Bevezetés

1997. december 13-án Luxemburgban az Európai Unió legfelsőbb stratégai döntéshozó fóruma, az Európai Tanács történelmi jelentőségű lépésre szánta el magát. A tagországok állam- és kormányfői megállapodtak a csatlakozási folyamatok megkezdéséről a tagsági kérelmet benyújtó tíz közép- és kelet-európai állammal valamint Ciprussal.

A luxemburgi döntés egyértelműen kifejezi az európai politikusok arra irányuló törekvését, hogy végérvényesen fel kell számolni a kontinens hidegháború alatt fennálló megosztottságát. A tíz esztendővel korábban még komoly ideológiai választóvonal által elkülönített és teljesen eltérő fejlődési pályán lévő államok ma már egyértelműen az együttműködés lehetséges formáit keresik.

A csatlakozási tárgyalások tényleges megkezdésére 1997-ben még csak hat országot tartott alkalmasnak az Európai Tanács: Ciprust, a Cseh Köztársaságot, Észtországot, Lengyelországot, Magyarországot és Szlovéniát. Bulgária, Lettország, Litvánia, Románia és Szlovákia a bővítés második körébe került, ami azt jelenti, hogy ezen országokra vonatkozóan ekkor még csak a tárgyalások előkészítésének megkezdését határozták el. Az 1999. december 10-i helsinki Európai Tanácson aztán döntés született arról, hogy ez utóbbi öt országgal valamint az időközben ismét belépését kérő Máltával is megkezdődnek a tényleges tárgyalások 2000-ben. A bővítési folyamat ünnepélyes megnyitójára 1998. március 30-án Brüsszelben került sor az Európai Unió tagállamainak valamint a 11 pályázó ország külügyminisztereinek részvételével, majd a következő napon meg is kezdődtek a tárgyalások az EU és az "első körös" országok között - bilaterális és kormányközi alapon. Hozzá kell tenni mindehhez, hogy 1997-ben volt még egy tagságért folyamodó állam, nevezetesen Törökország. Kérelmét azonban visszautasította az Európai Tanács mindenekelőtt az emberi jogok sérelmei miatt. Helsinkiben a helyzet annyiban változott, hogy most már Törökország is hivatalos tagjelöltnek számít, de a csatlakozási tárgyalások továbbra sem kezdődhetnek el vele az Öcalan-ügy és más hasonló problémák miatt.

Ezek az események bizonyítják, hogy létezik egyfajta politikai szándék - a fejlett nyugati- és a volt kommunista országokban egyaránt - Európa egységesítésére. Az EU jelenlegi tagországaiban az érvelés középpontjában a kontinens stabilizálásának szükségessége, Európa nemzetközi gazdasági és politikai hatalmának növelése, az egységes piac bővítése és az európai identitás megerősítése szerepel. A pályázók pedig általában arra helyezik a hangsúlyt, hogy a mai globalizálódó világban a fejlődést hosszú távon egyedül az integráció biztosíthatja.

Természetesen mind a tagországokban, mind a tagjelöltekben ismert jelenség a bővítés illetve a csatlakozás szükségességének megkérdőjelezése is. Az általánosság szintjén megjelenő ellenérvek gyakran összefüggésben vannak a tagországok már jelenleg is túl nagy számával, a pályázók fejlettségi színvonalával valamint a felkészültség hiányosságaival. Ugyanakkor pedig specifikus ellenérdekeltségek merülhetnek fel a politika, a gazdaság és a társadalom egyes szektoraiban is.

Nyilvánvaló, hogy egy-egy országon belül is megoszlanak a vélemények, és az EU bővítésének kérdése komoly viták tárgyát képezi. Nem kivétel ez alól Franciaország sem, az EGK egyik alapító tagállama, sőt sokak szerint épp itt tapasztalható legmarkánsabban az érdekek heterogenitása.

A csatlakozás kimenetele nem csupán a pályázó államok és az EU közötti bilaterális tárgyalások függvénye. Tulajdonképpen a jelöltek az egyes tagállamokkal folytatnak érdemi egyeztetéseket, így például Magyarország és Franciaország között folyamatos párbeszéd tárgyát képezi a bővítés problematikája. Ugyanakkor az EU-n belüli közös álláspont kialakítását a jelenlegi tagországok közötti hosszadalmas érdekegyeztetési procedúra előzi meg, ami sok esetben igen kiélezett vitákat eredményez.

Franciaország véleménye fokozott súllyal esik latba az EU döntéseinek meghozatalakor, és érvényes ez a megállapítás az Unió bővítésekor felmerülő problémák esetére is. Ennél fogva Magyarország számára alapvető fontosságú, hogy megismerje Franciaország álláspontját az Unió keleti bővítésével kapcsolatban. Annál is inkább, mivel 2000. második félévében Franciaország tölti majd be a soros elnöki tisztet az EU-ban, és ez az időszak a csatlakozási tárgyalások lényeges szakasza lesz. Sokkal jobb tárgyaló-pozícióba kerülhetünk, ha már ismerjük tárgyalópartnerünk részletes elképzeléseit, ami pedig természetesen alapos felkészülést igényel. Ez a tanulmány segítséget nyújthat ehhez.