|
CIKKEK, DOKUMENTUMOK | |
| Barabás Miklós Pestre érkezése 1835-ben | ||
| Barabás Miklós 1810-1910 | ||
| A Szépművészeti Múzeum Barabás-kiállítása | ||
| Barabás Miklósra emlékezve | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
BARABÁS MIKLÓS PESTRE ÉRKEZÉSE 1835-BEN ÉS ELSŐ SIKEREI
Ismeretes dolog Barabás emlékirataiból, hogy Pesten maradását annak a körülményeinek köszönhette, hogy útitársa, kivel Kolozsvárra akar visszamenni, más útitársakkal szerződvén, Barabás arra határozza magát, hogy a telet csakugyan Pesten fogja tölteni, sőt, ha ismeretségre tesz szert és munkát is kap, egyhamar el se megy innen. Barabás tényleg 1835. év őszén ért Pestre. A Honművész 1835. évi december 24-iki 103-ik száma ekként emlékszik meg róla első ízben: "Ismét egy jeles honi festőt mutatunk be hazánknak, Markosfalvi Barabás Miklós úrban, ki Erdélyi (Markosfalvi), székely születésű s egy hónap előtt Olaszországból jött hozzánk, hol magát a fensőbb festészetben tökélyesíté. Múlt 13-án állítá ki Pesten a Nemzeti Kaszinó nagy termében egyik pompás nagy festvényét, mellyet a műkedvelők megvásárolhatnak. E színes másolati kép Európát tárgyazza,1 szélessége 9, magassága 7 lábnál több. Lakik e művész úr Pesten, a volt Deron, most Nákó-háznak 2-ik emeletében a 19. sz. alatt. Fest történeti s arcképet." Mint e sorokból látjuk, Barabást a szerencse karjaira vette s már 1835 őszén bejuthatott a Kaszinóba, egyik másolatát ki is állíthatta s ezzel megszerezte főuraink ismeretségét.
A Honművésznek 1836. évi március 11-iki (20-ik) száma már azt írhatta róla, hogy "mindig élénkebb pártfogásra talál, műterme számos vendégtől látogattatik. A szerény művész szíves készséggel mutatja mindenkinek műveit, melyek között a külföldnek, jelesen olasz honnak igaz érdekes vidékei, öltözetei, jelesb épületei stb. saját ecsetjével készült rajzvonatokban (!) különös szemlélésre méltók. Ezekből már is több példányt kellett lemásolnia több műértő uraság számára. Az arcfestésben, életnagysági másolatokban, melyeket Barabás úr e pár hónap alatt készített, jeles ügyességet tüntetett ki."
Barabás maga beszéli el, hogy egy ízben Vörösmarty, Toldy, Bártfai László és Széchenyi titkára Tasner Antal meglátogatván, Tasner megrendelte nála Vörösmarty mellképét olajban. Ez a kép 1836. év elejével készült el. A Honművész ezen évi márciusi száma ezeket írta: "Vörösmartynkat legközelebb végzé meglepő igazsággal s művészi valósággal." Ezt a festményét később tussrajzban lemásolta az Aurora 1837-iki évfolyama számára, de Axmann igen gyarló metszetével Barabás nem volt megelégedve.
Erről az eseményről a következő, művészettörténetileg is jelentős sorokat írta Bajza József, 1836 januárius 3-áról barátjának Stettner Györgynek: "E napokban fog elkészülni Miska (t. i. Vörösmarty) arcképe, melly mint mindnyájan reményijük, igen jó lesz, mert még csak egyszer ült Miska s már is találva van. Képzelni fogod ha nem mondom is, hogy én a képet az Aurora számára készíttetem. Azért festettem először olajban, hogy a metsző számára készítendő rajzolat annál tökéletesebb legyen, most mind a kettőt egy művész dolgozta, t. i. Barabás nevű festő, ki tökéletesen magyar (székely ivadék) s két évi Olaszhonban való mulatása után, most érkezett meg Pestre. Igen ügyes ember, festői tehetségét messzebbre vitte, már is, ámbár fiatal, mint valamennyi eddigi magyarjaink s én azt hiszem felőle, hogy az Auroránál igen sok hasznát fogom vehetni és segedelmével azután könnyebb lesz eredeti képeket adnom mint eddig."
A művészetpártolás kezdetleges módjait és anyagi nehézségeit nem kevésbbé jellemzik a következő sorok. "A Miska olajba festett képét óhajtanám, hogy körünkbe maradna; én szerettem volna magam megtartani, de 40 pengő forintot (annyiért festetik) nem adhatok ki képre, s azért azt gondoltam, hogy legjobb leszen azt köztünk kijátszani. (!) A kijátszás már végbe mehetett volna, de előbb tudatni akarom veled s kérdem, ha lesz-e kedved sorsot (t. i. sorsjegyet) vagy sorsokat venni. Előbb legszorosabb barátainkat szólítom meg s a kissé idegenebbet csak akkor, ha még sorsok fenn maradandnak. Vagy két-három pengő forint lesz egy sors ára, több semmi esetre nem. Kérlek írd meg, akarsz-e részt venni, és mennyiben, de minél előbb." (V. ö. Bajza József összegyűjtött munkái. Harmadik bővített kiadás. Hatodik kötet. Budapest, 1900. 392 lap). Megtörtént-e a kisorsolás, vagy nem, nem tudjuk megmondani. De mindenkép jellemző, hogy a kezdő művészt szegény magyar írók támogatják első sorban. Ha anyagi tekintetben ez a manapság csekélynek látszó 40 frt, nem is lendített valami nagyot Barabás anyagi helyzetén, az erkölcsi támogatás értékét semmikép se lehet kicsinyelni. A közeljövő megmutatta, már mit jelentett Barabásra a magyar írók pártolása.
Ennek az 1836-iki esztendőnek két nagy eseménye volt. Az egyik az, hogy midőn Biharmegye arra kérte gr. Széchényit, hogy engedje magát lefestetni a megyeház részére, 1836 febr. 11-én kelt levelében, e célra Barabás képíró hazánkfiát hozta javaslatba, mint "igen becses és ritka ügyességgel bíró festőt."2 Erről a képről írta a Honművész, hogy "nemsokára meg fogja kezdhetni gr. Széchényi István életnagyságú képét, melyet t. n. Bihar vm. rendeléséből a nevezett megye gyűlési termének számára készítend." Ez az ajánlat egyszerre országos hírűvé tette Barabást.3
A másik nagy esemény az volt, hogy a M. Tud. Akadémia 1836 szept. 10-én levelező tagjává választotta. A 26 éves Barabás tehát egy év alatt nemcsak országos hírű festőművész lett, hanem tagja Magyarország első tudományos testületének is. De míg mint festő gyorsan igazolta a hozzá fűződő reményeket, mint akadémikus csak 23 év múlva, 1859 októberében tartotta meg székfoglalóját azon az értekezésével: A festészeti távlattani visszaélések és áltanokról... Emlékirataiban egyszerűen Müllernek nevezi azt a "szász tudóst" akinél ekkor albérletben lakott s aki szerinte a "nagyszebeni szász egyetemen (!) tanár lett." Ez nem lehet más, mint az a Müller (János) Godofréd bölcseleti és jogi doktor, császári tanácsos, aki külföldi tanulmányútja után 1824 végén hazajött s mint köz- és váltóügyvéd válassza lakhelyül". B. Emlékirataiban egyszóval sem említi, hogy Szent-Pétervárra akart menni. (V. ö. Ujabb-kori Ismeretek Tára, Pesten 1830, 323-6. lap.)
17 évig Pesten működött. Többször föltűnt megdicsért, megjutalmazott magyar pályaműveivel. Az ág. év. főconsortium 1844 januárjában meghívta őt az újonnan alakult szebeni jogi karhoz tanárnak. Szül. 1796, megh. 1881. Barabás megemlíti Emlékirataiban, (155. lap), hogy 1836. tavaszával éves lakást vett föl. Erről az eseményről ekként emlékezik meg a Honművész 1836. évi május 1-i számában (35. sz. 274. lap). "Barabás Miklós honi festőnk Pesten mindinkább élénk pártfogásban részesülvén, olly számos megbízásokkal tiszteltetek meg, hogy azoknak elkészítésével hosszas időig foglalatoskodhatik. Figyelmeztetjük ezúttal a t. közönséget, hogy e jeles művészünk előbbi szállását változtatván most a József-piacon lakik, Almássy 160. számú háznak második emeletében."
