Beljebb a mocsárba

Topogó uram egyre nagyobb gondban ült a nyeregben. Csizmájával taposta a sarat, pedig sehol ebben a hő nyári éjszakában sár nincs, hacsak a távoli mocsarakban nem keres. De mintha a mocsárba szorulna egyre beljebb.

Értette ő azt, mit jelent a Bujkó Gyuri hallgatása.

Könnyű a gazdasági szenátornak hallgatni. Nem akarja, hogy valaha is valaki azt mondhassa, hogy ő parancsolta ezt vagy azt, de ha meg nem történik, aminek történni kell, nagyon jól tudatik, mi lesz annak a következménye. Ezer kifogás van, ezer módon lehet valakinek ártani. Bujkó Gyuri szenátor uramnak oly szeme van, hogy ahhoz képest a vércse vagy a réti sas elől egér, ürge s madár nyugodtan cikázhat a porban.

Ez őtet beszorítja a sárba.

Még a homlokát is kiverte már a verejték.

Bujkó Gyuri azt akarja, hogy a betyárt be kell fogni a kelepcébe s dolgoztatni kell.

Már ezután úgy fog ővele parancsolni, mint a cselédjével. Kár volt oly ostoba, együgyű lenni, hogy kivallotta vallatás nélkül, kiféle, miféle a ló.

Még ilyen ostoba Topogó Illés ménesmester soha életében nem volt, mint ma, hogy csak úgy kivakkantotta, hogy az a ló tulajdon az a ló, akit az egész világ kurrentál.

Nyitva van ennek már minden lépése, ki kell nyomozni, oly világos, hogy fényes nappal nem lehet jobban látni, mint ebben a setét dologban a setét éjszakában.

De azt is lehet látni, hogy nem Rózsa Sándor itt a betyár, nem Veszelka koma a zsivány, nem Topogó a bujnyik, hanem Bujkó Gyuri a gazembör. Városi szenátor létére ő a méregkeverő, a zsebmetsző, a falásó.

Jó, hogy fél órát a nyeregben kellett töltenie, az alatt mégis megkeményedett, meghiggadott egy kicsit.

Utóvégre nem az ő dolga.

Vesszen meg a lelke, ő csak éppen közbül került, de neki semmit se kell csinálni. A betyárnak az a dolga, hogy lopjon, az orgazdáé, hogy behozza a lopottat. Ő pedig a város cselédje, parancsra szolgál. A többi a felettesé, a szenátoré. Ők lássák, mire mennek. Ha akárhogy is forgatja, őrá a legkevesebb esik a felelősségből.

Inkább a haszon jut neki, mint akármi is a bajból.

Háza a felsővároson, a puszta szélén volt. Magában állott, kerítéssel is be volt kerítve.

Ez nagyon jó hely, mert ha akarom, városi, s ha akarom, pusztai tanya. Majorsága, istállói vannak, s úgy lehet itt jönni-menni, akár a ménes felől, akár a város iránt, ahogy kell, de mégis maga gazdája, és senki idegen bele nem szólhat és bele nem láthat.

A ház környéke meglehetősen üres, mert az asszony beteges is, meg jobban szereti a városiakat, meg a rokonjait. Ott szeretne lakni, bent a városon, egész nap jönni-menni, rokont, komaasszonyt és pletykát hajtani.

Veszelka uram várt rá.

Ott állott az istálló előtt s hallgatta, ahogy a pejkó ropogtatta a zabot. Ennek se volt ilyen dolga egyhamar.

Topogó éppen az istálló előtt állott meg a lovával.

Veszelka megmozdul. Topogó szinte meghökkent. Nem számított rá, hogy ez az ember, ilyen váratlan, hirtelen újra előtte terem. Semmi ennek Móráról idejönni? Minden éccaka?

- No, koma?

Veszelka összerántotta a szemét. Nem szerette, ha csak úgy komának szólongatják, mikor ilyen zavaros a helyzet.

- Veszelka!

- Hajjuk a szép szót, kedves koma.

Az istállóból kijött egy csikósbojtár. Topogó odadobta neki a kantárszárat, az elvezette a lovat.

Mikor magukban maradtak:

- Aszongya, hogy aszongya - makogta Topogó, s Veszelka tudta, hogy kiről van szó: Bujkó szenátorról. - Mer aszongya: most már mög kő kezdeni a dógot... Mint mast öt esztendeje. Éppen úgy. Itt az ideje.

Veszelka elkomorodott. Tudta ő előre: veszedelmes vállalatba fogott.

- Nem az én kocsisom.

- Lögyön.

- Nem rajtam áll.

- Ájjon.

- Nem vagyok isten.

Topogó azt morogta:

- Mához egy hétre szabadkai vásár, oda a város sokat hajt. Lovat is, mög marhát. Tíz-tizenkét darab fog kölleni...

- Tíz? Tizenkettő? - horkant fel Veszelka.

Soká hallgattak.

- Hunnan?

- Ölég nagy a vásárhelyi határ.

Veszelka elgondolkodott:

- Vásárhelyi határ?

- Az.

Tehát nem a szegedi hátár.

Tűnődött.

- Tízet mondott, Topogó koma?

- Tízet-tizenkettőt.

- Csüves.

- Csöves is löhet.

- Vagyis szarvasmarha.

- Mögpróbálható.

- Mögtehető.

- Aztat mán nem tudom mögmondani.

Topogó hallgatott.

Veszelka mindent értett: meg kell tenni... Nincs kibúvó. Ha kell, kell.

Kezet nyújtott. Topogó elvette, s keményen megrázták egymás kezét.

Veszelka nem vesztegette tovább a szót, felült a lovára, egy ujjal intett a kalapja felé, elvágtatott.

Most ő lovagolt éppen olyan begyulladva s izzadva, mint előbb Topogó, aki attól, hogy a gondot továbbadta, egészen meg is nyugodott, s minden bánatot letéve, azóta már nyugalomra hajtotta a fejét.

De Veszelkának egy óránál tovább kellett lovagolni, míg Mórára ért.

Azalatt sok minden megfordul az ember fejében. Csak hát későn volt, szép csillagos, bár sötét éccaka, s a lovaglás maga elég arra, hogy az idő elteljék, Licka lova szívósan és kemény patával kocogott. Ez olyan ló volt, hogy a fehér homloka világított s a fehér orra, mintha lámpás lett volna, azért is híjták Lickának. De nem izzadt. Száraz maradt még a legnagyobb munkában is.

Mikor beért a tanyájába, Bandi ébredt a lódobogásra.

- Csutakód mög. Jártasd mög.

Bandi szó nélkül vette kézbe a Lickát.

Veszelka már indul is a ház felé, aludni. Még visszaszólt: - Bandi.

- Tessék parancsolni.

- Gyeridébb.

Bandi a lóval közelebb jött.

- Mögvan a parancs.

- Értöm, gazduram.

- Mához egy hétre szabadkai vásár.

- Hallom, gazduram.

- Szabadkai vásárra tizenkét-tizenöt darab csövest kő hajtani.

Bandi fává vált.

- Hunnen, gazduram? - kérdezte kiszáradt torokkal.

- A mán a ti dógotok.

Evvel elment. Vissza se ügyelt többet.

De amikor az eresz alá ért, mégis eszébe jutott:

- He.

Bandi a lóval előrébb jött.

Veszelka csak annyit mondott csöndesen, nyugodtan, atyailag:

- Vásárhely... vásárhelyi határ... ölég nagy a vásárhelyi határ.

Bement a házba.

Bandi pedig visszavezette a nagy, csontos lovat az istálló felé. Hozzáfogott csutakolni. Vizes szalmacsutakkal dolgozta meg a lónak a bőrét oly alaposan, mintha attól függene az élete. Soká eldolgozott vele. Addig nem kellett gondolkoznia legalább. Ott kezdődött a baj, amikor a ló már meg is volt jártatva, s ő magára maradt, s hallgatta, hogy a Licka ropogtatja a szénát.

Atyaisten - mondta magában.

Soká állott egy helyben, hátha eszébe jutna valami, de más nem jutott eszébe, csak az, hogy muszáj a bátyjához menekülni. Most, gondolta, hol van a Sándor. Zákány, gerencséri erdő... Másfél mérfőd lehet. Lovon sömmi.

Kivezette a pejkót. Még mindig nem volt neki neve, csak pejkó. Az a két kis hegyes füle csak úgy szimatolt a hold felé. Ahogy a szőrét simogatta, mint a macska szőre, tiszta selyem volt. Felterítette rá a szűrét, arra vetette fel magát.

Megindult az éjszakában, most ő izzadt a nagy gondban. Ellenben Veszelka Péter azóta nyugodtan horkolt. Mintha elvágták volna, minden gondját elvetett, mikor a Bandi gyereknek megmondta a parancsot.

Annál jobban főtt a lelke a fiúnak.

Hogy leli meg Sándor bátyját, és Sándor bátyja mit szól ehhez az új kívánsághoz.

Igazán vége a világnak. Még elgondolni is, hogy tíz vagy tizenöt marhát szerezni jövő csütörtökig... Ehhez ő nem tud hozzászólani...

Hallgatta azért a ló patájának egyenletes verdesését a száraz földön, lehajtotta a fejét a ló nyakára, és szívta annak az édes lószagát. Sírni tudott volna. Ment, mint a mesében a fiú, mikor menni kell neki hetedhét országon át, egyik megpróbáltatásból a másikba. Csak a kis lova az egyetlen barátja, azt szokta megkérdezni: Mast mit tögyünk, édös lovam?... A meg azt feleli rá: - Egyet se búsulj, ne bucsálódjál, kisgazdám, csak aggyál nekem egy véka tüzes parazsat...

Ez igazán olyan, ez a pejkó, mintha azon élne, tüzes parázson.

Itt-ott tanyát látott. Másutt csak szárból készített cserényeket hagyott el, ahol a kapások vagy más mezei munkán kint levők hevertek s aludtak a napi munka után. Fa alig itt-ott, inkább erdődarabok maradtak el; jobbra a domaszéki hajlás fénylett, balról a belső csorvai erdő setétlett.

Még nem volt ennél a Bánnénál, csak azt tudta, hogy a gerencséri erdő alsó sarkán van a csőszkunyhójuk.

Elővette a karikást, csattogtatni kezdett vele.

Üres volt a határ. Nem felelt a csattogtatásra senki, csak a vadmadarak riadtak fel éjjeli álmukból. Egy helyen túzokcsapat kelt lábra s futott meg nagy krúgatással.

Szép volt az éjszaka, de félelmes. Boszorkányoknak való a puszta fenyéren vágtatni. Szúrós parton, mindenféle kiszáradott, térdig érő szúrós gazban járt a lova, s ő meg csak pattogtatott, csattogtatott, hogy már a karja majd leszakadt. Mikor aztán egyszer meghallotta messziről a választ. Ott is csördítés hallatszott.

Arra vette az útját.

Pár perc múlva a két testvér szemben állott egymással.

- Hé.

- Hé, öcskös, hé.

- Hallod-e.

Le se szállott a lóról, csak lehajlott a bátyjához, és csöndesen mondta:

- Mögvan a parancs.

- No.

- Aszonta a gazda... most gyütt meg éjfél előtt a városbú... hogy az a parancs...

Nem merte kimondani.

- Nyögd ki mán - nevetett rá Sándor.

- Hogy hát... Hát hogy...

- No.

De soká hallgatott még és nagyon kurtán nyögte ki:

- Mához egy hétre, gyüvő csütörtökön szabadkai vásár.

- Értöm.

- A város hajt... Tizenkét darab válogatott csöveset kő neki beadni...

Az öregebbik fiú hallgatott. Ott állott az avarban. A sötétben. Kicsi volt, de hegyes. Összefonta a karját, és látni lehetett, hogy keményen néz az öccsére, fel a lóra.

Bandi azonban hallgatott.

- Én nem feleltem nekie sömmit.

Lassan veregette a lova nyakát. Ez izzadt, ez a ló. Ez jó tajtékos volt. De ő talán jobban is kihajtotta, meg úttalan úton jöttek... Hm...

- Csak annyit vetött - motyogta -, hogy ölég nagy a vásárhelyi határ...

- Vásárhely! - nevetett fel a bátyja. - Ha!

Ott állottak. Egyik a lovon, a másik gyalog.

A ló már elunta. Topogni kezdett, csillapítani kellett.

Rózsa Sándor csak állott, összeharapott szájjal és komor tekintettel a sötétben.

Végre azt mondta:

- Jól van, öcsém. Hazamöhetsz.

- Mit üzensz?

De csak azt vágta rá:

- Má mögmondtam, hogy hazamöhetsz.

Erre Bandinak a szíve úgy megnyugodott, mint a jóllakatott, elringatott csecsemő.

Várta, hogy a bátyja kezet nyújt-e neki, de nem mozdult a kis ember. Összefont karokkal ott állott, nem is nézett az öccsére. Elnézett arra valamerre kelet felé. Talán már a vásárhelyi határt nézte. Lehet, hogy látta is.

Még sokáig állott a lóval. Igen el volt gyávulva a szíve.

A világért meg nem mert volna moccanni, még sírni se mert volna. Igaz, meg volt nyugodva az első percbe, de nem merte elárulni, hogy annyira bele van egyezve. Várta, hogy a bátyja csak rászól, s akkor ő elmehet. Igazán elmehet. Mert ilyen könnyen azért nem mert elindulni az ajándékkal, a zsákmánnyal. Hogy bátyja még annyit se kíván tőle, hogy egy véka parazsat a lovának... Rettegett, hogy ha azt mondaná, hogy vele kell mennie, akkor mi lesz. Mert ő nem tudna elmenni. Neki amúgy se lehet hasznát venni. Ő az ilyenekre nem való. Ő csak arra való, hogy parancsra kapáljon, szolgáljon, lovat csutakoljon. De ő azt még fel se tudja fogni, mi lehet az, amit a bátyja vállal...

Ha csak rá is eszmél, az egész feje lángba borul s szétcsattan a kétségbeeséstől és a vértódulástól.

- Indújj!

- Isten álgyon, bátyám.

De Sándor nem felelt.

- Aggyon az isten mindön jót!

De Sándor erre se szólt.

Mit beszéljen evvel a tejszopó csecsemővel.

Hátat fordított neki, s ettől Bandi igen megijedt: nem vigasztalja meg? Elereszti szótalan? Még annyit se, hogy igen vagy nem?

- Mit mondasz? - nyögte gyáván.

Erre a bátyja visszafordult.

- Mingyán leváglak arról a lóról. Te! Nem mögmondtam má régön, hogy indujj?... Néköd errül tudni se szabad... Nem értöd?

- Igön - rebegte Bandi s megcsapta a lovát.

A pejkó kiugrott, de még visszafogta a száját. Szerette volna, ha a bátyja a szemébe néz: ha csak egy pillantással mögbátorítja.

De az már megint a messzibe bámult. Ott egyedül, magánosan a vörös avarban.

Bandi aztán mégiscsak elvágtatott, de nem volt olyan nyugodt a szíve, mint azoknak, akik ráhárították. Az ő szíve nyugtalan maradt, mint a kis madáré, akit megfognak, tenyérben tartanak, és a tenyér bőrén át érezni lehet, hogy ver a kis szíve.

Így vert az övé mindaddig, amíg csak haza nem ért. Mikor a lovát megcsutakolta, kicsit megjáratta, a szegény szép párát megölelgette, megcsókolgatta, zabszalmát adott eléje; míg csak a ló hálásan és szeretettel nyihogni nem kezdett, addig mindig feszült és nyugtalan marás volt a szívében.

De mikor belefeküdt a jászolban a szénába, továbbat s aludni akart még, mert már virradóra állott odakinn az ég kereke, hát még egy fertályt aludni próbált, akkor meg olyan rettenetesen rácsapott a szívbeli nyugtalanság, mintha a láncukról szabadultak volna el a farkasok odabent a mellében, s most esnének neki a májának, hogy harapdossák és marják.

De mért? Mért nem tud megnyugodni? Hiszen Sándor mögmondta, hogy neki az a dolga, hogy menjen onnan haza, minél hamarabb... S ő tudja is, hogy néki az a dolga... Most a bátyjáért ver a szíve, mint a halálveszedelemben.

Még mikor a lóról volt szó, ezt egyáltalán nem is érezte. Hogy van az, hogy ő akkor olyan nyugodt tudott lenni, mintha csak annyit kívánt volna a testvérétől, hogy verebet szedjen ki a fészekből... Most meg úgy meg van riadva, hogy lélegzeni se bír... Ott szorul a torka a tüdeje felett. A szíve nyomja kifele a gégáját a torkába... Fel kell ugrania, mert nem bírja ki fekve...

Már nem is bír lefeküdni. De minek is alusznak olyan soká a tanyába. Mindenki alszik.

Ki kell mennie a munkára.

Egy pillanatig arra gondolt, hogy lovon megy. De most egyszerre a lóra sem tudott volna felülni. Nem bírt a lóra még rápillantani sem, nemhogy a kezét rátegye.

A ló ott volt vele.

A ló hallotta.

Szégyellte magát a ló előtt.

Szinte bocsánatot kért ettől a szegény lótól, mintha ez valami lélek volna. Szédült a feje a nagy bánattól.

Ennek a lónak nem itt kellene lenni, hanem a maga gazdájánál... Hogy került ez ide?... Mit gondol őfelőle ez a ló?

Mi ő?

Zsivány ő? Lopó? Tolvaj?... Honnan került ez a ló őhozzája? Micsoda dolog az, hogy ő a bátyjához el tudott menni, meg tudta neki mondani, hogy Veszelka Péter gazda azt izeni, hogy egy jó hátas kell?...

Kinek kell?...

Most először szédült bele, hogy őneki kell. Senki másnak nem kell: őneki kell, Rózsa Bandinak... Akkor ő a felelős. Ő vitte bele a bátyját abba, hogy... lovat... azután meg két ökröt, most meg tizenkettőt a vásárhelyi határból...

Most vissza kell menni megint, azt mondani a bátyjának:

- Sándor! Nem szólottam sömmit.

De ettől is csak megszédült... Ez sem lehet... Nem olyan ember az ő bátyja... Nem lehet avval így játszani... Le is ütné a lóról...

Bár azt tenné... Ő a lóra többet fel nem ül...

Ő többet ennek a lónak nem tud a szemébe nézni.

Mert a ló tudja.

A ló mindent tud: azt is tudja, hogy ő egyre mélyebben süllyed a mocsárba.

 

Perzekútorok

A tizenegy nemes megrökönyödve állott egy sorban, míg Müller főkapitány hátat fordítva, Kulacsos Nagy Mihály főfiskálissal beszélgetett a tornácon.

A perzekútorok - akiket magyarul pusztázóknak hívtak, meg pandúrnak - érezték, hogy most jön a feketeleves.

Mindnyájan be voltak gyulladva. Rettenetesen szégyellték mind a tízen a két kolléga szégyenét, de mit lehet arra is mondani. Kerülhet az ember olyan helyzetbe, no. Mindnyájan csak emberek vagyunk. A ruha még nem mentség.

Ezért a nagy bajuszú legények - nagyobb részük házas ember, az öreg Bandelkó már nagyapa is - nem tehettek okosabbat, vártak.

Az ember nem azért lesz perzekútor, hogy osztán vadkutya is legyen. Az embör azért lesz pusztázó, mert nyugodalmat akar, fizetést akar, parancsot akar, kötelességet akar... Nem is vót itt soha semmiféle baj. A város nemcsak darabontokat, hajdúkat s huszárokat tart a rend miatt, hanem nemes perzekútorokat is, mint a vármegye. Azért van neki privilégiomja. Aki perzekútor, annak tudni kell állani, ha úr jön; tudni kell szalutírozni; tudni kell mögfelelni, vagy elhallgatni, mikor hogy adódik.

A guta ütte vóna mög; hát az ű dóguk, az igaz, a pusztákon a rendet fenntartani is, az igaz, de avval eleddig semmiféle baj nem volt, mert eddig az emberiség tudott tisztességet, ha perzekútort látott, ki-ki hallgatott és behúzta a nyakát.

Ki gondolta volna, hogy egy ilyen kölyök kerüljön valaha, aki még annyi tisztességet se tud, hogy nömös urak előtt meghunyászkodjon... No iszen csak kerüljön is egyszer a kezükbe - pedig elébb-utóbb csak beleesik... Mindenki belepottyan a farkasverembe... akkor osztán lösz is annak a gazembör fattyúnak nemulass... Azokat a huszonötöket, amiket "olvasatlanul" fognak neki odasózni, testvérek közt is be lehet majd váltani ötvenre... Ha neki kő...

Mer nem is lehet az ilyest megérteni. Nagyon egy elvetemödött, alávaló nyüves kutya lehet az a betyár...

Nem vót itt öt esztendő óta még csak egy bornyúelkötés se.

Még azt is meg tudnák mondani, hogy mióta: Csarba Mihály hótta ideje óta. Az vót abba a gyanúba, hogy lopós, lopogatós. Mán mióta azt valaki agyonvágta, azóta fel se adja, ha valakinél egy malac, avagy bornyú elkallódik... Vannak mindenfelé számadógazdák, azoknak a kötelessége, hogy az ilyen eseteket vagy megakadályozzák, vagy megtorolják. Avagy mint leginkább, szokták: felrójják. Rovásra tegyék.

De hogy még a perzekútoroknak kelljen beleavatkozni! Ki fog akkor pipázni a város folyosóin?

Ki fog az insurgens dicsőségről mesélni, a nemesi ármálist hánytorgatni?

A perzekútoroknak van puskája, van, de azt nem szokták megtőteni, csak eccer egy évbe, Szent György-napkor, mikor a barom kimén a legelőre s olyankor nagy pásztormulatság van, ahol lüvődözni kő. A jobbágy. Meg a pásztornép.

Így hánytorogtak s hűségesen álldogáltak és egyik lábat váltogatták másikra a hosszú ácsorgásban, mint a lúd.

Müller főkapitány pedig a városháza folyosóján csak tanácskozott a főfiskálissal.

A főfiskálisnál egy marék papiros volt, hosszúba hajtott vastag papiros, a főkapitányéba nem volt egyéb, csak épp egy mogyorófapálca.

- Nem kő ennék sömmi teketória - mondta a főfiskális, aki a rövid elintézésnek volt barátja. - Halas városa átírt Szöged városának. Olvassa el, főkapitány uram. Ihon e.

Átadta neki a szürke, kemény, diósgyőri merített papírt, amelyre tekintélyes, kemény betűkkel a következő levél volt írva:

Tekintetes Magistrátus!
Drága Uraink!

Folyó hónap napjaiba több erőszakos lopások történvén alsó pusztásokon, amint a környülállások mutattyák, mindazon rablásokat ugyanegy rendbeli három lovasok követték el. Ezen lovasok egyike bizonyos Rózsa Sándor nevezetű szegedi pásztor, aki a múlt nyarakon Kajla János odavaló számadónál szolgált. Minthogy pedig a nevezett három lovasok több helyeken megfordultak, látták őket s beszéltek velek, de neveikről nem esmérhették ahhoz képest, jól tudván, hogy az illy gonosztévők megzabolázásán s kiirtásán a Tekintetes Magistrátus is nemes állásánál fogva mennyire buzgólkodna - hivatalosan megkérjük, hogy ezen levelünket általadó Puszta Gazdánknak Rúzsa Sándort -, azokkal leendő szembeállítás végett, akik látták, - által és hoznánk kísértetni, méltóztasson. Melly szembeállítás elvégeztetvén, azonnal őtet az illető hozzátartozó írásokkal visszaküldeni el nem mulasztjuk.

Akik is mindenkor tisztelettel vagyunk

A Tekintetes Magistrátusnak
alázatos szolgái
N. Halas Várossa Tanácsa.

Müller főkapitány vágott arca még sárgább lett. Rettenetesen megharagudott a levélért. Úgy értette, hogy Halas városa azt képzeli, hogy a szegedi főkapitány direkt kiküldi Rózsa Sándort a halasi tanyákra, hogy ott valamiféle dógokat produkáljon.

Meg is mondta:

- Hogy gondójják ezt halasi uramék? Ebbe a levélbe az van, hogy Szöged városa adja átal neki Rózsa Sándort, mert hogy Rózsa Sándor itt van Szöged városának a markába, de ha abba van, hogy gondójják azt halasi uramék, hogy jutott a betyár az ő fődjükre?... Tán mink kűdöttük átal Halasra?

Kulacsos Nagy Mihály szájában hosszú szárú pipa volt, csak azért nem mosolyodott el a főkapitány pattogására.

- Úgy vélekszek, domine spectabilis - mondta -, hogy Halas város magisztrátusa oly nagyra becsüli a szögedi közbiztonságot, hogy el se tuggya gondolni, hogy mikó Szöged városának tizenkét perzekútorja van, míg Halas városának csak három... hát hogy Szöged városának ne lönne módjában akármelyik betyárt abba a szempillantásba fülön fogni, oszt beszállítani nem a duttyánba, hanem a dutyiba... Hogy van az, hogy már napok óta nem vótt, főkapitány uram, Kibir ángyó traktérjába?

Müller főkapitány oly vaskos és zömök, vállas ember volt, hogy nem látszott magas termetűnek. Kulacsos Nagy uram pedig oly szikár s vékony, hogy igen magasnak tűnt fel. Pedig ha megmérkőztek volna, egészen egyformának találtattak volna a katonai mérték alatt. S Müller főkapitány uram oly temperamentumos és vérbő ember volt, hogy egyszerre felforrt, mint a fazék a tűzön, de mingyárt le is tudott higgadni, mint mikor friss vizet öntenek a rotyogó fazékba.

- Kinek van most kedve duttyánba járni, főfiskális uram - mondta -, mikor az egész világ csak a perzekútorokat marja.

- Éppen azért kő éppen ilyenkor odafészkölni magát az embernek - mondta a főfiskális. - Mert mindönkit marnak. Miúta új királyunk van, mindönben új röndöt követölnek a főhatóságok. Nekünk is mög köll szerződnünk s mög köll értetnünk magunkat.

- Új király, új király - morgott Müller főkapitány. - Ahhoz neköm sémmi közöm, főfiskális uram... Nem gyün ide Ferdinandus császár, ahogy Ferenc császár se gyütt Szögedre éccör sem. De még Magyarországra is csak ötször vagy hatszor gyütt negyvenkét esztendő alatt...

- Negyvenkét esztendei dicsőséges uralkodása alatt... - igazította ki nagyon komolyan a főfiskális.

- Örökélettől fogva; mert én bizony más királyra, se császárra nem emlékszök, főfiskális uram. De azért az egész életöm alatt mindig egyformán ment itt minden. Most is csak annak kell lenni, mert nem engedik azt a legfőbb hatalmak, de nem ám.

- Míg Mötternich, meg egy nap! - bólintott a pipájával együtt a főfiskális.

- Hitvány betyárkölykökkel kő harcolni, veszekedni... - vartyogott rosszkedvűen a főkapitány -, mikor az embernek más dolga is vóna. Alig szakadt le a nyakunkból a katonaállítás... Nem is tudom, sehol sincs háború, mire a császárnak annyi katona...

Most félszájjal kicsit megmosolyodott a főfiskális úr völgyes, száraz ábrázatja.

- Most egész Európa egy óriási kaszárnya! - mondta.

S bólintott hozzá.

Aztán szippantott s folytatta:

- Ógusztus elsőig huszonnyócezör újoncot kő beszolgáltatni a császárnak. Még mög is kő köszönni, hogy kétezöret elengedött őfölsége magas kegyelmébül...

- Tizenöt esztendeje már mög is halt Napóleon. Kire tartogatják?

- A béke, főkapitány uram... A béke fönntartása... Nem tuggya, minek küldenek ide oly galiciánereket, akikből még a tisztje se tud egy szót is magyarul. A mieinket viszik Nápolyba, magyar baka szuronya tartja fönn a békét a nápolyi királyságban... Nem Napóleon volt az úr, hanem Metternich.

Egyik lábát feltette a boltíves tornác karfája alatt a falpillérre s még kényelmesebben beszélgetett. Pipaszó mellett így diskuráltak a régi főtisztek egymással. Volt idejük s erejük. Nem kergette őket senki és semmi.

- Aszonta Mötternich, uram, hogy még ilyen bandaszóval Napóleon se hódított országot, mint ő Nápoly országát. Sokat tudnak erről beszélni a vendégeink. Égy bécsi uram mesélte, hogy Mötternich aszonta vóna, hogy a talijánok azt gyüvendőtték, hogy: aki osztrák bemögy Kalábriába, az onnét nem gyün ki többet. Erre mondta osztán Mötternich, hogy: az igaz, mer aki bemönt, az bent is maradt, úrnak. Lakodalom vót ez, uram. Most osztán nem is kő hozzá sémmi, csak az, hogy elég katona lögyön a kaszárnyákba. Mindönütt. Míg elég katona vagyon, addig az áldott békesség is mögvagyon.

De mért somolygott hozzá a főfiskális?

Müller kapitány mogorván tartotta még mindig a kezében a halasiak levelét:

- Ebbe igaza van. De akkor Szöged városának is több legényt kő ám a kaszárnyába tartani. Nem tizenkettőt, mert tizenkét perzekútorral még csak végig se tudok menni egyszer egy napban a határon, nem röndöt tartani... Most nézze mög főfiskális uram. Ez az én tizenegy emböröm... mert a tizenkettedik ágyba döglik...

- S csakugyan ki van miskárolva? - kérdezte szatirikusan a főfiskális.

- A fenét! Ostoba pletyka! - robbant fel Müller főkapitány. - De az igaz, hogy a feje úgy be van szakítva, hogy az agya veleje úgy lötyög benne, mint a fazékba... Hát az nem embör többet... De anélkül is, ebbe a tizenegybe van kettő oly öreg, hogy foga sincs, van három, akinek nincs érkezése pusztázni. Mi marad akkor neköm a határra? Hat darab... Evvel kezdjek valamit... Főügyész uram, még ma tögyön indítványt a magisztrátusnál, hogy rögtön duflára emeljék fel a számukat, vagy én nem vállalok semmi felelősséget... Darabontom ugyan van vagy harminc, de darabontokkal mit sé lehet kezdeni. Parasztok. Semmi fegyverük. Fustéllyal nem möhetek rá csak a vásárosokra, de nem a vásárfosztogatókra.

A főfiskális ezt rendre mind s igen szépen meg is értette, helyben is hagyta, csak ismervén Szeged város magisztrátusát, ellene vetette:

- Azt fogják azonban mondani, hogy vannak főkapitány úrnak más segétségei is. Ott van a vár, a foglyokat nem szükséges oly szorosan őrizni. Őrzi azokat a vaslakat meg a bástya fala.

- Látszik, hogy őrzi. Ez a kölyök is úgy szökött mög. Azért hozattam át Gombár őrmestert a városháza börtönéhez, mert a várbörtönökben csak arra kellett vigyázni, hogy a német katonaság bajt ne csináljon. Már a városnak semmije sincs, még az irodáját is elszödték mind: cserepárok vannak ott, főfiskális uram, amint kegyelmed is jól s tudván tudja.

Nagy keserűség és méreg volt a főkapitányban.

- Nem így vót ez azelőtt, mikor én Rózsa András bátyám keze alatt ezt a mesterségöt tanultam. Akkor mindönütt csönd volt. Olyan csönd, uram, akar a kriptában. Azok vótak a szép idők. Ki mert vóna a városban csak egy kurjantást is tönni? A vásárok úgy folytak le, mint a temetésök. Dehogy is mert volna egy csizmadia a helyeért pörölni, mint most. A puszta? Az mög igazán nem is vót. A puszta a tiszta szép temető volt. Ahogy a halottak soha mög nem moccannak, még éjfélbe se, olyan öröm volt a szögedi puszta. Ott más nem volt, csak a barmok hersögtették a füvet... Mer akkó még fű is volt, nem vót ilyen szárazság, mint most... Ez az én bánatom, hogy éppen ennek az én kedves jó principálisomnak egy vére kapott íme fel az uborkafára s röttögteti a népet...

- A perzekútorokat - mondta a főfiskális.

- Azokat nem! - pattant fel Müller főkapitány. - Minköt ugyan nem! Ha tudni akarja, főfiskális uram... Ezt az egy lókötőt kell csak lefüleli, s újra béke lösz...

- Hát rajta, főkapitány uram.

- Mög is lösz.

- Mikor küggyük át Rózsa Sándort a halasiaknak? - szúrta meg a főfiskális a főkapitányt.

- Nem kő búsulni. Hamarosan.

Evvel a pálcájával a fövege felé intett, s otthagyta a főfiskálist, aki csak bólintott s még utána szólt:

- Hanem a duttyánt... a duttyánba, főkapitány uram... Kibir ángyónál elvárjuk.

De a főkapitány úgy tett, mintha nem dallotta volna. Igazán nagyon fel volt paprikázva, mert az egész város a nemes perzekútorokat, s elsősorban őt tette felelőssé, hogy így elvadulhattak az állapotok. Nem németnek való a szögedi főkapitányság - hallotta még ezt is fél fülheggyel, s ezen aztán örökre eldühödött, mert aki neki azt meri mondani, hogy ő német, annak a csákányával megy a fejébe... Német... Még az is számba jön, hogyha valakinek az öregatyja német volt?... Van olyan magyar ember, mint akárki! Senkitől se várja, hogy a magyarságában kioktassa!...

- No, amice - rohant bele a tizenegy legénybe ott az udvaron.

Azok rögtön valamennyien felfortyanva állottak elő, mint az insurgensek, akik meg voltak sértve, hogy Napóleon gránátosa még lőni is merészel a bajszos magyar nemesekre.

Müller főkapitány a mogyorófavesszőjével suhogtatott.

- Hm - morgott. - Kendtek nömösembörök.

Tovább morgott. Vágott arca nagyon fakó volt. Hatalmas vágásnak a forradása ment keresztül az arcán, a bal szemétől le a jobb állahegyéig. Csúnyán is volt forradva, rojtosan, fűrészelve, kutya rossz karddal verekedhettek abban az időben a deákok. De a forradás nem hiába öregedett, egyre fejérebb volt.

Ha méregbe jött, s a vér elöntötte az egész arcát, akkor is fehér varrásnak látszott a pofáján.

- Kendtek nömösembörök - kezdte újra, s úgy nézett rájuk, mintha nem nömösembörök volnának, hanem ebellette kutyák.

Hiszen csak ne lett volna olyan erős ember, zömök, vaskos, szélles vállú, kezei is nagyok, barnák s markolók!

De a perzekútorok hiába voltak nömösembörök, gyengék voltak, gyenge fizetésen gyenge kosztot ad az asszony. Persze a jobbágyokhoz képest erősek voltak, akármelyikük végigbotozott egy falut, ha köllött, de még a pendelyt is felhajtotta, sose fáradt el - de Müller főkapitány a jó kemény pósztóruhájában, mely spencerbe volt szabva és bő zsinórozással kihányva, s minden zsinórbokor végén egy aranygomb fénylett kétoldalt lefelé a mellén végig, még keményebb s atlétább volt náluk.

- Hun van mezei kapitány Kotolár uram?

- Éppen gyün űkeme.

A főkapitány nem nézett vissza, a főkapitány nem néz elébe a kapitánynak. A mezei kapitány csak gyüjjön.

- Ijjés! - mondta keményen.

Ijjés Melkiades előrejött.

Szép karcsú legény volt a legjobb ruhában és a csizmája is úgy ragyogott, mint a Salamon orcája. De fakó volt. Látszott, azóta nem alszik. A főkapitány csak most tart elszámolást velük.

- Kend nömösembör. Kendet nem illeti a mogyorófabot... Csak a parasztot... De mögmutatom kendnek, hogy leveti a nömösruhát.

Ijjés Melkiadesnek lassan lángvörösre gyulladott ki az arca. Még a szeme is behomályosodott.

- Mönnyön be kend a parancsszobába. Ott van egy ruha kendnek. Aztat vögye fő kend. Akkor gyűjjön vissza ide kend. Mögértette kend?

- Mög.

- Nohát.

Intett a vesszővel, s Ijjés Melkiades felment az udvarról a tornácra, s a boltívek alatt eltűnt.

Az udvaron nem volt senki. A tágas udvar hátrafelé volt. Ha akárki a hivatalba igyekezett, ide be sem nézhetett. Két öreg fa félig kiszáradva állott felettük.

A tíz ember még izgatottabban s nyugtalanul várta, mi lesz.

Kotolár Miklós mezei kapitány most odaért s barátságosan állott meg, szívesen és kedveskedve a főkapitány előtt.

- Servus humillimus - mormogta Müller főkapitány, s egy ujját adta oda kézfogásra. Még a vesszőt se tette át a másik kezébe.

Kotolár Miklós fiatalabb volt a főkapitánynál, pedig ez sem volt több negyvenévesnél. Zsebre vágta a fogadtatást, s ő is várta a szót.

- Aki perzekútor létére, nömös létére mög hagyja magát pofoztatni, agyát be hagyja töretni, ruháját mög hagyja mocskótatni, annak nem jár a nömös zsinóros viselet... Majd én mögtanítom kendöket. Mögértötték kendök?

- Mög - bólintottak jobbra-balra a nemesek.

Volt már köztük egészen őszbe csavarodott vén sas is. Az öreg Bandelkó régebben szolgál a nemes Város ruhájában, mint ahány esztendeje a világon vannak ezek az elöljárók. Rá nem is tartozik a lecke, legalább úgy tesz, mintha csak éppen azért állana itt az udvaron, a Város udvarán, mert ha akarja, úgy tartja a kedve.

- Létötetöm a ruhát - riadt rájuk most Müller főkapitány. - Mögmutatom, lévötetöm kendtökkel. A nömös Város ruházattyát csak olyan viséheti, aki tisztösségöt hoz rá... De aki... mög hagyja magát nyúzatni... fegyverösen két embör... egy mezítlábas taknyos fickóval... Bevereti vele a fejit?...

A vén Bandelkó úgy billentett, mintha azt akarná mondani, hogy: ki töhet rulla?

- Ki töhet rulla? - ordított egyre jobban Müller főkapitány, aki szabadon hagyta a dühét, mert a subalternekkel csak így lehet eredményt elérni. - Ki töhet rulla?

Fújt s szortyogott, mint a kandúr. Szőke, kurtára nyírott bajusza borzolódott vaskos, tömpe orra alatt, s hideg kék szeme szikrákat vetett.

- Az egész város a perzekútorokon röhög... az egész ország a szögediekön röhög... az egész világ a magyar hazán röhög... Mögírják, nyomtatásba töszik, hogy a szögedi perzekútor hogy járt Rúzsa Sándorral... Mönnyön valaki Gombár József városi őrmestörér... Hozza ide.

A szélről álló perzekútor, Siket Zsiga, a legfiatalabb, örült, hogy mehetett. Futólépésben ment be a városházának a hátulsó fertályán nyíló ajtaján, ahol a tömlöcök vannak.

- Rúzsa Sándor mögígérte - mondta Müller főkapitány, ahogy az oroszlán dörmög ugrás előtt -, hogy ennekutána minden fertályba ki fog készíteni egy perzekútort... Kimetszethetik kendek magukat a maguk ruhájába, de a nömös Város gúnyájába? Abba többet nem!

Csönd lett, akkor egy hetyke hang azt mondta:

- El vagyunk csapva?

A főkapitány oda se nézett, ki az. Úgy is tudta, Égető, Égető Péter, a székely. Hm, de hegyes... Ez azt jelenti, hogy Rácz Paját kimetszhetik, de az nem ő... Csak némi várakozás után hördült fel:

- Csönd!

Azután vészjóslóan:

- Ki vállalkozik rá, hogy Rúzsa Sándort behozza?

Csönd.

- No, ki? Most ugasson kend!

- Én behozom. Be én. Vaj' igön - szólt Égető Péter.

- Kendre számítok is! - mondta Müller kapitány.

Körülnézett az embereken:

- Kendre is, mög kendre is, mindönkire...

Most a kapitányra nézett. Kotolár Miklósra:

- Azt mondta a püspök: kevés a perzekútor... Hogy a nemös város még másik tizenkettőt vögyön... Azt mondom neki: eminenciás uram, betyár csak egy van, perzekútorom van tizenkettő. De abba a tízbe van olyan három, eminenciás uram, hogy darabja felér tizenkét betyárral.

- Hát van - mondta Kotolár Miklós, és megsodorta hosszú, vékony bajuszát.

Müller főkapitány most lehajlott. Mindenki nézte, mit csinál. Kihúzta a csizmaszárából a hal alakú bicskáját. Avval levágott egy gombot bal oldalon a dókájáról. Akkor a késsel beleszúrt a levegőbe, mintha mindenkinek a szívébe akarna szúrni.

- Mindön uram vágjon le egy gombot. No. Egy-kettő! Levágni!

Kicsit kényelmetlenül mozdultak az emberek. De nem volt mit tenni. Előszedték a kusztorát, mindenki lenyiszált egy gombot az ujjasáról. Nézték egymást, honnan kell vágni...

- Míg Rúzsa Sándor elő nem kerül, élve vagy holtan. Senkinek felvarrni ezt a gombot nem szabad. Nohát!

Most ért ide Gombár József városi őrmester, akit a fiatal Siket Zsiga vezetett ide.

- Kend is vegye elő a késit.

Az őrmester csak nézett.

- Mindönki levág egy gombot a dolmányáról. De kend kettőt fog levágni. Mert kend eresztette el!

Az őrmester nagyon megszégyenítve érezte magát.

- Míg a gyerök újra oda nem ül a kend keze alá, addig annak a gombnak üresen köll maranni!

Az öreg Bandelkó félig hangosan mondta:

- Csúffá tösznek minket a városba a mönyecskék.

Müller főkapitány odavillant:

- Csúffá tötte már kendőket, a betyár istenit, a Gombár József szabadítottja!

De észrevette, hogy ebből alighanem vita fog kikeveredni, ezért elkiáltotta magát:

- Ölég! Senki mög ne szólaljon!

Látta az emberek arcán, hogy azok valami csudát látnak.

Visszanéz, hát csakugyan jön Ijjes Melkiades csúnyán kiagyusztírozva.

A nyalka, szép ruhája helyett ócska fekete kabát volt rajta s abbul való nadrág, belehúzva az ócska fejelésű csizmába. Az is összemetélve s leszaggatva, mintha két hétig jeget taposott volna benne. Barna posztólajbi volt rajta, apró ólomgombokkal. Barna színű anginét nyári rekli volt a nyakán nyitva, s a nadrág korcából kilátszott az öreg vászongatya korca s az ingalja, amilyet a katonák szoktak viselni.

A nemes perzekútorok elszörnyedtek. Senki se nevetett. Nagyon a szívükre vették, hogy ilyen büntetést szab rájuk a főkapitány. Csak nem gondolja, hogy élő ember ebbe a maskurába járni fog.

- Ilyen ruhát érdemel az a perzekútor, aki mög hagyja magát gyaláztatni egy puszta tenyerű betyárra'.

De látta, hogy ettől nagyon is megretiráltak az emberek. Hiszen utóvégre ő maga is soknak látta... Jóravaló derék csendbiztosok ezek. Igazi perzekútorok. Nem retirálnak meg egy kis kockázattól, de akkora bátorságot mégse kívánhat tőlük, hogy ilyen Tiszába fúlt csavargóról lehúzott őtözetben kitegyék magukat az utcán a kacagásnak.

- Mönjön kend a szömöm elől - rivallt rá Ijjés Melkiadesre. - Ahányszor ki fognak mönni kendtök égy betyár után, osztán, ha üres kézzel gyünnek vissza: Ijjés Melki uram mindig föl fogja vönni ezt a ruhát. Hát úgy vigyázzanak kendtök.

Nagyot fújt s még azt ugatta:

- Égyellőre mögelégszök evve'. Míg újabb szégyönt nem hoznak kendtök a fejemre. De ha még éccő mögesik, úgy mögkopasztom kendtöket, mint a Márton-napi ludat.

A perzekútorok fellélegzettek.

Így mégis más. Már Ijjés el is kotródott. Sietett visszaöltözni a saját ruhájába.

Utóvégre ruha teszi a perzekútort. Kinek lehetne parancsolni, ha csúffá volnának téve.

Elég lösz az, ha híre mögy, hová lett az a gomb a dolmányról?

De rettenetes düh fogta el őket Rózsa Sándor ellen.

Ha azt valaki közülük mögfogja...

Még Gombár József őrmester is csóválja a fejét.

Kotolár Miklós kapitány azt mondta csöndesen Müller főkapitánynak:

- Spectabilis főkapitány uram, e Gombár nem fogja sajnálni kiadni a huszonötöket, amik bent maradtak... E nem...

 

Barom

Napnyugtakor négy lovas kelt át Algyőnél a Tiszán, a tiszai kompon.

A kompot Banda János húzta, akit a betyárok útközben fogtak el s megparancsolták neki, hogy egy szót se szóljon, rájuk hűségesen várakozzék s úgy viselje magát, hogy a legkisebb ellenállásra vagy ravaszságra megkapja a jutalmát.

Bán Andris volt velük, Bánnénak az ura; a Zsuzsié. Nem volt betyár, csak szívességből vállalkozott rá, hogy Sándornak segítségére lesz. A felesége miatt. Hogy a felesége, az a jó asszony, az a lágykenyér szívű úgy szereti.

Hallgatagon ültek a kompban. Mégis mindnyájuknak megülte a szívét a szokatlan vállalkozás. Bán, ez a nagy vörös ember, elgondolkodott. Őt könnyű megismerni a vörös szőrökről, s egyáltalán ki ne ismerné Bán Andrást. Mindig jár, mint az Orbán lelke, senkinek nincs annyi ismerőse, mint neki, csak éppen ez a nagy orrú nem ismeri, akivel egy bandában dolgoznak. Gyanúsan is néznek egymásra. Ő akarta, hogy éccaka jöjjenek, de Sándor kiadta a parancsot, hogy napvilág köll, mert válogatni köll a gulyában. Mindenféle hitvány meddő tehenekkel nem fog szégyent vallani.

Pisze Matyi volt a legelevenebb köztük, egészen úgy, mintha boldog lenne, hogy újra benne van valamiben. Mikor Imre a pajtában felébredt s ott lelte Pisze komát a lába előtt a földön, nagyon megindult érte, úgy megszerette, mintha a nagybátyja lett volna. Senki úgy a barátjához nem ragaszkodott, mint a betyár. Mert a betyárnak ez az egy van, ha van: a barátja. Kiátkozta őtet apja, anyja, testvérei, de a barát kitart mellette.

Hallgattak, idegen volt a hely. Imre már kétszer is kinyitotta volna a száját, de Sándor rá-rávillantott s elhallgatott. Egyelőre ez volt a vezér legfontosabb parancsa, amit pedig oly nehéz megtartani, hogy egyetlen szót sem szabad munka közben szólani. Kivált még olyan szót, ami őrá vág.

Kézen fogták a lovakat. A komp olyan nagy volt, hogy négy ló és öt ember egész jól elfért benne. A lovak úszni is tudtak volna a komp mellett, de minek, ha nem muszáj. Majd visszafelé.

- Hujja - mondta a révész, Banda uram; kiemelte az evedzőt a vízből, és a komp szépen megfordult és kifarolt a vízpartra.

Az emberek kidobogtak a deszkaalkotmányból.

- Kend itt mögvárjon bennünket - mondta Pisze Matyi vastag hangján a révésznek. - Tuggya mög, hogy mögvárjon, mert én kendnek a nevit úgy tudom, mint a pap, aki Jánosnak körösztölte.

A révész megdöbbent, nagy szemet meresztett. Kik lehetnek ezek, hogy se az arcukat be nem kormozzák, se semmit nem óvakodnak. Szorult benne a félsz, mert ha jönnek a perzekútorok, mindenkit elővesznek, s kis mentség, hogy félős lett volna ellenek mondani. Különben is már nemegyszer fordult elő életében, hogy efféle urakat kellett átszállítani a vízen. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Vízi ember úgyis arra van szoktatva, hogy ne a szájával beszéljen.

Két pásztor látta a távolból, hogy a négy lovas a kopáncsi pusztának haladt. Ezek is szótalan néztek utánuk; úgy tettek, mintha semmit se látnának. Akire valami nem tartozik, annak ahho semmi köze.

De azért nagyon elgondolkoztak a négy lovason. Emberemlékezet óta sem láttak ilyet a vásárhelyi határon. Talán a törökkorban, de azóta se. Hogy négy lovas legény rossz szándékkal keljen át a Tiszán, hallatlan ez. A pásztorok juhászok voltak, hosszú szőrű nagy juhokat őriztek. Megcsóválták a fejüket, megnézték a juhaikat.

Azután hatták, hogy az alkonyattal kelő szél az arcukat hűsítse a hév nap után. De nem tagadhatták volna le, hogy erősen gond ütött ki rajtuk. Nem szerették a lovasokat. Ha a marha szűkül, jó azoknak a racka juh is.

Ma még csak ügetnek a kopáncsi határnak, de ki tudja, legközelebb nem állanak-e meg a parton, náluk... Négyen is jönnek? Ezek nagy vadra lesnek.

Héjja István, Madarassi László meg Molnár István, hárman őrizték néhány nagy gazdának a barmát.

Héjja István volt a legidősebb. Ez már olyan hatvanas volt, közép, vaskos termetű, izmos ember, barnás, sima, széles ábrázata volt neki, rendes orra, őszös, rövid haját rövidre vágva viselte.

- Hallod? - mondta csöndesen, a közeledő lovasokra intett a pillantásával. Még fejmozdulattal sem mert.

