III. KÖRNYEZETGAZDASÁGTAN




9. A környezetszennyezés gazdaságtana

A századfordulón Alfred Marshall vezette be a külső költségek és hasznok fogalmát a "Gazdaság alapelvei" c. művében. Ezekkel a fogalmakkal az olyan jelenségeket kívánta jellemezni, amikor egy pénzügyileg önálló egység, pl. egy vállalkozás közvetlenül befolyásolja egy másik, pénzügyileg önálló egység, egy vállalkozás vagy egy fogyasztó helyzetét, anélkül, hogy a piacon kerülnének kapcsolatba.


9.1 Külső gazdasági hatások

A neoklasszikusok a környezeti problémát a piac tökéletlenségével magyarázták. Az externáliák internalizálására vonatkozó elmélet Arthur C. Pigou-tól (1877-1959), a Cambridge University tanárától származik. Híres műve, a Jóléti gazdaságtan (Economics of Welfare) 1920-ban jelent meg, amelyben levezeti a szennyezés megadóztatásának szükségességét.

Az externáliák, vagy külső gazdasági hatások szemléltetésére nézzük a következő két példát:

  1. A méhész kirakja kaptárait a gyümölcsös közelében, hogy a virágzó fákról a méhek számára mézet gyűjtsenek. A méhek szorgalmasan dolgoznak, rengeteg mézet gyűjtenek a méhész számára és mellékesen beporozzák a gyümölcsfák virágait, aminek következtében a virágok megtermékenyülnek és a gyümölcstermés nagyobb lesz. Közgazdasági értelemben itt egy kedvező külső hatásról (pozitív externáliáról) van szó, amennyiben a méhész akaratától független hasznot okoz a gyümölcsös tulajdonosának, azzal, hogy a méhei segítenek a beporzásban. A gyümölcsös tulajdonosa a méhész által nyújtott "szolgáltatásért" nem fizet a méhésznek, sőt esetleg még az is megfordul a fejében, hogy nem kellene-e a méhésznek megtiltania a kaptároknak a közelben való elhelyezését. Esetenként a gyümölcsös tulajdonosa annyira hálátlan, hogy a rovarok elleni permetezésről nem értesíti a méhészt és annak emiatt komoly kára keletkezik. Ez utóbbi már a permetezés negatív externális hatása.

  2. A lignittel fűtött hőerőmű miközben villamos energiával látja el a környező gyárakat és lakásokat, kén-dioxiddal, szén-monoxiddal és porral szennyezett füsttel is megörvendezteti őket. A közelebb lakók igen erősen szenvednek az erőmű szennyezésétől, míg mások, akik kedvezőbb fekvésű helyeken laknak, esetleg ugyanúgy élvezik a villamosenergia-ellátás nyújtotta előnyöket, de náluk a szennyezés hatása már elenyésző lehet. Ebben az esetben a külső hatás kifejezetten kedvezőtlen, vagyis itt negatív externáliáról beszélhetünk.

A fenti példákban három dolog közös, és ez az, ami az externáliák sajátja, nevezetesen:

A fenti példák és jellemzők után mintegy definícióként idézzük Mishan meghatározását: "Külső hatás, egy személy, vagy vállalat törvényes tevékenységének véletlen mellékhatása egy másik személy vagy vállalat profitjára, illetve jóléti szintjére."[1]

A külső gazdasági hatások típusai

A külső gazdasági hatások pozitívak vagy negatívak lehetnek. Érinthetnek ugyanakkor termelőket és fogyasztókat.

Kedvezőtlen külső hatásról akkor beszélünk, amikor az érintett fél kárt szenvedett a külső hatás következtében. Ez lehet monetárisan (közvetve vagy közvetlenül) meghatározható, vagy pénzben nem mérhető.

Kedvező külső hatás esetében az érintettekre pozitív hatással van az adott externália. Amennyiben gazdálkodót érint, akkor profitját, amennyiben fogyasztóra hat, akkor jóléti szintjét növeli.

Az általunk felhozott lignittel fűtött hőerőmű jellemzően negatív termelői externália, míg a méhész példája egyaránt lehet pozitív termelői vagy fogyasztói externália.

Gyakran találkozunk olyan esetekkel, amikor egy adott tevékenység negatív és pozitív externális hatásai együtt jelentkeznek. Vegyünk egy hazai példát. A Balatonig megépült autósztráda pl. jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a nyolcvanas években túlzott turistaforgalom irányult a tóra, ami fokozott környezetszennyezéssel járt. A sztráda ugyanakkor pozitív külső hatásként megnövelte a balatoni ingatlanok értékét és javította a szobakiadásokon keresztül a környékbeliek jövedelemszerzési esélyeit is. (Ez utóbbi hatás pénzügyi külső gazdasági hatások körébe sorolható.)

A fenti példákkal inkább a problémakör sokféleségét kívántuk érzékeltetni, mintsem egy merev rendszerbe beskatulyázni a különféle típusú externáliákat.

Mivel a környezetgazdaságtan kifejezetten a negatív externáliákkal foglalkozik, a következőkben, amikor externáliákról beszélünk, általában a "közrosszakra", vagyis a negatív externáliákra gondolunk.

Közgazdasági értelemben ahhoz, hogy externáliáról beszélhessünk, nem elegendő a kedvezőtlen hatás fizikai léte, tudnunk is kell róla, hogy létezik, vagyis míg például a DDT ökológiai értelemben nyilván a használatának a kezdetétől környezetszennyezést okozott, közgazdasági értelemben ez csak azóta értékelhető negatív externáliaként, amióta tudjuk, hogy a DDT-nek káros mellékhatásai vannak.

Az externáliák az előbbieken túl még tovább is osztályozhatóak. A legalapvetőbbet már említettük. A pozitív externália valakinek a jólétét növeli, míg a negatív externália a jólétet csökkenti.

A negatív externáliákon belül érdemes további megkülönböztetéseket tenni. Viner osztályozását elfogadva különbséget tehetünk technológiai és pénzügyi (pecuniary) externáliák között. A környezetvédelem szempontjából a technológiai externáliák a fontosabbak. A már említett lignittel fűtött erőmű esetén a kéndioxid emisszió a technológia következménye vagyis technológiai externália. Az állattartó telep esetében képződő hígtrágya okozta környezeti problémák szintén technológiai externáliák.

Negatív pénzügyi externáliára példa a város határában épült bevásárlóközpont, amely odavonzza a vásárlókat és ennek következtében a belvárosi kisüzletek forgalma és jövedelmezősége csökken. Ugyanez az eset vizsgálható negatív technológiai externáliaként abban a vonatkozásban, hogy a bevásárlóközpont városon kívülre települése - ami az értékesítési technológia része - miatt megnövekszik a bevásárláshoz kapcsolódó autóforgalom és a káros közlekedési emissziók.

A pénzügyi és a technológiai externáliák mellett Bator és Head[2] megkülönbözteti a közjavakhoz (nem kimerülő vagy korlátlanul rendelkezésre álló javakhoz = undepletable) és magánjavakhoz kötődő (kimerülő = depletable) externáliákat.

A nem kimerülő externáliákra tipikus példa a szennyezett levegő, amelyből attól, hogy valaki más is belélegzi a rossz levegőt, nem lesz kevesebb, vagyis mindenkinek "jut" az ilyen közrosszból. Azt, hogy adott esetben nem kimerülő externáliáról van szó, úgy dönthetjük el, hogy megvizsgáljuk, hogy: osztható-e az externália és kizárható e valaki a fogyasztásából?

A magánjavakhoz kötődő externáliákra nehezebb környezetvédelmi példát találni. Tipikus esetnek tekinthetjük a szemetet, amit ha leraktak valakinek a földjére, ugyanazt a szemetet egyidejűleg nem rakhatják le másnak a telkére. A szemét tehát közgazdasági értelemben "magán" externália. Ezt eldöntvén közgazdasági értelemben már "csak" az a kérdés, hogy kinek a telkén van a "legjobb helyen" a szemét, vagyis olyan környezetpolitikát kell választanunk, amely biztosítja a szemétnek a telkek közötti elosztását úgy hogy a társadalmat a legkisebb jólét-csökkenés érje.

A környezetvédelemmel összefüggő externáliák általában a közjavakhoz kötődnek, a fenti példa a hulladékgazdálkodással összefüggésben inkább kivétel, de itt az externália magánjószág természetének vannak sajátos környezetpolitikai következményei. Általában amikor az externália internalizálásával foglalkozunk, a Pareto-optimum szempontjából mindegy, hogy magán vagy közjavakhoz kötődő externáliáról van szó. Környezetpolitikai szempontból az igazi problémát nem az externália fajtája jelenti hanem az, hogy az externália nagysága a szennyező és a szennyezést elviselő áldozat szempontjából különbözőnek adódik. Ez az aszimmetria egyetlen piaci "ár" alkalmazásával feloldhatatlan. A szennyezőtől beszedett adóval elvileg kompenzálni lehetne az áldozatot. Ha azonban beszedünk "p" nagyságú adót, amit ha kifizetünk az áldozatnak kompenzációként, egyáltalán nem biztos, hogy gazdaságilag hatékony állapotot idézünk elő. Sőt sok esetben egyáltalán nem célszerű az áldozatot semmilyen mértékben sem kártalanítani. Ezekre a problémákra a későbbiekben még visszatérünk.

A környezetszennyezés két alaptípusa: szétoszló (flow) és felhalmozódó (stock) típusú szennyezés.

