéni sérelmeim fűtenek. A családommal szemben azonban éreztem a társadalmi kirekesztést. Ezt utólag azzal magyarázom, hogy minden társadalmi rétegben hamar otthonosan viselkedtem. Ezt később Kovács Imrében csodáltam meg. A cigány favágóval éppen úgy hangot találtam, mint a teniszező vagy kártyázó arisztokratával. Minden társaságban otthon, és ugyanakkor egyedül voltam. Ez azonban soha nem zavart. Szerettem az egyedüllétet és az alkalmi társaságot.

Az egyetemi években az egyetem mellett a színház, az irodalom, a sport és a pénzkereset kötötte le az időmet.

A tenisz jelentett egy ideig komoly kísértést, bekerültem az utánpótlás-válogatottba. Mégis feladtam, mert a gyenge koszt és a sovány kilátások kijózanítottak. Ma is sokszor gondolok arra, hogy az életben semmi sem ambicionált annyira, mint a teniszkarrier. Soha nem akartam politikus, híres ember, nagy tudós századannyira sem lenni, mint teniszbajnok. Mégis, minden gond nélkül rövid lángra állítottam ezt.

A II. világháború viharában

Mivel elvből nem jártam leventére, '44 nyarán munkatáborba vittek. Életem legszebb nyara lett belőle. Nyári munkáim során tapasztalt geodéta, földmérő voltam, három nap után már beosztottak a határvédelemhez szükséges háromszögelésre a Békás-szoros környéki hegytetőkre. Először láttam hegyeket, és voltam gond nélkül szabad. Azóta is a hegyek rabja vagyok. Erdély szegénysége viszont maradandó hatással volt rám.

Mivel a földosztás volt számomra a legelső, és mindent megelőző politikai cél, közel kerültem a népi írókhoz. De ez soha nem jelentette, hogy az urbánusokat ne tiszteljem és szeressem. Ady és József Attila volt a két üstökös. De Máraitól Szerb Antalon keresztül Zilahy-ig figyeltem a polgárokra is. A népiekhez képest túlságosan liberális, a polgárokhoz képest túlságosan radikális és népi voltam. A népiekhez elsősorban a földreform mindent megelőző politikai igénye kötött.

A frontot megelőző hónapokban a behívót megtagadó katonaszökevény lettem. A Műegyetemet Németországba telepítették, de én a végbizonyítvány előtt habozás nélkül itthon maradtam, mohón vártam a háború, és ezzel az úri világ végét. Nekem az oroszok felszabadítók voltak, holott a régi rendszerben nem látszott jövőm előtt semmi akadály. Aki a magyarkodó, de nem magyar úri világ szétverését segíti, aki támogatja a következetes földreformot, az számomra szövetségesnek ígérkezett akkor is, ha ezzel együtt a saját egyéni sorsomat rontotta is el. Az oroszokban az újra megjelenő törököket láttam, akiknek a szerepe azonban az ázsiai módszereik ellenére is pozitívnak ígérkezett.

A bolsevik rendszert, és úgynevezett marxizmusukat illetően kezdettől nem voltak illúzióm. Ennek ellenére őket nemcsak a nácikkal, de a nyugati imperialistákkal szemben is a kisebbik rossznak tekintettem. Ebben, mint később megtudtam, Roosevelttel voltam azonos véleményen. Máig hiszem, hogy az idejétmúlt rendszert akkor is össze kell törni, ha a ténylegesen alkalmazható módszerek erkölcstelenek voltak. Az úriemberek szalon-etikettjének, az erkölcs diktálta játékszabályoknak csak akkor van helye, ha egyenlők a versenyfeltételek. Amennyire kényes voltam magammal szemben a politikai módszereket illetően, annyira tudomásul vettem azok félresöprését mások politikájában. A politikai módszereknél sokkal fontosabbnak tartottam a végső hatásukat.

A politikai életút kezdetei

Már a front alatt osztottam a földet, és politizáltam. A Nemzeti Parasztpártnak lettem a Baranya-megyei tikára, a MADISZ-nak dél-dunántúli főtitkára.

A földosztás életem nagy élménye maradt. A földhöz jutás örömeiben való osztozkodás számomra leírhatatlan és kitörölhetetlen élményt jelentett. A megye falvait járva először volt alkalmam egy minden tekintetben nagyon tarka tájegységet megismerni.

A parasztpárti szerepemből fakadt, hogy minden vezetőjét, jelentős egyéniségét nemcsak személyesen, de viszonylag közelről, egyenrangú társként megismerhettem. Az is az életem nagy ajándéka volt, hogy közeli kapcsolatban lehettem Veres Péterrel, Erdei Ferenccel, Kovács Imrével, Bibó Istvánnal, Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Fülep Lajossal, Keresztúri Dezsővel, Kodolányi Jánossal, Tamási Áronnal,... Azt hiszem, hogy ehhez hasonlóan rangos társaság a magyar történelemben csak a '48-as Márciusi Fiatalok asztalánál és a Galilei-körben gyűlt össze. Ki tudja, miért csak a forradalom és a vesztett háború volt képes ilyen elitet egy táborba terelni?

1947 januárjában a Parasztpárt központjában vagyok a kulturális osztályon. Hamarosan kiderül, hogy a pártot a kommunisták felszámolják. Ekkor kettős kísértés ér: Kovács Imréék nyugati útlevelet kapnak, ezt nekem is felajánlják. Erdeiék hívei számára katonai karriert biztosítanak. Ezt is választhatnám. Mindkettőt habozás nélkül elutasítottam. Soha nem tudtam elképzelni, hogy a hazámat elhagyjam. Talán ezt kikerülendő, nem vállaltam semmiféle olyan politikai csoportosulást, ami az ilyen választást kényszeríthette volna ki.

Így kerültem a szövetkezeti mozgalomba. Ez megfelelő anyagi jövedelmet és sok falusi munkát jelentett. Alig másfél év után azonban kirúgtak, mert nem tudtam elfogadni ott a zsidó polgárok túllihegett sztálinizmusát, harcos paraszt- és szociáldemokrata ellenességét. Úgy rúgtak ki, hogy csak fizikai munkát vállalhattam. Ez sem terelt le a baloldaliságom útjáról.