Madarassi László meg Molnár István odapillantottak. Már látták, de az öreg felszólítására jogosnak vélték, hogy jobban odanézzenek. A szemük megállott, megmeredt. Nem voltak éppen pásztorok, mind a ketten szegény emberek voltak, akik zsellérsorsot cserélgettek, mikor hogy lehet, a pásztorkodással. Itt Vásárhelyen másképp ment a dolog, mint másfelé, mert itt a nemesek kivesztek a török időkben, magvuk se igen maradt, azután meg nem tudtak visszajönni, mert nem eresztette be őket az úr. Károlyi-birtok volt itt minden. Így a szegény emberek nem voltak oly nagy rabságba, mint ahol kisnemesek fogták őket keményen. Kommencióra vannak szegődtetve, azt is az asszony szedi fel. Így ők inkább húsételen vannak. Száraz koszton. Esett marhából a javát kiaprítják, napon jól kiszárítják, bőrtömlőben tartják el. Másat alig esznek. Meleg mocsárvizet isznak rá, meg a kopolya-kutak vizét, az is csak olyan, mint a tocsogós kelőké. Azér is tartanak a vásárhelyi gazdák inkább baromjárást, mert, csöves jószág szívesen issza a meleg bogárzó tavak vizét is, de a ló az kényes, annak mély kúti friss víz kell, de még olyan hamis, hogy azt se akarja, hogy a vederből kiöntsék, hanem mingyárt abból akarja inni, azon friss hidegen.

Így az ember, aki barom mellett él, maga is megtanulja az igénytelenséget. Kél a nap, nyugszik, más nincs, ne is legyen, csak jár az állat, lassan kerül. Hajnal előtt, éjfél után csak úgy feleszmél, mögnézi a legeltető csillagot, de ha köd van, setét felhő, s a csillag nem is látszik, akkor is megismeri az időt; szép csöndes kolompszóval indul a mezőn kerülni. Hajnalodásra már vissza is ér arra a helyre, ahonnan megindult.

Ezek mellett kell sétálni a gulyásnak, csordásnak, baromőrző pásztorfélének. Az a különbség, hogy az állat sokat eszik, ebbe is mennyivel különb az ember, mer annak elég, ha napjában kétszer megrakja a bendőt. Reggeliben s estére. Estére, hogy a gulya megáll a sömjéken, kerülve a szénás szittyókat, a zsombékos turjányokat, már inkább a ragyás vaksziken akar éccakázni, vagy még inkább a gyöpes szigeteken, a kopár siványokon, s ő maga is mintha csak kedvére tenne a gazdáinak, a magányos kenyérváró hegyeken.

Nincs is ezeken a síkokon az embernek semmi más kívánsága, csak a csend, a nyugalom, a békesség.

Nem lehet oly nagy a mozdulatlanság, hogy még annál is sokkal nagyobbat ne kívánjanak.

Talán mozdulatlanul állani, az volna még a legjobb. Úgy elszokik az ember ebben a végtelen pusztákban attól, hogy csak a kisujját is megmoccantsa, hogy fáj, ha a szeme pillantását fárasztani kell valami nézéssel. Elég az, hogy a nyárjasok lengetik a buckák tetején a zászlójukat, meg hogy a domboldalon bozontos borovicskák csenevészlenek, hitvány sefű-sefa-félék közt. Senki se akar köztük lovasokat látni, meg vannak elégedve a magas farkú ökörfarkkóróval, ami sárgán virágzik a királydinnyék közt a homokon. A fakó gyöp jó világ nekik, azon sétálgatni, nézni az árvalányhajat, ahogy kibújik s lengeti seprűjét.

Le is szakítanak belőle, feltűzik a kalap karimájába bokrétának, még az öregek is elszilajkodnak olykor-olykor, Madarassi uramnak is ott leng a gombakalapján, s annálfogva komor, fekete kun képe kicsit megenyhül, még el is tud somolyodni, ha valaki a bokrétákra néz. Mosolya azt jelenti, hogy mi is voltunk valaha...

De most meg van ő is rökönyödve. Nem figyel már arra, hogy a vízicsibék sipogni kezdenek a nádasban, hogy jön az alkony, pedig máskor olyan jól ki tudta figyelgetni, hogy merre üti fel fejét a róka, hogy kóvályognak a levegőégben a réti sasok, a laposokban hol sivalkodnak a bíbicek, és a nádak tövén hol állanak őrt a bakcsók. A gólyákkal is sokat elszemlélődik, merre lehet vízikígyóra vadászni.

De még a bukorerdők tájékára se ügyel most, pedig a vadgalambok burrognak arrafelé a párjuknak.

Az bántja erősen, hogy a távoli baromjárásokról a kolompszó meg ménescsengő jön a széllel, s négy lovas csak egyenest feléjük közeleg, mi a gutát szemlélnek oly igen ezen a nyavalyás barmon...

Nem is ér már semmit a nyaraló.

"Nyaralónak" mondják az igazi pusztát, ahova nyárára húzódik ki állat s vele az ember és "telelőnek" a szántóvetők földjét, ahol téli élelmet, gabonát nevelnek.

A három pásztor ijedelmében az volt benne, hogy nem ér akkor már semmit. Mit ér a szilaj marha a pusztán, ha csak úgy átkelnek a Tiszán a lovasok, osztán...

Villanásszerűen folyik le bennük egy egész világnak minden izgalma, s már itt áll a nádas sarkán a négy lovas.

Közülük kiválik egy; előrerúgtat:

- Hallgass, mög ne mukkanj! - rászögezi fegyverét a Madarassi Laci mellére.

A vastag hangú után jön egy másik, egy óriás:

- Mög ne kukkanj! - mondja ez is, a fiatalabb.

Most a két álló lovas közül az egyik, a fiatalabb, kiugrat, eddig a marhát nézte, egy ostorcsördítéssel szétugratja a csordát.

Avval odakiált a többinek csergő hangon:

- Hajtsd a marhát!

Most a negyedik is előrejön, a veres ember; mind a három nekiáll a jószágnak; szedik kifelé a szebbjit, javát.

Mit lehessen velek kezdeni.

A pásztor csak áll, nézi, hogy a Hajagos uram fekete barmát már elterelték, az meg ott a Hasas Istváné, az a szép fiatal tehén. Mezei Andrásné is sirathatja a nyalka tinóját, be a lelkére kötötte, hogy vigyázzon rá, mert a lesz a lányának a móringja...

Mit csináljanak. Hiába ismerik egyesével a szegény állatokat, azok is hiába unják, hogy sebesen kell mozdulniok, hajtják le a földig a szarvukat, ugranak el az ostor csípő hegye elől, itt mög köll lönni mindönnek.

Ha jól olvassák, tizenötöt választottak ki a betyárok.

És egy szót sem szólván, terelik őket azonnal, de azon mód a Tiszára.

Kettőt, nini, itthagytak...

Harangos mindenik. Kolomp van a nyakukon. Azért hagyták el őket. Nincs idejük leszedni a nyakukból a harangot, inkább az egész állatot félrecsapják.

Egy pár a két kolompos ökör, mindenik a Sinka uramé. No ez jól járt. Lám, lám, éppen Sinka uram... Hogy ennek még a betyárok is kedvibe járnak... Pedig mindig fösvényül adja ki a felesége a pásztorrészt...

Aztán utánanéznek a gyorsan setétedő estében az elbóklázó jószágnak, ahogy mennek, mennek a Tiszára, ahol készen várja őket a komp, aztán végük.

Elnyelte őket a szögedi puszta, mint a sír.

 

Osztozás

A négy ember továbblovagolt.

Még itt sem beszélt senki. Egy szót sem szólottak, míg a Veszelka Péter tanyáján voltak.

- Mán csak így nem eresztelek el bennetöket - mondta Veszelka Péter -, be kő gyünni egy italra nó. Egy kis paprikás húsra.

- Füzesse ki kend. Mink mögyünk.

- De akkurátus embör vagy, öcsém.

Péter bement a házba, kihozott százhatvan forintot.

Odaadta a Sándor kezébe, aki azt azonnal átadta Bánnak.

Pisze Matyi megorrolt. Miért Bánnak? Ki ez az idegöny?

Mikor ő itt van.

De nem szólhatott semmit, mert tudta, hogy ez leüti, mint a kutyát.

Csak mikor már a tanyán kül voltak, akkor ejtette alázatosan a szót:

- Sá... ááá... ros vagy nállam, öcsém.

Jó messze mentek, mikor a vezér visszanézett:

- Mit beszél kend?

- Öcsém; én is itt vagyok.

- Ű is itt van - mondta kurtán Rózsa Sándor.

Bánra intett, aki bizony régen itt van őmellette. De még a felesége is.

Bán úgy tett, mint aki nem vesz észre semmit. Előregörnyedten ült a lován. Süvege fejébe húzva, vörös bajsza vastagon hullott az álláig. Nagyobb volt és komoly, mindenképpen elsőbb megjelenésű, mint Pisze Matyi a nagy orrával.

De Pisze Matyi most először látta, nem tudott róla semmit, ellenben úgy tartotta, mintha ő lett volna apja a vezérnek, már hogy ő avatta volna be a titokba... Tartotta hát a jusst ahhoz, hogy továbbra is maradjon fent és elöl.

Rózsa Sándor hirtelen megállította a lovát.

- Ide.

A három ember hozzáléptetett, körben megállottak előtte.

- Osztozunk.

Bán csudálkozva nézett fel.

- Itt?

- Itt.

- Löhet.

Pisze Matyi kékült, zöldült, de az éjszakában nem lehetett látni. Tudta, hogy ez ellene van. Ki akarják semmizni!

De erőttette, mintha nem volna tüske benne:

- Akkó le kő szállani, tüzet csihóni.

- Rajta.

Matyi le is ugrott, addig a többiek a lovon maradtak, míg csak pásztortüzet nem rakott. Akkor leszállottak, szűröket leterítették, osztán a tűz körül hevertek.

Bán egészen jól tudott számolni. Rózsa Sándort nem érdekelte a pénzt, Imre meg nem értett hozzá. Olyan volt ez a nagy gyerek, mintha kicsi lett volna. Ennek mindegy volt, mit adnak neki, mert úgyse ismerte meg egyik pénzt a másiktól. Nevetett rajta.

Bán a pénzt négyfelé rakta.

- Nem jó.

Rózsa Sándor kivett egy bankót, a legkisebbiket, s azt mondta:

- Rakd újra.

- Neköd csak ennyi kő?

- Csak.

S csak azért vett ki valamit, hogy ne mondhassák, hogy utálja a közös keresetet.

Bán ismét kirakta a pénzt, most már igen egyformára lehetett szétosztani. Éppen ötven forint jutott mindenkinek.

- Neköd mög csak tíz - mondta Pisze Matyi. - Azé aztat is itt hagyhatod nálam. Akkó mögmarad neköd.

Rózsa Sándor odadobta a pénzt.

- Nem neköm! - mondta Pisze Matyi. - Nem úgy gondolom. Hanem úgy, hogy a mi fajfánkbelinek nem jó a zsebjiben tartani a pénzt, mert lába kél... Gavallér vagy, azt láttam... Nem tudom, hogy nem lelsz-e még egy szegény asszonyt, akit valami perzekútor vagy doktor hergel, odalököd neki. De ha nálam hagyjátok a pénzötöket, akkó az olyan jó mög lösz őrizve, hogy az édösanyátokná se jobban. Mer tuggyátok mög, hogy a régi legényeknek is, Dimó Lajosnak mög Lantos Jánosnak, a régi híres betyároknak is mindig én vótam a kasszása. De nem is vót nekik bajuk soha. Ha pénz köllötött: Matyi!... ló köllött valamék vásáron: Matyi... Ruhabeli köllött: Matyi!... mindig csak készen állott a lázsiás tallér marokszámra... Ez az egy rossz van bennem csak, minden ögyéb jó. De az káromra van, hogy szeretöm a pajtásaimat, szeretöm őrizgetni a rossz kis himi-humijukat... akár pénz, akár más, de inkább csak pénzt.

Imre nevetett, már kész volt, hogy odaadja a pénzét, de Bán nagyon komolyan mondta:

- Pénzit mindönki legjobb, ha maga őrzi. Vagy asszonyszemélyre bízza. Anyjára, feleségire vagy szeretőjire.

Pisze Matyi felhorkant:

- Úgy. Ez a te igazságod. Hát akkó te egy semmi embör is vagy, ha té asszonynépre hagyod magad. Tudod-é, hogy neköm feleségöm van, hat gyerököm is van, vagy nyolc, tíz, nem is tudom mennyi, mer az asszony másat nem tud gyűjteni, csak gyerököt. Az gyűl neki. Ha hozzányúlsz, már dagad a vagyonja... De pénzt soha asszonycselédnek ne aggy... Mér? Mer igaz szót se monggy neki... Mer az asszonyféle, jányféle olyan, mint a lyukas csöbör, ami fent be, lent ki... Mindön kifolyik belőlük...

Bán ahogy a pénzzel végzett, fehér kendőt vett elő, abból kenyeret, szalonnát csavart ki.

- Faragj csak nyársot - mondta Imrének, aki mint egy suttyó fiú, azonnal ugrott is, vesszőt keresni.

Addig Pisze Matyi tovább beszélt:

- Mondok, a feleségömnek kuss. Mindöntű, ami igaz dolog. Pénz. Mög amit el löhet pletykálni. Ne gondójjátok ám, hogy én a pajtások vagyonját az asszonnyal őriztetöm. Kuss. Mindönt magam. Ha köll, tödd magad, ha nem köll, add az asszonynak. Az asszony? Ha újra gyeröke születik, aszongya: "Hála istennek, egy szelet könyerömmee több van." Az asszony azt tartya, hogy az Isten mindönkinek kijuttatja a szelet könyeret, hát nem spórol, arravaló az Isten.

Rózsa Sándor komolyan hallgatta a beszédet.

Közben azon gondolkodott, hogy nem mondta meg Veszelka Péternek, hogy mit vár a tizenhárom darab marháért. Azt várja, hogy most aztán ölég lögyön: Bandinak az állását várja!

Most aztán ne okoskodjanak többet. Bé kő tenni a gyereket ahho a ménöshő.

De mért is nem mondta meg neki. Most már késő. Most menjen utána, hogy: gazduram...! Kineveti.

Emiatt nagyon rosszkedvű volt. Neki nem pénz kellett, "nem pézér töttem", böcsületbül...

De ezek az emberek mindent csak pénzzel akarnak mögfizetni. Mindenért pénzt kérnek, mindent pénzzel fizetnek. Pedig mi az a pénz. Sömmi.

Egy kézfogás annál több.

- Mit mondott kend az elébb, hogy doktorok? Mit csinálnak a doktorok, Gregor.

Riadt rá Pisze Matyira.

Pisze Matyi megütődött. Mit is mondott vóna ő a doktorokról. Nem tud semmit, hogy valamit mondott volna.

Hanem akkor eszébe jutott valami:

- Doktorok?... Hát persze, te semmit se tudsz, mert te nem állasz szóba az embörökke'. Most is ott vótá Röszkén, de látom, nem hallottad, micsinált a szögedi doktor kirurgus a szentmihálytelki szögény jánnyal...

- Mit?

Rózsa Sándornak csak azért nem villogott a szeme, mert már nézte, hogy rögtön készen van a nyárs és lehet szalonnát pirítani. De ezt is csak azért nézte, hogy senki bele ne lásson a gondolataiba: mert a gondolatába a jány ötlött: akit Röszkén látott... először. A lóabriktolásnál másodszor... Vacsorán harmadszor... behunyt szemmel sokadikszor...

- Szentmihálytelkén meghótt a Sin Mihály lánya. Mikor má haldokót, szekeret küldtek a Pruksa medikusért Szögedre. Ki is hozták, s mivel még akkor nagy tél volt, ott is tartották éccakára... Igön, de a jány möghótt... Az orvos rögtön mondta, tegyék be a siralomházba... Be is tötték... Igön, de a szögény jány a hidegbe fölérzött, mert nem vót ám hótt egészen, csak lefagyott neki a szöme... Hát ahogy fölérözött s nagyon fázott, fölűtt szögény, s kezdett mozogni, kaparni... Benyittanak a vérrasztók... Hát e meg fenn, e meg él, osztáng a doktor aszonta, hogy möghótt... A doktor mög má alutt, hát kötik fő, hogy tésúr, él a lány... Főkél a doktor s mögy a hidegházba. Hát ott ül a lány... Odamögy hozzá, osztáng ad neki egy irtóztató pofont... A szögény kislány elesett... Tögyék fő... Főtöszik... Mönnyenek ki... Kimönnek... Akkor ű elővött egy tűt. Hosszú tűt, e... oszt beleszúrja a jánnak a szívébe... oszt kimögy, oszt aszongya: Ha én mondom, hogy möghótt, akkó möghótt...

Imre nevetni kezdett, de Rózsa Sándor ránézett, hogy megfagyott benne a nevetés.

- Így vót?

- Kérdözd mög.

- Arra felejön: Így vót?

- Így.

Rózsa Sándor elhallgatott s maga elé nézett.

Valami rettenetes történt benne: ebben a pillanatban azt érezte, hogy ha a csúnya jány így járna... Mindig mesélik, hogy van rá eset, hogy valaki möghal, de csak kis időre s újra föléröz... ha a csúnya jány a hideg padra kerülne, s gyünne a Pruksa doktor, s csak azért, hogy neki lögyön igaza... szívébe szúrná a hosszú tűt... csak azért, mert ő úr, oszt ezök mög szögény jobbágybeli parasztembörök...

Nem, nem tudott a szalonnapirításra gondolni se.

Felugrott, ment a lova után.

Nem tudták, hogy kiáltsanak utána. Azt mondani nem merték, hogy: Sándor! Sándor!... hogy nem tűrte, de akkor meg mit mondjanak.

- Hé, hé!... hova, hova, testvér? - kurjantott Bán.

De Rózsa Sándor nem szólt egy szót se, csak vágtatni kezdett arrafelé, vissza, amerre a Veszelka tanyájáról jöttek... napnyugatra. Szöged felé. Mert Szöged is nyugatra esett nekik...

A három ember ott maradt.

- No, ez így igön jó - mondta Pisze Matyi -, rácsöpögtetni a könyérre, míg csak egészen által nem zsírosodik.

Senki sem felelt neki.

Akkor újra azt mondta:

- Nagyon szeretöm az ízit neki. Ha egy kicsit megpörkölődik, füstösen antul jobb. Árvaganyén füstölve meg még a legjobb.

Mikor mögvacsoráztak, a Bán kenyeréből és szalonnájából, akkor Pisze Matyi újra kezdte:

- Ha szükségötök van a pízre, mindig mögkaphassátok.

De Bán csak egyet mordult.

- De sokat tud kee. Kicsoda kee?

Pisze Matyi kicsit hallgatott. Akkor rendesen összeszedte magát s feltápászkodott.

- Majd mögtuggyátok.

Avval jóéccakát se mondott, felült a lovára. A lovak ott kaparászták a kiégett füvet, kerestek valami rágnivalót a torzs között.

- Még éccő mondom - szólott le a lóról Pisze Matyi.

Értették, hogy megint csak arra akar igazítani, hogy a pénzüket bízzák rá, de nem is ügyeltek feléje. Imre, mint fiatal, nevetett.

Mikor Pisze Matyi eltűnt, ők ketten ott maradtak a hamvadó tűz mellett.

Nem beszéltek. Imre álmos volt, elfeküdt a földön. De Bán igen komolyan ült egy helyben...

- Imre? Imrus! - mondta később. - Ez a kapcabetyár arra ment, amerre... ő.

Imre, mintha vizet öntöttek volna a szeme közé...

- Arra-e?

- Arra.

- De hova?

- Vagy a tanyába... vagy még rosszabb helyre...

Szöged felé mutatott.

Pisze Matyitól mindent el lehetett várni. Róla mindent fel lehetett tenni...

- Akkó gyerünk... - mondta Imre egész begyulladva.

- Gyerünk.

A ló után néztek, holmijukat összeszedték.

Pedig nem is tudták, mennyire jó nyomon járnak: hogy Pisze Matyi egyenesen Szögedre igyekezett...

Csak éppen kikémlelte, hogy a Sándor lova csakugyan a tanya körül van kicsapva, már felcsikorgott magában:

- Most a markomban van a fiatal sármánymadár...

Vicsorgott; vicsorgott:

- Szarka körme közé kerültél... Hamar van még magad szárnyán lönni, hé...

 

Fülemile

A fiatal betyár, mikor kicsapta a lovát, megsimogatta, megteregette, fülébe duruzsolt, az felnyihogott, amitől ő megijedt, óvatosan előrement, s mikor a kutyák ugatni kezdtek, azokhoz is leguggolt. Mert tudta már, mit kell a kutyákkal csinálni, hogy azonnal megszelídüljenek. Nem volt nagyon gusztusos, de hasznos volt.

Rá kellett szánni a csizmát, hogy a kutyák azt szagolhassák, hogy érdemes legyen nekik azt szagolni s annak örvendezni, mint az útmenti fának...

Aztán a házhoz közelebb óvakodott és kezdett fütyölni, mint a fülemile.

Soká csattogott, vert és újra meg újra kezdte, mikor csakugyan nyílt az ajtó, s mezítláb kijött Juliska, hogy micsoda fülemile jár itt?

Lány ne ébredne fel a fülemilére.

Puha lábujjakon jött lassan, lépegetve előre, előre, hogy a madarat el ne hessentse, mikor azon kapta észre, hogy két erős férfikar megöleli.

Sikoltani akart, de azonnal lefojtotta a sikolyt.

- Kend az? - mondta.

- Julis.

- No.

- Mögijettem érted.

- Énértem?

- Érted.

- Mér?

- Mög ne halj.

- Möghaljak?

- Nem, ne halj mög.

- Mér ne?

- Csak.

Így apró szavakba pityegtek egymásnak, mint két kis madár. Mert a madár is, még a fülemile is hosszan csattog, ha hívja, kéri, könyörgi a párját, de ha a bokrok alján összetalálkoznak, akkor úgy csipognak, mint a veréb. Semmi több.

De nem csókolta meg a lányt. Nem akarta megijeszteni. Nem akarta, hogy az azt higgye, hogy egy csókért jött.

Nem azért jött.

- Te Julcsa, Szentmihálytelkén möghalt a Simon Mihály lánya... Kihíjták az orvost... De a lány csak teccőhalott vót, fölérzött... Az orvos megölte: hogy neki lögyön igaza.

Oly gyorsan mondta el, hogy a lány nem értett belőle semmit.

- Ki?

- Mit törődsz vele... Mögöltek egy szögény lányt...

A lány nem nevetett.

- Talán sajnálná, ha engöm is mögölnének?

A legény hallgatott. Elgondolkodott. Ez igazán komisz egy teremtés. Piros azóta régen a nyakában volna, összevissza csókolná és hálálkodna, hogy rágondolt... De mért nem jutott akkor eszébe, hogy ha Pirost ölné meg a medikus?

Odanézett a lányra. Szívbeli sajnálkozás volt benne, mintha beteg volna. A lány. Piros rózsás az orcája, de túlságosan, mint a betegé.

Feltolta a kalapját és megdörzsölte a homlokát.

Soká hallgattak. Mind a ketten maguk elé néztek.

Most valami kis nesz volt a házban. Julcsa megijedt, hogy az apja felébredt, itt leli a betyárral.

Igaz, hogy ő a betyártól nem fél, de az apjától annál jobban.

Elugrott azért, intett a legénynek is, hogy húzódjon.

De az nem húzódott hátra, hanem inkább előrelépett. A világosba. Ahol a csillagok jobban meg tudják mutatni, hogy itt van.

- Ki van ott he? - jött ki pisztollyal a kezében a gazda.

A legény még közelebb jött.

- Azt akarom mondani - szólt.

- Te vagy az?

- Én.

- Mit akarsz?

- Nem mondtam mög.

- Mit?

- Amit akarok.

- Mit akarsz?

A legény szinte fenyegetően jött rá, mert megsértette az a hideg faggatózás.

- Azt mondom kendnek, hogy nem azért hajtottam, hogy neköm pénzt adjon kend.

- Mi bajod?

- Nekem a kend pénze nem kő.

- Add vissza.

Ezen a betyár meghökkent. Egy fillér se volt nála. Mert még azt a kis pénzt is odaadta Pisze Matyinak... Vissza tehát nem tudja adni, nem is azért jött, hogy visszaadja. Eszébe se jutott, csudálkozott is, hogy Veszelka vissza akarná venni a pénzét.

Egészen megzavarodott, most már nem is tudta, mit mondjon, mit csináljon.

Csak most eszmélt rá a pénz értékére. Ha most a kezében volna az a marék papiros, amit a gazda adott, amit ő mingyárt továbbadott Bánnak, akkor tudná, mit tegyen. Akkor most a szemébe vágná ennek az embernek. De üres kézzel úgy volt, mintha kivették volna a fegyvert a kezéből.

- Hajtsa ki a marhát az ólbul - mondta -, visszakapja a pénzét.

Veszelka hallgatott, aztán kurtán felnevetett.

- Ha már az az ólba volna - mondta. - Nem is volt az ólba, karámba vót... Azért vagy hát olyan nagyon föl, mer má kilested, hogy nincs itt a marha...

A legény hallgatott. Ő bizony nem vette észre, s azt igen röstellette. Hogy is lehet, hogy ő azt nem vette észre, milyen csönd van az udvaron. Mert tizenhárom darab jószág azért éccaka is szöszmötöl s hangot ad.

Nem a barmot lesi a fülemile.

De mintha valami rekedt bőgés jönne az ólból.

- E' nem belőlük való - mondta vidáman Veszelka. - E' még a múttkori... Azt nem adom oda a városnak... A mostaniakat már elhajtották... Mönni köll vele a szabadkai vásárra...

Valami derengett a legény fejében: szabadkai vásár.

De most se tudott arra figyelni, amit ez az ember mond, folyton azon jár az esze, hogy hova lett a lány? Mint az árnyék, úgy eltűnt. Hogy lehet az, hogy mikor jött, nem vette észre, hogy a karám üres, most meg nem vette észre, hogy az udvar is üres lett. Hova tűnt el a lány?...

- No még most se gyüsz be?... - mondta a gazda.

A legény nem felelt, de a fejét se rázta.

Ellenben megfordult és visszafelé ment, az ól felé.

A gazda ásított. Szeretett volna aludni már, de ezt a gyereket nem hagyhatja itt. Nem is volna udvariasság, meg aztán az ember nem is biztos benne, hogy nem hajtja-e el, amit még itt talál. Mert a tizenhárom darab már igazán elment Topogóhoz, azokra várnak a hajtók. Rózsa Bandi is velek ment, de a két szép ökör még most is itt eszi a szénát. Azt úgy tartja, mintha maga nevelése volna, hogy semmiféle bilyog nincsen rajtuk.

Hogy a vitának elejét vegye, bekiáltott:

- Boris fiam!... melegítsétök mög a vacsorát!

Már ez elég is volt, látta hogy odabent ég a mécs.

De azt nem látta se egyik, se másik, hogy a szűr árnyékában ki kuttog. Ki lappong.

Hogy Pisze Matyi mint valami patkány mocorog, hallgat, nyitja a fülét, hogy valami szót megértene.

De ahhoz távol voltak, meg nagyobb barátságban valahogy, minthogy olyan hangosan beszéljenek.

Elég ez Pisze Matyinak, hogy kiokoskodja, hogy itt csakugyan tisztára őellene megy a pakli. Mert mit gondoljon egyebet? Hogy a vezér otthagyja őket minden szó nélkül s visszajön!... Kicsit későn érkezett, tehát azt nem figyelte meg, hogy Rózsa Sándor a lánnyal fülemilézett: ő csak azt látta, hogy Veszelka Péter micsoda nagy barátsággal diskurál a fiúval.

Nagy elvakultságában még azt se vette észre, hogy a tizenhárom darab jószág nincs a pajtában.

Nem is nézett be a pajtába. A két ökör neszét hallotta; fel se tudta volna tételezni, hogy a többi nincs ott.

Már alig várta, hogy lóra ülhessen, mehessen... ahova akar...

De éppen mikor már azok bementek a házba, s ő is útra akart kelni Szöged felé, legnagyobb megütközésére a másik két társát is látja jődögélni.

Micsoda szerencse, hogy a lovát oly messze, a tanyán túl csapta el. Ezek megismerték a Csillagot, abból tudták, hogy jó helyen járnak. Ezért egészen egyenest a tanyába hajtattak minden gyanú nélkül: hallotta az Imre hangját, ahogy mondta:

- Én mög pörkőtt szagot érzök.

Evvel leszálltak a lóról, indultak be.

- No mögájjatok - morgott Pisze Matyi: - Csak én vóttam büdös... Csak éngöm akartok tik kijátszani... De majd adok én néktök... az ántikrisztusát... én adok... Ha még nem vótatok perzekútorkézön, most lösztök...

Evvel elbujkált a lova után.

 

Míg a bográcsig jut az ember

Rózsa Sándor előrement, mikor a házba bementek.

Cifra szűre a vállára volt akasztva. Gombakalapja a darutollal hetykén a fejébe nyomva.

- Aggyon Isten jó estét - köszönt, ahogy bent volt.

A két nőcseléd odabent nagyon meg volt lepve. Juliska el is bújt, csak úgy dugta a lángoló arcát a tűz felé, hogy arra lehessen fogni, hogy mitől pirosodott úgy mög. Az anyja meg csak kinyitotta a két kezét:

- Néköd is, szép öcsém. Mégis mögembörségőté?

Rózsa Sándor nevetett, hagyta, hogy Péter bátyja leemelje a szűrt a válláról, s nem tudva hova tenni, a lány ágyára vetette.

Ezen a két fiatal nagyon megilletődött.

- Készön vótunk egy kis vacsorával - mondta Tövis Boris -, de úgy elvitt a förgeteg bennetöket, hogy még a szelit se láttuk. Hát mögmaradott valami belüle.

Evvel a meleg tűzhöz emelt egy hatalmas nagy vasbográncsot, felakasztotta azt a szolgavasra.

Itt a házban bent is még mindig régi pásztor módra főztek a pajtákból fabrikált tanyákon. Ez is csak akol vót valaha, a Veszelka tanyája. Azért volt oly tágas, öblös.

- Üjjé le.

Rózsa Sándor csak állott s mosolyogva nézte Juliskát, ahogy a tűznél sürög-forog.

- Üjjé má le, no - sürgette a gazda is, mert az a rendje, hogy a vendég két-három kínálásnál hamarabb a világért le nem ül, hacsak meg nem akarja sérteni a háziakat a hencegésivel.

De Rózsa Sándor nem akarta, hát elvárt nehány erős kínálást.

- Nem fárattam ee - mondta nyájasan azon a szép vékony, csengő hangján. - Köszönöm, nem fárattam ee.

- Nem is attú - szólt bele Juliska, amin hirtelen a szülők megütődtek. De nem tulajdonítottak neki semmi fontosságot. Így osztán tovább diskuráltak.

Rózsa Sándor tudta, hogy nem lesz jó Juliskával nagyon nyíltan cicázni, nem illik. Hát így csak leült és megpödörte kis bajuszát. Mosolygott. De azt se nagyon mutatta.

Már nem félt a Julistól. Nem félt attól, hogy a Julis fél.

- Nincs rossz idő - mondta. - Nem esik.

Ez bizonyos volt. Már három hete nem volt semmi eső. Igazán ennél nagyobb újságot nehéz volt mondani. Akárki ki is nézhetett, ha akart, láthatta, hogy nem esik.

- Nem - mondta a gazda. - Nem esik. Mert hát nincs víz az égbe. Nincs minek esni.

- De a fecske nagyon verte a szárnyával a vizet - szólott a legény.

- Igazán? Akkor mégis fordulhat.

Ez olyan nyilvánvaló volt, hogyha a fecske a szárnyával veri a vizet, az esőt jelent, hogy ehhez még csízió se kellett. Ezt mindenkinek kötelessége tudni.

- De a barom a jobb ódalán feküdt - szólt ismét a legény.

A barom. Hát a barom az nyilvánvalóan a vásárhelyi barom lehetett, mit megfigyelt. Az pedig az estefelé lehetett. Ha a barom még akkor a jobb ódalán feküdt, ez is van olyan nagy eset, mint a fecske szárnya... Mert ha a barom a jobb ódalán fekszik, az éppen azt jelenti, hogy jó idő lesz... Most már aztán kinek higgyen az ember? A fecskének, aki azért veri szárnyaival a víz színét, hogy hirdesse, hogy eső jön, vagy a baromnak, amék azért fekszik éppen a jobb ódalára, hogy állítsa, hogy jó idő marad...

- A tyúk is nagyon verte a port - mondta Juliska.

Ez is esőt jelent, de azért az anyjuk nem amiatt pillantott a lánya felé, hogy igaz-e vagy nem, amit mond, hanem azért, mert a lánynak hallgatnia illik, ha idegen legény van a házban... s ez a lány már másodszor is szólt... Mija? Tán mögbolondút?

Nézett is bocsánatkérően az ura felé, aki azonban nem vette még figyelembe a lány viselkedését, úgy el van foglalva a betyárral; ez az anyát meg is nyugtatta. Nem szerette volna, hogy az apjuknak feltűnjön a dolog.

- Akkó mégis eső lösz - nevetett Rózsa Sándor, s felvette a poharat, amit közben megtöltött a gazda a csobolyóból.

Mert poharat tett az asztalra az anyjuk. Az pedig csak a nagy vendégeknek dukál. Pohár. Az egész házban összesen kettő van, de abból is csak az egyiket tette ki. A gazda maga a csobolyóból ivott.

- Mer lassan mögy a kapálás. Száraz a főd. De a búza mán egészen mögérött, gyüvő héten má bele is állunk. Hát arrafelé milyennek mutatkozik?

Most nehéz lett volna megmondani, mit jelenthetett ez a kérdés, hogy arrafelé? A betyárnak nyilván az egész határ, mind a negyven kilométer keresztül-kassal arrafelé volt, de a gazda bizonyosan valahova gondol... A pedig nem lehet más, csak Röszke... Mind a ketten tudták már a másikról, hogy odavalók.

- Szikáncs - mondta a legény.

- Ott se vót esső - felelt rá a gazda. - Ott is eefogadnák... - tette hozzá. - De arrafelé nem fürödnek a tyúkok.

Tövis Boris hallotta a szót: aha, hát az ember is mögértette a jány szilajságát! Van ennek füle. Ennek az embörnek.

- Én emlékszek Rúzsa Andris bátyámra - mondta a gazda -, vót neki Röszkén háza is. Búza Maris lakott ott mellette.

A legény elgondolkozott.

- Búza Marcsa néném - mondta. - Jól mondja, bátyuram. Búza Marcsa... De sokszor adott egy darab könyeret... Mikó eemöntem a kolomppaa... Mer olyan vótam én, mint a bárány... mikó kicsi vótam: kolompot kötöttek a nyakamba, bé a kukoricásba, hé... Maradék Pálnak a nagyanyja. Maradék Jánosné is jó vót énhozzám... Az is mögszánt, ha möglátott... Mindönki jó vót énhozzám. Mondhatnám, igen jó árvaságom vót nekem a röszkei határba...

- Jó vót ott annak is, akinek élt az apja mög az anyja - mondta a gazda, Veszelka Péter, s ő is visszagondolt.

De Rózsa Sándor nem törődött avval, amit a másik mond. Most, hogy olyan helyre került, ahol maguktól hozták szóba a gyerekkorát, meg hogy itt volt Juliska, aki mindig úgy állott, hogy félig háttal, a fejét egészen elfordította, hanem azért lehetett látni a mozdulatjából, hogy mégiscsak nyitva tartja a fülét, nem akar egy hangot se elveszíteni, amit ő mond...

- Nem vót időm mögnézni a házat. De még most is mög tudnám magának mutatni, Pétör bátyám, ahun az apám háza állott... Ott születtem.

- Én is mögmutatnám neköd azt a házat, ahun én születtem.

Mintha az éppen egyre menne - nevetett magában Juliska -, itt egyik születött, ott a másik, de Rózsa Sándor csak egy van...

- Tudod-é, hogy mi lött Maradék Pálnéval? - kérdezte hirtelen Veszelka gazda.

- Nem.

- Különben sömmi se lött, csak éppen az urát, aki a Tisza-tőttésen dógozott: érte mentek, osztán befogták katonának, osztán eeküdték a trancporttal. Még az utóssó percbe vót. Akkó indították a trancportot a katonák. Így őtet is eeviték. Katonának. Tizenhat esztendőre.

Rózsa Sándor felugrott.

- Az annyuk keserves... irgalmát... - lihegett fel.

A gazda újra töltött a pohárba.

- Nem tudunk mink az úristennel kibabrálni - mondta. - Se a császárral. Mög a császár embörivee.

Letette a poharat, intett. Ő maga ivott újra a csobolyóból, de Rózsa Sándor nem nyúlt a pohárhoz.

- Ha közbe nem akaszkodunk, akkó mi lött vóna... No, mi? Maradék Pálné kiheverte vóna a perzekútorcsókot, az ura elfelejtette vóna vele, lekoptatta vóna rulla... De így most mán eevitték... tizenhat esztendőre... Tizenhat esztendeig nem fogja vigasztalni a kedves feleségét.

- Mé mongya ezt kend?

- Nem mondom sömmiért... csak azé mondom, hogy te még nem tudod, hogy kivel szállottá szömbe, öcsém... Mer arra ee kő készülni... Most má sose vagy biztosságba... Ha esső nem lösz, akkor is lösz. Golyóesső, a lösz...

Tövis Borcsa az urára nézett, megértette az embert.

Hű, okos ember ez. Möghallotta, hogy a jérce karácsonykor elkukorikolta magát: így mondják, ha szerelmes lány elszólja a titkát... Így szépszerivel adja ki neki a levelet.

Félt, többet ne találjon mondani az ember, mint kell. Mert ez a bolond, ha megérti, hogy itt hiába keresgél, még főgyúttya a házat a fejük felett... Mi az ennek...

Úgy állott azért, hogy a legény se lásson az arcába, meg az urának is integethessen, ha kell, hogy csínnyán!

De a két fiatal nem nézte az öregeket s nem leste az öregek arcát: ők a legnagyobb titokban csak egymást lesték.

- Nézze - mondta Rózsa Sándor. - A ló lába átlépi a határt...

Ennek az volt az értelme, hogy ha ő házasságra gondol, akkor ő hajlandó elköltözni a szegedi határból.

- Úgyse bírom én itten. Most is annak a szögény Sin Mihálynak a jányát, hallották-e?

- Nem. Mondd má.

- Mögfagyott. Úgy vót, möghótt. Mindönki annak ítélte, de az orvos is, améket kihoztak Szögedrűl. A Pruksa doktora. De a jány fölérzött.

Az asszony megborsódzott. A parasztasszonynak legnagyobb rémülete, hogy ha a koporsóban fel találna ébredni! Azelőtt nem is engedték a halottat eltemetni egy egész hétig. Tanultak abból, hogy a nagyuraknál a régi századokban három hónapig, meg fél évig se volt meg a temetés. Báthori Gábor erdélyi fejedelmet tíz esztendő múlva temették el. Hát a szegény ember is megengedheti magának, hogy egy hetet adjon a szeretteinek: akkor legalább mögbizonyosodik felőle, hogy igazában való halott-e. Mert ha bomlásnak nem indul, világért el nem temették volna soha... (Még nekem is azt súgta a fülembe az édesanyám, mikor nagybeteg volt, hogy ha meghal, orvossal szúrassunk a szívébe.) Tövis Borcsa is attól borzadott meg, hogy mi lenne vele, ha a koporsóban ébredne fel. Nem élné túl.

A legény lassan, nyugodtan s izzóan folytatta:

- Az orvos még ott vót. Tél vót. Szögény lány mögfázott. Bevitték hozzá... Az orvost. Mönjenek ki... Kimöntek... Akkó adott a lánynak egy nagy pofont, hogy az visszaesött... akkó a szívébe bocsátott egy hosszú tűt... Ha ü éccő azt mondta, meghótt, akkó meghótt... Ilyenek az urak...

- Ne beszéjjetek mán ilyenöket! - mondta az asszony. - Mee végöm lösz no.

Beleképzelte magát.

S levette a bográcsot és előrehozta a karikafára.

Már az szépen párolgott, gőzölgött.

Mikor éppen enni készültek, hát dörömbölés van odakinn.

Kinyit a gazda, s nini, ki van ideki.

A két jóbarát, Veszelka Imre, mög a másik, akinek a nevit se tudják, a veres ember.

- Gyertök be. Épön jókor.

A két szűrös ember bejött.

Veszelka Imre úgy dagadt, alig fért be a nevetéstől vagy a szélességétől, magasságától. Bán is derűsen lépett be s kívánt:

- Csés jó estét.

Aztán hozzátette:

- Kurrentájjunk valakit vagy valamit. Egy jó vacsorának mink se vagyunk ellenségi.

- Része lögyön benne - mondta a gazda.

A gazdasszony is tódította:

- Bizony nem is értöttük, hová möntek maguk. Mink itt csak főzzünk, főzzünk, maguk mög mönnek világgá...

- Hát mán itt vónánk - szólt a vörhenyeges ember. - Egy kis áldomásra.

Veszelka Imre már tette is lefelé a szűrét.

- Hogy van ked, Boris néném?

Mert hiszen ő rokon.

- Vödd elő a késöd, ne beszélj, ögyé.

Mire aztán Imre nem is kínáltatta még egyszer magát.

 

Tánc, vagy lakodalom?

Ahogy a jó paprikás húst elfogyasztották, de olyan alaposan, hogy Veszelka Imre még a bogrács ódalát is kitörülte, hogy annak a jó zsírjának a legkisebb cseppje se menjen kárba, a bor is kézről kézre járt s egyszer csak Rózsa Sándor bekattantotta a bicskáját, s ahelyett rázendített arra, hogy:

én vagyok a kunsági fi
neköm nem parancsol senki
se a jászság se a kunság
se a szónoki bíróság

faluvégön egy fejér ház
ha ránézök a hideg ráz
ráz de nem a fehér házér
benne lakó barna jányér

kertem alatt szól a páva
én vagyok az igaz árva
nincsen néköm édösanyám
aki gondot visejjen rám

De erre a gazda folytatta azt a verset, amirül úgy gondolta, hogy a legény el akarja hallgatni:

kertöm alatt szánt egy eke
barna legény mögy mellette
úgy mögtetszött a termettye
a halál választ el tülle

Rózsa Sándor nem haragudott meg. Folytatta s nevetett:

ez a kis jány ez a barna
mögcsókóna ha akarna
de nem vót igaz szeretőm
verje mög az én teremtőm

Mire az apa azt kezdte, hogy:

ez a kisján ez a szőke
megöle'ne hogyha merne
ez lönne igaz szeretőm
álgya mög az én teremtőm

Mert hogy Juliska fekete, mint a bogár s nem szőke.

De egy apa akarja felvenni a versenyt a szerelmes legénnyel? Rózsa Sándor már úgy dalolta a szőke nótáját, mintha barnának szólana. De oly okos volt, hogy nem nézett sehova, se a sarokba, se a pallásra, se az anyára, se a lányára... Mintha senkinek se szólana a nóta... Elég az, ha érti, aki érti...

mögkereslek szállásodon
veled hálok te ágyadon
fehér karom rejád rakom
piros orcád megcsókolom

nem danólok én oly nagyon
mert kihallik az ablakon
arra jár az én angyalom
szömemre hányja az nagyon

Végtelen a nóta, mégis mennyit lehet vele mondani.

Mindenki együtt dalolt a legénnyel. Mint a templomban, jólesett a tüdőknek a tágulás. De az asszonyok még nem danoltak. Az nem illenék. Annak is megjön a maga ideje. Még a csárdásné is csak jó sokára ered bele a nótázásba, hát még a tisztességes kotlóalja parasztasszonyok...

mikor piros hajnal hasad
kis pej lovam nyerög alatt
lovam lába indulásba
rúzsám szája búcsúzásra

átalmöntem a kőhídon
utánam jött barna húgom
nem a húgom a galambom
piros orcáját csókolom

hat ökröt adtam egy lójér
hatvan tallért egy nyerögér
száz aranyat egy szép lányér
kit nem adnék egy világér

De már ezt mégis sokallja egy jó apa, hogy a lányára ilyen zápor eredjen, mikor a lyány éppen menyasszony... Hiszen ballagnak már a tizenhárom darab marhák a Topogó uram karámja felé: ha ez meg nem hozza a víg menyasszonyságot, akkor soha semmi. Más irányt akart hát adni a nótázásnak.

Ha ezek a betyárok nem akarnak kitérni az egy nótából, rá lehet erre húzni akárhányat:

a szögedi temetőbe
éccő vótam életömbe
léfeküttem kapujába
világoskék nyoszolyába

azt gondótam esső esik
pedig a szömem könnyezik
szömem könnyes orcám nedves
mind téérted van az kedves

mondta néköm édösanyám
ország-világ lösz a hazám
tüskebokor a szállásom
ott se löszön maradásom

No lám, jó ez. Hej, nem könnyű dolog édesapának lenni. De lám most jön Tövis Borcsa, az urának segítségére, íme kezdi a szép szomorút:

nem t'om ki járt kis kertömbe
fekete holló képibe
szödte virágom tetejit
rozmaringom ződ levelit

nincs e világon drágább kincs
mint kinek szeretője nincs
mert az soha sem szenved kínt
senkire búval nem tekint

jaj istenöm jaj istenöm
jaj hogy kő elfelejtenöm
azt a sok szép szavad lelköm
kive' csalogattá engöm

De már ezt Rózsa Sándor is megelégelte, mert hamar rágyújtott, aszongya, hogy aszongya:

olyan szeretőm van néköm
hazáig elkísér engöm
kétsző gyün föl a hódvilág
mikó magátúl elbocsát

De az asszony már belejött, rákacsintott az urára:

uccu bizony gyócsingesöm
engöm ugyan ne csipdössön
ha csipdös is úgy csipdössön
vasárnapra kihirdessön

Csak elfelejtette, nevetett magában Rózsa Sándor, a nóta folytatását:

vetött ágyam régön várja
az ajtónak sincsen zárja
nappal osztán dógozgatna
éjjelre hazaballagna

végigmögyök egy udvaron
bor pecsönye egy asztalon
rózsa virít a tányéron
a babám vár puha ágyon

Már azután nem tudták, ki kezdte, ki hagyta: most már, elébb csendesen, Juliska is beleőgyeledett:

ablakomon ne kocogtass
gyüjj be ha böcsületös vagy
alszom én is alszik más is
gyere rózsám aluggy te is

udvaromon két kis csirke
egyik kakas másik jérce
gyere rúzsám oda este
jó vacsora lösz belűle

kis kertömbe egy olajfa
ölejj mög rózsám alatta
úgy ölejj mög mint magadét
löhetek én még a tiéd

szeretöm én azt a papot
aki körösztőni szokott
szeretöm a rózsám nevét
mer kedvemre körösztőték

Csak úgy fellélegzik az ember, ha kedvére megy a nóta. Kiegyenesíti a derekát, megriszálja magát, a kötényével is csapkod, legyezi a szoknyáját, mert az is nagyon kezd már lengedezni, repkedni!

annyi neköm az irigyöm
mint a ződ fűszál a rétön
hun fővesznek hun létösznek
az irigyök majd mögösznek

még az is baj ha rád nízök
bánják ha veled beszélök
barátságbúl melléd ülök
rosszra vélik az irigyök

Most a legény felállott. Bán táncot kezdett citerázni.

Rápendített a kanásznótára, azt énekszóval is kísérték a férfiak.

ee'szaladt a siska göbe kilenc malacáva'
utána mönt a kanász fényös baltájáva'
hüccs ki siska a berekbű csak a füle láccik
kanász legény a bokorba babájáva' jáccik

Erre lehet járni a kanásztáncot, az ősi magyar haditáncot.

A Rózsa Sándor csizmájáról csak most lehetett megtudni, micsoda boszorkányos fürge pár csizma az.

Annyi az egész tánc, hogy egyszer a jobb, aztán a bal csizma orra megrúgja a másikon átvetve a földet. Keresztbe oda, keresztbe vissza. Akkor felvillan, de ugyanakkor, már abban a pillanatban lobban fel a másik csizma, s már veti át orrahegyét az előbbin. De még arra van ideje, hogy míg ő áll a földön, azalatt is billen egyet ütemre.

De micsoda mesterség. Micsoda veszekedett frisseség.

Rózsa Sándor úgy járta, ahogy csak Balassa Bálint járhatta háromszáz évvel azelőtt a király színe előtt:

ödd mög fene a göbét
még a malacát is
malaccának malaccát
még a kanásszát is

hejj té élet betyárélet
ez ám a gyöngyélet
ha mögunom magamat
magam is így élek

mögismerni a kanászt
fürge járásáru
tűzött fűzött bocskoráru
tasisznyaszíjjáru

hejj élet élet betyárélet
ez ám a gyöngyélet
ha mögunom magamat
magam is így élek

De most ennek van egy másik figurája.

Rózsa Sándor két tenyérrel a földre borul, úgy táncol a két csizma, hogy ő két tenyerén támaszkodik, a csizmái mint a rezgőnyárfa levele, oly könnyedén billegnek; ugrik, szökdell át egyik orra hegye a másikon, a bő gatya úgy rezeg, mintha a vihar rázná kint a zászlórúdon.

Ahogy evvel betelt, felpattant és kézen kapja Juliskát, most avval a dobogósat.

A szilaj kanásztánc nótájára, a citera majd megpattan, egymásnak feszülnek. Két feszülő karral fogják egymást, egymás kezét. Lábuk feje majdnem összeér, egymás orrahegyét szinte érinti a kéz, láb, felsőtestüket hátravágják és három dobbantás jobbra, három dobbantás balra. Kezdi jobbra a jobb láb, egy, két, három, ledobban mellé a bal; akkor kezdi balra a bal láb, egy, két, három, ledobban mellé a jobb.

Pillanatnyi megálló.

Most dobban jobbra a jobb láb, ledobban a bal: kezdi újra a bal láb, ledobban mellé a jobb.

bemöntem én a kocsmába magamat mulatni
utánam gyütt kisangyalom
magát fitogatni

muzsikának szép a hangja
kisangyalom gyere haza
de csak úgy ha löhet
de csak úgy ha löhet

Az apja meg az anyja, de néztek ám. Micsoda egy lány ez! Az ő lányuk volna ez? Hol szedi ez eztet?

Mintha nem a kisfiúk meg a kislányok tanulnák a táncot a lakodalom udvarán a csikorgó teleken. Meg a réten, a forró nyarakon.

S most fordítva, mikor a legény jobbra jobb, akkor a lány balra bal

Mögfordulnak.

Jobbra jobb és balra bal, balra bal és jobbra jobb.

Akkor felszökellenek, derékon ölelik egymást.

