A Wall Street és a bolsevikok

"Világ monopolistái, egyesüljetek!"

A finánckapitalizmus is monopolista rendszer, mint az állammonopolista szocializmus. Soha nem volt több mítosznál a Wall Street urainak és a szocialista forradalmároknak a kibékíthetetlen ellentéte. A Wall Street pénzmonopolistái kezdettől segítették az állammonopolista bolsevikokat. Hiszen a szupergazdag fináncoligarchia ugyanúgy egy elit uralmát akarta, mint a hatalomra törő bolsevikok. A történelem tanúsága szerint a szocializmus mindenütt egy monopolhelyzetű elit uralmának bizonyult, tehát mindössze annyiról volt szó, hogy a privátszocialisták segítséget nyújtottak államszocialista társaik történelmi kísérletéhez. 130 évi próbálkozás után, a Wall Street nemzetközi bankárainak, 1913-ban, sikerült magántulajdonba venniük az Egyesült Államok pénzügyi rendszerét, majd pedig erre támaszkodva kiterjeszteni ellenőrzésüket Amerika gazdasági és politikai életére is. Ezzel monopolista, azaz szocialista útra terelték a hatalmas országot.

Az amerikai függetlenségi nyilatkozat aláírói, és az alkotmányt megfogalmazó alapító atyák többsége a Grand Orienthez hasonló irányzatot követő szabadkőműves volt. A francia forradalomban döntő szerepet játszó Grand Orienttől azonban több lényeges vonatkozásban különböztek: egyrészt, nem álltak az akkor már megszerveződött nemzetközi pénzhálózat által finanszírozott - kvázi szabadkőműves - illuminátusok ellenőrzése alatt, másrészt, ellenezték, hogy a pénzrendszert egy tőlük független központi bank irányítsa és végül, nem voltak vallásellenesek, szigorúan tartották magukat a keresztény értékrendszerhez. Az Egyesült Államok függetlenségének a kivívásához a döntő lökést az adta meg, hogy a Bank of England által Angliában bevezetett és az amerikai gyarmatokra is kiterjesztett, kamat- és adószedő uzsorás pénzrendszer hálójából kiszabadítsák magukat. Az Egyesült Államok megalapítói tehát egy vállalkozói szabadságon és versenyen alapuló piacgazdaságot, kamatfüggőség és eladósítás, valamint kemény adóztatás nélküli szabad társadalmat akartak. Monopóliummentes jogállamot. Az amerikai alkotmányt - amelynek most van folyamatban a nemzetközi szerződések elsőbbségének a módszerével a fokozatos kicserélése - az alapító atyák kifejezetten úgy fogalmazták meg, hogy ne lehessen a népszuverenitást hordozó, választott törvényhozó szervektől elvonni egy magánirányítású központi bank segítségével a pénzkibocsátást és a pénzviszonyok szabályozását. Több mint száz év kellett ahhoz, hogy az Egyesült Államokban - az alkotmány kijátszásával - mégis bevezessék az államot és a társadalmat eladósító magánpénzmonopóliumot. Ezzel nemcsak a Wall Street által jelképezett új hatalmi központ jött létre, de Amerika, sőt, az egész világ történelmében új korszak kezdődött. A monopolista elit uralmának, vagyis a szocializmusnak a korszaka.

A legjobb üzlet a politika

Az Egyesült Államok iparának a múlt század végére kialakult monopolellenőrzése nem elégítette ki a Morgan és Rockefeller nevével jelzett pénzügyi érdekeltségeket, mert a Wall Street belső köreiben tisztában voltak azzal, hogy a gazdaság és a társadalom monopolista kontrolljának leghatékonyabb módja a politika feletti ellenőrzés megszerzése. Kézbe kell tehát venni a politikai szférát, és ennek segítségével elérni, hogy a "közjóra" és a "közérdekre" hivatkozással az egész társadalom a monopolisták számára dolgozzon. A "big business" új szabálya így hangzott: "Szerezz egy monopóliumot és dolgoztasd a magad számára a társadalmat. Ne feledd, hogy valamennyi üzlet közül a legjobb üzlet a politika. Az állami támogatás, a szubvenció, az adómentesség és más kedvezmények többet érnek, mint az érclelőhelyek, mivel a segítségükkel minden munka nélkül lehet nagy haszonhoz jutni."(1) Ehhez annyit tehetünk hozzá, hogy napjainkban a legjobb üzlet az államok eladósítása és a kamat beszedetése állami adóztatással. Ez folyamatosan hatalmas összegű és rizikómentes munkanélküli jövedelmet biztosít a pénzvagyon tulajdonosok számára, akik viszont a központi bankok kézbentartásával bármely időpontban, gyakorlatilag tetszés szerinti összegeket tudnak előállítani az államok eladósítása céljára, amelynek kamathozadéka aztán őket gazdagítja. (Ennek részletes kifejtése megtalálható a Valóság c. folyóirat 1999. júniusi számában megjelent "Magánpénzrendszer vagy közpénzrendszer" c. tanulmányomban.)

A nemzetközi pénzvilág és a nemzetközi szocialista forradalmárok között rejtve ugyan, de folyamatosan meg volt az együttműködés. Már 1919 elején ezeket mondta egy ismert Wall Street-i olajmágnás, E. H. Doheny, egy pénzügyi szakújságírónak: "Ha hiszel a demokráciában, nem hihetsz a szocializmusban. A szocializmus az a méreg, amely elpusztítja a demokráciát. A demokrácia egyenlő esély mindenki számára. A szocializmus azt az ábrándot terjeszti, hogy az embernek nem kell dolgoznia, mégis jól élhet. A bolsevizmus a szocializmus igazi gyümölcse." Megállapítva, hogy az amerikai professzorok többsége szocialista és bolsevik szellemben oktat, így folytatta Doheny: "Az Egyesült Államokban nem az egyetemi tanárok a legrosszabb bolsevisták, hanem a pénztőkések. William Boyce Thompson (a new yorki Federal Reserve Bank igazgatója, a Rockefeller ellenőrizte Chase Bank egyik főrészvényese) bolsevizmust hirdet, és úgy néz ki, hogy megtéríti Thomas W. Lamontot (a Morgan pénzcsoporthoz tartozó Guaranty Trust elnöke, az 1921-ben megalakult Council on Foreign Relations egyik alapítója és vezetője). Frank A. Vanderlip (a National City Bank igazgatója) is bolsevik és ugyanezt lehet elmondani Charles R. Crane-ről (a Crane Company alelnöke, a bolsevik hatalmat pénzügyileg támogató Root Bizottság tagja, aki 23 látogatást tett 1890 és 1930 között Oroszországba) is. Henry Ford is az, mint ahogy annak a száz történésznek a többsége is, akiket Wilson magával vitt külföldre..."(2)

A Wall Street és a bolsevikok együttműködésének a története egyben az orosz forradalom elárulásának a története is, hiszen a cárt és korrupt politikai rendszerét csupán azért döntötték meg, hogy lecseréljék egy másik, még korruptabb és despotikusabb rendszerre. A Wall Street urainak sokkal inkább megfelelt egy centralizált marxista diktatúra, a szabad prédaként rendelkezésre álló erőforrásaival és függőhelyzetű piacával, mint egy decentralizált, szabad, gazdaságilag is versenyképes, erős Oroszország.

A kommunizmus, mint világtörténelmi kísérlet

Történészeink, egy-két kivételtől eltekintve (ilyen tiszteletre méltó kivétel, pl. Fejtő Ferenc, aki "Rekviem egy hajdanvolt birodalomért" c. könyvében egy egész fejezetet szentel a szabadkőművesség szerepének) mellőzik a háttérszervezetek, köztük a szabadkőművesség meghatározó szerepének bemutatását századunk történelmének az elemzésénél. A kommunizmus és a bolsevik forradalom története, így többek között a Wall Street és a bolsevikok együttműködése, azonban nem érthető meg, ha nem vizsgáljuk meg behatóan azt a történelmi szerepet, amelyet a különböző szabadkőműves irányzatok játszottak benne. Így az is fontos körülmény, hogy a múlt században az egymással rivalizáló angol és francia szabadkőművesség a kommunizmussal kapcsolatos világtörténelmi kísérlet vonatkozásában átmenetileg félretette nézeteltéréseit. Az egymással gyakran harcban álló különböző szabadkőműves irányzatok évszázados közös célja már akkor is egy utópikus világállam és világkormány létrehozása volt földünkön, amely mindenki számára biztosítja a "Szabadság, Egyenlőség és Testvériség" megálmodott rendjét. A századforduló idején még nem lehetett eldönteni, hogy melyik politikai rendszer fog világszinten győzedelmeskedni. A háttérerők minden lehetőséget számbavettek és elemeztek. A demokrácia a politikai és polgári szabadságjogok biztosítása szempontjából már sokat bizonyított, de nem oldotta meg az egyenlőség problémáját. A szocializmus, - nem úgy, ahogyan később megvalósult, azaz monopolista rendszerként, hanem az egyenlőséget ideálisan megvalósító társadalomként, - már akkor is valóságidegen és működésképtelen utópiának látszott. Úgy vélték, hogy a demokrácia és a szocializmus ötvözése, azaz a szabadság és az őt korlátozó, - egyensúlyban tartó - egyenlőség, elvileg már életképesebb, de még ez sem oldja meg a harmadik jelszó, az eszményített testvériség követelményének az érvényesítését. Többen úgy vélték, hogy az államszocializmus átvezethet az elméletileg kigondolt ideális kommunista világrendbe. Mások viszont nagyon is féltették a szabadságot egy ilyen világrendtől. A szabadkőműves világrend és világállam útjában ekkor még sok akadály állott. A túl gyorsan és túl erőssé vált Németországot már nem az önálló német szabadkőművességhez tartozó vaskancellár, Bismarck, kormányozta és elsősorban nem pénzgazdasági spekuláción, hanem az értéktermelő reálgazdaságon nyugvó gazdasági ereje, egyre veszélyesebb versenytárssá tette a szabadkőművesség és a londoni "City" által fémjelzett pénzvilág kontrollja alatt álló Anglia és Franciaország számára. Az Egyesült Államok pénzrendszere sem volt még ekkor annak a nemzetközi bankárok által irányított, és az elmúlt század végén új és modern szervezeti formát öltő HÁLÓZATNAK a kezében, amelynek a kulcsemberei egyben magas rangú szabadkőművesek is voltak. De talán a legnagyobb akadályt a szabadkőműves világállam útjában a földrésznyi Oroszországot uraló Romanov dinasztia jelentette. Ezért a világszabadkőművesség legfőbb vezetői a cári birodalmat választották ki a kommunista kísérlet lefolytatására. Ha ez a kísérlet sikerül, akkor az egyetemes szabadkőművesség és a HÁLÓZAT eredményesen oldhatja meg Kelet és Nyugat egyesítését az ideálisan felfogott kommunizmus új világrendjében. Ha pedig nem sikerül a kísérlet, akkor a kommunizmust felszámolják, és a szociáldemokráciát teszik az Új Világrend politikai és társadalmi rendszerévé.

Mindez nem volt előzmények nélkül. Itt röviden csak arra emlékeztetnék, hogy Marx és Engels egy illuminátus titkos társaság, az Igazak Szövetsége, megbízásából jelentette meg 1848 februárjában a Kommunista Kiáltványt, amely Ádám Weishauptnak, az Illuminátus rend megalapítójának a könyveiben fellelhető nézeteket frissíti fel és foglalja össze olvasmányos, tömör változatban. E híressé vált pamflet megírását követően Marx a német szabadkőműves Arnold Rüge lapjának a szerkesztője lett Párizsban. Engels, Rüge, Giuseppe Mazzini (az olasz carbonarik vezetője), Marx és Heine valamennyien a francia Grand Orient (Nagy Kelet) szabadkőművesség tagjai voltak. Angol partnerük, Lord Palmerston, pedig a Scottish Rite (Skót Rítus) szerinti magas rangú szabadkőműves volt. Eredetileg ez a felsorolt hat személy vetette fel és vitatta meg komolyan egy kommunista kísérlet lefolytatásának a lehetőségét a cári birodalomban. A kommunizmusra vonatkozó tervekkel egy időben elkezdődtek a Romanov dinasztia elleni akciók. Oroszországba 1772-ben, Skóciából érkezett a szabadkőművesség. A kommunista kísérlet tervezésekor azonban már nemcsak az Angol Nagypáholyhoz tartozó szabadkőművesség működött, hanem igen erős volt a sokkal radikálisabb francia Grand Orient-hez tartozó szabadkőművesség is. Ezek a páholyok az Ádám Weishaupt által kidolgozott hét célt tűzték maguk elé: először: minden fennálló kormányzat megdöntése, másodszor: a magántulajdon eltörlése, harmadszor: az öröklés megszüntetése, negyedszer: a patriotizmus felszámolása, ötödször: a vallás megszüntetése, hatodszor: a házasság eltörlése, és végül: egy világkormány létrehozása.

A bolsevik hatalomátvétel elsőszámú vezére, Lenin, még joghallgatóként, 1889-ben, a kazáni egyetemen csatlakozott a Grand Orient szabadkőművességhez. Ekkor fogott Marx műveinek a tanulmányozásába is. 1895-ben pedig kilenc társával, köztük León Trockijjal, megalapította az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártot, a Bolsevik Párt elődjét. A párt szélsőséges, terrorista szárnyának Lenin, radikális, liberális szárnyának pedig Trockij volt a vezetője. Lenin csoportja, miután a párt 1903-ban tartott londoni kongresszusán többséget kapott, felvette a bolsevik (többségi) elnevezést. A kisebbségben maradt csoport tagjai pedig mensevikként (kisebbségi) váltak ismertté.

Trockijtól eltérően Lenin és bolsevikjai elzárkóztak a burzsoá liberális erőkkel való szövetségtől. De Lenin is mindig elfogadta tőlük a pénzügyi támogatást. 1905 tavaszán Lenin Londonban tárgyalt a szocialista Fábián Társaság vezetőivel, akik olyan közép- és felső osztálybeli szabadkőművesekből állottak, mint, pl. H. G. Wells, George Bernard Shaw és Annie Besant. E tárgyalások eredményeként a fábiánusok nagy összegű támogatást adtak Leninnek. 1904-ben, amikor kitört az ellenségeskedés Japán és Oroszország között, a Grand Orient szabadkőművesség nyomban felismerte, hogy ez jó alkalom a cári uralom meggyöngítésére és a Lenin által 1905 tavaszára tervezett forradalom támogatására. A new yorki Kuhn, Loeb and Company elnöke, a Grand Orient szabadkőműves Jacob Schiff, 30 millió (mai árfolyamon 3 milliárd) dollár kölcsönt nyújtott Tokiónak az Oroszország feletti győzelemhez.(3)

Lenin és Trockij tehát így lényegesen kedvezőbb körülmények között kezdhette meg a forradalmat Oroszországban, 1905. május 1-én, az Illuminátus rend megalapításának évfordulóján. A két rivális vezér ekkor még külön lapokat jelentetett meg, és ebben a sajtóküzdelemben Trockij jóval sikeresebb volt félmilliós példányszámú lapjával, mint Lenin, mivel lényegesen több pénzt tudott szerezni magának a gazdag pénzemberekhez fűződő kapcsolatai révén. Trockij (1879-1940) 19 éves korában a nikolájevi Grand Orient páholyt használta fel egy forradalmi titkos társaság megszervezésére. 1899-ben letartóztatták, és Szibériába száműzték. 1902-ben azonban megszökik, és Nyugat-Európába menekül. Utazásai közben többször is találkozott Leninnel, így pl. Londonban is, ahol mind a ketten pénzügyi támogatókat kerestek. Trockij Londonból Ausztriába, majd Párizsba utazott, ahol a Grand Orient páholyokban próbált pénzt és politikai támogatást szerezni. A párizsi marxista és radikális szociáldemokrata körök bizalmát megszerezve szoros kapcsolatba került az orosz forradalom szabadkőműves központjával. 1905 tavaszán már, mint nemzetközileg ismert személyiség tért vissza Oroszországba, a francia Grand Orient támogatásával.

A németországi Warburg bankház akkori vezetője, Max Warburg, aki szintén Grand Orient szabadkőműves volt, és aki az első világháború idején a német hírszerző szolgálatot irányította, felfigyelt Trockij írásaira, mivel az orosz forradalmár világforradalomra vonatkozó nézetei megegyeztek az övével. Warburg meg volt róla győződve, hogy egy olyan ember, mint Trockij, el fog menni a végsőkig, hogy győzelemre vigye a világforradalmat, ha megfelelő nagyságú pénzügyi és politikai támogatást kap. A kormányzás feladatára azonban az intellektuálisabb Lenint alkalmasabbnak ítélte. Lenin és Trockij későbbi együttműködésében is nagy szerepe volt a Warburg Háznak. Már ennyiből is látható, hogy a bolsevik mozgalmat nem Oroszország szegényei és elnyomottjai kezdeményezték, hanem dúsgazdag berlini és párizsi Grand Orient szabadkőművesek és ugyancsak gazdag, baloldali (fábiánus) angol szabadkőművesek.

Trockij, a Wall Street vendége

1916-ban a már ismert nemzetközi forradalmár Trockijt száműzik Franciaországból, mivel lázító cikkeket írt a Párizsban megjelenő, orosz nyelvű Nase Szlovo nevű újságban. Trockijt 1916 szeptemberében francia rendőrök kísérik át a spanyol határon. Néhány napra rá azonban Madridban is letartóztatják és drága napidíjért, egy első osztályú cellában őrzik, majd rövid idő elteltével Barcelonában, a Monserrat óceánjáróra teszik a spanyol hatóságok. Ezzel a hajóval érkezik Trockij és családja 1917. január 13-án New Yorkba. De más trockisták is átkeltek az Atlanti Óceánon ugyanebben az időben. Miből élt Amerikában az angolul nem tudó Trockij? "My Life" (Életem) c. önéletrajzi írásában azt írja: "Egyetlen foglalkozást űztem New Yorkban, forradalmi szocialista voltam." Ez azt jelenti, hogy alkalmanként cikkeket írt a Novij Mir c. orosz szocialista lapba, amely New Yorkban jelent meg. Heti 12 dolláros csekélyke jövedelméből azonban luxuslakásban lakott és gyakran közlekedett családjával együtt sofőr által vezetett limuzinban. Trockij saját bevallása szerint amerikai tartózkodása idején összesen 310 dollárt keresett. Ugyanakkor a kanadai hatóságok 1917 áprilisában, amikor őrizetbe vették Halifaxban, elkoboztak tőle 10 ezer dollárt. Nyilvánvaló, hogy Trockij titkos pénzforrással rendelkezett.

Még ma is sokan azt hiszik, hogy a bolsevikok azért voltak sikeresek, mert az orosz nép, amelynek elege volt a cári önkényuralomból és a világháborúból, melléjük állt. A bolsevik államcsínyre azonban csak hét hónappal a cár lemondása után került sor 1917 novemberében és akciójuk már nem a cár ellen irányult. Második Miklós cár ugyanis már 1917. március 16-án átadta a hatalmat Lvov herceg kormányának, amely nyugati típusú alkotmányos kormányzást akart bevezetni. Ettől a kormánytól azonban Kerenszkij demokratikus szocialistái vették át a hatalmat. Kerenszkij a Grand Orient szabadkőművesség "fehér", szociáldemokrata irányzatához tartozott. Ő vezette egészen addig az ideiglenes kormányt, amíg azt át nem vették tőle a Grand Orient "vörös" irányzatát követő bolsevikok Lenin és Trockij vezetésével.

Kerenszkij már 1916-ban jelzéseket küldött Londonba, hogy hatalomra kerülése esetén tovább folytatná a háborút, ha brit részről finanszíroznák államcsínyét. Nagy Britannia erősen érdekelt volt abban, hogy az orosz hadigépezet továbbra is lekösse a német hadsereget, mentesítve ezzel a nyugati frontot a német nyomástól. A Rothschild Ház közbelépésére London nyomban válaszolt és 1916 őszén már találkoztak az angol szabadkőművesek titokban Kerenszkijjel.(5) Az angol szabadkőművesek feltételeiről Lord Alfréd Milner (1854-1925), 33-as fokozatú szabadkőműves állapodott meg Kerenszkijjel. Milner annak a titkos Round Table Group-nak (Kerekasztal Társaságnak) volt a vezetője, amelynek utódszervezetei (a londoni Royal Institute of International Affairs és a new yorki Council on Foreign Relations) - tekintélyes történészek, mint, pl. Carroll Quigley szerint - ma is központi szerepet játszanak a világot háttérből irányító HÁLÓZAT működtetésében. Milner tárgyalásairól így ír a Macmillan's History of the Times:

"1917 januárjában, egy szövetséges küldöttség élén, Milner Petrográdba utazott Londonból. Ott tartózkodásának három hete alatt kidolgozták annak a módozatait, amelyek lehetővé teszik, hogy az orosz erők nyugati hadianyag szállításokkal tovább harcoljanak...Ekkor széleskörben úgy tartották, hogy a februári forradalmat (Kerenszkij hatalomra juttatását) a brit követségen tervelték ki."(6)

Kerenszkij hatalomra kerülése bizonyos fokig váratlanul érte Lenint és Trockijt, de még a gondosan tervező és előrelátó Warburgokat is. A Warburg Ház németországi tagjai több okból is ellenezték a Kerenszkij kormányt. Először is azért, mert Oroszországot, Németország ellenfelét, továbbra is benntartotta a háborúban. Másodszor azért, mert Kerenszkijjel ugyan a szabadkőművesek kerültek kormányra, de ez a túlságosan polgári szabadkőműves csoport nem volt elég radikális a terveik szempontjából. Harmadszor az sem tetszett a német Warburgoknak, hogy a Kerenszkij kormány mögött pénzügyileg a londoni Rothschildok álltak, akik egyszerre voltak a példaképeik, akikkel üzletileg és más vonatkozásokban szorosan együttműködtek, de akikkel rivalizáltak is, különösen a háború alatt.

Kerenszkij tehát folytatta a háborút a császári Németország és szövetségesei ellen, de a bolsevikok és más forradalmárok részére általános amnesztiát hirdetett. Nemcsak Szibériából jöttek vissza a politikai száműzöttek, de külföldről is visszatért mintegy 250 ezer forradalmár, akik a sikertelen 1905-ös forradalom után emigráltak. Az Ideiglenes Kormány napjai tehát meg voltak számlálva, és ezt Kerenszkij is tudta.

Az első világháború történetében fordulópontot jelentett az 1917-es esztendő. Ebben az évben a HÁLÓZAT stratégái nemcsak Oroszországban indítják be a gondosan előkészített folyamatokat, de az Egyesült Államokat is beléptetik az antant oldalán, a központi hatalmak ellen, a háborúba. A cár az antant kifejezett nyomására mondott le, miután komoly zavargásokra került sor a fővárosban, Pétervárott. Ezek közvetlen kiváltó oka a szállítási rendszer megbénulása volt, amely súlyos nehézségeket okozott az élelmiszerellátásban. A bolsevik vezetők külföldön voltak a cár lemondása idején, ezért a HÁLÓZAT radikális, német-amerikai, (hamburgi-new yorki) szárnyának minél előbb vissza kellett őket vinniük Oroszországba, hogy átvehessék a hatalmat.

Lenin és 32 társa átszállítását a hadban álló Németországon keresztül Max Warburg, a német titkosszolgálat vezetője kezdeményezte, aki egyben Németország legnagyobb magánbankházának a tulajdonosa és elnöke volt. Max egyik testvére, a Federal Reserve System, a FED "atyja", Paul Warburg, ebben az időben az Egyesült Államok magántulajdonban lévő központi bankjának, a FED-nek a helyettes kormányzója és csak Amerika háborúba lépésekor mond le erről a nagyhatalmú állásáról. Másik testvére, Félix Warburg, a Kuhn, Loeb and Company nevű vezető Wall Street-i bankház elnökének, Jacob Schiffnek a veje és egyben az említett bankház társtulajdonosa. Jacob Schiff egyébként az a new yorki vezető pénzember - a továbbiakban még többször hivatkozunk rá - aki az Oroszországba visszatérő radikális szociáldemokrata forradalmároknak azt ajánlotta, hogy bolsevik helyett inkább kommunistának hívják magukat.(4) A kommunista elnevezést egyébként Ádám Weishaupt használta először, több más kifejezéssel (pl. világforradalom, kozmopolitizmus stb.) egyetemben.

Lenin és társai 1917. április 16-án utaztak el Bernből Németországon és Svédországon keresztül Pétervárra. Az utazást az a Theobald Bethman-Hollweg német kancellár engedélyezte, aki édesanyja révén első unokatestvéri viszonyban állott a londoni Rothschildokkal. A kancellár engedélyét külügyminisztere továbbította Koppenhágába a bolsevik pénzember Parvusnak (Alexander Helphandnak), ő pedig Lenin közvetlen kapcsolatának, egy másik befolyásos pénzembernek, Ganetskynek (Jacob Fürstenbergnek) adta tovább. Mivel a Kerenszkij kormány folytatta a háborút, ezért a német kormány és Lenin közös érdeke volt a meglévő hatalmi struktúra megváltoztatása, az Ideiglenes Kormány megdöntése. Németország katonai célja az volt, hogy a bolsevikok hatalomra juttatásával fegyverszünetet érjen el és a keleti fronton felszabaduló német erőkkel a maga javára döntse el a háborút a nyugati hadszíntéren. Távolabbi német cél volt, a háború utáni orosz piac megszerzése és a német befolyás biztosítása. Lenin viszont azért akarta megdönteni a szociáldemokrata irányzatú Kerenszkij rezsimet, hogy marxista diktatúrát hozzon létre. Arra tehát, hogy a német hatalmi elit miért támogatta a bolsevikokat, racionális magyarázatot is lehet találni.