Az előzőekben láttuk, hogy a szennyező anyag káros hatást akkor vált ki, ha a kibocsátás meghaladja azt a mértéket, amit a környezet ártalmatlanítani képes. A gazdasági aktivitás következményeként létrejövő szennyeződés és az általa kiváltott környezeti károk összefüggéseit az Ábra 9-1 mutatja.

A környezetbe emittált szennyezőanyag kémiai természetétől, illetve a befogadó közegben uralkodó körülményektől függően többféleképpen viselkedhet, amit a környezetpolitikának is figyelembe kell venni. A szennyezés egyik alaptípusa a flow típusú szennyezés a környezetbe kikerülve átmeneti koncentráció növekedést idéz elő és az anyag természetétől, a koncentrációnövekedés mértékétől valamint a befogadó környezet állapotától függő káros környezeti hatást válthat ki. Ugyanaz az emisszió más-más körülmények (pl. időjárási viszonyok) között eltérő környezeti hatással jár. A környezet szennyezés-elnyelő kapacitásától is függ a károsítás mértéke. Környezetszennyezésről általában akkor beszélünk, ha az anyag/energia kibocsátás gyorsabb ütemű, mint amilyen ütemben a környezet a szennyezést képes ártalmatlanítani. A flow típusú szennyezés tehát olyan anyag és/vagy energia áram, amely károsítja a környezetet, de amelynél a károsítás mértéke csak az aktuális emissziótól függ, a károkozás egyszeri. A szennyezés hígulási, kémiai, biológiai folyamatok révén szétoszlik és a jövőre vonatkozóan elveszíti a környezetet károsító természetét.

Ábra 9-1: A gazdasági aktivitás, szennyezéskibocsátás és környezeti károk kapcsolata[3]

A legtöbb környezetszennyezés flow típusú szennyező következménye, ezért nem véletlen, hogy a környezet-gazdaságtan elmélete a szétoszló, flow típusú szennyezőkre került kidolgozásra. A flow szennyezésre a zajszennyezés az egyik legegyértelműbb példa. A zaj a hullámhossztól és az intenzitástól függően igen zavaró, de csak addig, ameddig a zaj fennáll. A hangkeltés megszűnése után a zaj megszűnik, maradéktalanul szétoszlik a környezetben, szinte kimutathatatlanná válik, az újabb zajszennyezés nagyságát nem befolyásolják az előző zajszennyezések.

A felhalmozódó (stock) típusú szennyezésnek környezeti szempontból ismét két alaptípusa van: az egyik a teljesen stabil vagyis maradéktalanul felhalmozódó szennyezés, a másik a felhalmozódó, de azért lassan lebomló változat.

A teljesen stabil, felhalmozódó (stock) típusú szennyezésre példák a nehézfém szennyezők: higany, ólom, kadmium stb., amelyek a talajban, vízben, élőlényekben felhalmozódnak és ezért koncentrációjuk folyamatosan nő. Minden újabb emisszió ezekből az anyagokból növeli a környezet terhelését jó példáját szolgáltatva a növekedés végességét hirdető elméleteknek. Az újabb kibocsátás ez esetben mintegy hozzáadódik az előzőhöz és hatását a megemelkedett koncentrációval újra és újra kiváltja.

A felhalmozódó szennyezés más része lassan ugyan de lebomlik. Ebbe a csoportba tartoznak az olyan anyagok mint például a DDT vagy a műanyaghulladékok, de még tipikusabb példaként említhetjük a radioaktív izotópokat, amelyeknél a lebomlás sebességét jelző felezési időt pontosan ismerjük. Míg az előbbi eset a növekedés végességét bizonyítja, ez utóbbi példát szolgáltat a fenntartható fejlődésre. A lassan lebomló hulladékokból olyan mértékű emisszió engedhető meg, amilyen mértékben azok eltűnnek a környezetből. A már említett izotópok esetén például pontosan kiszámítható, hogy mekkora az a pótlólagos izotópterhelés, ami nem okoz háttérsugárzás növekedést.

Az externális hatások közgazdasági következményei

Amennyiben az egyéni termelő számára a környezet ingyenesen áll rendelkezésre, vagyis gazdasági értelemben nem érzékeli, hogy a tevékenysége másoknak kárt okoz, ez a gazdaság működésében komoly zavarokhoz vezet. Miben jelentkeznek ezek a zavarok?

  1. A szennyezést okozó tevékenység (például valamely termék termelése) túlzott lesz, vagyis lényegesen többet termelnek belőle, mint amire egy egészséges gazdaságban szükség volna. Valószínűleg ez a helyzet napjainkban a személygépkocsival, a cigarettával és más élvezeti szerekkel, de az ún. fogyasztói társadalmakban a csomagolóanyagokkal, sőt bizonyos élelmiszerekkel is.

  2. Semmi sem ösztönöz arra, hogy a szennyezést csökkentsék, ezért túl sok szennyezést is termelnek. Elég, ha a rossz hatásfokú energia-felhasználás következtében fellépő környezetszennyezésre, a túlságosan nagy teljesítményű presztízsautókra, a néhány száz kilométeres távolságokon közlekedő repülőjáratokra stb. gondolunk.

  3. A szennyezést okozó termék, szolgáltatás ára túlságosan alacsony, ami túlzott keresletet biztosít számára a piacon. Ha például a cigaretta ára kellene hogy fedezze annak a pótlólagos egészségügyi hálózatnak a működtetését, amely a dohányzás áldozatainak megfelelő gyógyulását biztosítaná, a jelenlegi árak sokszorosát kellene a cigarettáért fizetni. Ha a villamos energia ára tartalmazná a savas esők okozta károk teljes körű elhárításának a költségeit is, a jelenlegi villamos energia árak sokszorosához jutnánk. A magasabb árak esetén ezen termékek iránti kereslet lényegesen alacsonyabb volna.

  4. Amíg a szennyezési költségek külsők, vagyis nem az üzletben közvetlenül érdekelt termelőnél és felhasználónál, hanem másoknál jelentkeznek, addig semmi sem ösztönöz az egységnyi termelésre jutó szennyezés csökkentésére, vagyis a termékegységre jutó szennyezési szint is túl magas.

  5. Az, hogy a szennyezésnek a környezetbe való kiengedése annyira olcsó, gátolja, sőt gazdasági értelemben lehetetlenné teszi a hulladékok újrahasznosítását, a szennyező anyagok visszaforgatását. Szinte minden szennyezést csökkentő megoldásnak van valamilyen költségvonzata. Például a háztartási hulladék komposztálása pénzbe, fáradtságba kerül, amit a komposzt ára nem fedez. Amíg a háztartási hulladékot szinte ingyen lehet lerakni az elhagyott bányagödrökbe vagy más közterületre, a komposztálás sohasem lesz versenyképes ezzel a hagyományos ártalmatlanítási eljárással szemben.

A környezetszennyezés gazdaságilag optimális szintje

A környezetszennyezés, mint láttuk, csökkenti a társadalom jólétét. Mint állampolgárok, a természettudósokhoz hasonlóan nyilván felháborítónak tartjuk a környezetszennyezés létét és azt gondoljuk, hogy a szennyezést maradéktalanul meg kellene szüntetni. Közgazdasági értelemben a helyzet kissé pikánsabb. A neoklasszikus közgazdaságtan szerint ugyanis nem a szennyezés megszüntetése a cél, hanem a szennyezés gazdaságilag optimális mértékének az elérése. Vagyis létezik az externáliának egy optimális nagysága, amely társadalmi méretekben maximálja a hasznok és a költségek különbségét.

A fentiek megvilágítására nézzük az Ábra 9-2-t, amely a szennyező termelés hasznát és költségeit a társadalom szemszögéből vizsgálja szabad verseny esetén.

Amint az ábrán látható, a kínálat összevont magánköltsége lényegesen alacsonyabb, mint a társadalmi költsége, ami az externális hatásokat is tartalmazza. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a szennyezést okozó termék termelése Qm, nagyobb lesz, mintha a szennyezés hatásait is figyelembe vennénk, ekkor ugyanis csak Q* mennyiség termelésére kerülne sor.

Ábra 9-2: A termelés magán és társadalmi költségei[4]

Természetesen az ár is Pm-ről P*-ra emelkedne, ha a szennyezés okozta károkat is megtéríttetnénk a termék árában.

Mint láthatjuk, az ábra a szabad verseny létezése mellett feltételezi, hogy a termeléssel arányos a környezetszennyezés, ami, mint látni fogjuk a későbbiekben, nem feltétlenül helytálló, valamint azt is, hogy a környezet elviseli a szennyezést bizonyos határok között anélkül, hogy irreverzíbilisen megváltozna. Amíg az első két feltételezés helytállóságát a közgazdaságtudomány egyedül is eldöntheti, ez utóbbi feltételezés helytállóságának vizsgálata meghaladja szakmánk kereteit. Ezt azért fontos leszögeznünk elöljáróban, mert következtetéseink csak akkor fogadhatóak el, ha ezek a feltételezéseink igazak. Sajnos, ahogyan nincs tökéletes szabad verseny, ugyanúgy nincs olyan szennyezettségi szint sem, amelyik tökéletesen reverzíbilis lenne. Jó lesz tehát óvakodni a mikroökonómia következőkben bemutatott tételeinek túlságosan optimista értékelésétől.

Az externália optimális nagysága

E rövid kitérő után, nézzük mi lenne, ha a feltételezéseink helytállóak volnának, mekkora lenne az externália optimális nagysága? Mindezt jól szemlélteti az Ábra 9-3.