1947-ben megnősültem. A házasságunk öt év és három fiúgyermek után egyre jobban elromlott. Tíz év után már nagyon rossz lett, de még tíz évet a gyerekek miatt ráhúztam. Ez a házasság volt életem egyetlen, súlyos következményekkel járó elhibázott lépése. Ma már visszanézve megállapítom, hogy a rossz házasság nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nem emelkedtem olyan magasra, ami elterelt volna saját utamról. A modern élet egyik nagy veszélyének tartom, hogy a tehetségek gyorsabban, korábban érvényesülnek, karriert csinálnak, mintsem megérnének. Túlságosan nagy a tehetségek iránti kereslet. Pedig "pokolra kell annak menni, aki dudás akar lenni".

Szakmai indulás

Mikor lehetetlenné vált budapesti elhelyezkedésem, Mohácsra mentem. Akkor még ott akarták a Sztálinvárost felépíteni. Oda jelentkeztem építőipari segédmunkára. Három nap után munkavezető, két hét után főépítés-vezető lettem. Mint ilyen, gyorsan felismertem a bürokratikus tervgazdálkodás ostobaságai között a kiskapukat. Meggyőződtem, hogy drágán kell dolgozni, hogy az előírt mutatókat teljesíthessük. Ki is tüntettek a jó munkámért, ami valójában rossz volt. Ezt megírtam az építésügyi miniszternek. Az kárörömmel elküldte a Tervhivatal akkori teljhatalmú vezetőjének, Vas Zoltánnak. Ő felhívatott, és alkalmazott a Tervhivatalban, ahol kilenc, eseménydús és tapasztalatokban gazdag évet húztam le.

Erre a kilenc évre ma is szívesen emlékezem, holott sok tekintetben nagyon viszontagságos időt jelentettek. Gyorsan mentem előre, és lettem műszaki előképzettségem ellenére ismert közgazdász. Ma is büszke vagyok arra, hogy '52-től kezdve Péter György és Nagy Tamás mellett a gazdasági módszereket bíráló reformközgazdászok élcsapatába tartoztam. A publikációimnak és agrárérdeklődésemnek köszönhetően részt vettem az első Nagy Imre-reformok kidolgozásában. Ezen munkák során ismertem fel azt, hogy a szovjet rendszer korlátait csak az uralkodó párton belül lehet lazítani. Ezért lettem '55-ben párttag.

A tervhivatali éveket nemcsak az tette széppé, hogy fiatalok és optimisták voltunk, hanem az, hogy sokat lehetett használni. Ez a mai ember számára furcsának tűnik: hogyan lehetett valaki hasznos a legvadabb sztálinista években?

Emberség az embertelenségben

A becsületes egyén nagy hatalma a legrosszabb viszonyok között is nagyon hasznos. Minél embertelenebb egy rendszer, annál nagyobb érték azon belül az emberség. Minél irracionálisabb a gazdaság működtetése, annál hasznosabb az egyének racionalizmusa.

Ezt két példával illusztrálom.

Az 50-es évek elejét Sztálinnak a világháborúra való lázas felkészülése jellemezte. Ennek egyik jele volt a beteges autarkiára törekvés. Moszkvában kisütötték, hogy nyersgumiból és gyapotból is önellátóvá kell válniuk. Ennek megfelelően minden rációt nélkülöző buzgalommal fogtak a gumipitypang és a gyapot termeléséhez. Más sem kellett a hazai sztálinistáknak, élükön Rákosival és Gerővel, akiknek halvány fogalmuk sem volt a mezőgazdasághoz, nálunk is elindították a gumipitypang és a gyapot termelését. Mai pénzben sok milliárdot pocsékoltak el.

Közben az első nemzetközi gazdasági információként a világgazdaságtól tökéletesen elzárt országba bejött egy moszkvai, orosznyelvű, világgazdasági adatokat tartalmazó hetilap. Ebből megállapíthattuk, hogy mennyiért lehet venni a nyersgumit és a gyapotot Rotterdamban, és mennyiért lehet ott eladni a magyar cukrot és kukoricát.

Az így nyert adatok alapján készítettem egy feljegyzést Vas Zoltánnak arról, hogy egy hektár cukorrépa terméséből 25-ször annyi nyersgumit lehet venni a világpiacon, mint amennyit a gumipitypang termelése hoz. Vas lehívatott és mondta, hogy ő most nem meri ezt elküldeni a Gerőnek, mert az esetleg az ország háborús erejének a megtámadását látja benne. (Megjegyzem Vas is félt Gerőtől.) Este mégis elküldte, és másnapra már ott volt Gerő válasza, ráírva az én feljegyzésemre: ha valóban ilyen ostobaság, ne csináljuk. Ezt a feljegyzést még sokáig őriztem irataim között.

A gumipitypang-ügyben aratott győzelmen bátorított fel arra, hogy a gyapotmániát is eloltsam. Akkor már nem volt ott Vas, de az illetékes elnökhelyettes, a későbbi könnyűipari miniszter asszony küldte át Gerőnek a feljegyzésemet, ami szerint a kukorica is évente közel háromszor annyi devizát termel, negyedannyi munkával és önköltséggel, mint a gyapot. Ennek hatására ugyan nem látványosan, de két év alatt a gyapottermelés is megszűnt.

Az ilyen tapasztalatok erősítették meg bennem, hogy a legrosszabb rendszerből sem szabad kivonulni, még kevésbé miatta az országot otthagyni, ha a rossz rendszer nem rövid életű, azaz átmeneti jelenség. Márpedig én a Jaltai Szerződést több generációs tartósságúnak ítéltem. (Ugyanakkor a 70-es évek közepe óta már láttam, hogy a rabságunk nem éri meg az ezredfordulót, a soknemzetiségű Jugoszlávia, majd a Szovjetunió elemeire esik szét, a két Németország egyesülése pedig orosz-amerikai kezdeményezésre és angol-francia ellenzés ellenére megvalósul.)