És most ugyanaz a tánc, de nem dobbantósan, csak lábujjhegyen.

Könnyen. Annál nehezebben.

Boldogan. Annál fájdalmasabban.

Mind a kettő érzi, hogy most valami történt. Most valami lött. Egymáséi lettek.

A lánynak talán eszébe jut, talán eszébe se jut.

Hogy vőlegény is van a világon.

A legénynek eszébe jut, talán eszébe sem jut.

Hogy betyár is van ezen a világon.

Félguggra eresztik magukat, mint rugó felcsapnak.

Most a legénynek de megvillan valami az eszében.

Felkapja a lányt, az ölébe, egyedül járja vele a táncot. A guggolóst is.

De nem ez villan az eszébe, hanem az, hogy ki az udvarra, fel a lóra, el.

Csak az apának is van esze. Az öreg Veszelkának.

Már ott áll az ajtóban.

De ott állhatna százszor, ha más valami nem történik.

Juliska merevedik meg, eltolja magától a legényt.

Mire ennek lelohad a hősége, a tüze.

Leteszi a lányt.

Megtörüli homlokát bornyúszájú ingének szárával.

S az asszonyt szedi fel, Tövis Borist.

S abban is felújul a régi vér.

Bán a csárdást kezdi.

Ez a csárdás igen egyszerű, igen ízes. A lábfejek, térdek ütemes billegetése. Néha csak lábujjhegyen van a táncos, a térde mozog, a teste ring. Most együtt, most külön a férfi, külön a nő. Milyen szépen lehet ezt az idősebbeknek már kisömmizni, hogy fel lehet a fiataloknak csigázni.

kicsi néköm ez a ház
kirúgom az ódalát

jár a farod mint a csík
mind akit a bóha csíp

De már a férfiak is megunták, hogy üljenek. Ha dolog van, dógozni kő, míg munka van, munkáni kő.

embör embör de jó kee
de jó vizet hozott kee
ha még éccő eemén kee
tovább oda lögyön kee
        te ne szójj
        te ne láss
érjön el a vakullás

Virradt, mikor megelégelték.

- Hát, gyerökök, most mán innen el nem möntök. Ott van a jó friss széna az ólba, aluggyatok estig.

- De a lovat behozzuk - mondta Rózsa Sándor. - Magunkhó.

- Felűlem beköthetitök.

Be is kötötték.

Már szépen világos volt, mikor mindenki lehunyta a szemét.

Úgy aludtak, mintha agyonütötték volna őket.

 

A csűr

Veszelka Péter ahogy elrakta a jászolba, a szénába a legénykéit, maga is ment vissza aludni még egyet, mire a nap igazán kikelne a maga jászlából.

Már beszűrődött a pirkadás világossága az ólba, a két címeres ökör szépen hersegtette a vastag szárú nádi füvet, amit eléje vetett. A két ló is, meg a tehén is, a metsző bornyú, meg voltak elégedve a sorsukkal. Legalább nem panaszkodtak neki, hogy kiféle az a három új ló, akit melléjük kötöttek. Állatok hamarabb összeszoknak, mint az emberek.

Ahogy azt látta, hogy a három részeg ember elvetette magát a szénában, felsóhajtott ahhoz a magasságbeli jóistenhez, hogy mi a gutának is kezdett ő ki ezekkel... Több kár lösz ebből, mint haszon...

Míg bebandukolt az udvaron keresztül fapapucsában a házba, nagyot ásított, azt mondta:

- Hogy a perzekútoroknak is nincs eszük. Most milyen jól el löhetne csillapítani a szögedi pusztákat...

De mikor bement a setét házba, a fulladt meleg levegőbe, örömmel látta, hogy már az asszonyok alusznak. A felesége még vackolódik, de a kisjánya már az igazak álmába fordult.

Szögény kisjány - gondolta magában -, táncolni tud, de azért majd csak én táncoltatom mög a cafrát.

- Még csak e hibádzik - mormogta a feleségének -, hogy ez a te jányod betyárokkal táncoljon.

Az asszony beljebb húzódott.

- Fijatal, nem tudja még, mi a.

- Nem tuggya? Hát ne is tuggya mög.

- Aluggyon kend, eefáradt kend.

- Én el... Nem is bánnám má, csak mög löhessön éccör nyugodni... De mindig csak lóháton... Öreg vagyok én má... Mán én csak ott szeretek leszállni a nyeregbű, ahun fölűttem.

Rátette a kezét a feleségére.

De hirtelen.

- Embör - szólalt meg az asszony -, gyünnek a perzekútorok.

- Az eszöd tokja - mondta Veszelka Péter.

Az asszony hallgatott.

- Mindig ilyeneket találsz ki. Látszik, hogy csak egy gyáva asszonycseléd vagy.

De már csak azért szidta az asszonyt, mert mintha ő maga is sejtene valami tompa lódobogást. De nagy csapat ám. Csak úgy reng bele a föld.

Mire feleszmélnének, mi az, Juliska már ki is ugrott az ágyból, suhan kifele.

- Hova mögy ez a lány? - dörgölte a fejét Veszelka. De nem a lányon járt az esze, hanem a kábultságot verte ki belőle. A sok bor, evés után, a sok éjjel-nappali fáradság után nehezen bírt emberré lenni.

- Hol ez a lány? - ordított fel, arról jött rá, hogy csakugyan a perzekútorok, hogy a lánya kiment megszabadítani a betyárokat. - Hírbe hozza neköm magát!

Evvel leugrott az ágyról, csizmát kezdett húzni.

Most hiába potyázta el a szép tizenhárom darab marhát, ha Topogó uram meghallja, hogy a lánya a betyároknál találtatott. Soha nem adja ide a fiát ezért a lányért.

Felrángatta magára a nadrágot, csizmát, úgy egy ingben készült ki a házból, mikor megállottak a lovasok az ablak előtt.

- Hé, Veszelka! - hallotta a hangot.

- Eriggy mán a jányod után! - mondta Veszelka.

Újra hallatszott a kiáltás:

- Veszelka Péter! Itthon vagy-é?

- Kija?

De csak újonnan verték az ablakot.

- Még se mégy? Mégis itt vagy?

- Hun mönnyek?

Veszelka káromkodott:

- Löhet, hogy ű maga is itt van; Topogó uram.

Szédült a feje ettől a nagyobbik rémülettől, egészen semmibe vette, hogy perzekútorok verik az ablakot.

Majd megbolondult a rettegéstől, hogy a lánya kint van. Kínjában még a nyakravalóját is kezdte föltekerni a nyakára.

Az asszony is öltözött. Hogy lehet most kimenni.

Kendőt kötött a fejére. Előtte már ott volt a vászonkötény. Most csizmát vagy papucsot keresett az ujjával az ágy alatt. Nem tudta mitévő légyen, hogy kell most mögállani. Kimenjen-é vagy itt maradjon bent.

Nyílt az ajtó, belépett egy perzekútor: Égető.

- Veszelka Péter!

- Az istenér' - mondta Veszelka -, mönnyön innen, itt van Rúzsa Sándor. Mind az életivel jáccanak, möghalnak!

De kint a nagy dobogás még közelebb jött.

Juliska már azalatt felébresztette a három betyárt, már ki is szökött az ólból, az ól mögött bújt meg a kertben. Úgy csúszott visszafelé a ház iránt.

Rózsa Sándor azonnal talpon volt, észnél. Úgy érezte, sose volt életében ilyen friss és jól kialudott. Az egész feje világos volt.

- Ebbű is tanútam - mondta. - Soha többet olyan hajlékba le nem hajtom a fejem, améknek csak egy kijárása van.

A két ijedt rabló zavarosan nézett rá. Imre nagyon meg volt rémülve, de Bán is rosszkedvű volt.

- Lóhoz!

Szólt Rózsa Sándor, s kinézett az ajtónyíláson az udvarra.

Egy perzekútor jött rá szembe; ezért visszahúzódott.

A másik két perzekútor most jött ki a házból a gazdával.

- Eriggy innen! - mondta Rózsa Sándor a perzekútornak, aki bizony megilletődve állott meg, se rárohanni, se elmenni nem mert. - Ereggy! Mer embörhalál lösz!...

A perzekútor hátrább húzódott, és élesen füttyentett.

Helyet keresett, ahol védett lenne a lövés ellen. A kút megett kuporodott le, előkészítette a puskáját, ami a kezében volt, felhúzott kakassal, csak elfelejtkezett róla a nagy ijedelemben.

Kotolár mezei kapitány beléptetett az udvarba.

Óvatosan jött a hajnalban. Még nem volt oly világos, még nem lehetett egészen látni mindent.

De azt azért tudta, hogy egész alakot mutat. Még csodálkozott is, hogy talán nincs itt senki, hogy még egy lövés se dördült el.

- Ki van az istállóba? - kérdezte Veszelkát, akit jól ismert. Veszelkát mindenki ismerte a városnál. Gyüszmékelő ember nem marad ismeretlenül.

- Nem tudom - mondta Veszelka hangosan s még hangosabban: - kapitány uram, nincsen ottan senki!

De csöndesen hozzátette, már egész közelre húzódott Kotolár kapitányhoz:

- Rúzsa Sándor van itt!

A mezei kapitánynak is felvont pisztoly volt a kezében, a másikban a másik és a vállán puska.

Úgy ugratott már jobbfelé, hogy az istállóból ne lehessen éppen szembe kapni.

- Aki odabe' van, szólaljon mög! - kiáltotta.

Erre odabentről két lövés csattant fel.

Így a rablók kezdték a lövést.

Kotolár kapitány felemelte a karját a magasba, mire puskákból hat lövés dördült el, és füstszag terjedt el a levegőben. Rátüzeltek az istállóra, annak a falát meglyuggatták.

Rózsa Sándor a két embernek odabent oktatást adott:

- Nektök sömmi bajotok se löhet, ha mögfognak is... Csak az, hogy velem vattok... Rám van foguk a röszkei Rácz Pali miatt... Üjjetök föl a lóra... Este a dorozsmai Ugrató csárdába találkozunk.

Kinézett az ajtórésen, azt szerette volna tudni, sokan vannak-e s merre, de ahogy kipillant, megint öt vagy hat lövés. Sokan lehetnek. Egyet ő is kilőtt, látta, hogy a kút mellől kibukott egy nemes perzekútor s ordít, hogy: a zannya istenit!

- Most!

Ült fel a Csillagra, de Bán akkorára már fent volt, hirtelen felrántotta az ólajtót, ki belőle az udvarra.

Odaki vagy tíz lövés is volt, sok egyszóval, a Bán lova bekapta a golyót, felbukott, elvágódott, hempergésében maga alá szorította szegény Bán Andris lábát.

Alig örülhettek ennek a perzekútorok, már új lovas rohan ki, s dirr-durr jobbra-balra, mind a két lövése talál.

Mire a pusztázók új fegyvert szedtek elő, akkorára már a betyár el is tűnt.

Csudára nem a mező felé szaladt, hanem a kert felé, be az udvaron. Veszelka bámulva emlékezett, a múltkor is erre ment. De ő akkor becsinálta a kerti bejárást és most nagyon nézett.

A kertajtó nyitva volt hagyva és a hátulsó oldalon meg csak a nádkerítés volt a csirkék ellen, azon úgy mehetett át, mint a semmin. Aztán a ház eltakarta az útját, nem is rá ügyeltek: még mindig volt betyár az ólban.

Jött is már ki, csak egy szempillantás alatt, az óriási nagy ember egyenesen rá a kapitányra, belelő, aztán el a másik irányba, meglátszott, hogy nem voltak összebeszélve.

Ahogy vak ijedelmükbe lehetett, egyik erre, a másik arra. De az is lehet, hogy ez is megbeszélés volt, hogy megosszák a perzekútorokat.

Már három perzekútor volt megsebesülve, azok meg se tudtak mozdulni. Összesen kilencen voltak csak, a kapitánnyal együtt.

Ők lélegzettek fel, hogy elvonult a fejük felett a vihar.

Egy betyárt megfogtak, kettő megugrott, de azután amék a pusztának ment neki, vérnyomokat lehetett látni.

A másikat sehogy se tudták hova lett. Mire a háznak arra az ódalára verekedtek ki, ahonnan látni lehetett volna, mintha a föld nyelte volna el. Semmit se lehetett látni. Nem a keleti ódalra futott, amerre világosodott az ég, hanem a nyugatira, ahol szürkeségbe volt még minden.

Az egész csata nem tartott addig, míg százig lehet számolni s négy sebesültje van.

- Muszáj volt rajtuk ütni - mentegetőzött Kotolár Miklós kapitány -, mert ha várok vele, akkó nem is látom.

Inkább azt kellett volna mondania, hogy még soha életében nem vezetett csatát betyárok ellen.

Ezt most ki kell használni.

A ló alá szorult embert ott fogták meg, most is feküdt. Más baja nem látszott, csak a lába kitört, nem tudott ráállani, megnyomta a ló.

- Hogy hínak?

A betyár hallgatott. Ezt nem mondta mög Sándor, mit kell csinálni.

Inkább azt mondta:

- Jaj.

Fájt a lába, de még jobban tettette, hogy fáj. Elszántan és konokul nyögött, sziszegett és ordított, ha a lábához nyúltak.

A kapitány:

- Jól kössétök mög.

De a lónak, úgy látszik vége. Alighanem a tüdejébe kapta a vágott ólmot, az csúnyán felszaggatta a szügyit. A vér folyt, egyet-egyet rúgott. Szomorú volt nézni. A perzekútorok is jobban sajnálták a jó erős lovat, mint a veres embert.

- Hogy kerűnek ide ezök a bétyárok? - kérdezte hivatalos hangon Kotolár kapitány.

Veszelka röstelkedve vakarta a fejét, igen alázatos lett.

- Szégyön, nem szégyön... Nem is meröm mögmondani - szólt -, örülök, hogy tés uram elriasztotta, legalább többet nem gyün ide.

- Fővösszük az írást - mondta a kapitány.

Előrement, hogy egyenesen a házba megy.

Veszelkáné a tornácon várta. Már teljesen fel volt öltözve, egész testében reszketett, ahogy a hidegben szokott remegni az ember, a kezeit tördelte.

- Hun van a jányod? - kérdezte az urától.

Veszelka abban a pillanatban megfordult, futni kezdett. Be az istállóba.

- Juliska! Juliska! - kiabált.

Csak nem halt mög.

Dúlta a szalmát, szénát, az istállónak minden zegét-zugát túrta.

Két perzekútor állott megette, nézte mit csinál.

- Kit keres?

- Senkit. A lányom. Juliska! Juliska!

Semmi válasz, semmi nesz. Senki se látta, senki se tud róla.

Mit volt mit tenni, szédelgő fejjel hagyta abba a keresést.

A kapitány az udvar közepéről nézte.

- Lássa kapitány uram, ez az én bajom - mondta sötéten. - Nem tudom, hova lött a lányom.

- Egy húron pendűsz velük, gazembör? - kérdezte Kotolár kapitány.

Veszelka ijedten nézett fel. Inkább az ijesztette meg, hogy a kapitány tegezte; mint valami csordást.

- Isten őrizzen, kapitány uram...

- Hát a lányod?

- Most az éccaka látta először űket.

A kapitány a kilőtt fegyverével a földön fekvő betyárra mutatott:

- Ki ez a dög?

Veszelka rémületében csak most nézte meg:

- Ezt nem ismeröm, ennek az egynek nem tudom a nevit.

- No, majd megtanulod. Kötözzétök mög.

Veszelka felhördült. Ezt nem várta. Most betyárság gyanújába keveredett, bűnrészes lesz. Csak állott, hatalmas teste reszketett az indulattól és rettenettől. Két perzekútor rávetette magát, a kéznél tartott béklyóval megbilincselték.

Veszelka fogoly lett.

Így állott most már a kapitány előtt, aki dühödött volt, hogy két rabló ki tudott szökni a kezéből.

- Ez Rúzsa Sándor?

Veszelka könnyes szemmel intett, hogy nem.

Annyira meg volt sértve, hogy így bánnak vele, hogy az ő árulási jóságát a kapitány nem ismeri fel. Hiszen ő kész minden betyárt kötélre juttatni, hogy tehetik vele ezt a csúfságot, hogy őtet kötik meg. Tehetetlenségében mást mit tegyen, kitört belőle a sírás.

- Beszéjj.

- Soha itt nem vót egy is. Csak most éjfél után zörgettek be, oszt tamburást hoztak magukka'; e volt a tamburás, ez a veres kutya -, oszt csak önni akartak, mög táncóni...

Megijedt, mért mondta, hogy táncolni... Az ember sohase elég okos: ebből azt fogják mondani, hogy jól volt velek...

- Táncóni? - mondta csakugyan Kotolár Miklós. - Hát táncóni! És hol van a tizenhárom darab jószág?

Veszelkának halálra vált az arca. Ezt is tudják! Ez más. Ez már baj.

Ő igazán annyira kívülállónak érezte magát idáig, mintha csak a szomszéd volna, aki nem is látta, nem is hallotta, csak annyit tud mondani, hogy: semmit se tudok... De most ez a tizenhárom jószág... Ez nagyon megrémítette...

- Beszéjj! - mondta a kapitány s végigvágott a korbácsával rajta.

Veszelka már nagyon elszokott attól, hogy őt megüssék. Már oly bátornak és függetlennek érezte magát: el sem tudta volna képzelni, hogy az ő bőrét valaha még korbácsütés érje. De most meghalt benne minden. Csak csuklott össze. Keze meg van kötve, a kötél úgy vág a húsába, mozdítani se tudja, a vért elkötötték... Méghozzá a villogó szemű kapitány, aki új ütésre emeli a korbácsot.

Erre már a sírás is megfagyott a szemében, az arcán. Sírni csak addig tud az ember, míg méltatlanságot érez: ez már nem méltatlanság, hanem megsemmisülés. Itt nincs sírni könny, itt csak nincs többet káromkodós indulat, itt nincs emberi önérzet: itt már semmi sincs, csak az összeomlás, a letörtség, itt vége a világnak, vége az embernek.

Húsz esztendő megszűnt az életéből.

Visszazuhant arra az időre, mikor ő maga is csak szolga volt.

Már meghalt a vagyon, a tekintély: ebből soha feltámadás nem lesz...

- Beszéjj, mer agyonverlek.

A kapitány újra végigvágott rajta, még erősebben.

Veszelka csak léhogott, csorgott a nyála a szája szélén, a nagy erős ember minden nedvességet eleresztett magában, itt vége.

- Hun van a tizenhárom darab marha, amit a vásárhelyi határbul tegnap este rabóttattá a kommenciós bétyáraiddal?

Veszelka nem bírt felocsúdni. Már megint sírnia kell: most ismét egy olyan pillanatra ért, mikor azt hihette, hogy azért ő ma is ember, emberi lény, valaki, aki ura tetteinek... Arca eltorzult és ezerfelé gyűrődött. A könnyek patakzottak az arcán, egyúttal szégyellte, hogy ilyen gyönge, hogy ennyire elhagyta magát, csak integetett megkötött kezeivel, mintha azt akarta volna mondani: Hagyjatok, hagyjatok, mindent elmondok, csak hagyjatok egy kicsit, no.

Kotolár parancsot adott, hogy a színt, az ólat, azt mind kutassák ki.

- A lányt hozzátok elő. A lány fogja megmondani, hol a szeretője. Majd abból kiszedjük.

- Nem! - ordította el magát Veszelka. - A lányom sömmit se tud. A lányom soha nem látta ezöket. Mondom, hogy az éccaka törtek ránk és...

- És mögitták az áldomást, kutya!... - csattantott a korbácsával Kotolár kapitány.

Veszelka megrémült.

Erre nem mondhatott semmit, csak azt nem volt képes felfogni, honnan tudja ezt mind ilyen pontosan a kapitány.

- Az én lányom - mondta tördelve, zokogást fojtva -, az én lányom a ménösmestör fiának a menyasszonya.

- Mit hazudsz?! - s Kotolár kapitány újra nagyot csapott korbácsával, hogy csattant.

Veszelka bátorságot merített abból, hogy nem ütötte most meg őt, csak éppen csördített.

- Igön, nemzetös kapitány uram. Topogó uram mögmondhattya: igönis ű kérte mög a lányomat a fiának. Mög is alkudtunk... Hát az az én nagy keserűségöm, hogy éppen mikó mán mög köllene lönni a lakodalomnak, éppen ma éccaka tört ránk ez a három betyár, avva', hogy hallották vóna hírit az egy lányomnak, látni akarják, őtözzön föl nekik lakodalmi ruhába, danójjon velük és táncójjon velük, mög mulasson és csapjunk nekik lakodárét...

- Ne hazuggy! Nem azért gyüttek a betyárok, hanem azér, mert behajtották a tizenhárom darab jószágot, oszt ígérté nekik áldomást. Kifizetted az árát, azok mögosztoztak, akkó visszagyüttek, oszt akkorára nálad készen vótt megsütve a hús, készen a bor, mög a muzsikás.

Veszelka szörnyű rémületében is eszmélni kezdett annyira, hogy valaki a bandából feljelentette őket!

Pisze Matyi. Csak az lehet. Az nem volt velük.

Valahogy összekaphattak.

Most mit tegyen, csak tátogott. Az sem volt tanácsos, hogy ő Pisze Matyira rávalljon, hiszen akkor elismert mindent és soha ki nem szabadul az igazság markából... Orgazda lösz... Vége...

Már csak azon rettegett, hogy lányát halva húzzák elő valahonnan, az is volna még a legjobb. Hogy lösz ez a Juliska orgazda lánya... Az embör öt esztendeig kibírja az egyenes tiszta úton, akkor csak egy bolond gondolat, s ilyen hamar rajta az örök ítélet.

Rázta hát a fejét és gyáván, elcsüggedt hangon nyöszörgött:

- Nem tudok én sömmirül sömmit, tekintetös uram... Én, Veszelka Pétör vagyok én, nem Veszelka Imre... Mert teccik tudni tekintetös uram, a lösz itt a baj, hogy mindön családnak mögvan a maga szégyönfája, nekünk is van, Veszelka Imre, avval vétenek össze engömet a felséges urak.

Közben kihajtották az istállóból a lovát, ami mindig kéznél volt, felnyergelve, meg a két címeres ökröt, amit még nem adott el, meg a saját fejős tehenét, a metsző bornyával, amit a főispáni installációra ajánlott fel.

De Pisze Matyi elfeledkezett a két ökörről, hát ezekről a kapitány nem tudott semmit.

- Magam nevelése ez mind - mondta kérdezés nélkül Veszelka. - A tehén, a feleségem maga feji, a ló az én hátasom...

- Mér van ezön nyerög?

- Azon járok a mezőre a munkásokat vizitálni, úgy szoktuk, hogy nyerög alatt hájjon, akkó nem fekszik le a ló...

- Együtt akartá mönni a bétyárokkal. Ki tudja, hova hajtattad már el a tizenhárom darab lopott jószágot. Indulni akartá utánuk.

- Én, tekintetös uram?

Úgy meg volt sértve, holott belátta, hogy ez lett volna a legokosabb és legértelmesebb cselekedet tőle, mög is tette volna, ha kialussza magát...

- Hát ez a két ökör honnan kerűt? Nem a püspöki csordábúl való két ökör ez? Mer onnét is kettőt hajtottak el most valami három hete...

- Ezök az én tinóim, kapitány uram - s még büszkén ki is húzta a derekát. - Ne tessék velem úgy bánni, mint egy tolvajjal.

- Hát hogy bánjak veled? - Vigyétek hátra, vigyázzatok, vissza ne nézzön... Ti mög hozzátok ki a feleségét: hogy egyformán beszélnek-e... Ha intek, vágd a bestyét.

A nemes perzekútor most mind vitéz volt. De erősek lettek! Vérszomjasok! Nagyon megbántották őket evvel az éccakai úttal, meg hogy három sebesült van köztük, meg hogy megszabadult a két betyár, éppen az a bitang Rózsa Sándor, akire jöttek.

Másik két perzekútor csörtető pallossal a derekán, kihajtott a házból két nőt, egy öregebbet meg a lányt.

Veszelkának nem volt szabad visszanézni, a szíve majd megszakadt hogy ezt az ő jó derék, kedves feleségét, hogy ezt most...

- Az én uram sömmibe se vétkös - mondta Boris asszony, még mielőtt kérdezték volna.

- Hallgass! - csördített korbácsával a kapitány. - Akkó szójj, ha kérdözlek.

Veszelkáné kötényét a szemére szorította és sírt.

Mögötte ott állott Juliska, akiről a szülei se tudták, hogy került be a szobába, ahol az ágyban találták meg.

Most kötözött magára kendőt s ruhafélét, mert csak egy szál pendelyben volt.

De nem félt.

Oly nyugodt volt, amilyen kétségbeesettek a szülei.

- Veszelkáné! Maga tisztösségös asszony! Magárúl eddig csak jót hallottam! Mongyon el mindönt őszintén, böcsületösen. Mert ha csak egyet is hazudik, vasra veretöm, oszt uráva' együtt mönnek be Szögedre a város tömlöcébe.

- Szűz Máriám! - vetett keresztet magára Veszelkáné.

- Mikó vötték, kitül vötték ezt a tehenet?

- A tehenet? - kiáltott fel megrettenve Tövis Boris: - Uram, az az én tehenem! Azt én neveltem, a Szőke tehén bornyából.

- Hát ezt a két ökröt? Ezt hol vötték?

- Nem tudom; ezt már az uram szörözte.

Veszelka megtántorodott. Már látta, hogy vége. A felesége rávallott.

- Vásáron?

- Hogyne. Vásáron. Nem is olyan régön. Talán egy hónapja, a szentösi vásáron, úgy gondolom.

- Igön, úgy gondójja?... Hát akkó majd Veszelka fogja ezt behajtani a csongrádi püspök gulyájáig, oszt ott majd mögmondják, hogy ez-é az a két ökör, amit kurrentálnak...

- A nem lösz a - mondta az asszony megsápadva.

- De alighanem a lösz. Hát te lány? Ki a szeretőd? - kérdezte a kapitány.

Veszelka, aki eddig nem vette észre, hogy a lánya is itt van, most újra megreszketett. Még egy kínos hörgés is felszakadt belőle. Reszketett a belseje, hogy a lánya is azért került elő, hogy őrá veszedelmet hozzon.

Juliska élesen mondta:

- Neköm nincs.

- Nincs? Hát menyasszony vónál?

- Asse vagyok.

- Ejha!... Asse... No jó. Hát akkó mit kerestél az ólba a betyároknál?

- Sömmit. Nem is vótam ott.

- Még nem is vótá ott?

- Nem.

- Úgy süjjön ki a szömöd?

- Úgy.

- Hát hun vótál?

- Az ágyba.

- Az ágyba?... Ott löltek mög a perzekútorok?

- Ott.

Kotolár Miklós kapitány még mintha nevetett volna is.

- Osztón micsoda ágyad van neköd? Hogy abba az ágyba lött a lábad friss ganéjjal bekenve.

- Itt léptem bele, most e.

- No keresd csak mög a házig, amibe beleléptél...

De a lány nem mozdult.

Az apja lehajtotta a fejét, kínjában kicsit bólintott.

Igen, itt vége mindennek. Mindennek vége. Az ember azt hiszi, elmúlt a szegénységgel a megaláztatás is. És nem. Újra itt a korbács. Tövis Boris is lehajtotta a fejét, mereven nézett maga elé.

A lány is elárulta magát, mint ő. Az apja előtt. Igazán még ő se vette észre, mikor jött vissza be a házba. A lány úgy tud surranni, mint az egér.

De kint járt, az bizonyos. Akaratlanul még ő is végignézett az udvaron a ház ajtajáig, de ott sehol sem volt semmiféle trágya vagy ganéj, amit marha állat pottyantott volna el... Csak az istállóban léphetett bele a kislánya, szögény.

De már ekkor hatalmasan sötétedett az ég. Roppant felhők úsztak az égen. Villámos, dombos fekete felhők. Nemhiába mondta az éccaka a lány, hogy nagyon fürdött a porba a tyúk...

- Kössétök az epörfához - mondta Kotolár kapitány, rámutatott a megfogott betyárra, akit a két perzekútor azonnal a fához cipelt, mert egyáltalán nem tudott egyik lábára ráállani, a másikon ugráltatták. Ott megkötötték erősen az istállóból kihozott rudalló kötéllel. Állva maradt a fánál, elgyötört arccal tűrte, tegyék vele, amit akarnak. Meg se pisszent, mintha nem is érezne semmi fájdalmat.

Már a kövér esőcseppek kezdtek hullani az égből.

Kotolár kapitány fedél alá nézett. A tornác alá fog menni.

Elébb kiadta a parancsot.

- Veszelkát kössétek az ól lábjáhó.

A gazdát ugyanúgy megkötötték az istálló oszlopához. De úgy kötötték, kívülre, hogy jól lehessen látni, ha a legkisebb mozdulatot akarná tenni.

Hirtelen minden átmenet nélkül ömleni kezdett a víz a felhőkből.

A kapitány beugrott a tornácra, az eresz alá.

A perzekútorok mind fedelet kerestek.

- Égető!

Égető a kapitányhoz sietett. Ő is fedél alá került.

- Az a két lotyó hadd maraggyon az ég alatt. Az Isten vize hadd mosson le róluk egy kis mocskot. Ájjatok ide.

Az anya és a lánya ott állottak a tornác előtt, a víz, mintha dézsából öntötték volna, annyira ömlött rájuk, hogy oly sűrű volt, alig lehetett átlátni rajta. Észre se vették, hogy ők ketten is meg voltak már kötve. A kettő egy istránggal összekötve, mint a bornyúk.

- Ez jót tösz a lelküknek - mondta Kotolár kapitány.

Bement a házba, hozzáfogott a házkutatáshoz.

Mindent megfogatott két perzekútorral, kidobáltatott, kiforgatott a szoba közepére. Elsősorban a fiókokat, amiben papirosokat keresett.

Talált is egy csomó marhapasszust. Hamis passzusok, mert marha nem volt hozzájuk az udvarban.

Tövis Boris átölelte a lányát, nem elég, hogy az Isten annyira sírt az ő rosszaságukon, még maga is forró könnyeket hullatott leánya fejére.

Mi lett belőlük egy óra alatt. Még egy órája a táncot alig bírták kirázni a tagjaikból, most ott állanak mind a hárman az eső zuhogásában.

- Szögény apád - mondta Tövis Boris és hevesen felcsuklott.

Egy pillanatra sem jutott az az eszébe, hogy talán nem volt helyes, sőt talán bűn is lett volna, amit a "szegény apád" csinált a tizenhárom barommal, meg a két címeressel, meg ami még volt... A lányáért tette, a családjáért tette, a jó apa tette, a becsületes, szorgalmas, okos embör cselekette.

Mosta őket, mindhármukat az Isten esője.

 

Installáció

A királybiztos installációja estéjén Szeged városa egészen ki volt fordítva magából.

Nemcsak azért, mert egy installáció oly nagy külső fénnyel és látványossággal folyik le, hogy az a városi lakosság szemét elkápráztatja és a rendes megszokott nyugalmát elveszi, hanem azért, mert ebben az esztendőben olyan csuda történt, ami még sohase volt.

Az utóbbi esztendőkben lábra kapott az a szokás, hogy a főispánok, ha le akarták szavaztatni a vezetőket, akkor a közgyűlésre behozatták szekérrel a falusi semmitlen kisnemeseket, megvacsoráltatták őket, jól megboroztatták, másnap reggel aztán ezek úgy szavaztak, ahogy a kortesek diktálták.

Sok mindent kellene ehhez megmagyarázni, amit a mai olvasó már nagyapja idejében elfelejtett.

Még 1836-ban a nemesi ősi jogok teljes erejükben virágzottak. Az egy olyan csudálatos élet volt, hogy azt ma semmiképpen sem lehet megérteni.

Hiszen már akkor is alig értették a városlakók.

A városban nem voltak nemesek. Nagyon kevés. Nem volt szabad nekik sokáig még házat sem építeni vagy bent lakni, s mikor lassan mégis bekövetelőztek, akkor sem volt a szegedi városházán semmi dolguk, ők a szentesi megyeházára jártak szavazni és politizálni. A város életét a polgárság vezetői irányították, akiket a városi iparosok, kézmívesek, kalmárok, cívisjoggal bírók választottak a maguk élére.

De az idén az történt, ami még soha, hogy a kiküldött adminisztrátor királybiztos (a városnak akkor még nem volt főispánja, csak királybiztosa) azt az újítást csinálta, hogy tegnap este lakodalmat adott a kisembereknek. Ahogy a nemesi vármegyékben csinálják már tizenöt esztendő óta.

Mióta Werbőczi Hármaskönyve volt a törvény Magyarországon, azóta minden nemesnek egyforma szavazati joga volt az országgyűlésen. És a kis hazájukban, a megyén is.

De ez csak juss volt. A valóságban a nemességnek csak az eleje gyakorolta ezt a jogot, a főurak, a nagyobb birtokosok, a középiek java és a tanult intelligencia. A bocskoros nemeseknek kuss volt az ország dolgaitól. Éppen úgy nem szólhattak bele, mint a jobbágyok, akik még náluk is lejjebb hevertek. Egészen az állatok mellett.

A nemesség sem érte el egész teljességében a politikai egyenlőséget és szabadságot.

Ha a megyén gyűlés volt, a gubás nemes, akinek rongyos volt a dolmánya, gondolt ugyan rá, hogy volna csak egy jobb szűre, neki is szava lenne, majd megmondaná ő odafel. De nem volt, mert a szegény nemes, aki jobbágytelken gazdálkodott, szegény maradt nemről nemre. Hogy vigye a condrát a fényes vármegyeházára?

Hiszen a nemesi adófizetés is azzal kezdődött, hogy a lecsúszott nemest, aki jobbágyföldön gazdálkodott, éppen úgy megadóztatták, mint a jobbágyot. Aki lecsúszott, fizet. A Krisztus is megmondta, aki veszít, attól az is elvétetik, amije van. Aki felfelé emelkedik, az mindent megkap. Még a gazdag nemesi összejövetelek költségeit is a szegényekkel fizettették meg.

A hajdúknak és a perzekútoroknak a cifra ruháját is a szegény parasztokkal fizettették, akiknek a gatyája is rongyos volt.

Szegeden eddig nem volt nagy fényűzés. Tisztességesen tartották el a városi tanácsot és hivatalnokokat meg szolgákat, de hiányzott az, ami a vármegyéken volt, a pompa és a nagyralátás. Puritánok voltak.

De ez a mostani királybiztos az egész várost megrémítette, már a város vezető családjait, azzal, hogy az installációra nemcsak őket hívták meg, hanem szinte hihetetlen: az egész kispolgárságot.

Ilyet még nem láttak. A királybiztos nagy kísérettel érkezett. Kíséretében német grófok s más méltóságok is voltak, akik Bécsből jöttek vele; meg az ország más vidékeiről való úri rendbeliek. Olyan kíséret, amilyet még nem is láttak Szegeden. És ezeknek a tiszteletére már az installáció előtti estén akkora lakodalmat rendezett a méltóságos úr, ahova meg volt híva minden városi szavazó.

Éjfélkor ugyan eloszlatták a kompániát, mindenkinek haza kellett takarodni, hogy másnap reggel józanul és tisztességesen jelenhessenek meg az ünnepélyen, de ami történt, éppen elég volt arra, hogy mindenki arról beszéljen, hogy új idők jönnek: szabad már a rongyosoknak a mesterek és városatyák ellen szólni. A kis tímárok, gubacsapók és szappanfőzők oly hangon is beszélnek, mintha egyszerre az ő kezükbe került volna minden hatalom.

Pláne az installáció ünnepe után semmi fék nem volt. A királybiztos hajdúi olvasatlan osztották nem a botot, hanem a bort és a pecsenyét, s az egész város valósággal berúgott.

A duttyán elvesztette a varázsát, leveles duttyánná vált az egész város.

Daloló csoportok járták végig az utcákat. Máskor már régen bekísérte volna, mindenesetre elhallgattatta volna őket a hajdúk pálcája, de most nem lehetett hozzájuk nyúlni.

A délelőtti városi közgyűlésen úgy tömve és zsúfolva volt a terem, hogy egymás vállán állottak az emberek. S ezekkel szavaztatták meg a király őfölsége köszöntését, a püspök őszentsége üdvözlését, a királybiztos őméltósága dicsőségét. És hirdették ki, hogy amit eddig papírpénzben fizettek adót, azt a jövőben ezüstpénzben fogják fizetni. És a koldus csőcselék ujjongott és tapsolt, mintha ajándékot kapott volna. Tapsolhatott, tudta, hogy ő ezután is éppen úgy nem fog adót fizetni ezüstben sem, ahogy eddig nem fizetett papírban, de annál jobban meg fogják kopasztani a gazdagokat, a hencegő nagypénzűeket, a kövér mestereket és a hasas kalmárokat.

Az adóemelés ezzel két és félszeresére emelkedett.

És ezt tomboló lelkesedéssel szavaztatták meg a városi nincstelenekkel.

Nem installáció volt ez, mondták, hanem a város cernírozása. Körülvették a várost, bekerítették, bevették, feldúlták: az új adó a hadisarc, amit kivetettek rá.

Ilyen körülmények közt a duttyánban is egészen más dolgokat beszéltek, mint más estéken.

Miután megtárgyalták, hogy a kismesterek hogy tudnak kibújni az adó alól, az igazi nagy dologra fordult a szó, mert mégiscsak a jobbágyság volt az igazi kérdés ebben az időben. A Város volt az ország egyik legnagyobb földesura. Nem is tudnák megmondani, mennyi lehet a határ. Hány község olvadt be a török idők alatt.

- Dorozsma is teljességgel a miénk volt. Mögvannak az írások, hogy még 1721-ben a dorozsmai dombnak sömminömű határát szakajtva lönni nem hallotta sönki Szöged városától. Az ott levő földeket, kaszálóréteket, mint maguk határához tartozókat úgy élték és tartották a szögediek, soha azokat a kun pusztákhoz tartozónak nem értette sönki. Nem Dorozsma, de még Majsa is Szeged városáé volt, el egészen a bugaci pusztákig, amelyet őtőle bérlett Kecskemét városa. Tápé, Bene, Tázlár és még Sövényháza is mind Szögedre vándorolt be, s hozta magával a maguk határit.

- Már 1553-ban - mondta Mohos Márton vicenótárius -, Szegedre futottak tizenhárom község lakosai: Farka, Szántó, Szer, Szentpétör, Högyös, Serge, Sövényháza, Kovász, Dóczi, Köresztös, Salgó, Bodiszló, Meneg nevű falvak.

- Annyi idők óta ily lázadás Szeged városában meg nem történt - morogta Kulacsos Nagy Mihály főfiskális uram, aki még a királybiztostól se fél, különösen, ha itt van szoros hívei és barátjai közt a duttyánban.

- Ezt mind Mötternich hozta ránk - mondta aztán.

Lehunyta szemét s elgondolkozott.

- Azok ott fenn Bécsben avval akarják a magyart kiforgatni ezöresztendős békességes hazájábul, hogy fenekestül felrázzák a köpüt, hogy a méhek elveszítvén nyugodalmukat, mögbolondúlva, egymást s magukat pusztítsák, míg őkelmek kiszedik a mézet.

- Nem tudják, mit cselekszenek. Hogy löhetne a Várost a kis kézmívesek voksából fenntartani. Hiszen ezek el akarnák már venni tőlünk a jobbágyszolgáltatásokat.

- Nem is tudjátok, mi az és mönnyi az? Mönnyit veszítene a Város avval. Wösselényi maga kiszámította, hogy egy jobbágy egy telek után 24 forintokra valót ad a gazdának.

- Huszonnégy forint? - mordult fel Pandirkó. - Mögesne bele, hogy én egy egész telkes jobbágyot huszonnégy forinton kieresszek. Mijja?

- E Wösselényi így számítja: census egy telek után egy forint; minden külső telek után is egy-egy forint. Azután osztán két tyúk, két kappan, két itce vaj, egy harmincad bornyú vagy egy forint harminc krajcár; terménybeszolgáltatás mögváltásáért harmincöt krajcár. Holdankint. Robotra, ha csak ötvenkét napot számít egy évre, a marhás szolgálatot húsz krajcárba, kézi számot tíz krajcárba számítva, szóval az összes szolgálatok, konyháravalók, munkák, a kilencedek és tizedek summa summárum kitennének egy telek után huszonnégy forint harmincegy krajcárt.

- Az annya könnye. Hogy én egy jobbágyot egy egész telek után, huszonnégy hold után huszonnégy forintért családjával együtt kieresszek. Még a robotot se tudnám egy forintból egy esztendőre kiállítani egy holdon. Nem kell tíznapi munka egy holdra? Kivált, ha a kapásokat, a majorságot, a kertet is beleveszem. Csak a trágyát honnan veszem, ha nem lesznek jobbágyaim? Most első dolguk télen át kihordani a trágyájukat az én földjeimre. Hogy számítanak ezek a rebellisek?

- Ötvenkét napi robottal.

- Ötvenkét nap! Amennyi köll! Én a hétfő-keddet engedem el nekik, mert részeg disznók, a hét elején nem szeretnek dolgozni, míg ki nem józanodnak. De a többi négy napot be kell dolgozni nekik. Ha nincs elég jószágja, akkor a szomszédjával összefogva kétszer annyit kell szántania. Egy nap helyett kettőt.

Egész komor lett.

Hogy vele ilyet akar egy Wesselényi elkövetni, hogy huszonnégy pengőért váltatná meg a paraszttal a földjét.

- Hol van a kilenced? Hol van a tized?... tán én fogom a papot fizetni?... Hol van csak a nádlás? Mindön telek után nyolcvan kéve nádat köll neki behordani a portára.

- A városnál is, az a város portájára szolgáltatandó. S biztos, hogy a Város sohase győzné, hogy olyan dolgokat pénzért végeztessen, mint a levelek hordása az országba, mög a hajtó munka téli vadászatokon, mög az útcsinálás, Tisza-töltés.

- Nahát. Csak hagyjuk. A Város is beszedi a magáét, mert ez mind számításon fejjül mögy. Roboton túl. Közérdek. Hát nekem mög a magánérdek a fő. Hun van a mátka-adó, malom-adó, juh-, sertés-, marha-, hal-adó?

- A fődadó? ház-adó, jószág-adó, darabszám. Házastársaktól egy forint negyven, mestöremberöktűl egy forint, egy-egy hálótul a halász egy forint negyvenet, kazánért nyolc forintot, borsajtótól egy forint, száraz malomtól négy forint, vízimalomtúl hat forint, a pusztán legelő ökörtül harminc krajcár.

- Még a piacot, vámot nem is említette főfiskális uram.

- Az ám. A vám, a rév, a boltok.

- Kolláció.

- Átutazó urak ellátása s a lovaiké. Régi szokás szerint. Tiszti beigtatások, magasabb rangú vendégeknél. Most is ez az installáció.

- Átíratási illeték. Mög a sok szép büntetés.

- Mög a verébfej. Ez mentött meg tavaly is. Mert minden adóforint után be köll szolgáltatni egy-egy varjú-fejet meg öt-öt verébfejet. Ha hát tízezer forint esedékes, hozni köll tízezer varjúfejet mög ötvenezör verébfejet. Ha nem tudják leolvasni, fizetik az árát. Inkább mögfizetik, de hogy szedjenek össze a gazembörök annyi varnyút, vereböt?

- Ma már inkább csak a büntetéspénzekből lehet friss pénzt látni évközben. Dézsmát is mögváltják, a bárányt, gödöllyét, malacot, kerti zöldséget mög kell nekik fizetni, akkor is ha nincs, a büntetést, mert mér nincs?

- Káposzta után, ha bérelt földön terem, nem szödünk dézsmát.

- Len és kender után sem, csak be kell szolgáltatni a kész zsákokat.

- Nem kevésbe kerül az, ezöknek a beszedése, azt csak úgy gondolják. Azért köll a pénzre áttérni.

- A fenét - mondta Törpe Sebestyén uram a pipa mellől -, papíron van e csak. Úgyse fizetik mög. Ki tudja ezt mindön szömig bevasalni?

- Igen, ez a baj - morogta a főfiskális. - És még lábat adnak alájuk. Most se bírunk velek... Ez a betyár, ez a gyerök, ez a rúzsasándor. Hát mit gondoltok, mitül tud ez létözni? Ennek kinyílt a szöme...

- Úgy igaz. Ahogy mondja, főfiskális uram. Most is kint voltak a röszkei jobbágyaimnál, az írnokom mög a hajdúm. Möghótt ott egy emböröm, föl köllött venni a hagyatékát. Szép vagyonka maradt utána. A maradékok nagyon szépön mögfizették, ami az uraságnak jár, mög az emböröket is böcsületesen ellátták, napidíjukat is mögadták. Nem arrul akarok beszélni... De a skribám saját fülivel hallotta, hogy azt mondták az ablak alatt: "Rúzsa Sándor köllene ezöknek is". Nohát.

Nem nevetett senki.

- Még a királybiztos úr is mögkérdözte az installáció után, mért tűrjük, hogy egy parasztsuhanc így betyárkodjék?

- Ha.

- Hogy gondolja ezt a méltóságos királybiztos úr? Talán mi szabadítottuk föl. Hogy lögyön betyárunk! Inkább azt mondta volna a királybiztos úr őméltósága, hogy föl köll emelni a perzekútorok számát legalábbis ötvenre, ahogy főkapitány Müller mögmondta... Tizönkét puskás perzekútor annyi mint sömmi... ebből is most már négy beteg. Négyet kilőtt ez a gaz kutya. Kettő öreg: marad hat. Tessék hat embörrel kétszázezer holdat röndbe tartani.

- Azelőtt löhetött.

- Azelőtt löhetött. Azelőtt a betyár betyár volt. Most a betyár az isten fenéje tudja, micsoda. Azelőtt, ha a betyárnak kiadták az ötven botot, ha a gatyája vérrel facsarodott is, felkőtt arrúl a deresrül, a teremtésit, összeütötte a bokáját, osztán szépön mögköszönte, hogy ne gondójják az urak, hogy böcstelen embör. Most?... Rózsa Sándor mög vót sértve, hogy az ülepire vernek... Emiatt mögszökni... Mi van ebbe ja világba?! Mégiscsak abszurdum... Ahelyett, hogy lecsillapítanák üket, még az országgyűlésön is arrul szájalnak, hogy botbüntetést eltörölni!... Én nem akarom verni az emböröket, isten ments. Minek üssem, ha jól viseli magát... De valamivel a betyárt is abrakoltatni köll!

- Mán ez lösz a szegények szószólója Rózsa Józsi helyett - nevetett fel Mohos Márton. - Rózsa Sándor.

S csakugyan Rózsa József volt a szegények szószólója vagy tribunja ebben az időben Szegeden.

- Nem érdömös, nem érdömös már velük kínlódni - mondta egy csöndes gazda. - Én a mihálytelki legelőimre béres birkát vöttem. Mennyi hasznom lösz abbúl nekem isten segítségével.

- Most a nagyurak is avval kezdnek. Birkával. Merinóval.

- Mit csináljak, a szentmihálytelkiek fellázadtak, hogy elvettem a legelőt.

- Bizony, ahol birka van, ott más állat meg nem él, mert a birka úgy leharapja a füvet avval a lapos, éles kis fogával, hogy ott nem marad utána.

- Én csak nem tehettem magam kárát. Nem elég, hogy annyi esztendeig ingyen használták az én legelőimet. Hát ki parancsol abba, hogy én mit csinálok a magam fődjén.

- Főfiskális uram, az a baj, hogy már soha a főhatóságokra apellálni nem lehet, mert mindig a parasztnak adnak igazat. Valósággal pártját fogják.

- Mötternich - morogta a főfiskális.

- Mötternich messze van - mozogta Pandirkó Guszti -, az alispán ezt jobban érti, mint a város. Pálcát nekik. Nem köll kímélni a pálcát.

- Most szavazta mög az országgyűlés, hogy tizenkettőnél többet ezután nem szabad kiadni hatósági személy által.

- Hát akkor nem mögyünk a hatósághoz. Tizenkettő ezeknek sömmi. Azt még maga Mötternich is kibírná. Attól még ő se röttenne mög. Anélkül, én mondom nektök, annyi ez a jobbágyszolgáltatás, mint sömmi. Olyan, mint a foghúzás: az idő eltelik, s az embör helybe van a nagy fájdalommal.

- Mondom nektek, mér nem hallgattok rám. Még Rózsa Sándort is Mötternich hercegnek köszönhetjük.

- Hogyhogy?

- Ha már a bocskoros nemesnek is szabad: akkor lögyön szabad a parasztnak is... Igaza volt Martinovicsnak a Kátéjában. Az az első kérdés: - Mi vagy? Felelet: Barom... Hát nem volt igaza?

Most pöfékelni kezdett. Sovány arca be-behorpadt a pipafüsttől, a szavakat is úgy bugyogtatta:

- Én nem vagyok ellensége sönkinek. Én nem veretek mög ok nélkül sönkit. De nem szeretöm, hogy egy olyan jóakaratú büntetést egy parasztkölyök sömmibe se vett. Az ü érdekibe mondta ki a hites bíróság, hogy minden fertályba ki kell adni neki az angáriát, a huszonöt botot... Egy Rózsa-ivadék nem löhet bogáncs... Ennek nem a feneki fájt, mikor megszökött: ennek a böcsülete fájdult mög.

Füstöt fújt ki.

- Ne nevessetek. Még ebbül baj lösz...

- Csak nem félsz Rózsa Sándortul?

- Én nem Rózsa Sándortul félek: én attúl félek, hogy ennek a hencögése ragadós betegség ne lögyön.

Még azt mondta:

- Mötternich komának nem fáj a magyar nemösi szabadság pusztulása, mert ü ott ül, bécsi palotájában, osztán azt hiszi, míg a világ világ, neki sömmi baja nem löhet. Nono... Lesz még szőlő, lágykenyér, lösz még a kutyára dér. Fogja még látni futni Mötternich hercegöt, aki mögéri, csak soká bizgassa a csőcseléköt.

Öklét keményen letette az asztalra:

- Igenis, a röndnek, a honnak és az erkölcsöknek mi vagyunk az alapja, mög a bot.