Nehezebb viszont megérteni, hogy a Wall Street miért nyújtott hathatós segítséget a bolsevikoknak az Egyesült Államokkal szövetséges Oroszország kormányának a megdöntéséhez. Ha viszont figyelembe vesszük, hogy a Wall Street meghatározó körei a monopóliumok haszonélvezői és hívei voltak, a gazdasági versenyt pedig kártékonynak és veszélyesnek tartották, akkor a marxista kommunizmus iránti rokonszenvük már logikussá válik. A marxista kommunizmus ugyanis az eddig ismert legteljesebb és legtökéletesebb monopolrendszer, ahol az államot kizárólag birtokló elit hatalmát már semmilyen konkurencia sem veszélyeztetheti. A kommunista diktatúra az a totális politikai és társadalmi monopólium, amely önfenntartó és elvileg öröknek tekinthető. Ha pedig ezt a monopolrendszert globálissá lehet fejleszteni, pl. világforradalommal, akkor az megfelel a vezető pénzügyi körök távlati érdekeinek, vagyis érdemes befektetni a világforradalomba és a kommunizmusba.

A Wall Street magatartását az is motiválta, hogy Oroszország hatalmas és kihasználatlan piac volt. Tisztában voltak azzal is, hogy ennek az ellenőrzése milyen óriási előnyökkel járhat a számukra. Ha viszont nem sikerül kontroll alá venniük ezt a piacot, akkor Oroszország az egyik legnagyobb versenytárssá válhat. A Wall Street vezető stratégái azonban nem akarták, hogy még egy akkora méretű ipari óriás jöjjön létre, mint az Egyesült Államok. Ez utóbbi pénzrendszerének a meghódítása is több mint száz évet igényelt és monopoluralmuk a gazdasági élet felett még Amerikában sem volt szilárd ebben az időben. Ha viszont a bolsevikok segítségével sikerül leállítani Oroszország felemelkedését a legfejlettebb ipari hatalmak sorába és általuk szilárdan kézben tartott, ellenőrzött piaccá alakítani, akkor hatalmas lépést tettek előre tervbe vett új világrendjük kialakítása irányában.

Az angol szabadkőművesek által irányított februári forradalom aktivizálta a new yorki és a hamburgi Warburgokat. Max Warburg rendkívüli ülésre hívta össze a Grand Orient hamburgi páholyát. Kódolt üzenetek sorozata ment New Yorkba, Jacob Schiff-hez, hogy készítse fel Trockijt. A Svájcban tartózkodó Leninnel is közölték, hogy Pétervárott találkoznia kell Trockijjal. New Yorkban felgyorsult a Trockij által összegyűjtött forradalmárok kiképzése titokban a Rockefeller család tulajdonát képező Standard Oil New Jersey-ben lévő birtokán. Volt úgy, hogy Trockij naponta többször is felkereste Schiff palotaszerű otthonát New Yorkban. 1917. március 26-án, amikor Trockij és mintegy 300 tagú kísérete elhagyta New York kikötőjét az S. S. Kristianiafjord nevű, Schiff által bérelt, hajó fedélzetén, amerikai útlevél és 10 ezer (mai értéken egy millió) dollár volt a zsebében. Kíséretét trockisták, Wall Street-i pénzemberek, amerikai kommunisták, és néhány üzleti feladattal megbízott személy alkották. Köztük kiemelkedik a már hivatkozott Charles Richard Crane, az Amerikai Demokrata Párt pénzügyi bizottságának az elnöke, Wilson elnök barátja, aki megszervezte a Westinghouse oroszországi gyárát, és akinek a fia az akkori külügyminiszter, Robert Lansing, bizalmas tanácsadója volt. Lincoln Steffens, amerikai kommunista, aki szintén a hajón utazott, naplójában megemlíti, hogy Crane és az orosz forradalmárok a Kerenszkij rezsim megbuktatása és a "re-revolution"-nak elnevezett kommunista államcsíny céljából tartottak az orosz főváros felé. A sikeres bolsevik hatalomátvétel után Crane visszatért Washingtonba és, noha magánember volt, a Külügyminisztériumból követhette figyelemmel az oroszországi események menetét.

Az Egyesült Államok Közérdekű Tájékoztatási Bizottsága (Committee of Public Information) Washingtonban nyilvánosságra hozott egyik jelentése szerint, az amerikai kormány megfelelően tájékozva volt a Lenin és Trockij irányítása alatt álló kommunista mozgalomról. A hivatalos Washingtonnak tudomása volt arról is, hogy Trockij nevére bizalmi letétként (Trust Fund) 20 millió dollárt helyeztek el egy Warburg bankban. Woodrow Wilson demokrata elnök azonban nem reagált. Wilson mellett állandóan megtalálható volt (még a Fehér Házban is rendelkezett lakosztállyal) Edward Mandell House ezredes (33-as fokozatú szabadkőműves, aki egyszerre volt a Lord Alfred Milner vezette londoni Round Table Csoport - a HÁLÓZAT brit szárnya - megbízottja és a szövetségre lépett német-amerikai Grand Orient szabadkőművesek - a HÁLÓZAT német-amerikai szárnya - bizalmi embere, és aki később kezdeményezte a Round Table Csoport ma is működő new yorki utódszervezetének, a Council on Foreign Relation-nek a létrehozását), aki rávette az amerikai elnököt, hogy ne vegyen tudomást a kormányszervek által készített, "Német-bolsevik összeesküvés" címet viselő jelentésről. Ebben a jelentésben szerepelt többek között, hogy "a hamburgi Max Warburg és Társa, valamint a Rajna Vestfália Szindikátus számlát nyitott Trockij és vállalkozása számára."(7) A pénzt a stockholmi Nya Banken nevű pénzintézetnél helyezték el. Erről a svédországi bankról még többször lesz szó a továbbiakban.

Az angol szabadkőművesség és a Round Table HÁLÓZAT tehát pontosan tájékoztatva volt a trockisták tevékenységéről, nemcsak a Fehér Házba beépített megbízottjuk, a HÁLÓZAT Grand Orient-es szárnya felé az összekötő feladatokat is ellátó House ezredes révén, hanem a brit hírszerzés útján is. Trockijt és társait szoros megfigyelés alatt tartották az angol hírszerzés ügynökei New Yorkban. A Kristianiafjordot a kanadai és a brit haditengerészet a kanadai Halifaxban, (Nova Scotia-ban), nem a saját kezdeményezésére, hanem Londonból kapott távirati utasításra tartóztatta fel 1917. április 3-án és vette őrizetbe a fedélzetén lévő Trockijt kíséretével együtt. A brit pénzhatalom fellegvárának, a Rothschild dinasztiával fémjelzett londoni Citynek az angol szabadkőművességgel kötött szövetségét megtestesítő titkos Round Table Csoport, amely a brit politikát a háttérből irányította, azonban alulértékelte Jacob Schiff, John D. Rockefeller és a szorosan együttműködő német-amerikai Grand Orient szabadkőművesek befolyását. Másként kifejezve, a HÁLÓZAT angol szabadkőműves, brit szárnya lebecsülte ugyanezen HÁLÓZAT másik, Grand Orient-es, amerikai-német szárnyát. (A HÁLÓZAT mindig is kétfejű és kétszárnyú volt, mint a kétfejű sas. Az egyik feje a londoni "City", a másik feje a Wall Street.) Jacob Schiff, House ezredes segítségével, rávette Wilsont, hogy az intézze el az angoloknál Trockij és társai haladéktalan szabadonbocsátását. Wilson elnök figyelmeztette a Round Table-t és a brit kormányt, hogy Amerika nem lép be a háborúba, ha London nem engedi szabadon a trockistákat. Az Amerikai Egyesült Államok 1917. április 6-án hadat üzent a központi hatalmaknak. A brit kormány is betartotta az alku ráeső részét és 1917. április 29-én szabadon bocsátotta Trockijt, aki tovább hajózhatott Európa felé forradalmáraival egyetemben. Trockij útba ejtette Stockholmot, ahol magához vette a számára átutalt 20 millió dollárt. Eközben Max Warburg előkészítette Lenin és 32 bolsevik társa átszállítását Svédország érintésével Petrográdra, Németországon keresztül, egy lepecsételt tehervagonban.

Trockij és társai szabadon bocsátásában azonban igen fontos szerepe volt az ifjabb John. D. Rockefellernek is. A Rockefeller dinasztia, amely a monopolrendszer meggyőződéses híve volt, - az idősebb John D. Rockefeller, a dinasztia alapítója, egyenesen bűnnek és megbocsáthatatlan pazarlásnak nevezte a gazdasági versenyt - üzleti érdekei következtében és nem ideológiai meggyőződésből vált fokozatosan a kommunista világforradalom (amely majd létrehozza a világ legtökéletesebb monopóliumát) egyik legfőbb támogatójává. Az amerikai törvényhozás, - a washingtoni Kongresszus - előtt tett hivatalos tanúmeghallgatások bizonyítják, hogy Rockefeller már az 1905-ös kommunista felkelés idején is nagy összegekkel finanszírozta Lenint és Trockijt. Trockij Amerikában többek között azért élt olyan jól csekélyke, bevallott jövedelméből, mert a Standard Oil nevű Rockefeller világcég birtokán lakott Bayonne-ban, New Jersey-ben. Azt a 10 ezer dollárt is, amit a kanadai titkosszolgálat talált nála, Rockefellertől kapta. Amikor Lloyd George kelletlenül ugyan, de parancsot adott az elengedésére, a Kanadai Titkosszolgálat emberei először nem teljesítették utasítását. Ekkor Rockefeller közbelépett és mozgósította bizalmi emberét, Mackenzie Kinget, aki ekkor miniszterként a kanadai kormány tagja volt, hogy intézkedjen. King személyesen intézte el Trockij és társai szabadon bocsátását.

A Round Table HÁLÓZAT és a bolsevikok

Hogy valóban a szabadkőművesség különböző irányzatait - konfliktusaik ellenére - sikeresen koordináló, Round Table HÁLÓZAT mindkét szárnyának a közös akciója húzódott meg Lenin és Trockij államcsínye mögött, azt elég világosan mondta el Winston Churchill - aki ekkor még csak 3. fokozatú, tehát "kék" szabadkőműves volt - 1919. november 5-én a londoni alsóházban:

"Lenint hasonló módon küldték Oroszországba, ahogyan egy tífusz vagy kolera kórokozókat tartalmazó fiola tartalmát öntik egy nagyváros vízvezeték rendszerébe. A hatás meglepően pontos volt. Alig érkezett meg Lenin, máris megkezdődtek az ujjmutogatások New Yorkban, Glasgowban, Bernben és más országokban, a háttérben meghúzódó személyekre, mivel Lenin olyan veszedelmes szervezet szellemi vezetőivel tárgyalt, amely a világ legfélelmetesebb szektája...(8)

Néhány évvel később, amikor már ismertté váltak a Trockij és társai által a bolsevik államcsíny, és az azt követő véres polgárháború alatt elkövetett vérengzések, a jogi eljárás nélküli tömeges kivégzések és más terrorista rémtettek, sok tisztességes angol polgár kutatni kezdte, hogy a brit vezetés miért engedte szabadon Halifaxban ezeket a hivatásos nemzetközi forradalmárokat. J. D. Dell, a tekintélyes londoni kiadó, 1924-ben a következő levélben kért választ Lloyd George-tól, aki 1916 és 1922 között volt Nagy Britannia miniszterelnöke:

"Ahogyan ez Ön előtt is ismert, ma már eléggé világos, hogy az 1917-es forradalom Oroszországban nem a tömegek spontán felkelése volt, hanem tudatosan szervezték meg belülről és kívülről Oroszország megátalkodott ellenségei. Németországot vádolják, hogy segítette ebben a véres akcióban Oroszország sírásóit Lenin titkos vonattal történő átutaztatásával, de eddig még semmi sem hangzott el Anglia bűnrészességéről azzal kapcsolatosan, hogy megengedte Trockij továbbutazását Kanadából Oroszországba.

Németországnak van mentsége, hiszen háborúban állt Oroszországgal. De milyen mentségünk van nekünk? Úgy elősegíteni egy háborús szövetségesünk meggyötrését, ahogyan mi segítettük megkínozni Oroszországot, olyan méretű bűn, amelyet szinte lehetetlen levezekelni, de meg kell próbálnunk. Azért, hogy tisztázzuk Nagy Britannia szerepét (egyrészt, hogy megszabadítsuk az angolokat a lelkiismeret furdalástól, másrészt, hogy felelősségre vonjuk az elkövetőket), engedje meg, hogy megkérdezzem, felelősnek érzi-e magát a letartóztatott Trockij szabadon bocsátásáért Halifaxban és Oroszországba történő továbbutazásának engedélyezéséért? A brit kormány akkori vezetőjeként Ön természetesen felelős. Ha azonban mégsem tartja magát felelősnek, akkor szükséges, hogy közölje ennek okait."(8)

A londoni kiadó nem kapott választ erre a levelére. Lloyd George nem védhette meg Trockij elengedésére vonatkozó döntését anélkül, hogy ne kerüljön szóba a Round Table HÁLÓZAT és az angol szabadkőművesség szerepe Kerenszkij szociáldemokrata kormányának hatalomra juttatásában, azért, hogy ez a kormány továbbra is benn tartsa a teljesen kimerült Oroszországot a háborúban. Arra sem térhetett ki, hogy kormánya milyen tárgyalásokat folytatott a Wall Street vezető pénzügyi csoportjával, a HÁLÓZAT amerikai szárnyával, hogy az lobbizzon Washingtonban az Egyesült Államok háborúba lépése érdekében. Lloyd George legalább annyira gyűlölte a kommunistákat, mint Dell. Ha viszont Amerika nem lép be a háborúba, akkor az eladósodott és kimerült Angliának az összeomlással kellett volna szembesülnie. Trockijt tehát tovább kellett engednie Lloyd George-nak. Ezt diktálta az államrezon, Anglia létérdeke.

A londoni "City" a HÁLÓZAT "Vatikánja"

A nemzetközi bankárok és a bolsevikok kapcsolatának jobb megértése végett tegyünk egy kitérőt és vegyük egy kicsit közelebbről szemügyre a pénzvilág londoni központját. Amikor Angliára gondolunk, akkor olyan szavak jutnak eszünkbe, mint Nagy Britannia, a királynő, a korona, a koronagyarmatok, London, a City, a brit gyarmatbirodalom és így tovább. Sok fogalmat rokonnak érzünk, amelyek szinte felcserélhetőek egymással. Így pl. ha az ember a korona szót hallja, akkor a királyra vagy a királynőre gondol. Ha Londont vagy a City-t említik, akkor Anglia fővárosára gondol, amely a brit uralkodó székhelye. Nos a látszat ezúttal is félrevezető. Ugyanis a "City" egy teljesen különálló gazdasági-pénzügyi vállalkozás, még pontosabban egy 2,7 négyzetkilométer alapterületű szuverén állam nagy London 1596 négyzetkilométer nagyságú területén belül. A "City" a nemzetközi pénzhatalom Vatikánja, amely önálló, szuverén államot alkot. A "City"-nek csak 4600 állandó lakósa van, de nappal mintegy félmillióan dolgoznak a területén. Nagy London 32 kerületében pedig 7,5 millió ember él. A "Korona" nem az angol államot jelképező és a brit uralkodó fejét díszítő ékszerre utal, hanem annak a 12-14 tagú bizottságnak és egy klubnak a neve, amely a "City of London" nevű független államot kormányozza. A "City" ugyanis nem tartozik Angliához. Ott nem uralkodik a mindenkori angol király vagy királynő. A brit parlament és a brit kormány jogfennhatósága, hatásköre és illetékessége sem terjed ki a "City"-re. A "City"-t, a világ leggazdagabb négyzetmérföldjét, a Lord Mayor kormányozza. Területén találhatóak Anglia leghatalmasabb pénzügyi és gazdasági intézményei: a legnagyobb és leggazdagabb magánbankházak, biztosítótársaságok, a Rothschild Family Trust által ellenőrzött Bank of England, a Lloyds of London, a Londoni Tőzsde és a vezető kereskedelmi konszernek központjai. Itt van a híres Fleet Street, a legfontosabb lapok szerkesztőségei és a kiadóvállalatok központjai.(10)

A Lord Mayor, akit mindig csak egy évre választanak meg, a "City" szuverén államfőjének tekinthető. Amikor II. Erzsébet látogatást tesz a "City"-ben, a Lord Major a városállam jelképes kapujánál, a Temple Bar-nál fogadja őt. A királynő itt meghajolva engedélyt kér, hogy a Lord Mayor privát, független államába beléphessen. Ő az állami kard átnyújtásával megadja az engedélyt a királynőnek a belépésre. Ilyen állami látogatások alkalmával a Lord Mayor és kísérete középkori díszbe öltözik, amely pompájával felülmúlja a királynőt és kíséretét, mivel nekik csak a legegyszerűbb ruhát szabad ilyen alkalmakkor viselniük. Ezután a Lord Mayor bevezeti vendégét a városállamába. A királynő csak egy-két lépéssel mögötte haladhat. Mindez azt szimbolizálja, hogy a Lord Mayor az abszolút uralkodó és az angol királynő csak az alattvalója.

Az a kis létszámú elit, amely a "City"-t kormányozza, a HÁLÓZAT sűrű és rejtett kapcsolatrendszerén keresztül gyakorlatilag a brit parlamentet is befolyásolja, irányítja a háttérből. A "City" vezérkara mondja meg a színfalak mögött, hogy mit és mikor kell tenni. A formális jogi előírások szerint Angliát a miniszterelnök és kabinetje kormányozza. A formák betartásával azt a benyomást kívánják kelteni, hogy ők hozzák az érdemi döntéseket. Valójában a színfalak mögött hozott informális döntéseket öntik hivatalos formába. Erről írta Disraeli egykori brit miniszterelnök, hogy "a világot egészen mások kormányozzák, mintahogyan azok gondolják, akik nem látnak a kulisszák mögé".

A "City" hatalmát az 1694-ben privátbankként létrehozott Bank of England alapozta meg. A bank alapítóinak a nevét soha nem hozták nyilvánosságra. A pénzkibocsátást, hitelezést, kamatszabályozást, az állam pénzügyi szuverenitását a királytól magához vonó központi bank hamarosan átvette a brit gazdaság irányítását is. 1815-ben a "City", a Bank of England és a brit gazdaság ellenőrzése a Rothschild Ház kezébe került. A napóleoni háborúk előtt Anglia gyarmatokat szerzett és kereskedelmi célú támaszpontokat létesített a világ szinte minden részén. Amerika elvesztése után a világ más térségeiben igyekezett kárpótolnia magát. A Brit Birodalom hatalma csúcspontján angol hajók bonyolították le a nemzetközi kereskedelem 90 százalékát. A Brit Birodalom kifejezés azonban ismét pontatlan és félrevezető, ugyanis két különböző birodalom létezett. Az egyik a "Korona" impériuma volt, azaz a koronagyarmatok, a másik pedig a brit gyarmatbirodalom. A fehér lakosságú gyarmatok, Kanada, Ausztrália, Új Zéland, a Délafrikai Unió, a brit uralkodó fennhatósága alá tartoztak és ezeken a területeken az angol jog volt érvényben. Lakosságuk azonban csak a brit birodalom összlakosságának a 13 százalékát tette ki.

A koronagyarmatokhoz tartozott viszont India, Egyiptom, Bermuda, Málta, Ciprus, a közép-afrikai gyarmatok, továbbá Szingapúr, Hongkong és Gibraltár, vagyis zömében a színes bőrű népek által lakott nagy népességű területek. Ezek nem álltak az angol kormány, az angol parlament és az angol jog fennhatósága alatt. Valamennyien a "City" uralkodó elitcsoportját tömörítő "Korona" elnevezésű privátklub tagjainak a magántulajdonát képezték. A "Korona" klub képviselőinek a felsorolt területeken abszolút hatalmuk volt. Szó szerint az élet és halál urai voltak, mivel a "Korona" helyi képviselőinek igazgatási és bírósági döntései ellen nem lehetett fellebbezni egyetlen brit bírósághoz sem, mert az nem volt illetékes. Ha egy brit állampolgár követett el bűncselekményt egy koronagyarmaton, még ő sem fellebbezhetett az angol bírósághoz, mivel kizárólag a "Korona" joghatósága alá tartozott és csak az dönthetett ügyében. A "City"-től függő angol kormány gondoskodott a brit haditengerészet és a gyarmati hadsereg segítségével a koronagyarmatokon a rend és a "Korona" klub tagjai hatalmának a fenntartásáról, természetesen a brit adófizető polgárok pénzéből. Ha le kellett törni a zendüléseket, az egy pennyjébe sem került a "Koronának". A "City" uralkodó elitje és igazgatási apparátusa a nemzetközi bankárokból, a gazdag kereskedőkből és az angol arisztokráciából kerültek ki. A "City" elitje mesés gazdagságban és pompában élt. A dolgozó lakosság pedig úgy, ahogyan azt Engels Anglia akkori helyzetéről írott több tanulmányában tudós alapossággal megírta: szegényen és nyomorultul.

E. C. Knuth, Empire of "The City" c. könyvében így jellemzi a nemzetközi pénzhatalom "Vatikánját" és annak uralkodó elitjét:

"Az angol fináncoligarchia ereje időtlen és önmagát továbbörökítő természetében, hosszú távú tervezésében és előrelátásában, ellenfelei türelmes túlélésében és megtörésében rejlik. Európának, különösen Angliának, gyorsan változó és rövid ideig hatalmon lévő államférfiai, akik megpróbálták ezt a monstrumot megszelídíteni, mind alulmaradtak. Elsősorban korlátozott hivatali idejük miatt. Mivel arra kényszerültek, hogy rövid idő alatt érjenek el eredményt, nehézséggel és gáncsoskodással elárasztva, mindig rászedték és kijátszották őket. Végül hajbókolásra és visszalépésre kényszerültek. Nem kevesen végezték tragikusan azok közül, akik felléptek a pénzoligarchiák ellen Angliában és Amerikában. Akik viszont kiszolgálták őket, búsás jutalomban részesültek." (11)

Hatalmi egyensúly az adós államok sakkban tartására

A "City" legnyereségesebb vállalkozásainak kezdettől a különböző államok kormányainak a finanszírozása bizonyult. Először is olyan helyzeteket kellett teremteni, amikor az államok túlköltekezésre kényszerülnek (pl. háborús fenyegetettség, "new deal" típusú, John Maynard Keynes által ajánlott gazdaságpolitika folytatása, keretein túlfeszített jóléti állam, stb.). A túlköltekező uralkodók és kormányok, ha pénzre van szükségük, és még megvan szuverén hatalmuk, akkor eme szuverenitásuk alapján kibocsáthatnak saját pénzt, kivethetnek újabb adókat, vagy kölcsönt vehetnek fel. Gyakorlat volt a pénzérmék anyagának a "felvizezése", azaz arany, illetve ezüst tartalmuk csökkentése. Másik módszer volt a papírpénz nyomása, amely rendszerint magas inflációt eredményezett. A magántulajdonú központi bankokat azért kellett létrehozni, hogy a pénzkibocsátás felségjoga magánkézbe kerüljön. A pénzhiányban szenvedő kormányoknak ezután már csak az adóztatás vagy a hitelek felvétele maradt. Az adóztatás minden uralkodó és kormány számára népszerűtlen. Maradt tehát a kölcsönök felvétele. A nemzetközi bankárok főtevékenysége éppen az, hogy nemzetközi szinten hiteleket nyújtsanak a különböző államok kormányainak. Ha a pénzrendszer ellenőrzése magánmonopóliummá válik, akkor az egyes államokat már nem lehet többé úgy - szakszerűen és tisztességesen - kormányozni, hogy ne legyen valamilyen okból túlköltekezés, és ne kényszerüljön az állam hatalmas kamatteherrel kölcsönöket felvenni kiadásai fedezésére a nemzetközi bankároktól. A legfejlettebb és a leggazdagabb, ezért legfizetőképesebb államok vannak a legjobban eladósítva. (Ezt igazolja, hogy pl. a FED létrehozása előtt (1913-ig) a gazdag és elsőrendű ipari hatalommá vált Egyesült Államokban nem volt sem jövedelemadó, sem államadósság. Amióta azonban a nemzetközi bankárok rákényszerítették az Egyesült Államokra ezt a magántulajdonban lévő központi bankot, azóta Amerika államadóssága 6000 milliárd dollárra növekedett és ennek a kamatai ma már elviszik az évi költségvetés felét. És semmi remény sincs arra, hogy a világ leghatalmasabb és leggazdagabb országa ebből az adósságfüggésből valaha is kiszabadulhat, amíg fennáll a HÁLÓZAT által kialakított pénzrendszer.)