Ábra 9-3: Az externália gazdaságilag optimális nagysága

Mint tudjuk, szabad verseny esetén egy-egy termelő kínálatának változása nem befolyásolja az árat, vagyis a keresleti függvény az x tengellyel párhuzamos. Egy versengő termelőnek a szennyező tevékenységből származó egyéni tiszta határhasznát úgy kapjuk meg, hogy az árból kivonjuk az egyéni termelő határköltségeit. Amint láthatjuk, a termelő határhasznát mutató egyenes MNPB (Marginal Net Private Benefit) azt mutatja, hogy az egyéni termelő számára szennyezést okozó tevékenységének egy egységgel történő bővítése mekkora extra hasznot biztosít. Nyilvánvaló, hogy az összes haszna akkor a legnagyobb, ha Qm nagyságú a termelése. A vállalat profitja megegyezik a MNPB alatti terület nagyságával, ami valójában a vállalat tiszta magán haszna. Ha ezzel szembeállítjuk a szennyező tevékenységből a harmadik személyek, vagyis a társadalom szintjén keletkező externális határköltségeket, MEC (Marginal External Costs), akkor a két görbe metszéspontja Q*-nál a tevékenységnek azt a nagyságát jelöli ki, amelynél az egyéni termelő határhaszna éppen megegyezik a társadalomnak okozott határkárral. Ez az a pont, amelyik paretói értelemben optimális, ugyanis ennél kisebb volumenű tevékenység esetén a hasznok még növelhetőek volnának, ennél nagyobb volumenű tevékenység esetén viszont a tevékenység visszaszorítása növelné a hasznokat. A görbék alatti területek sajátos jelentéssel bírnak:

B az externália gazdaságilag optimális szintje,
A+B a tiszta magánhaszon társadalmi optimuma,
A a társadalmi tiszta haszon maximuma,
C+D az externália azon része, amit el kell kerülni,
C a tiszta magánhaszonnak az a része, amit a társadalom nem ismer el,
Q* a gazdasági tevékenység társadalmilag optimális szintje,
Qm a gazdasági tevékenység azon szintje, amely mellett maximális a magánhaszon.

Az ábra szemléletesen mutatja, hogy Q*-nál nagyobb termelés esetén a teljesítményből származó hozamokat a társadalom kevesebbre értékeli, mint a termeléssel együtt járó és a társadalomra hárított kárt. A Q*-nál kisebb teljesítmények esetén a termelői hasznok meghaladják a társadalmi károkat.

Amennyiben elfogadjuk előfeltevéseinket, nevezetesen a szabad versenyt, illetve hogy a tevékenységgel arányos a környezetszennyezés, akkor az ábra meggyőzően bizonyítja, hogy a környezetvédelem nem költségmentes és azt is, hogy a termelők csak valamilyen külső beavatkozással, például a társadalomnak okozott kár internalizálásával kényszeríthetők arra, hogy teljesítményüket a kívánatos Q* nagyságúra csökkentsék.


9.2 Az externáliák kezelése a közgazdasági elméletekben

A pigou-i adó nagysága

A. Pigou a társadalom ráfordításait a termelésre egységesen kivetett adók segítségével vélte internalizálhatónak. Szerinte, ha a szennyező termelés egységére t* nagyságú adót vetnek ki ez a vállalatokat arra ösztönzi, hogy a számukra - az externális költségeket figyelmen kívül hagyva - gazdaságosnak tűnő Qm termelési volumenről a termék termelését a társadalmilag optimálisnak tekintett Q* szintre csökkentsék. Mint látható, az adó optimális nagysága megegyezik az optimális szennyezési szinthez tartozó externális határköltséggel. Vagyis az adó optimális mértékének a megállapításához ismernünk kellene mind az externális határköltség, mind az egyéni tiszta határhaszon görbe helyét és lefutását. Sajnos, a gyakorlatban ez komoly nehézségekbe ütközik. Az egyéni termelők általában ismerik a saját tiszta határhasznuk alakulását, legalábbis elvileg, de erről vajmi keveset tud a szabályozó hatóság. Az egyéni termelők nem ismerik viszont azokat a károkat, amelyeket tevékenységük a társadalomnak okoz. Létezik tehát egy információs aszimmetria, ami nagyon megnehezíti az elmélet gyakorlati alkalmazását.

Az Ábra 9-4-en feltüntettük a termelő egységes adóval csökkentett határhasznát, amely értelemszerűen a Q* teljesítménynél nulla, azután pedig negatív, jelezvén, hogy az ennél nagyobb termelést (szennyezést) a társadalom már nem ismeri el hasznosnak.

Ábra 9-4: A pigou-i adó optimális nagysága

Pigou felvetésének elméleti jelentősége vitathatatlan, de néhány feltételezése nem helytálló.

Modelljének egyik fogyatékossága, hogy tiszta piaci versenyt feltételez, ami a valóságban nem létezik. A verseny mindig monopolisztikus viszonyok által átszőtt piacon zajlik. Ez elvi jelentőségű, ugyanis a monopolhelyzetben lévő termelőnek lehetősége van arra, hogy termékét a magasabb ár érdekében hiánycikké tegye. A mesterséges hiány további fokozása pl. egy környezetvédelmi célzatú adóval társadalmi szempontból nyilván káros lenne.

A. Pigou modelljének másik fogyatékossága azzal függ össze, hogy feltételezi, hogy egységnyi termelés egységnyi szennyezéssel jár, és ezért ahhoz, hogy az egyensúly létrejöjjön, elegendő, ha a termelést adóztatják meg.

A helyzet ezzel szemben az, hogy adott termékféleség termelése a felhasznált nyersanyagoktól, az alkalmazott technológiától, a környezetvédelmi megoldásoktól függően egészen különböző szennyezés kibocsátással járhat.

Egy termék előállítására általában alternatív technológiák léteznek, amelyek természetesen az emisszióban is különböznek. Egy villamos erőmű kén-dioxid emissziója csökkenthető például azáltal is, hogy fűtőanyagként kisebb kéntartalmú szenet alkalmaznak, vagy a szilárd tüzelőanyag helyett földgáztüzelést vezetnek be. Sok lehetőséget jelent az is, hogy a termékek iránti kereslet általában származékos kereslet, ami azt jelenti, hogy nem a konkrét termékre - amit esetleg csak környezetszennyező módon lehet előállítani, vagy maga a termék környezetszennyező (pl. DDT) -, hanem az adott szükséglet kielégítésére (pl. a rovarirtásra) van szüksége a társadalomnak, ami más, kevésbé káros hatásokkal járó technológiákkal vagy termékekkel is teljesíthető.

A termelésre kivetett adó azonban nyilvánvalóan nem alkalmas arra, hogy ösztönözze a kisebb környezet szennyezéssel járó megoldások elterjedését.

Ez a hátrány elkerülhető, ha az adót nem a termelésre, hanem közvetlenül a szennyezésre vetjük ki, ekkor azonban a szennyezés nagyságát mérnünk kell, ami költségessé teszi a lebonyolítást. Ezzel összefüggésben is léteznek egyszerűsítő javaslatok, nevezetesen, hogy egy konkrét technológia okozta emisszió általában kiszámítható és ezért indokolatlan az emisszió folyamatos mérése. Ez a megoldás viszont nem alkalmazható bizonyos típusú szennyezések (pl. üzemzavarból származó szennyezések) szabályozására.

Természetesen - mint korábban már említettük - a legnagyobb problémát a Pigou-féle modellel összefüggésben a szennyezés okozta kár nagyságának meghatározása jelenti. És éppen ez az, ami a modell gyakorlati alkalmazhatóságát megkérdőjelezi.

A Pigou-féle adóval kapcsolatban utalni kell még egy problémára. Nevezetesen, hogy az adó nagysága, amit mint tudjuk az optimális volumenű kibocsátáshoz tartozó externális határ költség nagysága határoz meg, sokszorosan meghaladhatja az adott termékféleség termelésének határköltségét. Egyes számítások szerint például a cigaretta pigou-i adóját legalább 3000% körül kell megállapítani, ami persze még közgazdasági értelemben is irracionálisnak látszik. Ilyen mértékű áreltérítések piaci következményei teljesen kiszámíthatatlannak tűnnek. Hasonlóan magas adók jönnének ki például a motorhajtóanyagokra, egyes növényvédő szerekre stb.

A Coase-tétel

Ronald Coase, Pigou-val szemben azt állítja, hogy nincs szükség az állami beavatkozásra, mert a piac magától is eléri a társadalmi optimumot, ha a tulajdonjogok (esetleg a rendelkezési jogok) meghatározottak. Ez esetben viszont Coase híres tétele szerint: függetlenül attól, hogy ki rendelkezik a tulajdonosi jogokkal, alku útján a rendszer eléri a társadalmi optimumot.