Bólintott:

- Ezt tanuljátok mög.

Véletlenül új érdeklődés támadt, így senkinek sem jutott eszébe arra gondolni, hogy Kulacsos Nagy Mihálynak semmi fejefoka nemes nem volt. Böcsületes halászok voltak az elődjei. A Tiszán ülték végig fél életüket s hordták a halat az országba, még Bécsig is elkerültek. Azért van még neki ma is annyi filozófiája s azért szereti azt a duttyánban a magaszőrűek közt hangoztatni.

De belépett Müller főkapitány sápadtan és mogorván, és minden szem ráfordult:

- No, mögint tött egyet a gazembör.

Bámulva néztek rá. Mindenki megértette, hogy csak Rózsa Sándorról lehet szó.

- Most már mindönnap mögteszi a maga disznóságait. A mi bőrünkre.

 

Az udvar

Pisze Matyi már olyan bennfentes lett, hogy a duttyán udvarára is beólálkodott. Már itt ül a perzekútorok közt s hallgatja őket.

Siket Zsiga, a fiatal fickó, akit csak nemrégen vettek fel közéjük, s aki máris izzadó nyakkal gondolt rá, hogy nem sokáig fog tartani a nömös hivatal. Hosszú, barna, még ki nem nőtt tollú legény volt, igen fontosnak tartotta magát, nagyon szeretett okoskodva beszélni, szóval nem az az ember volt, aki odaüt. De azért vették be, mert a főkapitányhoz igen sok jóakarója kommendálta, hogy az anyjának tizenhárom gyereke van, s özvegysorban kell őket eltartani. De csak ármális nemesek, semmiféle birtokuk, se jobbágyuk nincs, hát igen nehezen tudják még a napi élelmet is megkapni. Mind otthon nyüzsög a sok gyerek, mint a pocok. Hogy egy kövér rokon sincs, sehol se vár rájuk semmi jövő, a Siketek mind városi tisztek voltak világéletükben, hát csak itt kell neki is möglönni.

- Mikor éngem a főkapitány uram fővött perzekútornak - magyarázta komolykodva Siket Zsiga -, nem tudtam, most mit tögyek. Mer olyan soká köllött várni, míg valahun bevönnének, osztán ahogy mögkaptam a behívót a főkapitány úrtól, két nap múlva szólít a főjegyző úr, hogy menjek bé a végrehajtók mellé. Mög az árvagyám úr is möghíj, hogy tudok-e írni, olvasni, akkor nála is helyet lelnék a feljárásokba. Igen, de én igazán bolondomra úgy vélekedtem, hogy csak legbiztosabb, ha perzekútor maradok. Egy az, hogy a főkapitány uram, Müller főkapitány, más az, hogy a perzekútor, az perzekútor... harmadjára, itt láttam legbiztosabb jövendőt, mert örökös állomás. Gürcöljek a végrehajtó, Darabos uram mellett? Hogy mindenki átkozzon? Jaj mán annak, aki végrehajtó. Járni házrul házra, hogy még az utcán se mehet az ember végig, még a kutya is mögismeri s mögugatja, lehúzza...

A hajdúk nevettek. Ők tudták, mi az, őket szokták kirendelni Darabos uram mellé, hogy védelmezzék Darabos uramat a közbátorságban.

- Engöm ne átkozzon az istenadta. Perzekútor löszök, gondótam. Itt sömmi zavar. Járom a pusztákat, jó. Lovam lesz, jó. Kinn vagyok a jó levegőn, az is jó. Csupa jó... Minden bizonnyal jobb, mint árvagyám Körösztös uram mellett, hallgatni a sírásokat és rívásokat. Ezt is ösmerem, mink is sokat ríttunk rajta tizenhároman. Most én ríkassam a másét.

A hajdúk ezen is nevettek. Itt is csak ők szokták jó suhogó vesszővel csillapítani a sivalkodást.

- Itt is átok, ott is átok: mégiscsak perzekútor maradok.

Ezen a már beborozott hajdúk még jobban nevettek. Mert annak előtte hajdú lenni, uraság volt. Mindönki tisztölte, respektálta. Ahol egy hajdú megjelent a város pálcájával, már annak tekintélye volt. De hát a perzekútor, az úr. Mert a hajdú csak jobbágygyerek, de a perzekútor nömös személy. Hát annak mögvan a láttatja. Csak most romlott el a perzekútorság.

- Fene ötte vóna mög a Rúzsa Sándorát nekie - csóválta a fejét egy öreg hajdú, bizonyos Baktai, aki Szentesről került a városhoz. Mert a város szívesen cserélt embert más városokkal, mert a hajdú akkor hajdú, ha semmi rokonja nincs a városban. Csak akkor tud igazságos lenni és hasznos a városra. Nem elfogult az atyafiak, sógorok, komák eránt. Hát Baktai még most is sajnálja, hogy nem maradt otthon Szentesen, a felesége még ma is sír a nyakán, hogy ilyen rossz helyre kellett nekik jönni, ahol mindenki csak szidja s elkerüli őket. Mert a város embereinek nagy tekintélye van ugyan a polgárok közt, de mégiscsak ellenség, s kerülik, mint a hóhért. Mert a hóhér is köll, tisztességes iparkodás volna az is, csak utálják, na. Még a saját édesanyjátul lött testvérje is kerüli. Mindenkinek eszébe jut, hogy ez, ha parancs volna, őtet is felkötné. Kinek van kedve ilyen iparú emberrel testi-lelki barátságban lenni, együtt poharazni?

Siket Zsiga nem folytatta. A többit mindenki tudja: hogy egyszerre csak nem jó perzekútornak lenni. Mi az ahhoz képest, ha az árvák sírnak, vagy az adózók káromkodnak, hogy most a perzekútorokon mindenki röhög?

Gida József perzekútor már egészen másfajta ember. Kövér, hasas, pipás. Nem lehet elrontani a jókedvét. Most is mérgesen nevet rá Siket Zsigára:

- Veszett volna kend az anyja hasába - mert a perzekútorok mint nemesek, kendezik egymást -, mire annyi gyerök a világra?

- Arrul nem löhet tönni - vörösödött el Siket Zsiga. - Istentül van.

- Istenül, Istentül - mögmondta, hogy véleménye szerint mitül van. De húsz évvel öregebb Siket Zsigánál, apja löhetne.

- Mit sír kend itt a parasztoknak? Micsoda nevelése van kendnek? - s megvetően nézte a szájtátó hajdúkat, kocsisokat, szolgákat, akik itt üldögélnek, álldogálnak, hogy az urukat kísérték.

Siket Zsiga elhallgatott. Hát ő bizony nem kapott jó nevelést, mert a nagy szegénységbe úgy rá volt szorulva a szomszédokra az anyja, hogy egészen elmosódott a jóságban paraszt, nem paraszt, aki rajtuk segített. De Gida uramnak még ma is megvan a kis porció földje meg még két jobbágya is van, csak azért perzekútor, mert a perzekútor úr. Otthon eldógozik az asszony, ő meg hazaadja a fizetését s mi mindent tud egy jóravaló perzekútor szörözni! Hiszen annak adózik az egész szögedi határ. Ki nem igyekezik valamivel kedveskedni annak a főembörnek, aki ölhet, eleveníthet? Még a tanyát, szállást is leronthatja, ha akarja. Szóval sokat töhet.

Míg ők itt a perzekútorélet keserveit beszélték, az udvar másik sarkában, a duttyán öreg Gábriása tartotta szóval a hallgatóit. Kis Gábriás már öreg volt, kilencven is mögvót. De beszélni még tudott, meg a tűzre fát hordott. Még ma is megdógozott a kenyéréért, ha úgy vesszük. Nem élt ingyen. De legjobban ezeket az éjféli órákat szerette, ha szép csillagos volt az éccaka. Ha beszélt, úgy behozta a fiatalságát, a pusztát a városba is. Mert egész életében pusztalakó volt ő.

Éppen arról mesélt, hogy micsoda ellenségek voltak mindig a szegény ember nyakán.

- Mer gyerökim, a puska. Puska: akkor puska: ha má nem a vadra, hanem az embörre!... Kerüllők vannak az erdőn... Rohannak a hang után... Vigyázz: kerítenek, mögfognak. Ne fuss. Lelőnek...

A fiatalok szájtátva hallgatták. Öreg Gábriás kicsit félvállú volt, annál huncutabb. Még ma is. Nem vakkant egy szót, amit nem muszáj.

- Hároman is kerétöttek. Őzbak a vállamon. Há lögyek? Most mingyá mögfognak. Inajj... Olyan vágás vót előttem. Vágás után süppedő. Neki a vágásnak, bele a süppedőbe. Tele vót náddaa. Hideg vót a víz! Maj mögfattam. Puskát, őzet le. Rátérgyepőtem. Hörtelen nádat vágtam. Egy ízet. Számba... Le a víz alá... Nádon szödtem a levegőt... Hm... Gyönnek az erdősök. "Há lött? Most vót itt?" Összevissza túrták a vágást. Mög se gondóták, hogy a víz alatt guggolok... Mikor eemöntek: Gyere Gábriás! Fáztam. Gyütt az északi szél. Jól kipalólta a gatyámat. Zörgött, mikor hazaértem. Vittem az őzet.

Maga elé bókol. Alig értik már ezt ezek az elpuhult maiak.

Mán most fedél alatt hálnak ezek mind. Még az ő idejében se marha, se embör meg nem tudott volna fedél alatt hálni. Azt hitte volna, mögfúl. Csak a szép tiszta szabadság. Még akkor nem is vótak szállások a pusztán. Most mán száz is van, mög kétszáz, mög Isten tuggya, mönnyi... Mán azokat a régi jó aklokat is mind háznak csinálták... Kemöncével. Tűzhellyel... Fűtőznek. Asszony van már a szent pusztán, gyerök. Gyerököt csinálnak mán odaki... Még akkor! Terézia alatt!...

- Kanász vótam ám, gyerökkoromba. Még abba ja zidőbe olyan olyan makkos erdők vótak a Nagyszéksóson, a Feketeszélen, szóval ahun fekete főd van... Nézd csak, mijen hatvan darab disznót hajtogat bátyuram a sűdő fijávaa... Ódalán tarisnya, tarisnya szíján fabatka... má a mai fakupa... mög kabak tök, kiírva rajzosan, makk, virág, betyár rajta... Egyik keziben gaccsos galagonyabot, a másikba karikás... Hajcs! Amőre legtöbb a makk. Erigy fő, fijam, arra a fára e! Rázd mög... De hull ám a töméntelen drága eleség, hogy lapátolni lehet. "Maj ott a tószélön mög itassunk. Hagy föröggyenek a zártányok." Nem sétálunk ám haza egy mélyfőd, két mélyfőd! Mire estére hazaérne, mint itt gondojják a városon, le is vetkőzi, amit a makkon főszöd... Ott az erdőszélön összeábdájjunk egy risz-rosz szállást. Gunyhó szelemenjén bogrács, bogrács alatt tűz, tarisnyába könyér, pecsönye, majd csak mögélünk. Öregapád is így élt a török futásig, mind. Sömmit se féjj... Mitől is féltem vóna... egy-egy kódorgó süldő ha egy-egy futó kezibe, vagy egy leskődő farkas körme közé került: jut is! marad is!... Még akkó nem vótak ilyen kapzsi gazdák: minden malac számos... Takaródz be jabba ja szűrbe. Aluggyá... Kuvikkó a bagoly... Koppan a makk...

Dúdolni is kezdi:

hullik a makk a fárúuu
most gyöttem a tanyárúu
baltám is van makk is van
maj möghízik a kis kan

- Hónapszám se vót, aki sütött, főzött vóna rád... Mast? Ezök? Epuhúttak mind... Kolompért ösznek mán ezek... borsót. Münk?... Kását... De jó vót... búbon üttünk egy malacot. Fődarabótuk. Bográcsba mögrotyogtattuk. Hogy szépön mögpirújjon... Arra nem köllöt a kása... csak a juhhúsra... mer az is került... Kanásznak ne jusson?... De a malac nem odaadó... még a rác koma se tudott vóna egyet is el sudarintani.

Hej

baltám is van makk is van
maj möghízik a kis kan

Most megmozdulnak mind.

Égető perzekútor jön be a kapun az udvarra.

Égető nagyon rosszkedvű. Piszkálják mind. Mi van. De csak a szemükkel. Majd elmongya. Ha akarja.

Égető uram nem is tartja soká a bögyibe. Csak egyet iszik. Az urak rovására. Mert ideki nem szokás fizetni. Csak olyan jön ide be, akinek hivatalja van, már tudniillik, aki meg van híjva. Az urak szoktak szólani:

- Égető, menjen csak, igyék egyet kend!

Így mondta a főkapitány úr, ahogy most bement a duttyán szobájába.

- Na, azt kikészítették! - mondta, ahogy lenyelte az első kortyot. - Azt ki. Annak mögatták.

- Mi? Mi? Kinek, kinek? - sürgették valamennyien.

Égető legyintett.

- Pruksa doktort mögoperáta Rúzsa Sándor.

- Hogy, hogy?

- Kiherélte, mint a lovat.

Ijedten kezdett nevetni mindenki.

Még Pisze Matyi is, aki szótalan üldögélt a zugban, s figyelt erre is, meg arra is. Nyitotta most nagyon a szömit. Mit csinált a gyerök?... Ű mesélte neki Pruska doktort! Hogy a mögfagyott lyányt hogy szúrta szíven.

Kíváncsian leste a szót.

 

A füzesben vartyog a béka

Odabent azonban Müller főkapitányt amilyen nagy örömmel, nyüzsgéssel fogadták, már csak azért is, hogy a sok kietlen dologtól elterelődik a szó, annyira megütődtek azon, hogy a főkapitány sápadtan és komoran állott meg köztük. Nem nézett senkire, maga elé nézett, s azonnal azt mondta:

- Urak, nagyon szégyöllöm, nagyon röstellöm, de a városra megint nagy hátrány származik. Igen kellemetlen, hogy éppen most vannak ilyen dolgok, mikor tele vagyunk főúri vendégekkel, idegenekkel, bécsiekkel, még Párizsba is hírit vihetik, micsoda barbár állapotok vannak Szögeden. Nem tudom, hogy állok mög őméltósága a főispán urunk előtt, mit mondjak, mit referáljon őfölségének.

Rettenetesen megütődtek.

A főkapitány folytatta, s nem akarta elvenni még a pohár bort sem, amit egy szíveskedő hivatalnok töltött s kínált neki.

- Igazán röttenetös. Olyanok vagyunk, mint ha egy vad farkas beveszi magát a juhakolba, mindönt széjjelszaggat. Azt csudálom, hogy nincs itt ebben a percben köztünk, s már engem nem vág ki itt az egész világ szeme láttára.

Most elvette a pohár bort, felhajtotta, az urak pedig értetlenül néztek egymásra. Kint a részegek daloltak az utcán.

- Beszélj már, barátom, isten áldjon mög - mondotta Pandirkó Guszti.

Kulacsos Nagy Mihály nem szólott egy szót sem.

Müller főkapitány a boritaltól mintha magához jött volna egy kicsit. Leült a székre, amelyről Mohos Márton vicenótárius állott fel, kínálta neki. A nagy néma csöndben beszélni kezdett:

- Égető perzekútor jelenti a következőket: Pruksa doktort tegnap délután egy jó parasztkocsival beteghez vitték. De az volt a nevezetes, hogy a gazda, aki jött, azt mondta, hogy van-e az medikus úrnak két jó mögbízható embere, mert ő csak magában van, szeretné, ha két embert hozna magával.

A doktor ismerte a tápai gazdát, akihez hívták, jó pénzt is küldtek előre foglalóba, hát akart elmönni. Elvitte azért magával az udvarosát mög a laboránsát.

Mögy, mögy, Tápén túl lakik a gazda. Ahogy elhagyják Tápét, a szekér elé ugrik két betyár, föltartóztatják. Puska. Mögígérik, hogy sömmi baj sincs, csak egy lányt nézzen mög először, mer halódik.

Nem akart huzakodni, engedi, hogy a két betyár felüljön a szekéródalra, mönnek. De neki is vót fegyvere, a laboránsnak is. Pisztolyok. Szorították a fegyvert.

Hát egy helyütt behajt a szekér egy füzesbe a Tisza-parton, ott van egy csapat betyár.

Le köllött szállani a szekérről, akkor odavezetik az orvos urat a betyárvezér elibe, az azt mondja neki:

- Tekintetes úr a Pruksa doktor úr?

- Én vagyok, mit akarsz?

- Itt van a két emböre?

- Itt van.

- Álljanak csak ide elő.

A két ember, a laboráns meg az udvaros előállanak. Megmotozzák őket, elszedik tőlük a pisztolyokat, az orvostól is. Akkor azt mondja a vezér:

- Doktor úr kint volt ekkó mög ekkó Szentmihálytelkén, oszt ott egy lányt tűvel szíven szúrt.

- Nem igaz! - azt mondja a doktor.

- De igaz - azt mondja a betyár. - Én magam láttam a helyit, mert az éccaka kiásattam a holttestöt, mögnéztem. A doktor úr kiviheti a fiskus orvost... Benne van a tű most is, mán bele is rozsdált.

- Ilyen ostoba! - kiáltottak az urak. - Minek hatta benne!

Akkor a két emberhez fordul:

- Kendtöket azért hívattam el a doktorral, hogy vigyék mög a hírt, hogy mink semmi igazságtalanságot nem töszünk a doktor úrral. Ő egy lányt, akit fagyott testbe talált, halottnak jelentött ki. De a lány a hidegbe föleszmétt, fázott, mikó ezt a doktor úrnak mögmondták, a doktor úr bemönt, mindenkit kiküldött, adott két pofont a lánynak, azután átszúrta a szívit egy hosszú tűvel, hogy ha ő valakit halottnak mond, akkó az lögyön halott... Hát én most mögparancsolom, hogy a doktor urat félhóttá kő tönni, de tűt nem húzunk át a szívén. Ha fő tud támadni, szabad lösz neki főtámadni... azután osztán jobb lesz a szegényhön.

Halálos csendben hallgatták végig a főkapitány rideg, mogorva előadását.

- Röttenetös - mondta mindenki.

Müller főkapitány egyszerűen azt mondta:

- Pruksa doktort most hozták haza a lakására. Félhóttan. Mert addig botozták, míg az eszméletét el nem hatta. Most már ki lehetett kérdezni, éppen tőle gyövök. Nagyon gyenge az istenteremtette, de naggyából azt vallotta, amit a kocsis mög a laboráns.

Percekig megnémulva hallgattak az urak. Mindenki azt vetette magában, hogy ha Pruksa doktort, egy orvost, tisztes, gazdag embert, akinek maga háza van, felesége van, felesége tősgyökeres szegedi család, Halász Gál s vele ő maga is helybéli polgárrá lött s köztiszteletet érdemel, mint a város cívise, bár nagyon kapzsi, egy pénzvágyó büdös vándorból lett magyar vagy mi, még a neve se jó... de ez nem számít most: most csak az számít, hogy hát akkor senkinek az élete sincsen biztonságban!...

Ki az, érezte a szíve fenekén mindenikük, akit egy Rózsa Sándor meg ne vádolhatna avval, hogy a parasztot semmibe se veszi. Hát ki mondta valaha, hogy valamibe köll nézni? Paraszt? Kutyának való. És most a paraszt akarja felemelni a botot az urakra?

Ez nem mögy.

Ilyen isten nincs az égben.

A halálos csönd egyszerre tört ki rettenetes ordításba. Irtóztató szitkokat szórtak a Rózsa Sándor fejére. De az egész parasztságra.

Iszonyúan fel voltak háborodva.

Csak Bujkó Gyuri mosolygott. De ő mindig mosolyog. Még Bujkó Gyurit soha senki se látta, hogy kijött volna a flegmájából.

Most minek jöjjön ki, mikor a szabadkai vásárról már megjöttek az emberei, és kétezer forintot hoztak a tizenhárom darab remek marháért... Ezüstben is kitett nyolcszáz ezüstforintot.

Kulacsos Nagy Mihály észrevette, hogy Bujkó Gyuri megint mosolyog a fakutya képivel.

Ez az embör - gondolta magában -, ez nem tetszik nekem. E többet tud, mint mi.

 

Lármás utca

Hogy az urak a duttyánban elhallgattak, kint az utcán annál nagyobb lármával hallatszott be a korhely atyafiak danája.

Az egész város fel volt fordulva.

Kulacsos Nagy Mihály uram mogorván hallgatott, mert most az egyszer köteles volt eltűrni a nótázást, mert ezek az új világhoz tartoztak. Azok a kispolgárok énekeltek végig az utcákon, akiknek eddig nem volt szabad a szájukat se kitátani. Kismesterek, kisfuvarosok, kispolgárok, akiket a főispán vendégelt meg. Hogy lehetne megsérteni a főispán őméltósága vendégeit.

Az urak fázósan borzongtak össze. Mennyire átalakult a világ. Ez mégis csuda. Mégis szörnyű. Micsoda csöndes, szelíd, békességes város volt Mező-Szeged, ahogy régi nevén nevezték. Azelőtt. Meg se mert itten pisszenni senki. Igazi papi város volt. No, majd adott volna a papság, ha itt csak egy hangos kurjantás is történik Isten szent éjszakájában. És most minden megváltozott.

- Borzasztó időket is élünk - mondták az urak.

Hogyne volna a pusztán is szarva a parasztnak, ha már bent a városban is szarvat adnak neki.

Mintha elvesztették volna a fejüket és az otthonukat.

Ugyanakkor Pisze Matyi eltűnődött rajta, hogy most kell ütni a vasat, míg meleg. Most köll a Sándort mögszorítani. Most haragusznak rá a Pruksa doktorért, tehát alkalmat szerzett rá, hogy Égető perzekútor mellé sündörögjön, s csöndesen azt mondja neki:

- Nömös uram. Könnyű dolog ez. Játék.

A perzekútor ránézett a nagy orrúra.

- Mi bajod?

Nemesember ugyanis a parasztot csak tegezte. Kivált az ilyen tanyasit.

- Mondanék én valamit, ha fővenné nömös uram.

- Ne sokat okoskodj, mert mögégetöd a körmöd.

Pisze Matyi megtisztelve érezte magát, hogy egyáltalán hajlandó möghallgatni a perzekútor a szavát.

A perzekútor nem tudta, hogy Pisze Matyi az, aki a főkapitányt informálta a Rózsa Sándor dolgáról, gyanús volt neki a sunyi alak, s még eddig nem tud róla semmi rosszat.

- Nömös uram, úgy köll eztet csinálni, mint a Károlyi geróf parádéskocsisa. Mönnek a Tiszára, odaát van a komp. Révész sehul. Panaszkodik a gerófné, hogy nem akar itt maradni, mönni kő... Aszongya a parádéskocsis: Méltósága, hunnyák csak be a szömüket. Ekkicsit. De nagyon... Hát azok böhumik. Micsoda. Mán át is vótak a Tiszán. Mire kinyitják a szömüket, má a túlsó parton vannak... Így kő azt...

Égető nevetni kezdett:

- Vén marha. Mi vagyok én? Ördöngös?

S a kezében suhogó pálcával jót húzott Pisze Matyira.

Pisze Matyi már örült, már tudta, hogy möghallgatja. Hogy ilyen bizodalmas. Még rá is vág.

- Nömös uram. Akari mögfogni Rúzsa Sándort?

De mikor kimondta a nevet, mégis megijedt. Mintha a Sándornak ide érne a füle.

- A fene ögyön mög - szólt Égető perzekútor, s újra rácsapott, mint valami bolondoskodóra, a vesszővel.

- Hogy fogják a nyulat, nömös uram - színeskedett Pisze Matyi -, tuggya maga, hogy fogják? Sót kő hinteni a farkára, akkor mög lehet fogni.

- Az anyád - s már kacagott a perzekútor. És a vesszővel csípősen veregette a Matyi fejét. Megtetszett neki ez a vesszőjáték. Még veres csíkok is maradtak már az emberen.

Ez kapkodta a fülit, de közben csak annál jobban bizodalmaskodott:

- Nömös úr: tuggya maga? hogy van ennek a Sándornak egy öccse is?

- Aha!

Égető abbahagyta a vesszőcskézést.

- Bandi. Úgy híjják, Bandi. Rúzsa Bandi.

- Hun van?

- Kocsis. Valahun. Én mög nem mondom, kinél van. Én nem, ha kettőbe hasítanak se. De azt tudom. Tudom, mer hallottam, hogy a Sándor él-hal az öccsiér...

- Hm.

- Löhet is érteni. Nincsen neki senkije. Se apja, se annya. Se rokonnya. Mind möghótt. Mind főakasztották má...

Égető nevetett.

- Jó család.

- Majd ütet is fő fogják.

- Az biztos.

- Hát, mondok ezt kő megtanáni... a Bandi gyerököt.

- De hun?

S újra rácsapott Égető perzekútor a Pisze Matyi orrára.

Pisze Matyi elkapta a fejét. Most már sokallotta. Most mán hagyhatná.

- A határba... A pusztán.

- Tudod te, hogy hol van, csak mondd mög.

- Tuggya jaz ítélet.

- No, maj mögtudod.

Evvel a zsebébe nyúlt, kivett belőle egy kézi bilincset. Vékony láncból volt csinálva, olyan csappantyús zárja volt, mint a ló lábára való békónak.

- Add csak ide a kezedet.

Pisze Matyi megijedt.

- Csak tán nem akarná a nömös úr?

- De tán. No, hamar.

Pisze Matyi hátrahúzódott. A szeméből lángok csaptak ki. Még kutya egy disznó perzekútor ez. És ő meg hogy mögbízott benne.

- Majd kivallasz te egyebet is. Már régen figyellek, mit ólálkodol te itt? Zsiga!

Siket Zsiga háttal állott, most éppen azt magyarázta, hogy mégis jobb lett volna végrehajtónak menni, mert annak van a legjobb keresete, mert attúl nem sajnálják, akiket szorít... Az az igazi. Még minden végrehajtó möggazdagult. Annak mindnek háza van a városba. Nemeseknek való foglalkozás.

Most a szóra visszanézett, látta, ahogy a vén betyár nagyon gyanúsan áll, Égető meg előtte a bilinccsel. Nagyon sietve és szívesen ugrott, megragadta hosszú karjaival a Pisze Matyi vállát.

De Matyi már nem volt izgatott. Semmit se. Már magához tért. Mosolyogva a nagy orra alatt.

- Ne haraguggyanak a nömös urak, de eszembe jutott valami. Eccő szógáltam, súttyókoromba, a matematikus úrná. Kocsissa vótam. Ahogy Szentesre möntünk, vót akkor ott egy köröszt az úton balfelű. Möggyilkótak ott egy embört a tótok, osztán a körösztöt annak a felesége állította Isten dicsőségére. Hát ott, akármikor ment ott az embör, éccaka tizenegy-tizenkét óra közt mindég ott ült, a köröszt tövibe, mindig ott ült egy fekete kutya. Nem bántott senkit az a nagy fekete kutya, csak léhögött. Talán még máma is ott lehet látni azt a kutyát. Éppen ulyanformán van az idő...

- No mit akarsz evvel? - nevetett Égető gúnyosan, s megcsörgette a bilincset, mint malacnak a gazdasszony a kukoricát.

- Akkor is éccaka tizenegy órakó vót. A gazdám ott ült az üllésbe, én mög a bakon. A lovak erőködnek. Maj mögszakadnak. Alig tunnak mönni. Mi löhet e? Nézök eccő hátra, hát ott ül a tüzes embör a gazdám mellett. Tapogatta. A gazdámat. A tüzes embör. De ű mög nem vötte észre. Rászólok: "Espektáblis uram! Nem láti, mi ül mellette?" Sömmit se látott. Ammög énrám szól: "Hé. Olyan keservessen mönny ezekkel a lovakka, mintha terőt vinné!" Mögen nézek hátra: csak vicsorog szömbe nekem. Mögállok. Nagyon csúnyán, akarom mondani, nagyon tisztösségessön keresztet vetök, osztáng elimádkozom magam... No, akkó eetávozott... Mingyán tuttak mönni a lovak.

Égető nevetett:

- A marha istenit - mondta -, mit jelent ez?

De Siket Zsiga félrehíjta s azt mondta:

- Bátyuram, nagyapám nyócvanhárom éves, ű mondta, hogy van tüzes embör, meg fekete embör meg lóembör is. Ű is fogott egyet fiatalkorában a Kancsallóba. Fő is ült rá. Kese vót a ló neve. De jába ült rá, jába csapkodta a kötőfékszárral, a nem mozdult. Ott lelte a körösztöt, fábul vót a köröszt, fogja, a ló hátárú, kihúzza, avval üt rá a ló fejére... A ló mög sömmivé lött alatta: "Köszönd az Istenödnek, hogy körösztte ütötté rám, mert másképp mögtanítottalak vóna, hogy kő az éjjeli szellemöket háborgatni." Nagyapám úgy mögijedt, hogy akari a kalapját mögfogni, de úgy mögnyúlt a feje, hogy rémületyébe nem érte el a tetejit.

- Mind mög vattok bolondulva - mondta Égető.

Akkor azért Pisze Matyihoz fordult:

- Hát eszödbe jutott-e mán?

- Gyüjjön csak idébb ekkicsit - intett neki Pisze Matyi.

Mikor odább állottak, hogy Siket Zsiga meg ne hajja a szót, azt mondta csöndesen Pisze Matyi.

- Maga nagyon téved, nömös uram. Én a főkapitány úrnál vagyok. Csak kérgye mög tőle.

Égető kutatva nézett bele az emberbe. Vajon nem ez a Müller kapitány besúgója? Mert nem tudták még eddig kinyomozni, hogy ki vezette rá a betyárokra őket.

- De én magának akarok a segítségére lönni. Mert maga fiatal. Jó tehetségű. Lögyön magának szöröncséje... Igen jó eemondta, hogy vartyog a nádasba a béka.

- No, hát hol van az a Rúzsa Bandi?

- Azt könnyű mögtudni. Veszelka Pétert kő mögkérdezni.

- Veszelkát?

- Azt. Csak mönnyön azon a nyomon, amit én mutatok. Nagy szöröncsét csinálhat. Még a halasi lovat el is csípheti.

- Á.

- Úgy.

- No csak beszéjj.

- Magának ez elég. Gondókozzon rajta. A többit a főkapitány úrnak kő eemondanom. Csak észt akartam magának adni, perzekútor úr. Hogy olyan akkurátus. Szeretöm.

A csendbiztos visszanézett. Úgy érezte, mintha az ember mellette nézne valamit. A ménkőbe. Csak nincs a tüzes ember őmellette. Hogy nem látja.

De egyszeribe elindult, otthagyta ezeket.

Siket Zsiga meg utána is szólt:

- Bátyuram, mi lögyön evve?

De Égető csak legyintett, hogy nem törődik vele. A bilincset a kezeiben lógatta, ment a Kármentőbe. Inni.

- Szeret ő engem - mondta Pisze Matyi, ő is legyintett.

Avval, minden szó nélkül kisétált az udvarból.

A kapu előtt ott volt felnyergelve a főkapitány lova, a Gyűszű. Azt eloldotta, s elsétált vele.

De az olyan csudálatos volt, hogy senki észre nem vette őtet, senki meg nem szólította. Úgy lehetett vinni a lovat, mint valami kismacskát. Ölben.

Hát hiszen, ha éppen megszólítanák, arra is tudna válaszolni, hogy parancsa van hazavezetni a nyergest.

Hát micsoda ember az, aki lópatkót lel s nem hajol le érte? Az olyat még Krisztus urunk is mögrótta. Hát négy patkót ott hagyjon? Nem ötte mög a fene.

 

Ésszel élj

Az úri társaságnak minden kedve elment. Nem ízlett többet a bor, a pompás szegedi béles, sem a többi remek étel-ital. De még a kártya sem. Egyszerre mintha valamennyien meg volnának támadva, csak a szörnyűségről lehetett beszélni.

A legkevesebb volt, hogy az egész határt fel kell hajtani katonasággal.

A perzekútorok számát is fel kell emelni. Ötvenre, százra. Fizessen a csongorádi püspök. Úgyis neki van eddig is a legtöbb haszna. Olyan két ökre került meg, mert persze hogy az az övé volt, amit megtaláltak Veszelka Péternél.

Mindenki forrt, követelt, parancsolt, csak Bujkó Gyuri ült, mint egy buta tök. Szíjta a pipáját, fújta a füstöt.

S elmélkedett és nézelődött és mosolygott. Mintha ráfagyott volna a mosolygás.

Pétert ki kell szabadítani. Már a feleségét meg a lányát ki is eresztette. Egy ilyen hasznos, derék embert, mint ez a Veszelka Péter, ezt nem lehet elhagyni. A legénnyel sincsen semmi baj, csak el kell a határbúl kommendálni, csendesebb vidékre. A kun dombokra, Pest megyébe. Jó távol.

Ne is dógozzon ebben a határban. Szeged nagyváros. Itt sok minden lehetséges, ami máshol nem. Viselje jól magát, nem lösz semmi baja. Ne ostobáskodjék. Orvosokat kínozni, katonákra lövöldözni!... Nem tudja, hogy papot, katonát tisztelni kell: ők tartják fenn a mi bátorságunkat az éggel és a földdel? Buták ezek a parasztok. Ahelyett, hogy örülnének, hogy semmijük sincs, még sírnak. Mit akarnak? Hiszen már mintha tulajdonukba volna a föld, amit művelnek. Soha senkit ki nem tesznek belőle. Firól fira öröklődik. Az az adó meg, amiről a főfiskális beszél. Ugyan kérem. Hisz a paraszt a markába nevet, hogy kijátssza az urakat. Senkinek ilyen dóga nincs, mint nekik. Oly gondtalanul élnek, mint az ökör az istállóban... Mi bajuk van? Minden gond másoknak a nyakán. Úgy élnek, mint a bárányok a jó füvön, de folyton ugrálnak, mint a kecskék és kitörik a nyakukat... Ki törődne vele, Rúzsa Sándor! Nevét sose hallotta volna senki, ha csak éppen egy lovat vagy egy tehenet köt el. De hogy egy suhanc ekkora lármát tudjon csapni? E mégiscsak sok.

Mindig mást csinál a paraszt, mint kellene.

Kulacsos Nagy Mihály, ha ideje volt, folyton rápillantott Bujkó Gyurira, és sokért nem adta volna, ha tudja, hogy min gondolkodik.

E többet tud - mondta újra meg újra magában -, mint mink valamennyien.

Amiben igaza is volt, mert Bujkó Gyuri nemcsak többet tudott, nemcsak több haszna volt ebből a dologból, de igazán csak azért mosolygott állandóan, mert a legnagyobb nyugalommal tudott akármire gondolni; nem tudott félni.

Egyszerűen nem volt érzékenysége semmiféle fájdalom s izgalom iránt. Nem mulatott ő másokon, akik annyira fel voltak hevülve, az neki megszokott látványosság volt, s mivel egy csöppet sem érezte az izgalmukat, csupán szemlélője volt mindennek. Mert könnyű annak hősnek lenni, aki nem érez fájdalmat, ha tűzbe teszi a kezét. Az elégő kezet úgy nézi, mintha fából volna, közben azon tud gondolkodni, hogy hol vesztette el a pipáját.

De nem volt neki még abból a magasabb rendű érzékenységből sem, hogy az ember az elképzelt álmait félti. Nem tűzött ki maga elé célokat, nem álmodott nyereségről, nem épített légvárakat. A maga korlátolt eszével egyszerűen olyankor is tudott gondolkodni, mikor mások megőrültek a rémülettől. Ha egyáltalán tudott gondolkozni, ebben nem zavarta a külső helyzet.

Most is ott ül és mosolyog. Haja simára olajozva, azon soha egy szál meg nem mozdul. Az arca éle vörös, szél kifútta, s a bőre áttört, a vér, mintha szitásan festené. Mindig igen gondosan van megborotválva, ruhájára is gondot fordít, soha nem tesz fölösleges mozdulatot, a két keze mindig előtte jár, tapogat mint a vak, s az ujjait mindig kinyitva tartja, mintha rá akarná tenni valamire a kezét.

És tele van agyafúrt okoskodásokkal.

Szakember a bűnözésben. Tehát tudja azt is, hogy mindig másat kell mondani, mint ami benne van. Ezt is úgy kitapogatja, mit is mondjon. De vannak meggyőződései. Például pontosan tudja, hogy melyik csizmát kell először felhúzni, a jobb lábra valót-e vagy a bal lábra valót. Ennek tudniillik összefüggése van a planétákkal, amelyek az ember életét minden pillanatban szabályozzák. Aztán azt is tudja, hogy a hivatalban kinek mi a kötelessége. Hogy minden tárgynak mindig ugyanazon a helyen kell állnia. Ha ő belép egy szobába vagy istállóba, vagy akárhová, ami az ő felügyelete alá tartozik, ő azonnal észreveszi, ami hiányzik, ami más helyen van, mint ahová kell tenni. Ezek a felszíni rendszerezések töltik ki legnemesebb pillanatait, mert ezek legalább senkinek sem ártanak.

Most is, míg az emberek őrjöngenek az izgatottságtól, ő a legnagyobb nyugalommal gondolkozik, hogy van egy vékony fiatal pap, az vállalta, hogy bejár a börtönbe a rabokat gyóntatni. Ezt fogja felkérni arra, hogy adjon be Veszelka Péternek egy kis zacskót, amiben benne lesz egy olvasó. Az olvasót meg is mutatja a papnak. Rózsafüzért fog adni. De az olvasó alatt lesz egy kis orcatörlő kendő, abba bele lesz rakva harminc forint schein-bankókban. Péternek arra van szüksége, hogy egyforintos, meg még kisebb pénze legyen, hogy az őrökkel dolgozni tudjon. Olyan szépen végiggondolta, hogy milyen kendőt fog kiválasztani a szökrényből, ami ne legyen se nagyon új, se nagyon rongyos. Szentelt zsebkendőnek köll annak lenni, amiben a szentölt gyertyát tartották. Mert arra köll, hogy avval megtörülhesse a rab a verejtékét, mikor vesztőre viszik.

A káplán nem fog ebben ellentmondani. Az egy nagyon együgyű ember, az az Erme páter, az sömmit nem fog kételkedni abban, amit ő mond nekie.

Csak azt nem tudta semmiképpen megállapítani, hogy csíkos szövésű legyen-e a zacskó, amiben ezeket küldi Veszelkának, vagy varrott.

Ugyanis ennek is jelentősége van babonaság szempontjából, s attól tart, hogy ha Erme páter valamit ért ehhez a tudományhoz, akkor rá fog jönni valamire.

Tehát lehet annak mosolyogni, aki közben ilyen gondolatokkal van elfoglalva.

Azon már egyáltalán nem is kell gondolkozni, hogy akikér dolgozik, mit érnek. Megérik-e a fáradságot. Veszelka Péter igen megbízható ember, aki állandóan ki fogja szolgálni, s biztosítja a kiváló mellékjövedelmet. Az ő fizetése mint városi hivatalnoké egy hónapra összesen harminc forint. Tehát a tizenhárom marháért kapott kétezer forint körülbelül hétesztendei fizetésének felel meg. És ami fontos, nem kell semmi meglevőhöz folyamodni, erre a dologra készen van a pénz.

Hát arról nem lehet szó, de nem is kívánják ezek az istenadták, hogy osztozzon velük. Örüljenek és örülnek is, ha kibújnak a hálóból, amibe beleestek. Tehát sem Veszelka nem kap részt, sem Topogó. Sem az az ember, aki a szabadkai vásáron eladta a marhákat. Egyáltalán senki.

Közben végignézte azokat, akikre építi tervét.

Kulacsos Nagy Mihály fogja szabadon bocsátását elintézni. Kulacsos Nagy Mihály tehát a testvérbátyja, az édesapja, a szerelmese most őneki. Ha ránéz, úgy mosolyog rá, mint a zavarban levő kislány a babájára. Igaz, Kulacsos Nagy Mihály őtet nem szereti, gyanúsnak is tartja, de ez nem baj, az emberek rá szoktak jönni, hogy tévednek koronként. És Kulacsos Nagy Mihálynak nincs pénze. Nem olyan ember, aki pénzt tud szörözni. Olyan, aki a pénzt el tudja költeni.

Azt kell szépen kisimítani, hogy a betyárok möglepték akkor éccaka Veszelkáékat. Enni akartak, dalolni, inni, táncolni. Ezt elhiheti Kulacsos Nagy Mihály is. A betyároknak elég unalmas az életük, fiatalok is, fel szokták keresni az olyan tanyákat, ahol fiatal lány találtatik. Nem is kell annak a lánynak szépnek sem lenni, ahogy Veszelka Juliska sem szép, hektikásnak látszik, de fiatal és lány. Ez hozzátartozik a betyáréletmódhoz, amit Bujkó Gyuri pontosan és rendszeresen ismer, hiszen erre megvan minden oka. Mikor ő a régi Dancsó János bandájában szolgált, volt elég alkalma, hogy kitűnően megismerje a betyáréletet. Dancsó Jánost felakasztották, ő pedig Szeged város szenátora.

Nem, Veszelkát, ha lehet, meg kell menteni, mert egészen neki való ember.

Már az a vörös ember, aki nem akarja mögmondani a nevét, az nem olyan príma. Az olyan becsületes, hogy csak betyárnak való. A betyár pedig felkötni való. Tehát ezt is elébb-utóbb fel fogják kötni.

Betyárnak megfelel, mert nem olyan lapos fejű, mint azok a törvényes parasztok, akik mást se tudnak, csak a mezei munkát végezni, télen, nyáron. De nem is bandavezetőnek való, annál kevesebb benne a nesz. Tamburás. Citerás. Most is folyton citerál a raboknak. Azt is ő csinálta ki, hogy visszakapja a citeráját. Nem lehet tudni, hátha kiszabadul, s még valahol visszaszolgálja.

Veszelka más. Most, hogy a város első haragjában úgy határozott, hogy Veszelkától elveszi a földet és más jobbágynak adja, ez nagy gond Bujkó Gyurinak. Ez nem jó. Ki jön a helyére. Pályázó mindig van, de hát sok értéktelen ember van a világon. Veszelkának vissza kell kapnia a tanyáját. Már a jószágait nem, de ahelyett kaphat másat. A tanya nagyon jó helyen van. Az alsótanya középtáján. Mórahalom, jól eltakarva s nem túl közel, nem túl messze. Most is a perzekútorok még ott tudták csípni a hajnali betyárokat.

Így eljárt az esze; míg a többiek tomboltak és ordítottak.

Ő csak ült, és mosolygott, és sorra eltűnődött minden legkisebb részleten.

- Hát te mit vigyorogsz, te főkutya - mondta neki Kulacsos Nagy Mihály.

Erre a megszólításra Bujkó Gyuri még jobban mosolygott, az arca éle még púposabb lett, és zavaros színű szemei melegen nevettek, ahogy a kisgyerek örül a pofonnak.

Ha Kulacsos Nagy Mihály ilyen szavakkal szól rá, az neki a legnagyobb megtiszteltetés. Becézés. Simogatás. Alkalom arra, hogy a közelébe férkőzzék.

- Főfiskális uram, a halasi szőlőkön leltem egy olyan pincét, annak a bora a legjobb. Majd én be fogom hozatni Kibir ángyónak. Éppen megy is Halasra holnap, vagy talán ha még holnap a lovak nem szabadok, holnapután egy városi szekér birkabőrökkel, az el is fogja hozni. Nagyon jó bor.

Kulacsos Nagy Mihály kénytelen volt elnevetni magát. Most, mikor mindenki tele van politikai izgalommal, ez a Bujkó Gyuri a borról beszél.

Nem is bolondság, mert ebben a nagy installációban minden valamirevaló bort mögittak már Szegeden.

No, hogy bőg most is az utcán a tömeg. Szegény asszonyok, lesz nekik dolguk az urukkal, míg feljózanítják őket.

 

A casino

A casinóban még éjfél után is együtt voltak az úri renden levők.

De mindenki Rózsa Sándorról beszélt, azon mulatott. Különösen az idegenek s a külföldiek főleg, akik ilyet nem is hallanak odahaza.

Hol van ma már rablóromantika. Az Abbruzzókban, ott még van. Rinaldo Rinaldini. Mindenki jobban ismeri ezt a regényt, mint az írója, Vulpius úr sógorának, néhai Goethe János Farkasnak a műveit, amikről csak beszélnek, de nem olvassa senki, csak olvastatják a tanítványokkal.

Persze, a bennszülött urak nem örülnek ennek a kétes nevezetességnek, inkább vakaróznak, úgy tesznek, mintha rühöt kaptak volna.

A főispán-adminisztrátor királybiztos, aki Bécsben Vortänzer volt és kedvelt adomázó, kijelentette, hogy a közbiztonság helyreállítása lesz az első feladata, de a betyárhistóriáknak minden legkisebb részletét meg akarta hallani. Különösen azt szerette volna, ha ezek a prűd szegediek nem takargatják s nem tagadják azt a perzekútorhistóriát s részletesen elmondják, hogy mi történt a kovácsműhely mellett a perzekútor Rácz Pali meg a szép bauernő között, s hogy a betyár miképpen operált, késsel, bicskával vagy foggal, mert ő hallotta, hogy ezek a pásztorok foggal szokták a bárányhímeket megmetszeni.

Már mindenki nagyon jó kedvű volt, de leginkább az adminisztrátor, aki kerek arcú, vidám, kissé élvezetekben elnyűtt diplomata volt, s különösen boldog volt, hogy az ő installációja annyival jobban sikerült, mint másoké. Itt semmi renitencia nem esett, s az egész várost boldoggá tette avval a borszállítmánnyal, amit Mágocspusztáról kapott Károlyiéktól. Mindenesetre egy nagy hordót kell a fiatal Richard grófnak szerezni, aki maga is kimondhatatlan boldog, hogy ebben a szegedi kirándulásban belépett a magasabb politikai mezőnyökre.

- Elmene tán eszetek - mondta egy fiatal erdélyi mágnás -, értsünk szót, jámbor emberek, nem tudtok tik a parasztokkal mint bánjatok. Atyám volt főmester ebben. Lám. Volt, hogy építtetett, s volt, hogy javéttatott. Mind csak parasztokkal. De ő nagyon értvén velek bánni, igen meg tudta abriktolni a deget. Csináltatja vala a kastély tetejét, felkiált a zsindelyező parasztnak: te, ne úgy sendelyezz, vagy lelőlek onnan. S mondja a paraszt: azt szeresse látni... No... S még hogy azt szeresse látni. Könnyen... Atyám bé s puskát ki... Jössz le?... Nem jön le. Jó. Nem jössz le... S mingyár lejössz... Rá a puskát s lelőtte... S jött le a paraszt... Hát így.

Az urak rettentően nevettek a furcsa erdélyi beszédmódon. Nem bírtak magukhoz térni, mert a medveforma fiatal báró oly flegmatikusan mondta el, hogy még csak meg se mosolyodott az arca.

- Mi lött belőle?

- Semmi.

Ezen még jobban nevettek.

- S mi lett volna. S hát nem mondá atyám: jössz le?

Vállat rántott, s tovább szíjta pipáját.

Szolgák hordták körül, parasztok, hajdúk arany- és ezüstzsinóros dolmányokban az italoskancsókat. Ők is hallották a bárót, ők is nevettek, de csak csendesen és félre, mert nem illett, hogy beleröhögjenek a nagyurak kacagásába. Egy se gondolt tovább semmit, csak azon nevettek, hogy az erdélyi báró milyen flegmán tudja elmondani: hát s hát le.

Egy páter szólalt meg csöndesen a hajdúkra nézve.

- Nem is álmodják ezek a legények, hogy tulajdonképpen ők itt a vendéglátó urak. Ők az adófizető jobbágyok fiai, az ő apjuk adja itt minden csepp bornak az árát. De még a többit is. Még a csizmát is a lábukon, az arany rojtot, a drága pomádét a hajukon, egyszóval mindent, ami az urakon, meg ami bennük van. Mert az urak úgy ahogy vannak, mind csak a jobbágyokbúl élnek.

- Na jó - felelt rá egy táblabíró -, senki se csinálja maga a csizmáját. Valahonnan kell venni rá a pénzt.

Egy másik úr azt mondja:

- Senki se issza maga tejét. Akkor a tehén az anyám?

A fiatal, karcsú, magas, szőke páter szelíden mosolygott.

- Az igaz, barátom, de azért legalább ennek a lakomának a költségét nem kellene kivetni rendkívüli adónak a pórokra. A megyei együttlétre valót összeadhatnák maguk a résztvevők.

- Nem volna jó, mert sokba kerülne, meg osztán megrontaná a magyar alkotmányt... Nem lehet ezen segíteni... Nálunk az úgy van, hogy mi nem is tudunk mással élni, csak amit a jobbágyok adnak nekünk.

- Berzsenyi mondja, hogy utálja megenni a kalácsot, amit aszott pórja verejtékével sütnek neki olyan puhára.

- Beteg ember is akkor az. A kalács, kalács. A paraszt meg paraszt.

A páterka nem akart vitatkozni, mosolygott.

A másik úr is mosolygott.

- Nézd csak, kedveském, hogy örülnek ezek is, hogy az urak lakomáján részt vehetnek. Hogy itt vannak. Hiszen ők is megtöltik bendőjüket borral, pecsenyével. Nem kell bántani az úristent, ha ő kifürkészhetetlen bölcsességében így rendelte, hogy uraknak is kell lenni, ne tiltakozzunk ellene.

És ránevetett.

Egy német tiszt lépett hozzájuk:

- Furcsa világ itt Európa közepén - mondta németül -, hogy ebben a városban tíz ember sincs, akivel emberi nyelven lehetne beszélni.

- Persze önnek egy emberi nyelv volna - szólt a pozsonyi jurátus -, a német.

- Na ja, freilich. És én sok garnizont megfeküdtem már, de még ilyen várost nem láttam, ahol senki sem beszél németül. Mintha nem is Magyarországban volna ez a város.

- Van még egypár ilyen város pedig - nevetett egy kis gömbölyű szegedi úr, aki értett ugyan valamit németül, de nem mert megszólalni azon a nyelven. - Debrecen is, meg Kecskemét, Nagykőrös.