A magyar értelmiség többségét kezdettől fogva elítéltem azért, mert rangjukon alulinak találták, erkölcsükkel összeegyeztethetetlennek tartották a nagyon szűkre szabott lehetőségek közé szorított politikai munkát. Sokan még az országban maradást is elviselhetetlennek ítélték, és erre utólag, főleg a rendszerváltás után még büszkék is lettek.

A "Gazdasági Reform" mint "bucharinista förmedvény"

1954 őszén történik számomra nagyon izgalmas pár hónap, amire büszke lehetek. Vas Zoltán akkor került vissza mint a miniszterelnök kabinetfőnöke Nagy Imre mellé. Vele kapcsolatban voltam komlói száműzetése idején is. Neki írtam egy feljegyzést, amelyben felhívom a figyelmet arra, hogy Nagy Imre számára csak a mezőgazdaság szabad reformterület, a gazdaság egésze Gerő kezében maradt. Márpedig a reform csak akkor járhat eredménnyel, ha az egész gazdaságot átfogja.

Ez a feljegyzésem Nagy Imre elé került, aki hármunkat megbízott azzal, hogy Balatonöszödre, a kormányüdülőbe elvonulva írjuk meg a teljes gazdaságot átfogó reformot. Két társam volt: Fekete Ferenc, aki az egyetemen segített Nagy Imrének a tanszéki munkában, és Móré András, aki Vas Zoltán titkárságát vezette.

Meg is született a Gazdasági Reform című terjedelmes tanulmány, amit Nagy Imre nemcsak elfogadott, de haladéktalanul a Minisztertanács napirendjére is tűzött és ennek megfelelően ki is osztatott. Ebben az anyagban szerepelt először a gazdasági mechanizmus szó, ami évekre gazdaságpolitikai zászlónk lett. A reformok szelleme egyrészt a jugoszláv politikusoktól, mindenekelőtt Kardejtől, másrészt a lengyel tudósoktól származott. Az utóbbiak, Langeval az élen, modellről beszéltek. Nekem a modell kifejezés nem tetszett, mivel csinált szerkezetnek tekintettem. Ezért találtam ki a mechanizmus szót, a mechanizmusnak ugyanis önmozgása van. Nem passzív, hanem aktív a szerepe.

Alig egy nappal később izgatottan, de nagyon bizalmasan közölte velem Gerő titkára, Papp István, hogy főnöke tombol a felháborodástól, az anyagra azt írta, "Bucharinista förmedvény", és azonnal összehívta a párt legfőbb gazdaságpolitikai bizottságát, amelynek ő volt a vezetője. Emlékem szerint a tagja volt Nagy Imre, Farkas Mihály és Friss István. Ez a testület levetette a Minisztertanács napirendjéről az anyagot. Minden példányt az ÁVH emberei szedtek össze. Tőlünk még az indigókat is begyűjtötték.

Nagy Imre közölte, hogy a mi bántatlanságunkat a bizottság megígérte. Még sokáig mégsem éreztem jól magam. Különösen akkor, amikor nem sokkal később már Nagy Imrét és Vas Zoltánt is leváltották. Számunkra nem lett semmiféle retorzió. A történtek ellenére folytattam publikációimat és reformkísérleteimet a Duna Cipőgyárban, a Pécsi Állami Gazdaságban és a Selyem Iparban. Ezek voltak a szocialista világban az első vállalati szintű reformkísérletek.

Meditáció a forradalmiságról

Az '53-as Kormányprogram és az azt követő időszak értékelése még hiányzik. Számomra is talány, hogy mi késztette a szovjet pártvezetést arra, hogy éppen Magyarországon hajtassanak vége egy generációs váltást. Minden szocialista országban megvoltak a Rákosik, azokban mégsem került sor generációs váltásra.

Ebben kétség kívül a KGB játszott fontos szerepet, amit nemcsak Beríja személyes szereplése bizonyít, hanem az a tény is, hogy itt az az Andropov, a KGB embere volt a nagykövet, aki később a szovjet váltás egyik vezetője lett. A Tervhivatalban tapasztalhattam, hogy a nagykövetség már hónapokkal korábban előkészületeket tett. Akivel én is többször találkoztam a nagykövetség részéről, nyíltan bátorított a kritikára, a reformok felvetésére, és Nagy Imre támogatására.

Maga Nagy Imre ugyan nem jelentett generációs váltást, de a Moszkvában javasolt új PB-tagok és KB-titkárok annál inkább. Hegedűs, Ács, Szalai, Vég olyan fiatalok voltak, akik más szocialista országok pártvezetésében szóba sem jöhettek. Bennük nemcsak akkor, de utólag is a népi származású és elkötelezettségű új értelmiség megjelenését látom. Mellettük sorba jelentek meg az olyan miniszterek, középvezetők, akik ugyanezt a társadalmi réteget képviselték. Előttük tehát megnyílt a lehetőség arra, hogy a magyar baloldal élére a népi indíttatású vezetők állhassanak. Ezt a változást egyedül Nagy Imre támogatta a régi gárdából. Tehát elemi érdekük lett volna vele szoros szövetségre lépni. Nem ezt tették, hanem a két rivális, Rákosi és Nagy között ingadoztak.

A népi származású értelmiség megjelenését máig sem értékelik. Ez több okkal magyarázható. Ma sem ezek vannak hatalmon, ahogyan nem ők voltak 1918-19-ben és 1945-ben sem.

A laktelkiek ehhez hasonló társadalmi bázisról indultak, de egyre inkább a középjobb politikai vonalat képviselték. Ebből sem lett tartós a népiek hatalma, mert Antall és csapata, akik urak és nem népiek voltak, vette át, illetve el tőlük a vezetést.

A FIDESZ ígérkezett erre a népi értelmiségi feladatra alkalmasnak, de ez a párt akkor ment el a választások előtt közvetlenül jobbra, és a liberális polgárok felé, amikor a közvélemény az Antall-politikából tapasztalva csak a baloldalban bízott.