Az adatok ezen pontos találkozása nagyban emeli Barabás Emlékiratainak hitelességét.
Ez a nagy elfoglaltság azonban annyira megviselte Barabást, hogy 1837. tavaszán el kellett utaznia Pestről. Orvosa fürdőbe küldötte, de e helyett nagy utakat tett Erdélyben és saját szavai szerint, 1837 novemberében már Pesten volt. (Emi. 168. lap). A Honművésznek 1838. évi március 15-iki száma (21. sz. 163. lap) így emlékezik meg róla: "Barabás Miklós erdélyi útjából visszatérvén, sok jeles képmásolatot, különös szépségű modorban készülve, hozott onnan magának. Nem rég készíté el életnagyságban Schodelné asszonyt mint Normát, igen helyesen találva." Schodelné tudvalevőleg az akkori pesti magyar (később Nemzeti) színháznak ünnepelt primadonnája volt, ki mint Norma óriási sikereket aratott. Schodelné hírességét mutatja az is, hogy 1838 telén, az akkor föltűnt Kiss Bálint e dalszínésznő mellképét festette meg.
A Honművész Barabás képe alkalmából, egy életrevaló eszmét vetett fölszínre. Azt hozta ugyanis javaslatba, hogy "igen szép volna, ha magyar színészeink arcképeik megszereztetnének a művész uraktól (t. i. Barabástól és Kisstől, továbbá Korától, ki Lendvayt mint Zampát térdképben feste) és pesti magyar színházunk valamellyik teremének díszítésére adatnának, hogy idővel e képek szaporíttatván, illy értékes műgyűjtemény is ékesítené azt."
Sajnos, e szinész-Pantheon tervét teljesen elmosta az 1838. évi pesti árvíz.
Barabás is elhatározván, hogy hosszabb időre Erdélybe költözik, ezzel pályájának egy új fejezetét kezdette meg.
B. J.
1 Hihetőleg a Paolo Veronese után készült másolat lehetett, melyet Barabás Emlékiratai 138. lapján említ.
2 E levelet a Történeti Lapok közölték. Szerk. K. Papp Miklós, 1874. évf. 5. sz. 77-8. lap. A Barabás közölte szöveg és e között csupán helyesírási eltérések vannak.
3 Egy másik életrajzíró szerint. Széchenyi István gróf éppen akkor látogatta meg, midőn Vörösmartyt festette. Ez annyira megtetszett neki, hogy őt ajánlotta Biharmegyének. De ugyanezen évben lefestette Széchényit Hontmegye számára is. Majd lefestette még a Luccai herceget, gróf Károlyit, Fáy Andrást és gr. Teleki Józsefet a m. tud. Akadémia számára.
Forrás: Művészet, Kilencedik évfolyam, 1910 Negyedik szám 159-163. oldal
http://www.mke.hu/lyka/09/159-163-barabas.htm
Tisztelt Közgyűlés!
Nekem jutott a megtisztelő és hálás feladat, hogy társulatunk mai közgyűlésén Barabás Miklósnak, a hazai festőművészet úttörő mesterének érdemeit méltassam, születésének ez idén betelt századik évfordulója alkalmából.
Hazai művészetünk történetében ez a nevezetes évforduló korszakot jelez, mert Barabásnak a bölcsője egyszersmind a magas színvonalra emelkedett, dúsan virágzó mai magyar festőművészetnek a bölcsője volt.
Kupeczky és Mányoky után sokáig nem merült fel kiválóbb magyar tehetség.
Később Markó s utána Brocky közvetlenül Barabás előtt lépett a művészi pályára. De csakhamar elszakadtak tőlünk. Markó olasz földön lett korának egyik legünnepeltebb művésze. Ligeti volt a tanítványa s ezen a réven volt csak a magyar tájfestésre egy időn át hatással. Brocky, az angol udvar festője, végrendeletében néhány remekművét ajándékozta a Nemzeti Múzeumnak. Abból értesült a nemzet, hogy ez az előkelő művész a távolban is híven ragaszkodott hazájához.
Ezeket az ismert neveket és tényeket röviden csak azért említem, mert a nevezetteken kívül nem volt senki más, kit az időrend és a kiválóság szempontjából Barabással egy sorba lehetne állítani.
S a lényeges különbség az, hogy bármily nagyra becsülhetjük Markónak és Brockynak művészi kiválóságát, őket csak haláluk után lehetett visszahódítani műveiknek megszerzésével, művészettörténelmünk számára. Életökben távol állottak tőlünk. A hazai talaj és a hazai légkör az ő nagy művészi képességökkel nem forrt egybe Míg Barabás csak rövid ideig volt távol bécsi és olaszországi tanulmányai alatt. Két évet Bukarestben töltött. Ezt leszámítva, születésétől kezdve haláláig, lehet mondani a múlt század elejétől legvégéig állandóan Magyarországon, huszonöt éves korától fogva pedig majdnem megszakítás nélkül a fővárosban élt, mint a művészetnek szorgalmas, lelkiismeretes munkása, művészetünk fejlődésének és átalakulásának majdnem egy századon át eleven tanuja és önzetlen előmozdítója.
A gondviselés megáldotta ritka egészséges, ép szervezettel. Alig lankadó képessége megmaradhatott mindvégig művészetének változatlan színvonalán. Az ő életének és működésének súlya mégis a március előtti időre esik, amikor jóformán egyedül állott az odáig dédelgetett, jól iskolázott hírneves osztrák arcképfestőkkel szemben s lassankint elhódította tőlük az egész magyar közönséget.
Az őt megelőző s a vele egykorú hazai arcképfestők közül egyik sem tudta megközelíteni az ő közkedveltségét. A legtöbbjüket, Rombauert, Kozinát s más derék festőt régi adatok kutatásával kell felszínre hozni a feledés homályából. A műveikről is jobban ismert korábbi arcképfestők: Donát, Hesz, Balkay, Tikos és a többi, bizonyos helyi jelentőségen túl nem igen emelkedtek. A megrendelések túlnyomó és jutalmazóbb része mégis csak a bécsieknek jutott.
Nem is lehetett ez másként. Magyarországgal az intéző hatalom mindig csak mint meghódított tartománnyal bánt. Bécsnek 1692 óta volt már képzőművészeti akadémiája. Viszont Magyarországnak közel két évszázadon át kellett várnia, míg alkotmányos kormánya az első állami művészeti iskola létesítéséről gondoskodhatott. Ez az egy körülmény is megmagyarázza azt, hogy a magyar közönség megrendeléseivel kénytelen volt századokon át az osztrák művészeinek adózni. S ne gondoljuk, hogy ez csekély adózás lett volna. A XVIII. század a templomok nagy falterületeit szolgáltatta ki az osztrák mestereknek. A Barabást megelőző időben pedig főleg az arcképfestést foglalta le az osztrák élelmesség. S ez a kár, mely nemzetünket érte abból, hogy kénytelen volt elviselni az osztrák művészet uralmát, nem is annyira nemzetgazdasági, mint mérhetetlen erkölcsi veszteségből állott és mennyiségileg nem is volt oly csekély, mint azt hazánk mostoha viszonyaiból sejtenők. Ha nekünk is lett volna, nem 1692, de legalább a szatmári béke óta művésziskolánk, ki tudja megmondani, hány magyar tehetséget hozott volna az felszínre. Elég-gyakorlottsággal s talán elegendő hírnévvel bíró művészek hiányában legjobbjaink is kénytelenek voltak a bécsi művészekhez fordulni nagyobb igényű megrendeléseikkel. Pyrker egri érsek Danhausert részesítette különös kegyében; a többek közt az egri székesegyház nagy oltárképét vele festtette meg. A legnagyobb magyar is olaszországi és görögországi utazására a bécsi Endert vitte magával. Vele festtette az Akadémia nagy allegóriáját, mely után a pecsét képe is készült. Pedig mily örömmel ragadta meg Széchenyi az első alkalmat, hogy síkra szálljon Barabás érdekében. S ha lett volna arra való hazai művész, az idegenre semmi esetre sem gondolt volna. Az ilyen kivételes megrendeléseken kívül hazánkban a művészet fogalmát abban az időben az arcképfestés úgyszólván kimerítette. S tagadhatatlan, hogy Bécsnek egykorú arcképfestői kiválóak voltak a magok nemében Az arcképfestés divatja, - mert a divat a megrendelőkre nem téveszti el ösztönző hatását - a bécsi kongresszuson vett erősebb lendületet. Csak úgy hemzsegtek ott az európai fejedelmek és a legkiválóbb államférfiak, - valóságos történeti nagyságok. Az egymást érő káprázatos ünnepélyeken a kornak legragyogóbb hölgyei játszottak nagy szerepet. Az országokat osztó komoly tanácskozásokba a női cselszövények, a gyöngéd kezek vegyítettek élénkebb színeket s nem egyszer döntötték el a vitás kérdéseket. Ott mindenki azt hitte, hogy történetet csinál s mindenki átélvezte az adott helyzetben énjének rendkívüli fontosságát. S az emberi hiúság - a művészetnek egyik éltető forrása - a kongresszusba belekapcsolta az arcképfestést, mint a halhatatlanság és a drága emlékek közvetítőjét. Két idegen mester sietett ezt a hálás teret elfoglalni: az angol Lawrence és a császárjától megfosztott Isabey. Az angol művésztől nem régen csodálhattuk egyik kiállításunkon Metternichnek magyar kézre jutott ülő arcképét. Valószínűleg ajándéknak szánt kidolgozott kis tanulmány volt az a híres nagy festményhez. Azon is látszik a széles kezelés könnyed és bátor biztossága, a frissen odavetett színfoltoknak egymást erősítő fénye és üdesége. Nagy vonású és előkelőén jellemző arckép ez; melyhez képest az akkori és az utána következő bécsi arcképek szinte elavultak és bágyadtak. Isabey a miniatűre egyik legnagyobb mestere volt s nyomában kivált Daffinger remekelt az ő apró, kecses és festői képmásaival.