- Hódmezővásárhely. Ez a mi Salzburgunk.

- Warum Salzburg?

- Hát Salzburgnak a kellős közepén van egy nagy hegy várral, Hódmezővásárhelynek a közepén pedig van egy nagy tó tele békával.

Nevettek. Még akkor megvolt a Hód tava. Ma már csak esős időben van meg.

- Őfelsége közvetlen környezetében még azt a mágnást is megvetik - mondta az adminisztrátor fesztelenül -, aki tud magyarul.

Mindenki elhallgatott. Ily nagy úrral sem vitatkozni nem lehet, sem bölcselkedni előtte nem érdemes.

- Őfelségének egy szent cél lebeg szeme előtt evvel az országgal: germanizálni, germanizálni, germanizálni.

Az ottmaradottak elnémultak és szétoszlottak. Féltek, hogy valami megjegyzés ki ne bújjon a szájukon.

- Másképp a kézcsókoló zászlósokkal, főpapokkal és főispánokkal egy nap alatt megszavaztatná a magyar nyelv jogait.

Ezt egy fehér hajú agg pap mondta, kegyesrendi atya és szeged-városi plébános.

Kedves törött arcú emberke volt, nagy orra volt és vékony szája és oly bátran beszélt, mint egy jó magyar ember.

- Már főtisztelendőséged lerakta magas kitüntetéseit?

- Igen. Már hazavittem: jól elzártam őket. Civilben vagyok itt. Ez sem volna szabad. De a breviáriummal Richelieu módjára végezvén...

- Hogy?

- Naponta két óráig kell a breviárt olvasni. Richelieu éjfél előtt egy órát, éjfél után egy órát olvasott, ezzel kétnapi kötelezettséget teljesített.

Nevettek, de az öregúr megüttette őket.

- Nem nevetségből mondom. Factum.

- Milyen jogokra gondol, méltóságos uram? Milyen jogai lennének a magyar nyelvnek?

- Nohát, istenem - mondta a plébános -, egy államban, ahol több nyelv van, kell lennie egy diplomatikus nyelvnek, ez pedig egy országban sem lehet más, csak a többségnek, az országalapítónak a nyelve. Nálunk latin a diplomatikus nyelv. Latinul pedig csak a szakemberek tudnak.

- Vagy azok se.

- Mindenesetre csak az iskolában lehet elsajátítani, mégis egészen csodálatos és érthetetlen, hogy az államnyelv a latin... Holott egyáltalán senki sincs, aki csecstől elválasztva az édesanyjától, csak egy latin szót is tanult volna...

- Még negyven évvel ezelőtt, mikor Ferenc császár trónra lépett, mindenki tudott magyarul.

- Kivéve a főrendeket - mondta mosolyogva a plébános.

- Igen. Azóta az osztrák komornyikok elhitették a magyar urakkal, hogy a magyar nyelv egy műveletlen, durva, nevetséges idióma. A főurak ma már még az udvarukból is száműzték. Még a környezetüknek is németül kell gagyogni.

- Őfelsége a császár sohasem tiltotta el a magyar nyelvet - mondta egy agg úr, akinek még most is copf volt a nyakán.

- Őfelsége nem tiltotta el se a grófoknak, se a báróknak, csak nem beszélt velük soha másképp, csak németül, és ez elég ezeknek a korcs magyaroknak az elnémetesítésére.

Parázs hangulat keletkezett. Mindenki naivul és hevesen mondta ki, amit gondolt, de azonnal rájött, hogy kár volt. Ezekben a napokban minden szónak foga volt. Ki tudja, egypár nap múlva nem jelentik-e Metternich hercegnek Bécsben.

- A magyarnak a majom természetéből elég jutott - mondta keményen Máriássy Béla, Gömörből, vendég -, a falusi nemesek, hogy művelteknek lássák őket, meg hogy a főurak a vadászatokon eltűrjék őket meg hogy a tiszt urak a feleségükkel cicázhassanak, a lányuk fejét elcsavarhassák, megtanultak németül.

- Műveltség ez, domine spectabilis.

- Igen, ez a műveltség különösen a felföldön nagyon elterjedt. Negyven év óta Sáros, Szepes, Árva, Turóc, Liptó, Trencsény Nyitra, Mosony, délen pedig Temes, Torontál, Krassó nagyon hátat fordítottak a magyarságnak...

- Nohát, istenem, akkor nincs is több igaz magyar, csak a kálomisták, mert azok képtelenek más nyelvet megtanulni, mint amit addig tanítottak meg nekik, amíg az értelmük ki nem nyílt.

Máriássy nyelt egyet, de meggondolta, hogy Szegeden van, diplomatikusan így folytatta:

- Az evangélikus asszonyságok, éppen úgy, mint az előkelő katolikus úrnők kizárólag csak németül társalognak.

Evvel meghajtotta magát és továbbsétált, mert nem akart senkit megsérteni, hiszen tudta, hogy Szegeden még ebben az időben református magyarnak vagy protestánsnak nem volt szabad házat, telket bírnia. Már zsidó volt kettő is, akinek megengedte a város, de "eretnek"-nek még nem. Még a vásárhelyi kálomista iparos is csak vásárra jöhetett be. Éccakára el kellett távoznia. Semmiféle üzletet más vallásúnak meg nem engedett a városi törvény. A két zsidón kívül.

- Hova megfan spectábilis?

Máriássy visszanézett rájuk:

- Úri körökben legszebb divat ma, hogy magyarul rosszul beszéljenek. Ellenben legnagyobb szégyen, ha egy der die das eltéveszti a kaput.

Evvel minden köszönés nélkül továbbment.

A fiatal páter Erme utána sietett, karjába karolt. Ellenben a pozsonyi vendég kedvetlenül mondta németül:

- Ez a Máriássy nem fér a bőrébe - Magyarul tette hozzá: - Megfan néki o motyor nelffel az ő pajot...

Máriássy azt mondta Erme páternek:

- Vigyél innen valahova, mert megdühödök. Nem akarok eleven szenet gyűjteni a fejemre.

- Akarsz jó rántott halat?

- Nem akarok én, elég szálka van már bennem.

- Persze te felvidéki magyar vagy, a gömöriek nem halásznemzetség.

 

Hármasban

Ahogy beléptek a Tisza-parti csárdába, a bent ülők megrettentek, elhallgattak, lassan felállottak, és sompolyogva mentek ki a házból, ahogy a nagy vad elől az apró vadak örülnek, ha elmenekülhetnek, mielőtt beléjük falna.

Csak a szaguk maradt ott, de hát ebben az urak se voltak valami finnyásak még ebben az időben. Katonák voltak mind, hozzá voltak szokva az áporodott szagokhoz. Leültek azért az üresen maradt asztalhoz, és semmit se csodálkoztak a futáson: kijárt nekik.

- Tudod ki az a savóképű pozsonyi konziliárius? - mondta Máriássy. - Az egy pozsonyi bak. Az apja tábornok volt, de akkor házasodott, mikor már kvietált. Az anyja bárónő, de semmije sincs. Abból élnek, hogy mint özvegy, valami kis penziót kap a császár udvari kasszájából. Hát ez a taknyos gróf nézi le a magyar nyelvet. Nem akarom megmondani, de olyan neve van apai-anyai ágon, hogy Bendeguz apánk megirigyelné. Egyetlen vágya, hogy egy osztrák főnemesi lányt megszédítsen s elvehesse. Magyar mágnáskisasszonyt nem kap, mert itt jól tudják, mit ér. Már pénzben mit ér. Középnemes kisasszony nem kell neki, annak csak középszerű birtoka van, azért nem érdemes magyarul kotyogni.

Erme páter és a másik fiatalember, aki nem volt más, mint Szeged város hites matematikusa, elborulva hallgatták. Keseregtek szívük szerint. Mert a magyar olyan, hogy szereti magát kikeseregni. Kesergés kell neki, nem a tett. Ha kedvére kisírhatja, kikáromkodhatja magát a magyar, akkor már akár el is engedi, hogy történjen valami. Mit is csinálna tovább, ha nem volna elég dühöngenivalója.

- Mind ilyen - folytatta a táblabíró. - Tik nem láttok benne semmit, csak az eleganciát. Ahhoz értenek, simák, és a nőknek tudnak udvarolni. Tudnak táncolni, lovagolni, tudnak németül s franciául, alázatosak a fejedelem és a miniszterei előtt. Ezek mind Metternich ebei.

- Mitőlünk Metternich nagyon messze van - mondta Erme páter, de Máriássy belevágott:

- Messze van? Éppen annyira van, mint a ti Rózsa Sándorotok.

A másik két úr felnevetett.

- Nem is nevetni való. Rózsa Sándor kint van a pusztán, Metternich meg Bécsben. De Szegeden ma mindenki retteg, hogy Rózsa Sándor elköti odakint a lovát, ökrét és nem is veszi észre, hogy azalatt Metternich belenyúl a ládájába és a műhelyébe, és kiszedte belőle a pénzt. No? nincs igazam?... Az országgyűléssel megszavaztatta az adót. Megszavazták papírban, és ő behajtja ezüstben!

- Igaz.

Keserűen nevettek.

- Száz forint helyett fizetni kell kétszázötvenet. A szegény paraszt, aki a földje után az egy forintot nem bírta kinyögni, most két forint ötvenet kell hogy fizessen. Mi ehhez képest Rózsa Sándor? Aki harmincezer szegedi közül legfeljebb háromnak-négynek tesz kárt.

- Azért mégiscsak más. Metternich nem magának szödi a pénzt, hanem a hadseregre meg az állam szükségleteire.

- Hadsereg. Mire az a hadsereg? Hol van a háború?... A hadsereg arra kell, hogy a kaszárnyák állandóan fenyegessék a népet és visszatartsák a butaságban. Ezeket védelmezi, az ő kopóit és csaholóit, a mágnásokat. Akikben nemcsak hazafiság nincsen, hanem okosság sincs. Bethlen Gábor azt mondta: a fejedelem vagyona nem a kincstárban van, hanem a jobbágyok kamaráiban. Isten ments, hogy valaha versenyre kelljen kelni a nyugatiakkal. Mert hogy álljon meg a magyar paraszt a két kis sovány ökrével a nyugati gazdaság roppant tudományával szemben? Tudjátok, hogy nálunk három-négy szemet hoz egy köblös föld? ugyanakkor odaát, már ahol ilyen föld van, az meghozza a hét-nyolc és tíz szemet is? De Metternich evvel semmit sem törődik, ő csak arra vigyáz, hogy az ő palotája a Hietzingben gazdag és fényes maradjon, most már harmadszor házasodik, szebbnél szebb nőket vesz feleségül. Az ő barátja Gentz alkancellár; ha egy szép színészné jön Bécsbe, rögtön utána veti magát. Most éppen Elsler Fánit cicerézi. Igen, ezek azt hiszik, semmit se kell tenni, csak megakasztani a világ szekerének a kerekét, s akkor örökre itt marad nekik Lajos királynak, a napkirálynak csillogó bujasága. Ott a nemesek és polgárok szerencsésnek tartották magukat, ha a buja király fölemelte a feleségüket az ágyasi rangra. Hogyne, a király a kegyencnőket gazdagon jutalmazta, még a legtávolabbi rokonaikat is az állam pénzébe fürdette. Az a király, aki Metternichnek az ideálja, félistennek képzelte magát, udvarát roppant fénnyel árasztotta el, a nemesség udvarlását megkövetelte, a főurak reggel, az ágyánál állottak és lesték a lába szárán ha megláthatnák a szőröket. Igen, ott kellett nekik segédkezni az öltözésnél, s a legmagasabb rang az volt, aki a lábravalóját adta rá. A francia király bujasága tömérdek milliókat emésztett fel. A király példáját követte a nemesség és a főpapság. Párizs szabályozta az európai divatot, még ma is látunk Szegeden hajporos öreg urat, aki azt hitte, ha a parókát felteszi, akkor már a feslettség templomában van, Párizsban. A nemes nagyuraknak is volt egy törvényes feleségük, mert ezt a családi név fenntartása miatt kikerülni nem lehetett, de ezenkívül mind tartott egy csomó minden rangú szeretőt. Szép világ... XIV. Lajos rendkívül elbizakodott ember volt, szerette a hódolatot és a tábornokai által szerzett babérokat. De utána még továbbmentek az urak. Az Orléans-i herceg a szemtelenséget meztelenül gyakorolta, ez már a nőkben nem is válogatott, XV. Lajos már a gyermeklányokat zabálta, az úrnők az inasaikat. XVI. Lajos már egy bukott országot vett át. Se pénz, se hitel, egy jó erkölcsű, buta ember volt, a mi Mária Teréziánk lányát vette el, hát itt már csak a fényűzés uralkodott és az adósság. Erre jött a francia forradalom, s ezt a forradalmat akarja most Metternich meg nem történtnek venni. Visszatolni az óramutatót a forradalom előtti időkre?... És most egy olyan királyunk van, aki becsületes, de gyenge, a gyermek is játszhatik vele...

Maguk elé hajtott fővel hallgattak az urak.

- Most mondjátok meg nekem, ki a nagyobb bűnös?...

Hallgattak.

- Ha igaz, hogy a nagy tolvajok szabadon élnek, a kicsiket pedig felakasztják, akkor ezt a Rózsa Sándort igen hamar fel fogják kötni.

Nevettek.

Máriássy Béla gömöri táblabíró friss bort töltött a poharakba, aztán újra kezdte a magyar kesergőt:

- Száz év alatt nem hozzuk be, amit Ferenc császár alatt vesztettünk - dörmögte ivás után. Kezébe hajtotta a fejét. Mintha egyedül rá tartoznának a dolgok, s bele kellene bolondulnia, hogy nincs módja rá, hogy változtasson rajtuk.

Körülnézett:

- Zárjátok be az ajtót, ki ne hallatsszon egy szó se, most elmondok valamit.

Szó szerint vették, bezárták az ajtót, ő pedig mesélt:

- Tik itt boldog világban éltek, mert a városokban nincs oly élesen felállítva a kormány célzata, mint a nemesi megyékben... Csak azt hogy mondjam el nektek, hogy Lónyay mit csinált Zemplénben? Első alispán volt valamikor s elfogadta, hogy visszajön Zemplénbe, és mint adminisztrátor rendet csinál. December 15-re volt összehíjva a gyűlés. Ki volt rendelve gróf Gorzakowszky vezérőrnagy parancsnoksága alatt egy zászlóalj báró Geppert-beli gyalogos- és egy huszárdivízió. A gyűlésen ötszázan jelentek meg. Lónyay, ahogy belép a terembe, felbontja a királyi rezolúciót, abban a felség szigorúan megdorgálja a rendeket, hogy megérdemelnék, ha felségsértési pert indítanának valamennyiük ellen. Akkor széttépi a vármegye utolsó jegyzőkönyvét, és a gyűlést feloszlatja.

- Osztán mi lött? Lőttek?

- A rendek a legnagyobb nyugalommal, zajongás nélkül tűrték az erőszakoskodást... Ahogy szétoszlanak, Lónyay maga elé rendeli a tisztviselőket, közli velük a felség parancsolatát, és utasította Gorzakowszkyt, hogy csapataival vonuljon a megyeháza elé és az összes tisztviselőt, mind a huszonnégyet tartóztassa le... Huszonnégy óra hosszáig huszonnégy külön szobában tartják őket étlen-szomjan fogságban. Hogy egymással ne érintkezhessenek.

- És huszonnégy óra múlva?

- Mit tehetnek a tisztviselők? Az alispán vezetése alatt engedtek az erőszaknak, és az újoncozást december 27-én, karácsony napja után való nap megkezdik.

Néma csönd volt. A hazafiak mély keserűséggel hajolnak össze. Nagyokat sóhajtanak.

- Nógrádban még szigorúbban ment. Báró Wenckheim Józsefet nevezte ki a felség királyi biztosnak. Meghagyta neki, hogy hajtsa végre az adómegajánlást és az újoncozást. Itt is megtagadta a megye mind a kettőt. 28-ára volt kitűzve a királyi-biztos közgyűlése, erre a megye Balassagyarmaton, 25-én, előző közgyűlést tartott és ott fulmiáns feleletet adott a leiratra. Másnap este érkezik a királyi biztos, Wenckheim. Elámul, ahogy az alispán átadja neki a jegyzőkönyvet. Ragaszkodik hozzá, hogy az ő elnöklete alatt tartsák meg a 28-ára együvé hívott közgyűlést, hogy a királyi leiratot felolvashassa. Az alispán előre megmondta neki, hogy baj lesz. A felizgatott tömegért nem áll jót.

Feszülten figyeltek.

- Nem mer elmenni a gyűlésre. Meghagyja, hogy az alispán oszlassa fel. Az alispán megnyitja s felosztja s el. A nemesség utána rohan, s követelik, hogy folytassák a gyűlést. Nincs pecsétnyomó. Az alispán nem adja ki. Betörik az ajtót. Pecsétet nem lelik. A levéltárból vesznek ki egy régi pecsétet, s azzal pecsételik le az ellenjegyzőkönyvet, amiben tiltakoznak minden törvénytelenség ellen. A királyi biztos katonaságot küld rájuk, erre a gyűlés szétoszlik. Hogy másnap újra összegyűlnek.

Most jön a jó vicc.

Királyi biztos, Wenckheim másnap a két alispánt meg a négy szolgabírót, meg a többi tisztviselőt meghívja a lakására barátságos megbeszélésére. Nagy ebédet ad, az ajtókat katonákkal állatja el. Senki se hagyhatja el a fehér asztalt, egy tisztviselő se mehet be a közgyűlésbe. A megyeház ajtajába is katonaságot küld avval a ravasz paranccsal, hogy egyesek jöhetnek-mehetnek, de tömegesen nem.

Nem lehet közgyűlést tartani. A nemesség kijelenti, hogy hazamegy.

No, megörül a királyi biztos. A tisztviselőket estefele hazaereszti, ő is indul Bécsbe jelenteni, hogy milyen nagyszerűen rendet csinált.

De a nemesség nem ment haza, hanem a szomszéd községbe, Szügybe megy, ott tart közgyűlést óriási lelkesedés mellett, ide megjön az alispán is a pecséttel. Mindenki boldog, ujjong és éljenez.

Az ám, de Wenckheimnek is jelentik, mi történt Szügyben, hogy elsejére, két nap múlva, a vármegyeházára kitűzték a közgyűlést. Erre rögtön visszafordul, előhívatja az alispánt, követeli a pecsétet. Ő tűz ki új közgyűlést, a vármegyeházát körülvéteti katonasággal, és - ami még sehol se történt meg, ilyen brutális eljárás -: katonatisztek kíséretében megy be a gyűlésterembe. Három szolgabírót, akik megtagadták, hogy részt vegyenek ezen a törvénytelen gyűlésen, Horváthot, Srétert és Tihanyit, egy alezredessel kísérteti be a terembe.

A gyűlés tíz percig tart; felolvassa a rendeleteket, széttépi az előző jegyzőkönyveket, még azon a napon megkezdeti a toborzást és az adószedést: ezüstben!

Most jön a nagyszerű: az adószedők megtagadják az adókönyvek kiállítását. Erre a királyi biztos őméltósága katonákat küld az adótisztek lakására, akiket addig kell nekik traktálni, míg el nem végzik a munkát. De azért a végén kénytelen ő maga írni be saját kezűleg az egyes községekre kivetett adót.

Őfelsége legfelsőbb kéziratban báró Wenckheimnek és a katonaság parancsnokának, báró Taxis vezérőrnagynak megelégedését fejezte ki sikeres tevékenységükért. Egyúttal utasította a királyi biztost, hogy terjessze fel azoknak a nevét, akik kezére játszottak, hogy illő kitüntetésben részesíthesse őket. Valamint azokat is, akik ellenállottak: hogy ezeket örök időkre kizárathassa a megyei tisztségekből.

Erme páter, aki nem volt eléggé tisztában a politikai eseményekkel, megkérdezte:

- És mik voltak a felség kívánságai, hogy ily hazafias felháborodást okoztak?

- Hallatlan dolgok. Főtisztelendőséged még ezt sem tudja... Először is Metternich ezüstadója... Hova jutunk, ha jobbágyainkat a kincstár így megkopasztja?... És a másik: az újoncozás. Hogy nem a megye újoncoz, hanem a hadsereg toboroz! Fejről fejre sorozzák az újoncokat... Hol a vármegye jussa? Ha itt katonabiztosok jönnek, azok ki fogják válogatni a jobbágyainknak a javát!... Hogy lehet gazdálkodni akkor?...

A páter mélyen meg volt illetődve. Valamit nem értett.

- De, édes barátom - szólt és nézett bizalommal -, a hadiadó csak kétharmadrésze az egyházi adónak... Nem lehetne-é a házi adót csökkenteni? Mert a hazának épsége és fenntartása szükségesebb, vélem, mint a vármegyeházának pompája mög a hajdúk ruhájának sinórozása?

- Pap nem ért a politikához - legyintett komoran a táblabíró. - A magyar nemzet meghal, ha fegyverrel szerzett ősi jussából csak egy jottát is enged.

- Azt mondtátok imént, őfelsége ellen is az a vád: hogy egy igét is nem akar engedni, mert ahogy törvény mondja: "a századok alatt megerősített államrendszer összeomlana".

- Úgy van.

- De akkor ebben az országban örökös időkre azok az állapotok maradnak, amikben most élünk?... Hiszen szegények vagyunk, nyomorultak, se iparunk nincs, sem gazdaságunk nem versenyezhet a külfölddel, sem tudományban, művészetekben... Pedig íme nagy íróink jelentkeznek, Vörösmarty, Berzsenyi, Wesselényi, Széchenyi...

Értelmetlenül néztek egymásra. Egyszerre mintha óriási szakadékok tárultak volna fel köztük, s a szakadék rohamosan nyílik szét...

- Nem értik már a magyart Szegeden! Szeged nem igaz hazafiakat terem! Még Dugonics uram, rác létére tüzes hazafi volt, mindig csizmában járt a reverenda alatt. De már itt semmi nincs, csak Rózsa Sándorok.

A pap lehajtotta fejét:

- Barátaim, távol lögyön, hogy én Rúzsa Sándort védjem. De ez a betyár, ki sem írni, sem olvasni nem tud, még eddig: a szögényöknek pártfogója... Mintsem a ti harcotok: az urak és parancsolók érdekét védi.

A táblabíró megdöbbenve nézett a papra.

A pap csöndesen szólt:

- Én vagyok a börtönbeli rabok gyóntatója. Bizony mondom néktek, hogy azokban a szomorú, elesett bűnösökben, a lélek ép és sokszor hófehér. Igazán, csak a testi nyomorúság és a lelki sérelem sodorja őket a mélységbe, az örvénybe, a veszödelömbe.

- Na igen - mondta a gömöri táblabíró -, az országgyűlési ifjak is így beszélnek most.

- Én olvasom az Országgyűlési Tudósításokat! Minden sorát szívemre vettem.

- Jogegyenlőség. Szép, nagyon szép, de az a baj, hogy akárhogy forgatjuk, a jogegyenlőséggel vele jár a földosztás. Annyi föld pedig nincs is, amennyi ember. Hogy lesz akkor? A nemesség ragaszkodik a magyar szabadság erős várához, a megyéhez. A magyarság gyökere a nemesség. A nemesség bukása a magyarság bukása lenne. Én Kossuthot ismerem, senki se tiszteli jobban a vármegyét, mint ő; ősi család ivadéka maga is; elismeréssel viseltetik a nemesség iránt...

- A népet nem akarja lázasztani, csak felemelni a nemességhez!

Hallgattak. Maguk elé néztek.

- Hát erre még aludni kell. Ha Oroszországban megszüntetnék a jobbágyságot, negyven év múlva megszűnne a cárizmus. Két nemzedék alatt a muzsik megnőne a cárig...

- Kossuthban bíztok-e? - kérdezte a páter.

- Kossuth, ha pénzt akarna keresni, roppant pénzt kereshetne, de szegénységben él... Főúri családot alapíthatna, semmit se kell tennie, csak befogni a száját... 1791-ben volt egy ítélőmester, aki egy sem szó kihagyásáért harmincezer holdat kapott... Gyermekei, gyermekeinek gyermekei mindörökre boldogok lettek... gróf Erdődy kancellár egy paraszt fűtőgyereket kitanítatott, nemessé tette, alkincstárnokká lett és egy nagy uradalom urává, és ezt az urat gróf Széchenyi nem kicsinyli... és Kossuth szegényen él.

- Minden sorát olvasom - szólt a főmatematikus -, soha egy szót nem ír a társadalmi rend, a birtok, a monarchia ellen...

- No, nem is lehet - mosolygott a páter -, a háta mögött áll a cenzúra...

Így beszélgettek, de hát ki győzné mind leírni, amit ebben az időben három lelkes fiatalember összebeszél.

- Rózsa Sándor és Metternich! - mondta a táblabíró... - És Kossuth Lajos?

- Kossuth Lajos és a mi urunk a Jézus Krisztus.

A táblabíró megingatta a fejét.

- Kossuth Lajos nem fogja magát felakasztani. Arra nincs hajlandósága.

- Csak fölszabadítsa a jobbágyokat - szólt a páter. - Akkor örökké éljen.

 

Bojtorján

Juliska már álmában érezte, hogy a szíve édesen zsibog, valami kimondhatatlan jóságot érzett, meleget, remegőt és édességet. Akkor felnyitotta a szemét, boldog lett, hogy még akkor is hallja a fülemile csattogását.

- Itt van - suttogta magában.

De mindjárt megijedt érte.

Ki nem mehet: az ajtó előtt két perzekútor alszik, akiket azért ültettek ide, hogy ha a fiú jön, elcsípjék.

Rettenetes ijedelemmel gondolta el, hogy kellene értesíteni.

Akkor csak elhallgatott a fülemile.

Igen, mert a fülemile hangját nemcsak az hallja, akinek szól, hanem mindenki, akinek füle vagyon a hallásra, hallja.

Meghallotta azért a szomszédasszony is, a termetes Perzsi néni, de mingyárt is tudta, ahogy hallgatta, miféle fülemile az, amelyik még most is beszél, mikor már túl vagyunk az aratás dandárján. Fog ez még szüretkor is beszélgetni, mondta magában, azzal felkötötte inge elé a kötényét, fejére is kendőt tett, s alatta eligazítgatta a haját, s ment a fülemilét möglesni.

Meg is találta, de nem a bokorban, hanem egész testi mivoltában a garádján.

Ott guggolt a legény, és a nyelve alá tett levéllel csattogtatta a fülemile vagy Isten tudja miféle madárnak a szerelmes füttyét. Perzsi néni csak egyszer látta a legényt, akkor a Csepegtetőben, de mingyárt kitalálta, ki ez a madár?

- Sándorkám - suttogta feléje -, édös gyerököm.

A legény visszakapta a fejét; akkor hallgatott el a fülemile.

- Kicsoda kend?

- Há mán nem ösmersz mög, szerelmetös magzatom? E'möntek a szögény katonák, nem is gyönnek haza többet.

(Vajon mit szólana ahhoz Metternichné asszony, ha az urát elfogták volna, s elvitték volna tizenhat esztendőre Nápolyba, de közlegénynek?)

A legény megösmerte a nénét.

- Mögszokta már magába? - kérdezte. Komolyan kérdezte, részvéttel, de Pörzse néne lehajtotta a fejét:

- Ki tudna magába élni, gyerököm? - szólt, bólintott. Ő tudta mért: elment embörének legjobb barátja, Savanyú Jóska költözött be hozzá, de nem az a baj, hanem az, hogy ez nem olyan, mint a jó elvitt embör volt, ezt neki köll kiszolgálni, ha azt akarja, hogy maradjon, mert ez, ha nincs ennivaló, feküdnivaló, mingyán azt veti: nem is maradok én itt.

De nem erről köll most beszélni:

- Elhallgattasd a madaradat - mondta suttogva és komolyan -, két talpas perzekútor van az eresz alatt komámasszonyéknál.

A legény megdöbbent.

- Bizony nem őtet kerülgetik. Még rája is csukták az ajtót, odabe hálnak a szögényök, űk meg az eresz alatt.

- Ammáriáját neki... - morgott a legény.

De jó, hogy nem ment be vaktában.

Perzsi néni összébb húzta magán a kisponyvát, amin nappal babot csépelt, most meg ruha helyett használja az inge fölött.

- Ne búsújj, semmi baja a lelkömnek. Semmi baja. Olyan szép, mint a rúzsa. Csak úgy cikrázik. Nagyon sirat tégöd. De ne féjj, nem mutassa, nem hozza rátok a veszödelmet. Anyja is vele van, de apját még nem akarják engedni a városrúl. De te csak lögyé nyugodalomba, semmi baja nem lösz annak se.

- Sír?

- Nem sír.

- Mér nem?

- Olyan. Nem tudod te, ki ez a lány? Ennek olyan szíve van, mint hét embörnek. Ezt mög nem röttentheti sémmi.

- Van-e önnivalójuk?

- Van, van. Te avval ne törődj, sömmit se köll neköd tönni, csak eetisztúuni errűüü a tájrúu. Innen-e... Eee fijam, eee. Legalább Dorozsmára... Mán ott nem fog Csongorád vármegye, se Szöged várossa ereje... Tudom én eztet, ütött embör vót az én kis emböröm is. Vót az mán háromszor is a városon a Gombár uram keze alatt... Hogy az én jó Istenöm nem vöszi figyelömbe ezt a Gombár Józsit, hogy ütet is mögtanítanák mán éccör a böcsületre... De csitt, odabe mozgást hallok, majd hónap mögmondom Juliskának az izenetödet.

- Még nem is szóltam sömmit.

- Mit kell ahho szólani, fogok én neki beszélni három nap, három éccaka, hogy mit izentél te neki.

- Csak maga ne beszéljen. Nevemet ki ne mondja - és a bojtorján szúrós gubóját szedegette a garádján.

Perzsi visszafordult, kezét rátette a karjára:

- Tudjuk. Mindönki tuggya. A te neved, fiam, a csitt! Szentül tartyuk, angyalom.

Hirtelen eszébe jutott minden bánata, keserűsége, megmarkolta azt a kemény férfikart és ráborult a saját keze fejére, s mint egy fejfán hangtalanul és nesztelenül elzokogta magát.

Aztán mintha ez is jólesett volna, még ez is kielégítette volna, suttyomban sebesen elsiklott a setétben, mert éjfél után a hold már lement a maga hajlékába, itt hagyta a fekete gyászfátyolt, amivel a szegényeket takarta be.

Mikor az asszony elment, Rózsa Sándor tovább is ott maradt. Újra fütyölni kezdett a fülemile hangján.

Juliska pedig odabent nem mert meg se moccanni, mert attól félt, hogy a kint alvók felneszelnek, ha a szalmában az ő félénk őzlába megzizzen.

Azt sem vette észre, hogy a legény átszökött a gyepün, bejött a kertbe, és óvakodva egyre jobban közeledett a házhoz, de felvont pisztollyal.

Végre egészen itt van.

Az eresz alatt fekszik a két perzekútor. Mindenik öleli a puskáját. Nézi, nézi. Kutya sehol sincs. Nem volt szabad a szegényeknek kutyát tartani, mert a hatóság nem engedte, hogy kutyával etessék meg, amit a földesúrnak kell beszolgáltatni, mert úgy tartották, hogy ami a jobbágyságnál van, az az utolsó morzsáig az övék, nekik pedig egyre megy, melyiknél van, amit egymástól lopnak. A lopó az ügyesebb, annál nől a vagyon, attúl lehet majd elszedni: csak el ne fogyjon. Márpedig a kutya is csak annyit eszik, mint az ember. Hát nem kell kutya.

Juliska az ablakban áll és néz ki, íme látja, hogy valaki jön a setétben, ott leselkedik. Majdnem felsikoltott.

Akkor nézi, mit akar. Megfagy a vére, csak nem akarja megölni a két perzekútort?

De nem hallani sömmit.

Az egyik puskát minden baj nélkül el tudta venni, de a másikot a másik perzekútor a markában tartotta, úgy aludt.

Ráhajolt a kezére és meleg leheletet huhukkolt rá. Ez elernyesztette az ujjakat, azok mögnyíltak, ki lehetett vönni belőle a fegyverét.

Most bojtorjánt vett elő. Az a ragadós virág, annak nem köll se cérna, se tű, odaragad az magátul is a ruhához.

Hát a legény rárakta a csomó bojtorjánt a lajbijukra, arra a helyre, ahol a gomb le volt vágva:

Akkor visszalopakodott, vitte a lövőszerszámot.

Juliska pedig csak állott az ablakban, látta, hogy az ő legénye elment a puskákkal.

Amilyen boldog volt, amennyire kacagott a szíve a büszkeségtül, annyira fájt, hogy a sietségbe Sándor még csak oda se pillantott, legalább ő nem látta, az ablak felé.

 

A Gyűszű

- A vót a baj, vagy mit is mondok, a vót a szöröncse - mondta Pisze Matyi -, hogy olyan derék esső vót. Mind elmosta ja nyomot. Nem tudott ott kiszagóni még a Kotolár kutya se sömmit. Milyen egy alávaló kapitány a - mondta -, hogy a nem röstelli, hogy maga szaglásszon, mint a zeb...

Lassan, sokat beszélt, de Rózsa Sándor tudta, azért beszél olyan komótossan, mert minden szavát mögforgatja, mielőtt kiköpné.

- Én nem tudom, mi vót a vározsba, mi nem vót. Én ott nem jártam...

Rózsa Sándor eddig nem is gondolt arra, hogy ott is járhatott, de most arra gondolt, hogy ez meneteltetőzik: ott járt. Kezdett jobban figyelni a szavaira.

- Csak azt hallom, hogy a Müller főkapitány nagyon köti az eböt a karóhoz. Mer aszongya, most éppen a legrosszabbkor történtek ilyen dógok, hogy a stallácijó van. Sok az idegöny az emönenciás úrral. Azok most mind csak azt beszélik, hogy így, hogy úgy... hogy... valaki (s nem merte kimondani a Rózsa Sándor nevet...) ennyire mögpiszkította a várost... Még az orvost is mögkenték... még a perzekútoroknak is bujtorjánt kötöttek abba a lyukjába, ahol a gombot levágatta Müller főkapitány... mög ieneket. Mindönki neveti s haragussza.

Ez má azt is tuggya, hogy az orvos mög a perzekútorok! - mondta magában Rózsa Sándor. - Hogy lehet az, hiszen ennek még csak három napja. Most mondta, hogy egy hét óta betegen fekszik. Ki lett volna itt, aki neki mindent elmesélt volna, ami csak tegnap történhetett a városba.

Megcsóválta a fejit: ez az éccaka jött meg a városbúl!

- Micsoda lova van kendnek?

Egy nagy csontú ló, nem fiatal sárga ló rágta a rossz szénát hátul az udvar lábjába.

- Rossz öreg ló. Míg feküttem, akkó hozták ide. De nem is jól mondom, még elébb, mikor nem vótam itthon. Hé! - kiáltott a felesége után. - Hééé! Hallod?

- No? - jött elő az asszony, s cipelte a mejjén a gyereket, mindig szopott. Le se szakadt a melléről, csak néha kiejtette a szájából, de ahogy az asszony eltette, már sivalkodott s újra követelte.

- Mikó hozták ezt a vén lovat? Ugye a múlt héten.

Az asszony valami hangot adott, ahogy meg van tanítva, hogy mindent bizonyolni kell, amit az ura vele akar igazoltatni.

- Kieszik mindönbül - nyögött az ember, mintha most nagyon szúrná az ódalát valami, belülről, ahogy szúrta is: nagyon nem szerette, hogy Rózsa Sándor személyesen tisztelte meg látogatásával. - Nagyon sokat öszik, hordó böndője van. Énneköm mög sömmim sincs. Most? Kaszálni? mikor már mindön kiégett, kiszáratt? Bár mög is önnék már a kutyák.

De Rózsa Sándor úgy látta, hogy az asszony nagyon mögnézi a lovat, mintha nem is látta volna még... Ebből arra következtetett, hogy Pisze Matyi most érkezett meg, őelőtte, nemrégen. Egyenesen a Városból jön, onnan hozta ezt a lovat...

- Mit beszél kend a perzekútorokról? - nevetett Rózsa Sándor. - Mi az a bojtorján a gombjukon?

- Nem tudom én. Tudja a nehézség. Sokat törődök én az ilyenekkel - hímezett-hámozott Pisze Matyi, aki már sajnálta, hogy ezt is szóba hozta. Ő maga is észrevette, hogy kár volt olyanról szólani, amit éppen az éccaka halott a Kibir ángyó duttyánjának az udvarán.

- Valaki vót itt - folytatta - aszonta, hogy az urakat... valaki... nagyon mögcsúfóta... Mert hogy Müller főkapitány szégyönségbű levágatta mindön perzekútornak egy gombját, hogy aztat addig fő nem varhattyák, míg Rúzsa Sándort mög nem fogják. De most mög mán két gomb van levágva. Hogy eleresztették... a vezért... (Most kapta rajta magát, hogy csak kimondta a nevet, s ez a buta kölyök se vette észre.) Hanem azt a vörös embört, nem tudom a nevit, mert nem akarta mögmondani, hát azt én mán láttam valahun...

- Honnan tudja kend, hogy vörös embör?

- Hát csak vörös embör vót, aki velünk járt... osztán azt beszélték - mer olyan embör vót itt, aki igön jól el tudott mindent soróni -, hát aztat mindennap mögbírájják: majd éccő csak mögunja, oszt kivallja, ki, mi lögyön.

Rózsa Sándor megingatta a fejét. Azt a szegény Bánt nem okosította ki, hogy mondja csak meg a nevét, abbúl neki semmi baja se lehet... Nem vétett... Azér agyon nem verik, hogy őtet ismeri... vele vót... citorázott...

- Hát ha még éccő elgyön az a bizomos, aki kendnek ezt mind elmesélte: mongya mög neki, hogy az a vörös ember csak mongya mög a nevit... Nagyon jó tamburás az a vörös embör. Más vétke nincs, csak hogy muszáj vót neki a... (s most ő maga is megállott, hogy nem szabad kimondania a saját nevét) tánc alá tamburázni vagy citorázni... Más baja annak nincs. Eztet mögmondhatja kend... hanem én ezt a lovat ismeröm, hallja kend.

- Ismeröd? Nem ötte mög a fene... Nem is tartom én eztet akkó itt. Kicsapom, mönnyön, ahová kívánkozik...

Aztán gyengén, vékonyan hozzátette a vastag hangját elgyávítva:

- Vagy vidd el te... A nagyszékelyi mészáros mögvöszi.

- Hát az a mészáros lovat is vösz?

- A vösz. Az olyan, a vösz. Zsidó. A tudja az utat... Annak minden köll. Ló, barom, paksus. Minden.

- Beszéljen csak még arrú a bojtorjánrúl.

- Miféle bojtorgyán?

- Ne húzassa kend a szót magábúl... Hova lött a két meddő tehén?

- Mán mondtam. A nagyszéki mészáros.

- Nagyszéki vagy nagyszékelyi?

- Magam se tudom... Oda odatanánék, ha bekötik a szömöm, akkójis, de így nemigön tudnám mögmondani.

- Hát a gulyáról mit tud kend?

- Mondom. Elmosta a nyomukat az esső. Hogy olyan derék esső vót éccaka... Én honnét is tudnék rúlla... Engöm akkor elvertetök magatoktúl, a kis pénzzel...

Rózsa Sándor gyanakodva nézett rá.

- Mér vertük vóna el? Maga sietött el.

- Én siettem? Löhet. Én mindig sietök. Mer nekem sok gyerököm van, és sömmi önnivaló a háznál... Hé... Héééé... a kutyák ögyenek mög, nem értöd?

Az asszony újra kijött a házból, a gyerekkel a mellén.

- No?

- Mi lösz ebédre?

- Rossz nyavalya.

- Süssé valami jót. Nem látod, hogy vendég van?

- Mibű? Nem hozott ked sömmit. Hétszámra odacsavarog, osztán mögérközik, osztán sömmit se hoz.

Evvel bement.

- Látod - mondta óvakodva Pisze Matyi -, ű is mongya, hogy hétszámra itt döglök, osztán mindönt főöszök, pedig sömmi, de sömmi a háznál... Csak mög ne házasoggyá, mert más nincsen, csak könyérpusztító, az az egész vagyon... De azt nem tudom, hogy löhetött, hogy két nap múlva is ott csíptek bennetöket a perzekútorok... Pétör bácsiná...

- Két nap múlva?... Még azon az éccakán! Azon a röggelön!...

- Hm. Hát hogy kerűttetök tik hároman oda akkó éccaka, mikó engöm elzavartatok magatok mellűl?

- Ahhoz kendnek semmi köze.

- Nono. Én csak arravaló nézvést gondolom, hogyhát azelőtt e nem így vót szokás. Hogy kifizessék aprópénzzel az egyik cimborát, akkor űk visszamönnek a nagyér.

De Rózsa Sándor hirtelen úgy nézett rá, hogy muszáj volt neki mentegetőzni:

- Nem én mondom, Szögedön beszélik, hogy kétezör forintot kaptak vóna a marhákért, osztán nekünk csak százhatvanat adott a Pétör.

Rózsa Sándor elhallgatott.

- Hogy a százhatvan csak foglaló löhetett.

- Az öcsémről mit tud kend? - kérdezte hirtelen Rózsa Sándor.

- Nem tudok semmit. Nem verik.

- Verik?

- Úgy mondták, hogy nem.

Rózsa Sándorral megfordult a világ:

- Elfogták Bandi öcsémet?

- Azóta tán már kieresztötték.

Rózsa Sándor felugrott.

- Eztet neköm senki se mondja?... Honnan tuggya kend?

- Én nem tudom, mondták.

- Mondták, mondták: kendnek mindönt mondanak, osztán neköm sömmit? Hol fogták mög? Ki fogta mög?

Rettenetes gyanú támadt benne: Veszelka Péter?

Vére felforrt, agya lángolt, egész becsülete tüzelt.

Inkább őt fogták volna meg. Neki úgy sincs semmi keresnivalója ezen a világon.

Most egyszerre úgy tűnt fel neki, hogy milyen nagy baj volna, ha Juliska vele jön... Most meg lenne kötve keze, lába. Így szabad. Akármit kockáztathat.

Irtóztató elszántság támadt benne.

Ott feküdt a lába előtt ez a féreg, ez a rothadt, nagy orrú gazember. Betegen, vagy úgy tesz, mintha beteg volna. Legjobb volna beletaposni.

- Merre jár most Török Samu? - kérdezte tőle.

- Török Samu? Hogy merre jár? Azt kérdöd? Azt jó vóna tudni!

Rózsa Sándor fölemelte a lábát, hogy megrúgja.

Erre Pisze Matyi oly gyorsan siklott vissza, hogy rögtön látszott, hogy a betegségéből egy szó sem igaz.

Ijedten meredt a fiatalemberre.

- Orosházán.

- Honnan tuggya kend?

- Tudom.

- Hogy lelöm mög?

- Alaburdi mögmondja... Orosházán... Alaburdi gazda... Az tuggya.

- Ismeröd?

- Ismeröm, mér ne ismerném...

- Azonnal fölűsz arra a sárgára. Mégy Orosházára. Mögmondod Török Samunak, beszélni akarok vele.

- Beteg vagyok.

- Legjobb orvosság a lórázás.

Pisze Matyi nagyon rosszkedvű volt. Egész héten nyeregben, egy éjszakát se aludt át, s most Orosházára vágtába.

- Ma éjfélkor a Csöpögtetőbe'.

- Ha nem lelöm mög? Löhet, hogy úton van. Szeret dógozni.

- Möglelöd.

Mintha más ember lett volna, mint eddig. A vezér tört fel benne. Az emberben csak alszik a nagy tulajdonság. Veszély mög szeretet váltják ki belőle.

 

Kavarodás

A város egészen föl volt kavarodva. Ez a csíny még jobban felpiszkálta a várost.

Hogy a betyár bent volt a városban, megkereste a szeretőjét, az ajtó előtt fekvő két perzekútornak elvitte a puskáját és különösen az, hogy bojtorjánt ragasztott a bajuszukra - már a pletyka így adta tovább -, ezen annyit tudtak nevetni a népek, hogy ha két ember az utcán összetalálkozott s egymásra nézett, már kacagott.

Kezdett tetszeni nekik ez a Rózsa Sándor.

Mit merészel, minden sikerül neki.

Az is nagyon tetszett, hogy nem ölte meg a szegény perzekútorokat, csak egy kis bojtorjánt ragasztott rájuk.

Mátyás királyról beszélik, hogy Bécs várát így ostromolta meg, hogy almásputtonnyal belopózkodott, álruhában, kikémlelte a város gyenge pontjait. Hát ezt csinálja most Rózsa Sándor, kikémleli, hol és merre lehetne valamit csinálni?

Az installáció is elmúlt, az idegenek eltávoztak a városból, ugyancsak szép hírünket vihették.

Magukban maradtak a bentlakosok.

Folyt az aratás, nemigen volt ideje senkinek idehaza pletykálni, kint kellett lenni mindenkinek a mezőkön és azt a keserves kis termést biztosítani, hazahordani. Mit eszünk a télen, ha nyáron nem buzgólkodunk?

Szegedet ellophatja Rózsa Sándor, ha akarja, úgy, ahogy van, mindenestül, mondták.

A röszkeiek is arattak. Veszelka Imre otthon feküdt az édesanyja házában. Már gyógyult a sebje. Senki se kérdezte, hol sebesült meg. Levetette a ló, mondta az anyja, ebbe az egész falu belenyugodott. Mindenki tudta, hogy a Sándor bandájába csapódott a gyerek.

Azt is tudták, hogy koronként, éccaka, sötét éccakákon vendég jön Veszelkáékhoz, azt is tudták, hogy ki.

De a nép oly csudára egybe volt, annyira magáénak tekintette a dolgot, hogy senki arról, még maguk közt se szólott egyetlen szót se. Egész falu meg tudta állani, hogy senki el nem mesélte valahol, Szegeden vagy másutt, mi van náluk. A perzekútorok, akik annyiszor jöttek Röszkére most, nyomot szimatolni, a hajdúk, akik az aratás miatt jártak-keltek, a dézsmát szedegették, de még a legutolsó pecér se szólalt volna meg. Mindenki magába fojtotta a szót, csak büszkék voltak, hogy az övék a titok.

Rózsa Sándor akkor éjjel várta a csárdában Török Samut.

Nem volt oda messze, elébb meglátogatta Bánnét.

Bánné a régi volt, kedves, testes, vidám. A háza már ennek is készen állott. Két ajtó volt rajta, de a hátulsó ajtaját senki se tudta, hogy az is van. Az odanyílt a fészerbe, amit Sándor saját kezűleg csinált. A fészerben állott a ló, a nyereg soha le nem került a hátáról. Mostanában nyereg alatt járt, mert a nyereg valóságos raktár: abba sok mindent el lehet helyezni, ami szükséges.

Evvel a kis építkezéssel eltelt nehány hét alatt nehány nap. A betyárnak mindig gondoskodni kell arról, hogy el legyen foglalva, különben megeszi az unalom. Sándor nem volt éppen a munka bolondja, mert igen jól el tudott heverni a szűrén, akár napokat, nyáron ezeket a szép nappalokat s éjszakákat is, csendesen fütyörészve, de ha valamihez hozzáfogott, azt is megcsinálta.

Most sok fejzúgató gondolat van benne. Milyen jó, hogy ez a Bánné nem kíváncsi, nem szól ez egy igét se, milyen termékeny, mint egy potrohos pillangó; mindig szül, mindig temet. Mint a koca körül, nyüzsögnek a malacai.

De milyen jól összeférnek. A nagyobbak gyomrozzák a kicsiket; Bánné aszerint parancsol nekik, kinek mi vót az apja. Nincs semmi baj, de hiszen az édestestvérek szoktak legjobban ellenségeskedni.

Bán, a vörös ember, semmi hírt sem tud adni magáról. Szegény Bán, neki úgyis mindegy. Átlőtt ember, azért nem tud vele az asszony barátkozni. Barát az, nem embör. Ámbár a barátok sokszor nagyonis embörök.

A roppant puszta csak arra való, hogy azon ezek a hangyák eltöltsék az életüket. Túrják a rögöt, hordják a termést, s megeszik, amit gyűjtögettek. Ebből áll az élet.

Bögrébe hozott valamit az asszony.

- Mi az te?

- Jó.

- Jó?

- Szeretöd?

- Én mindönt szeretök, ami jó.

- Akkó ne. Vízi ciböre.

Sándor ott feküdt a szűrén. Még passzióból sem szeretett fedél alatt maradni.

- Nem ér e sömmit - mondja hangosan a bögre mellett.

- Sömmit?

- E sömmit... Az embör magába nem embör, hanem kutya.

- Hát?

- Bandát kő terömteni.

Bánné nevet. Attól félt, a vízi cibere nem ér sömmit.

- Az is baj, ha van.

- Az is.

- Ha nincs. Az is.

- Az is.

Tovább iszogatta a bögréből a savanyút.

Így telt az idő. Az idő nagyon hamar el tud telni.

- Csak kevés az embör.

Bánné ott ült mellette a fűben. Nem a szűrön, csak a fűben.

Le-lehajolt a legényre, megsimogatta, mint a kis babát szokás. Mög-mögsimogatta a haját, az orcáját. Most olyan tiszta volt. Ettűl még nem vót gyereke. Űtet gondozza, mintha fia volna. Nála meg szokott mosdani, fürödni, borotválkozni. Tiszta ruhát kap. Ő pedig no, ha nincs itt, akkor tisztogatja, mosogatja a ruháját. Szappangyükérrel, mert szappan ritkán van. Az is mögteszi.

El kell telni az időnek, míg valami fordul.

Rózsa Sándor már estére állhatatlan. Nincs türelme. Indul. Lóra ül, elvágtat. Később látja még Bánné, hogy megáll. Aztán lépésben lassan megy tovább bele a nyugati vörös égbe.

A Csepegtető-csárdában mulatósok vannak. Jöttek vissza a piacról, Szegedről. Éppen itt érte utol őket a nagy kedv.

Csendesen ül le köztük. Ő is egy messzely bort. Azok is isznak.