1956 viharában

Visszatérve 1953-ra, a Moszkvában kiemelt személyek képessége nem ütötte meg a hirtelen rájuk szakadt, és megoldásra váró feladat igényét. A képességük, Hegedűst kivéve, legfeljebb közepes volt. Amennyire jók egy konszolidált rendszerben a közepes képességű vezetők, annyira alkalmatlanok a nagy változások idején. Még Hegedűs is kicsi volt a Rákosi-Gerő-Révai vonallal szemben. Ehhez járult az, hogy az új vonalnak a középhadát is a liberális zsidó polgári elemek jelentették, akik nehezen tudtak dönteni a számukra szimpatikus népiek és a nem szimpatikus zsidók között.

Hegedűsek legnagyobb hibája az volt, hogy túlságosan erős volt bennük a bolsevik nevelés hatása, és jobban féltek a Nagy Imre mögött felerősödő úri és nemzeti erőktől, mint a sztálinistáktól. Nem véletlen, hogy mindegyikük a Forradalom végén, és főleg utána Kádárékhoz csatlakozott. Ennek alapján állítom: az '56-os forradalom ügye nem '56 november 4.-én, hanem 1954 őszén bukott el.

Így ért bennünket, barátaimmal együtt, a Forradalom. Annak is mindig az élvonalához tartoztam. A Tervhivatal Forradalmi Bizottságának az elnökévé, pár nap múlva az összes minisztérium forradalmi bizottságainak az elnökévé választottak. Mint ilyen, váltottuk le egyhangúan a Gerő által a Tervhivatalba küldött vezetőket, többek között Kossa Istvánt, Vályi Pétert, Szita Jánost, Révész Gézát.

Mindezt annak a tudatában csináltam, hogy a szovjet megszállástól nem lehet megszabadulni. Ezt a legkevésbé az Egyesült Államok akarja. Hamarosan ki is derült a Szuezi Válság során, hogy Amerika nemcsak velünk, de az angolokkal és a franciákkal szemben is a Szovjetunióval szövetkezik. A nyugati segítségre tehát nem számíthattunk. Ezért számomra a Forradalom céljai soha nem mentek túl azon, amit a Forradalmat eláruló Kádár János a 80-as évekre megvalósított: a sztálinizmussal szemben egy emberarcúbb szocializmus.

Ebből a meggyőződésemből fakadt furcsa kettősségem a történelmi napok során. Mint az antisztálinista forradalmi bizottság elnöke szerveztem a reformkommunistákból az új MSZMP-t, ugyanakkor részt vettem az orosz beavatkozás után a Munkástanácsok támogatásában, és lettem volna egyik szónok a sportcsarnoki nagygyűlésükön, ha le nem tartóztatnak, majd így lettem az MSZMP tervhivatali pártszervezetének az első titkára is.

Talán semmire nem vagyok olyan büszke, mint az első vezetőségválasztó taggyűlésre a Tervhivatalban. Közel 150 fővel alakult meg a pártszervezet, ami akkor példa nélküli nagyságot jelentett. A vezetőségbe jelölt mintegy húsz név között én több szavazatot kaptam, mint az utánam következő három együttesen. Tehát a reformkommunista forradalmárok, a szektások és az antiszemita jelenségtől megijedt zsidók mind bennem látták a biztosítékot. Én 97 százalékot kaptam, senki nem érte el az 50 százalékot.

Két jellemző epizódot a forradalom napjaiból. A Tervhivatalba jött egy fegyveres kis csapat a Kisgazda Párt nevében, és Tildyre hivatkozva a katonai iratokat kérték. Ezt azzal tagadtam meg, hogy hozzanak írásos utasítást Nagy Imrétől. Csak 34 év után tudtam meg, hogy közöttük volt Antall József és későbbi néhány tanácsadója. Ha kiadom az iratokat, engem is, őket is kivégeztek volna. Ki gondolta, hogy Antall József életét én mentem meg.

A Munkástanácsok tiltakozó nagygyűlést terveztek a Sportcsarnokba. Pulai Miklóson keresztül engem kértek fel a Forradalmi Bizottságok nevében szónoklatra. Elvállaltam, és életemben először és utoljára le is írtam az elmondandó szöveget. Éjjel azonban letartóztattak. Vagy egy tucat fiatal rendőrtiszt kísért be, közölték, hogy nem vagyok letartóztatva, csak kihallgatásra kísérnek be. Az új rendőrfőkapitány szobájába vezettek, de az ajtóra még elődjének, Kopácsi Sándornak a neve volt kiírva. Gondoltam: otthon vagyunk.

Udvariasan kérte az új főkapitány a résztvevő vezetők címét és telefonszámát. Közöltem, hogy rendőri célra nem vallok. Az elmondandó beszédem szövegét azonban odaadtam. Azzal lényegében egyetértett, mert a munkás-önigazgatást méltattam volna. Közben elmondta, hogy az ő fia is a forradalmárok oldalán áll. Majd bejelentette, hogy 11 óráig nem hagyhatom el a rendőrséget, vagyis amíg a nagygyűlés meg nem hiúsul. Ő hazament aludni, én meg a szobájában, azaz Kopácsi Sándor volt szobájában maradhattam. A pamlagon aludni is sikerült. Közben kiderült, hogy a helyettese meg Pulai Miklóst hozatta be, és faggatta, ugyancsak eredménytelenül. Azt is közölték, hogy telefonon megnyugtathatom a feleségemet, hogy délelőtt otthon leszek. Ha nem velem történik, hihetetlennek tűnik.

Meditáció az '56-os forradalomról

A Forradalom első néhány napja után világossá vált, hogy a forradalmi ügyünk két tűz közé került. Két ellenforradalommal álltunk szemben.

Az egyiket Tildy Zoltán és Mindszenty bíboros jelképezte. Ők ketten semmit nem értettek meg abból, hogy a nyugati hatalmak, mindenekelőtt az Egyesült Államok, szigorúan tartják magukat a Jaltai Szerződéshez. Jogos személyes sértettségükben olyan méretű restaurációt akartak, amelynek semmi realitása nem volt. Sajnos még Nagy Imre is túlságosan a hatásuk alá került, és pár nap alatt túlment azon a határon, amely már a biztos szovjet katonai beavatkozást jelentette.