A kongresszus fejedelmi divatja, az arcképláz, természetesen elterjedt Magyarországon is. S innen van, hogy a palotákban és a kastélyokban, de az egyszerű polgári lakásokban is, és sajnos, a régiségárusok kirakataiban a kongresszust követő időből lehet a legtöbb családi arcképet és bájos miniature-öket látni s ezek adtak legtöbb munkát a bécsi művészeknek. Sokan közülök rövidebb vagy hosszabb időre át is költöztek hazánkba. A potsdami származású Lieder Frigyes Budán fejezte be életét; Einsle a harmincas években József nádor hívására ismételten tartózkodott a fővárosban. S még Szatmár megye is vele festtette meg Kölcseynek jól ismert nagyméretű ülő arcképét. Úgy Liedert, mint Einslét is félig-meddig magyarnak fogadta a régi pesti műegylet s különösen Einslének nem egy nagyon jeles művét lehet látni előkelő családjainknál. Később Amerling, Lawrencet még leginkább megközelítő tanítványa festette közéletünknek sok kiváló alakját. Tőle van Széchenyi az Akadémiában és gróf Waldstein Jánosa műcsarnokban. Mindkét arckép előkelő színvonalon áll. Bécsben a kőre rajzolt arcképeknek is gyakorlott mestereik voltak. Ezek közül Eyblt a pozsonyi országgyűlésre is meghívták s államférfiainkat ábrázoló kőnyomatai a harmincas évekből még most is széliében el vannak terjedve az országban.
Rövid pár vonással óhajtottam képet adni arról, hogy Barabás fellépése előtt mily művészeti viszonyok uralkodtak hazánkban, ha ugyan ilyenekről egy művészetileg teljesen elhanyagolt, az idegen befolyásnak szándékosan kiszolgáltatott országban egyáltalán lehet szólani. Annyi tény, hogy ha egyébben nem, az arcképfestésben igen sok feladat kínálkozott. Vászonra, elefántcsontra festett, kőre rajzolt arcképekből - de úgyszólván csakis arcképekből megélhetett volna sok derék magyar művész hazánkban a múlt század elején, ahelyett a megrendelések java része osztrák művészeknek jutott.
S a régi megszokás szívós szálait kellett elszaggatni; a gyakorlott, kipróbált erejű bécsi művészgárdát kellett a nyeregből kivetni s ez úgyszólván egy csapásra sikerült egymagának, a mi Barabás Miklósunknak.
Némi helyreigazításra szorul ezért az a szokásos vélemény Barabás Miklós felől, hogy az ő helyzete könnyű volt, mert versenytárs nélkül állott s azért fordult feléje kezdettől fogva a magyar közönség. A századik születési évforduló kedvező pillanatot szolgáltat arra, hogy Barabás érdemeit teljes világításba helyezzük. S az elmondottak után talán szabad bebizonyítottnak tekinteni azt, hogy Barabás pályája elején itthon nem állott versenytársak nélkül, sőt a legjobb osztrák arcképfestőket találta magával szemben. S az ő érdeme, elsősorban az övé, hogy a magyar közönséget el tudta tőlük hódítani. Az utána jövők már szabaddá tett ösvényen haladhattak előre
S magamat is érdekelt, közelebbről foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy milyen művészi felszereléssel és milyen tanulmányok révén kezdte meg Barabás Pesten az ő arcképeinek végtelen sorozatát, mely munkásságnak első fejezete eredményében egy nemzeti diadallal felért.
S elővettem újra az ő "Emlékiratait", ezt a kedves olvasmányt, melyet Kézdi Kovács László, az ismert tájfestő és író rendezett nagy gonddal sajtó alá, az Olcsó Könyvtár számára.
A művész a maga alkotásaiban él a síron túl is. De mily becses dolog, hogy Barabásnak a művein kívül, még írott emlékeit is bírhatjuk.
Igénytelen elbeszélése, jóízű adomái a maga koráról, a művészeti viszonyokról érdekes adatokat nyújtanak.
Ki lehet hámozni belőle azt is, mire most szándékozom rátérni, annak a kérdésnek megfejtését, hogy mit tanult Barabás magától s mit az iskolától?
S nem tudok eléggé csodálkozni azon, hogy mily rövid ideig tanulta ő a művészet mesterségét. Mily kedvezőtlen körülmények között s mégis mily sok készletre tett ő szert a művészi eljárások különböző fajában.
Nem terjeszkedhetem ki részletekre; mindenkinek ajánlhatom a művész saját vonzó elbeszélését.
Néhány életrajzi adat lesz csak gerince további előadásomnak.
A magyar művészet patriarchája Márkosfalván született 1810 február 22-én.**
Jómódú régi nemes székely családnak sarja volt. De kis fiú volt még, mikorra atyja a vagyont elprédálta. Szülei elváltak egymástól. Atyja újra nősült, az anyja is máshoz ment nőül. Ő, a "nagyfejű Miklóska" magára maradt. A nagyenyedi főiskolán gratis cipón kellett tengődnie. Hogy mi vezette a rajzolgatásra, ilyen apró nyomorúságok között, holott semmi ösztönzést ott nem tapasztalhatott, erről ő maga sem tud felvilágosítást nyújtani.
Rajzolt, mert kedve úgy tartotta. Kezdte kis köszöntő lapokra festett virágos koszorúkkal. A szépművészeti múzeumban van egy ilyen szép tiszta munkájú virágcsendélet, 12 éves korából. Aztán a szomszédját rajzolta le s később keresett is már az arcképeivel, Például mily tréfásan hangzik, hogy Mutili Rózsinak, a szép divatárusleánynak elefántcsontra festett miniatűré arcképéért kapott tőle hat szépen hímzett előinget. Ennek aztán jobban megörült, mint a pénznek. Máskor meg ebéddel is be kellett érnie honorárium fejében.
Nagyszebenben a Bruckenthal-képtárban igazi művészettel ismerkedhetett meg. De a gyakorlati tanításra erdélyi tartózkodása alatt mestere, a szó valódi értelmében, nem volt. A nagyszebeni Neuhauser rajztanár Fügernek kőnyomatú múzsáit másoltatta vele.
A kolozsvári Gentiluomo pedig inkább volt táncmester mint festő, bár mind a két hivatást vállalta - attól tanulta az olajfesték keverését.
Barra kőnyomdásztól csak csiszolt követ kapott s maga eszelte ki, hogy arra miként rajzolja első kőnyomatú arcképét.
S így voltaképen magától tanulta meg az életnagyságú arcképek festését, a miniatűrét és a kőre való rajzolást, mind a három faját annak a művészetnek, melynek élete fogytáig szentelte magát.