Éppen őtet beszélik. Hogy megint megtromfolta a várost.

Nem szól bele. Hadd beszéljenek.

Csak megunja, hogy folyton Rúzsa Sándor így, Rúzsa Sándor úgy. Má a nevétől nem lehet hallani semmit, mindig csak azt.

Egyszerre csak az asztalra üt:

- Ide ügyejjönek!... Ha mégeccő valaki kimongya azt az igét, hogy Rúzsa Sándor... annak az az utolsó perce lösz!

Nagy csönd támad.

Mindenki ránéz a hetyke legényre.

Vannak, akiknek eszébe jut, hogy hátha ű vóna ez éppen?

De ilyen fiatal? Már ennél mégis öregebbnek gondolták vóna. Nem lehet ez az?

Azt mondja Gál Péter, nagy tisztességesen:

- Minek?

- Annak.

- Úgy?

- Úgy

Gál Pétör nem szólt többet. A pohárba bámult. Megnézi. Fölemeli. Kiissza, akkor se szól semmit.

Folyik tovább a csendes mulatás. Ki-ki a maga borával. Aztán, hogy semmi se történt, felvidulnak, nem beszélnek Rúzsa Sándort, de beszélnek minden egyebet, kacagnak és dalolnak.

Még bosszantja is már Rózsa Sándort, hogy ilyen hamar meg tudnak lenni a neve nélkül. Olyan a betyár, haragszik, ha emlegetik, még jobban, ha nem emlegetik.

Ásít. Hegyeset köp.

Gál Péter nézi.

Mire való volt ez a köpés? Csak úgy.

Szembe ül vele egy koma, Fekete János.

Int neki, hogy üljön a falhoz. Ez odaül. Akkor kezdi Gál Péter, s hegyeset, fercsegve, körülköpködi az embert, Fekete Jánost, úgy, hogy a feje körül folyik a nyál a falról, de azért őt egyetlenegy csepp sem éri.

Rózsa Sándor nézi soká. Látja, várja. Mindenki nézi. Mindenki Gál Pétert nézi. Hogy milyen ügyesen tudja.

Egyszer aztán Gál Péter befejezi vagy mi, de abbahagyja. Talán készen volt. Nem akarja tovább.

Akkor ő is megszólal:

- Készen van kend?

Odanéz Gál Péter:

- Készen.

Erre Rózsa Sándor felharákolja ami csak van, fogja, kényelmesen szembeköpi Gál Pétert. Egy messzelyt lőtt a pofájába. Elborította szemét, száját.

Gál Péter idejébe behunyta a szemét, más mozdulatot nem tött. Akkor fogja a kendőt, ami a derekára van kötve, letörüli vele magát.

Legyint.

- Semmit se tud. Ennek még, tanúni kő.

Mást nem felel. Fordul a komájaihoz, iszik rá egyet.

Rózsa Sándornak fennakad a szeme.

Ez kutya gyerek.

Megnézi. Lehet olyan harmincéves. Bikanyaka van. Olyan ökle, mint a medvének.

Megcsóválja a fejét.

Azzal tovább issza a maga borát.

Kis suttogás erre is, arra is. Vannak, kik már félnek, hogy vihar tör ki. Ezek szedik a sátorfát, mennek haza.

Vannak, akik sajnálják, ami lesz... újra kezdik, hogy:

- A perzekútorok most nagyon járnak.

- Nincs is perzekútor. Miféle perzekútor?

- Hogyne vóna - mondja az, aki szeretné, ha Rózsa Sándor nem adná ki magát -, van az elég.

- Kilenc van összesen. Abbúl három sebet kapott a tanyán, a negyedik meg Rácz Pali. Az is beteg. Öt perzekútor van lábon, de abból kettő a bojtorjányos, a mán nemigön perzekútoroskodik tovább. Három perzekútor van összesen Szöged városába...

- Akkó jó. Akkó most löhet.

Nem mondja meg, hogy mi lehet. Hogy lehet betyárnak lenni.

Rózsa Sándor, mint a darab kő, ahogy nem érez semmit, úgy hallgatja a hozzá csapódó szókat. Nem érez semmit.

Újra eltelik az idő, egy óra, két óra, nemhogy kevesebben volnának, de mindig többen.

Azt már régen megnézte, hogy merre van a hátulsó kijárás. Most már mindig az az első dolga, hogy ha baj történne, hol van másik út?

Vesztit érzi. Magában van. Nincs embere. Bán a szegedi vason, Imre a betegágyon, Pisze Matyi nem kő. Güzü Jani öregedőn a bögyös Kalári embere, az orvvadász csak a nyulakra jó, Kerekes Sándor a bujtogató, mindig beszél, lázít, vért forral, de ha baj van, meglóg... Vajon jön-e Török Samu?... Ha jön, ha nem jön: mindegy.

Nagyon el van most keseredve.

Juliska sincs, nem is lesz.

Ahogy eltelt vagy két óra hossza, a nép már úgy megszaporodott, hogy nem férnek a kocsmában.

- Itt a Sándor - suttogták erre is, arra is -, itt van a Sándor. Azt senki se mondta, hogy Rúzsa Sándor, csak Sándor.

Végre megérkezik Pisze Matyi. Magába.

- Nincs otthon.

- Nincs?

Hát akkor nem ér semmit. Török Samu az egyetlen, ami még visszatartotta. Török Samu, abba még lehet bízni. Avval mög lehetett volna támadni a várost.

Rettenetes nagy dolog jár az eszibe. Belemászni a városba, kihozni az öccsét... Irtóztató elkeseredés vett rajta erőt. Hozzák a bort Pisze Matyinak.

Mögmozdul, odanéz. Ököllel lesöpri az üveget.

- Itt ma más italbéli nincs, csak az enyém... Igyál.

Pisze Matyi bámul.

- Igyál, vén piszok... Hé, rakd tele az asztalt borral. Ki vele... Ami bor van, mind ide vele...

A csárdás, akinek a felesége kicsit javult, mióta a búcsúsok itt jártak, csendesen mondta:

- Másnak is kő hagyni, Sándor.

- Nem kő.

Ütötte az asztalt.

- Ezek menjenek haza! Feküdjenek le! Ma én akarok mulatni... Sénkinek nincs rá oka ma, hogy búsújjon, csak neköm... Kifelé mind...

De már nagyon régen nem volt benne annyi bor, mint most.

Hajtotta ki a kocsmábúl a népet.

De hogy olyan emberforma volt, nem nagy, nem öklös, hát a részeg emberek nagyon lassan húzódtak csak. Nem ízlett nekik most elmenni.

Sándor észre se vette, hogy félóra megint elmúlt.

- Hol van?

- Aliburdi gazda aszonta, hogy ha möggyün, mög is mutassa magát.

- Mikó?

- Majd ha möggyün.

Rózsa Sándor alattomosan nézte most meg az alattomos pofát.

Evvel ma le kő számolni. Le fog.

- Ki vót az én ellenségöm?

- A tiéd?

- Az enyém. Ki?

Hallgatott, akkor újra:

- Ki hozta rám a perzekútorokat?

- Rád öcsém?

- Rám.

Pisze Matyi már bánta, hogy mért volt ő oly ostoba, hogy most idejött. Ez is betyár, mint a többi. E se fér a bőrébe. Hiszen ő tudta, hogy mér jött ide: azért, mer ez ma reggel ott volt nála... Ha eccő ott volt, másszó is odatanál... Hát azér gyütt el ma éccaka ide... Az a baj, hogy Török Samu nem vót otthon, de ha el nem gyün mögmondani, akkor is baj, most hogy elgyütt: ez is baj?

Leste, hogy mit tud Sándor?

- Cirkálnak.

Nem akart sokat beszélni, mert ezt nem szereti a Sándor.

Hogy a perzekútoroknak az a dolguk, hogy cirkáljanak, véletlen lepték meg, véletlen nyomták oda, akarta magyarázni.

- Mondtam má, hogy ki innen - szólt Rózsa Sándor a szájatátiakra.

Felállott. A lába szédült, de a keze nem. A feje is szédült, nem is bánta.

Megtaszigálta őket. Egy-egy pofont se sajnált.

Ott állt Gál Péter... Vállán szűr. A fején báránybőr süveg. Bozontos szemöldöke alól villog a két szeme. Két fekete szem.

Mit akar vele ez a kék szemű gyermek?

Rózsa Sándor nem néz se jobbra, se balra, Gál Pétert is meglegyinti, hogy menjen.

Gálnak a szeme felgyullad, a torka elbődül, elkapja a legénykét.

Emeli fel, vágja földhöz, rázza, mint kutya a nyulat.

- Engöm ütsz mög, kölyök? Az anyád keserves...

Rózsa Sándor ott józanodik ki a levegőben, akkor tért magához, mikor csak úgy dobálják a mestergerendáig.

De ahogy lehet, elkapja a Gál Péter nyakát. Meg tudja fogni a gégája felett.

Most aztán neki van kezében a kutya. Mint mikor a farkas fogja torkon a vadászkutyát.

Mit ér már a roppant erő: torkán a kés Gál Péternek.

Ezt el nem tudja szaggatni, ezt ki nem bírja bontani. Soha meg nem szabadul már.

Kékül már, zöldül és fulladozik. Veres már a feje, mint a pulykáé, tátog.

Fél perc, és Rózsa Sándor vágja földhöz, tapod rá, mint szüretkor a borzsákra.

Pisze Matyi csak húzódik vissza, visszább, menti a bőrét. Első ijedtségében örült, hogy valaki kikészíti, a másodikba megijedt, hogy most ő következik.

Végre Rózsa Sándor belevágja Gál Pétert az asztal mellé a falhoz, a lócára, hogy az elnyúlik, mint egy lőtt farkas.

- Bort bele.

Pisze Matyi most siet. Engedelmeskedik.

- Ez az én emböröm - mondja Rózsa Sándor.

De senki sincs a kocsmában. Kívülről lesik.

Újra leül a helyére, ahol előbb ült. Újra tölt magának a pohárba. Mert pohárból iszik! Mért? Csak az urak? Parasztnak, csikósnak, betyárnak nem szabad? Csak az uraknak?

Észre se vette. Fel se vette. Valami történt: mint mikor légy repül az ember szemébe. Ki kell törülni.

Dalolni kezd: csendesen, bólogatva, oda se figyelve:

barna babám gyere be
magam vagyok idebe
vetött ágyam paplanos
feküggy ide aranyos

szól a kakas hajnalra
kejj fő rózsám mönny haza

Nem dalol tovább. Fölkél, kimegy a csárdából.

Haza.

Hova menjen ő haza?... Hol van neki az otthona... Micsoda szerencsétlen teremtése ő az istennek: még a vad madárnak is van fészke. De Rózsa Sándornak nincs.

 

A sötétben

A szegedi csinos városháza alatt nagy sötét pincék voltak. Ezek már nem voltak csinosak. Boltíveik alatt sötétség lakott és patkányok.

Ebbe a patkánynyüzsgésű sötétségbe lökték le a börtönre ítélteket.

Az egész alagsornak volt két díszcellája. Mindenik elöl, úgyhogy ezekbe még valami világosság is szűrődött, ha a felső ajtókat nyitották. Boltíves, tömör cellák voltak ezek, az egész első faluk vaslécekből volt. Nem sajnálta a kovács a vasat. Az ajtó is vasból volt rajta, az is vaspálcákból kovácsolva. A rab, aki benne volt, ezeket a vasakat szokta fogni, úgy néz maga elé ki a szürkületbe.

Ha valaki bement a folyosót vizsgálni, ott szokta találni Veszelka Pétert is, ahogy markolta a vasléceket, s mint a majom a ketrecben bámult kifelé.

Ma reggel nagy izgalomra ébredt.

Gombár mester maga kísért le két nyomorult alakot. Egy rác koldust meg a feleségét.

Veszelka irtózva nézte őket a mécses világánál. Az ember szakállas volt, tollas, szalmás, rongyruhában. Erdélyi posztóból volt a ruhája, valaha fehér, most már nagyon sötét, kurta szűr volt rajta, fehér szűr. Mezítláb. Még csak rongy se volt tekerve a lábára. Kerek parasztkalapját a feje búbjára tolva viselte, az orcája a gyenge világosságon oly hamuszínű volt, szőkés haja, vastag, világos szemöldöke, bajusza, szakálla agyagszínű, a szeme volt hamuszerű, egyébként semmi különös nem volt rajta.

Az asszony középmagas, igen elhasznált, nyomorult teremtés, szőkés ez is, igen kék szeme volt és hosszú asszonyruhában, amely majdnem a földig ért, mezítlába csuda fekete.

Gombár őrmester elébb habozott, hova tegye őket, akkor Veszelka ketrecéhez jött, kinyitotta, és egyenként belódította a gyilkosokat.

- Mögölték a révésznét.

Ennyit mondott.

Veszelka megutálta. Mért adta ezeket ide mellé. Eddig olyan jól megvolt magában. De aztán arra gondolt, hogy a szemközti ketrecben Bandi van. Úgy látszik, azt jobban kíméli Gombár koma. Megcsóválta a fejét. A betyárokat jobban mögbecsülik itt, mint a tisztességes embereket. Nem érdemes már tisztességes lenni.

- Melyik révésznét?

- Bakácsnét. Ott a szögletnél. Az emeletösbe.

Már emlékezett rá. Az egy olyan mérges kövér asszony volt. Mindig veszekedett.

Gombár uram kicsit beszédesebb volt, mint máskor. Úgy látszik, ő is kapott az installációs borokból.

- Fölvötte űket két nappal ezelőtt révészlegénynek. Most, hogy olyan sok átkelés vót, pénze vót, hát ezök a disznók kihasították. A pénzt elvötték. Azt hitték, nem fogják mög űket, hogy sokan gyüttek-möntek, majd azokra gyanakszik a Város.

Avval elment. Nehéz csizmái kongtak, kopogtak a kőúton, fel a lépcsőn. A vasajtót bezárta, a kulcs kenetlenül csikorgott.

Mikor csönd lett, szemköztről átszóllott Rózsa Bandi:

- Mi a, gazduram?

- Ott dögőjjenek mög - morgott Veszelka. - Valami gyilkosokat rohasztott ide neköm.

Bandi sóhajtott.

- Mögölték a révésznét. Kirabótták.

Rózsa Bandi elhallgatott. Hullabüdösséget érzett. Mintha magából a kiejtett szóból csapott volna ki a test szaga. Kisgyerek korából emlékezett holttestekre. Mikor kolera volt, ott rothadtak el az emberek a maguk házában. Sehova se lehetett bemenni. Senki sem akarta eltakarítani a tetemeket. Ott kellett neki hálni a halottakkal együtt, egész éccaka visított a szag az orrában.

Örült, hogy nem hozzá dugták be a kettőt. Most mit csinálna velük. Így magában mégis jobban tud gondolkodni.

A két rongyember azonnal elvackolódott, szót se szólottak. A sarokban lefeküdtek, mint két megvert kutya, nyögtek. Szuszogtak, utálatosak voltak: emberek voltak.

Veszelka csak fogta a vasrudakat, állva aludt.

Rózsa Bandi odaát feküdt a szalmán. Hallani lehetett, mert Veszelka a füleit ébren tartotta, ha megmoccant a szalmában. Fiatal test alszik. Ő bezzeg hétszámra ébren tölti az éjjelt, a nappalt. Nem bírja a szemét behunyni. Van min gondolkoznia. Az ő híres nagy becsülete, az ereje, a hatalma, az állatai. Mi lött a tehénnel? Két ökörrel?... Vihetik a metsző bornyút...

Néha felhallatszott a lárma az alsó pincéből.

Hogy megzavarták az éccakát a lánccsörömpöléssel, kulccsal, lábdobogással, odalent meghallották s nyugtalanság volt. Egyszer csak velőtrázó sikoltás.

Mi az ott? Megöltek valakit?

Káromkodás, verekedés, dulakodás. Nem lehet tudni, mi az.

Nem hallja meg senki. Ölhetik egymást. Lehet, hogy csak napok múlva derül ki, hogy holttest van, mert oda le semmi, de semmi világosság nem szűrődik le. Csak az épület két végén van szelelőnyílás, azon húz a levegő. Most jó, de télen, mikor fűtetlen az egész pincevilág, kemény lesz.

Veszelka csak áll, áll, kimeredt fülekkel hallgat.

Virradatkor Erme páter bejött a rabtartó irodába.

Ott feküdt a szalmával tömött zsákon két börtönőr. Még aludtak.

- Gyermekeim - mondta Erme páter -, az őrmester alszik?

- Alszik, tisztelendő atyám.

- Alszik.

A fiatal páter gyenge volt. Ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy azonnal jöjjön, mire az őrmester jött is volna, ott állott habozva, hogy megzavarja-e valakinek az álmát.

- Nála nélkül nem lehet senkit felhozatni a rabok közül?

- Nem hát. Agyonverne bennünket.

- Akkor mégis fel kell költeni az őrmester urat. Igen sürgősen kell szólanom egyik rabbal.

- Nem várhat röggelig?

- Léleküdvösségről van szó, gyermekem.

Ez ugyan nem sokat jelentett az álmos őrnek, úgyhogy nem is mozdult meg. Lehunyt szemmel, ülve tovább aludt.

Erme páter belátta, hogy ezen a módon nem jut előbbre. Pedig semmi kedve nem volt parancsolni. Várt azért, hallgatott. Gondolkozott. Végre is megfordult, s ahogy jött, elment. Meggondolta, hogy annak a szegény rabnak már mindegy, hogy néhány órával később kapja meg az olvasót. Most bizonyára ő is alszik, úgysem bírna talán imádkozni...

Hazasétált azért, s a saját kis cellájában éppen úgy meghúzódott, mint a rabok a magukéban. Mindnyájan rabok vagyunk Isten börtönében. Akkor is láncot viselünk, ha szabadon járunk, kelünk: a lelkiismeret láncát sohase tudja közülönk senki is levetni - gondolta magában.

Úgy ruhástul feküdt le, de a fiatal egészséges test megkívánta a maga adóját, s oly mélyen elaludt a mai viharos nap után, hogy bizony csak délután ébredt fel.

A roppant rendházban nagyon távoli és nagyon csöndes sarokban volt az ő cellája. Ott senki sem zavarta és nem zörgette fel. Még a hosszú folyosón sem kopogott egy pár fatalpú saru sem egész nap. Így ő addig aludt, amíg csak a lelkiismeret fel nem riasztotta.

Bűntudattal végezte el imáit, aztán a tisztálkodását, aztán a breviárium olvasását; már egészen alkonyodott, mikor kijutott az utcára és elcsoszogott, avval a fapapucsos szerzetesi járással, ahogy az alázat és a szemérem miatt járnak a hivő papok, a városházára.

Ott se jobbra nem ment, se balra, egyenesen a tömlöc irodájára ment. Gombár őrmestert ott találta nagy füstfelhőbe borulva.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus! - állott fel Gombár őrmester, vörhenyeges arcán a dagadt hasú emberek nagy böfögő kényelme ült. Kását evett délfelé, bő tepertővel.

- Mindörökké ámen - mondta a pap s keresztet vetett. - Hozasd fel, fiam, Veszelka Pétert, gyónásra.

Az őrmester csudálkozva nézett a papra. De mivel ebbe neki nem volt joga beleszólani, hát csak elővette a nagy vaskarikán csüggő kulcscsomót, és a lehető legkényelmesebben indult meg.

- Tud tisztelendő úr rácul? - kérdezte a papot.

- Keveset.

- Van két rácunk. Újak. Akik meggyilkolták a révésznét.

A pap keresztet vetett. Nem hallott a gyilkosságról. Nem is ismerte a révésznét, de nagyon megütődött, igen megsajnálta a szegény asszonyt, akit azonnal jámbor, istenfélő derék asszonyi személynek képzelt el, holott a szegény meggyilkolt a legházsártosabb és a legerkölcstelenebb személy volt, amilyet egy Erme páter el se tud képzelni, hogy ilyen is van... Urát is az ő sok komiszsága vitte el, mert múlt télen annyit kergette ok nélkül, még betegül is át a Tiszán, holott mindig köhögős volt és szopornyikás a jó Bakács gazda, hogy végre is elunta a felesége gyalázatosságát, inkább meghalt.

Mikor Veszelka a kis kápolna szobácskában jelentkezett, Erme páter imádkozott. Csak akkor nézett fel, mikor imádságát befejezte. Mert Erme páter egyszersmind szabadgondolkodó volt, de ugyanúgy lelkében tiszta és hív hitű pap. A szokásos szent mozdulatok és szavak elhangzása után, azt mondta a pap:

- Pétör fiam, egy jódakaró úriembör mögbízott, hogy adnám által neköd imez rózsafüzért, ki ezen csekély vászonban van téve. E szent olvasót igaz böcsületös kézből nyeröd, s váljék Isten előtt lelködnek javára.

Veszelka Péter térden a gyóntatószék előtt, átvette a vászonzacskót, amelynek nyaka fonallal be volt húzva, és ahogy kezébe vette, már érezte az olvasó szemeinek keménységét, de ugyanabban a mozdulatban már nagy szeme meresztésével egyebet is érzett.

Ismerte a pátert, mily ártatlan, bizonyosra vette, hogy nem nyúlt bele a zacskóba. Erre mingyárt arra gondolt, hogy senki más nem lehet az ő jóakarója, csak Bujkó Gyuri uram, akkor pedig pénz az, amit a zacskóban érez.

Rögtön mög is könnyebbült lelkében. Mert a szögény embörnek még szabadlábon is legnagyobb ájítatosság, ha pénz van a keblében, de a tömlöcben aztán ez igazán megváltás és mennybe juttató segödelöm. Olyan áhítatos lett tehát, amilyen csak lehetséges volt. Nem mondhatott a páter olyat, aminek ellentmondott volna, pedig máskor nem bírta elviselni, hogy ő is meg ne mondja a magáét.

A páter meg is volt vele elégedve, s azt mondta magában.

Hogy mennyire nincs igazuk a konzervatívoknak, ez az ember is nyilván bizonyság Isten előtt. Ez az ember a legteljesebb mértékben megéri a felsőbbség bizalmát és a tiszta keresztény nevét. Értelmes, hűséges, hazájának és egyházának igaz fia.

Az egyház és haza igaz fia, amint Gombár őrmesterrel szembetalálkozott, mosolygós szemmel nézett annak a szemébe, s engedelmet istállt, hogy a félreeső helyre kísértesse őket.

Ezt meg kellett engedni; ahogy ott magára maradott, a zacskót egyszeribe kinyitotta, a legnagyobb örömmel látta, hogy apró papirospénzekből egész halom van annak a fenekén.

Csak Bujkó Gyuri lehet. A marha árából juttatott neki. Ki küldene más pénzt? Kivett azér egy forintos bankót, azt markába szorítva, a zacskót a fonálon nyakába akasztotta, s most látta, hogy annak is jele vagyon, mert piros csík van vékonyan beleszőve...

Mikor Gombár őrmester szobájára kísérték volt, hogy az őr jelentse, hogy a rabot viszi vissza, akkor ő az őrmesternek kezet nyújtott.

- Őrmester úr, alássan kéröm, bocsássa mög, ha valamit vétöttem vóna.

Az őrmester felnézett. Így szokták a titkos dolgokat kezdeni a rabok.

Odanyújtotta a kezét, azt mondta:

- Immáron jobban is viselhetöd magad.

Veszelka megfogta a kezét, de mikor eleresztette, akkor az őrmester már tudta, hogy meg van kenve.

Csak akkor nézte meg, mi van a markába, mikor már az őr kivezette a rabot.

Egy fél minutumig gondolkodott a forinton, akkor utána ordított az őrnek:

- Hozd vissza azt a gazembört.

Pár pillanat múlva Veszelka újra ott volt a Gombár őrmester előtt.

- Azt a két böcsületös gyilkos embört áttösszük egy másik cellába, hogy ezt a gazembört ne vigasztajják.

Veszelka magában mosolygott, de világért nem mutatta.

Az őrmester fogta a kulcscsomót, lekísérte a gazembört, osztán a két gyilkost, a rácot meg a feleségét felverette a vackukról, azok még most is aludtak, kinyitotta Rózsa Bandi celláját, abba hajtatta át. Azok úgy mentek, mint a sánta kuvaszok.

Rózsa Bandi megrettenve nézte a ketrectársakat. Igen elkeseredett, hogy a gazda hozzá juttatta ezeket. Szinte félve húzódott előlük. De azok az istenadták semmi vizet nem zavartak. Nekik mindegy volt, hogy melyik cellában kell feküdniök, míg felkötik őket. Itt is a sarokba húzódtak, összebújtak, lefeküdtek.

Gombár őrmester azonban nagyon elgondolkozott.

Nyilvánvaló, hogy Veszelkának a páter adott pénzt. Ha pedig a páter adta a pénzt, akkor az azt jelenti, hogy Veszelka szabad embör. A püspök lehet a fő segítsége, akinek az ökrei általa kerültek volt mög. Ennélfogva Veszelka derék, böcsületös embör lött a papok előtt, hamarosan szabadlábra is helyezik.

Ezt nagyon jó tudni, de akkor mög közben többször megnézte a forintosat. Az ő fizetése egy hónapra négy ilyen forint.

Mög lakás, mög kert, mög kukoricafőd, amit a felesége művel, és a két nagyobbik fia kapál be. Mikor a vasajtót újra becsukták, odalent a mély pincéből citeraszó hallatszott fel.

A veres ember húzza. Az ám, erről meg a mai napon egészen mög is felejtközött volna. Még ma nem kapta mög a tizenkét mogyorófa pálcát. Csak tizenkettőt szabtak ki rá a jólelkű bírák, hogy tovább tartson. Tizenkettőnél többet nem is szabad az új törvény szerint egy emberre egyszerre kiadni. De a törvény azt nem mondta meg, hogy hány naponként kell kiadni a tizenkettőt. Meg hogy naponta hányszor?

No isz itt nincs baj, a veres ember felveszi a maga porcióját, utána mingyárt hozzáfog, cimbalmoz tovább a sötétben a többi rabok vigasztalására. Csak azt nem lehet kitalálni, hogy abba a fekete sötétségben, hogy el nem téveszti a hangokat.

A rác azt mondta a feleségének rácul:

- Aggyál valami ennivalót, mert megszakad a hasam.

Rózsa Bandi csudálkozva hallotta, hogy tisztán érti a szavukat.

Már el is felejtette volna, hogy gyerekkorában három esztendeig rácok közt élt. Odaadták el kis kanásznak egy rác gazdához, akkor meg kellett tanulnia a nyelvet. De ahogy onnan megszökött és hazajött a maga országába, szögedi határba, azóta se hallott rác nyelven. De minden szót oly tisztán megértett, mintha anyanyelvén mondták volna.

 

Betyárok

Háromszor kellett Török Samuért küldeni, mert a betyárvilágnak is megvan a maga udvariassági kódexe.

Török Samu rangos, tekintélyes betyár volt már és jóval öregebb Rózsa Sándornál, akiről még nem lehetett tudni, pondró-e vagy már lepke. Török Samu olyan betyár volt, akit senki se ismert, senki se talált meg. Rózsa Sándor azonban kitalálta, hogy az az Aliburdi nevű gazda Orosházán könnyen tudna róla valamit mondani, hát harmadszorra azt izente, hogy ne várjon még egy hívást, mert neki Török Samu nem vétett sömmit, hanem Aliburdi gazda mög fogja ismerni a csillagos bicskájának a högyit.

Erre aztán megjött az üzenet, hogy kedden éjfélben ott lösz a Csöpögtető csárda előtt. De őtet lovon várják, kötőfékbe, nem mezítláb, mert hogy mezítlábas gyerekkel szóba se áll; sarkantyús csizma nem köll, mer nem táncolni gyön. Hanem táncoltatni.

Érteni kell ezt.

Rózsa Sándor maga elszaladt Piroshoz. Ott volt neki letéve egy jóféle kötőfékje. Ha el nem veszett. Azóta.

- Mikor láttad Bandit? - kérdezte Pirostól.

- Régön.

A lány csöndes volt. Nem tudta, most melyik legény tart hát számot rá. Bandi nincs már régen, e meg gyünni akar?

De e se gyütt. Nem akart egyebet tudni, csak ezt.

- Accsak a kötőféköt.

- Kötőféköt?

- No.

A lány halászlány volt, hirtelen azt se tudta, mit akar. Az ő apjának is volt kötőfékje, amivel kiköti a hálót, de a meg minek ennek?

- Ögyé valamit elébb.

- Csinálj ecetöst. Jót tösz.

A lány megörült, hogy megeszi a kezéből, amit ad.

- Mit mondott az öcsém, mikó utójjára itt vót?

- Aszonta, hogy vásárra mögy Szabadkára.

- Azúta nem vót itt?

- Azútátul úta? Nem.

Annak már alighanem két hete.

A pusztán nem nagyon tudják se a napokat, se a heteket. Még a hónapokat is tél-túl, ahogy möghallják itt vagy ott. Csak a járásokat tudják, eccő tavasz van, de ma már benne vagyunk az öreg nyárba, kánikula formán vagyunk már. Július. Annak is mán vége.

A lány fújdogálta a tüzet, ami csípi a szemét, vagy az is lehet, hogy valami más csípi.

Sándornak is mögcsípte a füst és az érzékenység.

Egyszerre vad erővel szökött fel benne a kívánság, hogy az öccsének segítségére legyen.

Oly türelmetlenül ült a felfordított csónak fenekin, mintha rúgódozó táltos volna alatta. De nincs hova mennie. Messze van még az éjfél. Addig csak el kell tölteni az időt. Mindegy, akár itt, akár másutt.

De beszélnie sem lehetett. Egy szóval rá nem intette volna ezt a Pirost, hogy az öccse a városon van. Csak így mondták a tömlöcöt.

Mikor a tűz égett, Piros akkorára magához tért, még úgy is érezte, mintha a régi idők jöttek volna vissza, mikor ennek a Sándornak fecsegett. Megnyitotta hát a kerepelőt, és úgy elkezdett beszélgetni, mint a kismadár a szemen. Mindent elmondott, hogy az apja merre jár, mit csinált, mit nem. Hogy most mije fáj, itt is szúr, ott is szúr, az éccaka is nem tudott aludni, de igazán majd megfojtották a lidércek. De még a lidércek közt is volt, aki neki tette a szépet. Volt egy olyan köztük álmomba, mondta, hogy annál szöbbet írni se löhet.

Rózsa Sándor elmélázott az asszonyi féléken. Hogy ezeknek sömmi se számít, csak űk maguk.

- Van még ecetöd?

- Hát hogyne vóna, most csináttuk, máris né vóna. Édösapám mellett muszáj lönni. Jaj, szödeti velem az epörfa szömit. Fene ögye mög, mennyi szöme van egy eperfának, azt mindet dézsába kő szömölgetni. Az abba mögforr, azutánosztán mögtisztul. Akkor lösz belőle az a jó epörecet. Meg a vadalmábul is lösz, de a még nem szödni való, mög a vackorbul is lösz, azt mán löhet válogatni, annak a javát az ágyba köll mögérlelni, ha jó szutykos lösz, akkó jó azt önni, mög ecetnek.

- Hiszen te világ végéig is el tunnál beszénni - mondta Rózsa Sándor, s kicsit elmosolyodott. - Azt mondd mög, hogy mit mondott Bandi öcsém, hogyan szeretné ű az életit élni.

- Hát úgy nem, ahogy te élöd. Aszonta, hogy inkább főakasztaná magát, ha néki is úgy köllene futni az embörök elül, ahogy tenéköd kő.

Megijedt attól, amit mondott, odalesett a legényre, aki szintén megkomorodott, de azért biztatta:

- Mongyad csak, mongyad. Ne féjj. Akármit mondasz, nem bántalak.

- Szeret ű tégöd, félt is nagyon. Azt szeretné, ha nem köllene félteni, aszongya. Ha ű bejut a városhon bujtárnak, akkó a lösz az ű dóga, hogy tégöd is olyan helyre kő tönni, ahun békességbe éjjé. Mer ű nem akar sömmit, csak a nagy békösségöt. Ű úgy szereti, ha neki mögmongyák, hogy mit kő tönni, ű aztat mögtöszi, akkó nem fél. Űrá még eddig sénki rosszat nem mondott. Űtet még egy gazda mög nem ütötte, de gazdasszony sé. Ű olyan egy böcsületös jó gyerök, neki csak abba van öröme, ha másoknak jót töhet és engödelmes löhet. Mint a falat könyér, olyan ű. Sömmi neki az egész világ, ha néki nem löhet böcsületösen, csöndesen élni.

Rózsa Sándor úgy hallgatta a beszédet, mint az ostorcsapásokat. Hiszen ő is ilyen. Ő se vágyik semmi másra, csak arra, hogy csöndesen, szépen élhessen. De neki nem lehet. Neki ezt sohase löhet. Valamivel mögverte az Isten, hogy ő nem maradhat csöndesen a maga életibe. Neki mindig másokkal kell tele lenni. Nem tudja mért, de neki másnak a baja még nagyobb, mint a magáé.

Bandit ki kell hozni. Bandinak nem való a tömlöc se.

Bandit rettenetesen félti, hogy el ne búsulja magát abba a tömlöcben.

Egész nap semmihez se volt kedve. A halász is möggyütt. Máskor el tudtak egymással bolondozni, most nem volt hozzá kedve. Elviszi az öccsét innen. Már azt is tudja, hova.

Békés megyében éppen olyan puszták vannak, mint erre e. Oda szegődteti el az öccsét. Ott nem tudnak felőlük semmit.

Ott azután élhet kedvére, mint a haris a fűben. Csak ugrál, mög csipköd, mög öszik, mög cserreg. Ebbe a kis életbe ennyit kíván ez a szögény gyerök, mög köll adni neki.

Mán mög is van hozzá a számadó, aki fővöszi. Úgy híjják, hogy Szélös Mátyás. Alsóvárosi az is. Most ismerkedett meg vele, hogy Török Samut hajtatja.

Ha holnap éccaka ki lehetne hozni a Bandi gyerököt, mingyán möhetne.

De azt se lehet tudni, hol van a lova.

Jó lösz neki az a sárga ló, a nagy csontú, amit Pisze Matyinál látott.

Matyinak mög is mondja, hogy röggebe itt legyen a lóval.

Csak estefelé indult el.

Addig ott hevert a szűrin. Nézte a kislányt, ahogy mozog. Annak egy percre be nem állott a szája. Egyszer azt mondja:

- De maga mög nem is szól sömmit.

Elmosolyodott:

- Arrul vötted észre, hogy égy kicsit elhallgattál.

A lány mögcsapta a kendőjével:

- Ó.

S felbiggyesztette azt a kis duzzadt száját.

Azelőtt már régen kézbe kapta, összecsókolta volna. De most hozzá nem nyúlna a világért. Ha őneki csók kell, kaphat akármennyit, az öccse rózsabokrát nem szödi mög.

Szögény Bandi.

A Csöpögtető csárda előtt éjfélkor mögállott egy lovas.

Nagy vasderes lova volt neki. Ő maga is jó nagy ember. Pödrött bajusza volt neki, a gombakalapja lecsatolva. A lova fejébe kötőfék. A nyergébe páros pisztoly. A vállán puska.

- No, ki itt a csárdás gazda? - kiáltotta el magát.

Az ivóban égett a mécses, a két betyár bent ült. Pisze Matyi meg Rózsa Sándor. Úgy illett, ott köll várni, a hívásra köll kimenni. Rózsa Sándor kényelmesen állott fel. Pisze Matyi már sürgette, de még elébb pipára kellett neki gyújtani.

Mikor kiállott, az ég fekete volt, mert megint újhold tanált lenni.

- Kija? - mondta csengőhangon.

- Kija, kija - morgott Török Samu. - Eemöhetök?

Erre Rózsa Sándor előrébb jött.

A Csillag ott volt kikötve, széna volt elébe vetve.

Megfogta a Csillag kötőfékjét, előrevezette, hogy felüljön rá.

- De hitvány kötőfékje van annak a gebének.

- Ki milyen gazda - mondta Rózsa Sándor, osztán felült a lóra.

Avval kezet nyújtott a lovasnak.

Az úgy lóhátról elkapta a kezét. Szélesen kitárta a karját, úgy csapott le a másiknak az odanyújtott tenyerére.

Hogy azt rögtön megroppantja.

De Rózsa Sándor, ahogy szokta, kis csontkezét úgy tartotta, mint a vaskapcsot, arra ügyelt, hogy a hüvelykujjával a másiknak a keze fejét rögtön benyomja. Ha a másiknak a keze nem tud begömbölyödni, mint a juhászkutya tartja gerincét, hanem laposra lehet szorítani, akkor annak vége.

Sikerült is, mert nem óvakodott az ember.

Így egy-kettőre csak azt érezte Török Samu, hogy nem jól tanált fogni, s igyekezett kiszabadítani a kezét, míg meg nem roppantják. Megrúgta sarkával a lovat, az elvitte, ha Rózsa Sándor el nem ereszti, őt is magával viszi a nagy ló.

Török Samu leugrott a lóról.

Úgy látta, valakivel találkozott, akivel most már meg kell mérkőznie. El nem mehet. Gyáva még Török Samu sose volt.

Leugrott hát, azt mondta:

- De hitvány kötőfékje van a lovadnak, öcskös.

Rózsa Sándor tudta már, mit akar. Kötőféket tépni. Ez a virtus egyik próbája.

Levette azért a lova fejéből a vadonatúj kötőféket, odavetette a kemény betyárnak.

Ő maga a ló hátán maradt.

Török Samu fogta a kötőféket, amely sodrott zsinegből volt szerkesztve. Gondosan megemelgette, a kezére csavargatta, akkor szétvetette a lábát. A két könyökét nekifeszítette, akkor néhányszor meglóbálván a könyökét, hirtelen nagyot rántott a kötőféken, az kettőbe szakadt.

Odavetette a ló lába elé.

- Ilyenekkel akarsz te pusztát járni?

- Énnye az istenit - ugrott le Rózsa Sándor -, hát a kend lovának tán vasbul van a kötője?

- Lássuk.

Evvel levette a lova nyakából a kötőféket, odalökte a legénynek.

Ez elkapta. Megfogdosta, megtapogatta. Akkor ráfeszítette a két keze fejére, feltekergette akkurátusan.

Mikor a két keze szárán, öklén már meg volt jól feszítve a kötél, akkor megszedte a tüdejét levegővel, felfújta magát, mint az örvös galamb. De nem úgy, ahogy az elébb Török Samu, hogy szakít, mint a gyékényszőnyegcsináló, aki úgy tépi a zsinórt, hogy megereszti a két ujja közt s váratlanul egyszerre rántja meg: ennek megvan a tudománya, a legerősebb spárgát el lehet félerővel szakítani. Hanem úgy tett, mint a harapófogó, lassan húzza, húzza, addig húzza, míg a vasszeg is ketté nem törik.

Így feszítette. A setétben nem lehetett nagyon látni, de érezni lehetett, micsoda erővel feszíti a zsinórokat.

Török Samu műértelemmel nézte, kíváncsian várta möglösz-e?

Hát möglött. Ropsz: kettészakadt az egész kötőfék.

Török Samu tudta, hogy eddig csak egy embert látott életében, aki ezt meg tudta így csinálni. Egy rác betyárt, Ábrahám Pekárt.

Fene ember volt ez az Ábrahám. De akkora volt, mint egy torony. Olyan izmai voltak, mintha fiatal tölgyfákat csavart volna bele a karjába.

Nem ez a sömmi kis embör itt. Nem is látni a setétben. Isten bizony, rá tanát lépni, mint egy gyíkra.

- No hát té vónál az, aki Török Samut hívattya? - kérdezte hetykén és gőgösen.

- Bejjebb, testvér - mondta Rózsa Sándor.

- Vezess.

Erre Rózsa Sándor előrement. Gondolta, a testvér most hátulról leütheti, ahogy akarja. De hát minek ütné?

Nem is ütötte. Szépen beljebb kerültek a csapszékbe.

Nagy orrú Pisze Matyi ott állott sunyin nevető arccal, pislogva várta az embereket. A kocsma ajtajából látta valahogy, amit csináltak, de csak annyit tudott észlelni, hogy mind a ketten élve maradtak, most itt vannak, bent az ivószobában.

Nem adott kezet. Nem akart semmi erőpróbát. Túl van ő már az ilyen gyermekességeken.

Török Samu sem törődött ővele. Előrement, levetette a szűrit a válláról. Melege volt, úgy látszik. Nem tudni mitől? Attól-e hogy a kezét kétszer próbálta, vagy attól, hogy igazán fulladt meleg éccaka van, avagy talán attól, hogy valami új világot érez.

- Űjjünk le - mondta Rózsa Sándor.

Mingyár le is ült, és a jobb kezét kitette az asztalra. Elébb felgyűrte az ingujját, a meztelen karját fektette át az asztalon, közel a mécses fényéhez, a középső ujját felhorgasította.

Török Samu látta, hogy ujjhúzás következik. Eddig a két próbát ő kezdte, most ez jön a harmadikkal, az ujjtépéssel.

Hát gyere.

Ő is nekigyürkőzött. Borjúszájú inge ujját feltűrte, akkor roppant eres izmos karját odatette az asztalra. A két kar egymással szemben nagyon nem egyformán mutatkozott. A Rózsa Sándoré a másikhoz képest vékony volt és karcsú. Mit akar ez a gyermekkar. Huszonnégy éves fiú egy harmincéves, kifejlett bivalyhoz képest.

- Mög akartalak üsmerni, testvér - mondta Rózsa Sándor. - Ne haragudj, hogy izentem érted.

Török Samu beleakasztotta a saját vastag középső ujját ezébe.

- Nem baj, öcsém. Nem baj. Ha én izentem volna érted, te is gyütté vóna.

Evvel megrántotta a fiút. Az könnyebb volt nála. Ha az asztalban meg nem kapaszkodik, átemeli, mint egy zsákot. De az asztal araszosan vastag tölgyfa asztal volt. Azokból az ezeresztendős régi mocsári tölgyekből fűrészelték valaha. Az megbírta volna az egész házat, meg az alsóvárosi templom tornyát is, ha kell. Annak két ember sömmi se volt.

Rózsa Sándor így megfeszítette magát. Az iksz lábakba kapaszkodott a horgas inával, inkább, hogy visszacsúszott; még kisebb lett, de az ujja nem mozdult el a helyéből.

- Szívesen - mondta a foga közt. - Mér ne?

Még válaszol is Török Samunak, aki most ugyan kellett, hogy megfeszítse az erejét, mert már ijedni kezdett, hogy még elhúzzák a helyéből a kezét, az pedig örök szégyen lenne.

- Segíteni kő egymáson - mondta hát a foga közt, erőködött, dagadtak a nyakában az erek.

- Azé! Vagy vónánk betyárok, vagy mi! - sziszegte a fiatal legény s kezét nekifeszítette az asztal lapjának.

Beletapadt, mint a csiga, mint a fába vágott fejsze, mint a kapu sarka, ami bele van fúrva a kapuoszlopába.

Így feküdtek aztán egymással szemben. Egyik se moccant egy vonalat se, se jobbra, se balra. Se előre, se hátra.

Ha valaki nézte volna, nem látta volna, hogy más történik, csak annyi, hogy két kéz egymásba akadva ott fekszik percekig mozdulatlanul. Két ember ráakadva a két karra, ott dagad az asztallapnak hasalva, szintén mozdulatlanul.

A nyugalomban lappangott az erő. Mint a megkövült fa. Mint a vasbilincs a kezeken.

Pisze Matyi pedig gusztálta őket, tisztességes távolságban maradva, mert nem volt bizonyos benne, hogy egy pillanat, s maga az asztal nem fog a levegőbe repülni, akkor pedig minden keresztényi fejnek jó távolban maradni.

De mi történik.

Egyszer csak a két szempár egymásba mélyed. A Török Samu izzó fekete szeme elkezd mosolyodni, a Rózsa Sándor kék szeme szikrája is elkezd vidáman csillogni.

Rájöttek, hogy nincs itt semmi baj. Talán, ha megszakítják magukat, az egyik a másikon valahogy győz. De minek a?

Két egyforma került itt szembe.

Ha a fiatalabb mögfelel, akkor az öregebbnek van már lejjebb. Mert a fiatal a még nőhet, de az öregebb, a mán csak hanyatlik. Mintha jelszóra tennék, egyszerre csak elcsapják, kinyitják mind a ketten az ujjukat, s tenyérrel lefelé fordul a két kéz, és lecsap egymás mellé az asztalra.

Azután pedig, mintha sömmi se történt volna. Lassan hazaereszkednek a tenyerek.

- A gyerököt ki köll hozni - mondta Rózsa Sándor.

- Ki?

- Ki.

- A gyerököt?

- Az öcsémet.

- Az öcsédet?

- Szögedről.

- Szögedről?

- A tömlöcből!

- A várbúl? - döbbent meg Török Samu.

- Csak a városrúl.

- Úgy. A városrúl...

Hallgattak.

Akkor Török Samu kezdte.

- A városrúl löhet.

Rózsa Sándor nem felelt. Mind a ketten jól ismerték a várat is, meg a várost is.

A várból, az teljesen lehetetlen lett volna. Arra még gondolni sem lehet. Mert annak öles vastag falai megmászhatatlanok, áttörhetetlenek. Roppant vassal rakott kapui bezúzhatatlanok s mögnyithatatlanok.

De a várból az idegen katonaság már kiszorította a városi apró tyúktolvajokat, falásókat, csavargókat és más szemtelen, szedett, sömmi csirkefogókat.

A város tömlöce, az már megközelíthető.

Ott van a nagy udvar hátul, fákkal, farakásokkal tele, oda be lehet csúszni. Mikor ott lakik valaki, folyton azon jár az elméje, hogy lehetne kívülről begyünni. Szabadulást hozni.

Most megjelent a kocsmáros. Friss bort rakott elébük. Rendeletlen, olvasatlan.

- Hogy van, Tóni?

A kocsmáros síró hangon mondta:

- Má mögén beteg. Mindig csak beteg. Mán örűttem, hogy magához tér, de mán mögén a szalmát nyomja... Hogy nem tud mán az Isten rajta könyörülni...

- Hogy új mönyecskét hozhatnál, Tóni - nevetett Török Samu. - Mindön asszonyt tönkretösző... Mögszakítod szögényöket. Tebelőled kéne levágni, Tóni, egy sukkot. Akkor tán mögmarannának az asszonyok.

A kocsmáros mosolygott, és megvakarta a fejét. Nem jó nagyurakkal kukoricázni. Lenyelte azért. A csaplárosnak az az élete, hogy mindent le kell nyelni.

- Dimó Lajos. Ha élne - mondta Török Samu. - De nem él. Dimó Lajost főkötötte a város. Pedig mán pénze is vót. Sok pénze vót, aszongyák. Mán elélhetött vóna.

Pisze Matyi a sarokban csöndesen leült az asztal végin.

- Vót annak tetűje - szólt. - Én adigáltam neki. Mer neköm olyan bolond szívem van. Hogyha éccő mögszeretök valakit, akkó annak odaadom az üngömet is. Így vótam a Lantos Janival is.

- Lantos János - szólt Török Samu. - Az is jó vóna... Az vót csak a vakmerő bétyár. A vót az igazi bétyár. Lantos János. Osztán mégis a lött a vége: tőrbe csalták, mögfogták, od'atták a varjaknak.

Nem nézett Pisze Matyira, pedig ha most ránéz akár egyik, akár másik, megüthette volna őket a gyanú.

- A maiak? No itt nem sok jó van. Pista Zsiga, Szüle Mihály, Tóth Ferenc.

Rózsa Sándor csak hallgatott.

Komolyan lenézett maga elé, hallgatott. Szedte bögyire a szavakat. Mindig tisztelte a régi öregeket, akik többet tudnak, mint a maiak. Még őneki eddig nem volt köze a betyárvilághoz, de mint kisbojtár persze hallotta a neveket, a híreket, esetöket, de az még csak olyan, hogy a fúvó szelet is hallotta, mégse tud szelet csinálni. Csak most indul neki az élete. Mióta a tavaszon kijött, azóta.

- Füsti Mónár Pált ismeröm - mondta csöndesen. - Veszelka Imrét mög ezt a Piszét e.

Török Samu legyintett.

- Nem kő sok embör. Nem is kő akárki... Matyi bácsi! Erigy ki mán, nézd mög a lovakat. El is felejtettük űket.

Pisze Matyi ellentmondás nélkül, engedelmesen felállott. Kiment, a lovak után nézett, mert tudta, hogy ezek utána lesnek, ha ólálkodáson kapják, akkor vége az életének.

Ő is nagy pácba volt ezekkel, a klienseivel. Nem könnyű az. Ha valaki se vezér nem akar lenni, se szolga, csak éppen a hasznáér, akkor sokat kell ám nyelni s tudni kell a más nyálát nyelni le.

- Nem kő sok embör - mondta Török Samu.

Rózsa Sándor bólintott.

- Nem kő ott semmi - folytatta Török Samu. - Oda ingyen be löhet mönni. Az ajtó mindég csak nyitva van. Két őr. Azt a kettőt lefogni, a semmi... Csak azt köllene tunni, hol van a gyerök?

- Zeggyesbe.

- A zeggyesbe?... Akkor semmi.

Rózsa Sándor bólogatott:

- De baj van... Az egyikbe van Veszelka Péter, a szemköztibe van Bandi öcsém.

Török Samu:

- Veszelka... Móra alatt?... Hm.

Soká gondolkodott.

- Űtet is ki kő hozni.

Rózsa Sándor a fejét csóválta.

- Nem gyün. Ű csak szabadulni akar. Éppen az a baj, hogy neki az a jó, ha mink ott rajtavesztünk. A mi halálunkon születik az ű örökös igazsága.

- Akkó három embör kő - mondta Török Samu.

- Öt - mondta Rózsa Sándor.

- Öt - szólt Török Samu. - Kettő kint fülel. Három be. Én tartom az istrázsát az őrszobán. Te lemégy, kihozod az öcsédet. A harmadik ott marad.

Tudták, hogy azért marad ott, hogy Veszelkára fogja a fegyvert, hogy hangot ne adjon, míg a Bandi gyereket elviszik.