Ezt akkor is világosan láttam, de a rendszerváltás utáni Antall-politika is megerősített abban, hogy ők még akkor is többet akartak restaurálni a régi, úri világból, mint amit a magyar nép is hajlandó még elfogadni. Ennek az ellenforradalmi erőnek a középkádereit az a régi úri középosztály jelentette, akik számára a sztálinizmusban az őket személyesen érintő kegyetlenség indokolttá és érthetővé tette még az életük kockáztatása árán is az ellenállást. Ez az ellenforradalom a kollektivizálással vérig sértett parasztságban sem keltett félelmet, sőt sokan bíztak benne.

A másik ellenforradalmat a szektás baloldaliság jelentette. Kezükben volt az erőszakszervezetek vezetése. Őket részben a korábban élvezett hatalom elvesztése, részben a fordulat utáni felelősségrevonástól való félelem vezérelte. Az előbb említett ellenforradalmi erők között jelentkező antiszemitizmus a reformkommunista zsidók közül is sokakat a sztálinista restauráció mellé állított. Ezzel nagyon meggyengült Nagy Imre táborának jelentős, részben zsidókból álló vezérkara.

A két ellenforradalmi erő között Nagy Imre egyre közelebb sodródott az elsőhöz, Kádár János pedig a másodikhoz.

Számomra ezek a frontok november első napjaira világossá váltak. Szinte egyedül álltam a kívánatos és reális középen. Érzelmileg azonban annyira elbűvölt a forradalom, hogy csak Nagy Imre útját választhattam. A Forradalom kádári elárulását annak ellenére elfogadhatatlannak tartottam, hogy világosan láttam, nincs más kiút. Igazi és megbízható forradalmi erőt csak a munkásosztály jelentett. Ők nem akartak kapitalizmust, még kevésbé úri vagy klerikális Magyarországot. De a Forradalom elárulását ők sem fogadták el. Ezért lett belőlük a megszállókkal és Kádárral szemben az igazi ellenállást jelentő erő.

Arról kevés szó esik, hogy Kádár mögött sokáig nem állt jelentős belső politikai erő. Őt nem kevésbé tartották a balosok árulónak, mint Nagy Imrét. Kádár azonban fokozatosan legyőzte az ellenzékét, és a szocialista országokban példátlan népszerűséggel a 80-as évekre megvalósította az '56-os reformkommunisták minden célját.

A magyar történelem fintora, hogy a rendszerváltás utáni két miniszterelnökünk hol állt 1956-ban: Antall József a Forradalom napjaiban egyértelműen ez első ellenforradalmi erőben, messze Nagy Imrétől jobbra állt; Horn Gyula pedig a szektás baloldalon munkásőrként Kádár Jánostól is messze balra.

Az utóbbi hét évben ők valósították meg országunkban a liberális, lényegében latin-amerikai típusú kapitalizmust.

1956 után

1956-os szereplésem nem járt számomra semmiféle tragikus következménnyel. Ezt elsősorban annak köszönhetem, hogy az intézkedéseim által érintettek nem vonhatták kétségbe, hogy én is a szocializmus oldalán álltam, csak az a szocializmus egészen más volt, mint az övék. Révész Gézával például leváltásakor fél éjszakát beszélgettünk, amiből kiderült, hogy a lényeget tekintve egyetértünk, hogy ő is jobban szeretne olyan szociális viszonyokat, amelyekért én harcolok, csak őt determinálja a moszkvai múltja, helyzete. Akkor ott Moszkvában nem lehetett reformkommunistának lenni.

Neki sokat köszönhetek, hogy megvédett az ellenem habzó szektásokkal szemben. Vályi Pétert pedig azzal nyugtattam meg leváltásakor, hogy lesz külön szobája, és soha nem lesz kisebb a fizetése, mint az enyém. Változzon meg, akkor mindent elölről kezdhet. El is vitte a helyettes miniszterelnökségig. Látszólag jó barátságban maradtunk akkor is, amikor pénzügyminiszterem lett. Az igaz, hogy nem a tudta nélkül, Faluvégi Lajos visszaminősített a Pénzügykutató Intézetben helyettesnek, és oda hozta azt a Wilcsek Jenőt, akinek tisztességét nem vontam kétségbe, de az ötvenes években mindig vele íratták meg, hogy én veszélyes revizionista vagyok.

Akiken a forradalom alatt segítettem, szégyellték megköszönni. Lapítottak.

Jellemző eset, hogy Nágai Lajos ijedten telefonált, hogy a lakásuk bejárati ajtajára kitettek egy cédulát, hogy itt egy zsidó kommunista lakik. Személyesen mentem el, levettem a cédulát és felraktam a Tervhivatali Forradalmi Bizottság határozatát arról, hogy igazoltuk az ottani működését. Abban is szerepem volt, hogy a felülről létesített első KB-ban Kiss Árpád és Ajtai Miklós mellett ő is tag legyen. Mindezért egy szó köszönetet nem kaptam tőle, pedig volt idő, amikor jólesett volna.

A pártapparátus néhány tagja a forradalom alatt munka nélkül maradt. Ezek közül néhányat, akikkel nem volt bajunk, átvettünk a Tervhivatal állományába, ezt bevezettem a személyi igazolványukba, mert féltek a "munkahelye a pártközpont" beírástól. Mindegyikük később politikai karriert csinált, de megköszönni elfelejtették.

Néhány ÁVH-státusban lévő jámbor tervhivatali dolgozót is átírtunk a mi civil állományunkba. Ők még évek múlva is szégyenükben elfordultak tőlem az utcán, mert nem mertek köszönni.

Közgazdászi életút

Mint közgazdásznak, múltam ellenére továbbra is volt tekintélyem. Így lettem a forradalmat követően megalakult Gazdasági Reformbizottság egyik titkára. Szerencsére ezt az ipari csoportot Péter György vezette, akivel régóta közös harcot vívtunk a gazdaság megreformálása érdekében. Ez a reformmunka azonban már halálra volt ítélve.

A Forradalom alatt elbújt sztálinisták egyre erősödtek a párton belül. Ekkor nemcsak én vonultam óvatosan vissza, hanem még Kádár János alatt is ingott a szék. Őt a balosok Nagy Imrével azonos bűnösnek tartották. A nálam sokkal jobb összeköttetésű, és kikezdhetetlen kommunista múltú Péter Györgyöt is fokozatosan elérte a végzete, mert nálam bátrabb, hangosabb volt.