Az államok hitelezéséhez azonban nemcsak sok pénz kell, hanem azt is meg kell oldani, mi történjen akkor, ha egy eladósodott, szuverén uralkodó, - állam vagy kormány - nem hajlandó az adósságát visszafizetni. A magánadós jogi eszközökkel kényszeríthető és az adósság bírói úton, állami végrehajtó szervezet igénybevételével behajtható. De hogyan lehet egy szuverén államon kényszerrel behajtani az adósságát? Az uralkodóknak, államoknak való kölcsönzés éppen ezért kockázatos üzlet. A bankári tevékenység abc-jéhez tartozik az adósság visszafizetése lehetőségének (pl. ingatlant terhelő jelzáloggal és más fedezeti biztosítékokkal) a megteremtése. Egy államot azonban csak egy másik állam erejével tudja a pénzkölcsönző arra kényszeríteni, hogy fizessen. Ez azt jelenti, hogy meg kell osztania az államokat azért, hogy egymással sakkban lehessen őket tartani. Ezután mindkét államnak, illetve államcsoportnak hitelezni kell. Ha az egyik nem fizetne, akkor attól meg kell vonni a további hiteleket és csak az adósságát törlesztő másiknak szabad tovább kölcsönözni. Konfliktus és háború esetén ez azt jelenti, hogy a pénzeszközök nélkül maradt fél veszít, és a győztes kikényszeríti, hogy a vesztes az adósságát - jóvátétellel tetézve - megfizesse a hitelező nemzetközi bankároknak és a győztes államnak. Mintegy 200 éve eszerint a forgatókönyv szerint is alakultak az események földünkön.

A napóleoni háborúk vége jelezte az új korszak kezdetét. A bécsi kongresszus 1815-ben már ebből az elvből kiindulva rakta le az európai hatalmi egyensúly alapjait. Azért, hogy a "City" homályba burkolózó, arctalan urai konszolidálják Európa feletti befolyásukat, két - közel hasonló erejű - hatalmi csoportot hoztak létre. Az egyiknek sakkban kellett tartania másikat. Az egyensúly azonban csak akkor funkcionál megfelelően, ha van egy harmadik, a mérleg nyelvét játszó biztonsági erő, amely nyomást tud gyakorolni arra a félre, amelyik kitáncolna a sorból. Ezt a szerepet természetesen Nagy Britannia kapta a "City"-től. Ettől kezdve már onnan lehetett megállapítani egy háború kimenetelét, hogy Anglia melyik oldal mellett kötelezte el magát. Anglia, pontosabban a "City", mindig a győztes oldalon állott a konfliktus végén. Ez az ismételten követett eljárás tovább növelte a "City" urainak vagyonát és hatalmát. A világállam, a Globális Unió, létrehozása azt a célt is szolgálja, hogy legyen egy olyan univerzális "belső jog", amely most már a különböző államcsoportok között kialakított nemzetközi hatalmi egyensúly nélkül, a belső állami végrehajtás mintájára, lehetővé teszi az eladósított államok adósságszolgálatának a maradéktalan behajtását - elvileg időtlen-időkig - a nemzetközi pénzhatalom birtokosai számára.

Wall Street: a HÁLÓZAT amerikai központja

Angliából most térjünk vissza Amerikába. Az első világháború előtt az Egyesült Államok pénzügyi és gazdasági rendszerét két üzleti konglomerátum, a Standard Oil, vagy Rockefeller üzleti csoport és a Morgan üzleti egyesülés, egy pénzügyi-ipari-közlekedési komplexum dominálta. A monopolhelyzetbe került Rockefeller és Morgan érdekeltség szövetségre lépve nemcsak a Wall Street-et uralta, de az igazgatói, tulajdonosi összefonódások révén gyakorlatilag az Egyesült Államok egész gazdasági életét. A Rockefeller érdekeltség birtokolta a kőolajipart és kapcsolt részeit, a vasúti közlekedés egy részét és számos egyéb iparágat. A pénzintézetek közül hozzá tartozott többek között a National City Bank, a Hanover National Bank, továbbá két nagy biztosító társaság: az Equitable Life és a Mutual of New York.

A Morgan érdekeltségbe tartoztak az acél- és elektromosipari, továbbá a szállítási vállalatok, a gumiipar és a vasutak jelentős része. A Morgan csoport ellenőrizte a National Bank of Commerce-t, a Chase National Bankot, a New York Life Insurance Company-t és a Guaranty Trust Company-t. Ez utóbbi vállalatnak, amint majd látni fogjuk, kulcsszerepe volt a bolsevik forradalom és a szovjetrendszer konszolidálásának a finanszírozásában. Századunk elején a Guaranty Trust-ot a Harriman érdekeltség dominálta. A Morgan csoport 1909-ben megvásárolta a Mutual Life-ot, a New York Life-ot, az Equitable Life-ot és a Guaranty Trust-ot is. Ez utóbbi magába olvasztott további hat vállalatot. Ezért aztán az első világháború befejezésekor a Guaranty Trust és a Bankers Trust volt az Egyesült Államok két legnagyobb monopóliuma, mindkettő a Morgan érdekcsoport ellenőrzése alatt.

E két érdekcsoport már a bolsevik forradalom finanszírozása előtt is részt vett forradalmi mozgalmak, felkelések pénzelésében. Többek között támogatták 1903-ban azt a felkelést, amelynek az volt a célja, hogy elszakítsák a Panama földszorost Kolumbiától. Panama államocska létrehozásával nem kellett kifizetniük 40 millió (mai árfolyamon 4 milliárd) dollárt Kolumbiának a földszoros használatáért és teljes ellenőrzésük alá vonhatták a Panama Csatornát. Kellően dokumentálható az is, hogy a Wall Street beavatkozott a Szun Jat-szen által vezetett kínai forradalomba 1912-ben. A pénzügyi támogatásért cserébe Szun Jat-szen pénzügyi, banki, vasútépítési és kereskedelmi koncessziókat ígért Kínában a new yorki szindikátusnak. A Wall Street bankárai támogatták az 1915-1916 évi mexikói forradalmat is. Pancho Villa, a felkelők egyik vezére számára, pl. a Guaranty Trust 380 ezer dollár értékben vásárolt fegyvert és hadianyagot. A Wall Street az 1917-es bolsevik felkelést Olof Aschberg svéd bankáron keresztül finanszírozta. Ez a történet azonban a cári Oroszországnak nyújtott kölcsönökkel kezdődik.

A nemzetközi jog ugyan tiltja, hogy semleges állam (az Egyesült Államok státusa ez volt az első világháborúban egészen 1917 áprilisáig) kölcsönöket nyújtson a hadviselő feleknek, ez azonban nem akadályozta sem a Morgan, sem a Rockefeller érdekeltséget, hogy a "nemzetközi kereskedelem elősegítése" címén hatalmas hadikölcsönöket nyújtsanak Angliának, Franciaországnak és Oroszországnak is. Ezt a hatalmas méretű hitelezést a Wall Street számára az tette lehetővé, hogy a FED tulajdonosai azonosak voltak a Wall Street két domináns érdekcsoportjának a tulajdonosaival, még pontosabban a HÁLÓZAT mindkét szárnyának az irányítóival. A privát FED pénzkibocsátási technikái lehetővé tették korlátlan mennyiségű pénz kreálását a nemzetközi hitelezés számára. A FED által kibocsátott pénzből nyújtott hitelek nélkül a háborúnak már néhány hónap elteltével véget kellett volna érnie, pénz hiányában. Az Egyesült Államok hadba lépésének a legfőbb oka az volt, hogy ne veszítsék el a világháborút a Wall Streetnek, azaz a HÁLÓZATNAK eladósodott antant hatalmak, mert akkor nem lesznek képesek visszafizetni a nekik juttatott kölcsönöket, ami óriási érvágást jelentett volna a nemzetközi bankárok számára. Az amerikai elnöknek meg kellett mentenie ezeket a milliárdos összegeket a Wall Street pénzemberei számára. Az amerikai népnek fennkölt elvekre, - az agresszor, militarista Németország megbüntetése, a háborúk végleges megszüntetése, új, békés nemzetközi rend megteremtése a nemzeti önrendelkezés és egyenjogúság alapján, stb. - hivatkozva indokolták meg a Németország elleni hadba lépést. Walter Lippmann, a Round Table és a Wall Street által alapított és fenntartott Council on Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa, továbbiakban CFR) egyik tekintélyes tagja, 1943-ban megjelent "Foreign Policy: Shield of the Republic" (Külpolitika: a köztársaság oltalmazója) c. könyvében viszont leszögezi, hogy "Amerika helytelen okból viselt helyes háborút 1917-ben, amikor Woodrow Wilson fennkölt elvekre hivatkozva fordult szembe Németországgal. A fennkölt elvek hangoztatása helyett az Egyesült Államoknak meg kellett volna mondania nyíltan, hogy azért visel háborút a birodalmi Németország ellen, mert az fenyegetést jelent a világban kialakult hatalmi egyensúlyra, amelynek a fenntartása érdeke az Egyesült Államoknak."(12) A hatalmi egyensúly fenntartása viszont (mint már láttuk) a nemzetközi bankárok által eladósított államok fizetési kötelezettségeinek a betartatásához és az esedékes törlesztések és kamatok behajtásához szükséges.

A bolsevikok és a "világforradalom bankárja"

Olof Aschberg (a "bolsevik bankár", "a világforradalom bankárja") 1912-ben alapította a stockholmi Nya Banken-t, amelynek ő volt a tulajdonosa. A szövetséges antanthatalmak 1918-ban feketelistára helyezték ezt a bankot a németek számára lebonyolított szolgálataiért. Ekkor a bank, amely továbbra is Aschberg tulajdonában és igazgatása alatt maradt, Svensk Ekonomiebolaget-re változtatta a nevét. Aschberg londoni kapcsolata a Cecil Rhodes köréhez tartozó egyik kereskedelmi bank volt. Szoros kapcsolatban állott Aschberg Carl Fürstenberggel, aki a bolsevik kormány első pénzügyminisztere lett. De együttműködött Aschberg Max May-vel is, aki a new yorki Guaranty Trust alelnöke volt. A New York Times 1916. augusztus 4-i száma beszámol arról, hogy Aschberg a National City Banknál egy 50 millió dolláros hitelről tárgyalt az orosz kormány részére, amelyet aztán 1916 júniusában folyósítottak is. A Nya Banken ezen idő alatt továbbította azokat az összegeket is, amelyeket a német kormány helyezett el nála a bolsevikok finanszírozására. De Aschberg bankja volt az a csatorna is, ahol - többszöri áttétellel ugyan - de a new yorki Guaranty Trust pénzügyi támogatása is eljutott a bolsevikokhoz.

1922-ben, amikor nemzetközi részvétellel megalakult az első szovjet külkereskedelmi bank, a Ruskombank, akkor ennek az élére Olof Aschberg került. Az a külföldi bankkonzorcium, amely részt vett a Ruskombankban, főleg brit tőkét képviselt. A bank számára széleskörű koncessziókat biztosított a bolsevik kormány. De a Wall Street-i pénzügyi óriás, a Guaranty Trust-nak az alelnöke, Max May, is a Ruskombank egyik igazgatója volt. Ő állt a szovjet bank külföldi részlegének az élén. Az időközben nyilvánosságra került levéltári anyagok szerint Max May részt vett az első világháború alatt az Egyesült Államokban folytatott német hírszerző tevékenység finanszírozásában is. Az Egyesült Államokban természetesen a Guaranty Trust Company képviselte a Ruskombankot. Aschberg baráti köréhez tartozott egyébként Maxim Litvinov is, aki később a Szovjetunió külügyminisztere lett.

A HÁLÓZAT és a szabadkőműves világmozgalom

Amikor a "City", a Wall Street és a bolsevikok kapcsolatát kívánjuk felmérni, mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a pénzhatalom sűrű és rejtőzködő HÁLÓZATÁVAL állunk szemben, amelynek egyes alközpontjai autonómak és ezek a helyi központok az alapvető közös célok ellenére komoly vitákat folytatnak az egyes stratégiai és taktikai kérdésekről. Rivalizálásuk időnként nyílt konfliktussá is éleződik, pl. háborúk idején vagy más krízis helyzetekben. Figyelemmel kell lennünk arra is, hogy a különböző pénzügyi, társadalmi és politikai szervezetekből, titkos társaságokból felépülő HÁLÓZAT működésére komoly befolyással vannak a vezető szabadkőműves irányzatok, elsősorban az angol szabadkőművesség, (a brit pénzoligarchia és a születési arisztokrácia irányítása alatt), a külön irányzatot képviselő amerikai szabadkőművesség, (amely a pénztőke által háttérbe szorított és a pénzvagyon túlsúlya ellen 1913 óta elkeseredetten védekező termelő tőkét képviseli) és természetesen a francia Grand Orient, amelyből kifejlődött az ateizmus, a szociáldemokrácia és a kommunizmus is. Az utóbbi időben pedig egyre fontosabb szerephez jut a Priory of Sion (Prieuré de Sion), amely az európai történelmi arisztokráciát és a dinasztiákat tömöríti, hitük szerint Jézustól származtatott vérségi kapcsolattal és történelmi küldetéstudattal, valamint hatalmi igényekkel.

Egyre több kutató foglalkozik részletesen a "Black Nobility" (der "Schwarze Adel", "Fekete Nemesség") történelmi szerepével és a HÁLÓZAT irányításában játszott jelenleg is meghatározó szerepével. Ez a nemesség Európa leggazdagabb és leghatalmasabb ősi, nemesi családjaiból áll, akiknek elődei - többek között - olyan itáliai városállamok abszolút uralkodói voltak, mint Velence és Génua. Közéjük tartoznak a Grosvernorok, a Braganzák, a Savoyaiak, a Thurn und Taxis Ház, a Thyssen-Bornemisza Ház, a Bernadotték, a Hannoveriek, a Hohenzollernek, az Orániaiak, a Grimaldik, a Wittelsbachok, az Agnellik, Colonnák, Pallaviciniek, és talán a legfontosabbak, a Guelphsek, akiknek egyenes ági leszármazottja, pl. II. Erzsébet, brit uralkodó. (Ez csak példálódzó felsorolás és nem a teljes lista). A "Fekete Nemesség" kiemelkedő szerepét jelzi, hogy ő alapította a "A Háromszázak Bizottságát", amely szervezet egyike a HÁLÓZAT három legfontosabb központi intézményének, és amely számos titkos társaságot és más tekintélyes szervezetet irányít napjainkban is (pl. a Római Klubot).

A legfontosabb azonban a kvázi szabadkőműves illuminátusok szervezete, amelyet - a történelme során többször is lényegesen átszervezett - HÁLÓZAT alapítói hoztak létre. Az illuminátusok (megvilágosodottak) több mint 200 évvel ezelőtt már azt a feladatot kapták a HÁLÓZAT akkori vezetőitől, hogy világátformáló céljaik elérése érdekében vonják ellenőrzésük alá és használják fel a szabadkőműves világmozgalmat, ha lehet, akkor annak valamennyi irányzatát, több évszázados tapasztalataival, konspirációs technikáival, nemzetközi kapcsolataival. Ezen a bizonyítható tényen nem változtat az, hogy a háromfokozatú (tanonc, segéd, mester), úgynevezett "kék" (kékgalléros) szabadkőművesek ezt vagy tényleg nem tudják, vagy különböző motívumoktól vezérelve nem akarják tudomásul venni.

A kutatás lehetősége azonban számukra is nyitva áll. E sorokat olvasva ne elégedjenek meg azzal a kényelmes magatartással, hogy "nincs kellően bizonyítva mindaz, amit ezen tanulmány szerzője állít." Ők is elolvashatják azt a könyvtárakban fellelhető mintegy 250 könyvet és sok más dokumentumot, amit e sorok írója felkutatott és elolvasott a washingtoni Congress Library-ben, a müncheni Staatsbibliothek-ben, a Szabad Európa Rádió szakkönyvtárában és a különböző egyetemi könyvtárakban Európában és Amerikában. Ha ezek sem győznék meg őket, akkor viszont kötelességük lenne közölni, hogy mely konkrét tényeket, és azokból levont mely következtetéseket, milyen érvek és bizonyítékok alapján fogadnak kétkedéssel, illetve utasítanak el. Egy ilyen kutatómunkával megalapozott és érvekre támaszkodó cáfolat hiányában, elutasításukkal nem lehet mit kezdeni, mert nem lehet tudományos vitában kideríteni, hogy mely tények és következtetések felelnek meg a valóságnak és melyek nem. A HÁLÓZAT irányzatát követő hivatalos történészek, társadalomtudósok leggyakrabban alkalmazott technikája: az igaz tények kihagyásos ismertetése. Az elhallgatott tények bekapcsolása azonban egészen más jelentést ad a már ismert igaz tényeknek is. Az elhallgatott tények felkutatása persze nem egyszerű feladat, mivel a HÁLÓZAT-nak, fennállása minden korszakában, az volt a legfontosabb szabálya és működési elve, hogy egy ilyen HÁLÓZAT nem is létezik. Így volt ez a Round Table korszak előtt és után, és így van ma is. Ennek megfelelően minden fontos akciójával párhuzamosan az azt elfedő, félrevezető akciót vagy akciókat is beindítja a kutatók és a közvélemény dezinformálására. Ennek egyik gyakran alkalmazott technikáját e tanulmány további részében majd konkrétan is szemléltetjük.

Visszatérve a háromfokozatú szabadkőműves páholyokra, ezeknek a tagjai többségükben tiszteletreméltó és jó szándékú emberek, a társadalom értékes tagjai, és valóban nem sok közük van a magasfokozatú szabadkőművesség sokszorosan álcázott, a világpolitikát azonban hatékonyan formáló háttértevékenységéhez. A "kék páholyok" tagjai ebben a tevékenységben általában nem vesznek részt. Azonban szerepük van abban, hogy közéjük és mögéjük tudnak rejtőzni azok a láthatatlan hierarchiák és struktúrák, amelyek viszont a hatalomgyakorlás igen hatékony eszközei. A HÁLÓZAT legfelsőbb irányítói és a különböző szabadkőműves nagypáholyok nagymesterei gyakorta ugyanazok a személyek. A természeténél fogva szigorúan titoktartó és fegyelmezett szabadkőműves világmozgalom - függetlenül attól, hogy melyik irányzatot követi - ma is nélkülözhetetlen a pénzhatalom HÁLÓZATA számára. Egy ilyen jól szervezett, fegyelmezett, nagyhagyományú, széleskörű nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező és titkait szigorúan megőrző világmozgalom nélkül a Globális Unió világállamának a létrehozása, azaz a HÁLÓZAT egyik legfontosabb céljának az elérése, nem lenne lehetséges.

A HÁLÓZAT létének sem az elméleti, sem a gyakorlati elfogadása nem könnyű, mert letérít a begyakorlott gondolati sémák megszokott útjáról. Carroll Quigley, akinek a nézetrendszerére és kutatásaira támaszkodom, a HÁLÓZATOT - kutatási eredményei - szerint egy olyan titkos-féltitkos, igen sokrétű, sokfajtájú és sokfeladatú, komplex háttérszervezetként írja le, amelyet a pénzvagyon tulajdonán alapuló érdekközösség és az ebből fakadó hatalmi igények, világuralmi törekvések, - elsősorban a világállam, a Globális Unió, létrehozása - tartanak fenn és működtetnek, nem pedig egy etnikumhoz való tartozás. Ezért a HÁLÓZAT létének az elfogadása nem jelenti a nemzetközi szélsőjobboldal konspirációs elméleteivel való egyetértést, mert azok egy ilyen háttérszervezet működését faji alapon állva egy etnikumhoz próbálják kapcsolni. A tények ismeretében ez bizonyíthatóan tárgyi tévedés, mert a HÁLÓZAT-ban mindenféle nemzet, etnikum és társadalmi osztály képviselői megtalálhatóak. A HÁLÓZAT létének az elfogadása ma még eretnekségnek számít. De minden előrehaladás eretnekséggel kezdődött. Nemcsak a mezőgazdasági vagy ipari monokultúra hátrányos, a szellemi monokultúra is nagy károkat okozhat. A HÁLÓZAT megismerésének elmulasztása fontos térképet és iránytűt vehet ki a kezünkből, egy olyan történelmi korszakban, amikor ismét válaszút előtt áll az emberiség. Néha nem árt a saját szkepticizmusunkban is kételkedni.

Munkában a HÁLÓZAT Oroszországban

Az első világháború idején a HÁLÓZAT elsőszámú irányító központjának számító londoni Round Table Csoport nemcsak a "City", de a Wall Street kulcsembereit is kézben tartotta. (A HÁLÓZAT kétfejű sasának londoni feje ma is adja a kezdeményező impulzusokat naggyá fejlődött new yorki fejének.) A HÁLÓZAT brit és amerikai szárnya egyaránt elküldte ügynökeit 1917-ben Petrográdra. A Kerenszkij kormányzat hatalomra kerülését Lord Milner, a Round Table elnöke finanszírozta. A pénzt a brit nagykövet, George Buchanan, juttatta el a címzettekhez. II. Miklós cár meg volt győződve, hogy szövetségesei, az angolok, nem vennének részt egy ellene irányuló összeesküvésben. Csalódnia kellett. A Round Table azonban amerikai ügynökeit is bevetette. Ők nem diplomatának vagy üzletembernek álcázva érkeztek, hanem a Vörös Kereszt humanitárius feladatot ellátó kiküldöttjeiként. Ezek a "vörös keresztes" küldöttek mind new yorki bankok és beruházó intézetek pénzemberei, jogászai, könyvelői voltak. A Wall Street elárasztotta pénzügyi támogatásával az Amerikai Vörös Kereszt szervezetét és ezzel megvásárolta azt a lehetőséget, hogy a nevében szabadon működhessen. A háború alatt a Vörös Kereszt névlegesen a hadseregnek lett alárendelve. A katonai hatóságok parancsot sohasem adtak, de lehetővé vált, hogy a "vöröskeresztesek" amerikai tiszti egyenruhában járjanak, és katonai megbízatásnak feltüntethető titkos feladatokat teljesítsenek. Az oroszországi vöröskeresztes misszió összes költségét az a William Boyce Thompson "ezredes" fizette, akit Wilson elnök bízott meg a vezetésével. Thompson a Round Table Hálózat tipikus figurájának tekinthető. Pályáját spekulánsként kezdte, de hamarosan bekerült a pénzvilág felsőbb köreibe. Számos nagyvállalat és biztosító társaság igazgatója lett, továbbá a Chase National Bank főrészvényese. Irányította a Morgan Csoport értékpapír műveleteit, majd a Federal Reserve Bank of New York, a FED legfontosabb területi bankjának a főállású igazgatója lett. Amikor Thompson megérkezett Oroszországba, egyértelművé tette, hogy ő nem egy tipikus vöröskeresztes megbízott. Válogatott luxussal rendezkedett be a pétervári Európa Szállóban, limuzinnal járt és állandó vendége lett a Kerenszkij kormány minisztereinek. Az Operában a díszpáholyban ült és a járókelők az utcán egyszerűen csak az "amerikai cárnak" nevezték. George Kennan, aki ugyancsak a HÁLÓZAT egyik fontos embere volt, azt írja róla, hogy "a Kerenszkij rezsim hatóságai őt tekintették az Egyesült Államok "igazi" nagykövetének."(13) Thompson volt az, aki a 10 millió aranyrubel értékű orosz államkötvényeket a Wall Streeten forgalmazta. Ezen túlmenően több mint kétmillió rubelt adott Kerenszkijnek propaganda célokra. A bolsevikoknak pedig ugyanakkor 1 millió dollárnak megfelelő valutát juttatott forradalmi propagandájuk terjesztésére külföldön, elsősorban Ausztriában és Németországban. A pénzt erre a célja J. P. Morgan utalta át a National City Bank pétervári kirendeltségéhez. J. P. Morganról, a Round Table felső vezetésének tagjáról ezt írja Quigley a "Tragedy and hope" 137. oldalán.

"Morgan számára valamennyi politikai párt egyszerűen olyan szervezet volt, amelyet fel kellett használni. Ezért vállalatbirodalma mindig ügyelt arra, hogy valamennyi táborban benntartsa a lábát. Morgan maga, valamint Dwight Morrow és mások, republikánusok voltak. Russel Leffingwell a demokratákkal szövetkezett. Grayson Murphy a szélsőjobboldal és Thomas W. Lamont pedig a szélső bal szövetségese volt."

Figyelemreméltó, hogy miközben Morgan nagy összegekkel támogatta a bolsevikokat, ő volt az, aki finanszírozta a "United Americans"-t, azt az élesen kommunista ellenes szervezetet is, amely a legharciasabban agitált a bolsevikok ellen. Ez a szélsőséges szervezet azzal rémisztgette az amerikaiakat, hogy az utcákon már készülődik a bolsevikok által pénzelt vörös csőcselék, hogy átvegye az uralmat New Yorkban. Sokkoló jelentéseket tett közzé a küszöbönálló pénzügyi összeomlásról, a terjedő nyomorról, éhezésről, és arról, hogy a kétségbeesett munkásságnak nem lesz más választása, mint a kommunizmus elfogadása. Ennek a szélsőségesen kommunista ellenes szervezetnek a vezetői közé tartozott az az Allen Walker, aki a bolsevikokat pénzelő Guaranty Trust alkalmazottja volt. Ez a Guaranty Trust volt ebben az időben Szovjetoroszország pénzügyi képviselője az Egyesült Államokban. Ugyancsak a United Americans vezetői közé tartozott Daniel Willard, a Baltimore and Ohio Vasúttársaságnak az elnöke, amely aktív szerepet játszott a szovjet vasút fejlesztésében. Másik antikommunista vezető volt H. H. Westinghouse, akinek a vállalata egy nagy erőművet működtetett Szovjetoroszországban. Végül meg kell még említeni a United Americans vezetői közül Otto H. Kahnt, a Kuhn, Loeb and Company egyik igazgatóját. Ennek a befektető pénzintézetnek az elnöke volt Jacob Schiff, Trockij támogatója és - John D. Rockeferrel együtt - a new yorki házigazdája, vagyis a bolsevikok egyik legfontosabb finanszírozója.