De ide igazi legény kell. Aki attól se fél, ha ott marad. Egymásra néztek, hogy még ez a legnehezebb. Ezt nekik kell vállalni, egyiküknek. De Rózsa Sándor nem vállalhatja, hogy a Juliska apját ő akasztassa fel. Látni se akarja. Most melyik ujját vágja le. Egyik az öccse, másik a lány...

Ha ő mögtöszi, amit kell, akkor soha többet a lánynak még feléje se mehet. Mert Juliska nem az a lány. Azt nem lehet elvesztegetni...

Pisze Matyi bezördült:

- Lódobogás.

Abban a pillanatban ugrottak ki.

Fel a lóra mind a hárman.

Még figyelni se tudtak, van-e hát lódobogás, vagy nincs, annyira igyekeztek.

Mikor a csapláros bejött, hátulról a zajra, a helyet üresen találta. Hamar elrakta az üvegeket, poharakat, helyre tolta az asztalt, és osztán fújta el a mécsest.

El is csippentette a hamvát. Az ajtót meg nyitva hagyta, hogy a füst, a bűz tisztulna. Csak a rácsajtó maradt betéve.

Mikorra a lovas katonák megérkeztek, akkorra már ő régen aludt, de úgy aludt, hogy alig lehetett felverni az álmából.

Már ő nyugodt volt, hogy azóta az ő legényei túl vannak a szögedi határon, odaát járnak Bácskában, valahol Tompa táján, mög sem állanak Kelebiáig.

Ilyenkor egy derék emberséges csárdás a legnagyobb nyugalommal ébred nagy nehezen mély álmából, mikor valami haragos német őrmester rossz magyarsággal bekiált, hogy:

- Megfan it egy betjárot?

A legpihentebb örömmel mondja rá:

- Betyár? Uram! Nincs itten egy szöm se.

 

Úton-útfélen

Úton-útfélen csak Rózsa Sándorról folyt a szó.

Szeged város piacán, ahogy végigsétált Kiss József, a híres főbíró, előle is úgy menekültek, jobban "mint Rúzsa Sándor elül".

Még a gyerekeket is bekapták az utcáról, mert a főbíró úr nem járt magában.

Ahogy a római praetor lictoraival kísértette magát végig Róma fórumán, a szegedi főbíró öt kisbíróval kísértette magát. Kettő ment előtte kivont karddal, három jött utána vállra vetett puskával.

A főbíró úr pedig középütt ment, magas tetejű kerek szőrmecsákó süveggel, amelyen magyaros paszománt volt és egy kevés forgó. Olyan volt benne, mint Rákóczi Ferenc. Csak Rákóczi Ferenc már régen ott hallgatja a tenger mormolását a rodostói fődben, ellenben a szegedi bíró rámorog személyesen mindenkire, akit hibában talál.

De nemcsak rámorog, hanem a kisbíráival meg is fogatja, ha kell, le is tartóztatja, ha nagyon kelletik, még meg is pálcáztatja, a helyszínén.

Az öt kisbíró egyforma ruhában van. Molnárkék posztóból készült dolmány és nadrág van rajtuk, mint a polgárőrökön volt 1805-ben, Napóleon ijesztésére. Onnan is maradt az öltözet. Fekete sarkos rogyott szárú csizma, a fejükön hegyes túri süveg piros tarajú kokárdával. A mentéjüket sárga, széles tüszőforma öv köti be a nadrágba. Nadrágjukon magyar hasíték, amit sötétkék paszománt vitézkötés formán szeg be. A mellükön tíz zsinórvetés, három sor gombbal. És a puskát a vállukon viszik, mint a mezőről jövők a gereblyét hozzák.

De a főbírónak jussa van rá, hogy ha akarja, német polgárőrt ereszt maga előtt vagy maga után. Annak pedig éppen háromszegű kalpagja van, közepén tenyérnyi piros szegélyű kokárdával, amely úgy fest, mint a tavaszi nárcisz a keskeny szegélyével. Ezeknek a becsületes németeknek oly sárga nadrágjuk van a csizmába húzva, minden zsinór nélkül azon csupaszon, csak két piros zsebvágásuk van fent, nem nagyobb, mint a pulyka leffentyője. Kemény kék frakkjuk van, piros béléssel, ami kivillan minden lépésnél és nyolc gombjuk összesen, de abból egy nem látszik, mert vállszalag takarja. A gombokhoz sem tartozik a zsinóros kötés. Ellenben sárgaréz markolatú, görbe német kardjuk van, oly rövid, alig a csizmaszárig érvén. És a háromszögű kalpagon a kokárdából oly tollbokréta nő ki, hogy csak úgy lobog, röpköd, ha a szél borzolja. A puskájuk ugyanaz a tökéletes lövőszerszám, amelyből díszünnepeken még akár lőni is lehet, ha nagyon vigyáz az is, aki lő, meg az is, akit majdnem meglőttek, mikor pukkan.

A főbíró úr is méltó az arcképre.

Ahogy lép, nagyon högyös kis embör. De minden lépésén meglátszik, hogy igen nagy tisztességet hord a vállán, amit ő is igen-igen mögböcsül, másokkal is mögböcsülteti.

Már a vállán az a gazdag nyusztprémes mente, erősen virító csudasárga zsinórzattal, melynek izmos tartózsinórja jobb vállán keresztül van vetve, de nem a zsinór tartja a szabadon lógó díszmentét, hanem a méltóság. Ezt a mentét tudni kell viselni. Isten ments, hogy a zsinór megfeszüljön a mellen. Annak úgy kell lengeni, mintha mit se tartana gyönyörű fényes rézmakkjának súlyán kívül.

Dolmánya is gazdagon van kihányva zsinórral. Tizenkét sárga zsinórpár keresztezi domború mellét, az övig. Ami azt jelenti, hogy a lehető legsűrűbben van beboronázva.

Nyakát nem is tudja másként tartani a katonavágású ruháiban, csak mereven, büszkén, a legnagyobb önérzettel. Ha ebből csak egy jottát is enged, már mögszúrja a kemény fehér gallér, az ing kikeményített páncélhegyes gallérja.

Vékony és ruganyos lábai úgy pattognak, mint hajósuper korában, mikor mint első legény, csak úgy szökdösött a gabonáshajó vázán. Mert a szegedi főbírónak nem kell nemesembernek lennie, sőt. Már az nagy veszély a városra, ha nemes kerül a székbe, mint hajdan Temesváry András úr uram őkegyelme, aki ötször is elnyerte a bírói tisztet. Vagy a régi Pálffyak, akik szintén csak úgy tudták a közbékességet megtartani, hogy még a nevüket is polgár módra írták Pálfinak.

Kiss József főbíró úr őkegyelme valósággal hivatalból viseli a tisztességet. Az iparban is a mester a fő. Ott sem ütközhetik bele senki a röndbe és fegyelembe. A bírónak is a megcsontosodott igazságot, tisztaságot, böcsületes magaviseletöt kell munkálnia.

Csak ebben az esetben érheti el, hogy a szegedi főbírók nagy múltjának, híre-nevének mögfeleljön s az egész Csongrád vármegye vezetőségétől, főispánjától és alispánjától és minden tisztjeitől, de még a szomszéd Csanád meg akár Torontál vármegyétől is megkapja a táblabírói tiszteletadást.

Kiss József főbíró úr immár hétszeresen mereven kell hogy tartsa a nyakát, mert már immáron hét vármegyében nyert kitüntetésül mint Szeged főbírója táblabírói rangot és tekintélyt.

- Inkább Rúzsa Sándort fogná el - morogta a pörös atyafi, ahogy az ablakon kinézett, osztán meglátta a főbírót és kisbíráit.

De Kiss József bíró úr ebben semmit nem is késlekedett. Ő volt az, aki legellőbb ízben kimondta, hogy:

- Rúzsa Sándort vasra verve hozzátok elébem.

Csak az a baj, hogy ő ezt már két hónappal ezelőtt megmondotta a legelső halasi levél olvastatása után, de a betyár azóta is oly impudens gyalázatosságban szemtelenkedik, hogy semmiképpen sem haggya mögfogni a gallérját.

Annál jobban őrizteti Veszelka Pétert, a cinkosát és még jobban, ha lehet, az öccsét, Rózsa Bandit. Sőt úgy véli, mintha ennek a két fővétkesnek itt tartása által már magát a főbűnöst is mintha csak megsemmisítette volna. Mert micsoda betyár volna az, aki bűnt cselekedne, mialatt az egyetlen testvéröccse szenved őhelyette.

Csak Bujkó Gyuri mosolyog, ahogy szembetalálkozik a főbíróval az utcán.

A főbíró méltóságához nem illik, hogy akárkivel megálljon beszélgetni. Kivált oly tiszttársával, akinek csak éppen felényi fizetése van, mint neki. A főbíró fizetése lévén egy esztendőre hatszáz forint s a szenátoré semmivel se több, csak éppen kereken háromszáz. Egy főbíró tehát minden hónap elsején ötven forintot kap az asztalán leszámolva, minden levonás nélkül. Amihez pedig hozzá sem nyúlt, hanem azonnal, azon mód, visszatolja, minekutána leszámolta volna, s azt feleli a pénztárosnak, aki felhozza a fizetést:

- Az árvakasszába. Vagy: az ispitályalapra. Vagy a szögények házára.

Mindenki tudja azt Szeged városában, hogy Kiss József főbíró még soha egy fél dénárt is fel nem vett a fizetéséből. Hanem azt mindig a jótékony célok valamelyikére adakozza.

Beszélik is, hogy ha új főbírát választanak, az nagy baj lesz, mert annak a fizetését már legalábbis ezer forintra kell emelni. De ki akarna új bírát választani, míg Kiss József főbíró a fizetését városi javadalmakra adakozza.

No meg aztán mikor volt, ki lenne még egy olyan főbíró, aki a várost elkápráztatja avval, hogy minden délben tizenkét órakor ily fényes segédlettel sasírozik végig az utcán, míg csak saját hatalmas portájára nem érkezik. A régi hajóépítő udvarra, ahol még most is állanak félig kész hajóbordák, de már ezek nem is fognak elkészülni soha. Öreg Kiss József főbíró nem szorult többé se munkára, se keresetre. Feleségével már elél, míg Isten adja, akkor egész vagyona úgyis a Városra száll, az is tudva van, milyen célra. Ispitályra, ha tudni akarja valaki. Tízezer forintot szánt egy emeletes ispitály építésére, feleségének csak négy százalékot köt ki utána járandóságnak. Az asszonynak abból meg köll elégedve lenni.

Ilyen embör ment végig tehát most is Szeged városának nagyútján, be a Kárász utcába, ahol Bujkó Gyurival találkozott.

Feltűnt neki Bujkó Gyuri mosolygós ábrázatja.

Az emberek nagyon szeretik a mosolygós ábrázatokat. Ha valaki vidám, akkor már mögbíznak benne, hogy vidám embör, hogy tehát soha kárt nem akar tenni senkinek. Általánosságban igaz lehet, de különösképpen a Bujkó Gyuri esetében mégis meggondolandó, vajon úgy van-e?

Bujkó Gyuri igen szépen és jól köszöntötte főbíráját, és állva maradt, míg a nagyúr el nem sétált mellette.

A főbíró egy szót sem szólott hozzá, pedig nem haragudott rá, sőt méltányolta, hogy a gazdasági ügyeket oly hűségesen elvégzi ez az ismeretlenségből felcseperedett embör, hogy soha a legkisebbel se fordulnak őhozzája. Így is kell. Mindenki végezze maga kötelességét.

Bujkó Gyuri is, íme, a maga kötelessége után loholt.

Felettébb örvendett, hogy a főbíró már eltávozott a városnak házáról. Mert ő éppen oda igyekezett, csak nem éppen a főbíró uramhoz, hanem annál neki sokkal kedvesebb úrhoz.

Nem kevesebbhez, mint a királyi biztos adminisztrátor úr őméltóságához.

Már be is volt jelentve, az idő is meg volt szabva, s éppen pontosan kell megérkeznie. Milyen jó, hogy a főbíró úr meg nem szólította, mert ha csak egy néhány percet is feltartóztatta volna, akkor elkésik, s ha elkésik, abból a legnagyobb bajok származhatnának.

Bujkó Gyuri nem tudta, mi lesz. Hogy valóban fogja-e fogadni a méltóságos gróf úr, vagy nem. Mindenesetre igen megtisztelve érezte magát, hogy ő csak olyan fesztelenül tud egy ilyen nagy úrral találkozni, mikor akar. Ezen éppen elég mosolyognivalót talál.

De a többin is. Vagy sikerül, vagy nem. Ha sikerül, akkor van mit nevetni, ha nem sikerül, akkor is van, hogy vannak még mindig ily magas állásban is oly ostobák, akik nem fogadnak el száz aranyat.

Ha az ember valakinek száz aranyat visz a lajbija belső zsebében, akkor csak mosolyoghat kedvére!

Mily egyszerű a dolog.

Veszelka Péternek mielőbb ki kell szabadulnia. Mert minden nap igen nagy veszteség, amit bent tölt. Vetése még mindig csak félig van learatva. Egész gazdasága szétzüllik. És még ez az ember szabadon nincs, addig nincs összeköttetés a pusztai világgal. Veszelka egy nap alatt le tudja szerelni Rózsa Sándort, meg lehet általa alkudni a jövőt, az öccse árán...

Rózsa Bandi kiszabadítása nem sürgős. Mit tehet ez a gyáva gyermek. Semmit. Még talán neki is jobb, ha idebent van. Annyit úgyis el tudott érni, hogy ne verjék... Akkor pedig minden rendben van. Olyan kosztot ugyan nem kap, amilyet Metternich előírt. Hogy a raboknak meg kell adni naponta a két font jól sült kenyeret és főtt ételből annyit, ami elégséges. Főtt étel. A pusztaiak néha egy hétig se látnak, de két hétig se főtt ételt, még a parasztnak sem jut mindennap főtt étel.

Metternich herceg nagyon jószívű, de úgy gondolja, hogy a kis rablóknak ugyanannyi jár, mint a nagyoknak.

Nyugodtan várt, míg a méltóságos úrnál bejelentette a titkára, ez a nagyon elegáns francia divat szerint öltözött stiglic.

- Csak röviden, szenátor uram - mondta a királyi biztos, mikor belépett hozzá széles mosolyával.

- A legrövidebben, méltóságos uram - felelt Bujkó Gyuri. - Nem is volna merészségem, hogy méltóságodnak egy drága percét is elvegyem. Mert méltóságod ideje mindnyájunké és valamennyiünk...

- A tisztújításra van mondanivalója?

- Nem, méltóságos uram. Én ahhoz csekély ember vagyok, hogy effélékhez hozzászóljak. Ha rám volna bízva, nem mondom, én is meg tudnám szervezni a tisztikart, de mivel...

- Akkor mit akar?

- Egy szögény embör sínylődik a város tömlöcében.

Így kénytelen volt Bujkó Gyuri azonnal csakugyan a dologra térni.

- Ez az embör egy nagy félreértésnek az áldozata. Mivel az ő házánál fogták el Rózsa Sándort, a betyárt, méltóztatik tudni...

Az adminisztrátor nagyot nézett.

- Veszelka? - kérdezte.

Bujkó Gyurinak ragyogott az arca a derűtől. Nem is képzelte, hogy ily egyszerű lesz a dolga, hisz ez remek, akkor nem kell magyarázni semmit.

- Veszelka Péter méltóságod parancsolatjára, méltóságos uram.

- Mit akar szenátor uram evvel a gazemberrel?

Bujkó Gyuri győztesen mosolygott.

- Én ezt az embert már húsz év óta ismerem. Soha ellene... (Magunk közt: akkor ismerte meg, mikor a Csarba Mihály ökrei az ő keze alá kerültek. Ennek csak öt éve, de annál érzékenyebb veszteség, hogy időközben nem kellett ismernie Veszelka Péter nevét.) Soha ellene legkisebb kifogás nem volt. Én a város gazdasági szenátora vagyok, méltóságos uram, ezek az emberek mind az én kezem alatt vagynak, a fenyítéket is én osztom ki rájuk. De mondhatom, méltóságos uram, ennél becsületesebb, okosabb, hasznosabb emberünk kevés vagyon a pusztán.

- Lókötő? - kérdezte szellemesen az adminisztrátor.

Bujkó Gyuri még állandóbban mosolygott. Tetszett talán neki, hogy őméltósága nem esett a feje lágyára.

- Méltóságos uram. A pusztai ember nem városi. Pusztai. A pusztai erkölcs nem egészen az, amilyennek a papok méltóztatnak prédikálni, ámbár megjegyzem, ők is csak prédikálják...

Az adminisztrátor hangosan felnevetett. Cinikus ember volt, s mint ilyen, a század szelleméből annyit magáévá tett, ami a közerkölcsök fölé emeli a nagy urakat.

- Nohát, mire jó ez a Veszelka János. Hamar.

- Péter, méltóságos uram, Veszelka Péter. Itt átadom méltóságodnak ezt az iratot.

- No hamar, hamar.

- Méltóztassék elolvasni s aláírni. Ebben pontosan és röviden meg van írva, hogy Veszelka Péter, mivel tévedésbőr hamis színbe került, azonnal, mivel méltóságod személyesen meggyőződött ártatlanságáról, azonnal szabadlábra helyeztessék, szigorú...

- Mi ez? - bámult el az adminisztrátor.

De Bujkó Gyuri mosolyogva hunyorított s befejezte, amit mondani kezdett:

- Mivel pedig szükség van a legszigorúbb felügyeletre, ennek gyakorlásával megbízatik...

Az adminisztrátor kitátotta szemét-száját, úgy bámult a dolgon.

- Megbízatik Bujkó György városi gazdasági szenátor, aki sajátszemélyes felelősség terhe mellett köteles Veszelka Pétert ellenőrizni, és érette, minden anyagi és morális felelősséget vállalni.

- Nem értem - mondta az adminisztrátor, és fülig érő magas gallérjába akasztotta két kis ujját, mintha annál fogva akarna a megértés magaslatára emelkedni.

Ami a gyorsaságot illeti, megvallotta, hogy ez a gyors elintézés őt magát lepte meg legjobban.

Bujkó György még sietve, hadarva, nagyjából felolvasta az iratot, akkor letette azt az adminisztrátor elé, és míg az elképedve bámult rá, belenyúlt lajbijának zsebébe, és kivette belőle a kis tekercset s azt, mint valami pecsétnyomót rátette az iratra. Az adminisztrátor úr őméltósága hihetetlen gyorsasággal megértette, hogy mi az a tekercs.

Kitátotta száját és felháborodva pillanatokig csak bámul ennek a gazfickónak az ábrázatába.

És bámulta ennek a rendületlen mosolygását. Bujkó Gyurkónak sohase fénylett jobban kerek, előrenyomuló vörhenyeges arcéle, kék szemei pislogtak, és szája mint valami félkör húzódott felfelé az orra alatt magasra, s csak nézett és mosolygott, mintha azt mondta volna:

- Na? Mit szólsz hozzá?

Az adminisztrátor felugrott. Fogta a tekercset.

Egy pillanatig méregette, mintha a súlyát akarná megállapítani.

Akkor mérgében odavágta a dívány alá, amely mellette volt, az íróasztal mellett balról. De úgy odavágta, hogy a tekercs szétszakadt, és az aranyak úgy gurultak, csak úgy cikáztak és szikráztak.

- Mi ez? - ordította őméltósága magából kikelve. - Megvesztegetés?... Gazember, azt hiszed, engem meg lehet vesztegetni?... Még ilyen aljassággal nem találkoztam... Mars hinaus. Kifele!

Bujkó Gyurkó egy pillanatig talán először életében elvesztette a mosolygását.

Mégis, száz arany, még ezekből a legkisebb aranyakból is, amiket össze tudott válogatni, az megfelel hétszáz ezüst forintnak. S így a kétezer papírforintból már csak hetven forint maradt meg.

- Mars! - ismételte az adminisztrátor őméltósága sziszegve. - Vagy csengetek - s megragadta az ezüstcsengőt -, és beparancsolom a testőrségemet!

Bujkó Gyuri aggódva nézett a letett papírra, de örömmel látta, hogy azt még nem tépte szét őméltósága.

Avval hátat fordított, és mérsékelt sebességgel haladt kifelé a teremből.

Kinyitotta az ajtót.

Kiment.

Ahogy kint volt, mintha valami eszébe jutott volna, intett a titkárnak, hogy még vissza kell mennie, s mosolyogva óvatosan benyitott. De csak a résen nézett be, s örömmel látta, hogy őméltósága négykézláb a földön van, s a dívány és a szőnyeg alól kapargálja fel az aranyakat.

- Pszt - mondta a megérdemelt mosolygással a kis elegáns bécsi titkárnak -, nem szabad zavarni őméltóságát elfoglaltságában, amíg csak nem csenget.

 

Vaklárma

Szegény szegedieknek mindenből csak bosszúságuk, szégyenük volt. Most is a katonaság hajtotta meg a határt. Bejárták a város költségére az óriási pusztákat, de nem hozták be Rózsa Sándort. Összefogdostak mindenféle drótostótokat, üstfoltozó cigányokat, egérűző rácokat, egész sereget hajtottak maguk előtt. Mindenféle jámborokat, akiknek ugyan minden a kezéhez tapad, amit csak meg tudnak fogni, de betyárt vagy olyan embert, aki betyársággal gyanúsítható, olyat egyet sem.

Azokat elnyelte a föld.

Ismeretlen forrásból még annak is híre járt, hogy az egyik csárdánál, már nem tudták megmondani, melyiknél, a neszűrj-hegyinél vagy a bojárhalminál, vannak, akik a zabosfait, vannak, akik a győriszéki csárdát mondták, hogy ott lepték volna Rózsa Sándort minden bandájával, de siettükben csak beszóltak volna az ajtón, hogy megfane it bétyar, s hogy a csárdás azt találta felelni, hogy nincs itt uram egy szikra se, azt mondták: akkor jó megfan, gyerünk tovább ety házat.

Persze az ilyet úgyse hiszi senki, de az bizonyos, hogy néhány csárdát bedüntöttek, rengeteg tanyát, putrit, kivált a rozzantakat felgyújtották, vagy kemencéjét ledöntötték, vagy mindenestül összerombolták.

De evvel csak a gazdáknak tettek kárt, evvel ugyan meg nem fogtak egy szál betyárt sem.

A főbíró magasságáig az ilyen hírek viszont nem jutottak el, amiket a vastag Perzsi hozott meg Tövis Borisnak, hogy Rózsa Sándor megesküdött a Szűzanya hét fájdalmára, hogy az öccsét kiszabadítja.

Ettől Juliska gyulladott fel nagyon. Akkor Rózsa Sándor bejön a városba, de ha bejön, akkor bizonyosan megszólal még egyszer a fülemile is.

De akármennyi szépet gondolt el erről, a napok múltak, nem történt semmi. Ellenben egy éjjel az édesapja csak bezörgetett.

Már a perzekútorok régen nem aludtak itt az eresz alatt, úgy látszik, nem akartak még egyszer bojtorjánkoszorút, mint a pártában maradt lányok.

Nagy örömmel, boldogsággal és zokogással fogadták az apát. Tövis Boris is elolvadt a könnyeiben. Ember nélkül nem élet az asszony élete.

- No, csakhogy már itt vagy - mondta s a vállára tette a kezét ennek a rossz embernek.

Veszelka nagyon csöndes ember lett. Megsápadt, megfogyott, megfeketedett. Legelőször is egy dézsa vizet kért, abban kint a szabadban az eperfa alatt, alaposan megmosdott tetőtől talpig.

A felesége nem segített neki. Még az ajtót is betette addig, míg az ura végez. Törülőruhát is előre kikészített neki, mintha azalatt az ura, míg mosdik, nem volna az övé. Szemérem van a magyar nőben, még nagyobb a magyar férfiban. Isten őrizz, hogy csak egy tenyérnyit is meglássanak egymásból, hacsak nem tehetetlen betegek. Mert akkor aztán nincs tovább szemérem, akkor annyi az egyik a másiknak, mint a tehetetlen kisbornyú, amelyik éppen a világra hull. Azt is meg kell fogni, simogatni, tisztogatni, kötelességet kell vele tenni.

Veszelka Péter csak akkor szólalt meg szeretettjei közt, mikor már tisztán, emberi formájában, tiszta gúnyában, bár mezítláb és fésületlenül odaülhetett az asztal mellé.

Belől a karoslócán, ahol a gazda helye annyi idő óta üresen állott.

A nénje egészen elköltözött tőlük máshová, egyik lányához, hogy ne zavarja őket, meg talán azért, hogy őtet ne zavarják, mer azért városban vagyunk, a városban másképpen gondolkoznak. Nem nagyon szívesen érintkeznek avval, akinek éppen betyár, vagy betyárok gazdája a sógora.

- Nehéz vót - mondta Tövis Boris, és szárogatta a szemeit.

Veszelka Péter bólogatott.

Nehéz.

- Nehéz, Juliska?

De Juliska felemelte a fejét, úgy nézett vissza, mintha azt mondaná, hogy ha kettőbe hasítják, akkor se panaszkodik. Neki nem volt nehéz. Neki eljött az ő fülemilemadara. Hallotta annak a csattogását, érezte, hogy érte jött, és büszke volt rá, hogy nem ölte meg a két jótehetetlen pusztázót, pedig a markában voltak, csak mögmutatta, ki ő. Elvette a puskájukat, kirakta a gomblyukukra a bojtorjánt.

Ezt tegye meg valaki.

- A felső igazság mögmondta - szólott lassan Veszelka.

Ő se tudta, a felesége sem sejtette, ki volt, mi volt az a felső igazság.

A szegény ember úgy gondolja, hogy minél magasabbról jön, annál magasabb maga az igazság is.

Dehogy gondoltak volna ők itt most, nagy szívbeli meghatottságukban olyat, hogy nem a tiszta szent igazság győzedelmeskedett.

- Bandit látta kend? - kérdezte az asszony vacsora után.

Veszelka csak bólintott. Nem mondott semmit. Nem akarta elmondani, hogy Bandi még mindig a gyilkos rácokkal van az egyesben.

Hogy soha ki nem viszik a napfényre. Mert a többi rabot nappal elviszik, fát vágni, utat tisztogatni, vannak, akik utcát söpörnek, vagy mezei munkát végeznek. Vannak olyanok is, akik szabadságot kaptak és elmöntek aratni. Hogy azt a kis vagyonokat begyűjtsék, hogy télire éhen ne haljon a család. Mindönkinek van egy kis irgalomtőkéje, csak két embört nem szívelnek, annak a kettőnek semmi irgalom. Egyik a citerás, a másik Rúzsa Bandi.

A citerást mindennap mögverik. Már annak a tizenkét botja úgy hozzátartozik a tömlöchöz, mint a börtönőrök reggeli káromkodása.

- Nem tudom, mi lösz. Azt kaptam parancsba, hogy gyűjjek ki. Hogy ide gyüjjek ángyomékhoz. Itt, maradjak, még csak parancsot nem kapok.

Tehát még nem teljes a szabadulás.

Tövis Boris aggódva nézett az urára:

- Mög köll várni.

Veszelka bólintott:

- Mög.

Mit is tehetne egyebet. Hova menjen. Mi értelme volna, mi haszna, ha például, most, hogy szabad, mert nincsen előtte a vasrostély, ha most hozzáfogna gyalogolni s elmenne valamerre... Akinek van valamije, az már börtönben van akkor is, ha nem csukják rá a rostélyt.

- Bandi persze, ha az gyünne ki, annak tágas a világ. Azt hét vármögye itt nem tarthatná egy helyön.

- Azé is nem eresztik ki. Nincs neki senkije.

Még Juliska is szánakozva gondolt rá, hogy szegény Bandi milyen magános árva. Igazán senkije sincs. Pirosra nem vélekettek, nem is tudták, hogy a világon van. Ebben is olyan titokőrző volt a Bandi gyerek. Más legény már régen eldicsekedett volna, hogy micsoda szeretője van. De Bandi nem.

Bandi csak ült a rácokkal egy ketrecbe. Csak ült, és egy szót sem szólott.

Ült és hallgatott. Vagy állott órák hosszáig, állott, és fogta a vasrácsot, ahogy Veszelkától tanulta. Megértette, hogy ez is valami. Már ez is cselekedet. Enyhíti az ember fájdalmát, ha a vaspálcákat foghatja, s azon gondolkodik, hogy ha olyan ereje volna, mint Sámsonnak, akkor megrázná az egész házat ezeken a vasakon és bedöntené, mint Sámson a filiszteusok templomát.

Most, hogy magában maradt, még több gondolkodnivalója van.

A rabok, ahogy jöttek alkonyatkor hazafelé, igazán úgy csinálták, mintha hazajönnének. Kint voltak egész nap a szép szabad nap alatt. Sütött rájuk a napsugár. Perzselte a bőrüket a fényesség, és szárogatta az izzadságukat az a jó könnyű szél. Ha eső volt, az ég vize mosta le róluk a szennyet, ha száraz volt, az isten kendője szárogatta belőlük a fájdalmat.

Nem is úgy jöttek le, mint rabok, csak mint akinek haza kell menni estére, mert otthon van az embernek éccaka a helye.

Nem is látták már a sötétséget és a nehéz kő- és malternyirkosságot, ami a mélyben az állandó nyirokban, ott volt. Jöttek, hogy az éccakát eltöltsék, már az egymáshoz kötött bizalmasság megenyhítette a levegőt, és tele voltak tréfával, kötődéssel, marakodással és kacajjal.

De Bandi ilyenkor lefeküdt, hogy ne is lássák, hogy ne is szóljanak hozzá.

Senkinek a hangját sem akarta hallani. A rácokhoz még egyetlen szót sem szólott.

De ha azok beszélgettek, veszekedtek maguk közt, ahogy a házasok szoktak, s egymást tették felelőssé azért, ami történt, a kövér révészné miatt, akkor erősen figyelt, de csak azért, hogy a beszédjüket megértse. Mintha neki valami oka volna, hogy megértse a rác beszédet.

Ezen az estén meg is tudta, mire kell neki a rác ige.

Két nyomorult csavargót löktek be, akiket a katonák hoztak, mikor meghajtották a pusztát. Egy részét a foglyoknak a várba vitték, más részét ide adták. Hogy a városnak is jusson.

Azt mondja az egyik rác:

- Csak vigyázz, testvér, nem sokáig tart már.

A gyilkos felörülve nyögte, hogy mi lesz?

A másik megmondta, hogy Rózsa Sándor a bandájával meg fogja ostromolni a tömlöcöt, és kiszabadítja a rabokat.

A gyilkosok nem tudtak az egészről semmit. A rác fogoly magyarázta meg nekik, hogy Rózsa Sándornak van itt a tömlöcben egy testvére, azt magával akarja vinni, hogy megmentse a kötéltől, abból is betyárt csinál.

Az őr jött, és korbáccsal húzott a fecsegő nyakába. Nem értett rácul, nem tudta, mit beszél. Csak éppen a helyére kergette a sötétben. Úgy égett egy-egy mécses a pincék során, mint a bányákban.

Bandi halálosan megijedt.

Ennél iszonyúbbat nem mondhattak volna neki.

Igen, az igen, az szép, hogy a bátyja ki akarja szabadítani. Ez jólesik. De hogy ő is betyár legyen, ezt nem. Ezt az egyet nem vállalja.

Csak megnémult, megsemmisült, nézett maga elé egész éccaka. Nem bírta a szemét egy pillanatra se lehunyni. Állott a sötétben, fogta a vasat.

Úgy fogta azt a vaspálcát, mintha a biztos szilárd, igaz és tiszta élet tartója volna.

Sohase volt betyár, és sohase akar az lenni. Ő csak azt akarja, hogy néki meglegyen a mindennapi munkája, hogy az emberek, akik ránéznek, ne gondolják, hogy ez is betyár, hogy a híres Rózsa Sándor testvére.

Ha ű Sándor, én mög Bandi vagyok!

Mondta magában, s elszakadt a bátyjától.

Igen, ha a bátyja szabadítja ki, akkor neki vele kell lenni, hogy vigyázzon rá. Hogy visszafizesse neki, amit az tett érte. Ha az kiviszi innen, mintha újraszületne. Új életet adna, mert ez élet már elveszett, ez már megszűnt. Ez semmi, amit az anyjától kapott. Most jön egy új, amit a testvérbátyja hoz neki a szűre ujjában.

De neki ez az élet nem köll.

Betyár nem lösz.

 

Kinn a tanyán

Veszelka Péter megkapta a parancsot, hogy menjen ki a tanyájára, szedje rendbe a dolgait.

Mikor kiment, a szíve megfájdult. Ily rövid idő alatt annyira elhagyatott lett a tanya, hogy rá se tudott ismerni.

A ház, mely anélkül sem volt szilárd épület, mert egy régi juhakolból alakították át házzá, nem is lett soha valami afféle emelt fejű ház, amilyenekhez a városban most mégis hozzászokott, de azért jó tanya volt az húsz éven át. Télen meleg volt, nyáron szellős volt. Jó ételeket evett ő itt, jó érzések közt végezte gazdaságát. Még büszke is tudott lenni, hasat eresztett, és kemény hangon beszélt azokkal, akiket sikerült maga alá gyűrni. Béresekkel, lovászokkal, kapásokkal, csavargókkal, betyárokkal.

Most a háznak kidűlt egyik oldala, be volt döntve a kemencéje, amit csak meg lehetett mozdítani, mindent elhordtak belőle.

Nem volt már ott egy asztal, egy szék, egy ágy, sömmi. Éppen úgy kifosztották, mint a Rákóczi kastélyát, mikor menekülnie kellett. Ahogy a kis tót parasztházakban drága brokáttal bevont, Rákóczi-címeres, magas hátú székeket lehet találni, úgy leli ő meg az elhordott maga faragta székeit majd idővel itt vagy ott. Ha éppen el nem tüzelték.

Ez a vagyonnak a sorsa, csak addig tart, míg valaki rajt ül. Semmi sem ragaszkodik a házhoz, csak a macska. Az itt leskelődik, mire észrevenné, már nyávogva kéredzkedik fel az ölébe.

- No, maszat - mondta neki, csettintett az ujjával, mire a macska egy szökéssel fent volt a karján, és újra nyávogott egyet a fülébe, már mosdott, már hízelkedett, dorombolt.

A zsebébe nyúlt, valami kenyérmorzsát szedett ki és odaadta a cicának. Az a tenyeréből éhesen kapkodta a kenyérmaradékot, most nem kényeskedett. Nem kért tejecskét, nem prüszkölt a száraz kenyértől. Nem szagolgatta a kis rózsaszín orrával, megette.

- Jólesik az egérpecsönyére - mondta neki Veszelka.

Mintha ölbeli gyerek volna a karján, régi életének utolsó tanúja, tovább szemlélődött a romok közt.

Azér jó, hogy a házat möghatták - gondolta.

Fel is gyújthatták volna, akkor most nézhetne utána, honnan vögyön új házat. Még vályognak való főd sincs itt. Ezt is a régi időkben hordták ide. Valami bolond gazdája volt valamikor ennek a helynek. Juhász volt, isztrongát akart ide csináltatni, mert itt lelte legközelebb a vizet a főd alatt.

Egy-két oszlop. A kemencét mögrakja az öreg Sütibalog. Ha még mögvan.

Micsoda, két nap alatt helyre lehet pofozni ezt a lapos házat.

A feleségét nem szabad kihozni, mög a lányt. Nincs engedély. Juliskát se szabad. Nem lehet tudni, mitől félnek. Hogy ő innen, ha az egész családja kint van, megszökik? Dehogy szökik! Hová mönjön? Útféli koldusnak, mikor itt vannak a földjei, beleépítve a sok trágya, munka, feltört jó földek. Búzatermő, kukoricanevelő fődek. Mintha már az övé volna, nincs itt sömmi baj. Ha möghal, annak hagyja, akinek akarja, a feleségének... Az unokáknak...

Hogy el tud az ember harcolni, magát megszakítva evvel a kutya földdel is, és ebben sincsen semmi örökös. Ha möghal, az ember nem viszi magával a fődet. Ő kőtözik bele. S milyen kis hely elég ahhoz, hogy meghúzódjék abban a tágas nagy földben, amelynek idekinn mintha nem is volna se vége, se hossza. Az égig ér keletre is, nyugatra is.

Csak amott a távolban lakik egy tanyás szomszéd. Néger Urbán. Az is ilyen bolond harcoló. Mint a hangya. Csakugyan, van egy Hangya Lukács nevű szomszéd is. Az is oly távol, az embernek meg kell gondolni, ha odáig akar gyalogolni. Vajon ezek szorgalmatoskodták volna el az ő bútorát? Mert akkor vissza fogja kapni. Azért vitték el, hogy lába ne keljen. Vajon a tyúkok hova lettek, meg a récék? Ki vág nekik csalánt?

Topogó úgy mosolygott a szeme közé, derék férfias mosollyal, mintha nem számítana neki sömmi abból, ami történt.

Kezet nyújtott, mögszorította, mögrázta, osztán egy szó se volt tovább róla.

Még olyan szerencséje is volt, hogy a szenátor úrral is találkozott. Bujkó Gyurival. Az is csak mosolygott, és nem mondott sömmit.

Igen, azt mondta, hogy a főkapitány úrnak elkötötték a lovát. Ahelyett egy jó lóra volna szükség.

Evvel nagy gondba is keveredett, mert hol vegyen ő lovat. A maga lovát szívesen odaadná, de azt se tudja, az is hol van. Hát nem alszik már a nyereg alatt a hátas. Ki tudja, melyik katonának tetszött mög odabenn. Mert a lován kellett akkor bemenni. Aztán, ahogy leszállították róla, azóta nem is hallott felőle, hova lött.

A felesége meg a Juliskája gyalog mentek be.

Tanyai asszonynak nem olyan nagy út az. Két mélyföld az egész. Tizenöt kilométer. Azt egy háti batyuval egy tanyai asszonynak akármikor meg kell tenni éhomra. Indulnak, este, alkonyodáskor, már hajnalban ott kell lenni a szegedi piacon, ha eladni akar, vagy venni.

De a városi is olyan volt még ebben az időben. Az öreg Csontos bácsi már hetvenesztendős volt, de beteg lett, ha egy hét elmúlt, hogy harminc kilométert nem lehetett neki gyalogolni. Csak eszébe jutott, hogy egy kis tejeskukoricát kér a komájától, aki csősz volt Majsán, elmönt érte, másnapra már el is hozta, mög löhetött főzni. Vagy egy dinnyét hozott. Vagy Dorozsmáról pipaszárat. Ott igen jó veresgyűrű van, annak az ágából lehet a legjobb pipaszárat metszeni.

Toronyiránt. A repedezett földön, ami a nagy melegben meghasadozott, hangyák mög a többi bogarak pattogtak az embör lába előtt.

Ni, milyen szöröncse. Lovas embör közeledik.

Erre jön a. Csakugyan éppen erre. Ugyan miféle löhet.

Mit hoz?

Vagy mit akar vinni.

Jó fertály beletelt, míg ideért. Veszelkának volt ideje. Itt most sehol senki, semmi. Munkásai, béresei szétoszlottak. Lova sincs, hogy utánuk járjon. Gyalog hosszú, inkább sokáig tart. Jobb helybe várni, csak idetéved valaki.

Mög is ijedt, hogy a lovas mégse erre jön, hát hamar szalmát kapart össze, kicsiholt, möggyújtotta, és evvel jelet adott, hogy gyüjjön csak bátran a lovas embör. Itt szívesen várják. Nem üres már a pajta.

Hát Pisze Matyi jött egy nagy sárga lovon.

Nyereg nélkül volt a ló, mert most szigorú parancs volt, hogy nem szabad nyereggel járni a csikósoknak többet. Hogy a betyárok ne nyergölhessenek.

- No.

- No.

Pisze Matyi pipálott a ló hátán, de csak száraz volt a pipája, vagy dohánya nem vót, vagy tüze, csak tartotta az agyarán a pipát.

- Möggyütt kend?

- Mög. Hát kend?

- Vögye mög.

- Mit?

- Eztet - s mögverögette a sárga nyakát.

- Hát...

Veszelka megnézte a lovat. Jó erős ló. De nem szántó ló. Nagyon táncol, ahogy áll. Vagy az nem tetszik neki, aki rajta ül.

- Minek aggya el kend?

- Minek? Az embör csak bajt csinál magának. Gyalogost nem szólítanak mög a pusztázók. Lovasnak nem hannak békét.

- De e nem a maga lova. Nem ezön vót erre.

Pisze Matyi elgondolkodott, mintha ebbe volna valami.

- Mán az enyim gazdánál van. A régi. Mer ez is az enyim.

De Veszelka csak csóválta a fejét.

- Nem szeretök én kentökkel dógozni. Mer kentök nem beszédösek.

Ez azt jelenti, hogy a múltkor se mondták meg, hogy a püspök csongorádi gulyájából való volt a két ökör. Mennyi baja lött abból neki, hogy nem tudta, honnan került. Ha tudta volna, akkor egy napig se őrözte volna meg. De azt hitte, tisztösségös helyről való vót. Vagyis kis jobbágy gazdaembörtűl, aki sose fogja mögtanálni. Azért nincs bilyog a tomporukon. Osztán kisült, hogy a püspöké.

- A se jó.

- Mi?

- Amék beszédös: hazudós.

Veszelka nevetett. Ez is löhet.

Hát közelebb ment a lóhoz, megsimogatta, megveregette. Eszébe jutott a Gyűszű. Jó lenne ez a főkapitánynak. Az a német, az nem szereti az ugrálós lovat. Ez azért mög tud állni. Nyereg alatt volt ez eddig is. Mölátszik az ódalán, egész ki van fényösödve a szőre, ameddig a nyereg takarta.

Még nyereg alatt is hált. Úgy látja.

- Osztán mit akarna kend érte.

- Mongya mög, mit szán rá.

- Jóembör, én nem szánok rá sömmit. Tuggya kend. A mongya mög, aki el akarja anni.

Pisze Matyi hallgatott.

- Hát a Bandi gyerök? - kérdezte.

Veszelka hallgatott most el.

Még meg is rezzent.

És ezt Pisze Matyi észrevette. Észrevette s csudálkozott. Mi löhet, mi löhet?

- Mikor gyütt ki? - kérdezte átmenetibe.

- Szerdán.

- Hm. Akkó még jó vót?

- A gyerök? Jó.

- Hm. Osztán most mán? - jelezte, hogy felkötötték-e?

Veszelka nemet intett:

- Ű maga.

Pisze Matyi majd leesett a lóról, úgy meg vót lepetve, hogy tán azért maradt olyan mereven a lovon.

- Ű?

- Ű.

- Maga?

- Ű maga.

- Zeggyesbe?

- Az egyesbe.

- Hm.

Így eltűnődött.

Ezt mög kő vinni a Sándornak.

Az a bolond gyerök akkor mög ne indujjon.

- Mikó?

- Mútt éccaka. Csütörtökön éccaka.

- Elbúsúlt - magyarázta meg magának Pisze Matyi. - Hogy kendet kieresztötték, ű mög... Hm.

Nagyon csóválta a fejét.

- Gazduram mög kigyütt.

- Ki.

- Beszójjak a Nyigrihöz?

- Minek?

- Ott van az öreg Gölöncsér.

Ez volt a Veszelka régi munkása, aki a napszámosokat össze tudta szedni. A bizon jó lösz. Mert nem köll gyalog mönni utána.

- Ajjó lösz, hajja kend.

- Hát isten álgya.

- Hát a ló?

- Möghozom.

Evvel elment a lóval, s hamarosan kaptázta, aztán vágtába eresztette. A ló jó futó ló. Nyereg alatti ló. Alighanem katonaló. Nem lehetetlen, hogy leszállítottak róla egy valakit. El is ásták.

Hogy ne szidja tovább a rökrutákat.

 

Búbánat

Éccaka az Anna kunyhója előtt telepedtek le a betyárok.

Ott volt Török Samu, Tóth Jóska, Füsti Molnár meg Pista Zsiga.

A kunyhó szintén meg volt már építve. Minden hajlékot mögcsinált azóta Sándor, vagy csináltatott inkább két kapusra. Nem akart többet úgy megszorulni, mint a Veszelka színjében.

Anna kövéren, vidáman főzte a birkát a bográcsban.

Szerette, ha sokan vannak körülötte. Úgy dolgozott, mint egy angyal, szó nélkül, mosolyogva, vidáman.

Sándor nagyon komolyan ült egy kötél búzaszáron. Nézte a tüzet, ahogy lobog.

A lovak ki voltak pányvázva a vízparton. Ott mindig van egy kis fű, még most is. Nyereg nem volt egyiken sem. Még ponyva is csak egyen, a Csillagon. Még azt se tűrték a csikósoknak most a pusztázók, hogy kisponyvát terítsen a legény a lova hátára.

- Imre még most is fekszik? - kérdezte Tóth Jóska.

Sándor nem felelt, csak a szemével intett.

- Hm.

Török Samu egy kupac sarjún hevert. Nem szólott szót se, pipált kegyetlen. A távolba figyelt folyton. Most felkiáltott:

- Pisze?

Odanéztek. Senkinek se volt olyan jó szeme, mert nem mondtak rá semmit.

Csak Sándor szólalt meg:

- Űtet várod?

- Űtet látom, ha jól látom.

Sándor megrázta a fejét.

Nem is ügyelt oda többet.

Egyszer csak elmosolyodik Rózsa Sándor. Már ő tudja ki jön. Gál Pétör.

Az a markos ember, aki a Csöpögtetőbe akkor este meggyomrozta. Baj lett volna, ha el nem tudja kapni a nyakát.

De hogy lovon jön. Nem is gondolta volna.

E derék.

Hát a lovas egészen a közelbe jött. Nagy szűr volt rajta. Ki tudja mi lehet a szűr alatt.

Rózsa Sándor hármat füttyentett.

Erre megbátorodott az ember. Nem tudta biztosan, hol jár. Azt tudta, hogy az Alsóásotthalom meg a Rókabögyös közt kell lenniek.

Erre baktatott fürgén.

Mikor a közelbe ért, senki a betyárok közül fel nem neszelt. Látták, ez a Sándor embere, hát maradtak mozdulatlanul, ki-ki heverve magának.

Akkor az ember látta, hogy senki se ül lóra miatta.

Az éccaka izentek neki:

- Gyere ki estére a Rókabögyösre!

- Úristen, a messze van. - Így osztón lovat kért.

A felesége rítt:

- Ki ne mönnyön kend.

A gyerekei a nyakába akaszkodtak:

- Édösapám!

Nem vót hatalom, ami visszatartsa. Ha híjják az embert. Mönni köll.

Mög is gyütt.

Most itt van.

A szűr alatt hoz egy félkéz kosarat. Mög van rakva libapecsenyével, pogácsával. Borral.

Pista Zsiga ráfogta a puskát.

Gál Pétörnek mögvillan a szeme. Szétveti a szűrt, s megmutatja magát:

- Ide lüjj!

Rózsa Sándor leüti a fegyvert.

- Ne bántsd, ez az én emböröm.

Gál Péter szíve megkönnyebbedik. Soká áll a lovon, a ló hátán ülve.

Akkor Rózsa Sándor feláll. Int neki.

- Gyühető.

S hátat fordít. Ha akarja, most az lőheti le őtet.

Van puskája is. Vakmerő egy fickó. Ezer szerencséje, hogy a pusztázók meg nem csípték.

- Üjj le.

Már leszállott, közelbe jött. Leteszi a kosarat. Akkor minden szó nélkül közéjük ül.

Nem köszönnek egymásnak. Nem is néznek egymásra. Sándor dolga.

De Sándor se szól.

- Igyál!

Avval odanyújtja a közös kulacsot.

Gál Pétör vár.

Arra Rózsa Sándor iszik egyet s átadja. Gál Pétör átveszi.

Ő is húz egyet. Akkor leállítja maga mellé a kulacsot, osztán kiveszi a kosárból az üveget. Azt nyújtja vissza.

Sándor elveszi, kicsit iszik. Sorra adja. Mindenki iszik.

Evvel megtörtént a barátság kötése.

- De biz a Pisze Matyi - mondta Török Samu.

Nézik, hát csakugyan a nagy orrú jön a sárgán.

De ugyancsak igyekszik.

Oly izgalmat kelt avval, hogy annyira hajtja a lovat, hogy valamennyien felugrálnak s elébe sietnek az embernek.

Pisze Matyi már messziről integet.

- Hé, hé.

- Nó?

- Nó?

- Itt van é a kisgazda?

Rózsa Sándor elébe áll.

- Mi kő?

Pisze Matyi szomorán lógatja az orrát.

- Fijam! - mondja. - Édös fijam!

- Nyögje má ki.

- Hej atyaisten, atyaisten. Hogy neköm kő mindönt mögmondani... Bandi...

Egyszerre megdermednek. Valamennyien megrettennek. Csak az egy Gál Pétör nem tudja, hogy mért vannak együtt. Vagy tán ő is gondojja, hiszen járt a hír feléjek is... Ma éccaka indulnak rá Szögedre...

Egész belesápadnak. Mindenki tudja, mit kell várni.

Rózsa Sándornak még a lelke is megfagy.

- Édös fijam, mán ne add fejed búsúlásnak... Sokat köll az embörnek mögérni... Sokat...

A kérdős szemekre int, hogy: nem!

A csöndben a tücsök felvisít.

- Ű maga!

Ráhajlik a ló nyakára, mintha nem bírna tovább a szemükbe nézni.

Senki sem szól. Mindenki megértette.

Pisze Matyi a lova nyakát kicsit megveregeti, a ló engedelmesen megfordul.

- Eladtam a lovat - mondja. - Haza köll vinni... Má úgy is, nincs rá szükség...

Elvágtat az avarban. A ló lába port ver fel. Az ég tüzes vörösben fénylik.

 

Lovak, haza!

Legjobban Bujkó Gyuri illetődött meg a Rúzsa Bandi halálán.

Most má belátta, hogy megint kár volt elvesztegetni a pénzt. Milyen jól kitervelte, milyen rosszul sikerült. Most má Rózsa Sándornak többet semmi hasznát nem veszi. Kár volt.

A felesége mindig is mondja, hogy az ő nagy okossága nem egyéb, csak ráfizetés.

