Előszó

Hét évvel a Második Világháború után vagyunk. Európa Athéntől Belgrádon, Rómán, Berlinen, Párizson, Londonon át Oslóig az újjáépítés jegyében dolgozik. A frontról hazatért katonák lassan kezdik elfelejteni a lövészárkok borzalmait, Líbia homoksivatagának gyilkos porát, a norvég fjordok hideg szelét. A gyárak újra a polgárságnak termelnek. A szántóföldekről, a virágos rétekről eltűnnek a rosszemlékű tankcsapdák. Felbúgnak a traktorok, és a földeken kenyeret adó gabona szökik a magasba. A családi házak körül a szögesdrót helyett újra virágok nyílnak. A puskapor bűzét réges-régen felváltotta a méz illata. A kedélyek lecsillapodtak, megbocsátás és megbékélés lett úrrá az öreg kontinens nyugati része felett.

De vajon mi történt keleten, Varsó, Prága, Budapest, Bukarest és Szófia égisze alatt ebben az időben? Vajon ott is az újjáépítés igaz szelleme hatotta át a hatalmon lévőket? Jelszavaik ezt igyekezték igazolni. Cselekedeteik azonban az ellenkezőjét bizonyították.

A Kárpát-medencében, Magyarországon, a hatalom birtokosai ebben az időben egy társadalmi osztály teljes likvidálását készítették elő. Az ország újjáépítésével kapcsolatban elhangzott ígéreteket a tettek nem igazolták.

E regénynek én csak leírója vagyok. Az eseményeket az élet diktálta. A könyv fabulája igaz történet, egy a sok közül, melyet az akkori idők írtak.

Szomorú, de egyben intő és figyelmeztető mindazok számára, akik még hisznek az erőszakban, a zsarnokságban, az önkényben.