Oroszországban is több vasat tartott a tűzben a Round Table HÁLÓZAT. A "City" és a Wall Street bankárjai nemcsak a bolsevikokat és a mensevikeket pénzelték. Morgan a Szibériában a bolsevikok ellen harcoló Kolcsak admirális csapatait is finanszírozta. De tetemes összegeket kapott Kolcsak a brit pénzemberektől is, köztük Lord Alfred Milnertől.

Visszatérve az amerikai Vörös Kereszt misszió tevékenységére Moszkvában, az volt a közkeletű magyarázat ottani tevékenységének a céljáról, hogy meg kellett akadályoznia egy különbéke létrejöttét Szovjetoroszország és Németország között. Az érvelés menete ez volt: Amíg fennállt a cári rendszer, addig azt kellett amerikai nemzeti érdekből támogatni. Amikor a szociáldemokrata Kerenszkij rezsim került hatalomra, akkor azt kellett segíteni, hogy ne lépjen ki a háborúból. Amikor a bolsevikok vették át a hatalmat, akkor őket kellett támogatni, hogy ne nyújtsanak segítséget az antant ellen harcban álló Németországnak. Az igazi motívum az volt, hogy a Round Table mindenkivel szemben érvényesíteni kívánta befolyását. A bolsevik államcsíny után a Milner csoport belső embere, Bruce Lockhart, lett a brit nagykövet. A New Yorkba visszatérő Thompsont pedig helyettese, Raymond Robbins, váltotta fel, aki annak az Edward Mandell House ezredesnek volt a protezsáltja, aki a Round Table állandó képviselője volt Wilson elnök mellett. Bruce Lockhart könyvet írt oroszországi tevékenységéről. Ebben így jellemzi Thompson utódját:

"A bolsevizált Szent-Péterváron töltött első napokban megismerkedtem Raymond Robins-szal, az Amerikai Vörös Kereszt Misszió vezetőjével. Kulcsszerepet játszott 1912-ben Roosevelt elnökválasztási kampányában. Noha gazdag ember, mégis meggyőződéses antikapitalista. Eddig Roosevelt és Cecil Rhodes voltak a példaképei. Most Lenin ragadta meg a képzeletét. Robins volt az egyedüli személy, akit Lenin bármikor hajlandó volt fogadni, és akinek valaha is sikerült rákényszerítenie a személyiségét a hidegvérű bolsevik vezérre. Nem hivatalos értelemben Robinsnak hasonló küldetése volt, mint nekem. Ő volt a közvetítő a bolsevikok és az amerikai kormány között. Azt a feladatot tűzte maga elé, hogy ráveszi Wilson elnököt a szovjetrendszer elismerésére."(14)

Az, hogy Cecil Rhodes, a HÁLÓZAT modern változatának, a Round Table-nek az alapítója volt Robins példaképe, nem egyszerűen az egyetemista évekből származó szentimentalizmus. Az Oroszországból való távozását megelőző éjszakán Robins Cecil Rhodesról beszélt Lockhartnak és kiderült, hogy mindketten a HÁLÓZAT meggyőződéses hívei. Robins a HÁLÓZAT amerikai, Lockhart pedig a brit szárnyának küldte a jelentéseit és hajtotta végre utasításait. A bolsevik vezetők tisztában voltak e két személy fontosságával és előttük semmilyen ajtó sem volt zárva. Nemcsak részt vehettek a bolsevik párt legfelsőbb testületeinek az ülésein, de előzőleg minden fontos kérdésben konzultáltak is velük. Íme egy jellemző történet Lockhart könyvéből, hogy mekkora hatalma volt a "kapitalistáknak" az "antikapitalisták" felett már akkor is:

"Hazatérve egy üzenet várt Robinstól, hogy sürgősen keressem fel. Izgatott állapotban találtam. Összeszólalkozott a helyettes külügyi népbiztossal, Trockij unokaöcsével, Saalkindel, aki goromba volt vele. Lenin korábban ígéretet tett az amerikainak, hogy bármi is történik, egy óra előrejelzéssel egy vonat mindig a rendelkezésére fog állni. Robins elhatározta, hogy vagy bocsánatot kérnek tőle, vagy távozik. Érkezésemkor éppen csak befejezte a telefonálást Leninnel, akinek átadta az ultimátumát. Lenin azt ígérte, hogy tíz percen belül visszahívja. Vártam, miközben Robins dohányzott. Ezután csöngött a telefon és Robins felkapta a kagylót. Lenin kapitulált. Saalkindet elbocsátották állásából. De régi párttag volt. "Van-e kifogása az ellen, ha követnek küldöm Bernbe?" Robins elégedetten mosolygott. "Köszönöm Mr. Lenin," mondotta. "Minthogy én nem küldhetem ezt a gazembert a pokolba, "burn" (elégetés) az utána következő legmegfelelőbb dolog, amit tehetünk vele."(15)

Mennyi pénzt kaptak a HÁLÓZATTÓL a bolsevikok?

A pénz a bolsevikok számára különböző személyektől, magán és állami intézményektől érkezett. Tekintsük át az eddig ismertté vált tényeket!

1. A New York Journal-American 1949. február 3-i száma szerint "John Schiff, - Jacob Schiff unokája - szerint nagyapja mintegy 20 millió dollárt költött a bolsevizmus győzelmére Oroszországban."(16) Arsene de Goulevitch, a bolsevikok ellen küzdő fehér hadsereg tábornoka "Czarism and the Revolution" c. könyvében a következőket állapítja meg:

"A forradalom fő pénzelői nem a rögeszmés orosz milliomosok és nem Lenin fegyveres banditái voltak. A nagypénz bizonyos brit és amerikai körökből érkezett, akik már hosszabb ideje elkötelezték magukat az orosz forradalom támogatása mellett...Az oroszországi eseményekben fontos szerepet játszott egy amerikai bankár, Jacob Schiff, akinek a tevékenysége már nem titok többé, noha csak részben ismert."

Boris Brazel, "World at the crossroads" c. könyvében a következőket írja:

"Az Amerikai Orosz Forradalmi Párt 1916. február 4-én New Yorkban tanácskozást tartott, amelyen 62 küldött vett részt. Ismertették azokat a titkos jelentéseket, amelyek nemrég érkeztek Oroszországból a Párthoz és amelyek arról számoltak be, hogy a belső helyzet kedvező a forradalom számára. A tanácskozás résztvevőit biztosították, hogy az orosz nép felszabadításával rokonszenvező személyek elegendő pénzügyi támogatást fognak adni. Ebben a vonatkozásban ismételten említették Jacob Schiff nevét."(17)

Az említett tanácskozásra az 1905-ös orosz forradalomban aktívan részt vett személyek gyűltek össze. A HÁLÓZAT Wall Street-i szárnya, globális méretekben gondolkodó és tervező stratégái, már akkor úgy döntöttek, hogy hatalomra fogják segíteni Lenint, Trockijt és a bolsevikokat, mert az jól szolgálhatja a nemzetközi pénzvilág hosszú távú érdekeit. Egy másik orosz tábornok, Alexander Nechvolodov, ezt írja a bolsevik forradalomról, amelyet ugyancsak idéz Arsene de Goulevitch: "1917 áprilisában Jacob Schiff nyilvánosan közölte, hogy pénzügyi támogatásának köszönhetően győzött a forradalom Oroszországban. Még ez év tavaszán Schiff megkezdte Trockij finanszírozását. Ezzel egyidejűleg Max Warburg és Olof Aschberg a stockholmi Nya Banken-től, valamint Jivotovsky (aki később feleségül vette Trockij leányát) a Rajna Vestfália Szindikátustól, ugyancsak segélyezte Trockijt és társait."(18)

Ron Chernov, "The Warburgs" c. 1993-ban, a new yorki Random House kiadónál megjelent 820 oldalas könyvében, - amely a Warburg dinasztiának a család által is jóváhagyott története, - utal rá, hogy Jacob Schiff nemcsak igen lelkesen üdvözölte a cár bukását és Kerenszkij hatalomra kerülését, hanem haladéktalanul 1 millió rubelt juttatott a forradalmi orosz kormánynak.(19) Jacob Schiff tehát milliókat költött a cár, később még többet Kerenszkij megdöntésére. A támogatás kifizetődő üzleti vállalkozásnak bizonyult. Arsene de Goulevitch írja:

"Bakhmetiev, az egykori Orosz Birodalom nagykövete az Egyesült Államokban, közölte velünk, hogy a bolsevikok hatalomra kerülésük után, - 1918 és 1922 között - 600 millió rubelt szállítottak aranyban a Kuhn, Loeb and Company-nak New Yorkba."(20) Ennek a befektető cégnek volt elnöke Jacob Schiff.

2. Nemcsak a Schiff-Warburg csoport, de a Morgan és Rockefeller érdekeltség is adott legkevesebb 1 millió dollárt a bolsevikoknak.

3. De Goulevitch kitér a brit pénzügyi támogatásra is: "Magáninterjúk során tudomásomra hozták, hogy Lord Milner több mint 21 millió rubelt költött az orosz forradalom finanszírozására"

4. A HÁLÓZAT amerikai szárnya által a Fehér Házba juttatott amerikai elnök, Woodrow Wilson, az Egyesült Államok legfőbb képviselőjeként nem habozott a bolsevikok segítségére sietni. Amikor meginogni látszott a kommunista diktatúra 1918-ban, személyes megbízottját, Elihu Root-ot, küldte Szovjetoroszországba azzal a feladattal, hogy az Egyesült Államok rendkívüli - 100 millió dolláros - háborús segélyalapjából a rendelkezésére bocsátott 20 millió dollárral, mentse meg Lenin és Trockij hatalmát.(21) Elihu Root, aki korábban külügyminiszter is volt, ekkor a Kuhn, Loeb and Co. jogtanácsosaként működött. Root különleges háborús missziójára vonatkozó dokumentumok megtalálhatóak a washingtoni törvényhozás 1919. szeptember 2-i keltezésű aktái között.

5. 1917 nyarán brit, amerikai, német, francia és orosz pénzemberek megvitatták Stockholmban, tehát egy semleges ország területén, hogy miként lássák el megfelelő pénzeszközökkel Lenint, Trockijt és a hatalom átvételére készülő bolsevik mozgalmat. Úgy döntöttek, hogy a new yorki Kuhn, Loeb and Company átutal 50 millió dollárt a számukra egy stockholmi bankba, feltehetően a Nya Banken-be, Olof Aschberg bankjába.(22)

A HÁLÓZAT már az 1815-ben tartott bécsi kongresszuson kísérletet tett az általa irányított új világrend bevezetésére Európában. Ez akkor elsősorban az orosz cár makacs ellenállásán hiúsult meg. Ez lényegében már ekkor eldöntötte a Romanov dinasztia sorsát. Nem légből kapott és semmivel se bizonyítható spekuláció az a feltételezés, hogy a háttér erőknek benne volt a keze I. Sándor cár 1825-ben és I. Miklós cár 1855-ben történt megmérgezésében. Számos további merénylet következett a Romanovok ellen. Lenin bátyja, Alexandr Uljanov, pl. részt vett egy terrorista csoport tagjaként a III. Sándor cár ellen 1887-ben elkövetett merényletben. Ezért elítélték és kivégezték. A Romanovok sorsa megpecsételődött II. Miklós cár lemondásával (1917. március 15-én) és kulminálódott a cári család Jekaterinburgban - szabadkőműves rituálé szerint - történt kivégzésével 1918. július 17-én.

Nem érdektelen az sem, hogy mi történt II. Miklós, az akkori világ egyik leggazdagabb emberének a vagyonával. Lenin és Trockij vörösgárdistái 1917. november 6-án elvitték a moszkvai Birodalmi Bank épületéből az ott őrzött cári birodalmi ékszergyűjteményt és az ugyancsak ott tárolt 700 millió dollár értékű aranyat. Összesen több mint 1 - mai dollárban számítva 100 - milliárd dollár értékű vagyont. Ehhez jön még a cári család mintegy 74 millió hektár nagyságú földbirtoka, amelyet szintén elkoboztak.

A New York Times ismertette, hogy mely európai és amerikai bankoknál, pénzintézeteknél helyezte el a cár készpénz tartalékait: 5 millió dollárt a Guaranty Trust-nál, 1 milliót pedig a National City Banknál. 1905 és 1910 után a cár további 400 millió dollárt helyezett el a Chase, a National City, a Guaranty Trust, a J. P. Morgan, a Hanover és a Manufacturers Trust nevű bankban, New Yorkban. Ez a hat bank vásárolta meg 1914-ben a Federal Reserve Bank of New York, a FED legfontosabb területi bankjának, a többségi részvényeit. Több kutató adatai szerint a cár náluk elhelyezett pénzéből.

Az orosz cár 115 millió dollárt négy angol bankban helyezett el: 35 milliót a Bank of England-nál, 25 milliót a Barings-nél, 25 milliót a Barclays-nál és 30 milliót a Lloyd Banknál. A cár további 100 millió dollárt tartott a párizsi Banque de France-ban és 80 milliót a Rothschild Bank of Paris-ban. Berlinben - az Oroszország hagyományos németországi bankjának számító - Mendelsohn Banknál volt még 132 millió dollárja a cárnak. Ezeket az összegeket - amelyek kamatostul már 55 milliárd dollárt tennének ki - soha, senkinek nem fizették vissza ezek a bankok.(23)

Eddig két igénylő jelentkezett a cár rokonságából, Alexis és Anastasia. Peter Kurth "Anastasia" c. könyvében ezt írja: "Lord Mountbatten teremtette elő a pénzt az Anastasiával szembeni bírósági eljárás költségeinek a fedezésére. Noha ő Alexandrának, a cár meggyilkolt feleségének, az unokaöccse volt, ő volt az Anastásiával szembeni ellenállás fő szervezője."(24) Lord Mountbatten a brit királyi családdal, a Windsorokkal és házasságkötések révén a Rothschild dinasztiával is rokonságban áll. Nyilvánvalóan meg volt az oka Lord Mountbattennek arra, hogy ellenezze a cár vagyonának a visszaigénylését bárki által. Peter Kurth idézi a londoni Observer c. lapot, amely 1959-ben egész sorozatot szentelt a nagy angliai bankok történetének. A Baring Brothers cég kapcsán az Observer megemlíti, hogy "a Romanovok megkülönböztetett ügyfeleik közé tartoztak. A Barings-nél még mindig megvan az a több mint 40 millió font, amelyet a Romanovok helyeztek el nála. Az Observer főszerkesztője szerint senki nem tiltakozott ez ellen az állítás ellen. Igaznak tekintik ezt a történetet."(25)

Mit üzen a mának a cári család rituális kivégzése?

Lenin és hadügyi népbiztosa, Trockij, a Vörös Hadsereg parancsnoka, meg akart szabadulni a cári családtól. Úgy gondolták, hogy puszta létük veszélyt jelent a kommunista forradalomra, mert az orosz nép bármikor visszahívhatja őket. A kivégzést a legfelsőbb bolsevik vezetőség, Lenin, Trockij és Szverdlov (az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság elnöke) parancsára a CSEKA kivégzőosztaga hajtotta végre 1918. július 18-án Jekaterinburgban. (Ezt az urali várost 1924-ben, Szverdlov halála után 5 évre, Szverdlovszknak nevezték el. Mára visszakapta eredeti nevét.) A csekisták megölték a cárt és feleségét, a trónörököst, a négy nagyhercegnőt, a cári család orvosát, Dr. Botkint, a férfi és női szolgálót, a szakácsot és a család kutyáját. A cári uralkodóház azon további tagjait, akik még igényt tarthattak volna a trónra, másnap ölték meg. Köztük volt Mihajlovics, Konsztantinovics és Vlagyimir Paley nagyherceg, valamint Elizabeth Ferodorovna nagyhercegnő. Mindannyiukat a szibériai Alapajevszkben dobták egy kútba. Michael Alexandrovics nagyherceget, kíséretével együtt, pedig Permben gyilkolták meg.

Már utaltunk rá, hogy a cári család kivégzésére szabadkőműves rituálé szerint került sor. Annak a szobának a falára, amelyben a kivégzés történt, vérrel egy misztikus jelet írtak, három nagy "L" betűt, aláhúzva. A falról készült eredeti felvétel szerint úgy tűnik, mintha ezek a jelek jobbról balra lennének írva. A betűk fordított helyzetének azonban nem ez az oka, hanem az, hogy aki írta, háttal állt a falnak, leszorított jobb karral, így formálva ki a három betűt valójában balról jobbra, igazi kabalista stílusban. 1920-ban, amikor ismertté vált ezeknek az okkult szimbólumoknak a jelenléte, akkor számos publikáció jelent meg azzal a céllal, hogy megmagyarázza ezeknek a szimbólumoknak a jelentését.(26) Ezek a tanulmányok arra az eredményre jutottak, hogy két lehetséges jelentése van a falra írt jeleknek: Első jelentésváltozat: "Bűnei büntetéséül itt ütötték szíven a királyt". A második jelentésváltozat: "Itt áldozták fel a királyt, hogy megvalósuljon királysága elpusztulása." De mit jelent a vonal a három "L" felirat alatt? A mágiával foglalkozó "tudományok" művelői szerint a horizontális vonal a passzív princípium jelképe. Kabalista interpretáció szerint tehát a vonal jelentése a következő: "Azok, akik megölték a királyt, nem saját akaratukból, hanem felsőbb parancsra cselekedtek."

John Daniel amerikai kutató szerint, ez a "felsőbb parancsnokság" valamelyik szabadkőműves irányzat, így, pl. a "Priory of Sion" vezetőiből is állhatott. A szabadkőműves titkos társaságoknak ez a századunkban, de különösen 1945 után, dominánssá váló része, mindig is ellenségesen viszonyult a Romanovokhoz, mert ők nem tartoztak a "Szent Grál"-lal szimbolizált leszármazási vonalhoz.(27) A Romanovok neve a Roma Nova, Új Róma, elnevezésből származik. Arra a régi jövendölésre utal, hogy Moszkva lesz az "Új Róma". A család annak a Prus hercegnek volt a leszármazottja, aki Augusztus római császár testvére volt és megalapította azt a provinciát, amelyből később Poroszország lett. A keleti szláv fejedelemségek egyesülése után, az orosz állam létrejöttekor, Mihály lett az első Romanov cár. A "Szent Grál" vonalhoz tartozó dinasztiák ezzel szemben nem egy római előkelőségtől, hanem egyenesen Jézustól vezetik le családfájukat, mert immáron kétezer éves hitük szerint, Jézust Mária Magdaléna még élve levette a keresztfáról, majd pedig Palesztinából Dél-Franciaországba menekült vele, ahol összeházasodtak és családot alapítottak. Ebből a családfából származnak a Meroving dinasztia tagjai. A Habsburg-Lotaringiai Ház tagjai is a Merovingok egyenes leszármazottai a Lotaringiai Ház közvetítésével. A Priory of Sion történetével és mai szerepével komoly tudományos apparátussal megírt könyvek foglalkoznak. Itt csak Michael Baigent, Richard Leigh és Henry Lincoln 1982-ben publikált "Holy Blood, Holy Grail" és 1986-ban megjelent "The Messianic Legacy" c. műveit említem meg. A két, sok eredeti forrást tartalmazó, könyvet a tekintélyes new yorki Doubleday Dell Publishing adta ki.(28) E forrásból tudjuk, hogy a titkos társaság nagymesterei közé tartozott, pl. Leonardo da Vinci (1510-1519), Robert Fludd (1595-16 37), Karl Emanuel von Lothringen (1746- 1780), Maximilien Franz von Habsburg-Lothringen, később pedig Hugo Victor, Claude Debussy és Jean Cocteau. A Priory of Sion kékvérű követői jól ismerték a Kabala "keresztény" változatban is létező tanításait. John Daniel szerint szerepe lehetett a cári család rituális kivégzésében a hivatalos szabadkőműves irányzatok által el nem ismert, szélsőséges Ordo Templi Orientis (O.T.O.) nevű, a fekete mágiát is gyakorló, kvázi szabadkőműves szervezetnek. Ennek sok követője volt Oroszországban. Pl. ehhez hasonló okkult csoporthoz tartozott az 1916 decemberében meggyilkolt Rasputin is, aki a misztikumra hajló cári család nagybefolyású spirituális és politikai tanácsadója volt. Bárki is rajzolta azonban a falra vérrel a rituális jeleket, járatosnak kellett lennie a szabadkőművesség, a fekete mágia és a kabala szimbolikájában.

A történelmet elsősorban az állami dokumentumok alapján feldolgozó szaktörténészek érthetően nem kedvelik a spekulációkat, feltételezéseket, a nehezen bizonyítható háttérhatások kutatását. Ha azonban lemondanak az úgynevezett puha bizonyítékok használatáról, akkor az állami archívumok kemény, hitelesen és jól dokumentált anyagai is egyoldalú és eltorzított képet eredményezhetnek. A kemény irattári dokumentum mit sem szól arról, hogy annak készítője milyen nem állami, rejtett struktúrákhoz is tartozott, azok milyen befolyással voltak magatartására? Ezek a gyakran misztikus és irracionális hatások mennyiben határozták meg gondolkodásmódját, stratégiai és taktikai döntéseit? Ezen hatásoknak csak az elenyésző töredéke tárgyiasul az állami archívumok anyagaiban. A titkos szervezeteknek természetesen a dokumentumaik is titkosak, de azért még létezőek. Hogyan lehet megírni a második világháború utáni korszak történelmét, pl. ha nem ismerem meg a Bilderberg Csoport, a Trilaterális Bizottság, a CFR vagy a RIIA titkos tanácskozásainak az anyagait? Vagy a világ pénzügyeit ma irányító központi bankok évtizedekre letitkosított dokumentumait? Vagy ha nem tanulmányozzuk azokat a misztikumot sem nélkülöző titkos társaságokat, amelyekhez az előbb említett fontos szerepet játszó szervezetek vezetői nagy számban tartoznak ma is? Talán meseszerűnek és megmosolyogtatónak hat, hogy miben hisznek, pl. a Priory of Sion tagjai, de azonnal komolyan kell venni ezeket a gyakran irracionális nézeteket, ha figyelembe vesszük, hogy sok esetben a világ sorsáról döntő emberek nézeteiről van szó, és ha akarjuk, ha nem, ezek a nézetek kihatnak sorsunkra. A kutató kénytelen nemcsak a saját agyával, de a hatalmi elit agyával is gondolkodni. Ezért - sajnos - nem lehet mellőzni az okkult és a misztikus szempontokat sem, - bármennyire is viszolygunk tőlük, - amikor meg akarjuk érteni, hogy miért és merre halad a világ, amelyben élünk.

Egyesek azt állítják, hogy a nemzetközi bankárok azért likvidáltatták ennyire alaposan a cári családot, hogy ne maradjon örökös, amely a náluk maradt hatalmas pénzvagyont visszakövetelhetné. Mások azt állítják, hogy csupán a szorongatott bolsevik vezetés politikai és katonai szempontjai játszottak döntő szerepet. Megint mások okkult és misztikus erők kezét is látják ebben a véres tettben. A HÁLÓZAT szerepével foglalkozó kutatók arra mutatnak rá, hogy a nemzetközi bankárok, a különböző szabadkőművesek és a bolsevikok mind kapcsolódtak így vagy úgy a HÁLÓZAT-hoz, vagyis a HÁLÓZAT akart egyszer s mindenkorra szabadulni a Romanovoktól. Olyanok is vannak, mint e sorok írója is, aki úgy véli, hogy valamennyi válaszban benne van a komplex és teljesen soha ki nem deríthető igazság egy vagy több eleme, mozzanata. De még más szempontok is felmerülhetnek az idő múlásával. Ezért nyitottnak maradva tartózkodni kell a szellemi monokultúrától és az úgynevezett "mainstream" (fősodrú, hivatalos) történetírás klisékké merevedett és ezért sematikussá vált akadémizmusától, kihagyásos történelemszemléletétől és érinthetetlen tabuitól, dogmáitól.

120 Broadway, New York City

A Wall Street és a bolsevikok kapcsolata nem érthető meg anélkül, hogy mi játszódott le egy new yorki felhőkarcolóban, amely mellett e sorok írója is elhaladt naponta, amikor a New Yorki Tőzsdével pontosan szemben lévő "Security Pacific Clearing and Sevices" elnevezésű pénzintézetben dolgozott a Wall Streeten. A most is álló felhőkarcoló 1915-ben épült, miután a telken lévő korábbi épület, az Equitable Life Assurance Company központja, leégett. Ez a vállalat ugyan nem költözött vissza az újjáépített felhőkarcolóba, mégis az Equitable Life Building nevet viselte ez a 34 emeletes ház, amely teljes mértékben elfoglalja a Broadway és a Pine nevű utca közötti utcatömböt. A ma már csak közepesnek számító irodaház 34. emeletén volt a tekintélyes Bankers Club. A ház többi használója 1917-ben szinte kivétel nélkül olyan amerikai intézmény volt, amelynek volt valami köze a bolsevik forradalomhoz, majd pedig az azt követő fejleményekhez. Így pl. a Federal Reserve System 2. területi, - New York térségében illetékes, - helyi bankjának is itt volt a székhelye. Itt volt a központja az American International Corporation-nek (a továbbiakban AIC), amely kiemelkedő szerepet játszott a Wall Street és a bolsevikok kapcsolatában. Ludwig Martens, aki majd a szovjet hatóságok által Amerikába kinevezett első bolsevik "nagykövet" lesz, a new yorki "Soviet Bureau" vezetőjeként, 1917-ben annak a Weinberg and Posner Company-nak volt az alelnöke, amelynek az irodái szintén a 120 Broadway alatt voltak. A bolsevikok támogatása szempontjából messze kiemelkedően legfontosabb két intézmény egyike a Federal Reserve Bank of New York, az FRB of New York, amelynek a vezetői között számos Morgan által delegált személy volt. A másik pedig az American International Corporation, az AIC, amely a Morgan érdekeltség tulajdonában volt. C. A. Stone, az AIC elnöke egyben az FRB of New York igazgatója is volt.