Szegény asszony nem nagyon mer szólni, mert az ilyen hasznavehetetlen embereknek van a legjobb, legbízóbb feleségük. Inkább ahelyett, hogy szemrehányást tenne, sajnálja szegény urát.

Örmény lány, sok pénzt hozott az urának, abból lett az mindenféle, elébb kupec, csiszár, azután bekapott a városhoz és ott lett pusztabíró, meg gazdasági küldkihíjdbe, a végén Kulacsos Nagy Mihály megválasztatta nagy ártatlanul tanácsnoknak. Mert ha valaha volt ember, akinek egy krajcár érőt nem hozott a Bujkó Gyuri tanácsa, az Kulacsos Nagy Mihály uram volt, akinek más köze hozzá nem volt, mint hogy mindig ű fedezte a hátát.

De azért a mosolygás nem kopott le egy percre se a Bujkó Gyuri arcáról. Ő már így született, evvel a mosolygással. Ő a legkomiszabb dolgokat is ebbe a mosolygásba gondolta ki és csinálta végig. Mintha nevetett volna azon is, hogy vele baj is tud történni.

Hát a száz aranyat már elvesztette, azon nem sokat tűnődött, azt úgyis ingyen kapta, a bitang marhák ára volt. De inkább más bajt szimatolt itt.

Az adminisztrátor hamis lett hozzá.

Veszelkát ugyan kibocsátotta, de vizsgálatot indított őutána. Meg akarta tudni, ki ez az ember. Utóvégre a száz arany még együtt van, legrosszabb esetben mint letétet kezeli, azt azért mégsem lehet eltűrni, hogy ennyire semmibe vegyék kisemberek a királyi tekintélyt. Ő azt képviseli. Sőt a császárit. Hiszen Magyarországon vagyunk.

A főügyészt hívatta, Kulacsos Nagy Mihályt, s sorra kikérdezte a tisztviselők jelleméről, becsületérzéséről.

Ennek mindenképpen megvolt az értelme, mert a királyi biztost a tisztújítás miatt küldik mindig Szeged város nyakára. Most tesz a tisztújítás, odáig neki személyesen meg kell ismerni mindenkit, hogy méltó-e a hivatalára, vagy nem. Kulacsos Nagy Mihály komolyan vette a dolgot, ahogy sorra mentek, minden tiszttársának egész életét, mint valami nyitott könyvet forgatta fel, olvasta meg a királyi biztos előtt.

Nem is vette észre, hogy már az első beszélgetésnél, csak egy névnél tett fel keresztkérdéseket, s ez éppen Bujkó Gyuri volt, akiről viszont a főügyész nem tudott röviden válaszolni. Ő maga sem tudta, hogy milyen keveset tud erről az emberről. Nem ismeri a múltját, a sorsát, a tetteit.

- Csak óvatosan mindenkinél - mondta az adminisztrátor, aki nem volt olyan együgyű, ahogy a magas hivatalúakat szereti tekinteni az alant élő ember. - Senkinek sem szabad megbántani az érzékenységét. De nekem pontos információkra van szükségem. Tessék talán az egyes tisztviselőknél személyi nyomozást folytatni.

- Kérem, nem kell itt senkinél, méltóságos uram. Ezek az úri barátaim velem együtt gyerekeskedtek, együtt nőttünk, együtt kerültünk a városhoz, úgy ismerem az életüknek minden legkisebb részletét, mint a tenyeremet...

Rábökött a Bujkó Gyuri nevére:

- Mögvallom, ez az egy embör van köztünk, akiről sömmit se tudok, csak azt, hogy átkozottul ügyes fickó.

- Úgy?... Hát éppen ezek a gyanúsak mindig, főügyész uram. Az átkozottul ügyes fickóktól kell legelőször megtisztítani a világot. Az átkozottul ügyes fickó, az mind világrabló, csavargó Napóleon. Az államnak nincsen szüksége ilyen figurákra, mert ezek előbb-utóbb lázadásba sodorják.

A főügyész nem akarta kimondani, míg utána nem jár, de volt valami sejtelme arról, hogy Bujkó Gyurkónak a hajdani időkben, öt-hat ével ezelőtt mintha volna valami kapcsolata azokkal a betyár-csempészhistóriákkal, amik akkor is éppen ennek a Veszelkának a személye körül vetődtek fel. De úgy elaludtak, hogy nem is tudná mikor is volt... Még az 1830-as árvíz előtt lehetett az, éppen akkor valahogy... Csak azóta megtisztult a neve.

Engedelmet kért, hogy ennek az embernek a kivizsgálására időt kapjon. Két nap, úgy gondolja, elég neki.

- Nem tudom eléggé a lelkére kötni, főügyész uram, hogy a legnagyobb óvatossággal. Semmiképpen nem fogadom el, hogy valaki azt mondhassa, hogy én Szeged városában a családi és magánélet titkai után kutatok. Ámbár nekem erre is megvan a teljes felhatalmazásom Sedlnitzky gróf úrtól, az állami rendőrminisztertől Bécsben.

Kulacsos Nagy Mihály nem sokat törődött Sedlnitzkyvel, akit névről sem volt szerencséje ismerni, nem tartozott a grófok imádói közé. Sem a híres rendőrminiszter neve idáig még el nem hatott. De annál jobban tudni akarta Bujkó Gyurkó viselt dolgait.

- Mindenesetre kérem arra, a legnagyobb titokban nyomozza ki, hogy ez a szelet papír milyen aktából van lehasítva?... De nem, ilyen csekélységekkel nem fárasztom.

S visszatette a fiókba azt a darab kék papírt, amit a kezébe vett.

Kulacsos Nagy Mihály megkönnyebbült. Azt már nem szerette volna, ha őt olyanra használják fel, ami spiclimunkának is nevezhető. Magyar ember egészen másképp gondolja a nyomozást.

Ki ismeri jobban saját életét, mint az ember maga.

Ó úgy gondolja, hogy Bujkó Gyurkót maga elé citálta, és aztán azt mondta neki:

- Nézd, Gyurkó, mondd el nekem az életödet.

Erre Bujkó Gyurkónak úgy kigyúlt az arca, mintha valami régen várt alkalom nyílt volna meg előtte, hogy eldicsekedhessen a világon a legszebb, legártatlanabb és legdicsőségesebb élettel. Az arca egyre szélesebbre gömbölyödött, orra úgy elvékonyult s előrebújt, mint valami sárga szilvaszem, mely hosszúkás és semmi gerince nincs. A szájaszéle felhúzódott kidagadó pofadombja alá, s kétszer-háromszor is megmozdult a szája, míg végre megszólalt:

- Főfiskális uram, hogy jutott eszödbe ilyen kérdés?

- Mögmondom, Gyurkó. Tisztújítás lösz. Mindönki csak akkó maradhat mög a hivataljában, ha igazolja az egész életével, hogy mikor mit csinált. Én neköd alkalmat akarok adni, Gyurkó, hogy tovább is mögmaradhass a hivatalodban. Sajnálnálak, ha elveszítenéd. Pedig annyi idő óta sose jutott eszömbe, hogy veled beszéljek.

Bujkó Gyurkó kék szemeivel csillogva nézett rá, oly hülyén, mint aki kettőig sem tud számolni, most is azt sem tudja megérteni, mi az, amit tőle a főügyész kérdez.

- Hát kérlek alássan, kedves bátyám, domine spectabilis, énnekem ennél nagyobb örömet semmivel se okozhattál volna, mint evvel a kérdéssel. Én neked annyi tanút idézek, akikkel bizonyíthatom egész életem folyását. A legderekasabb, legtisztességesebb, a legelőkelőbb urakat, a püspök úr őeminenciájától kezdve a legfiatalabb káplánig, Erme páterig, hogy neked, kedves Mihály bátyám, a legnagyobb örömed és gyönyörűséged lesz az ebben való foglalatossággal.

- Hát mi dolgod volt neked a püspök úr őeminenciájával?

- Azt majd őeminenciája fogja neked, Mihály bátyám, részletesen elmondani - s kacsintott Bujkó Gyuri, mintha itt valami titok volna...

Már egy órája beszélgettek, még mindig nem tudott Kulacsos Nagy Mihály a barátjáról semmit. Folyton a tanúkat magyarázta, akik őróla a legjobb információkat fogják adni. Dicsekedett hallatlan összeköttetéseivel s azzal, hogy mindenki, a legelőkelőbb úr is mekkora megtiszteltetésben részesítette őt.

- Az adminisztrátor úr őméltóságát nem tanácsolnád, hogy megkérdezzem?

- Ó, legelsősorban - kiáltott fel boldog mosolyával Bujkó Gyurkó.

- Hát mit tud ő rólad?

Bujkó Gyurkó szinte átszellemülten merült magába.

- Nagyon kegyes volt hozzám.

- Hozzád? Hol? Mikor?

Kicsit csámcsogott az ember, akkor azt mondta a legőszintébb hangon:

- Kedves Mihály bátyám, úgyis mint főügyészem, hites fiskális és több vármegyék táblabírája, erre a kérdésre csak azt mondhatom, hogy az adminisztrátor úr őméltóságát én a legnagyobb jellemnek tartom korunkban.

- Mi közöm nekem az ő jelleméhez? Beszéltél vele?

- Leghőbb tisztelői közé tartozom.

Nem lehetett belőle kivenni, beszélt-e vele vagy nem.

Már goromba kezdett lenni hozzá a főfiskális, mikor még mindig nem látszott észrevenni, hogy nincs megelégedve vele.

- Eriggy a fenébe - fakadt ki végül.

- Kérlek alázattal, méltóságos uram, azaz szeretve tisztelt kedves bátyám...

- Bátyád a kan kutya. Én nem vagyok bátyád. Hány éves vagy?

- Mindig csecsemőnek tartom magamat melletted, egy senkinek, egy alázatos hívednek, főügyész uram. És engedd meg, hogy felhíjjam a figyelmedet arra, hogy a szabadkai vásár nagyon jól sikerült. Mondhatom, nagyon jól. Míg azelőtt a vásárokra ráfizetett a város, most ez olyan summát hozott be, amivel hozzá lehet járulni az iskolák őszi restaurációján kívül az új építkezésekhez.

Azt Kulacsos Nagy Mihály is tudta, hogy régebben a szabadkai vásárok nem sokat értek, mert onnan délre vitték a marhát, arra pedig egészen másfajta marha kell... Nem is tagadta, hogy Bujkó Gyurkónak biztosan köze van ahhoz, hogy a városi gazdálkodás szépen javul, de ebből még mindig nem tudott meg a fickóról még annyit sem, hogy hol született s mikor.

De már annyira belefáradt a vegzálásba, s nem is akarta hűséges duttyánbeli cimborájában azt a gyanút kelteni, hogy rosszakarattal nyomoz utána, hogy eleresztette, aztán átment a főkapitányhoz, Müller uramhoz:

- Te Franci, valamit akarok mondani.

Müller főkapitány szórakozottan nézett fel. Álmos szemeit rávetette a főügyészre.

- Ja.

- Az adminisztrátor valamit kikurkászott itt nálunk.

- Ja.

S csodálkozva nézett tisztviselőtársára.

A főügyész leült az asztalára, s egészen halkan azt mondta a pipacsutora mellől:

- Csak azt nem tudom, honnan szagolta ki ezt a Bujkót.

- Bujkót. Azt én is régen szagolom.

Tehát a főkapitány valamivel okosabb ember volt, mint a főügyész. Mingyárt leszögezte, hogy ő is fenntartja a jogát, hogy...

Pedig semmit sem szagolt eddig rajta, eszébe se jutott. Nem is merte volna, hogy a városnak egy szenátorát meggyanúsítsa valami rossz szagú dologgal. De okos ember nem engedi, hogy más nála okosabb legyen, tehát, ha valaki bármit is mond, amin ő meglepődik, az az első, hogy azt mondja rá: én is régen gondoltam már erre.

A még okosabb tovább megy, azonnal tanúkra hivatkozik, akik előtt ő már régen megmondta, hogy...

- Őméltósága behívatott, azt mondta: erre az emberre vigyázzunk, ennek az előéletét ki kell nyomozni.

Bólintott, hogy Müller mit szól hozzá.

De Müller csak intett:

- Stimmit. Ennek a disznónak az előéletét ki kell nyomozni.

Akkor gondolkozott; felállott, az ajtóhoz ment, bezárta:

- Ki hozta ezt a városhoz?

Erre Kulacsos Nagy Mihálynak azt kellett volna mondani, hogy ő. De nem mondta, hanem gyorsan szívni kezdte a pipáját. Meg aztán nem is volt benne bizonyos, hogy ő hozta. Egyszer csak itt volt. A feleségének a családját ismerte, Pandirkó Gusztinak attyafia is valahonnan: örmények ezek mind.

Szóval Pandirkó Guszti is felelős azért, hogy Bujkó Gyuriból, az Avramovits lány urából városi tanácsos lett.

Kulacsos Nagy Mihály le s fel kezdett sétálni a szobába, s míg hosszú szárú pipáját szívogatta, arról elmélkedett, hogy mégis nagy dolog, hogy a királyi biztos ilyen rövid idő alatt úgy rá tudott tapintani a város gyengéjére.

Bujkó Gyuri ellenben éppen ebben a percben szólalt meg hangosan a külső szobában. Nem beszélt hangosan, inkább nagyon is halkan, még halkabban, mint ahogy szokott, még bizalmasabban mondta az öreg perzekútornak, Bandelkó bácsinak, aki éjjel-nappal mindig ott tartózkodott a főkapitány első szobájában:

- Bandelkó, ki van az öregnél?

De Bandelkó nem azért volt Bandelkó, nem azért volt a főkapitány bizalmasa, hogy valaha is akárkinek egy őszinte szót mondott volna, kivéve a gazdáját.

- Vannak bent.

- Nagy újságot hozok a főkapitánynak. Tudom, fog örülni a főkapitány.

Bandelkó bácsi, mintha egy hatodik érzékkel már megszimatolta volna, hogy Bujkó Gyurinak lefelé hanyatlik a napja, már nem úgy nézett rá, mint tegnap nézett volna vagy a múlt héten. Már úgy nézett rá, mintha holnap volna az idő, amikor minden kisül.

Nem felelt azért semmit, ő is szíjta a rossz rövid, meggyfaszárú cseréppipáját, s várta, hogy a szenátor úr majd elmondja, ha akarja.

- Hoztam neki egy jó lovat.

Bandelkó a rengeteg bajusza alól még erre is úgy nézett, mintha ez se volna elég az ő szimatjának a megbékítésére.

- Most hozta be Topogó uram. Szóljon csak be.

Bandelkó perzekútor egész nemesi tekintélyével rázta meg a fejét:

- Zárva - s az ajtóra intett.

Erre Bujkó Gyuri azt mondta mosolyogva:

- No, akkor majd mögvárjuk, még kinyitják.

Mintha azt mondta volna, hogy ennél nagyobb szerencse se érhette volna máma, mint hogy zárva van a főkapitány ajtaja, s a főkapitány ismeretlenekkel tárgyal odabent. Éppen ezt kívánta.

Megfordult azért, s el akart menni.

- Ne mönjön el, szenátor uram. Majd mögnyitják.

Odabent meghallották a beszédet, vagy mi, de a főkapitány kinyitotta az ajtót, hogy kija:

- No mi? - mondta, ahogy meglátta Bujkó Gyurit, de elfelejtett neki kezet nyújtani, amin Bujkó Gyuri egy cseppet sem látszott csodálkozni. Mintha ez volna a rendjén való dolog, hogy a főkapitány, ha a pipájával van elfoglalva, elfelejt kezet adni a legjobb barátjának. Hiszen azért barát a barát, hogy ilyen kicsiségeken fel ne akadjunk.

Mosolygott azért, csöndesen mondta:

- Kérlek alázatossággal, kedves, örömöt hozok. Leltem egy jó, neked való hátast. Biz a mostani világba nem könnyű olyat találni, ami a te gusztusodnak mögfelel.

- Lovat?

- No, csak gyere s nézd mög. Lent van az udvaron.

A főkapitány gondolkozott. De a ló fúrta az oldalát, nem volt célszerű halasztgatni a dolgot. Se a halasztásnak, se a sürgetésnek nem lévén külön jelentősége, beszólt a főügyésznek, hogy jöjjön ő is, nézzék meg a lovat, amit Bujkó szenátor uram hozott.

De a főügyész is elfelejtett kezet nyújtani, pedig az szigorúan szokás, hogy két hivatalbéli ahányszor csak találkozott, mindig kezet fogott egymással.

Ahogy leértek az udvarra, ott állott Topogó ménesmester, mellette egy hajdú tartotta a zabláját egy nagy csontú sárga lónak.

Müller főkapitány, ahogy a lovat meglátta, szélesen elnevette magát. Mingyár odament a lóhoz, megveregette annak a pofáját.

A ló felnyerített, röhögött, akkor odatette a fejét a főkapitány vállára.

Mindenki csudálkozva nézte ezt.

- No, Gyűszű, möggyüttél?

A zsebébe akart nyúlni, de már akkor a ló odadugta a fejét és harapdálta a zsebet, hogy abban van neki valami.

A főügyész erősen nézte a szenátor arcát, de nem látott azon semmit. Bujkó Gyuri mosolygott. Talán egy kicsit merevebben, mint ahogy szokott. De Topogó uram rettenetesen elszégyellte magát, hogy a Gyűszűt nem ismerte meg.

- Nézze kegyelmed a betyárt, mán kirágja a zsebemet. Pedig van neki benne valami csakugyan.

A főkapitány, Müller, a vágott képével oly gyermekes ragyogással nevetett körül, egy pillanatra el is felejtette, hogy valami van itt, ami nincs éppen rendjén. Úgy örült a lova nyerítésének.

- Most már hazaküldhetitök Halasra az aranysárga kancát.

Mondta a főügyész felé.

Újra megsimogatta a Gyűszű fejét, magához szorította szeretettel, mire a ló lenyelve a cukrot, ismét felemelte a nyakát a magasba, s odafent hatalmasan elnyerítette magát. Még ihogott is kettőt vagy hármat, akkor topogni kezdett: Majdnem letaposta Topogó uramat.

- Lovakat haza!... Ugye, Gyűszű - mondta a főkapitány.

 

Havi búcsú

A beláthatatlan pusztán itt is, ott is megmozdult az apró tanyák népe. Akik még megmaradtak. Tanyák.

A vad erkölcsök állati áradatát felváltotta a nyári áhítat. A nyárnak úgyis kevés alkalma van arra, hogy a magasabb helyre irányítsa az emberi szív érzését. A szegedi nép teremtett magának egy kánikulai szent napot, amelyen minden földi kapzsiságnak véget vetett, s magát egészen a vallásos odaadásnak engedte át. Éppen az aratások után. Éppen abba a kis időbe esik a szegedi havi búcsú napja, amikor van megpihenésre idő. Az aratás már elkészült, a kapálással még lehet várni. A kukorica csak hadd fejlődjék. Mire az emberek hazaérnek, már egy új világot találnak. Vége a nyár derekának.

Szegeden az Alsóvárosban - tudniillik magyarázzák, hogy hajdan, ezer év előtt Szeged két sziget lett volna. A Felső-sziget meg az Alsó-sziget. Innen vette a nevét. Szeget, Szeged. Hát az Alsóvárosban, amely a magyarságnak a legtisztább fészke mindmáig, még Mátyás király idejében épült egy hatalmas későgótikus stílusú nagy templom és rendház, mely maig egyik legszebb templom az országban.

Ennek a monumentális templomnak a védőszentje a Havi Boldogasszony, melynek ünnepe augusztus 5.

Erre a napra megindult a tanyák népe, a puszták túró, törő, nyüzsgő lakossága, és tízezres tömegben vándorol be gyalogszerrel a városba. Ahogy a görög kolóniák népe, ahogy a keleti vallások hívei mindig az anyafészek után esengenek: a szegedi pásztor, gazda és munkásnép minden tagja ide vágyik be, a havi búcsúra, az ős otthonba, ahonnan jöttek, ahova hazamenni egyértelmű a földi boldogsággal, üdvösséggel: Szegedre. Szent énekeket énekelve gyalogolnak a puszta avarjában, torzsájában, forróságában s éjszakájában. Mert a távolról jövők már előtte való este indulnak, s egész éjszaka rójják mezítlábbal még ebben az időben az utat. Toronyiránt. Ha lehet. Ha nem állja útjukat a vadvíz.

Keresztet visznek magukkal. Elöl megy a keresztvivő. A keresztet legtöbbször maga faragta. Különös alkotások ezek. Az idvességre vezető akasztófának csodálatosan egyszerű és szimbolikus emléke.

És énekeket énekelnek, amelyek ezerévesek, s ha újabban költek is, teljesen az ezer és másfélezer év előtti énekek szellemében.

Azok a vezetők a nomád decuriók, akik nem harcba és nem háborúba viszik a tömeget, hanem a szelíd és passzív szenvedés gyönyörűségébe.

Ezekben nem mehet senki, ezekbe a menetekbe nem állhat be semmiféle ember földi indulattal. Nem kupecek ezek, akik égi kincsekkel kereskednek. Nem harcosok, akik ki akarják verekedni az idvességet. S nem és egyáltalán nem keveredik ide a földi vagyon célját hajszoló ember.

Legalábbis arra az, időre, míg benne van a processzióban, kikapcsolja magából a földi indulatokat. Nincs arra eset, hogy ellenségek egymáson itt vettek volna elégtételt, hogy itt bosszulta volna meg valaki a sérelmeket, itt ontotta volna ki magából az ádáz indulatokat. Az alsóvárosi templom századokon át asylum: menhely mindennemű bűnösök számára. Az üldözött, akinek sikerült a templom kapuján berohanni, mentve volt. Ott az üldözők megtorpantak, s be nem léptek volna, hogy megfogják, megragadják, hogy vesztőre vigyék. Aki ide belépett, életét megkapta, de azért szentté kellett válnia: a barátok szolgájává, azazhogy az Isten alázatos cselédjévé, mint maguk a klastrom barátlakói.

Egy bizonyos. A nép lelke így akarta. Így kívánta. Így cselekedte.

Azok a szegények, akik ma is még minden augusztus ötödikén abban a nagy testi töredelemben végigvonulnak a puszta útjain, s autók rohannak el mellettük, és a modern élet kíváncsian néz le rájuk: valami bámulatos, valami megnyugtató és földfeletti érzéssel vannak eltelve.

S nem is gondolják; hogy ez a szent vándorlás egyúttal az ő szegény életüknek a megszépítése. A szoros útnak a megtágítása. A földi pornak égire változtatása. Hogy ez a tömegösztön a mozgalom, a változatosság és a szórakozás után.

Szent szórakozás.

Mikor megpihennek az éneklés és gyaloglás közben, s testüknek is megadják az ételt és az italt és a megújulást: a tudósabbak megtanítják a tudatlanokat, mi is ez a legenda:

- Volt egy gazda, lelköm, aki azt álmodta Szögedön egy éccaka, hajnal felé, hogy ha fölébred, mönjön ki a határba, találni fog az ű legszöbb főggyin egy darab havat. Ahun az a hó feküszik, oda templomot építsön... No, ő így álmodta, osztán ébred főfelé, osztán mongya a feleségének, hogy: Mit álmodtam, kedves feleségöm... Aszongya az asszony: elébb én hagy mongyam-e, mit álmodtam. Hát lelköm, azt álmoztam, hogy egy szent angyal mögjelönt énneköm, azt mondta, ha főkölsz, ereggy ki a határba, ahun a legszöbb fődetekön egy darab havat tanálsz...

- Ott templomot építs - mondta a gazda.

És akkor egymásra tekintettek és elteltek ők a nagy áhítattal, hogy az nem volna löhetségös, hogy nyár derekán valahol is havat találjanak.

Igen, de alighogy felébredtek, jön a plébánosnak a követje, hogy hamar mönjenek fő a plébániára.

Főmönnek, lelköm.

Hát mondi nekiek a plébános úr, hogy kedves híveim, istennek szent angyala mögjelönt álmomban, az azt mondta néköm: ha fősörkensz, hívattasd magad elé ez mög ez híveidet, a becsületes és istenfélő szüléket, mondd meg nekik, hogy mögjelöntem nálad, azt mondván: ha fősörkensz, mönj velük ki a mezőre, osztán ahun a legszöbb főggyükön egy darab havat tanáltok, ott templomot építs a Boldogasszony tisztöletire.

Mongyák a szülék, hogy éppen azt álmodták ugyanúgy, szórúl szóra.

No, kimennek a mezőre, meglátják a legszöbb fődjükön, hogy egy olyan háromsukkos magas hó vagyon, és az a hó csak úgy szikrázik a napfényességen, el nem olvad.

Letérgyepülnek és körösztöt vetvén imádkoznak a Boldogságos Szűz Máriához, és mögmondik, hogy ide templomot építenek.

Így elmondják szegények egymásnak az úton a keresztek alatt a szent történetet, de nem tudják, hogy ez a jelös eset ha esött, nem éppen Szögeden esött, hanem Rómában avagy más jeles helyen, ahol ezerhétszáz évek előtt ily nemes cselekedetre való történetek szoktak esni. Szeged nem volt soha alkalmas Istennek ilyen csodájára, mert Szeged már kétezer évvel ezelőtt is igen egyszerű és józan magyarokkal volt tele, akiket a csodák messze elkerültek. Ez az egy csoda igen, ez még tapasztalható, hogy a népnek jósága és igazsága ebben a népvándorlásban Istent várja.

No, hagyján. A búcsújáró népek a kis csapatokban csak mennek, csak mennek, egész éjszakán át, míg a közelebbvalók kevesebb idő alatt, de ugyanúgy indulnak s érnek be az Alsóváros dicsőséges templomához.

Ahol is azonnal bémennek a templom roppant hajójába, áldozatot tesznek énekkel és imával a főoltár előtt, aztán visszatérülnek, s a templom kapujában helyezkednek el, hogy utat engedjenek az utánuk érkezőknek, akiknek éppen olyan joguk és szűkségük van a megtisztulásra, mint nekik.

Így az egész nap eltelik a szép éneklésekkel és zsolozsmázásokkal, koronként ki-ki csoportnak vezetője, megemelvén a szent keresztet, leállítván azt maguk közé, középre, újonnan elmondja a legszebb imákat, lelkük könnyebbségére.

Aztán ismét leülnek a templom tövében az óriási kőfalak alatt a porba, újra megpihennek és megcsöndesülnek.

Nem is beszélnek semmit, mert a beszéd ritkán szokott az Istennek és az igazságnak mögfelelő lönni, csak hallgatnak, a hallgatás lévén a jóságnak legbiztosabb kútfeje.

Azután megindulnak a város lakosai is, gyültön-gyűlnek a templom köré.

Ékesen kiöltözve jönnek, hogy tisztességgel legyenek a Boldogságos Szűznek, akinek dicsőségéért jönnek. Így hullámzik a jövők-menők tömege, hogy annak se hossza, se vége. Ebben az időben a városnak lakossága harmincezer lélek körül van, de tízezerre lehet tenni azoknak a számát, akik még azonfelől a szomszédos községekből megjönnek.

Kilenc órakor, a napnak kilencedik órájában aztán megkezdődik a kerülés. Így mondják egyszerű szóval: "kerülés" vagy "keringés". A processziók egymás után állanak, végtelen sorban, igen ünnepélyes lassúsággal kerülik meg a templomot. Vezeti a menetet a baldachin alatt bíbor és fehér ruhában, drágaságos palástban a főpap. A kolostor legfőbbje, akinek Mátyás király híres-nevezetes palástja is a vállán van, amelyről így ír a krónika: "Mátyás király pedig szent Demeter napján, 1465-ik évben októbernek 26-án, életének huszonötödik évében bément volna a nagymisére és látta vala, hogy nemigen jeles kazula, avagy misemondó ruha volna az plébánoson. A nagymisén mingyárást offerendára méne, ahogy az hívek felajánlák azmit kívánnak az egyház javára, és mikoron megkerőlte volna szent Demeter oltárát, mindjárt levoná az ő felső ruháját és az oltárra ajánlá, hogy szent Demeternek kazulát csináltatnának belőle. Becsülik vala pedig azt a ruhát hatvanezer forintra."

Ez a misemondó ruha az, amely most az alsóvárosi Boldogasszony-templom kincstárának legnagyobb ékessége; még ma is felbecsülhetetlen, holott 1714-ben tizenhárom és háromnegyed lat gyöngyöt lefejtettek róla, melyért egy péterváradi zsidó 282 forintot fizetett, amin is az orgonát szerezték volt be Isten dicsőségére.

Ők azonban ilyen történelmi dolgokat nem tudnak, nem is érdömös; tudni csak azt köll, ami van. Ami elmúlt, minek azt tudni, hogy a péterváradi zsidó mennyit adott a gyöngyökért, mit keresett rajta, mög ilyesmi: ők csak nézték áhítattal a főpapot, aki a nehéz palástban a szörnyű hőségben izzadozva igazán nehezen viseli szent hivatását.

De őket ez sem érinti, mert ők gyermeki tiszta szívvel haladnak a menetben és kiűzik magukból még a kíváncsiság ördögét is. Úgy átadják lelküket az éneknek és áhítatnak, hogy lám, az sem tűnik fel még magának az édesanyának sem, hogy a lánya mellett ki áll a szentek sorában.

Veszelka Péterné, aki még mindig köteles Szegeden tartózkodni, ott halad a menetben a szegediek közt, ahol már nem ismerik egymást úgy az emberek, mint a faluról jöttek, akik együtt élnek, gyalogolnak. Veszelka Péterné síró szemekkel és szomorú sorsán elborult elmével csak lépeget, halad, halad, elgondolja azt is, hogy mennyi szerencsétlenség üldözi azt az ő szögény embörét, Veszelka Pétert. Most is a legfőbb pártfogója, Bujkó szenátor, ahogy hírlik, az üldöztetések miatt elbujdosott Szöged városából, s most isten tudja hol és merre jár... Óh, Szűz Mária, segítsd meg a szögényt, hogy legalább Topogó urammal baj ne legyen, mert ha még azt is elűzik, akkor igazán sömmi sem lehet a házasságból.

Juliska után tudniillik Topogó uram fia egyre sűrűbben kezd járdogálni. A Feri. Topogó Feri. Igen derék, bizodalmas kedves fiatal. Isten legnagyobb kegyelme, hogy Juliskának adatott.

Míg Tövis Boris elandalodva a szép körmenetben ott lépeget gyenge szívvel, könnyes szemmel, íme utána mén a lánya a sorban, s lám ki csatlakozik hozzá a pusztai ruhájában, ami azért cseppet sem feltűnő, mert rengeteg pusztai mind így van öltözködve: Rózsa Sándor.

Juliska mikor meglátja, először majd elájul, azután majd felrepül az örömtől. De nem mutatja. Nem. Nem úgy van nevelve egy parasztlány, hogy meglátsszék rajta az öröm vagy a bánat. Vagy hogy elárulja érzéseit szavakban, avagy mozdulatokban.

Veszelka Juliska különösen nem.

Csak éppen pirosabb lesz egy kicsit az a barna arca, mintha a nap jobban sütne rá, mint másra. És megremeg egy kicsit az a csúnya nagy szája, minta sírás rezegtetné, de mind lenyeli.

És Rózsa Sándor is úgy lépeget, ahogy az illendő és kell. Egyik lábát a másik után, se nem táncos, se nem baktató. Áhítatosan és szép lélekkel halad a tömegben a Juliska oldalán jobbfelől, és csakugyan a világon senki se veszi észre.

Már megkerülték először a templomot. Mert ebben az időben úgy volt igazi, hogy a reggeli kerülés háromszor essen. Mikor Tövis Boris feleszmél, hogy hol van a lánya, visszanéz és meglátja őket együtt.

De nem ájult el. És nem sikoltott fel. És nem kiáltotta el sem magát.

Mert abban a pillanatban már tudta, hogy neki lenne a legnagyobb baja abból, ha a népek megtudnák, hogy ki van itt köztük a szent menetben. Mert a népek nem tudják azt, hogy ő nem adja Juliskáját betyárnak, inkább megfojtja a saját kezével. De ha most ez hírül menne, soha semmi és senki le nem mosná a Veszelka névről, hogy nem ő csalta ide a legényt és nem ő annak a cinkosa. Veszelka Péterné és a többi anya ezen a kemény búzatermő alföldön tud magán úr lenni és nem adja ki. Nem olyan pipogyák errefelé az asszonyok, mint a városokon, s minél feljebb, annál jobban.

Veszelkáné arra gondol, hogy ha Isten próbára teszi az ő gyenge asszonyi erejét, akkor azt neki el kell viselni, mint a hitvalló szenteknek.

Így csak éppen egy félpillantást vetett a lányára, még annál is kevesebbet a legényre, aztán ment tovább, meghajtott fejjel, bánattal elsötétedett arccal. Ruhája is csupa fekete volt és a harminchét évhez illő öregasszonyi.

A testvérével ment, Tövis Marissal, Szondi Pétörnével, aki úgyse ismeri Rúzsa Sándort, sose látta, és nem is képzi, hogy valaha az életében még mögláthatja. Azt megfigyelte, hogy a legény rendesen viseli magát. Nem megy közel a lányhoz, se távol. Mintha csak véletlenül csapódtak volna össze. Se rá nem néz, se mással meg nem figyelmesíti. Talán még az is löhet, hogy az ártatlan nem is tudja, ki mén mellette.

Azért azt ő maga is gondolja, hogy az mégse löhet.

Mikor másodszor kerülték-formán a templomot, egyszerre csak nagy harangkongás.

De nem a Havi Boldogasszony-templom szent harangja, hanem alighanem a Szent Demeter templomáé.

Félreverik a harangokat.

- Tűz van.

Jézus Mária, tűz van.

A körmenet megáll, rögtön felbomlik. A szegediek futni kezdenek a Felsőváros felé. Ki-ki maga háza iránt. Csakugyan már látni, hogy az égre a gyönyörű bárányfelhők alatt irtózatos fekete füstök kavarognak fel.

Ez még megnyugtatja Tövis Borist, mert az ő házuk éppen a másik félen van. De látja, hogy Rózsa Sándor fut az emberek közt, ész nélkül, utána Juliska, mire ő is éppen olyan esztelenül nekiindul, rohan, rohan.

 

Tűz

A tömeg eszeveszetten rohant egy irányba. Senki sem tudta, hol a tűz, az egész tömeg mégis a legrövidebb úton vágtatott oda, ahol csakugyan égett.

A harangok szakadatlanul kongtak. Ez a féloldali kongatás, mikor félreverik a harangot, a legirtózatosabb muzsika a falu életében. S mi volt ekkor Szeged, ha nem egy óriási falu?

Ahogy az egész tízezres tömeg rohant az utcákon, amelyek szűkek voltak és kanyargósak, nem úgy, mint ma, hanem ahogy a mocsaras terület az ősidőkben megszabta, ahogy a török veszedelem idején körbe vezették az utcákat, hogy fedezék legyen belőle, ne lehessen végiglőni rajtuk, ahogy minden tizedik háznál kiálló sarok mögött lehessen meghúzódni, szembetámadni a védőknek a martalócokat. Mert hadsereg ellen védtelen volt a város. Olyankor a várba menekült minden, családjával, értékével, akinek volt értéke. A szabad várost pedig prédára hagyta a zsiványoknak.

Azért nem is építettek drága házakat, nem fedték éghetetlen cseréppel, mert nem volt érdemes. A török korban akkor egyebet sem tehettek volna, mint újra meg újra fedelezni a paticsfalakat.

Százötven év múlva még mindig azok a hajdani állapotok voltak, csak a Tisza rettenetes árvizei tudták megcsinálni, hogy Szeged belső városai újjáépültek és új berendezést kaptak.

Mert az árvíz, amit a Dunántúl dombos vidéke nem is ismer, ezen a tájon szinte minden tavaszon megjelent, ha nem is tudott a védőgátakon belépni a szabad királyi város zárt területére, ahova nem könnyen juthatott be senki, akinek a nemes város polgárjogot nem adott. Csak az árvíz, ha jött, gyilkos, alattomos, irtóztató volt.

Az árvíz rendszerint éccaka szökött be. Nappal jobban meg tudták védeni a nyúlgátakat, de éccaka csak egy kapavágás vagy egy kutyakaparás, és bent volt a víz. Galád lelkek, rosszakarók, maguk kis vagyonát féltők hol itt, hol ott átszakították a gátat az éccaka leple alatt.

Olyankor nesztelen hidegen, lucskosan belopakodott az ár. Ne kívánd, felebarátom, megismerni.

Gyermekekkel, betegekkel menekülni a templomok dombjára. Sokszor még idő sincs felöltözni a jeges, téli, kora tavaszi éjszakában...

Ennél a tűz látványosabb, de nem kevésbé félelmes.

A felcsapó láng. Az alatta gomolygó sötéten, lilán, szürkén, barnán, rőtvörösen kiömlő füstből, ahogy magasan villogva csap föl a láng... Mindenkiben reszket a szív, ha ezt látja.

Percek alatt ég az egész tető, mint disznóperzseléskor a vidám szalmatűz. De alatta rögtön ég a padlás, beszakad, égnek a bútorok, ég a lisztes hombár, ég a ruha, a kincs.

Ha későn ébred, ha ki nem tudott menekülni, ég benne a család. Az asszonyok sikoltása, gyerekek sírása tölti be az egész környéket, velük sír és jajgat mindenki.

Egy irtóztató ordítássá válik tűzvésznél a község.

Mintha ez volna az ősembernek egyetlen menekvése, egy, amit tehet, most is még az egész tízezer ember, akik előbb oly szépen énekelték a lassú melódiájú zsolozsmákat, amiket az Egyház talán éppen azért szabott oly lassúvá, ütemessé és hullámzóvá, hogy evvel, vadállati, barbár robogó ordítással, evvel a szaggatott s minden ideget megfélemlítő jajgatással szembeszálljon, és a szelídebb gondolatok felé kormányozza az érzést.

Most kiadták magukból a tüdőt a rémültek.

Még az idegenek még jobban ordítottak, mint a helybeliek. Hogy részvétüket mutassák, hogy a jóságukat közöljék. Hogy éppen úgy fáj nekik látni ezt a rettenetes csapást, ezt a végső megsemmisülést, mintha a saját életüket kellene félteni. Vagy talán még jobban, mert mit ér az a csekély semmiség, ami az ő tanyai putrijukban van, mit ez a mérhetetlen gazdagság. A jól megépített házak tömege. Hogy utcahosszakon végig be se lehet menni, minden ég, lángol, lobog és vége mindennek. A kultúrélet megsemmisülése ez.

A polgárok hozzá vannak szokva egy életen és összefonódó életeken át, hogy ugyanazon a helyen, ugyanazokban a hajlékokban és tárgyak között kell nekik napi mozgásukat végezni. Ez az, amit úgy hívunk, hogy polgári élet. Ez az, ami a szegénységnek a legnagyobb vágya, hogy ebben lehessen része. Hogy reggel ugyanabban az ágyban ébredjenek, amelyben szüleik, öreg szüleik ébredeztek, nyitották munkára, vidámságra, bajra, de családi nyugodalomban, a szömüket. S most ezek a hajlékok itt pillanatok alatt felégnek, megszűnnek, jaj.

Hát ez ellen nincs biztosítás, nincs segítség és nincs menekvés.

Minél jobban összegyűlnek az emberek, hogy egymást bátorítsák, vigasztalják. Szülők minél jobban szétosztják telkeiket, hogy szeretett gyermekeik itt maradjanak velük egy udvaron, egy életformában, annál rosszabb. Az anyát, aki minden gyermekét karjai közé szorítja, egy csapással leütheti a martalóc tatár. Az udvart, ahol nemzedékeken át új, új és egyre kisebb házacskákat építettek, most a tűz tisztítja üresre.

Mire akkor maga az élet, ha ennyire semmissé tud válni egy kovából kipattanó szikra által.

Ki lehet az a szörnyeteg, aki fényes nappal möggyújtotta a várost. Még szél sem volt, még vihar sem ígérkezett, mikor a tűz kiütött, félóra múlva már tölcsérben sodorta a forgószél a magasba a szalmacsóvákat, egész tetődarabokat, s vitte messze, nem tíz, húsz, hanem száz, ötszáz, ezer lépésre.

Veszelkáné meglelte a lányát.

Ott állott Juliska, nézte mintegy megbűvölten a tüzet. Most anyja melléje állott, kezét szájára téve, tenyerét szeme fölé emelve, ő is megdermedten nézte a tűz viharzását.

Egyszer csak látni kezdte azt, amitől a lány arca égett.

Egy pásztorember a legnagyobb vakmerőséggel ment egyik házból a másikba, mindenünnen kihozta a legféltettebb dolgokat. Most szekrényt hozott a vállán, ahogy kilépett, utána beomlott a zsarátnokos tető, amott tehenet vezetett ki, s már rohant vissza, és a lovakat, akik az udvarban megtorpantak, azokat űzte az utcára. Rögtön tovább, mintha sérthetetlen volna, és neki magának eszébe sem jutna, hogy baja neki is lehet. Íme, egy égő gerendán megy keresztül, és két gyereket hoz ki a karján.

Mindenki bámulta a bátorságát és a vakmerőségét, és a gyengék, gyávák, akikben hiányzik a bátorságnak ez a faja, hogy ki tudják tenni magukat a halálos veszedelemnek másokért, imádkozni kezdtek érette, s minél tovább haladt az égő házak közt, annál hangosabban hallatszott az ima, hogy Üdvözlégy Mária...

Már a hatóság is felvonult.

Már itt van Müller főkapitány, mindenki megismeri a vágott arcáról. Erélyes és keményen parancsol s ez sem fél.

Nem fél beküldeni az embereket, ahova csak lehet, ő maga is egészen belép a tűzcsóvákba, hogy onnan adja a parancsot a mentésre. Aztán a végire siet a tűz utcájának, de nem megy gyorsan, mert kilencven ház ég egyfolytában végig.

De ő adja ki a parancsot, hogy hány házat bontsanak egyszerre, csak úgy lehet utat vágni a tűz továbbterjedésének, ha egymás mögött öt egész házat bontanak, ontanak és hordanak el a tűz útjából.

Ők ketten, Müller kapitány és Rózsa Sándor dolgoznak úgy, mintha az életüket kellene menteni s a másokét.

Egyszer csak Juliska megfagy.

Valaki a háta mögött azt mondja:

- Rózsa Sándor itt van a bandájával, ő csinálja a tüzet.

- Fel akarja perzselni a várost - mondja másik úriasszony -, hogy bosszút álljon.

Most feltűnik valami. Juliskának is feltűnik.

Sándor egyetlen nagy házba se ment be, csak azokba a kis putrikba, ahol semmi sincs, vagy ami van, semmit se ér.

Onnan hordja ki a kis rissz-rossz bútorokat, a félkenyeret hozza ki, meg a szütyőben a lisztet, adja a ház előtt jajgató és veszékelő néniknek.

Ellenben a hatalmas kőházakat nem keresi fel. Ha mondják, hogy barátom, mentsd mög a házamat, hozd ki a szökrényt, abba van a pénz, kapsz belőle te is - oda se ügyel, már akkorára bent van a másik kis zsellérházban, amelyik ott guzsorog a palotaházak tövében.

Juliska megforrósodott szívvel kíséri az útján.

De mindig hangosabb a szó.

- Itt van Rúzsa Sándor. Míg ez a derék legény ment, azalatt a Rúzsa Sándor a másik végén gyújtogat. Sose lesz ennek a tűznek vége, míg Szöged áll.

Egész déli tizenkettőig, mikor a harangok megszólalnak a déli szóval, amit Hunyadi Jánosnak győzedelméért rendelt el a pápa; ami még a tűzvészi kongatásokat is megszakítja, hogy egynehány percre azt hirdesse, hogy nincs oly veszedelem, ami felett győzedelöm ne löhessön. Lám, a kis Hunyadi János is meggyőzte a törökök röttenetös hatalmát, a tűz is kialszik, ha nincs már mit táplálnia.

Hirtelen keresik a bátor legényt, aki a tűzben mutatta meg magát, ahogy a tiszta arany is tűzben tisztul meg igazán.

Nem lelik.

Már csak pislognak a parazsak. A vastag gerendák oldala meg tüzesen zsarátnokol, de már nem ég, csak füstölög, a hős emberfiát keresik a hálásak, a város keresteti, hogy kitüntesse és megbecsülje.

Nem lelik.

- Nem szögedi kalapja vót - mondják az emberek.

A szögedi polgárok ebben az időben oly roppant széles peremű kalapokat szerettek viselni, hogyha négyet egymás mellé tettek, egy ölet kiadott a négy kalap. Hogy az egész országban, világon mögmutassák, micsoda gazdagsága, tekintélye és nagysága van Szögednek meg osztán a szögedi polgároknak.

De a pásztorkalap kerekebb volt, mint a gomba, felhajló szélű, szíjjal lecsatolt. Ilyen kalapos legényt kerestek, nem találtak egyet sem.

De hogy is találhattak volna, mikor ez a legény, éppen, amelyiket keresnek, hohohó, hol van az már.

Veszelkáné is keresi a legényt, mert ő jól látta, sőt jól ismeri, jól tudja, ki az. Ha akarná mög is mondhatná, az csalhatatlan lenne, amit ő mond.

Igen ám, de ő sem látta, hogy a két fiatal mit intett egymásnak.

Mikor Rózsa Sándor úgy gondolta, hogy már éppen öleget mögtött azért a Szögedért, aki az öccse halálának elvégzője volt, mikor elfogyott a kis házak tüze a soron, akkor csak mögállott, ránézett.

És Juliska ment.

Ha néznek rá, akkor ugye mönni köll.

Ha az néz, akinek a nézésére indul a szív és mozdul a láb.

Mezítláb a lelkem.

Be egy égő udvarra, íme lám a tűztengeren túl, át az égő lángokon, de még a hajaszála sem perzselődött mög, a kendőjének a rojtja sem kapott égést. Még csak füstöt sem, hiszen úgy kellett neki menni, mint az angyalok a lángon át.

Udvarrul udvarra, ahol nem volt tűz, ahová át lehetett lobbanni, szabadon, mert északra volt, a szél mindig északrul gyön.

S mikor túl voltak a lángokon és az égéseken, akkor csak indultak ketten együtt a néptelen utcán a sikátoron, a szorosokon és kanyargó utcákon. Rózsa Sándor nem szólott. Csak annyit mondott:

- Juliska lelköm.

Juliska felnézet rá, és ügetve ment az ő embere után.

Egy lépéssel mindig elmaradt megette, mert úgy illik, úgy kell, úgy szabad: az asszonyi állat követi az ő urát.

Aztán azt mondta Sándor:

- Elszegőttem.

Juliska erre sem felelt, csak megremegett az egész belseje. Gyönyörűségesen reszketett. Mögértette, hogy Rúzsa Sándor elszegődött. Hogy Rúzsa Sándor má nem betyár. Nem. Embör lett. Csikós lett.

- Számadónak - mondta Rózsa Sándor.

Juliskának kicsordult a szeméből a könnycsepp.

- A nevem Bálint.

Juliska a keze fejével volt kénytelen törülni a könnyét, ami pergett, mint a gyöngyvirágról a harmat.

- Bátori Bálint.

Az ám. Hallotta ezt a nevet már. Hol hallotta? Hát el lehet felejteni? Legelőször azt mondták, aki patkoltat a kovácsnál, az valami halasi gyerök, Bátori Bálint a neve.

Ebbe a nevébe őrült ő úgy bele legelőször. Ebből a nevéből rettenetesedett fel a gyanú, hogy talán nem is az. Talán ez a betyár, a betyár...

Most már nem bánja. Már sömmit se bán, semmi se fáj. Úgy vót. Úgy köllöt lönni.

Mikor kiértek a Gödör utcára, ott volt Pörzse néne.

Hát persze, ki őrizte volna a, lovat, ha nem ő. Nála volt bekötve a Csillag.

Mikor fő kellett ülni, Pörzse néni megsimogatta a Csillagot, sós kenyeret adott neki. De a lónak több esze volt, a ló már tudta, hogy most nem az evésnek van ideje, hanem a szapora menésnek, kiköpte a kedvelt falatot és megnyihogott, hogy gyertek már, ne babráljatok olyan soká. Juliska maga se tudta, hogy került a lóra.

Tudott ő lovagolni, lovon járta ő meg sokszor a várost is, de a lóra felülni, még ilyen könnyen, röppenve, ilyen édesen suhanva, azt még nem próbálta. Rózsa Sándor csak kezébe vette az ő kezét, másik tenyerét a szoknyácskája alá tette s már huss, fenn is volt a lóháton.

A legény elébe ült.

Keresztülvetették a lábukat a Csillagon, s már a ló újra nyihogott: ne izéljetek mán no...

- Isten álgya, Pörzse néni - mondta Rózsa Sándor.

- Isten, isten, a jóisten mögáldjon - mondta a testes asszony, és intett utánuk egy kicsit, de nagyon kicsit, hogy ha valaki itthon volna a tűztől, mög ne igenölje, mög ne kérdezze ki után vót a nagy intögetés.

A ló pedig úgy repült, mint a szél meg osztán, mint a gondolat.

De úgy, hogy kárt ne tögyön se magába, se másba.

A két fiatal pedig a szegedi puszták módján, ketten egy lovon, nyereg nélkül, minden nélkül csak neki a végtelen síkságnak. Hátuk mögött füstölt Szöged.

Füstölgött, de azt nem Rózsa Sándor gyújtotta fel, és bizony azt Rózsa Sándor se mönthette mög.

Nem baj, Szöged újra felépül, és szebb lesz, mint volt.

A rossz házak helyére jó házakat raktak, a rossz utcákat kiegyenesítik, a rossz erkölcsöket megjavítják.

Nem köll Szögeden búsulni.

Kivált, hogy Rózsa Sándor már a lovát ugratja.

De nem Szeged ellen ugratja.

Senki ellen se ugratja.

Viszi a magáét. Viszi a csúnya lányt.

A betyár mindenit neki!

Néha mögtapintja, mögvan-e még a kincse?

Mögvan.

Míg ez mögvan, addig nincs baj.

De nincsen ám.




Hátra Kezdőlap