Emlékirataiban maga mondja, hogy Bécsbe csak azért ment az akadémiára, mert bosszantotta, hogy mindenki csodálkozva felkiált a képei előtt: "Sok ez egy naturalistától!" Hát ha én jól rajzolok, - úgymond - nem mindegy az, az akadémián tanultam, vagy a saját gyakorlatom útján?
A bécsi akadémián 1829 szeptember elejétől 1830 július végéig időzött. - Anton von Petter volt akkor az igazgató, Gselhoffer a tanára. Nevek, melyekre méltán borul a feledés fátyola. Az akadémián csak reggel és este lehetett dolgozni, antik minták és élő modellek után. Napközben a tanár is, a növendék is kenyérkereső munka után látott. Bécsben találkozott Barabás az akkor már hírneves Markóval, ki jóindulattal adott tanácsokat neki az olaj festés kezelésére. Találkozott Brockyval is. Az előbbivel olaszországi útja alatt, a másikkal évek múlva Londonban jött újra össze.
S ha nem is szól róla Barabás, kétségtelen, hogy szürke tanáránál sokkal nagyobb hatással volt reá az akkori Bécsnek két helyi zamatú, legérdekesebb művésze: Danhauser és Waldmüller. Különösen Waldmüller, a napimádó, akit azért, mert egy kicsit több fényt és a művészi jó neveléssel megegyező hivatalos tompa skálánál kicsit élénkebb színbokrétát merészelt varázsolni a képeibe, mint az egyedül üdvözítő művészet felforgatóját, élete utolsó éveiben ki is üldöztek tanári állásából. Most, ha Gauguin és Van Gogh korából visszapillantunk a jó öreg Waldmüllernek nagy gonddal és csínnal kidolgozott szelíd festményeire, szinte mosolyra késztet az, hogy ő valamikor "felforgató" volt társai szemében. S talán éppen az ízlés húrjainak bizonyos túlfeszítéséből ered, hogy az impresszionista izgalmak után a reánk maradt művészeti örökségből sokan a legcsattanóbb ellentétet kívánják meg és hogy éppen Danhauser és Waldmüller napja is újra felvirrad. Képeiket az európai piacokon meglepően magas áron vásárolják. Nem is szokatlan példája az annak, hogy régen sutba dobottaknak képzelt művészeknek az uralkodó művészeti áramlatok megváltozásával mindig üthet még a feltámadás órája.
Waldmüller közelebbről is érdekel minket azért, mert a szabadságharc előtti időben két fényes tehetségű művészünkre, Brockyra és Zichy Mihályra az ő nagy tökéletességű formanyelvének kétségtelenül maradandó hatása volt. Bármennyire szabadon szárnyalt Brockynak és Zichynek egészen egyénivé kibontakozott művészi kiválósága, a rajzbeli készségnek több jellemző előnyét a bécsi mesternek köszönhették. E két nagy művészünk között Barabás szerényebb helyet határolt el a maga művészetének. Kezdettől fogva, jól fegyelmezett önmérséklettel főleg csak arra törekedett, hogy magát az arcképfestésben tökéletesítse. Hozzásímult a kor ízléséhez és felfedezési vágyak nem izgatták soha. De viszont, ha a szépművészeti múzeumban őrzött vízfestményei között lapozok, ismételten visszatérek néhány kis remekműre - minden túlzás nélkül használhatjuk ezt a magasztaló szót - melyekből az isteni szikra villan ki, s a megszokottnál egészen más, sokkal többre hivatott Barabást látunk magunk előtt. Ott van különösen a "Művésznő", egy már Pesten, a negyvenes évek elején készült vízfestmény. Ez a háttal ülő, festegető pici nőalak, a kor divatja szerint búbosán felcsavart kontyával, bőven redőzött ruhájával, lyrás széken, tagadhatatlanul ihletett művészi munka. A baloldalon beáradó fény bámulatos harmóniában oszlik el a falon, megcsillan az arany kereten és az asztalra tett vizes poháron. Áttetsző, színes árnyakkal játszik a fehér galléron, a zöldes shawlon és a rózsáslila szoknya redői között. Ezekben a fényekben, az üdén összevágó apró színfoltokban csupa elevenség rejtőzik és a hajszálfinom rajznak minden keménységét feloldják. Bizonyos, hogy ezeket a finomságokat Barabás a németalföldi kismesterek biedermaieres utódainak, Danhausernek festői szobavilágításba burkolt életképein és Daffingernek miniature-jein leste el. S hogy mennyire átérzett és átélt sajátja lett az, amit Bécsben tanult s hogy mire lett volna képes az arcképfestésen túl is, azt főleg a kis "Művésznő" fogja mindenkor bizonyítani.
S a Bécsben töltött egy esztendővel véget is ér Barabásnak művészeti iskolai tanulása.
A művésszé avatásnak másik szükséges kelléke volt a szokásos olaszországi utazás.
Hogy azt is megtehesse, Barabás két évet töltött Bukarestben s ott az orosz megszálló sereg vezérlő alakjait s a román társaság előkelőségeit oly sikerrel festette, hogy néhány ezer forintot szerzett s azzal indulhatott olaszországi útjára.
Emlékirataiban részletesen leírt utazási élményeiből csak azt ragadom ki, ami az ő művészetének készletét gazdagította.
Velencében ejtette őt hatalmába először a festőművészet igazi eleme, a szín varázsa. Ő is átengedte magát a ragyogó színpompa mámorának. Azon melegében másolta a doge palotában Veronesenek "Európa elrablását" ábrázoló képét, éppen a legbűvösebb, telivér velencei remekművek egyikét. E közben az Anticollegio terem egyik oldalfalát festette meg, ahol a nagy képet másolta. Ez a kis vízfestmény megint igazi remeklés. A színes márvánnyal kereteit ajtó, kétoldalt Tintorettónak allegóriái, a felső övezet reliefjei, a szobrokkal ékes kandalló csupa külön színérték és más-más csillogó anyag, - s ismét a legteljesebb harmóniába olvadnak a külön-külön hajszálra kidolgozott részletek.
A szépművészeti múzeum gyűjteményében egy egész sora az olaszországi rajzoknak és víz festményeknek tanúsítja, hogy Barabás az Olaszországban töltött egy évet megfeszített, folytonos munkával hasznosította. Még arra is ráért Velencében, hogy az akadémián az agyagban való mintázást tanulja. Szintén Velencében ismerkedett meg Leitch aquarellistával s vele utazott aztán Bolognán, Firenzén át Rómába. A vízfestésnek angol kezelését tőle leste el. A "della Salute temploma" alkonyati hangulatban s a firenzei "Giardino Boboli'' szintén igen finoman átérzett lapok.
Ezeket az apró, nagyon művészies vízfestményeket látva, önkéntelenül feltevések szövődnek a szemlélőben. Vajjon Barabás más környezetben, mint az akkori művészieden Pesten és a megszokottsághoz ragaszkodó megrendelők nyűge helyett valamely művészeti metropolisnak serkentő benyomásai között mennyire tudta volna továbbfejleszteni a szépművészeti múzeumban őrzött vízfestményeiből kisugárzó talentumát? Ez azonban csak meddő eszmefuttatásra vezetne. Míg az ő érdemessége éppen abban rejlik, hogy itthon is tudott érvényesülni.
Annyi bizonyos, hogy Bécsben az akadémián csak egy évet töltött. Olaszországban sem járt egy évnél tovább. S ezzel az ő tanulása be volt fejezve. 1835 őszén tért vissza Pestre s azon túl állandóan itt is maradt.
Előnyös ajánlatokat kapott, nagyon előkelő oldalról, hogy költözködjék Oroszországba.
De akkor már Szemere Miklóssal, a költővel kötött szoros barátsága az "Aurora" körébe s szellemi életünk vezérlő alakjainak társaságába vezette s Vörösmarty Mihály, Schedel (Toldy) Kerencz és Bajza József rávették, hogy maradjon a hazában.