Coase állításának bizonyítására először nézzük meg az alábbi példát. Egy folyó mellé egy fafeldolgozó üzem települt, amelyik a fát a folyón úsztatva kapja a közeli erdőgazdaságtól. A fát a gombafertőzések ellen egy gombaölőszerrel történő impregnálással védik, az impregnálószer egy része úsztatás közben beleoldódik a folyóba. A folyó később egy tóba torkollik, aminek a partján egy szálloda üzemel, amelynek a vendégeit elsősorban a folyó és a tó kedvező horgászati adottságai vonzzák. Természetesen a horgászokat, amióta megtudták, hogy a szermaradványok felhalmozódnak a táplálékláncban, aggasztja a tó szennyezettsége, néhány törzsvendég már elpártolt a szállodától. Nézzük mi Coase szerint a megoldás? Először tételezzük fel, hogy a fafeldolgozó vállalkozó a rendelkezési jogot bérli és a fafeldolgozó véletlenül éppen a szállodás tulajdona. Ekkor a szálloda tulajdonosa megakadályozhatná, hogy a fafeldolgozó üzem a vizet szennyezze, hiszen az ő kezében vannak a tulajdonosi jogok. Mivel azonban a fafeldolgozó üzem haszna egy bizonyos termelési mennyiségig és az ezzel együtt járó szennyezési szintig meghaladja a szállodásnak a szennyezés miatti bevétel kiesését, a fafeldolgozó megtérítheti a szállodás bevétel kiesését és folytathatja tevékenységét. Ez a helyzet mindaddig fennáll, ameddig a fafeldolgozó tiszta határhaszna magasabb, mint a szálloda externális határköltsége. Mi a helyzet, ha a szállodás nem tulajdonosa a fafeldolgozó üzemnek, és a szennyező egyúttal tulajdonos is. Ekkor a szállodás nem tilthatja meg a szennyezést (ne feledjük, hogy előzetesen kikötöttük, hogy az állam nem avatkozik be), a fafeldolgozónak úgymond joga van szennyezni. Ez esetben a fafeldolgozó a maximális profit megszerzésére törekszik, ami a szállodásnak igen nagy kárt okozna. A szállodás kára messze meghaladja a fafeldolgozónak a termelésnövekedésből származó hasznát. Ez esetben logikus, hogy a szállodás ajánlja fel, hogy kárpótolja a fafeldolgozót ha az hajlandó kevesebb fát úsztatni - az elmaradt hasznáért - vagyis a károsult fizet azért, hogy a kára csökkenjen. Ez mindaddig megéri neki, amíg a szennyezésből származó externális határkára meghaladja a fafeldolgozó tiszta határhasznát.

A probléma jobb megértése érdekében vizsgáljuk meg közelebbről az Ábra 9-5-t.

Ábra 9-5: Az optimális szennyezési szint kialakulása alku útján[5]

Nézzük meg először azt az esetet, amikor a tulajdon- (esetleg rendelkezési) jogok a károsultnál vannak?

Ekkor a kezdőpont biztosan az origóban, a zéró szennyezésnél van, hiszen a károsult nem akarja, hogy szennyezzék. Mikor kerülhet sor az alkura? Nézzük mi történik, ha a d pontba akarnak lépni? Ekkor a szennyező az Oabd területnek megfelelő profitot szerezne, de ezzel a károsultnak az Ocd területnek megfelelő veszteséget okozna. Mivel azonban az Oabd terület sokkal nagyobb, mint az Ocd terület, a szennyező könnyűszerrel kárpótolja a károsultat, mert ha túlfizet is, marad jelentős profitja. Könnyen belátható, hogy az e pontban a helyzet hasonló volna, sőt elvileg mindaddig van kellő ösztönzés az alkudozásra, amíg a Q* pontot, vagyis a társadalmilag optimálisnak tekintett állapotot elérik. A Q*-nál nagyobb termelés már a profitot meghaladó kárt okoz és ezért a szennyező már nem tudja kompenzálni a károsultat.

Mi a helyzet, ha a tulajdonosi (rendelkezési) jogok is a szennyezőnél vannak, vajon akkor is van ösztönzés a gazdaságilag optimálisnak tekintett szennyezési szint elérésére?

Nézzük ismét az Ábra 9-5-t. Ez esetben nyilván a Qm pontból indulnánk, hiszen a termelő számára ez jelenti a maximális elérhető profitot. A szennyező csak akkor lesz hajlandó innen az f pontba elmozdulni, ha a károsult többet hajlandó fizetni, mint amekkora profittól a szennyező elesik. Amint látjuk, ez a feltétel az f pontban fennáll, hiszen a károsult kára (Qmfhi terület) sokkal nagyobb, mint a Qmfg terület, ami a szennyező haszna. A károsultnak tehát viszonylag kis ráfordítással (a Qmfg-nél valamivel nagyobb összegért) sikerülhet megszabadulni az ennek sokszorosát kitevő kártól. Hasonló logika alapján belátható, hogy az alkuban a felek érdekeltek a j pontba való elmozduláskor is, sőt egészen a Q* optimális értékig eljuthatnak az alkuval. Mint látjuk, a létrejövő megoldások helyenként sértik ugyan igazságérzetünket, de Pareto optimálisak, vagyis közgazdasági értelemben racionálisak.

Az ábra tehát azt bizonyítja, hogy Coase-nak igaza van, nincs szükség állami beavatkozásra, az externáliákat a piaci mechanizmusok képesek kezelni.

Coase, mint látjuk, nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a szennyeződés ugyanolyan mértékű csökkentése érdekében nem mindig a szennyezőre kell kivetni adót, esetenként a károsultaknak kell fizetni a szennyezőnek azért, hogy csökkentse emisszióját. Mint látjuk, a megegyezés a szennyezők és a károsultak tárgyalása útján elvileg elérhető, és a tárgyalás megoldaná a fizetés mértékének kérdését is. Coase modellje azonban néhány olyan feltételezéssel él, ami a gyakorlatban, úgy tűnik, nem helytálló. Az egyik, hogy az alku lebonyolítási költségeit figyelmen kívül hagyta, nem számolt a tárgyalások költségeivel, ami nagyszámú termelő és sok kárvallott esetén tetemes lehet. A másik elméleti feltételezése a szabad verseny, ami mint tudjuk, a gyakorlatban nem létezik.

Ezen túlmenően Coase tételével kapcsolatban még a következő ellenvetések tehetők:

A fentiek alapján azt mondhatnánk, hogy Coase állítását a kormányzati beavatkozás feleslegességéről valószínűleg csupán mutatós elméletnek tekinthetjük. Coase institucionalista megközelítése azonban újabban a gyakorlat számára is egyre nagyobb jelentőségűvé válik. A szabályozási részben majd részletesebben is kifejtésre kerülő szennyezési jogok piacának az elméleti alapjait is Coase elméletében kereshetjük. Ez akkor is igaz, ha erre a szennyezési jogok piacának amerikai létrehozói sehol sem hivatkoznak. Ez azért érdekes, mert a szennyezési jogok piaca éppen a gyakorlati megvalósulás lehetőségét példázza. Mint már említettük, a legsúlyosabb érv a coase-i elmélettel szemben a gyakorlati példák hiánya volt.

Pigou és Coase elméletének néhány környezet-politikai következménye

Az Európai Közösség környezet-szabályozási gyakorlatában az utóbbi időben jelentősen felértékelődnek az olyan megoldások, amelyek az önszabályozást helyezik előtérbe. Így például az ISO 14000 szabványsorozat a teljes körű környezeti menedzsmentre vonatkozóan kifejezetten a vállalatok önszabályozó mechanizmusait helyezi előtérbe a jobb környezeti állapot elérése érdekében. Ezen törekvések elméleti háttere valahol szintén Coase elmélete, bár elismerjük, hogy a közvetlen párhuzam nehezen ismerhető fel. Amennyiben figyelembe vesszük, hogy a vállalat saját érdekeit szem előtt tartva korlátozza szennyezését, mert az neki közgazdasági értelemben is megéri, akkor éppen arról van szó, hogy az intézményrendszer (a vállalat goodwillje, a megrendelők és fogyasztók elvárásai, a társadalmi nyomás, a kormányzati szabályozás stb.) alkalmas arra, hogy olyan mértékűre csökkentse a tranzakciós költségeket, hogy a vállalat belássa, hogy megéri környezetbarát módon gazdálkodni. A környezeti kár elmaradásáért a vásárlók kompenzálják a vállalatot. Mint látjuk, ebben az esetben sem másról van szó, mint arról, hogy Coase elmélete mégis működik. Az persze más kérdés, hogy a magyarországi gyakorlatban most éppen ott tartunk, hogy a termékdíjak megjelenésével végre elindultunk egy több mint hetvenéves elmélet (Pigou elméletéről van szó) gyakorlati alkalmazása irányába.

A coase-i elmélet közgazdasági értelemben sokkal egyértelműbb és persze piacbarátabb. A gyakorlati alkalmazására reméljük nem kell hetven évet várnunk. Az alkalmazásával van persze egy bökkenő. Ez esetben nem képződik a költségvetésben újra elosztható pénz. Van persze több előnye is, mégpedig az, hogy tisztább lesz a környezet és ráadásul valószínűleg kisebb társadalmi ráfordítások árán. Hosszabb távon ez is több társadalmilag újra elosztható pénzt jelentene. A kérdés csak az, hogy van-e illetve, hogy lesz-e a gazdaságpolitikusoknak idejük kivárni a hosszabb időt, vagy marad a rövid távú szemlélet és a nem hatékony környezetvédelem gyakorlata, ha egyáltalán marad a környezetvédelem.

A szennyezés csökkentésének két módja egy szennyező esetén

Visszatérve Pigou elméletéhez, az állami beavatkozás esetén a termelő még mindig többféle alternatíva közül választhat. A termelő egyik lehetősége, hogy mint láttuk, csökkenti termelését és ezzel kerül az optimális szennyezési szint közelébe. A másik lehetősége, hogy valamilyen szennyezés csökkentő technológiai megoldással csökkenti a termékegységre jutó emisszióját. Nyilván ez utóbbi megoldásra csak akkor kerülhet sor, ha az állami beavatkozás az emisszióhoz kapcsolódik és nem a kibocsátott termék mennyiséghez.

