Claudio Monteverdi egyike legrokonszenvesebb regénybeli szereplőimnek. Amikor munkába kezdtem, inkább csak munkássága állt előttem, de emberi mivolta, egyén profilja csak lassan, különösen akkor rajzolódott ki, amikor megkaptam fennmaradt leveleinek gyűjteményét, amelyek itt-ott felbukkantak, elkerülték a mantovai tűzvészt. Felépítettem magamban a cremonai doktor házát, ahol Claudio nevelkedett, s ahová negyvenes évei elején, mint szárnyaszegett, reményeiben csalódott muzsikus visszatért. Ezernyi kérdés - milyen lehetett egy orvos háza, aki Páduában hallgathatta Vesaliust? Néhai kedves barátomat, Raffy Ádámot, az írót s a tudós doktort kértem arra, mondja el, milyennek képzelhetném el a cremonai orvosi stúdiót. Minden lépésemmel igyekeztem egy kicsit előrejutni a kor keretének felépítésében. A regény első sorait 1955 őszén Balatonföldváron írtam le, mert a restaurálás alatt álló szigligeti alkotóház helyett a zenei alkotóházban kaphattam helyet. Itt Jemnitz Sándor zeneszerző, kritikus, zeneesztétikus lett napi sétálótársam. Kétségeimet félve osztottam meg vele - sokat tanultam tőle, elsősorban a zenetörténeti fogalmak számomra bizony nem könnyű tisztázását...

Mert A mantuai herceg muzsikusá-ban - főként ami a zenetudományok szikráit illeti - nagyon is óvatosan dolgoztam. Adat s dokumentáció nélkül lehetőleg nem írtam le egy sort sem. Ami ezen a síkon elkészült, afölött még töprenghettek legjobb zenetörténészeink, ha akadt észrevételük. Itália múltját és földjét kissé a magaménak éreztem, hiszen ezért is választottam, szinte ösztönösen a Monteverdi- témát. Itt is a lehető pontossággal követtem a mai szempontból nézve már jelentőségükben jórészt érdektelenné vált helyi eseményeket. Az alakok számát nem kellett bővítenem. A kor annyi érdekes, színes, cselekvő figura profilját, gyakran írásos hagyatékát őrizte meg, hogy csak ki kellett emelni őket a feledés mélységeiből. Néhány önkényes jelenetet mégis - mea culpa - beleiktattam, mint Carlo Gesualdo s Monteverdi találkozását. Amikor A mantuai herceg muzsikusá-t írtam, hogyan gondolhattam volna arra, hogy még egyszer felidézem, már dél-itáliai aspektusból - a zenei múltat, amikor a Monteverdinél jóval kevésbé rokonszenves, de ugyancsak zseniális Carlo Gesualdo világát támasztom fel - a Monteverdi megírása után jó egy évtizeddel - a Madrigál-ban.

Könyvemet Visegrádon, 1956 nyarán fejeztem be. Nyugtalan napokon átsétáltam a Palota kibontakozó világába, múltidézőben. Együtt mentem Héjj Miklóssal, az ásatások vezetőjével, Visegrád történeti világa művének szerzőjével. Milyen lehetett a palota - kérdeztem -, amikor 1594-ben Vincenzo s vele Monteverdi - két Medicivel együtt - itt ütött rövid időre ostromlótanyát. Milyen lehetett? A tudós s a hely szellemének őre is eltűnődik. Mi lehetett itt, egy századdal Mátyás halála után? A hegy még nyilván nem vette vissza a belőle kifaragott óriási Palazzó-t, s a környékbeli szorgalmas házépítők sem használták kimeríthetetlen kőbányának. De aligha lehetett teteje, hol volt már a művészet s a nagyhatalmi varázs különös összjátéka. Mire gondolhatott Vincenzo, amikor - egyes források szerint - megrendelte volna Monteverdinél a Visegrádi Te Deum-ot, mely - sajnos - nem szerepel a Malipiero részéről oly gonddal egybegyűjtött zenei örökségben. Mit gondolhatott Monteverdi, aki itt hallott először s utoljára harci zajt, itt tűnhetett fel neki a magyar katonák pentatonikus, tábortűz melletti éneke. Mindaz, ami - néhány taktusban majd évtizedek múlva visszacsillan Tankréd és Clorinda párviadalában...

Évek teltével visszatérő problémám - mennyire felelős az új kiadást változatlanul útjára engedő író azért, amit - jelen esetben - majdnem húsz esztendővel ezelőtt alakított ki, változó körülmények között, szűkebb horizontokon belül. Könyvem megjelenésének időpontja - úgy éreztem - szerencsés volt, mintha a Monteverdi-kultusz hazai felmerülése, megerősödése, majd mindenek csúcspontja, Poppea megkoronáztatásának, operaházi bemutatója számot vetett volna annak a mesternek művészetével, korával, légkörével, amelynek próbáltam - tapogatva, kísérletező módjára, keretet adni. Majdnem akaratlanul, szinte véletlen ötlet folytán ragadott el a regény megírásának örvénye. Minél mélyebben ereszkedtem bele, annál szebbnek, tisztábbnak, humánusabbnak éreztem a munkát, hittem abban, hogy egy igaz ember nagyszerű művészetét tudom majd hazai síkokra átültetni.