Kevéssel rá, 1836 február 11-én írta Széchenyi István azt a kedélyesen meleghangú levelet Bihar vármegyének, mikor arra kérték, hogy a vármegyeház számára lefestetni engedj-e magát: "... Pest volna tehát a hely, hol a festés végbemehetne, mi azáltal lesz teljesíthető, hogy valami, mondhatni igen szerencsés véletlen, csak kevéssel ezelőtt hozott egy igen derék s ügyes festőt e hazai központba. Neve Barabás Miklós, szülőföldje Erdély, mintája Olaszország remekei, melyekkel lelkesen s gyakorlatilag jól összebarátkozott. Ajánlhatom s jót merek állani. hogy a Tekintetes Rendek - parancsoljanak csak véle - mindenesetre - ha nem is egy különös szép arcú és testű embernek fogják birni mását, ez okvetlen talpraesett munka leend s mi még e tekintetekhez is járul a Tekintetes Rendek, midőn Széchenyi Istvánt megbecsülik s ha lehet a hűségnek még erősebb láncaival kötik magokhoz, Barabás Miklós képírót, hazánk fiát is gyámolítják...."
S újból a véletlen úgy hozza magával, hogy az egész ország most ünnepli halálának ötvenedik évfordulóján a legnagyobb magyart, s ugyanakkor a mi társulatunk szűkebb körében az ő pártfogoltjáról, Barabás Miklósról emlékezünk meg.
Lehetetlen még csak megközelítően is felsorolni az ő arcképeit. Számuk, különböző műfajban, - az ő művészeti pályafutásának ötvenedik évfordulóján, a társulatunk által rendezett kiállítás tárgymutatója szerint - meghaladta az 5000-et. S azon túl még 20 éven át festett.
Ez alkalomra - 1877 december 2-án írta hozzá Trefort, vallás és közoktatásügyi s ha nem is hivatalosan, de lelkes, alkotó tevékenysége jogán valódi művészeti miniszterünk, szép üdvözlő levelében a többi között "... amikor a magyar nemzeti művészet eszméje még alig fogamzott meg kevesek lelkében, lépett Ön a művészi pályára, saját lelke benső ösztönéből; midőn a külföldön jobban jutalmazó állást és helyzetet biztosított volna magának, a hazaszeretet és egy még teremtendő magyar festőművészet által visszatartva, idekötve, Ön inkább akart a hazában maradni s itt az úttörés nehézségeivel küzdeni, mint idegen nemzeteknél versenyezni a művészi dicsőségért és jutalomért..."
S Trefortnak, mint az első műegylet létrehozójának s már Barabás pályája kezdetén a művészet melegen érdeklődő barátjának elismerő szavait, a közvetlen tapasztalat hitelességénél fogva is, tartózkodás nélkül tehetjük a magunkévá.
Néhány év múlva, 1883-ban, mikor a vaskorona-renddel kitüntetett Barabást az írók és művészek megünnepelték, Reviczky Gyula alkalmi költeményében oly találóan szép szavakba foglalta Barabás jelentőségét:
"Együtt küzdöttél az egész hazával,
Ecsettel kézben és szivedben lánggal,
És hogy csodálják késő unokák:
Megfested korod arcképcsarnokát."
A tudományos intézetekben, a tanácskozó termekben, közéletünk kitűnőségeinek, tudósainknak, íróinknak, művészeinknek és művésznőinknek arcképeinek jóformán teljes sorozatát lehetne összeállítani a Barabás műveiből. A legbecsesebbek a harmincas és negyvenes évek alatti szellemi és társadalmi mozgalmak vezérlő alakjait megörökítő arcképek, s a szabadságharc hőseit ábrázolók, mert azok értékét az is emeli, hogy megvannak s nélküle e nagy idők legfőbb képviselői meg sem lettek volna örökítve. Annyira hozzátartoznak az ő művei a mi történeti kincseink leltárához, hogy Barabás még ma is az ő korára vonatkozó irodalmi műveknek nélkülözhetetlen és legsűrűbben használt illusztrátora.
Nagyobb igényű képei és különösen "A menyasszony hazatérése", valamint "A Lánchíd alapkőletételének ünnepélye", sokkal ismertebbek, semhogy azokkal részletesen kellene foglalkoznom.
A március előtti idők langyos légköréből való, bár egy kissé elkésetten 1856-ban készült életkép: "A menyasszony hazatérése", éppen úgy, mint a derék Canzinak hozzáillő műve: "Szüret Vácz vidékén", a jól ismert almanachok falusi novelláival együtt a magok idején még reprodukciókban is sok gyönyörűséget szereztek. Jó, hogy van ilyen jellegzetes két kép ebből a nemből a Szépművészeti Múzeumban. A lánchíd alapkőletételét 1861-ben báró Sina Simon rendelte meg kinek a létrehozásban Széchenyi mellett legnagyobb érdeme volt. Barabás csak öt év múlva készült el vele, több mint két évtizeddel az ábrázolt esemény után. Ez a kép is szinte megbecsülhetlen, mert a magyar társadalomnak vezető alakjait nagy számban egyesíti. De a túlságos nagy felületet elfoglaló nehéz gerendázat és a légtávlat fogyatékossága miatt a legfőbb szereplők csoportja egészen eltörpül s ezért sok gáncsot kellett elviselnie szegény Barabásnak. Pedig éppen a távlattan alapos ismeretére volt ő büszke s a gerendázaton nemcsak a rövidülés vonalait szerkesztette meg, de pontosan meghatározta, hogy az esemény adott órájában a nap sugarainak mily szög alatt kellett a réseken át behatolni. Ezek persze művészi alkotásnál alárendelt kérdések.
Más a vonalak s más a szinek távlati törvénye. Az egyiket gépiesen lehet megszerkeszteni, a másikat a művészi érzés oldja meg.
De nem kell elfelejteni, hogy elméletileg akkor még nem igen foglalkoztak mással, mint a vonalas távlattannal s azt Barabás nagyon alaposan ismerte.
Az akadémia 1836-ban választotta meg levelező tagjának. Barabásnak székfoglalója is a művészek számára szükséges távlattani ismeretekről szólott.
1886-ban akadémiai tagságának ötvenedik évfordulóján Trefort elnök és Fraknói üdvözölték.
Barabás a művészeti élet szervezésében is tevékeny részt vett. Az ő megtelepülése Pesten bizonyára siettette a Széchenyi körében s másfelé is hangoztatott művészeti szövetkezés megvalósítását.
Trefort Ágoston volt az, aki külföldi útjáról hazatérve, lelkesen élére állott e mozgalomnak s ő hozta létre barátjaival - Eötvössel, Serényivel és Lukács Móriccal s természetesen Barabással s Grimm festővel - a kezdeményezőknek egyikével - együtt 1840-ben az első művészeti társadalmi szervezetet hazánkban, a pesti magyar műegyletet. Első elnöke az egyletnek Trefort volt, titkára Szalay László. Ez a gyorsan felvirult egylet a későbbi években kevésbé hivatott kezekbe került és a bécsi műkereskedés érdekkörének rabja lett. Ezért Barabás az elsők között volt, kik a tisztán magyar művek vásárlására alakult képzőművészeti társulathoz - a mi társulatunkhoz - csatlakoztak. A társulat első, 1861 március 28-án tartott közgyűlésének elnöke Barabás Miklós volt.
S azóta a társulat vele a legszorosabb kapcsolatban állott.
Az ő művészeti irányát senki sem bántotta, mert hiszen az lassankint egy elszigetelt, senkit nem befolyásoló, sokaknak kedves anachronizmussá vált, abból a korból, melyet megszokásból "régi jó idő"-nek, a Biedermaier helyett nálunk még a művészeti ízlés jellemzésére is inkább Táblabiró-világnak nevezhetünk. S így a Barabás Miklós személye iránti tiszteletet s a társulat körében az ő kiváltságos állását sem érintették az egymást követő újabb és újabb művészeti irányváltozások.
A március előtti szelíd, mosolygó, kissé színtelen és érzelgős művészet után a hazai szomorú állapotokkal, a nemzet elborult lelkületével annyira megegyező történeti képfestés komor ékesszólása nyomult előtérbe az ötvenes évek végén.
Akkor - 1859-ben - írta Jókai Mór (Kakas Márton a műtárlatban): "íme kiderült, hogy azért volt eddig olyan nagy az apály, hogy egyszerre döntsenek bennünket művésztestvéreink a sok széppel és gyönyörűséggel. Nem kevesebb, mint huszonhárom olajfestmény (!) van a kiállításon hazai művészeinktől.... s néhány kétségtelen remekmű..."
Lám 1859-ben még 23 magyar művésztől való festmény is megdöbbenést keltett.