Az alternatívák megvilágítása érdekében módosítsuk egy kicsit eredeti ábránkat. Az Ábra 9-6-on az egyéni termelő szennyezés-elhárítási határköltségeit (Marginal Abatement Costs) és az externális határköltségek viszonyát vizsgáljuk. Ennek érdekében a vízszintes tengelyen nem a már megszokott gazdasági aktivitást, hanem a szennyezés nagyságát ábrázoljuk. Mint látjuk, a nagyon kis szennyezésekhez viszonylag magas szennyezés elhárítási határköltségek, míg a nagyobb szennyezéshez kisebb szennyezés elhárítási határköltségek tartoznak. Ez összhangban van azzal a gyakorlati tapasztalattal, hogy a szennyezés csökkentő technológiák (ezek a technológiák lehetnek úgynevezett csővégi technológiák - egy az eredeti technológia végére illesztett szűrő például -, de lehetnek egészen új, kisebb emisszióval járó (úgynevezett tisztább) technológiai megoldások is) a nagy koncentrációban keletkező szennyezés nagy részét viszonylag olcsón visszafogják, míg a már kis koncentrációjú szennyezés további tisztítása viszonylag költséges. Például a szennyvíz foszfortartalmának első kilencven százalékát kevesebbe kerül eltávolítani, mint a visszamaradó tíz százalékot, hasonló a helyzet a légszennyezőkkel és más emissziókkal is.

Az Ábra 9-6-on az externális határköltség görbét is kissé másképpen ábrázoltuk. Ezúttal a görbe kezdőpontját a gyakorlati tapasztalatoknak megfelelően, a természet szennyezőanyag asszimiláló kapacitását is figyelembe véve, nem az origóban, hanem attól kicsit jobbra, a Qa pontban kezdjük. Ezzel elismerjük, hogy a szennyezésnek van egy olyan szintje, ami nem okoz károkat a társadalomnak. Vizsgáljuk meg az ábra alapján, hogyan reagálhat a szennyező egy internalizáló jellegű adóra, vagy más állami beavatkozás hatásaira.

A fent már említett alternatívák közül nyilván azt a megoldást választja, amelyik számára a legkisebb ráfordítással jár. Amint látjuk, az Ábra 9-4-en a szennyezés elhárítás egyik lehetséges módja a szennyező tevékenység visszaszorítása a Q* szintre. Ha az Ábra 9-6-nak megfelelően figyelembe vesszük a szennyezés-elhárítási határköltség görbét is (MAC), akkor nem feltétlenül kell a termelést csökkenteni, elegendő, ha a termeléssel együtt járó szennyezés csökken. Ez esetben tehát a szennyezés optimális szintje az lesz, ahol az MAC = MEC. Amíg tehát a szennyezés-elhárítás határköltsége kisebb, mint az externália határköltsége, addig a vállalat tisztítani fog, és ezáltal éri el a hulladék kibocsátás gazdaságilag optimális szintjét.

Az MAC görbe formailag hasonló az MNPB (Egyéni Tiszta Határhaszon) görbéhez, de vegyük észre, hogy a kettőnek csak formai köze van egymáshoz. Bár kétségtelen, hogy az MNPB görbe felfogható egy szennyezés-elhárítási határköltség görbének is, amennyiben a szennyezés-elhárítás egyetlen lehetősége a tevékenység visszaszorítása.

Ábra 9-6: Az optimális szennyezettségi szint az asszimilációs kapacitás figyelembevételével

A helyzet a valóságban általában az, hogy mindkét alternatíva fennáll. Létezik szennyezés csökkentő technológia és visszafogható a termelés is, ahogy azt az Ábra 9-7-en az MAC és az MNPB görbék mutatják.

Ábra 9-7: A szennyezés elhárítási határköltségek és a tiszta magán határhasznok viszonya[6]

Ez esetben az a szennyezési szintről a b szennyezési szintre csökkenteni a szennyezést szennyezés csökkentő technológiával érdemes, ha további szennyezés csökkentésre van szükség, akkor viszont már a tevékenység visszaszorítása a célszerűbb, ahogy a nyilakkal jelölt pálya mutatja. A mikro-ökonómiában járatosabb olvasó számára az Ábra 9-6 kapcsán felvetődik néhány elvi ellentmondás[7] . Elméletileg a vállalat mindig a két lehetőség kombinációjával (a tevékenység visszafogása és a szennyezés-elhárítási technológia alkalmazása) reagál. A gyakorlatban előforduló szennyezési szinteknél illetve szabványos határértékeknél igen gyakran az a helyzet, hogy a szennyezés-elhárítási határköltségek bizonyos szennyezési szint fölött negatívvá válnak. Ez összhangban van azzal a tapasztalattal, hogy a nyersanyagokból mégiscsak érdemesebb készterméket, mint hulladékot termelni. A szennyezés-elhárításból származó hasznok ez esetben meghaladják a technológia alkalmazásának költségeit, vagyis a szennyezés-elhárítási határköltségek negatívak, ezért ebben az intervallumban nyilván csak ezt a megoldást (technológiát) érdemes használni, és a termelés visszafogása szükségtelen. További probléma, hogy a határköltség görbe természetesen nem feltétlenül szigorúan monoton csökkenő folytonos görbe. Általában egy lépcsős függvénnyel van dolgunk, amelynél bizonyos szennyezési intervallumokon belül a szennyezés-elhárítási határköltségek állandóak, majd a görbének szakadása van, és egy más szinten folytatódik. Mindezek nem befolyásolják azt az elvi állításunkat, hogy egy bizonyos szintet meghaladó szennyezés-csökkentési követelmények esetén, amikor a szennyezés-elhárítási határköltségek már meghaladják az egyéni határhasznokat, a termelő a gazdasági aktivitás visszafogására kényszerül.

A szennyezés-elhárítási kötelezettségek költség-hatékony megosztása több szennyező, vagy több szennyezés-elhárítási lehetőség között

Eddig már beszéltünk a szennyezést kibocsátó választási és költségminimalizálási lehetőségeiről, sőt az áldozat szennyezés-elhárítási kötelezettségének a létjogosultságáról is. A következőkben azt vizsgáljuk meg, hogy hogyan kell megosztani a szennyezés-elhárítási kötelezettségeket több szennyező között a költségek minimalizálása érdekében. (Az előzőek alapján belátható, hogy ez a megoldás alkalmazható akkor is, amikor egy szennyező, de több szennyezés-csökkentési technológia létezik. A továbbiakban csak a két különböző szennyező esetét tárgyaljuk, az általánosítást az olvasóra bízzuk.)

Először tételezzük fel, hogy a szennyezés azonnal és tökéletesen elkeveredik a környezetben, vagyis annak nincs jelentősége, hogy a szennyező források egymáshoz képest hol helyezkednek el. Az Ábra 9-8-nak megfelelően tételezzük fel, hogy van két szennyezőnk, és mindegyik 15-15 egység szennyezést bocsát a levegőbe. A környezetminőségi normák összesen 15 egységnyi emissziót engednek meg, vagyis a két szennyezőnek együttesen vissza kell tartani 15 egységnyi szennyezést. Hogyan osszuk meg közöttük a szennyezés-elhárítási kötelezettségeket, ha a szennyezés-elhárítási határköltség görbéit ismerjük?

Ábra 9-8: A szennyezés-elhárítási kötelezettségek megosztása
két szennyező között a szennyezés tökéletes keveredése esetén[8]

Az Ábra 9-8-on a két szennyező forrás (üzem) szennyezés-elhárítási költséggörbéit úgy ábrázoltuk, hogy az együttes szennyezés-elhárítás minden pontban pontosan 15 egység legyen. Könnyen belátható, hogy a két görbe alatti terület éppen a görbék metszéspontjához tartozó értékeknél, esetünkben a 10+5 értéknél a minimális. Természetesen kettőnél több szennyező esetén hasonló eredményre jutnánk, így általános formában is megfogalmazhatjuk a tételt, miszerint adott nagyságú szennyezés-elhárítás költségei akkor és csak akkor minimálisak, ha a marginális szennyezés-elhárítási költségek minden szennyezőre megegyeznek. Vagyis mindig annak a szennyezőnek célszerű a szennyezést csökkenteni, amelyiknek ez a legkevesebbe kerül. A többi szennyezőnek természetesen kompenzálni kell azt, aki helyettük is tisztít. Nagyrészt ezen a tételen alapulnak azok a gyakorlati rendszerek, amelyek a szennyezés-elhárítási költségek minimalizálását szolgálják, néhány ilyen rendszert majd a szabályozással foglalkozó részben bemutatunk.

A szennyezés nem minden esetben keveredik tökéletesen, ezért megesik, hogy a különböző szennyező forrásokból kibocsátott azonos szennyezésnek is eltérő következményei lesznek. A várostól távolabb elhelyezett gyár szennyezése kevésbé zavarja a város polgárait, mint azé a gyáré, amelyik közvetlenül a lakóházak szomszédságába települt. Ebben az esetben a szennyezés-elhárítási kötelezettségek megosztása kissé komplikáltabb, ugyanis figyelembe kell venni a szennyezés-elhárítási határköltség-görbék mellett a szennyezés terjedését jellemző úgynevezett szennyezés-átviteli együtthatókat is. A szennyezés-átviteli együtthatók azt fejezik ki, hogy az egyes szennyező források egy egységnyi emissziójából hány egységnyi szennyezés észlelhető a megfigyelt szennyezett területen. Megegyező emisszió és azonos szennyezés-elhárítási határköltség görbék esetén példánkban a városhoz közelebb eső szennyező forrásra jönne ki a nagyobb szennyezés elhárítási kötelezettség. A szennyezés-elhárítási kötelezettségek megoszlása azonos költséggörbék esetén megfelelne az átviteli együtthatók arányainak.