Az American International Corporation-t J. P. Morgan alapította a National City Bank és a Rockefeller érdekeltség bevonásával. Az AIC központi irodái a 120 Broadway alatt voltak. A vállalatot alapító okirata feljogosította arra, hogy a bankári és közszolgáltatási tevékenység kivételével, világszerte bármilyen üzleti vállalkozásban részt vegyen. A korporáció okiratilag rögzített célja az volt, hogy olyan hazai és külföldi vállalatokat hozzon létre, amelyek kibővítik Amerika külföldi tevékenységét, elősegítik az amerikai és a nemzetközi bankári, üzleti és technológiai érdekek érvényesítését. Az AIC indulótőkéje 50 millió dollár volt és az igazgatóság a Wall Street pénzügyi elitjének a krémjéből állott. Két éven belül már mintegy 30 országban, köztük Petrográdban, Oroszországban is, működtek az AIC-nak vállalatai 27 millió dollár tőkével. Ezek vagy az AIC leányvállalatai vagy közösen működtetett vállalatok voltak. Az Egyesült Amerikai Gépgyár teljesen az AIC tőkéjéből létesült. Az AIC alelnöke, Frederick Holbrook, maga is egy nagyvállalat tulajdonosa volt. 1917 januárjában jött létre Petrográdban a Grace Russian Company, amelynek egyik főrészvényese az AIC volt. Az AIC volt annak a United Fruit Company-nak az egyik tulajdonosa, amelyik fontos szerepet játszott a közép-amerikai felkelésekben az 1920-as években. Az amerikai Nemzetközi Hajóépítő Korporáció teljes mértékben az AIC-é volt. Az AIC irányította a G. Amsinck and Co.-t, amely az időközben kutathatóvá vált zárt dokumentumok szerint, finanszírozta az Egyesült Államokban folytatott német hírszerzést. A felsorolást csak helyszűke miatt hagyjuk abba. A lényeges az, hogy az AIC-nak igen komoly érdekeltségei voltak mind az amerikai, mind a tengerentúli háborús megrendelésekben . Az AIC 22 igazgatója közül 10 a National City Banknak, az NCB-nek is az igazgatója volt. A Rockefeller és a Morgan érdekeltség között Stillman, az NCB elnöke volt az összekötő. A Kuhn, Loeb-nek és a du Ponts-nak egy-egy, a Stone és Webster-nek három tagja volt az AIC igazgatótanácsában. Ebből a 22 igazgatóból négy már a FRB of New York-nak is az igazgatója volt ekkor, illetve az lett később. Itt emlékeztetnénk arra, hogy William Boyce Thompson, aki jelentős összegekkel támogatta a bolsevik hatalomátvételt, szintén az FRB of New York 9 tagú igazgatóságához tartozott.

Még csak Közép-Oroszország egy részére terjedt ki a szovjet hatalom, amikor Robert Lansing, akkori amerikai külügyminiszter, kikérte az American International Corporation álláspontját. William Franklin Sands, az AIC ügyvezető titkára, 1918. január 16-án, tehát amikor még csak Oroszország egy töredékén volt bolsevik hatalom, már hibáztatja az Egyesült Államokat, amiért oly soká halogatja Trockij elismerését. Válaszában ezt írja: "Bármit is mulasztottunk, azt most be kell pótolnunk, még akkor is, ha ez bizonyos fokú személyi győzelmet jelent Trockij számára...Alapos okom van azt feltételezni, hogy a Kongresszus minden támogatást meg fog adni a kormányzat Oroszországgal kapcsolatos terveinek, és azokat az Egyesült Államok közvéleménye is jóvá fogja hagyni."(29) Tehát Sands, annak a cégnek az ügyvezetője, amelynek igazgatói a Wall Street legtekintélyesebb személyiségei, a legnyomatékosabban kiállt a bolsevikok és a kommunista hatalomátvétel mellett, szinte hetekkel azután, hogy sor került a bolsevik államcsínyre. A new yorki FED igazgatójaként pedig ezzel egyidőben átutalt 1 millió dollárt Leninnek és Trockijnak. Sands, aki felváltva volt a washingtoni külügyminisztérium és a Wall Street magasbeosztású tisztségviselője, 1916-ban az amerikai "vöröskeresztes misszió" tagjaként az orosz fővárosban volt. Visszatérve New Yorkba, az AIC ügyvezetőjeként, ő volt az illetékes bizonyos - Oroszországra vonatkozó - "titkos szerződések"-et illetően. Az időközben hozzáférhetővé vált amerikai, titkos irattári anyagok számos ilyen dokumentumot tartalmaznak. 1918. július 1-én Sands azt javasolta McAdoo amerikai pénzügyminiszternek, hogy alakítson egy bizottságot Oroszország gazdasági támogatására. Mivel egy kormánybizottság csak nehézkesen tudna ellátni egy ilyen feladatot, ezért célszerű ezt a magánérdekeltségek bevonásával elvégezni. Vagyis Sands minél előbb biztosítani kívánta a "120 Broadway" alatti cégek számára a bolsevik Oroszországgal való gazdasági kapcsolatok lefölözését. A Federal Reserve Bank of New York kilenc igazgatója közül négynek a "120 Broadway" alatt volt az irodája. További kettő az American International Corporation-nak is az igazgatója volt. Sands javaslatát nem fogadták el. Létrejött viszont az American-Russian Industrial Syndicate Inc. a "120 Broadway" alatt azzal a céllal, hogy felkutassa a gazdasági kiaknázás lehetőségeit. Ezt az új vállalatot az ugyancsak "120 Broadway" alatt tevékenykedő Guggenheim Testvérek finanszírozták, akiknek korábban üzlettársa volt a már bemutatott William Boyce Thompson.

John Reed, a Wall Street udvari forradalmára

John Reed, a bolsevik irányvonalat követő "Masses" (Tömegek) c. amerikai lap munkatársa, az American International illetékese, William Franklin Sands szerint, az ő cégének a "kontrollja" alatt állott. Reed rendszeresen írt a "Metropolitan" című, a Morgan érdekeltséghez tartozó baloldali lapba is. Reednek a bolsevik forradalmat dicsőítő könyve, "Ten Days That Shook the World" (Tíz nap, amely megrengette a világot), amelyhez Lenin írt előszót, annak idején széleskörben olvasott mű volt. Mai szemmel nem több, mint az aktuális események felületes ismertetése, teletűzdelve a bolsevikok felhívásaival, dekrétumaival, és a bolsevikok iránti misztikus lelkesedéssel. A bolsevik hatalomátvétel után Reed a Harmadik Internacionálé végrehajtó bizottságának az amerikai tagja lett. Reed 1913 és 1918 között abból élt, amit a "Metropolitan" c. laptól kapott. Ennek a new yorki újságnak a Guaranty Trust egyik igazgatója - H. P. Whitney - volt a tulajdonosa. A másik lapot, a bolsevik-barát "Masses" címűt szintén egy gazdag bankár finanszírozta. De kapott pénzt Reed az amerikai "vöröskeresztes" megbízottól, Raymond Robinstól is. 1920 márciusában, amikor a finn hatóságok letartóztatták Reedet, nemcsak több útlevelet, de bizalmas iratokat, köztük Lenintől és Trockijtól származó leveleket is találtak nála. Ismét a Guaranty Trust ügyvezetője, Sands, volt az, aki interveniált az amerikai kormánynál, hogy érje az el a finn hatóságoknál Reed szabadonbocsátását. Mindez arra enged következtetni, hogy John Reed a Morgan-Rockefeller érdekeltség szolgálatában állott. Antikapitalista írásai alkalmasak voltak annak a mítosznak a fenntartásához, hogy minden kapitalista szüntelen háborút visel a szocialista forradalmárok ellen. Csak töredékét ismertettük azoknak a dokumentumoknak, amelyek arra utalnak, hogy a Morgan-Rockefeller érdekeltség, a FED, a Kuhn and Loeb és a Wall Street más potentátjai folyamatosan támogatták a bolsevikokat, nemcsak a forradalom előtt, de utána is. Ennek a támogatásnak a központja pedig a 120 Broadway, New York City volt.

A Wall Street megvásárolt ellenségei

Miért vásárolt drága pénzért ellenségeket magának a Wall Street? Miért volt érdemes pénzelnie a bolsevikokat, hogy azok aztán "ez a harc lesz a végső" jelszóval megsemmisítsék, és a történelem szemétdombjára küldjék bankáraival és felhőkarcolóival egyetemben, ahogyan fennhangon hirdették? És ha már ellenségekre volt szüksége, tényleg a bolsevikok voltak a lehető legjobb - pénzért kapható - "ellenségek" a számára? Mielőtt válaszolunk ezekre a furcsának tűnő kérdésekre, vegyük szemügyre, hogy mi szükséges egy sikeres forradalomhoz? Elsősorban két dologra, szervezetre és pénzre van szükség. A szegények és elnyomottak tömegei egyikkel sem rendelkeznek. A Morganok és Rockefellerek viszont mindkettőhöz hozzá tudnak segíteni. Nesta Webster angol történész írja a bolsevikokról:

"Ha a bolsevikok valóban csupán forradalmárok bandája lett volna, ahogyan azt a legtöbbször állítják, amely meg akarta szüntetni a tulajdont először Oroszországban, majd pedig más országokban is, akkor ez a banda magától értetődően az egész világon élő tulajdonosok szervezett ellenállásába ütközött volna és a Moszkvában lángoló tűzet gyorsan eloltották volna. Csak a mögöttük álló hatalmas erőknek köszönheti ez a kislétszámú párt, hogy a hatalmat kézbe tudta venni és meg is tudta tartani." (30)

A történelem azt igazolja, hogy szívélyes partneri viszony volt a nemzetközi monopolista fináncoligarchia és a szocializmusért küzdő nemzetközi forradalmárok között. Ez a viszony mindkét fél számára haszonnal járt. A számlát az oroszok, amerikaiak és más népek egyszerű polgárai fizették meg. Tévedés tehát az a mai napig élő hiedelem, hogy a nemzetközi pénzmonopolisták és a nemzetközi forradalmárok kibékíthetetlen ellenségei egymásnak. A történelmi tények, amelyből csak töredéket ismertettünk, azt bizonyítják, hogy a nemzetközi bankárok, mindenekelőtt a Morgan és Rockefeller érdekeltség, pénzelték a bolsevik hatalomátvételt. Az elég nyilvánvaló, hogy ez miért volt előnyös a bolsevikok számára. De mi hasznuk volt ebből a szuperkapitalista pénzembereknek? Az előzőekben már utaltunk a gazdasági, pénzügyi előnyökre, arra, hogy a nemzetközi pénzvilág vezérkara szívesen üzletel centralizált kormányzatokkal. Ezt nem valamiféle ideológiai meggyőződésből teszi, hiszen a nemzetközi bankárok nem voltak sem bolsevikok, sem kommunisták, sem hagyományos értelemben vett szocialisták vagy demokraták. Monopolisták voltak és a nemzetközi piac monopolellenőrzése volt az, amire törekedtek. Ezt a céljukat el is érték.

Ezzel azonban nem érték be és ezért kezdettől fogva többről is szó volt, mint csupán gazdasági érdekeik érvényesítéséről. Ugyanazok, akik pénzt adtak a kommunista forradalomra, bevezették az Egyesült Államokban az egyik legszigorúbb jövedelmi adórendszert úgy, hogy magukat kivonták alóla. Saját vagyonukat több ezer alapítványba vitték át, amelyek viszont adómentesek. A pénzrendszert magántulajdonukba vették és a kamatszedés révén egyre növekvő vagyonukat kezdettől fogva politikai hatalommá akarták átalakítani. Céljuk nemcsak egy-egy ország politikai rendszerének az ellenőrzése volt, de egy irányításuk alatt álló világállam létrehozása is. A kommunisták is egy kommunista világrendszerért, világállamért, küzdöttek. A kartell-kapitalisták és a kommunisták végső célja tehát megegyezett. A bolsevikok fennen hirdették, hogy az olyan szupergazdag kartell- és banktőkésektől, mint pl. a Rockefellerek, elveszik vagyonukat. Ezek a fenyegetett pénzoligarchiák viszont nemcsak, hogy nem féltek ezektől a fenyegetésektől, hanem még együtt is működtek a fenyegetőkkel. Erre a logikus magyarázat csak az lehet, hogy a bolsevikok kezdettől a szupergazdagok ellenőrzése alatt állottak. A Morganoknak és a Rockefellereknek, mindig is az volt a gyakorlatuk, hogy minden konfliktusban, mindkét oldalt ellenőrizzék. A Rockefellerek, akik a HÁLÓZAT amerikai szárnyának az irányítását hamarosan átvették a Morgan érdekeltségtől, már 1918 óta gondoskodtak a tőlük függő, bolsevizált Oroszország pénzügyi támogatásáról és rendszeresen ellátták technikai-technológiai információkkal is, amint azt Antony Sutton, a Hoover Intézet kutatója, erről írott és alaposan dokumentált könyvében - "Western Technology and Soviet Economy" (Nyugati technológia és a szovjet gazdaság) - bizonyítja. Áttekintve mindazt a segítséget, amit a Szovjetunió a HÁLÓZAT jóvoltából az Egyesült Államoktól kapott, az öt éves tervek pénzelésétől a lend lease-ig, akkor akár azt is az egykori kommunista nagyhatalom neve mellé lehetett volna írni, hogy "made in USA".

Ha a kommunizmus tényleg az lett volna, amit magáról állított, és aminek a Rockefeller irányította HÁLÓZAT feltüntette, akkor nem tudnánk értelmes választ adni e fejezet elején feltett kérdésekre. Ha azonban a kommunizmust hataloméhes milliárdosok, valamint a szolgálatukba szegődött és jól megfizetett értelmiségiek, azaz a HÁLÓZAT egyik történelmi léptékű vállalkozásának tekintjük, akkor logikussá válnak a kérdések és megadhatóak a válaszok. Itt emlékeztetnünk kell arra, hogy ez a HÁLÓZAT nemcsak Rockefellerekből, nemzetközi bankárokból és a korporációs elit tagjaiból áll, hanem az emberi társadalom és tevékenység szinte minden szférájából származó elitből. Voltaire-től és Adam Weishauptól kezdve, John Ruskinon, Sidney Webben át Henry Kisingerig és John Kenneth Galbraith-ig, mindig a tanult koponyák voltak azok, akik keresték a hatalomhoz vezető utat és a leggazdagabbak fiainak megmutatták, miként lehet vagyonukat felhasználni arra, hogy a világ urai lehessenek.

Gazdag és gazdag között azonban óriási különbség van aszerint, hogy a vagyona kockázat és felelősségvállalással végzett értéktermelő tevékenységből, azaz termékek és szolgáltatások előállításából, vagy pedig csak a termékek és szolgáltatások cseréjéhez szükséges közvetítő eszközzel, - az önmagában értéktelen pénzzel, - való spekulációból és kamatszedésből származik. Az érték előállításból fakadó, teljesítménnyel fedezett gazdagság erkölcsös, a másik nem tekinthető etikusnak. A politikai hatalom megszerzésére a monopolistának van szüksége, hogy az állam segítségével kényszerítse a saját teljesítményükre támaszkodó vállalkozókat a vele való egyenlőtlen együttműködésre. Az állammonopolista szocializmus, a korporációs fasizmus, a privát szocializmus, vagyis a köz- és magánmonopolrendszereknek minden változata, - a jelenlegi magánpénzmonopóliumot is beleértve - a vállalkozói szabadságon és versenyen alapuló piacgazdaság halálos ellensége.

A monopolista szupergazdagokról - a tények kényszerítő hatására - elhisszük, hogy felosztják a egymás között a világpiacot, hogy felszámolják a szabad versenyt, hogy diktálják az árakat, hogy tervszerűen eladósítják az államokat, hogy megvásárolják a politikusokat, hogy korrumpálják a függőhelyzetű alkalmazottakat, hogy megszegik az üzleti etika szabályait, hogy visszaélnek a pénz hatalmával, hogy együttműködnek a maffiokráciával, de azt már vonakodunk elfogadni, hogy ugyanezen szupergazdagok terveket szőhetnek, titkos hálózatot működtethetnek azért, hogy monopolhelyzetüket az egész világra kiterjeszthessék, s hogy ezt a privilegizált helyzetüket a világállam létrehozásával megszilárdítsák. Ha pedig ennek a célnak az elérését a kommunista kísérlettel felgyorsíthatják, akkor a kommunizmust is használhatják eszközként a Globális Unió megvalósításához. Ha viszont nincs többé szükségük a kommunizmusra, mert kényelmetlenné vált nyíltan diktatórikus módszerei és atombombái miatt, akkor félre is dobhatják úgy, ahogyan az a szemünk előtt lejátszódott az elmúlt években. Helyette a kontroll egy hatékonyabb és kevésbé látható módszerét: az államok világméretű eladósítását, a világ energia- és élelmiszerellátásának, valamint pénzrendszerének a globális ellenőrzését vezették be.

A Wall Street hatalmát már szemléltettük, amikor Lenin egyik moszkvai megbízottjuk, Raymond Robins, kívánságára azonnal menesztette a helyettes külügyi népbiztost. 1964-ben ismét láthatóvá vált a Wall Street hatalma. David Rockefeller, a Chase Manhattan Bank és a Council on Foreign Relation elnöke, azaz a HÁLÓZAT még látható legfőbb vezetője, 1964 júliusában a Krím félszigeten töltötte szabadságát. (A HÁLÓZAT legfelsőbb kilenc vezetőjének a személye annyira titkos, hogy őket még a HÁLÓZAT felső vezetésének is csak néhány beavatottja ismerheti. Nevük sehol nem hangzik el, és a HÁLÓZAT vezetőiként sehol és semmikor nem jelennek meg. Ezért akinek a neve már ismertté válik, az valójában már a legfelsőbb vezetés második vonalába tartozik.) Rockefeller ellátogatott a Kreml-be is, ahol két és fél órán keresztül tárgyalt Hruscsovval, a Kommunista Párt első titkárával, a szovjet kormány fejével. Nyilvánvalóan nehézségek merültek fel, mert szeptemberben Johnson elnököt is be kellett kapcsolni a probléma megoldásába. Rá egy hónapra, októberben, Hruscsovot teljesen váratlanul leváltották. David Rockefeller napokon belül ismét felkereste a Fekete Tengert és tárgyalt Brezsnyevvel, Kosziginnel és Podgornijjal, azaz a Hruscsovot a hatalomban követő "trojkával". Minden jel arra utalt, hogy a HÁLÓZAT elégedetlen volt a Szovjetunió diktátori hatalommal bíró első emberével. Ha igaz, amit számos nyugati politológus állít, hogy David Rockefeller döntött Hruscsov leváltásáról, akkor fogalmat alkothatunk arról, hol a hatalom igazi központja.

A fát a gyümölcséről ítélhetjük meg

Elérte-e a HÁLÓZAT a kommunista kísérlettel a maga elé tűzött célt? Uralmuk alá került-e Oroszország, közelebb jutottak-e a háttérerők a Globális Unió (Atlantic Union, Union of Atlantica, Federal Union, World United States, stb., a különböző elnevezések ugyanazt a célt jelölik) létrehozásához? A választ nem fogjuk megtalálni a történelemkönyvekben. Csak az események nyomon követése adhat eligazítást. Ha a bolsevikok hatalomra juttatása teljesen eredménytelen lett volna, akkor a HÁLÓZAT nem támogatja a szovjetrendszert még további 74 évig és hagyja jóval hamarabb összeomlani. Ha viszont sikeres volt a kísérlet, akkor támogatja a fennmaradását, sőt igyekszik hasznot húzni belőle, hogy legalább befektetései egy része megtérüljön. Áttekintve, hogy miként viszonozták a bolsevikok a Wall Street-től kapott milliókat, kezdjük Leninnek a Kommunista Párt X. kongresszusán elhangzott szavaival:

"A tőke támogatása nélkül lehetetlen lesz számunkra megtartani a proletárhatalmat egy hihetetlenül elpusztított országban, ahol a parasztság, amely maga is tönkre van téve, alkotja a lakosság túlnyomó többségét. A tőke természetesen 100%-osan ki fog facsarni mindent belőlünk. De ezt meg kell értenünk. Vagy ilyen a gazdasági kapcsolatunk vele, vagy semmilyen..."(31)

Az alábbi hét példa mutatja, hogy a bolsevikok nem voltak hálátlanok Wall Street-i főnökeikhez:

1. A bolsevik államcsínyt követően minden bankot államosítottak Oroszországban, kivéve egyet, a Rockefeller család tulajdonában lévő National City Bank petrográdi részlegét.

2. Oroszország valamennyi nehézipari üzemét is állami tulajdonba vették, kivéve a Westinghause-nak azt az erőművét, amelyet az a Charles Crane létesített, aki együtt utazott az S. S. Kristianiafjord fedélzetén Trockijjal és hivatásos forradalmáraival, hogy tanúja legyen a "re-revolution"-nek, azaz a forradalom elleni államcsínynek.

3. 1922-ben a bolsevik kormány létrehozta az első szovjet nemzetközi bankot. Ennek a banknak - a kommunista elméletnek megfelelően - állami tulajdonban kellett volna lennie és állami irányítás alatt működnie. A valóságban azonban egykori cári, német, svéd és amerikai bankárok privát szindikátusa irányította. A külföldi tőke többsége Angliából érkezett, maga az angol kormány is a bank tulajdonosai között volt. A szovjet bank nemzetközi részlegét Max May, a Morgan Guaranty Trust alelnöke irányította.

4. A bolsevik hatalomátvételt követő években a szovjet kormányzat folyamatosan és igen előnyösen, - azaz nem versenyeztetés alapján - ellátta szerződésekkel a brit és amerikai érdekeltségeket, amelyek mind közvetve vagy közvetlenül kapcsolódtak a HÁLÓZAT angol (City of London) és amerikai (Wall Street) szárnyához. Ezek közül az egyik legnagyobb volt a chicagói húsforgalmazó céggel, a Morris and Company-val, 25 millió kiló élelmiszer szállítására kötött szerződés. Edward Morris cégtulajdonos felesége annak a Harold Swift-nek volt a testvére, aki az Oroszországban működő "Vörös Kereszt Misszió" őrnagya volt.

5. Azért, hogy kifizethessék az ilyen szerződésekkel vásárolt árukat és törleszthessék a nemzetközi bankároktól kapott a "kölcsönöket", a bolsevikok Oroszország teljes aranytartalékát, beleértve a cári kincstárban tárolt aranyat is, amerikai és angol bankokba szállították. Egyedül 1920-ban 39 millió svédkorona értékű orosz arany érkezett New York-ba Stockholmon keresztül. Három másik hajó közvetlenül Oroszországból szállított 540 láda aranyat, több mint 97 millió aranyrubel értékben, és még egy negyedik szállítmány is volt ebben az évben. A teljes szállítmány értéke elérte a 20 millió dollárt. Ez mai értéken kétmilliárd dollárra rúg. Az arany átszállítását New Yorkba Jacob Schiff, a Kuhn and Loeb elnöke szervezte meg és az arany a Morgan érdekeltséghez tartozó Guaranty Trust trezorjaiban nyert elhelyezést.

6. Wilson elnök kormányzata ebben az időben 700 ezer tonna élelmiszert szállított Szovjetoroszországba. Ez nemcsak megmentette a bolsevik rendszert az összeomlástól, de Lenin és Trockij számára lehetővé tette a kommunista diktatúra konszolidálását. The U.S. Food Aministration, (az Egyesült Államok Élelmiszer Hatósága), amely ezeket a hatalmas szállításokat intézte, szép hasznot hozott azoknak a cégeknek, amelyek ebben a programban részt vettek. A program irányítója Herbert Hoover volt, igazgatója pedig a Kuhn and Loeb egyik tulajdonosának a veje.

7. Óriási haszonra tettek szert a HÁLÓZAT érdekkörébe tartozó amerikai, brit és később már német cégek is, amikor beindult az üzlet a szovjetrendszerrel. 1921 és 1925 között a Standard Oil és a General Electric 37 millió dollár értékben szállított gépi berendezéseket. A német Junkers repülőgépgyártó cég pedig szó szerint létrehozta a szovjet repülőgépipart. A brit tulajdonban lévő Léna Goldfields, Ltd. jeges szibériai bányáiban legalább 3 millió rabszolgamunkát végző fogoly pusztult el. Az amerikai bankár és vasútmágnás, Averell Harriman, aki később amerikai nagykövet volt Moszkvában, 20 évre szóló monopóliumot szerzett a Szovjetunió teljes mangántermelésére. Armand Hammer, a kommunista milliomos, Lenin közeli barátja, ugyancsak szovjet kapcsolatainak köszönhette hatalmas vagyonát, mert ő kapta meg az azbeszt bányászat ellenőrzését egész Oroszországban.