Ugyanakkor az MSZMP vezetői között akadtak pártfogóim. Kimondottan szeretett Kiss Árpád a Tervhivatal elnöke. Nem merte nyíltan mutatni, de szeretett Ajtai Miklós. Jóbaráti viszonyban voltam Fehér Lajossal, amíg nem szállt túlságosan a hatalom és a vadászláz a fejébe. Értékelt Nyers Rezső, akinek később a segítségére is számíthattam. Friss Istvánról is csak jót mondhatok annak ellenére, hogy '56 után is nyíltan tiltakoztam, hogy újra visszakerüljön a KB Népgazdasági Osztály élére.

Ahogy Fock Jenő erősödött, és elindította Kiss Árpád ellen az intrikáit, alattam is melegedett a tervhivatali talaj. Internálással fenyegettek, de gazdaságpolitikai szaktanácsokat kértek. Ezekben Kiss Árpáddal megbeszélve Fock Jenő politikáját támadtam. Le is szoktak a tanácskérésről. A várható szituáció elől azzal tértem ki, hogy megtudván, hogy a Népi Ellenőrzési Bizottság tagjai nem szervezhetők be, '56-os barátom segítségével odamentem, és a Fővárosi KNEB vezetője lettem. Itt töltöttem el két nyugodt évet.

Innen Nyers Rezső hívott át a Beruházási Bankba helyettesnek azzal, hogy én leszek rövidesen a vezető. Ez ellen azonban már komoly erők mozdultak meg. Itt munkakörömnél fogva sikerült sokmilliárdot a vidéki városok infrastruktúrájának a fejlesztésére, mezőgazdasági és lakásépítési célokra elkölteni. A nem teljesülő tervkereteket ugyanis joga volt a banknak átcsoportosítani. Márpedig ilyen volt az éves keret jelentős hányada. Ez a hatalom már sokaknak sok volt egy volt "ellenforradalmi vezetőtől". A környezetemben is volt számos jellemtelen besúgó.

Erre egy kedves példát: hatszemközt azt mondtam, hogy Hruscsovot le fogják váltani, mert az orosz ortodoxia nem viseli el a tekintélye lejáratását, amit az ő viselkedése például az ENSZ-ben jelentett. Ebből fegyelmi lett, de szerencsére az ítélet húzódott, és közben Hruscsovot tényleg leváltották. A fegyelmi így örökre elaludt. (Azt nem gondoltam, hogy Hruscsovot miattam váltották le.) Látva a végkifejletet, Nyers Rezsőt megkerestem, és kértem, hogy engedjen el kutatónak. Erre felajánlotta, hogy szervezzem meg a Pénzügyminisztériumban a kutatóintézetet. Az ottani balosok ezt sem nézték jó szemmel, de azért elég volt Nyers tekintélye ahhoz, hogy a Pénzügykutató Intézet vezetésem alatt megalakulhatott.

Ezzel egy időben indult el a mechanizmus reformjának az előkészítése, amiből ismét nem hagytak ki. Nem hagytak ki, de be se fogadtak. A helyzetem egyre inkább az jellemezte, hogy meghallgatnak, de félnek is nyílttá tenni a velem való kapcsolatot. Ekkor fogalmazódott meg bennem a közvéleményhez fordulás stratégiája. Észrevettem, hogy a közvélemény még a pártdiktatúrában is nagy hatalom. Ennek a legsikeresebb eseménye a Dr. Agy: Magyarázom a mechanizmust című sorozata volt. Ebben is a szerencse volt a fő elem. Szabó Sipos Tamásban egy zseniális partnert kaptam. A tartalmi akadályok legyőzésében pedig magának Nyersnek kellett besegítenie.

A második házasság és Bakony

1968-ra házasságom tűrhetetlenné vált. Elköltöztem. Egy évi legényélet után újra megházasodtam. Ahogyan az első nem sikerült, ez a második annál jobban. Nem tudok betelni azzal, hogy otthon és körülöttem nyugalom uralkodik. Az azóta bekövetkezett sikerek nem utolsó sorban a jó házasságommal magyarázhatók.

Az új házassággal járt együtt, hogy a Bakonyban is otthonosan berendezkedtünk. Közben előbb kis lakásunk lett Budán, aztán az is nagyobb lett. Most két helyen vagyunk otthon. Budapesten, és egy nagyon kicsi bakonyi faluban. E két otthon között oszlik meg az időnk.

Ahogyan a fiatal éveimben fontos szerepet játszott a tenisz, úgy vált azzá a negyvenes évektől a vadászat és erdőjárás. Ezt is profi módon igyekeztem elsajátítani. Pár évtized alatt alapos ismerője lettem nemcsak a vadászatnak, de a növényeket, fákat, madarakat, az erdők emlős állatait szakértői szinten megismertem.

Csak egyedül vadásztam. A vadászatot a politikai és társadalmi korrumpáltsága miatt ellenszenvvel néztem. A félművelt káderek és gazdag tőkés vendégek gátlástalan vadászatát botránkozva megvetettem. Nincs nagyobb erkölcsromboló kísértés, mint amit a félművelt, hataloméhes karrieristáknak a vadászat jelent.

Az erdőben töltött sok ezer óra felerősítette bennem a természethez való örökölt, és gyermekkorban kifejlesztett vonzódást. Egészséges gondolkodásomat nem utolsó sorban azzal magyarázom, hogy azon kevés társadalomtudós közé tartozom, aki nemcsak a szakmájában van otthon, hanem a kultúra világában is, ráadásul, és ilyenek vagyunk kevesen, a természetben is.

A "Fő a mellékes" kora

A 60-as évek közepétől kezdve anyagi okokból másodállásokat és munkákat is vállaltam. Ebben is megelőztem a 80-as évek kialakult magyar gyakorlatát.