A környezetpolitikai eszközök (adók és mennyiségi szabályozás) közötti választás

Az előzőekben nagyrészt bemutattuk, hogy a környezet védelme érdekében állami beavatkozásra van szükség. Az állami beavatkozás módja leggyakrabban a szabványok állítása. Újabban azonban a gazdasági eszközök alkalmazása kezd elterjedni a környezetvédelem szabályozásában. A politikusok lassan ugyanis megbarátkoznak azzal a gondolattal, hogy az erőforrások korlátozottak, a szennyezés teljesen nem küszöbölhető ki, és ha már ez a helyzet, a politikusok kötelessége, hogy olyan környezetpolitikát dolgozzanak ki, ami gazdasági értelemben hatékony. A hatékonysági kritériumot röviden úgy fogalmazhatjuk meg, hogy hatékony az a politika, amely a kívánatosnak tartott környezetminőséget a legkisebb költségráfordítással állítja elő.

A következő fejezetben még részletesen visszatérünk a környezeti szabályozással szembeni egyéb követelményekre és a szabályozás eszközeinek a tárgyalására, most csak a kétféle eszközcsoport közötti választás ökonómiai hátterét kívánjuk röviden megvilágítani. Ennek érdekében térjünk vissza alapábránkhoz (Ábra 9-9), amelyen bejelöltük a mennyiségi (szabvánnyal történő) szabályozás következményeit.

Ábra 9-9: A normával történő szabályozás nem kielégítő megoldás

Vizsgáljunk meg két esetet. Az első esetben a szabályozó hatóság Qs mennyiség termelését vagy legfeljebb ws nagyságú szennyezés kibocsátását engedélyezi. A szabvány által megkövetelt tevékenységi színvonal távolról sem optimális, mivel Qs messze alatta marad az optimumnak, Q*-nak.

A szabványok betartását általában büntetés kivetésével próbálják kikényszeríteni, de mint látjuk, a kirótt büntetés nagysága (P) nem elegendő sem a szabványnak, sem a gazdaságilag optimálisnak tekintett tevékenységi, és az ezzel azonos szennyezettségi szintnek a kikényszerítéséhez, mert az egyéni termelőnek - a büntetés adott mértéke mellett - QB-ig érné meg folytatni a tevékenységét. Adott esetben a szabályozó hatóságnak nem marad más hátra, mint abban bízni, hogy a termelő rendes ember, és ezért nem a saját gazdasági érdekei, hanem a szabályozó hatóság kívánságai szerint fog cselekedni, vagyis betartja a normában rögzített mennyiséget. Megfelelő társadalmi közhangulat esetén a szabályozó hatóságnak ez a humorosnak tekinthető várakozása is teljesülhet. Természetesen a szabályozó hatóság véletlenül eltalálhatja a szabvány (S2) állításakor a Q* értéket, és ha ehhez véletlenül éppen a P* nagyságú büntetést vetik ki, akkor a termelőt a gazdasági érdekei is arra ösztönzik, hogy tevékenységét a társadalmilag optimálisnak tekintett szinten folytassa. Ez az állapot persze tudatosan is előállítható. Nem kell hozzá más, mint hogy a szabályozó hatóság jól informált legyen, vagyis ismerje az egyéni tiszta határhaszon (MNPB) és az externális határköltség (MEC) görbék helyzetét.

Az előzőekből levonhatjuk azt a következtetést, hogy jól informált esetben a szabványokkal és az adókkal történő szabályozás közötti választás ugyanarra az eredményre vezet, és hogy melyiket alkalmazzák, az nem gazdasági mérlegelés kérdése.

A valóságban a szabályozó hatóság sohasem tekinthető jól informáltnak, sőt az információi aszimmetrikusak, az externális határköltségeket jobban, míg a termelők határhasznát kevésbé ismeri. A szabályozó beavatkozás ily módon becslésekre hagyatkozik. A környezeti károk becslése önmagában is problémás. A szennyezés rendszerint tovagyűrűző hatású, a károkat térben és időben is nehéz lehatárolni. Még az olyan jól ismert példáknál, mint a dohányzás is, sok a vitatható kérdés. A dohányzás externális költségei közé nyilván be kell számítani a tüdőrák gyógyításának, műtéteinek a költségeit, a betegek táppénz és egyéb ellátásának a költségeit, az elmaradt munkateljesítmény miatti költségeket stb. Abban azonban már megoszlanak a vélemények, hogy indokolt-e a megromlott életminőség miatt anyagi kárpótlást is felszámítani. A másodlagos dohányzás áldozatainak költségei statisztikailag is nehezen feltérképezhetők stb. Az egyéni tiszta határhasznokról sem egyszerűbb informálódni. Ezért aztán a kérdés nem az, hogy elkövet-e hibát a szabályozó hatóság, hanem az, hogy mekkora lesz az elkövetett hiba, illetve, hogy a hibás becslésre alapozott szabályozásnak mekkorák lesznek a gazdasági következményei. Az adók és a normák közti választás szempontjából három alapeset lehetséges[9]:

1. Az MNPB és MEC görbék ellentétes irányúak, de közel azonos meredekségűek, amint azt az Ábra 9-10 mutatja.

Ábra 9-10: A normák és az adók egyformán célravezetők

Tételezzük fel, hogy a szabályozó hatóság helyesen ítéli meg az MEC görbét, és eltalálja az egyéni tiszta határhaszon görbe meredekségét is, de a hasznokat kissé alábecsüli. A hibás becslés következtében, a normát a Q mennyiségnél állítják, ahelyett, hogy az optimális Q*-nál állítanák. Ennek következtében a termelő kényszerűen visszafogja tevékenységét, és a társadalom kénytelen lemondani az abc háromszög területének megfelelő haszonról. A termelő Q* helyett csak Q mennyiséget termel, ezért a haszna a QcbQ* területnek megfelelően lesz kevesebb. A társadalomnak viszont nem kell elviselni a QabQ* területnek megfelelő externáliát. Az egyéni hasznok és a társadalmi károk különbsége a vonalkázott abc háromszög területe. Ez elmaradt haszna a termelőnek és természetesen a társadalomnak is.

Amennyiben a hibás becslés alapján nem normát állítanak, hanem adót vetnek ki, az adó nagyságát alábecsülik, ezért a termelő hamis jelzést kap az adón keresztül, aminek következtében Q' mennyiséget termel a Q* helyett, ezzel a vonalkázott bde területnek megfelelő kárt okozva a társadalomnak. Mivel az abc és a bde háromszögek egybevágóak, levonhatjuk a következtetést, hogy amennyiben az MNPB és MEC görbék ellentétes irányúak, de hasonló meredekségűek, akkor mindegy, hogy szabvánnyal vagy adóval szabályozunk, mert a hibás becslés következtében a társadalom kára ugyanakkora.

Az eddigiekből az következik, hogy a normák és az adók egyformán hatékonyak, ha a szabályozó hatóság tökéletesen informált, vagy ha az MEC és MNPB görbék meredeksége megegyező vagy közel azonos.

2. Mi a helyzet, ha az MEC görbe meredekebb (a) vagy laposabb (b) mint az MNPB görbe?

Az (a) eset olyan környezetszennyezéseknél fordul elő, amelyek különösen veszélyesek, amelyeknél a káros hatás következményei jelentősek. Ezek között a szennyezők között említhetjük például a nehézfémeket, számos karcinogén vegyületet, de ide sorolhatunk olyan vízszennyezőket, mint tavak esetén a nitrátok, a foszfátok stb.

Amint Ábra 9-11 mutatja, az MNPB görbe alulbecslése miatti becslési hiba következményei a szabvány esetén nagyságrenddel kisebbek, mint amekkorát az ugyanahhoz a becslési hibához tartozó adóval követnénk el. A Q* és Q' közti különbséghez tartózó vonalkázott háromszög, ami az adó hibás kivetése miatti társadalmi kárt mutatja, sokkal nagyobb, mint az a haszonkiesés, ami a szigorúbb norma miatt éri a társadalmat. Ilyen esetben a normával való szabályozásnak van még egy előnye, nevezetesen, hogy a katasztrófa-közeli állapotokban a korlátozást nem gazdasági indokok alapján kell kikényszeríteni.

A fentiekből az következik, hogy amennyiben az MEC görbe meredekebb, mint az MNPB görbe, akkor a normákkal történő szabályozás a célravezetőbb.

A probléma kapcsán a szabályozásra vonatkozó megfontolásokat általánosabban is megfogalmazhatjuk. Meredek externális határköltség-görbék esetén rendszerint nem alkalmazhatóak az adó típusú szabályozók, részben azért, mert a társadalmi károk a hibás becslések következtében tetemesek lehetnek, másrészt azért sem, mert a nagy meredekségű MEC görbék azt jelzik, hogy a környezet az adott szennyezésre nagyon érzékeny, ilyenkor a katasztrófa bekövetkezését vagy elkerülését nem célszerű gazdasági választási lehetőségre bízni. Így például nem célszerű adókkal szabályozni a benzin ólomtartalmát, a szennyvíz higany- vagy fenol tartalmát, vagy a növényvédő szerek használatát stb. Ilyen esetekben is jól alkalmazható lehet viszont a szennyezési engedélyek piaca,[10] ami kombinálja a normákat a gazdasági eszközökkel, meghatározva a szennyezés megengedhető maximális szintjét.