A bolsevikok tisztában voltak vele, hogy Wall Street-i "jótevőik" kifosztják Oroszországot. Amit odaadtak az nem az ő pénzük és nem az ő vagyonuk volt. Számukra egyedül a hatalmon maradás volt fontos. Hogy ez milyen nehéz volt, azt jól mutatja, hogy az államcsíny után ugyan kezükbe került az államgépezet, de Oroszország túlnyomó része még sokáig nem került az uralmuk alá. (1919-ben Lenin, pl. csaknem feladta a reményt, hogy a bolsevik hatalom túlterjedhet Petrográd és Moszkva környékén. Dél-Oroszország egésze ekkor, Ogyessza kivételével, Gyenyikin tábornok ellenőrzése alatt állott.) Így tehát elfogadtak minden feltételt.

Ami a HÁLÓZAT másik, fontosabb célját, a Globális Unió létrehozását illeti, a kommunizmussal folytatott kísérlet ebből a szempontból sem volt eredménytelen, noha részben úgy jártak vele, mint a bűvészinas a palackból kiszabadított szellemmel. Főleg atomfegyverei miatt már nem lehetett teljesen ellenőrzés alatt tartani. Az szinte bizonyosra vehető, hogy a világállamon munkálkodók már nem fogják használni a lejáratott kommunista kifejezést, amelyet keleten és nyugaton egyaránt széleskörben elutasítanak az emberek. Egészen biztos, hogy a pénzvagyon és a korporációk monopoltulajdonára épülő, kétpólusú társadalom új nevet fog kapni, hogy szalonképes legyen, és el lehessen adni a tömegeknek. Az új kurzus bevezetésére Amerikában, pl. ilyen nevekkel kísérleteztek eddig: "New Freedom", "New Politics", "Participatory Democracy", "Great Society", "New Federalism", "New Atlanticism", "New Consevatism", "New Age" és így tovább. Valamennyi egy mindenható szupervilágállam bevezetését, annak előkészítését szolgálja. Az először csak laza nemzetek feletti struktúrák fokozatosan át lesznek alakítva egy monolitikus Világállammá. A kommunista kísérlet tanulságai azonban lehetővé teszik a tévedések és zsákutcák elkerülését.

Carroll Quigley, aki a hálózat híve volt, abban látta az emberiség tragédiáját, ha nem fogadja el a HÁLÓZAT által felkínált jövőt, az új világrendet. Az emberiség reményét pedig abban, ha ezt a jövőt elfogadja, és szívvel-lélekkel támogatja. Ezért is adta legfontosabb könyvének a "Tragédia és a remény" címet. A HÁLÓZATOT abból tudjuk megítélni, hogy eddigi tevékenysége mit nyújtott az emberiségnek, azaz a "HÁLÓZAT fája" milyen gyümölcsöt termett. Egyik "termése" a bolsevizmus volt, amely közel 100 millió ember halálával és sok százmillió mérhetetlen szenvedésével járt. Most érlelődő gyümölcse, a készülőben lévő Globális Unió, már kialakulása folyamatában világméretűvé tette az eladósodást, a kamatfüggőséget. Megjelent a soha fel nem számolható, nagyméretű munkanélküliség, felgyorsult a középosztály felmorzsolása, a pénzügyi és korporációs világmonopóliumok kialakítása. Az emberiség egyre inkább a pénzvagyontulajdonos elit önző és ellenőrizhetetlen uralma alá kerül.

Kiszabadulni a "bal-jobb" felosztás kényszerzubbonyából

A Wall Street és a bolsevikok kapcsolatának a feltárása újra arra figyelmeztet, hogy a politikai spektrum "bal-jobb" felosztása értelmetlen és végleg eljárt felette az idő. Ezzel a közhellyé vált igazsággal minden hivatásos politikus tisztában van, de mégse mond le erről a szemfényvesztésről, mert igen jól lehet vele ködösíteni. A reformkommunista utódpárt vezére "baloldali értékekről" (vajon mik ezek?) beszél, miközben nem lehetett volna a nemzetközi pénztőkét szolgaibban kiszolgáló, - azaz a hagyományos politikai terminológia szerint jobboldalibb és főleg antiszociálisabb - politikát folytatni, mint amilyent ez a múltját szégyellő és mindig is a forradalmi szervilizmusban jeleskedő párt folytatott, amikor kormányon volt. A másik oldal, a jelenleg kormányzó koalíció, polgári, nemzeti és keresztény értékekről beszél, miközben politikája a legfontosabb kérdésben szinte szemernyit sem tér el az előző koalícióétól. (Számos kérdésben persze pozitívan eltér.) A legfontosabb politikai kérdés ma a társadalom túlnyomó többségének az elszegényedése, amelynek elsőszámú okozója az eladósodás és a kamatfizetés véglegessé válása. Az adósságfüggés fenntartása céljából kényszerítették Magyarországra a kétszintű bankrendszert és a teljesen független központi bankot, amely egyedül képes ezt az állapotot fenntartani. Már az eladósítás is a HÁLÓZAT stratégiai döntésének volt a része. De az eladósítás fenntartása csak a központi bank - a nemzetközi bankárok eme zseniális és veszedelmes találmánya - révén lehetséges.

Ahogyan a kerékpár, az autó arra való, hogy közlekedjünk vele, az államtól elválasztott, független központi bankok arra szolgálnak, - az a "hivatásuk" -, hogy segítségükkel privát pénzemberek egy zárt csoportja ki tudja sajátítani a maga számára az egyes államok pénzügyi szuverenitását. A független központi bankok létezésének ez az értelme. Nélkülük nem lenne lehetséges az államok folyamatos eladósítása és kamatfizetésre kényszerítése azok számára, akik a központi bankokat ellenőrzik. Azt állítják, még miniszterek is, hogy az MNB állami tulajdonban van. Papíron, - de jure - valóban. De milyen tulajdonos az az állam, amely saját tulajdonú bankjának érdemi döntéseibe semmilyen formában sem szólhat bele, mivel az de facto teljesen független tőle. Az MNB csak akkor állami, amikor veszteségeit az állami költségvetésből kell pótolni. Az adófizető polgár, akinek ilyen veszteségpótlásra költik a pénzét, azonban még képviselője, a demokratikus kormány útján sem tudhatja meg, mi történt a társadalom pénzével. Pl. mi történt az MNB bécsi fiókjában elvesztegetett 70 milliárd forinttal? A lefolytatott vizsgálat eredményei már ismertek, de az MNB elnöke, saját hatáskörben, letitkosította. A keretein túlfeszített, piedesztálra emelt "szent tehén", a banktitok, így szinte csábít, - felszólít - a visszaélésre. Ha valami tisztességes és közérdekű, akkor miért nem lehet ismert az állampolgárok számára? Miért kell törvényes és tisztességes pénzügyi műveleteket betegesen eltitkolni a közvélemény elől? Miért a közéleti titkolódzásnak ez a morbid kultusza?

A másodlagos fontosságú adókérdésekről kemény viták folynak a parlamentben, de arról nem esik szó: mit lehetne annak érdekében tenni, hogy ne kényszerüljön a magyar állam a beszedett adó közel egyharmadát évről-évre kamatként átadni a nemzetközi pénzvilágnak és a magyar pénztulajdonosoknak. Arról sem esik szó kormánykörökben, hogy a valódi értékének a töredékéért kiárusított nemzeti vagyonból, és a mélyen alulfizetett magyar munkaerőből a legtöbb hasznot húzó multinacionális vállalatok és nemzetközi bankok, befektetők, miért élvezhetnek adókedvezményeket, számos esetben adómentességet, a mai napig? A kormányfő helyesen mutatott rá egy rádióhallgatónak 1999 szeptemberében adott válaszában, hogyha nem kellene, pl. a jövő évi költségvetésből több mint 800 milliárd forintot ismételten adósságszolgálatra, - kamatfizetésre - fordítani, akkor abból a kétszeresére lehetne emelni a nyugdíjakat és jutna az egészségügy és az oktatásügy rendbetételére, az ott dolgozók tisztességes megfizetésére. "Az ország korábbi, hozzánemértő vezetői hibájából azonban eladósodtunk és most már nem tehetünk semmit, viselnünk kell a hibás döntések következményeit, fizetnünk kell a kamatokat," - mondotta a miniszterelnök. Ehhez még hozzátette, hogy pénzügyi kérdésekben általában három személlyel szokott konzultálni, a pénzügyminiszterrel, a központi bank elnökével és a Statisztikai Hivatal elnökével.

Ha egy állam eladósodásának csak az adott ország kormányainak a hozzánemértése és pazarlása lenne az oka, (természetesen ez is növelheti az eladósodás mértékét), akkor a XX. században a világ demokratikus berendezkedésű, fejlett ipari országainak voltak eddig a "leghozzánemértőbb" és a "legpazarlóbb" kormányai. A világ legeladósodottabb államai ugyanis nem Afrika, Dél-Amerika, vagy Ázsia országai, hanem az Egyesült Államok, Nagy Britannia, Franciaország, Olaszország, Németország és Svédország. De a sort lehetne folytatni, pl. Svájccal, a demokratikus, pénzhez jól értő "bankárállammal." (A világ leghozzáértőbb kormánya pedig Ceausescu Romániájáé lenne, hiszen a román diktátor kormánya teljesen visszafizette 10 milliárd dollár adósságát.) Az eladósodás elsődleges oka nem a kormányok hozzánemértése, hanem az a magánirányítás alá került pénzrendszer, amely a központi bankok létrehozásával el tudta venni a szuverén államoktól a pénzkibocsátás, a kamat- és árfolyamszabályozás felségjogát. Ezzel lehetővé vált a nemzetközi bankárok számára az egyes államok eladósítása és kamatfizetésre kényszerítése. Független központi bankok nélkül sem kialakítani, sem fenntartani nem lehet a tartós eladósítás és kamatfizetés rendszerét. Az államok egy ilyen rendszer nélkül saját maguk bocsáthatnák ki - csekély önköltséggel - a gazdasági élethez szükséges közvetítő közeget, a pénzt. Ez volt, pl. a helyzet 1913-ig az Egyesült Államokban. A világ országaira fokozatosan rákényszerített magánpénzmonopólium rendszer, - amelyet többé nem ellenőrizhetnek a demokratikusan választott parlamentek és kormányok - az oka annak, hogy ezek a fejlett államok kénytelenek most lebontani jóléti rendszereiket azért, hogy viselni tudják a kamatok miatt exponenciálisan növekvő adósságszolgálati terheiket. A HÁLÓZAT hatalma elsősorban ezen a pénzrendszeren, saját zseniális és tökélyre fejlesztett találmányán, nyugszik.

Magyarország számára nagy előnyökkel járhatna, ha tehetséges miniszterelnöke időt tudna szakítani annak a tanulmányozására, hogy milyen összefüggés áll fenn a független központi bankok tevékenysége és az államok eladósításának a fenntartása, valamint kamatfizetésre kényszerítése között. Egy nemzet jegybankja és a független központi bank két teljesen különböző feladatú, alapvetően más intézmény. A független központi bank rendeltetésénél fogva nem lehet egy nemzet bankja. Az, hogy hagyományból a "Magyar Nemzeti Bank" elnevezést viseli, nem változtat azon a tényen, hogy feladatánál fogva érdekei most már teljesen ellentétesek a magyar állam érdekeivel. A magyar államnak, pl. nem érdeke az örökké tartó eladósodás és kamatfüggőség fennmaradása. Az államtól leválasztott, független központi banknak viszont ennek az eladósításnak a kialakítása és fenntartása, az ország kamatfizetőképességének a szavatolása a rendeltetésszerű feladata. Természetesen vannak egyező törekvések, de teljesen más motívumból. A kormány azért akarja a gazdasági növekedést, hogy több jusson a lakosság életszínvonalának az emelésére, a független központi bank pedig azért, hogy megmaradjon, sőt növekedjék az ország hitelfelvevő- és kamatfizetőképessége. Ha valóban csak a nemzet bankja lenne, akkor nem kellett volna átalakítani egy teljesen más fajta intézménnyé, egy független központi bankká. Megmaradhatott volna jegybaknak, a demokratikusan választott magyar parlament és kormány bankjának, valódi Nemzeti Banknak. Egy országnak saját jegybankra van, független központi bankra pedig nincs szüksége. Erre az utóbbira csak a nemzetközi és hazai pénzvagyontulajdonosok szorulnak rá. A független jelző azt fejezi ki, hogy ez a belülről, célját és feladatkörét illetően teljesen kicserélt pénzintézet, most már a kamatjövedelemre tartósan igénytartó pénzvagyontulajdonosok érdekeit érvényesíti a magyar állammal és a magyar társadalom egészének az érdekeivel szemben. A nemzetközi pénzvilág, a HÁLÓZAT, eme magyarországi pénzügyi kirendeltsége tehát csak bitorolja, és most már a társadalom megtévesztésére használja a "Magyar Nemzeti Bank" elnevezést. Ez megfelel a HÁLÓZAT azon általános gyakorlatának, hogy minden intézményét és akcióját valami másnak tűnteti fel. Ez az álcázás, - rejtőzködés, - sikerének egyik biztosítéka.

Egy időszerű konkrét példával szeretném megvilágítani, hogy milyen óriási különbség van egy állam saját jegybakja és egy független központi bank között. Dr. Wilhelm Lautenbach, a weimari Németország pénzügyminisztériumának szakértője, 1931-ben bebizonyította, hogy a konkrét feladathoz kötött állami pénzkibocsátás nem okoz inflációt. (Elgondolásait később igazolta a gyakorlat.) A magyarországi árvizek és belvizek kárainak az elhárítása sürgősen 5 milliárd forintot igényelt 1999-ben. A kormány ahelyett, hogy ezt a pénzt - az állami felségjog alapján - kibocsátotta volna saját jegybankján keresztül, kölcsönt vett fel a biztosítóktól. A pénzforgalomba így bekerült az elfekvő pénzvagyonból 5 milliárd forint. Mivel ennek a pénznek konkrét gazdasági célhoz van kötve a felhasználása, ez a forgalomba bekerülő többletpénz, nem növeli az inflációt. De viszont 10 év múlva, - kamatostul - vissza kell fizetni a biztosítóknak. Ez mintegy 15 milliárd forint bruttó újabb államadósságot jelent a költségvetés, azaz a magyar adófizetők számára. Ha ezt az 5 milliárdot az állam kibocsáthatta volna a saját jegybankján keresztül (ha tényleg lenne ilyen neki), akkor sem került volna több pénz a forgalomba, akkor sem okozott volna inflációs nyomást, hiszen ennek a pénznek a felhasználása is konkrét feladathoz lett volna kötve: az árvíz és a belvíz károk elhárításához. Az államnak azonban nincs többé saját jegybankja. Ehelyett van a kamatjövedelemhez ragaszkodó pénzvagyontulajdonosoknak egy független pénzintézetük Magyarországon, amely megtévesztésül a Magyar Nemzeti Bank nevet viseli.

A miniszterelnök most joggal válaszolhatja minderre, hogy az MNB törvény jelenlegi rendelkezései már megtiltják az államnak pénz kibocsátását a legkisebb mennyiségben is. Ez 1996 óta, amikor módosították - az MNB elnökének a kezdeményezésére - a jegybanki törvényt, valóban így van. Ez a korlátozó rendelkezés, amely elveszi a demokratikusan választott magyar kormánytól a pénzügyi szuverenitás maradékát is, és azt átadja a nem választott, politikai felelősséggel nem tartozó MNB elnöknek, 51%-os törvényben van. Ezt a törvényhelyet a jelenlegi kormánykoalíció rövid idő alatt megváltoztathatná, ha akarná. És ekkor már nem lenne akadálya annak, hogy az állam saját-kibocsátású, kamatmentes pénzből, azaz hitel helyett tőkéből, finanszírozza a vízkárok helyreállítását. Ez mintegy 15 milliárd forintot takarítana meg a költségvetés, a magyar adófizető polgárok számára.

Ki tudná erre figyelmeztetni a kormányfőt? A pénzügyminisztere? Ő 1990-1992-ig a HÁLÓZAT "Vatikánjában", a londoni Cityben sajátította el a jelenlegi pénzrendszer működtetését. Nem fog ilyen eretnekséget javasolni. Az MNB elnöke? Ő is a HÁLÓZATTÓL kapta részben a kiképzését (33 évesen, egy éven át volt konzultáns Washingtonban a Világbanknál, a Wall Street-i fináncoligarchia egyik fellegvárában) és abban a kitüntetésben is részesült, hogy a HÁLÓZAT legexkluzívabb és legfontosabb titkos szervezetébe, a Bilderberg Csoportba, immáron többször is meghívást kapott. Ő 100%-osan ellenérdekű fél. Nem személy szerint, de rendszerbeli funkciója szerint, arra van kötelezve, hogy a pénzvagyon érdekeit képviselje, és megmentsen minden lehetséges kamatjövedelmet a pénztulajdonosok számára. A Statisztikai Hivatal elnöke kiváló pénzügyi szakember. De talán nincs sem illetékessége, sem elegendő befolyása, hogy ilyen horderejű kérdésekben tanácsot adjon a miniszterelnöknek.

A HÁLÓZAT természetesen árgus szemekkel figyeli, hogy mit tesz az Európai Unióba, a tervezet Globális Unió egyik fontos alkotórészébe, igyekvő Magyarország. Nyílván nem tűrné a kettős bankrendszer, a független központi bank és a magánpénzmonopólium felszámolását. Kisebb változtatásokat azonban lenyelne. Ilyen lenne az, ha a nemzeti össztermék (GDP és GNP) 5-10%-ig a magyar állam továbbra is kibocsátana - pénzügyi szuverenitására hivatkozva - kamatmentes pénzt, hiszen Magyarország ezt jogilag még megteheti, mert nem tagja egyelőre sem az Európai Uniónak, sem a közös európai pénzrendszernek. Egy ilyen - a pénzrendszer egészét nem érintő - változtatás már lehetővé tenné, pl. az egészségügy rendbetételét és nagy valószínűséggel a nemzetközi pénzvilág büntető szankcióját sem vonná magával. Egy túlzott mértékű reagálás régiónkban nem lenne célszerű politika a HÁLÓZAT számára, különösen Kosovo után. Ezért arra lenne szükség, hogy az adóreform keretében a magyar kormány - független szakértők bevonásával - vizsgálja meg, milyen lehetőségek lennének a költségvetést terhelő hatalmas kamatteher fokozatos csökkentésére.

Ma tehát nem az elavult "bal-jobb" fogalmi keretben, hanem "monopolista-antimonopolista" ellentétpárban kell gondolkodnunk. A HÁLÓZAT monopóliumokra - elsősorban a magánpénzmonopóliumra - alapozott világrendet épít. Ennek a folyamatnak a része a megakorporációk, szupermonopóliumok világszinten történő létrejötte napjainkban. A monopolrendszer kétpólusú társadalma pedig az elituralomként felfogott szocializmus egyik változata, azaz a finánc- és korporációsoligarchia uralma a társadalom többi része felett, a formális demokrácia játékszabályainak a betartásával. A HÁLÓZAT, ez a kétfejű sas, ma már szinte az egész világot befedi globálissá nőtt szárnyaival. Sokat nem tehetünk ellene, de legalább tartsuk nyitva a szemünket. Ez az írás is a tájékozódáshoz, a HÁLÓZAT jobb megismeréséhez - megértéséhez - kívánt hozzájárulni. Ne engedjük, pl., hogy még egyszer olyan választási kampány legyen Magyarországon, amelyben a legfontosabb kérdés, - a szegénység fő oka - a pénzrendszer és a kamatfüggőség, még csak említésre se kerül.

Németh Miklós a HÁLÓZAT fellegvárában, annak egyik presztízs intézményénél, tölt be évek óta egy jól megfizetett állást. Legfeljebb olyan szocialista lehet, mint Tony Blair (a Bank of England teljes függetlenségének ismételt szavatolója), vagy Gerhard Schröder, a Bilderberg Csoport veterán tagja és régi bennfentese. (Németh Miklós semmi esetre sem egy plebejus Oskar Lafontaine, aki pénzügyminiszterként valóban tenni akart valamit a 4,5 millió tartós munkanélküli érdekében, és akinek az erőfeszítései az Európai Központi Bank ellenállásán hiúsultak meg.) Az egykori reformkommunista magyar miniszterelnöktől csupán a HÁLÓZAT maradéktalan kiszolgálása várható. A nemzetközi szociáldemokrácia egyébként is ugyanazt a monopolista programot hajtja végre - országtól függetlenül, - mint politikai váltótársa, az ugyancsak monopolista programot követő, álkonzervatív és álkeresztény nyugateurópai kereszténydemokrácia. A HÁLÓZAT - "amerikai csapatai", a demokrata és a köztársasági párt mintájára, - az európai politikai arénában velük játszatja el négyévenként a választásnak nevezett rangadómérkőzést. A kereszténydemokrácia a HÁLÓZAT "A" csapata, a szociáldemokrácia pedig a "B" csapata. Fontossága miatt megismétlem: mindkettő monopolista és lényegében ugyanazt a programot hajtja végre. Csupán választási célból kreálnak köztük különbségeket másodrangú kérdésekben. Mert minél tartalmatlanabb a HÁLÓZAT oligarchikus hatalmát kulisszaként elfedő "modern demokrácia", annál fontosabbakká válnak az elit uralmát legitimáló demokratikus látszatok, az üres formák és procedúrák. Valódi alternatívát csak a monopóliumellenes erők nemzetközi összefogása nyújthatna. Ehhez viszont arra lenne szükség, hogy sokkal többen értsék a világunkat a háttérből mozgató erők működését. A helyzet csak azért nem reménytelen teljesen, mert pontosan a reménytelenek kedvéért adatott meg számunkra a remény. A HÁLÓZATNAK sikerült századunkban a "Világ monopolistái, egyesüljetek!" stratégia jegyében a Globális Unió közvetlen közelébe terelnie az emberiséget. Akik nem akarnak a XXI. században a történelem várhatóan legmonopolistább, legtitkolódzóbb és legautokratikusabb rendszerében élni, nincs más választásuk, mint válaszul kiadni a "Világ anti-monopolistái, egyesüljetek!" jelszót és felvenni a küzdelmet egy államadósságtól és monopóliumoktól mentes, az értékteremtő tevékenység elsőbbségén és a népszuverenitás elvén nyugvó jogállamért. Tehát: "Világ anti-monopolistái, egyesüljetek!" Amíg nem késő.