Másfél évet a Televíziónál is dolgoztam. Másodállásban vezettem a Népgazdasági osztályt. Ez idő alatt számos sikeres és díjnyertes műsort sikerült jó rendezőkkel együttműködve készíteni. Nemcsak munkatársi, de baráti kapcsolatom alakult ki számos jeles filmrendezővel, többek között Máriássy Félixszel, Zolnay Pállal, a Balázs Béla Stúdió tehetséges fiataljaival. Rajtuk keresztül felújítódott bennem a fiatalkori humán értelmiségi. A tévésekkel, a rajzfilmesekkel és a filmesekkel való kapcsolatom, ha nem is lett szoros, de állandósult. A 70-es évek televíziója azonban nem bírt el tartósan. Itt is sokan szerettek, de még többen féltek tőlem, mint a rendszert veszélyeztető elemtől. Ott kellett hagynom.

Az '56-ot követő harminc évben egyéni sorsom a politikai széljárástól függött. Ha Nyers és Fehér erősödött, én is, ha Komócsin és Biszku, el kellett bújnom. Ők nem nagyon szóltak ebbe bele, de annál inkább a hozzájuk helyezkedő karrieristák.

Ettől az időtől kezdve szinte minden lehetőséget megragadtam a publikációra. Ezt sokszor nem ment simán, mert rajta szerepeltem azon a listán, amin a szereplők esetében óvatosnak kellett lennie a szerkesztőknek.

Közben a Pénzügyminisztériumban is egyre hátrább csúsztam. Azt lehetett várni, hogy '56-os múltam elveszti korábbi terhelő szerepét. Fordítva történt. Ahogy az évtizedek múltával a hívő kommunistákat felváltották a karrierista hitetlenek, a hozzám hasonló gyanús elemektől való tartózkodás felerősödött. Egyre inkább azok mellőztek, akikkel egyetértettem, de az ő karrierjüket zavarta a velem való kapcsolat, és féltek minden politikai támadási felülettől, tehát tőlem is. Jellemző módon a meggyőződéses kommunisták jobban mellém álltak a publikációim miatti támadásokban, mint a velem egyetértő karrieristák. A régi kommunisták inkább bigott hívők voltak, mint gonoszak. A hitetlen kommunistákat csak a karrierjük irányította. Köztük a magamfajta hitetlennek sokkal nehezebb dolga volt.

Jellemző módon pályafutásom mélypontját Faluvégi Lajos minisztersége alatt értem el. Alatta még kutatói státuszt sem kaphattam. Én dolgoztam a minisztérium legsötétebb földszinti szobájában, ahol korábban raktár volt. (Itt és ekkor írtam egyik kedvenc könyvemet, Beszélgetések Adyval címmel.)

Amikor elértem a nyugdíjkort, már Hetényi István volt a miniszter. Mellette maradhattam volna, ha nem is a reflektorfényben, de biztonságban. Vele az 50-es évek eleje óta ismertük egymást. Az első napon nyugdíjba mentem abban a hiszemben, hogy a nyugdíjból megélek, és megleszek politizálás nélkül.

Néhány év után Medgyessy Péter hívott vissza az adóreform munkálataihoz. Elvállaltam, mert kellett a pénz, és unatkoztam. Ezzel elindult aktivizálódásom lavinája. Kiderült, hogy a demokráciát, legyen az bármilyen rossz is, nekem találták ki.

Németh Miklós tanácsadójaként

A rendszerváltás előtt Németh Miklós hívott vissza a Miniszterelnöki Tanácsadó testület tagjának. Ezt örömmel elfogadtam. Sajnos a tanácsaim éppen a legfontosabb kérdésekben nem találtak meghallgatásra.

Nem értettem egyet a Dunai Erőművek egyoldalú leállításával. Én sok hangos határon inneni és túli politikussal ellentétben a szomszédokkal való jó viszony feltétlen híve vagyok. Mint mérnök viszont tudtam, hogy a szlovákok nélkülünk is megcsinálják azt, és akkor nem lesz beleszólásunk ennek a szakasznak a vízgazdálkodásába.

Nem értettem egyet a keleti export gyors, elsietett leállításával, mert tudtam, hogy az egyrészt óriási piacvesztést fog hosszú távon jelenteni, másrészt keleti export nélkül egy sor állami vállalat piaci értéke éppen a privatizáció előtt a tört részére zsugorodik, és megszűnik irántuk a nyugati érdeklődés, harmadrészt ennek következtében több százezer munkahely szűnik meg, ami végső soron a költségvetésnek drágább lesz, mint a megkésett orosz fizetések nagysága. Nem is szólva a munkanélküliség erkölcsi káráról.

Figyelmeztettem a Kormányt, hogy a földreform halogatása és a mezőgazdasági dotációk gyors és drasztikus leépítése tragikus politikai és gazdasági következményekkel fog járni.

Elmondhatom, hogy életem során minden kormányfőnek ellenzéke voltam, kivéve kettőt: Nagy Imrét és Németh Miklóst. Egyiket sem bántam meg, mert az összes többi sokkal rosszabb volt.

Parasztpárti élmények

Életem során háromszor kerültem olyan társaságba, amelyik ugyan nézetemre nem volt hatással, de emelt rajtam. 1945-47 között a Nemzeti Parasztpárt. Az ott szereplő népi értelmiségiek tehetsége, szellemi frissessége ma is szívet melengető emlékem. Ezen az sem változtatott, hogy utána gyorsan három csoportra estek szét. Egy részük Kovács Imre vezetése alatt Nyugatra ment. Közöttük szinte csak ő maradt jelentős egyéniség. Másik részük többé-kevésbé eladta magát a kommunistáknak. Erdei Ferenc kevésbé, Darvas József gátlástalanul. A második vonal jelentős posztokig jutott. Főleg Kádárék alatt. Harmadik részük visszavonult a politikától, szakmai területen meg többségük jelentéktelenné vált.

Egyedül Bibó István maradt végig középen, és vált történelemformáló alakká mind viselkedésével, mind műveivel. Be kell vallanom, hogy nagyságát csak aztán láttam meg, amikor már megszűnt a gyakori találkozás, az egy csapatba tartozás. Jó tanulság volt ez nekem arra, hogy nem mindig az a nagy ember, aki látványos. Ma büszke lehetek arra, hogy egész életemben, mindenekelőtt a Forradalom alatt és után Bibóval azonos volt a véleményem és viselkedésem. Kisebb voltam, ezért jobban megúsztam.