Ábra 9-11: Meredek externális határköltség görbe esetén a szabványok alkalmazása a célravezetőbb

A (b) esetben, amikor az MEC görbe laposabb (Ábra 9-12) mint az MNPB görbe, a szabványokkal követhetünk el nagyobb hibát azáltal, hogy a túlságosan szigorú szabvány következtében a társadalom bevételei elmaradnak az optimálistól, míg az alábecsült adó esetén a környezeti következmények miatt fellépő társadalmi károk nem lesznek túlságosan veszélyesek. Jól alkalmazható az ilyen típusú szabályozás például az energia-felhasználás vagy a csomagolóanyag-felhasználás visszaszorítására, vagy a kén-dioxid-emisszió csökkentésére stb. A lapos MEC görbe azt jelzi, hogy az illető szennyezőanyag emissziója a környezetben nem okoz nagy károkhoz vezető változásokat.

Ábra 9-12: Lapos externális határköltség görbe esetén célravezetőbb az adók alkalmazása


9.3 Az externáliák hatása monopolista piacon

A korábbiakban már megvizsgáltuk, hogy mi a helyzet akkor, ha a tevékenység volumene és a szennyezés volumene elválik egymástól, vagyis ha létezik szennyezés-elhárítási technológia. Pigou másik feltételezése az volt, hogy a piacon tökéletes a verseny, tehát az egyéni termelőnek nincs hatása az árra. Most nézzük meg, hogyan módosul Pigou elmélete monopolista piacon. Elemzésünket[11] az Ábra 9-13 alapján végezhetjük el.

Ábra 9-13: Az externáliák hatása monopolista piacot feltételezve

Amint az ábrán látható a DD' egyenes mutatja a monopolista tevékenysége iránti piaci keresletet, míg a DMR egyenes a marginális árbevételt. Tételezzük fel, hogy a monopolista termelési határköltsége = PMC (Private marginal cost) konstans, de mások számára a monopolista tevékenysége költségekkel jár. Beavatkozás nélkül a monopolista tevékenysége egységenként AB nagyságú szennyezési költséget okoz, vagyis tevékenységének tényleges társadalmi határköltsége = SMC (Social marginal cost). Ha ezt az externális költséget nem vesszük figyelembe, akkor a monopolista profitja maximálása érdekében Qm kibocsátásra törekszik (a DMR és a PMC egyenesek metszéspontja).

Ezek után nézzük meg, hogy mi történik, ha kivetünk egy a szennyezéssel arányos adót, ami arra ösztönzi a monopóliumot, hogy csökkentse a termékegységre jutó szennyezését. Ennek az adónak kettős hatása lesz, amint az ábránkon is látható. Egyrészt a magán határköltségek (PMC) emelkednek, másrészt miután az adó hatására a monopólium az egységnyi termelésre jutó szennyezés kibocsátását csökkenteni igyekszik, a tevékenység társadalmi határköltsége (SMC) csökkenni fog. A tevékenység társadalmi költsége nyilván ott lesz a minimális, ahol PMCt = SMCt (a t index a marginális költségek nagyságára utal a pigoui adó kivetése esetén). Ebben az esetben a vállalat olyan termelési folyamatot fog választani, amelyik az externális hatásokat is tükröző input árak (beleértve a káros emisszió költségeit is) figyelembevételével minimalizálja a termelési költségeit. Amint az ábrán látható a monopólium a szennyezési adó kivetése esetében OQ1 mennyiség ( DMR és PMCt = SMCt egyenesek metszéspontja) termelésére törekszik, ami további kedvezőtlen irányú elmozdulást jelent a Pareto optimális ponttól. Ahhoz, hogy az OQ2 Pareto optimális nagyságú termelést (a DD' keresleti görbe és a PMCt = SMCt társadalmi határköltség görbe metszéspontja) elérjük, két dolgot kell tennünk. Egyrészt ki kell vetnünk az adót a káros emisszióra, amivel elérjük, hogy SMC lecsökkenjen SMCt szintre, másrészt viszont termékegységenként kell adni egy GF nagyságú támogatást (ekkora a különbség a határköltség és a határbevétel között) annak érdekében, hogy a termékkibocsátást az optimális szintre emeljük. Miután a monopólium illetve az externália léte két különböző probléma, nem csoda, hogy az optimális állapot eléréséhez két szabályozó eszközre van szüksége a környezetpolitikának. A fentieket figyelembe véve talán a kvantitatív elemzés nélkül is elképzelhető, hogy mennyire bonyolult kérdéssel állunk szemben és milyen nehéz a gyakorlatban környezeti és gazdasági értelemben egyaránt hatékony környezetpolitikát tervezni és pláne megvalósítani.


9.4 A direkt és indirekt eszközök együttes alkalmazásának esete

A környezetbe jutó szennyezés hatására kialakuló környezeti kár mint már említettük nemcsak az emissziótól, hanem a környezeti feltételektől is függ. A levegőbe jutó káros anyagok kedvező időjárási feltételek esetén (felszálló légáramlás) megfelelően hígulnak és nem okoznak környezeti katasztrófát, míg ugyanaz az emisszió kedvezőtlen esetben (inverzió) szmog kialakulásához vezethet és környezeti katasztrófát okozhat. Hasonló példát hozhatunk a vízszennyeződés területéről is, ahol egy állandó nagyságú szennyvíz beömlése a folyóba a folyó vízhozamától, hőmérsékletétől és más paramétereitől függően okoz vagy nem okoz környezeti károsítást. Amint az az Ábra 9-14-en látható, a szennyezőanyag hatására kialakuló immisszió időnként meghaladja a D kívánatosnak tekintett határértéket (lásd vonalkázott területek) máskor viszont alatta marad az immisszió a megengedett mértéknek.

Ábra 9-14: A szennyezőanyag előfordulási gyakoriságának időbeni változása

A kérdés ilyenkor az, hogy mi a célravezető környezetpolitika, milyen szabályozó eszközt alkalmazhatunk ilyen esetben?

Ha egy pigoui adóval akarjuk a problémát megoldani, akkor az adót úgy kell megállapítanunk, hogy a szabályozott állapotban kialakuló immisszió sosem legyen nagyobb a DD' határértéknél. Tételezzük fel, hogy kivetünk egy r0 adót, amivel elérhető, hogy a szennyezés átlagértéke a veszélyesnek tekintett DD' szint alatt maradjon. Az ábrán látható P(r0) görbe ez esetben mutatja a kialakuló szennyezettségi szintek időbeni eloszlását. Mint látjuk az idő nagy részében a szennyezés a megengedett határérték alatt maradt és csak a jelzett ta, tb, tc, td időpontokban következett be átmeneti koncentráció túllépés. Az átlagos koncentráció viszont jól megközelítette a DD' veszélyesnek tekintett határértéket. Egy magasabb (r1) adó kivetésével elérhető, hogy a legmagasabb csúcs, esetünkben a tb időpontnál lévő is a határérték közelébe kerüljön, ekkor azonban az átlagos koncentráció messze a szabályozással elérni kívánt DD' határérték alatt lesz. Ez önmagában nem volna probléma, ha a szabályozás költségmentes volna, de nem az. A jó környezetpolitika ez esetben nyilván az lesz, amelyik minimális költséggel biztosítja, hogy a DD' határértéket ne haladja meg sohasem a szennyező anyagok koncentrációja. Ez a környezetpolitika az adókat és a közvetlen beavatkozást kombináltan alkalmazza. Egy kivetett adó (ropt) segítségével elérjük, hogy az immisszió visszaszoruljon egy olyan szintre, amelynél a direkt beavatkozásokra (például a szmogriadó elrendelése a légszennyezés esetén vagy magasabb szennyvíztisztítási fokozat elrendelése a vízszennyezés esetén stb.) már csak ritkábban kell, hogy sor kerüljön. Azt, hogy mit tekintsünk az adó optimális mértékének a különböző adómértékekhez tartozó szennyezés eloszlási görbék megszerkesztésével, illetve a kombinált szabályozási rendszer működtetési költségeinek az elemzésével határozhatjuk meg.

Az Ábra 9-15-ön a TT', vonal mutatja az adóval történő szabályozás teljes költségeinek alakulását az r adó nagyságának a függvényében.

Ábra 9-15: A gazdasági és a direkt szabályozás optimális mértéke a kevert szabályozás esetén

Amint már utaltunk rá, bizonyos adónagyság után a szabályozás összköltsége rohamosan (exponenciálisan) nő. A CC' görbe a direkt beavatkozás összköltségét mutatja, ami várakozásainkkal összhangban éppen ellentétesen változik, vagyis a nagyobb adómértékeknél (ahol a határérték túllépés egyre ritkább) a határérték túllépések megakadályozásához szükséges direkt beavatkozások összköltsége egyre csökken. A két görbe vertikális összegzésével kapott SS' görbe minimuma nyilván annál az adómértéknél (ropt) lesz, amelynél a direkt és indirekt (adóval történő) szabályozás határköltségei megegyeznek, vagyis ahol az SS' görbének minimuma van.