Azontúl Barabás körül egyre nőtt a hazai művészek tábora. Nem is egy tábor, de különböző irányok, árnyalatok képviselői és csoportjai. A realizmus, a naturalizmus, a plein air, az impresszionizmus, - szóval mindenfajta -izmus hullámai elverődtek mi hozzánk is. Barabás Miklós mindezt megérte, azért csak a régi maradt s ami oly ritka a művészek életében, legvégső öregségéig kitartott mellette és megrendeléseivel előszeretettel kereste fel a magyar közönség. S megvolt az a nagy öröme is, hogy megérte teljes épségben az ezredéves kiállítást, - résztvett abban ő is a sok százra felszaporodott művészekkel együtt s bevonulhatott még a városligeti új műcsarnokba ő is, mint öreg Álmos az új haza földjére. Jól emlékszem egyik akkor kiállított de már régi keletű művére: hintázó kis leányainak nagy szeretettel megfestett életnagyságú arcképcsoportjára. Kedves gyermekkori emlékek, andalító "hangok a múltból" szólaltak meg ebből a régiesen kezelt festményből. Két évre rá: 1898 február 12-én, ragadta el őt a halál, csak" két évet kellett volna élnie, hogy kilencvenedik évét és a század végét elérje.
Csodálatosan megőrizte ő végig ép látóképességét, kezének biztosságát. 1877-ben, 50 éves művészi jubileuma alkalmából a társulat kérte meg, hogy fesse meg ő maga a saját arcképét. Ez egyike legjobb arcképeinek, egészen olyan volt ő még a nyolcvanas évek elején.
Szerencsés derült egykedvűséggel ment ő át fiatal korának apró nyomorúságain. S ez a szerencsés, egyenletes és mindig derült kedély irigylésre méltó tulajdona volt mindvégig.
Sokszor voltam vele éveken át, s tisztán emlékszem reá, a magyar művészek Nesztorára, nagyon alacsony, tömzsi alakjára, egyenes tartására, erős vállain nyugvó hosszú szakálas fejére.
Mintha csak hallanám, amint folyton nevetgélve, tréfásan, egyszerűen elbeszélget. Sohasem láttam a sodrából kijönni, sohasem túlságosan sietni.
Az ülések után még az ajtó küszöbén is eltrécselt valami jóízű adomát.
Egyike volt azoknak a jóságos öreg művészeknek, akik soha sem ártottak volna a leggyöngébb kezdőnek sem. Ott a régi műcsarnokban, az Andrássy-úton, a nyolcszögletes tanácsteremben, amelynek finom díszítését maga Láng, az akkor nagy művészi becsvággyal dolgozó építőművész sajátkezűleg készítette, együtt ültek s tanácskoztak a jó öregek közül Barabás, Ligeti, Than, Henslmann - és fiatal pályatársaikért lelkesen vetették latba az ő nemes jó szivüket. Oly régen volt az, hogy azóta az ő pártfogoltjaik is megöregedtek.
Kezdetben Barabás állott a kiállítási bizottság élén; neki kellett volna - ha úgy határoztak - kimondani a visszautasítást. Erre - jól emlékszem - soha sem volt kapható. Azt másnak engedte át Két dologban a kritikája kérlelhetetlen volt. El nem tudta viselni, ha a távlatban szerkezeti hibát. fedezett fel. Tudjuk, hogy ebből külön stúdiumot csinált. A másik kiengesztelhetlen kifogása volt, ha az arcképen az apró testi hibákat túlságosan híven, realisztikusan ábrázoltaknak találta. Ilyenkor - úgy emlékszem Théophile Gautier véste ezt a szót - franciául csak annyit mondott, hogy "cruellement ressemblant" - s ez tőle, a szép, sima festés hívétől a legkeményebb rosszalás volt. De csak félhangon szólt felém fordulva, hogy valahogy ne ártson vele a kép szerzőjének.
S mikor azután a kiállítás rendezését az "öregek"-től a "fiatalok" igyekeztek átvenni, ő a maga helyét minden neheztelés nélkül engedte át s élete fogytáig az orsz. m. képzőművészeti társulatnak mindenki által tisztelt buzgó alelnöke maradt.
Jóleső gondolat, hogy az általános szeretet és tisztelet, mely őt életében kisérte, születésének századik évfordulóján változatlan melegséggel nyilvánul s friss babérral koszorúzza a magyar festőművészet úttörőjének síremlékét.
* Szmrecsányi Miklós emlékbeszéde az Orsz. Magy. Képzőművészeti Társulat 1910 április hó 10-én tartott közgyűlésén.
** Barabás születési napját az ő saját előadása és eddigi életrajzai nyomán február 22-re tettem. Utólag Szegedy Maszák Hugó, a művész veje, szíves volt Barabás Albertnek, a család egyik rokonának, 1892 április 23-ról kelt leveléből velem közölni, hogy a márkosfalvi anyakönyv az 1810. évről Kovács esperesnek következő feljegyzését tartalmazza: "Tekintetes Barabás János úrnak kereszteltem Miklóst, február 10". Úgy látszik eszerint, hogy Barabás születési napja iránt maga is tévedésben volt s mert az művészettörténetünket érdekli, szükségesnek tartottam ez új adat felemlítését.
Sz. M.
Forrás: Művészet, Kilencedik évfolyam, 1910 Negyedik szám 146-158. oldal
http://www.mke.hu/lyka/09/146-158-barabas.htm
Bálint Aladár: A Szépművészeti Múzeum Barabás-kiállítása.
Barabás Miklós (1810-1898) több mint ötven esztendőn keresztül hivatalos arcképfestője volt az országnak. Mindenki, aki Benczúr fellépéséig és érvényesüléséig, akár a politikában, akár az irodalomban, művészetben, valaki volt nálunk, nem kerülhette ki Barabás ecsetjét vagy rajzoló krétáját. Oeuvre-je maga a magyar történelem egy szakasza. Korának, környezetének minden jellegzetessége megtalálható a legtöbb festett nagy arcképében (különösen azokban, amelyek férfiakról készültek), a szabad lendületet ellankasztó magyar múlt félszegsége, kemény, nehézkes korlátozottsága.
Ezért nem is szabad csupán e hivatalos arcképek alapján ítéletet formálni róla, mert nem a friss látású, erős, fiatal tehetség, hanem a már legyűrt, legyőzött művész keze siklott végig e tükörsima nagy vásznakon.
A Szépművészeti Múzeum grafikai osztálya a kevéssé ismert, törtetlen talentumú Barabást mutatja be, mintegy kikorrigálva a másik Barabásról kirajzolódott képet. E másfélszáz rajz, litográfia, akvarell, az európai színvonalon álló finom érzésű grafikust vetíti elénk, még pedig nagyobbára úgy, ahogyan az első koncepció ihletett pillanataiban szemtől-szemben állt a természettel. Igaz, hogy a végső rejtek zárai e munkákban sem pattannak le, mert nem vázlatok, alla prima lejegyzett impressziók e grafikai termékek, de mégis felismejük bennük a kitűnően iskolázott előkelő biedermeier mester rajzbeli ötletességét, színbőségét.
A kiállított gyűjtemény magában foglalja a tizenhárom-tizennégy éves Barabás kísérletezésétől kezdve a fiatalkori stúdiumokat, a divatos kőre rajzolt arcképeket éppen úgy, mint az elmaradhatatlan olaszországi út emlékeit, a férfikor termését. Nyomon követhetjük e rajzokból, litográfiákból a művész fejlődését, a kemény iskolás rajzoktól kezdve a mélyülő, egyre gazdagodó tehetség kibontakozásáéig. E kibontakozás egyik megkapó dokumentuma a művész egyik akvarellje, amelyben Claude Lorraine szerint felfogott olasz tájábrázolás sémáiból, felszabadulva a magyar táj lelkét, ízét igyekszik megkeresni. Az akvarellben mint távoli emlék, még ott rezeg az olasz levegő, de maga a táj már magyar. Huszonhat éves volt Barabás ekkor. Ugyanebből az időből való Barabás két pompás interieure. Mindkettő műtermében dolgozó festőnőt ábrázol. A színek harmóniáját tekintve a legkitűnőbb holland mesterek, képeire emlékezetet e két vízfestmény. Zsánerrajzai, akvarelljei, üdék, ötletesek, nincsen bennük semmi megkötöttség, akadémikus nagyképűség.