Idézetek jegyzéke:

  1. Frederick C. Howe, Confessions of a Monopolist, Chicago: Public Publishing, 1906, p. Antony C. Sutton, Wall Street and the Bolshevik Revolution, Arlington House-Publishers, New Rochelle, N. Y., 1974, p. 18
  2. John Daniel, Scarlet and the Beast, JKI Publishing, Tyler, TX, 1995, p. 484
  3. Des Griffin, Die Absteiger, VAP Wiesbaden, 1981 S. 103
  4. Daniel, Scarlet, p. 494
  5. History of the Times: 1912-1920, vol. IV (New York: Macmillan, 1952) p. 244
  6. Daniel, Scarlet, p. 499
  7. Clarence Kelly, Conspiracy against God and Man, Boston Western Islands, 1974 p. 4
  8. Former Russian Commissar, Trotsky, 1937, Metairie, LA: Sons of Liberty, 1980, p. 28
  9. Des Griffin, Die Absteiger, S. 60-61
  10. C. Knuth, Empire of "The City", S. 65
  11. Robert D. Schulzinger, The Wise Men of Foreign Affairs, Columbia University Press, 1984, p. 135
  12. George F. Kennan, Russia Leaves the War: Soviet-American Relationas, 1917-1920, Princeton, Princeton University Press, 1956, p. 60
  13. H. Bruce Lockhart, British Agent, New York and London, G. P. Putnam's Sons, 1933 p. 198-99, 204, 207-7,
  14. Lockhart, p. 220
  15. Gary Allen, None Dare Call It Conspiracy, Rosmoor, CA, 1971, p. 69
  16. Boris Brazel, World at the crossroads, p. 69, William Guy Carr, Pawns In The Game, OMNI Book Club, Palmdale, CA, 1958, p. 89
  17. Allen, None Dare Call It Conspiracy, p. 70
  18. Ron Chernov, The Warburgs, Vintage Books, a Division of Random House, New York, 1993, p. 181
  19. Allen, p. 71
  20. Eustace Mullins, The Secrets of the Federal Reserve, Bankers Research Institute, Staunton, VA, 1991 p. 85
  21. William Guy Carr, Pawns In The Game, OMNI Book Club, Palmdale, CA, p. 92
  22. Eustace Mullins, The World Order, Published by: Ezra Pound Institute of Civilization, Staunton, VA, 1992 p.11
  23. Peter Kurth, Anastasia, in The World Order by E. Mullins, p. 12
  24. Mullins, The World Order, p. 12
  25. Daniel, Scarlet, p. 527
  26. Daniel, Scarlet, p. 527
  27. Michael Baigent, Richard Leigh, and Henry Lincoln, Holy Blood, Holy Grail, Dell Publishing, New York, 1982, M. Baigent, R. Leigh, H. Lincoln, The Messianic Legacy, Dell Publishing, New York, 1986
  28. Sutton, Wall Street and the Bolshevik Revolution, Chapter 8, p. 125-145
  29. Gary Allen, Die Rockefeller Papiere, VAP Verlag für Angewandte Philosphie GmbH, Wiesbaden, 1976 S. 131
  30. I. Lenin, Report to the Tenth Congress of the Russian Communist Party, March 15, 1921, in Sutton, Revolution, p. 157

Felhasznált könyvek jegyzéke:

Allen, Gary, None Dare Call It Conspiracy, Concord Press, Rossmoor, CA, 1971

Allen, Gary, Die Rockefeller Papiere, VAP Verlag für Angewandte Philosphie, Wiesbaden 1976

Allen Gary, Die Insider, Wohltater oder Diktatoren? VAG Verlag, Wiesbaden, 1974

Allen, Gary, Kissinger, The Secret Side of the Secretary of State, Seal Beach, CA, 1976

Allen, Gary, Richard Nixon, The Man Behind The Mask, Western Islands, Boston-Los Angeles, 1971

Attali, Jacques, Un Home D'Influence, Sir Siegmund Warburg, Librairie Arthéme Fayard, 1985

Baigent, M.- Leigh, R.- Lincoln, H., The Messianic Legacy, a Dell Publishing, a division of Bantam Doubleday Publishing Group, New York, 1989

Baigent, M.-Leigh, R.- Lincoln, H., Holy Blood, Holy Grail, a Dell Book, New York, 1992

Bainerman, Joel, The Crimes of a President, Shapolsky Publishers, New York, 1992

Chernow, Ron, The House of Morgan, A Touchstone Book, Published by Simon and Schuster, New York, 1990

Carr, William Guy, Pawns In The Game, OMNI Book Club, Palmdale, CA, 1958

Chernow, Ron, The Warburgs, Vintage Books, a Division of Random House, New York, 1994

Coleman, Dr. John, The Conspirators' Hierarchy: The Committee of 300, Joseph Publishing C., Carson City, Nevada, 1994

Daniel, John, Scarlet and the Beast, I, II, III, JKI Publishing, Tyler, TX, 1995

Dülmen, Richard van, Der Geheimbund der Illuminaten, Darstellung, Analyse, Dokumentation, Friedrich Frommann Verlag, Günther Holzboog, Stuttgart, 1975

Ehrenberg, Herbert-Fuchs, Anke, Sozalstaat und Freiheit, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1980

Elon, Amos, Founder, a Portrait of the First Rothschild and His Time, Viking, New York, 1996

Gaylon Ross, Robert, Sr., Who's Who of the Elite, Members of the Bilderbergs, Council on Foreign Relations, Trilateral Commission and Skull and Bones Society, RIE, San Marco, Texas, 1995

Greider, William, Secrets of the Temple, How the Federal Reserve Runs the Country, A Touchstone Book, Published by Simon and Schuster, New York, London, Toronto, Sydney, Tokyo Singapore, 1987

Griffin, Des, Die Absteiger, Planet der Sklaven?, VAP Wiesbaden, 1981

Griffin, Des, Wer regiert die Welt?, C.O.D.E. Verlagsanstalt, Vaduz, Liechtenstein, 1984

Griffin, Edward G., The Creature from Jekyll Island, A Second Look at the Federal Reserve, American Media, Westlake Village, CA, 1994

Howard, Michael, The Occult Conspiracy, Secret Societies - Their Influence and Power in World History, Destiny Books, Rochester, Vermont, 1989

Hutin, Serge: Histoire mondiale des sociétés secretés, Les Amis du Club du Livre du Mois, 1959, Paris

Knight, Stephen, The Brotherhood, The Secret World of the Freemasons, Granada, London, Sydney, New York, 1984

Korten, David C., The Post-Corporate World, Life After Capitalism, Kumarian Press, San Francisco, 1998

Lennhoff, Eugen, Politische Geheimbunde, Amalthea Verlag, Wien-München-Zürich, 1931

Mullins, Eustace, The World Order, Staunton, VA, 1984

Mullins, Eustace, Secrets of the Federal Reserve, Bankers Research Institute, Staunton, VA, 1991

Mullins, Eustace, Murder by Injection, Staunton, VA, 1995

Quigley, Carroll, The Anglo-American Establishment, From Rhodes to Cliveden, Books in Focus, Inc. 1981

Quigley, Carroll, Tragedy and Hope, The Macmillan Company, New York, 1965

Ramsay, A. H. M. Captain, The Nameless War, London, 1952

Robison, John, Proofs of a Conspiracy against all the Religions and Governments of Europe, London, Edinburgh, 1798

Rogalla von Bieberstein, Johannes, Die These von der Verschwörung 1776-1945, Peter Lang, Frankfurt am Main, Bern, Las Vegas, 1978

Marx - Engels Művei, 1 és 4, Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1957 és 1959

Pozzi, Henri, A háború visszatér, Dr. Marjay Frigyes Kiadása, 1935, 1994. HOGYF Editio Budapest

Pozzi, Henri, Századunk bűnösei...,Dr. Marjai Frigyes, 1936, reprint HOGYF Editio, Budapest,

Sklar, Holly, Edited, Trilateralism, The Trilateral Commission and Elite Planning for World Management, SOUTH End Press, Boston, 1980

Sutton, C. Antony, Wall Street and the Bolshevik Revolution, Arlington House Publishers,

New Rochelle, N. Y. 1974

Sutton, C. Antony, National Suicide, Arlington House, New Rochelle, New York, 1973

Sutton, C. Antony, Western Technology and Soviet Economic Development, 1917 to 1930, Hooever Institution on War, Revolution and Peace, Stanford University, Stanford, CA, 1968

Sutton, C. Antony, Arlington House Publishers, New Rochelle, New York, 1975

Schulzinger, D. Robert, The Wise Men of Foreign Affairs, The History of the Council on Foreign Relations, Columbia University Press, New York, 1984

Villemarest, de P. F., Les Sources Financieres du Communisme, Collection "L'Histoire telle qu'on ne l'enseigne pas..." Tome I, Avec la collaboration de Daniéle de Villemarest et les archives du Ventre Européen d'Information, Cierrey-France, 1984

Wardner, Dr. James W., The Planned Destruction of America, Longwood Communications, DeBary, FL, 1994

Webster, Nesta H., Secret Societies and Subversive Movements, Boswell Printing and Publishing, London, 1924

Weishaupt, Adam, Über die Gründe und Gewissheit der Menschlichen Erkenntniss, Nürnberg, 1788

Weishaupt, Adam, Sendschreiben an die erhabenen Unbekannten, oder die achten und rechten Freimaurer, 1781

 


 

Németország és a pénzoligarchia

A 18. században újjászerveződött háttérhatalom (napjainkban nemzetközi pénzügyi közösségnek nevezi magát) világstratégiájában kezdettől fogva kiemelkedő szerep jutott Anglia, Franciaország, Észak-Amerika és Oroszország mellett az egykori Német-Római Birodalom utódállamainak, elsősorban Poroszországnak, Ausztriának, majd az egyesült Németországnak és az Osztrák-Magyar Monarchiának. A pénzhatalom először Angliára (1647), majd Franciaországra (1789) terjesztette ki uralmát. Ezt követte az Egyesült Államok ellenőrzés alá vétele pénzrendszerének privatizálásával (1913), majd pedig Oroszország meghódítása ellenségnek álcázott ügynökeiknek - a bolsevikoknak - a hatalomra segítésével (1917), majd uralmának ismételt kiterjesztésére most már pénzügyi eszközökkel 1992-1998 között. (Ennek a folyamatnak a részletei mind megismerhetők a Leleplező korábbi számaiban.)

A pénzoligarchia az első világháború kirobbantásával elsősorban a Németország és Oroszország feletti hegemóniát akarta biztosítani a maga számára. Az Osztrák-Magyar Monarchiának a felbomlasztása csak a másodlagos célkitűzések között szerepelt. A jelen tanulmány első részében bizonyítani kívánjuk, hogy a szervezett pénzhatalom nemzetközi hálózatának ugyanazon intézményei és döntéshozói játszottak meghatározó szerepet Németország 20. századi történelmének az alakításában, mint akik létrehozták az Egyesült Államokban a világ legnagyobb magántulajdonban lévő pénzkartelljét, a Federal Reserve System-et, és akik előkészítették és finanszírozták a bolsevik hatalomátvételt Oroszországban. A Németország feletti uralom teljes megszerzése az első világháborúval nem sikerült. E cél eléréséhez újabb menetre, a 2. világháborúra volt szükség. A pénzoligarchia hálózatának a reprezentánsa, Henry Kissinger, nem is két világháborúról, hanem a 20. századi "30 éves háborúról" beszél, amelynek a két szakasza közé két évtizedes fegyverszünet iktatódott. Ez a nagy háború szükséges volt Európa átrendezéséhez, és a pénzhatalom új világrendjének az előkészítéséhez. A világdráma utolsó felvonása a szemünk előtt zajlik, és hamarosan tanúi lehetünk végkifejletének: az uzsoracivilizáció világrendszerré válásának, amelyben mindenki a pénzvagyon tulajdonosaitól függ, és nekik dolgozik, ahol a demokrácia csak a pénzelit autokrata uralmának lesz az egyre átlátszóbb kulisszája.

A jelen tanulmány második részében a rejtőzködő háttérhatalom által gondosan titkolt, de idővel mégis láthatóvá vált történelmi nyomokból ismertetünk néhányat. A láthatatlan háttérhatalom íratlan alkotmányának legfontosabb szabálya, hogy "rejtőzködő pénzhatalom nem létezik." Vagyis nincs olyan államok feletti titkos nemzetközi szerveződés, amely egy vagy több világközpontból irányítva, összehangoltan, egységes stratégia szerint működteti hálózatát azonos cél érdekében. Ezért a titkolódzó háttérhatalom terveire mindig csak visszafelé, a megvalósult történelmi tényekből, aprólékosan összegyűjtött adatok alapján következtethetünk. De időnként - a pénzoligarchia belső konfliktusai, történészek szívós munkája, vagy csak valamilyen véletlen folytán - konkrét tervek is előkerülnek a láthatatlan hatalom zárt világának rejtekéből. Ezek a világstratégiai tervek azért váltanak ki drámai hatást, mert meglepően egyeznek a bekövetkezett történelmi eseményekkel. Ez olyasmi, mintha ismétlődően azzal szembesülnénk, hogy felépült városaink alaprajzai pontosan megegyeznek évekkel később felbukkanó ismeretlen tervrajzokkal. Egyre nehezebb lesz elhinnünk, hogy mindez csak véletlen, a sors szeszélyes játéka, és a terveknek, valamint az ahhoz pontosan igazodó városainknak valójában semmi közük egymáshoz.

Szemléltessük ezt egy aktuális példával! A jelenlegi kormányzó koalíció Magyarországon - a takarékosság és a hatékonyság növelésére hivatkozva - csökkenteni kívánja az országgyűlési képviselők számát. Ezt az elképzelést - elvben - az ellenzék is támogatja. E sorok írója akkor gondolkodott el ezen a látszatra ártatlan kérdésen, amikor a pénzhatalom véletlenül előkerült - valamint jól fizetett szakértőitől megrendelésre készített - dokumentumaiban újból és újból szembesülnie kellett ezzel a célkitűzéssel. Ezek az írások azonban nem a takarékossággal, hanem azzal indokolják a választott testületek létszámának csökkentését, hogy minél kisebb egy ilyen népszuverenitás által legitimált testület, annál könnyebb azt a háttérhatalom rejtett hálózata útján kézbentartani. Ha sok a négyévenként választott, nehezen elmozdítható törvényhozó, akkor a pénzoligarchiának sokkal bonyolultabb politikai döntésekké átalakítania pénzügyi hatalmát, és ellenőrzése alatt tartania a döntési helyzetbe került politikai elitet. Vagyis a főhatalmat gyakorló pénzoligarchiának fontos a képviseleti szervek létszámának csökkentése a még megmaradt népszuverenitás korlátozása érdekében. A takarékosságra hivatkozás pedig csak az ilyenkor szokásos félrevezető propaganda. Egyébként az így megtakarítható költség elenyésző ahhoz képest, amelyet a pénzoligarchia monetáris gépezetével évről-évre elvon a lakosságtól.

Első rész

Az amerikai Big Business együttműködése a nemzetiszocializmussal

Az 1920-as évektől kezdve egyre több információ vált elérhetővé arról, hogy a nemzeti szocializmus felemelkedésében nemcsak a német nagyiparosok, de a Wall Street pénzemberei is fontos szerepet játszottak. Ezeket a híreszteléseket megerősítették a Nürnbergi Katonai Bíróság tárgyalásain felszínre kerülő tények. A Wall Street-nek ez a politikailag tevékeny csoportja többé-kevésbé ugyanazokat a személyeket öleli fel, akiket a konzervatívok "Liberal Establishment"-nek, a liberálisok pedig "hatalmi elitnek" vagy "uralkodó osztály"-nak, a véletlen abszolutizálását tagadó és egy összehangoltan cselekvő nemzetekfeletti hálózat, - "nemzetközi összeesküvés" - feltételezéséből kiinduló kutatók pedig a "beavatottaknak" neveznek. Bárminek is hívjuk azonban ezt az elitista csoportot, nem változtat azon a tényen, hogy létezik, és tagjai alapvetően meghatározzák a világ ügyeit. Ennek a nemzetek feletti magánhatalmat gyakorló csoportnak a befolyása sokkal nagyobb, mint a választott politikusoké. A hivatalos történetírás lehetőleg nem foglalkozik, pl. azzal, hogy a nemzetközi magánhatalom amerikai központja - a Wall Street pénzelitjének a tevékeny közreműködésével -, miként segítette hatalomra Hitlert és pártját. Az amerikai hatalmi elit szerepét Hitler felemelkedésében komplex szemlélettel kívánjuk bemutatni. A Wall Street szerepe mellett figyelembe vesszük a nácizmus misztikus gyökereit is, viszonyát a müncheni központú Thule Társasághoz és más összeesküvő csoportokhoz. Ma már egyre több adat bizonyítja, hogy a nácizmusban szerephez jutottak az újpogány történelmi gyökerek, elsősorban a bajor illuminátusok. A náci párt korai vezetése (Hitler, Himmler, Rudolf Hess és Rosenberg) olyan újpogány teológiában hitt, amely részben kapcsolatban állt a Thule Társasággal, részben pedig a bajor illuminátusok tanításaival. Ezért a nemzeti szocializmusnak létrejöttétől fogva - a pénzügyi hajtóerők mellett - igen fontos elemét képezték az okkult vonatkozások.

James Stewart Martin 1950-ben publikált könyvében tette közzé a náci Németország ipari struktúrájáról szerzett ismereteit. Martin az Amerikai Igazságügyi Minisztérium Gazdasági Háború részlegének a vezetője volt. A washingtoni kormány szakértője azt állítja, hogy az amerikai és a brit üzletemberek a 2. világháborút követően kulcspozíciókba neveztették ki magukat azért, hogy eltereljék, illetve már csírájában elfojtsák azokat a kutatásokat, amelyek feltárhatták volna: milyen kapcsolataik voltak a náci nagyiparosokkal és pénzemberekkel? Az egyik brit állami tisztségviselőt a hadbíróság két év börtönre ítélte egy náci védelmezéséért, és számos amerikai tisztségviselőt is le kellett váltani hasonló okból. Vajon miért védelmez egy amerikai vagy brit befektető bankár egy náci üzletembert? A közvélemény felé azzal érvelnek, hogy ezek kizárólag üzlettel foglalkozó németek voltak, akiknek semmi közük sem volt a náci rendszerhez, következésképpen ártatlanok annak a bűneiben. Martin nem ásott mélyre, de nyilvánvalóan elégedetlen volt azzal a vizsgálati eredménnyel, hogy koncentrált erőfeszítés folyt a náci üzletemberek megvédése érdekében. A takargatás oka az volt, hogy ezek a német üzletemberek számos kényelmetlen tényt mondhattak volna el. Cserébe a védelemért hallgattak, és így a pénzoligarchia számára kellemetlen tények akkor nem kerültek nyilvánosságra. A pénzvilág által védelmezett náci üzletemberek a Nürnbergi Perben csak igen enyhe büntetést kaptak.

Az amerikai "Big Business" és a náci politikusok közti együttműködés a két világháború között, de még ma is, sokak számára elképzelhetetlennek, szokatlannak, de legalábbis nem bolygatandó kérdésnek tűnik. Többen egyenesen már a kérdés feltevését is helytelenítik. Valójában a "Big Business" nagyon is reálisan felmérte érdekeit, amikor támogatást nyújtott a náci vezetőknek. A náci Németországban való beruházás magasabb politikai megfontolások következménye volt. Nem kizárólag az azonnali profit volt a motívuma, hanem messzetekintő stratégiai célok követése. Ahhoz, hogy ezeket a magasabb szempontokat nyomon követhessük, át kell világítani a multinacionális korporációk pénzügyi rendszerét, mert azok, akik ellenőrzik a pénzeszközök napi áramlását, végső soron a politikai eseményeket is kontrollálják.

A náci Németország két nagy befolyással rendelkező személyisége is szoros kapcsolatban állt a Wall Street pénzembereivel. Az egyik Hjalmar Horace Greeley Schacht, a Reichsbank elnöke, a másik "Putzi" Hanfstaengl, aki egyidejűleg Hitler és Roosevelt közös barátja volt. Hjalmar Schacht apja az Equitable Trust Company of New York berlini irodájának volt a vezető munkatársa. Hjalmar Schacht csak azért Németországban született és nem New Yorkban, mert édesanyja véletlenül megbetegedett és emiatt a családnak vissza kellett térnie Németországba. Testvére William Schacht Amerikában született, amerikai állampolgár volt. Hjalmar Schacht középső neve egy közismert amerikai demokrata politikus nevére utalt. A Schacht család new yorki eredetű volt (Hjalmar is anyanyelvi szinten beszélt angolul) és a vezető Wall Street-i pénzügyi körök számára dolgozott, hiszen az Equitable Trust ahhoz a Morgan érdekeltséghez tartozott, amely mögött viszont a londoni Rothschild-ház állott. Hjalmar Schacht egész életén át megtartotta a Wall Street-hez - és a City of London-hoz - fűződő szoros kapcsolatait. Számos forrás került elő, amely megerősíti, hogy Owen Young a General Electric-től, valamint Farish a Standard Oil of New Jersey elnöke gyakran találkozott Schacht-tal, aki - a ma már kielégítően dokumentált tények szerint - vitathatatlanul ahhoz a nemzetközi pénzügyi elithez tartozott, amelyik a háttérből irányította a politikai aréna látható gépezetét és szereplőit. Schacht volt tehát a kulcsfontosságú kapcsolat a Wall Street és Hitler legbelsőbb köre között.

A 2. világháborút követően a Washingtoni Szenátus "Kilgore Bizottsága" magas állami tisztviselők meghallgatása során meggyőződött arról, hogy a nemzeti szocialisták 1933-ban, amikor hatalomra kerültek, már látták: Németország 1918 óta nagy lépést tett előre a háborúra való felkészülésben a gazdaság egésze, különösen az ipar területén. Az európai háborúnak ez az előkészítése 1933 előtt és után nagyrészt a Wall Street pénzügyi támogatásának volt köszönhető. Ez tette lehetővé, hogy az 1920-as években létrejöjjön egy átfogó kartell-rendszer Németországban. Ugyancsak fontos szerepet játszott a háborús előkészületekben több jól ismert amerikai vállalat, amelyek előkészítették a Wehrmacht felfegyverkezését. Ezt a pénzügyi és technikai segítségnyújtást esetlegesnek, vagy rövidlátónak szokták minősíteni. A felszínre került bizonyítékok azonban mást mutatnak. Ezek a dokumentált tények az amerikai üzletemberek előre megfontolt és tudatos stratégiájára utalnak. Ez a háttér-tevékenység össze volt hangolva az 1917 óta Szovjet-Oroszország irányába folytatott politikájukkal. Ugyanezek az amerikai bankárok és befektető pénzemberek pénzelték és támogatták később is a Szovjetuniót, pl. a vietnami háború idején, noha tudták, hogy Moszkva ezeket a támogatásokat az Amerikával harcban álló kommunista Vietnam megsegítésére fordítja.

Az amerikai finánctőke támogatása döntő szerepet játszott a náci Németország hadi potenciáljának a létrehozásában. Így pl. Németország 1934-ben csak 300 ezer tonna kőolajat termelt és kevesebb, mint 300 ezer tonna benzint. Tíz évvel később a Standard Oil szabadalmának a felhasználásával I. G. Farben már 6,5 millió tonna nyersolajat állított elő, amelyből 5,5 millió tonna a Standard Oil szabadalmával gyártott szintetikus olaj volt. Magát a I. G. Farben kartellt is a Wall Street pénzemberei hozták létre 1926-ban. Számos amerikai történész mindezt csupán esetlegességnek, a véletlenek sajátos összejátszásának tekinti. Még Gabriel Kolko is azt állítja, hogy az amerikai pénzügyi és gazdasági támogatás a náci Németország számára nem tekinthető tudatos nácibarát tettnek, mert profitnövelés volt a motívuma. Számos amerikai gazdasági lap azonban megerősíti, hogy az amerikai üzleti körök tisztában voltak a náci fenyegetéssel. Ezért ezek az újságok felhívták olvasóik figyelmét a német háborús készülődésekre. Ma már arra is vannak bizonyítékok, hogy az amerikai üzleti körök egyes befolyásos tagjai noha tisztában voltak a nácizmus természetével, profitszerzésből mégis támogatták a hitleri Németországot. Tették ezt annak tudatával, hogy mindez nagy valószínűséggel háborúhoz vezethet, amelyből nem maradhat ki sem Európa, sem az Egyesült Államok.

A Dawes Terv

Az első világháborút lezáró Versailles-i békeszerződés olyan súlyos jóvátételi kötelezettségekkel terhelte meg a legyőzött Németországot, amely egyrészt megfizethetetlen volt, másrészt olyan állapotokat teremtett Németországban, amelyek végül is előkészítették a talajt a nemzeti szocializmus számára. Ez a helyzet, amelyet a tekintélyes közgazdász J. M. Keynes is keményen bírált "A békeszerződés gazdasági következményei" című 1919. novemberében írott munkájában. Keynes-t elkeserítette a Versailles-i békekonferencia alakulása. A delegátusok egymás után megszegték a németeknek tett ígéreteiket, és még az amerikai elnököt is félrevezették. Keynes a Németországot sújtó Versailles-i döntésekben a jövőbeni európai jólét és béke reményének a szétrombolását látta. Tiltakozásul lemondott megbízatásáról és távozott Versailles-ból. A brit közgazdász egy életképes Európa újjáépítését tartotta szem előtt, amelyet a Versailles-i békediktátum meghiusított. Keynes szerint egyidejűleg kellene eltörölni a háborús adósságokat és a jóvátételt. Ezáltal egyetlen tollvonással levehetnék mind a győztesek, mind a vesztesek válláról az elviselhetetlen adósságterheket, és így lehetne némi remény a háború előtti kereskedelmi és valutaegyezmények gyors helyreállítására. Keynes másodsorban azt javasolta, hogy a legjelentősebb kereskedő országok radikálisan csökkentsék vámtarifa korlátjaikat, hogy lehetővé tegyék az európai és amerikai piacokra a német áruk beözönlését.

A súlyos jóvátételi fizetések valódi haszonélvezői - a nemzetközi bankárok - érdekeit azonban a Versailles-i diktátum feltételei jobban szolgálták. Amerika nagy összegeket kölcsönzött Németországnak látszólag a német ipar fejlesztésére. A németek azonban arra kényszerültek, hogy az amerikai kölcsönökből fizessék a jóvátételt az európai győztes hatalmaknak. A szövetségesek viszont arra használták ezeket az összegeket, hogy törlesszék az amerikai magánbankoktól, valamint a washingtoni kormánytól felvett hiteleiket, és fizessék a kamatokat hatalmas háborús tartozásaik után. Vagyis mindaddig, amíg az Egyesült Államok aranydevizát folyósított Németországnak, nem omlott össze a szövetségesek közti háborús adósságok és a német jóvátételi fizetések rogyadozó építménye. Nyilvánvaló volt azonban, hogy ez a folyamat nem tarthat a végtelenségig, és a németek egy napon kénytelenek lesznek bejelenteni fizetésképtelenségüket. Ennek nyomán a szövetségeseknek sem marad más, mint a csillagászati méretű és semmivel sem indokolható jóvátételi fizetésekről való lemondás. Az 1929-es gazdasági világválság után Németország többé nem jutott hitelhez, és a nemzetközi hitelembargó következtében Berlin 1931-ben beszüntette a fizetést. A hivatalban lévő amerikai elnök, Herbert Hoover, ekkor moratóriumot jelentett be a szövetségesek közti adósságra, és a német jóvátételi fizetésekre.