9.5 Az infláció és az árrugalmasság kérdése a zöld adóknál

A pigou-i adók egyik további problémája, hogy az adók az infláció következtében elértéktelenednek és elveszítik ösztönző hatásukat. A Magyarországon eddig alkalmazott környezetvédelmi adókkal (pl. az üzemanyagok adója) igen rövid idő alatt ez történt. A fejlődő országokban szokásos mértékű infláció következtében az adót állandóan emelni kell, ami általában társadalmi tiltakozást vált ki. Viszonylag egyszerű volna az adót indexálni, ennek azonban önmagában is inflatórikus hatása lenne. Az adók inflációgerjesztő hatását szokták egyébként is fő érvként használni a környezetvédelmi célú adók ellen, tehát érthető a politikusok óvatossága ebben a kérdésben.

A környezetvédelmi adók kivetésének igen gyakran a fő célja, hogy környezetvédelmi célokra felhasználható pénzalapokat teremtsenek a bevételekből. Ilyen céllal vetették ki Magyarországon az üzemanyag termékdíjat, de elsősorban ez a célja a csomagolóanyag termékdíjnak, az akkumulátorok, valamint a gumiabroncsok után kivetett termékdíjaknak is.

A pénzalapgyűjtési célú adók esetében könnyen érheti meglepetés a hatóságokat, ha figyelmen kívül hagyják a fogyasztás árrugalmasságát. Azokban az árucsoportokban, amelyekre általában ökoadót vetnek ki (pl. energiahordozók, cigaretta, csomagolóanyagok, műtrágyák), vannak olyanok, amelyeknek a kereslete az áremelkedés hatására radikálisan csökken (például a hajtógázas szórópalackoké, lásd Ábra 9-16.) és vannak olyanok, amelyeké kifejezetten nem rugalmas. A kőolaj 300%-os áremelkedése például német tapasztalatok alapján "csak" 30%-kal csökkenti a kőolaj iránti keresletet (lásd Ábra 9-17).

Ábra 9-16: Hajtógázos szóró-palackok - a fogyasztás árrugalmassága

A környezetvédelmi alap feltöltése szempontjából tehát a hajtógázos palackokra kivetett adó igen bizonytalan bevételi forrás, mert az ár 100%-kal történő adóztatásának a hatására a kereslet a felére csökken, az ennél nagyobb adómértékeknél pedig már olyan mértékű keresletcsökkenés következik be, ami az adóbevételek abszolút csökkenését eredményezheti. Az ilyen termékekre kivetett adó tehát a terméknek a kiszorulását fogja eredményezni. Ez azt is jelenti, hogy a nagy árrugalmasságú termékekre jelentős környezetvédelmi adót csak akkor vethetünk ki, ha az a célunk, hogy a fogyasztásukat radikálisan korlátozzuk. A freont tartalmazó szóró-palackok esetében az adónak kifejezetten ez volt a célja.

A környezetvédelmi hatóságok számára a merev keresletű termékekre kivetett adók jelentik a biztos bevételi forrást. Amint azt láthatjuk (Ábra 9-17), a bevételt jelző görbe monoton növekvő.

Az persze más kérdés, hogy a társadalmi támogatottsága sokkal nagyobb a zöldadónak, ha azt az ár szempontjából rugalmas keresletű termékre vetik ki, mint ha merevre. Nyilván nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban olyan óriási ellenállás tapasztalható az üzemanyagok adóztatásával szemben, miközben egyébként az amerikai társadalom környezeti attitűdjét legalábbis az amerikai szakértők igen pozitívan értékelik.

Ábra 9-17: A kőolaj - a fogyasztás árrugalmassága


9.6 Környezeti szabályozás nem stacioner szennyezés esetén

Érdekes módon a környezetgazdaságtan könyvtárnyi irodalma viszonylag keveset foglalkozik a legsúlyosabb környezeti-ökológiai problémákat okozó üzemzavarok, illetve balesetek miatti környezetszennyezés gazdasági szabályozásának kérdéseivel.

A környezetgazdaságtani elemzések pontszerű, stacioner kibocsátású szennyező forrást tételeznek fel az esetek többségében. Pedig a gyakorlatban a közvéleményt leginkább irritáló esetek (Bophal, Csernobil stb.) üzemzavarokkal függnek össze, ezért a környezetszennyezésnek ez a sajátos típusa nagyobb figyelmet érdemelne.

Nagyrészt a szabályozatlanságnak köszönhető, hogy a baleseti-üzemzavari környezetszennyezési esetek egy részéből "ügyek" lesznek, amelyeken a környezetvédelem szabályozásának összes fogyatékossága tanulmányozható.

Az utóbbi években az üzemi veszélyforrások kiküszöbölésére tett erőfeszítésekre jelentős pénzeszközöket áldoztak. Nagy-Britanniában kidolgozták a "hazop" (hazard and operability study) elnevezésű és a "hazan" (hazard analysis) technikát, amit magyar fordításban "veszélyességi és üzemeltethetőségi tanulmány" módszerének és "veszélyelemzési" technikának nevezhetünk.[12]

A "hazop"-módszerek szisztematikusan és lehetőségekhez képest teljességükben tárják fel a folyamat lejátszódása során lehetséges veszélyforrásokat és kiküszöbölésük, illetve a következmények elleni védekezés lehetőségeit. A hazantechnika abban segít, hogy megbecsüljék az egyes veszélyforrások jelentőségét és annak alapján eldöntsék, meddig indokolt a kockázat csökkentése érdekében a változtatás többletköltségeit vállalni.

Ezek a döntések igen bonyolult, súlyos társadalmi konfliktusokat hordozó döntések. A törvényhozásnak többek közt olyan kérdésekben kell döntenie, hogy a társadalom számára milyen "halálos baleseti arány" az "elfogadható", ami nem kis felelősséggel jár.

A kérdésfelvetés cinikusnak tűnik, de a biztonságnak ára van és értelemszerűen a nagyobb biztonság drágább. Az erőforrások nem korlátlanok, a biztonságra költött pénzt a lehető leghatékonyabban kell elkölteni. Nem tehetjük meg, hogy egyrészt anélkül üzemeltetünk veszélyes üzemeket, hogy ne elemezzük a lehetséges veszélyforrásaikat, nem mérlegeljük a balesetek bekövetkezési valószínűségét és súlyosságát, nem számítjuk az üzemeltetés okozta életkockázatot, noha számíthatnánk. Röviden: nem dughatjuk a fejünket a homokba.

Másrészt a humanizmus jegyében nem szórhatjuk a pénzt olyan veszélyforrások kiküszöbölésére, amelyekről tudomást szereztünk, miközben más - esetleg súlyosabb - veszélyforrásokat figyelmen kívül hagyunk.

A balesetekből, üzemzavarokból származó környezeti katasztrófák megelőzése speciális környezetvédelmi szabályozást kíván. A meglevő jogszabályokat szigorúbb pénzügyi és polgári jogi szankciókkal célszerű megerősíteni. E sajátos szennyezéstípus elkerülése, a kockázat csökkentése érdekében hatásos eszköz lehetne a vállalatok vétkességtől független felelősségének a jogszabályi megállapítása. Ez esetben a vállalkozók tevékenységük következményeit abban az esetben is viselni volnának kénytelenek, amikor nem mutatható ki a kötelességmulasztás ténye. A javaslat első hallásra - a fizessen a károkozó elvhez szokott vállalkozóknak - igazságtalannak tűnhet, de ezzel elérhetnénk, hogy a vállalatoknak megérje növelni a biztonsági intézkedéseket.

Az üzemzavarok, illetve más balesetek környezetszennyezési kockázata azzal is csökkenthető, ha következményeik elhárítására megfelelően felkészül a társadalom. A nemzetközi tapasztalatok bizonyítják a megfelelő kárelhárító apparátus fenntartásának hasznosságát. Megválaszolatlan kérdés azonban, hogy kik és milyen arányban viseljék a kárelhárító szervezet fenntartásának költségeit és persze az is, hogy milyen méretű és technikai felszereltségű kárelhárító rendszer működtetése indokolt.


Lábjegyzetek:

[1] E. J. Mishan: Költség-haszon elemzés, KJK, 1982, 137. o.

[2] Bator "The Anatomy of market failure" Quarterly Journal of Economics, és Head, Public Goods and Public Policy" Public Finance XVII No.3, 1962), 197-219. Idézi Baumol és Oates 14.oldal

[3] Perman Reger-Ma Yue- McGolvray James: Natural Resource and Environmental Economics Longman London and New York 1996. 198.oldal

[4] Kerekes-Szlávik: Gazdasági útkeresés - környezetvédelmi stratégiák, KJK, 1989 56. o.

[5] Pearce - Turner: Economics of Natural Resources and the Environment 1990, 72. o.

[6] Pearce - Turner: i. m. 90. o.

[7] Köszönettel tartozom Kocsis Tamás PhD hallgatónknak, aki felhívta a figyelmemet ezekre az ellentmondásokra. (K.S.)

[8] Tietenberg, Tom: Environmental and Natural Resource Economics 1992. p. 371.

[9] Weitzman, Martin L. Prices vs. Quantities, Rev. Economic Studies., Oct. 1974, 41 (49, pp. 102-109).

[10] A rendszer részletes ismertetésére a következő fejezetben visszatérünk.

[11] Részletesebben lásd Baumol-Oates: The theory of environmental policy pp. 80-90.

[12] Kletz, T. A.: Eliminating Potential Process Hazards. Chemical Engineering, 92. k. 1985. április. 48-68. old.




Tartalom