Mint litográfusok sok közepes lapot rajzolt Barabás, amit talán ment is a kezéből kikerült litográfiák nagy tömege. Viszont akad közöttük néhány olyan, amely bármelyik grafikai gyűjtemény dísze lehetne. A fősúlyt természetesen a minuciózus rajzra, az átmenetek finomságára helyezte. A 26. számmal jelzett litográfia megérdemli, hogy külön kiemeljük. Szokatlanul meleg és bársonyos a drapéria fekete foltja. A vonalak fürgén, könnyed lendülettel szelik át a papír síkját.
Mindenképpen érdemes munkát végzett a Múzeum e nagy értékű gyűjtemény kiállításával.
Forrás: Nyugat 1915. 23. szám
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/doc/06860.h
Kostyál László
Barabás Miklósra emlékezve
Barabás Miklós alkotásai a Göcseji Múzeum gyűjteményében
1998. február 12-én emlékeztünk a "nemzet festője", Barabás Miklós (1810-1898) halálának századik évfordulójára. A fénykorát a reformkorban élő, de egészen a század végéig tevékeny és köztiszteletben álló Barabás művészete korszakos jelentőségű a magyar piktúra történetében. Ennek amellett, hogy a nemzeti romantikus festészetnek ő a tulajdonképpeni megteremtője, és az első festőnk (Ferenczy István után a második művészünk), akit a Magyar Tudományos Akadémia tagjai sorába választott, egyéb magyarázata is van. Ezt arcképfestői tehetségén és megnyerő személyiségén túl mindenekelőtt a magyar kultúra és ezen belül a képzőművészet akkori általánosabb helyzetében kell keresnünk.
A magyarországi művészet évszázadokon keresztül nem bírt nemzeti jelleggel. A festészet terén maradva, 18. század neves festői elsősorban osztrákok, kisebb részt itáliaiak voltak. A magyar festők csupán epizódszerephez jutottak mellettük, a tehetségesebbje (mint Mányoki Ádám vagy Bogdány Jakab) hazája elhagyására kényszerült. A nemzeti tematika is külföldi festők ecsetjén kezdett meghonosodni, mint például a történeti festészet az osztrák Dorffmeister István munkásságában. Nem volt ez másképpen még a következő század első évtizedeiben sem. Az ébredező reformkornak a nemzeti érzést ápoló értelmiségében és polgárságában azonban egyre élesebben fogalmazódott meg a magyar tematikájú, magyar művész alkotta, magyar szellemiségtől ihletett művészet igényt ébresztő hiánya. Ennek az igénynek a kielégítésére vállalkozott a költő Petőfi Sándor és Arany János ugyanúgy, mint a szobrász Ferenczy István, vagy a festő Barabás Miklós. Javarészt nekik köszönhető, hogy a szabadságharc előtt a nemzeti művészetnek már csörgedezett az a patakja, amely a magyarság számára oly keserves 1850-es és 1860-as években a magyar szellemet hordozó, mély medret vájó folyóvá duzzadt.
Az elszegényedő erdélyi nemesi családból származó Barabás 1810 februárjában született Kézdimárkosfalván. Gyermekkorában sokat nélkülözött, így már korán rákényszerült arcképfestő tehetségének kibontakoztatására. A - bécsi akadémián töltött tanévet (1829-1830) leszámítva - nagyrészt autodidakta művészeti fejlődésének állomásai Nagyszeben, majd Bécs után Kolozsvár, Bukarest, Itália. Az itáliai tanulmányútról (1834-1835) hazatérve telepedett le Pesten. Híre már megelőzte a fővárosba érkezését, és a szellemi élet vezetői mindent megtettek, hogy végleg itt tartsák. Nemzeti elkötelezettségét és művészi elhivatottságának csíráit talán még a nagyenyedi kollégiumban kisdiákként eltöltött évek ültették el benne, s most ezek révén egyszerre az érdeklődés középpontjába került. Előtte, s hosszú ideig utána sem volt magyar festő, aki hazájában csupán a művészetéből meg tudott élni. Barabásnak ez sikerült. Már 1836-ban(!) a tudományos akadémia levelező tagjává választották. Portréinak modelljei között a kor szinte minden vezető egyénisége megtalálható. Rövid idő alatt a művészeti életet irányító Műegylet és a kor pezsgő társasági életének egyik központi alakja lett. Az 1848-49-es forradalommal mélyen rokonszenvezett, habár ismereteink szerint aktívan nem vett benne részt. Az annak bukását követő abszolutisztikus korszak a nemzeti festészet elmélyítése felé mozduló fejlődési irányát már nem tudta átéléssel követni, így lassan nem ő, hanem a kibontakozó történelmi festészet megteremtői lesznek a vezető festők. Tekintélye a fejlődés fő áramából kikerülve is töretlen, s továbbra is keresett portretista. 1862-től haláláig ő a Képzőművészeti Társulat első elnöke, miközben a vetélytárs Műegyletben is tovább tevékenykedik. 1861-ben és 1867-ben Pest városi képviselő. 1863 körül a fotográfiával, illetve a tőle tulajdonképpen idegen oltárképfestéssel is próbálkozott, nem sok sikerrel. Magas kort ért meg, késői korszakát már nem jellemzi a reformkor fiatal Barabásának kifejezőereje, de alkotókedve igen. Ismert müveinek száma eléri a 3500-at, de kortársainak feltételezése szerint 5000-nél is több képet festett.
Stilárisan a korai naturalizmust követően romantikus, klasszicista és biedermeier jegyek keverednek képein. A közreműködők nélkül létrehozott hatalmas életmű páratlan a magyar művészetében. Fő műfaja a portré volt, amelyen elsődleges törekvése az ábrázolt karakterének visszaadása, habár nagy gondot fordított a ruhák és a drapériák élethű megfestésére, valamint a bemutatott személy társadalmi helyzetének érzékeltetésére is. Számos divatképet rendeltek meg tőle. Képei azáltal váltak különösen széles körben ismertté, hogy jelentős részüket rézmetszet vagy litográfia formájában sajtóillusztrációként terjesztették (Életképek, Nemzeti Divatlapok stb.). Alkotásai történelmünk páratlan dokumentumai is egyben. Mint ilyen, kiemelkedő a Lánchíd alapkőletételét megörökítő pompás tablója. Tájképei a magyar tájhoz való ragaszkodásáról tanúskodnak. Zsánerképei ezzel szemben felszínesnek mondhatók, nemritkán divatosan édeskések, ezeken igazán mély tartalomra nem törekedett. E területen néha technikai hiányosságai is kiütköznek, hibásan rajzolt távlatok, vagy zavaros kompozíció formájában. Ez azonban alig csökkenti érdemeit, melyet az utókor szemében kiváló arcképein túl, gyakorlatilag a reformkor krónikásaként a nemzeti tematikájú, jellegzetesen magyar festészet megteremtésével és az iránta való szélesebb érdeklődés felkeltésével, vagyis a művészeti közélet kialakításával szerzett.
A Göcseji Múzeum gyűjteménye Barabás Miklós tizenegy alkotását őrzi, igaz, közülük kettő korabeli nyomdai reprodukció. A négy olajfestmény mindegyike az életmű hangsúlyos darabja, ezeket öt, metszet változatban sokszorosított képmás egészíti ki. Két nagyméretű festett portré (Csány László és Szapáry Géza) a régi zalaegerszegi megyeháza galériájából került 1945 után a múzeumba, a többi alkotás az 1975-ben megvásárolt Hertelendy-gyűjteményből származik.
A metszetes arcképek azonos típushoz tartoznak. Az ábrázoltat valamennyi negyed vagy fél profilba állítva, mellkép kivágatban mutatja, alatta kézírásos névaláírásával. Mind az öt megörökített személy a reformkor, vagy az azt követő esztendők kiemelkedő egyénisége (Eötvös József, Jókai Mór, Jósika Miklós, Széchenyi Crescentia, Tompa Mihály). Barabás számára ezeknél a képeknél nem a magas művészi színvonal volt az elsődleges cél, hanem modellje valósághű jellemzése, karakterének bemutatása. A szinte fotó-grafikus hűséggel megjelenő alakok ezért elsősorban nem festői kvalitásáról, hanem technikai kiválóságáról tanúskodnak. Készítésük mögött nyilván illusztrációs szándékot sejthetünk, konkrétan alighanem sajtómegrendelést.
