Bevezető

Az Európai Iskola nekem természetesen szívügyem, elfogult vagyok, hiszen a mozgalom fő mozgatója apám, Pán Imre volt, a másik alapító, Mezei Árpád a nagybátyám, és a harmadik, Gegesi Kiss Pál, a mecénás orvosprofesszor gyógyította szívemet akkortájt. A második világháború utáni korszak legjelentősebb a képzőművészeti társaságának a "nagy öregek" mellett a középgeneráció már érett muvészei és az ígéretes fiatalok is résztvevoi voltak, köztük Nuridsány Zoltán. A legkiválóbbak közül alig néhányan maradtak ki, Kádár Béla, Scheiber Hugó és Schonberger Armand sajnos igen.

Bálint Endre, valamikor a nyolcvanas években, egy televíziós interjúban azt mondta, hogy az Európai Iskola heterogén volt, ezért szűnt meg. Valóban heterogén volt, hiszen nem a szigorúan vett stílusazonosság, hanem a minoség mentén szerveződött, azonban nem ezért szűnt meg, hanem az egyre elhatalmasodó sztálinista diktatúra nyílt fenyegetései nyomán. De ebben persze nincs semmi meglepő, hiszen a diktatúra semmiféle igazság kimondását nem tűrheti, a művészi igazságot sem.

Nem voltak többé kiállítások, a jól alakuló külföldi kapcsolatok is megszakadtak. A fiatalok közül néhányan külföldre mentek, mások eltűntek a művészeti életből - vajon van-e értelme ismét feltennünk a kérdést: mi lett volna, ha...? 1956-ban, még a forradalom előtt volt egy újjáalakulási kísérlet, de ez már nem sikerült, az egyéni sorsok szétváltak. Apám Párizsba ment 57 tavaszán, ekkor még Mezei itt maradt, azt mondta - vannak kalandor természetű emberek, ezek itt maradnak. A hetvenes évek közepén azonban ő is elhagyta Magyarországot, Gegesi pedig visszavonult a művészeti mozgalmaktól és mint szenvedélyes gyűjtő hódolt a képzőművészet iránti szerelmének. Meg kellett élni, volt, aki plakátot színezett, mások kerámia-műhelyben dolgoztak, vagy a bábszínházban. Nehéz volt az ellenséges közegben megtartani az egyenes gerincet, amely nélkül a művészet nem létezhet, hazug módon dolgozni és jó műveket csinálni ugyanakkor, ez lehetetlen.

Zoltán kedves, érzékeny ember volt, szeretettel emlékszünk rá, mindazok, akik ismerték. Nagyon korán ment el és mégis jelentős életmuvet hagyott hátra. Mostanában, amikor Corneille kiállítását láttam a Szépművészeti Múzeumban, volt alkalmam összevetni a negyvenes évek végének teljesítményeit, visszanézve és tárgyilagosabban értékelve, hiszen a kortársak megítélése a legnehezebb. Corneille egészen fiatalon jött Budapestre, (Jacques Doucet-val együtt) kiállított az Európai Iskolában és az itt töltött hónapok és barátságok nagy hatással voltak rá. Később a Cobra csoport tagjaként lett világhíru és most visszatért... és látható, hogy a kezdetek teljesen azonosak voltak, Nuridsány Zoltán ugyanolyan szellemben és minőségben dolgozott.

Most már csak abban bízhatunk, hogy ez a felismerés mindazok számára, akik ezt az albumot forgatják, nyilvánvalóvá válik.

A majd' harminc éve eltávozott művész ugyan alig van jelen a műkereskedelemben, mert a műgyűjtők, képtulajdonosok csak végszükség esetén válnak meg féltve őrzött "kincsüktől" Nuridsány képeitől, ezért ismertsége meg sem közelíti a kívánatos szintet. De tudomásul kell vennünk, hogy a mű kitörölhetetlen és fontos állomása a magyar képzőművészet történetének.

Budapest, 2003. november hó

Mezei Gábor