A tervhivatali és pénzügykutatói múlt

A második jó társaság a Vas Zoltán vezette Tervhivatal gárdája volt. Ezt a sok képzett és tehetséges munkatárs jelenléte mellett a nagy tettvágy ragadott magával. Ebből a társaságból is kerültek ki örökös sztálinisták, ennél többen Kádár csapatába, mások liberális polgári ideológia hívei lettek. Pár tucatnyian csináltak később politikai illetve gazdasági karriert, ami akkor nem nagyon válhatott el egymástól. Közöttük is évtizedekre középen maradtam.

Ma is kedvesen emlékezem a Pénzügykutató Intézetre, amit én alapítottam. A Pénzügykutatót a vezetésem alatt csak menedéknek tekintettem. Soha nem volt akkora súlyom, hogy megfelelő káderállományt alakíthassak ki. Ezért főleg a saját munkámra építettem. A jó intézeti állomány, az én leváltásom után, Hágelmayer érdeme. Az a Faluvégi, aki engem még kutatói státuszban sem engedett dolgozni, benne teljesen megbízott. Ekkor jött össze az a csapat, amelyik azóta ontotta a vezetőket és a hangadókat. Ezért akkor éreztem igazán pénzügykutatósnak magam, amikor már nem voltam hivatalosan az. Lényegében közéjük tartoztam, ma is tartozom, annak ellenére, hogy többségük annak a liberális politikának a harcosa lett, amit én nemzeti katasztrófának tartok.

Csalódásom a rendszerváltásban

Életem első hatvan és egynéhány évében mindig kevés volt a pénzem, annak ellenére, hogy nagyon keveset költöttem. Most mindig több van, mint ami szükséges.

A rendszerváltás óta csalódott vagyok. A hatalom, pártállástól függetlenül, latin-amerikai útra kényszerítette az országot. Ennél nagyobb és tragikusabb úttévesztésünk ezerszáz éves történelmünk során még nem volt. Azt a népet, amelyik jelesre vizsgázott abban, hogyan lehet a keleti zsarnokságot minden más népnél elviselhetőbben megélni, ma a sokkal jobb rendszerben kénytelen szegényebben, és sokkal nagyobb létbizonytalanságban élni. Ez a kétségbeejtő helyzet tett öregkoromban a korábbinál hangosabbá, türelmetlenebbé.

A szocializmus évtizedei alatt türelemre intettem magamat, mert tudtam, hogy ezt a rabságot a világ hatalmainak az összeesküvése kényszerítette ránk, sorsunk csak kis részben múlik rajtunk. Most szabadok lehetnénk, de önként ültetünk magunk fölé a moszkovita bolsevikoknál sokkal következetesebb, és okosabban kizsákmányoló hatalmat.

Késői kijutás a nagyvilágba

Ahogyan írtam, életem tanyáról indult el, és a fővárosig vezetett, onnan későn jutottam ki a nagyvilágba. Ebben a viszonylagos, és számomra keserű késésben két tényező játszott szerepet:

- Még '45-ben megfogadtam, hogy addig nem megyek a Szovjetunióba, amíg itt lesznek a megszálló csapataik. Ennek megfelelően máig sem utaztam keleti szomszédaink irányába. Ez nem ment mindig könnyen, mert munkakörömből kifolyóan a keleti utazások lehetőségében nem volt hiány. De sikerült megúsznom. Varsónál és Belgrádnál keletebbre a szocialista táboron belül nem jártam.

- Nyugati irányban ugyan mentem volna, de ahhoz meg nem voltam eléggé megbízható, illetve visszautasítottam az út utáni információkészítést. Több félbemaradt utazási terv után '64-ben mehettem ki egy hat hónapos angol nyelvű, olaszországi nemzetközi szemináriumra. Alkalmam volt megismerni a gyermekkorom óta áhított Itáliát, és történelmi teóriáimat tovább fejleszthettem. A nyugati utazások mégis csak nyugdíjas korommal kezdődtek el. Elsősorban feleségem és magam szétszórt családja kínálta erre az alkalmat. Szinte a világ minden táján élnek rokonok, ismerősök. Minden út valami nagy felismeréshez segített hozzá. Tapasztalt és képzett fejjel beletekinteni más kultúrákba és civilizációkba nagy és hasznos élmény.

A világot irodalomból, majd egyre inkább folyóiratokból és újságokból ismertem meg. Ahogy olvadt a nyugati világtól való elzártság, rávetettem magam az elérhető információkra. Mindig olyan helyen dolgoztam, ahova ezek már eljuthattak. Elsősorban az angol újságok, és mindenekelőtt a The Economist feleltek meg igényeimnek. Az utóbbit nyugdíjasként is járatom. Szakmai könyvtáram is az angolszászokra összpontosul. Szeretem a világos fogalmazásukat és leegyszerűsítő szándékaikat. Kivételt a történelmi tárgyú könyvek jelentettek, amiben a franciáké az uralkodó szerep.

A lehetőségeknek megfelelően mindig sokat publikáltam. Ezernél jóval több cikkem, száznál több tanulmányom és tíz könyvem jelent meg. A többségük a cenzúra megszűnése után. Mind a rádióban, mind a televízióban száznál jóval többször szerepeltem. Előadást is ezernél többet tartottam. Még most is havonta két-három jut minden hónapra. Szeretek az emberekkel kommunikálni, és hiszek a meggyőzés eszközeiben.

Mára valóban népszerű ember lettem. Sokan ismernek, sokan szeretnek. Nagyon jó így élni. Sokkal többet értem el az életemben, mint amire törekedtem. Csak azt akartam, hogy mindig a tükörbe nézhessek, most öregen az ország szemébe is nézhetek. Én tudom, hogy ők kik, ők tudják, hogy én ki vagyok.

Ilyen ember látta ebből a kis országból a századot, ahol hol az osztrákok, hol a németek, hol az oroszok, hol pedig, mint most éppen, a világ bankárjai alatt raboskodik az ország.

A számítógépes rendezésre váró mintegy 40 000 oldalas kézirataimból való válogatást tartalmazza ez a könyv. Remélem még sok társa követi.

---