A két nyomat közül az egyik a művész 1841-és, ismert, félalakos önarcképének (Bp., Magyar Nemzeti Galéria) a reprodukciója, amely a harmadik X-et nemrég betöltött, pályája csúcsára ért, öntudatos, drága ruhát viselő' festőt ábrázolja. A kezében tartott könyv és toll nem szűkebb szakmájára, hanem talán akadémiai tagságára utal. Szembeforduló arca, elmélyült, magabízó tekintete addigi sikeres életútjának tükre. Öltözete, megjelenése szorosan kötődik ahhoz a közeghez, amelyben mozgott, a reformkor nagyjainak divatjához.
A másik nyomat eredetije egy, a Gellért-hegy oldalának falusias jellegű házait mutató akvarell, balra a háttérben a budai várral. Barabást ezúttal a lejtős terepre festői rendezetlenségben épült házak látványa ragadta meg, hűen tanúskodva a művészetében másutt is kimutatható romantikus hajlamáról. Ez a romantika azonban minden esetben megmarad a látványnál. A festőnek nem volt indíttatása a felszín mögé tekinteni. Ez eredményezte később azt, hogy a portréktól eltekintve kevéssé tudott lépést tartani az 1849-et követő időszak igényeivel.
A négy olajképből három a portré, egy a népi életkép műfajához sorolható. Utóbbi Barabás "Vásárra induló bérci oláhok" című közismert képének (1843-1844) valószínűsíthetően saját kezű replikációja, illetve változata. Az első arcmás 1831-ből származik, ismeretlen fiatal nőt állít elénk. Barabás egyik legkorábbi remekműve, amelyen azonban felesel egymással a csodálatos érzékletességgel megfestett nőalak és a kevéssé meggyőzően ható háttér és néhány más részlet. A reneszánsz eredetű, de még a 19. században is divatos, reprezentatív portrétípust képviselő alkotás klasszikus pira-midális alapkompozícióra épít. A félalakos képmás ülő modellje vállait szabadon hagyó, igen bőujjú, fehér estélyi ruhát visel, jobb keze ügyetlen mozdulattal lornyont tart, a másik karosszéke karfáján nyugszik. Kedves arca fotószerű hűséggel megfestett, kétoldalra fésült, hullámos haja az alapséma vonalát követi. A háttérül szolgáló nehéz, vörös bársonyfüggöny baloldalt fellebben, és a karosszék melletti rózsabokor mögött hegyek között kanyargó folyóra, talán a Duna-kanyarra és a visegrádi várra nyújt kilátást. A festő szemmel láthatólag modellje fejére, arcára és ruhájának, ékszereinek anyagszerűségére koncentrált. A kezek tökéletlenek, de még inkább elrajzolt a rózsabokor és a tájképi háttér. A klasszikus beállítás a frissen szerzett akadémikus képzettségre utal, a naturalizmuson való túllépésre, a tudatosság megjelenésére festészetében, a hiányosságok azonban mutatják az ifjú művész korlátait is. Azokat a rendszertelen és túl rövid képzésből eredő korlátokat, amelyek a hosszú évek során megszerzett gyakorlattal majd redukálódnak, de teljesen el nem tűnnek művészetéből.
Ezt az állításunkat támasztja alá a vásározó román család ábrázolása is. Az első magyar népéletkép elkészültét óriási érdeklődés előzte meg. A számos vázlat után megszülető műről több saját kezű másolat készült, alighanem ezek közé tartozik a Göcseji Múzeum példánya is. A Markó Károly tagadhatatlan hatását is mutató zsánerkép olyan, a társadalmi ranglétra alsó fokán álló család életébe enged betekintést, amelynek mégoly idealizált bemutatása - a korszellemből eredően kedvező fogadtatása ellenére is - ekkoriban még szokatlan volt. A romantikus hevületről tanúskodó hegyvidéki háttér jóval kiforrottabb a tizenkét esztendő előtti portrén szereplőnél, a három, igen hangulatosan megfestett főszereplőt azonban a mellékszereplőktől nem csupán eltérő képsíkba helyezésük választja el, hanem bántó perspektivikus torzulás is, utóbbiak figurái ugyanis az indokoltnál kisebbek. A kortársak elnéző megbocsátással viseltetettek e hiányosság iránt, és inkább a kép "magyarhoni" témáját magasztalták. Hozzá kell tennünk: igazuk volt. A kép korszakos jelentőségét nem befolyásolja a - való igaz, kevéssé zavaró - rajzhiba. Magyar ecsettel, magyar népi szereplőket, magyar tájban megfesteni korábban nem lehetett, nem is lett volna közönsége. A reformkor számára azonban e gesztus szimbolikus jelentőséggel bírt, és Barabás éppen annak köszönhette sikerét, hogy az igényt felismerte.
A két életnagyságú, festett portré egyike az 1849-ben mártírrá lett Csány Lászlót, a reformkori zalai ellenzék egyik vezéralakját, a Szemere-kormány miniszterét (l790-1849) ábrázolja, a másik Szapáry Géza zalai főispánt (1827-1898). Dátum csupán az utóbbi szignójában szerepel (jobbra lent: "Barabás M. 1872.", a Csány-portré jelzetlen), azonban a méret, a megrendelő és a festmény funkciójának azonossága valószínűsíti a képek egy időben történő megrendelését. Ezt egy további érv is erősíti, nevezetesen a két ábrázolt gyakorlatilag tükörképes beállítása és egyező tartása. A Csány-képmás esetében a festésmód mellett éppen a fentiek bizonyítják Barabás szerzőségét, és magyarázzák a szignatúra hiányát. A festményen mindketten kardjukat tartva, kontraposztos állásban, egy szék és egy asztal között állnak. Környezetük és viseletük különbözősége eltérő társadalmi helyzetükre utal. Csány polgári környezetben jelenik meg, dísztelen, magyaros ruhában, egyszerű bútorok között. A mellette lévő asztalon sapkája mellett könyv és toll jelzik hivatalát. Az enteriőrt határoló falat lapos pilaszterek tagolják. Szapáry vele szemben díszmagyart visel, a szék és az asztal díszesen faragott, a terem falát márványoszlopok díszítik. Az asztalon tollas fövege mellett összegöngyölt írástekercs, nyilván megbízólevele fekszik. Büszke, magabiztos testtartása is eltér a kissé leesett vállakkal, magába roskadtan álló Csányétól. Utóbbinál ugyan elképzelhető a mintakép ilyen beállítása - hisz Csány László a portré készültekor 23 éve nem élt már, így előkép felhasználása bizonyosra vehető -, de más magyarázat is elképzelhető. Barabás alighanem kimondatlanul is ezzel akarta jelezni, és a hivatalban lévő főispánnal szembe állítani Csány mártír sorsát.
A két portré között tehát szembetűnő a kontraszt, aminek minden egyes eleme levezethető a két ábrázolt személyiség eltérő társadalmi és politikai helyzetéből, illetve sorsából. De mindkét alkotás karakterisztikusan képviseli azt a reprezentatív, életnagyságú, egészalakos portrétípust, amely Barabás művészetében az 1860- 1870-es években egész sorozatot alkotott (Dessewffy Emil 1866, Pálóczy László 1868, Deák Ferenc 1877, Veress Pálné 1881 stb.). Ezeken a modell testtartásán túl a szék és a személyükre is utaló jelképes tárgyakat tartó asztal közé való beállításuk is megegyezik. Sőt. A Szapáry- és a Dessewffy-, illetve a Pálóczy-portré és az 1861-és Teleki László-arcmás asztala is csupán néhány részletben különbözik, ami az egykori Barabás-műterem egy-két berendezési tárgyát is segíthet rekonstruálni.
A Göcseji Múzeum Barabás Miklóshoz kötődő alkotásai festészetének reprezentatív metszetét alkotják. A tájkép, az életkép, a mellképkivágatú és az egészalakos, festett vagy sokszorosított technikával készült portré egyaránt megtalálható benne. A kis kollekció így esetlegességében is alkalmas arra, hogy a Barabás művészetéről általában elmondottakat alátámassza, de talán arra is, hogy a festő korszakos jelentőségét jobban megvilágítsa. Barabás a krónikás szerep felvállalásával a múlt század középső évtizedeit hozta kézzel fagható, szemmel látható közelségbe, és ezért halála századik évfordulóján is újra köszönettel tartozunk neki.
Forrás: PANNON-TÜKÖR, 5. évfolyam, 5-6. szám, 2000. szeptember-december 66-69. oldal