Számos kutató, köztük a belga Léon Degrelle, úgy véli, hogy a Versailles-i békediktátum mögött meghúzódó nemzetközi pénzügyi oligarchia valójában olyan helyzetet akart teremteni Németországban is, mint amilyen 1917-ben jött létre Oroszországban, és amely a cári rendszer bukásához, majd egy rövid átmenet után a bolsevik diktatúrához vezetett. A teljesíthetetlen Versailles-i feltételek a nyomukban járó pénzügyi összeomlással, és inflációval, valamint a belső forrongással lehetővé tettek volna egy bolsevik típusú hatalomátvételt a vesztes Németországban is. Erre már megtörténtek az előkészületek és lényegében hajszálon múlott - egy szociáldemokrata munkás, Gustav Noske, bátor fellépésén -, hogy Németországban nem sikerült a Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezette kommunista spartakistáknak a hatalomátvétel. Noske ugyanis a császári Németország összeomlását követő első szociáldemokrata kormány hadsereg nélküli "hadügyminisztereként", - néhány száz katonatiszt segítségével - elfoglalta a több mint kétszázezer spartakista milícia főhadiszállását Berlinben, és ezzel meghiúsította a bolsevik típusú hatalomátvételt Németországban.

A pénzoligarchia és a kommunizmus

Gyakori ellenvetés, vajon milyen érdeke fűződhetett a nemzetközi pénzvilágnak ahhoz, hogy kommunista diktatúrákat segítsen hatalomra olyan dinasztikus államokban, mint amilyen a cári Oroszország és a császári Németország volt. A válaszhoz a nemzetközi pénzoligarchia történelmének és stratégiájának a tanulmányozása segíthet hozzá. Amikor a 18. század második felében a nemzetközi pénzoligarchia újjászervezte és önállósította önmagát, az ekkor létrejött és transznacionálisan megszervezett magánhatalomnak kezdettől fogva a hosszútávú céljai közé tartozott, olyan elitista gazdasági, társadalmi és politikai rend kialakítása, amelyben a pénzügyi és politikai szféra integrált elitje rendelkezik a gazdasági és a politikai hatalommal, míg a társadalom többi része tőle függő helyzetben lévő alkalmazottként és bérmunkásként dolgozik. Egy ilyen gazdasági és hatalmi monopólium úgy valósulhat meg egycsapásra, ha a centralizált diktatórikus állam válik minden gazdasági és politikai hatalom egyedüli birtokosává. Ebben a helyzetben elég a pénzoligarchiának és hálózatának az államhatalmat megragadnia, és máris totális monopóliummal rendelkezik a társadalom egésze felett.

Egy másik komplikáltabb módszer egy ilyen kétpólusú társadalom létrehozására a 20. század utolsó harmadában kialakult globális pénzmonopolista rendszer, ahol a nemzetközi pénzvilág a központi bankok és a bankrendszer egészén keresztül kézben tartja az egyes országok pénzrendszerét, illetve a világ pénzrendszerének domináns részét, és ennek segítségével ellenőrzi a világ gazdasági és politikai életét. Ez a fajta hegemónia lényegében modernizált változata annak a központosított pártállami diktatúrának és tervgazdálkodásnak, amely a nemzetközi pénzvilág kívánságára és hatékony támogatásával Oroszországban jött létre az 1917-es bolsevik hatalomátvétellel. Állammonopolista kommunista diktatúrát szántak Németországnak is. Ehhez azonban olyan gazdasági csődhelyzetet és társadalmi zűrzavart kellett létrehozni, hogy ne maradhasson más kiút, mint egy bolsevik típusú diktatúra bevezetése Németországban is.

Az 1920-as években a győztes országokban - még a legellenségesebb érzületű Franciaországban is - változás állott be, és egyre többen kezdték úgy látni, hogy a Versailles-i békeszerződés nemcsak irracionális és bosszúálló, hanem gyakorlatilag is megvalósíthatatlan. A Dawes és Young terv csupán nemzetközi kísérlet volt az okozott kár némi helyrehozatalára. A szövetséges hatalmak voltaképpen nem voltak következetesek. Az ésszerűtlenül könyörtelen Versailles-i diktátumhoz képest a Wall Street agytrösztjében kidolgozott Dawes és a Young terv mérsékeltnek mondható. A fiatal és küszködő weimari demokráciát a háborús bűnösség vádja és a jóvátételi kötelezettségek egyaránt nyomasztották. A Dawes és a Young tervet azonban nem a német nép megsegítésére, hanem mindenek előtt saját pénzügyi és gazdasági érdekeik érvényesítésére dolgozták ki a pénzvilág legfontosabb irányítói, a központi bankok vezérei. Az említett terveket magánszemélyek fogalmazták, az amerikai kormány azonban nemcsak szponzorálta, de magáévá is tette azokat. A nemzetközi pénzügyek intézői évi 132 milliárd aranymárka fizetésére kötelezték Németországot, amely 1921. évi kivitelének az l/4-e volt. Amikor Németország nem volt képes ezt teljesíteni, akkor Franciaország és Belgium megszállta a Ruhr-vidéket, hogy erőszakkal vegye el azt, amit önkéntesen nem tudott megszerezni. 1924-ben a szövetségesek ezért létrehoztak egy bizottságot, hogy az programot dolgozzon ki a jóvátételi fizetések lehetővé tételére. Ennek a bizottságnak állt az élén Charles G. Dawes, akiről a terv a nevét kapta. A terv lehetővé tette 800 millió dollárkölcsön folyósítását Németországnak. Ezt a pénzt az 1920-as évek közepén arra használták fel, hogy létrehozzák az I. G. Farben vegyi és acélkombinátot. Ez a német-amerikai világcég nemcsak segítette Hitler hatalomra jutását 1933-ban, de a német hadiipar egyik legfontosabb ipari óriásává fejlődött.

1924 és 1931 között a Dawes és a Young terv keretében Németország 36 milliárd aranymárka jóvátételt fizetett. Ugyanezen idő alatt Németország 33 milliárd aranymárka hitelt vett fel nagyrészt az Egyesült Államok magánbankjaitól, vagyis Németország mindössze 3 milliárd márka nettófizetést tudott csak teljesíteni. Így a szövetségeseknek juttatott német jóvátételt lényegében azok fizették, akik megvásárolták a német államkötvényeket, amelyeket a Wall Street-i pénzintézetek bocsátottak ki. Természetesen jelentős kamathozamot húzva belőlük. Ezeket a Wall Street-i bankokat és pénzintézeteket olyan pénzemberek irányították, akik időnként letették bankári kalapjukat, és politikusi kalapot tettek fel a helyére. Államférfiként a közhatalom képviseletében elintézték mindazt, amit bankárként a magánhatalom képviseletében nem tudtak elintézni.

A Dawes és a Young terv között az volt a különbség, hogy amíg az előbbi külföldi kölcsönökkel finanszírozott német árukban írta elő a törlesztést, addig az utóbbi aranyban, illetve kemény devizában írta elő a fizetést. A Young Plan értelmében az amerikai pénztőke a német adósság fedezeteként jelzálogot nyert volna Németország reálgazdaságának döntő részére, beleértve a német ingatlanvagyonra is. Azok a német vállalatok, amelyeknek amerikai leányvállalatai voltak, bizonyos kedvezményekben részesülhettek volna. Így például a német General Electric, amely az amerikai General Electric társvállalata volt, egy francia-belga holding tulajdonába került azért, hogy elkerülje a Young terv rendelkezéseit.

Mellékesen Owen Young volt az a pénzember, aki Franklin Delano Roosevelt "United European" nevű vállalkozását támogatta. Roosevelt vállalkozásának az volt a célja, hogy kihasználja a Németországot sújtó 1923-as hiperinfláció gazdasági lehetőségeit, és így hasznot húzzon a Dawes terv Németországra való rákényszerítéséből.

Dr. Fritz Thyssen német nagyiparos 1945. szeptemberében az őt kihallgató amerikai hírszerző tiszteknek a következőt mondotta:

"A Young terv és pénzügyi feltételeinek az elfogadása egyre inkább fokozta a munkanélküliséget, egészen addig, hogy mintegy hatmillió ember maradt munka nélkül. Az emberek el voltak keseredve. Hitler megígérte nekik, hogy megszünteti a munkanélküliséget. A hatalmon lévő kormány ebben az időben igen gyenge volt és a lakosság helyzete egyre rosszabbodott. Ez volt az igazi oka Hitler hatalmas sikerének a választáson. Az utolsó választás során mintegy 40%-ot kapott."

Mindazonáltal Hjalmar Schacht és nem Owen Young volt az, aki felvetette egy különleges pénzintézet létrehozását, amely később létre is jött. Ez a Bázelben működő nagyhatalmú pénzintézet a Bank for International Settlements (BIS), magyarul a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja. A BIS lehetővé tette, hogy a Young terv keretében esedékes pénzügyi tranzakciók zavartalanul lebonyolódhassanak. Schacht egyébként azt is javasolta Owen Young-nak, hogy hozzanak létre egy másik nemzetközi bankot is. Erre azonban csak a 2. világháborút követően került sor, ez lett a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, az IBRD, ismertebb nevén Világbank, és testvérintézménye az IMF, azaz a Nemzetközi Valutaalap.

A Wall Street nemzetközi bankárai hatékony közreműködése és segítsége nélkül Hitler és a nemzeti szocialista párt nem kerülhetett volna hatalomra Németországban. A Wall Street finanszírozta az 1920-as években azokat a német kartelleket, amelyek viszont Hitlert pénzelték, és segítették a hatalomra kerülését. Másodsorban Hitler, valamint az SA és az SS milicisták olyan amerikai vállalatok németországi leányvállalataitól kaptak rendszeres pénztámogatást, mint amilyent Henry Ford 1922-ben, vagy amilyent az I. G. Farben és a General Electric nyújtott 1933-ban. Őket követte az Standard Oil of New Jersey és az I.T.T. Ezeknek a leányvállalatai egészen 1944-ig folyósítottak jelentős pénztámogatást Heinrich Himmlernek. Harmadszor: a Wall Street ellenőrzése alatt álló több amerikai multinacionális cég nagyarányú profitot húzott Hitler fegyverkezési programjaiból az 1930-as években, egészen 1942-ig. Negyedszer: ugyanezek a nemzetközi bankárok arra használták politikai befolyásukat az Egyesült Államok kormányában, hogy álcázzák a háború idején folytatott együttműködés, és ebből a célból a 2. világháború után elhelyezték embereiket a legyőzött Németországot felügyelő Amerikai Ellenőrzési Bizottságban.

Már említettük, hogy a Dawes és a Young tervet a német jóvátételi fizetések szavatolására olyan államférfiak készítették, akik korábban Wall Street-i bankárok voltak. Ezért gondoskodtak arról, hogy valóságos profiteső hulljon a nemzetközi bankárokra. A General Electric embere, Owen Young, valamint Hjalmar Schacht és mások, bizalmasan együttműködtek Hitler hatalomra segítésében. Három Wall Street-i bankház - a Dillon, Read, a Harris, Forbes és a National City Company - kezelte a jóvátételi kölcsönök 3/4 részét. Ezt arra fordították, hogy létrehozzák azt a német kartellrendszert, beleértve a vezető szerephez jutó I. G. Farben und Vereinigte Stahlwerke-t, amelyek együttesen a náci Németország által a 2. világháború során használt robbanószerek 95%-át állították elő.

Az I. G. Farben kulcsszerepet játszott Hitler államcsínyében. Ennek a világcégnek az igazgatói olyan jelentős amerikai üzletemberek voltak, mint Walter Teagle, Roosevelt üzlettársa és támogatója, valamint Paul Warburg a FED megalapítója, és akinek a testvére Max Warburg, a németországi I. G. Farben igazgatóságában foglalt helyet. Meg kell említeni még Edsel Ford nevét is. Az I. G. Farben Schacht-on és Hess-en keresztül 400.000 márkát juttatott Hitlernek és pártjának a kritikus 1933-as választásokon, és ezt követően döntő szerepet játszott a náci Németország felfegyverkezésében.

A németországi General Electric az A. E. G. 60.000 márkát adományozott Hitlernek. Ennek az igazgatótanácsában négy amerikai igazgató volt és a vállalat 30%-át az U. S. General Electric birtokolta. Gerard Swope a Roosevelt-i New Deal kidolgozója Owen Young-gal, a Federal Reserve Bank of New York kulcsemberével, és Clark Minor-ral az International General Electric egyik vezetőjével együtt az A. E. G. azon vezetői voltak, akik ténylegesen irányították ezt a fontos németországi vállalatot.

Semmi nem támasztja alá azt az állítást, hogy a kizárólag a német tulajdonban lévő Siemens pénzelte volna Hitlert és a náci mozgalmat. Ezzel szemben bőséges mennyiségű dokumentum áll rendelkezésre, amely bizonyítja, hogy az A. E. G. és az Osram finanszírozta Hitlert. A német General Electric csaknem valamennyi igazgatója közvetlenül, vagy közvetve - más német vállalatokon keresztül - bőkezűen támogatta a náci vezért.

Walter Rathenau 1899-ben lett az A. E. G. igazgatója és a XX. század elején már több mint 100 korporáció igazgatója volt. Ő volt a szerzője a róla elnevezett tervnek, amely lényeges pontjaiban hasonlít a Swope tervre, vagyis Franklin Delano Roosevelt (FDR) New Deal-ként ismert, a kétpólusú társadalmi modell irányába mutató gazdasági és társadalmi reformprogramjára. Szembeötlő az a tény, hogy a New Deal-szerű terv készítői az Egyesült Államokban és Németországban kiemelt támogatói voltak ezen elképzelések végrehajtóinak, azaz Hitlernek Németországban, és Roosevelt-nek az Egyesült Államokban.

Kemény bizonyítékok támasztják alá, hogy a német General Electric komoly összegekkel járult hozzá Hitler finanszírozásához. A négy amerikai igazgató, úgymint Baldwin, Swope, Minor és Clark rendelkezett a legnagyobb befolyással az A. E. G. tevékenységében és politikájában. Valamennyi A. E. G. igazgató kapcsolatban állt más vállalatokkal is, mint például az I. G. Farben, az Akkumulatoren Fabrik, amelyek szintén nagy pénzekkel támogatták Hitlert. Ennek ellenére az A. E. G.-nek kizárólag csak a német származású igazgatóit állították Nürnbergben bíróság elé 1945-ben. A négy amerikai igazgató nem lett felelősségre vonva. A General Electric együttműködve Hitler másik támogatójával, a Krupp Művekkel, olyan szabadalmak felett is rendelkezett, amelyek használata nem volt megengedett az Egyesült Államokban, holott kifejlesztésében amerikai vállalatok is részt vettek. 1939-ben a német elektronikai ipar néhány korporáció tulajdonába került egy nemzetközi kartell keretében. Ennek a nemzetközi kartellnek a részvénytöbbségét két nagy amerikai korporáció birtokolta. A kartellhez tartozó német gyárakat a 2. világháború során nem bombázták. Az A. E. G. és az I. T. T. németországi üzemeit csak véletlenül találta el nagy ritkán egy-egy bomba. Földig rombolták viszont a Brown Boveri-t Mannheimben, és a Siemensstadt-ot Berlinben, mert ezek német tulajdonban voltak. Ezt a tényt erősítette meg 1947-ben az a szakértői bizottság, amelyet John K. Galbraith, George Ball és Paul Nitze vezetett.

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy az A. E. G. élén álló Rathenau és a General Electric-et irányító Swope hasonló elgondolásokkal rendelkezett arra vonatkozóan, hogy miként kell az államot saját korporációs céljaik elérésében használni. A General Electric sokat fektetett be Hitlerbe, és hatalmas nyereségre tett szert ebből a beruházásából, de még a 2. világháború utáni felelősségre vonást is sikerült elkerülnie.

A Standard Oil németországi leányvállalata a Deutsche-Amerikanische Petroleum A. G. (DAPAG) 94%-ban a Standard Oil tulajdona volt. A DAPAG-nak Németország-szerte voltak kirendeltségei. Kőolajfinomítója volt Bremenben, a központja pedig Hamburgban működött. A DAPAG emberei részt vettek a náci rendszer legbelsőbb köreiben, úgymint a Keppler-körben és a Himmler Baráti-körben. A DAPAG igazgatója Karl Lindemann, a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara németországi részlegének az elnöke volt. Ugyancsak igazgatósági tagja volt számos banknak, köztük a Dresdner Banknak és a Deutsche Reichsbank-nak. A Standard Oil tehát bizalmi emberekkel rendelkezett náci Németország felső hatalmi köreiben. A multinacionális óriás, az International Telephone and Telegraph Company, az I. T. T., 1920-ban jött létre. A Morgan érdekeltségbe tartozott és számos dokumentálható tény bizonyítja, hogy a Morgan-csoport által ellenőrzött vállalatok a 20. század során mindig tevékenyen vettek részt a háborús és forradalmi események befolyásolásában, valamint az Egyesült Államok politikájának irányításában. Nincs rá írásos dokumentum, hogy az I.T.T. közvetlenül adott volna pénzt Hitlernek és a náci pártnak az 1933-as hatalomra kerülésig. Arra viszont számos adat van, hogy Heinrich Himmler részére pénzösszegeket folyósított nemcsak 1930-ban, hanem a 2. világháború idején is az I.T.T. német leányvállalatain keresztül. Az I. T. T. igazgatója, Sosthenes Behn, 1933. augusztusában találkozott először Hitlerrel Berchtesgaden-ban. Az I. T. T. ekkor jelentős részesedést szerzett magának a német hadiiparban, beleérve a repülőgépgyártást is. Ez a hadiipari együttműködés jelentős haszonnal járt, és a profitot át lehetett utalni az amerikai anyavállalathoz.

A Rockefeller csoport érdekkörébe tartozó Standard Oil of New Jersey nem finanszírozta Hitler hatalomra kerülését, viszont egészen 1944-ig közreműködött a szintetikus benzin előállításában, a tulajdonában lévő leányvállalatán keresztül. Ez kifejezetten német hadicélokat szolgált. A Standard Oil közreműködött a szintetikus gumi előállításában is, amelyhez az alapkutatásokat a vállalat amerikai kutatórészlege végezte el.

Csak egy töredékét ismertettük annak, hogy milyen erős volt az együttműködés a Wall Street vezető pénzügyi körei és a náci Németország között. Ezzel azt akartuk szemléltetni, hogy milyen szoros kapcsolat állott és áll fenn fontos világtörténelmi események és a nemzetközi pénzvilág irányítói között. Felsoroltunk néhány olyan tényt, amelyek segítségével bizonyítható, hogy a nemzetközileg megszervezett pénzhatalom a 20. században tevékenyen alakította a történelmi eseményeket és döntően befolyásolta a nemzetközi politikát.

Hogyan irányít a pénzhatalom?

Olvasva a finánctőke működésével foglalkozó szakirodalmat, mindig ugyanazokkal a nevekkel találkozunk: Owen Young, Gerard Swope, Hjalmar Schacht, Bernard Baruch, Paul és Max Warburg, stb. De ismerősek már a nemzetközi pénzintézetek és bankok nevei is: J. P. Morgan, Guaranty Trust, Chase Bank és mindezeknek a címe is ugyanaz New York-ban, rendszerint a Manhattan városrész déli részén lévő "120 Broadway". A nemzetközi bankároknak ez a Wall Streeti csoportja jelentős összegekkel támogatta az orosz bolsevik forradalmat is, és annak győzelme után hatalmas hasznot húzott ebből a politikai befektetéséből. Mindezt ma már elegendő mennyiségű és cáfolhatatlan bizonyítékkal lehet alátámasztani. Ez a pénzügyi csoport támogatta Roosevelt elnökké választását és nagy hasznot zsebelt be a New Deal rendszeréből is. De ugyanez a pénzügyi csoport támogatta Hitlert és a náci pártot is, és jutott hatalmas profithoz a német felfegyverkezésből az 1930-as években. Amikor a Big Business irányítja az olyan vállalatokat, mint a Ford Motor, a Standard Oil of New Jersey, a General Electric és társaik, akkor tevékenysége rendszerint mélyen összefonódik a politikai eseményekkel, felkelésekkel, háborúkkal, forradalmakkal mind a három országban.

A "Leleplező" c. folyóirat 1999. évi 2. számában "A Wall Street és a bolsevik forradalom" c. tanulmány részletesen ismerteti, hogy a nemzetközi pénzoligarchiának a Wall Street-i és londoni központja átgondolt stratégiát követve segítette - a német bankárokkal együtt - az 1917-es bolsevik hatalomátvételt. Ugyanez a nemzetközi pénzoligarchia hatalmas profitot zsebelt be a Németországon 1923-ban végigsöprő hiperinflációból, továbbá abból, hogy az asztronómiai nagyságú német jóvátétel fizetésének a terheit az amerikai beruházók vállára helyezte, amely végső soron elvezetett az 1929-es pénzügyi válsághoz. A pénzoligarchia ebben az időben két jelentős nyugati politikust támogatott: Franklin D. Roosevelt-et az Egyesült Államokban, és Adolf Hitlert Németországban. Roosevelt New Deal-je és Hitler négyéves terve úgy hasonlít egymásra, mint két egypetéjű iker. Roosevelt programja csak részben volt sikeres, mert az amerikai alkotmány korlátozta annak keresztülvitelét. Hitler félresöpörte az alkotmányos korlátokat, ezért az ő terve átmenetileg sikeresnek bizonyult.

Felmerül a kérdés, hogy a bolsevikok hatalomra juttatása után miért akarták a Wall Street pénzemberei, azaz a nemzetközi pénzvilág vezető bankárjai, hogy Roosevelt és Hitler is hatalomra kerüljön. Még a hivatalos történetírás képviselői is elismerik, hogy nemcsak Hitler, de Roosevelt is háborúhoz vezető politikát folytatott. Mindkét politikai törekvés a hatalom koncentrációjára és centralizációjára törekedett. Azt akarták, hogy egy viszonylag kislétszámú elit a lehető legnagyobb hatalommal rendelkezhessen.

1918. május 1-én, amikor a bolsevikok Oroszországnak csak egy töredékét ellenőrizték, és majdnem ezt a kis részt is elveszítették 1918. nyarán, létrehozták Washingtonban a bolsevikok megsegítésére a "Segítség és Együttműködés Oroszországgal Amerikai Ligáját". Ez nem olyasfajta "el a kezekkel Oroszországtól" típusú mozgalmacska volt, amilyent az amerikai kommunista párt, vagy annak barátai szerveztek. Az Amerikai Ligát a Wall Street hozta létre. Születésénél olyan pénzemberek bábáskodtak, mint George P. Whalen a "Vacuum Oil Company"-tól, mint a "General Electric" pénzügyi vezetői, mint Thompson a "Federal Reserve System"-től, és Willard a "Baltimor and Ohio Railroad"-tól, valamint társutas és meggyőződéses szocialisták.

Ha közelebbről szemügyre vesszük, hogy kik segítették hatalomra Hitlert és náci pártját, akkor ott találjuk a Vacuum Oil Company-t és a General Electric-et. A pénzügyi és technikai hozzájárulást a Rockefeller érdekeltségbe tartozó Vacuum Oil company nyújtotta, amikor katonai célú benzingyártó berendezéseket épített a náci Németország számára. Dodd berlini amerikai nagykövet naivan figyelmeztetni próbálta Roosevelt elnököt, hogy lépjen közbe ennek a megakadályozására. Az amerikai elnök természetesen nem tett semmit, hiszen ő maga is ugyanezen pénzügyi érdekcsoportok, és vállalatok támogatásának köszönhette pozícióját. Walter Teagle a "Standard Oil of New Jersey"-től például Roosevelt "Warm Springs" alapítványának az igazgatósági tagja volt. Íme egy konkrét példa arra, hogy a Rockefeller érdekeltségbe tartozó "Vacuum Oil Company", amely jelentős segítséget nyújtott a bolsevikoknak Oroszországban, később hatékonyan résztvett a náci Németország felfegyverkezésében, és egyidejűleg támogatta Roosevelt szocialisztikus New Deal kurzusát is.

Amerika felfigyel a pénzoligarchia uralmára

Az 1960-as évek óta egyre több tudományos igényű mű jelenik meg Amerikában, amelyik azt állítja, hogy az Egyesült Államokat egy belterjes, önmagát újratermelő, nem választott, és politikai felelősséggel sem tartozó hatalmi elit irányítja. Ezek a tanulmányok és szerzőik azt is állítják, hogy ez az önjelölt hatalmi elit meghatározóan befolyásolja mind a külpolitikai, mint a belpolitikai döntéshozatalt, és semmilyen politikai elgondolás nem érvényesülhet addig az Egyesült Államokban, amíg ez a hatalmi elit ezeket előzőleg jóvá nem hagyja. Már az a tény, hogy oly sok szerző állíthatja ezt, arra utal, hogy az uralmi elitnek a kontrollja a tudományos életben még nem abszolút, és az Egyesült Államok még nincs teljesen egyetlen elitcsoport korlátlan ellenőrzése alatt. Az is tény viszont, hogy bármennyire is megalapozottak ezen szakmunkáknak az állításai, érveiket mellőzik és nem vitatják meg széles körben. A tömegtájékoztatási eszközök sem foglalkoznak velük. Legfeljebb magánkiadások keretében, kis példányszámban láthatnak napvilágot. Ha van is egy-két kivétel ez alól, ez nem változtat azon a tényen, hogy a hivatalos történetírás és tudományosság mellőzi azokat a publikációkat, amelyek nem szolgálják az Egyesült Államok politikai életét ellenőrző, azt uralma alatt tartó pénzügyi elit érdekeit.

A változás azonban, ha lassan is, de fokozatosan kibontakozik. Az 1960-as években még az olyan elgondolások, hogy egy oligarchikus elit irányítja a háttérből az Egyesült Államok pénzügyi, gazdasági és politikai életét, minden további nélkül azonnali elutasításra került. A Watergate ügytől kezdődően azonban egyre nagyobb a szkepticizmus és a kételkedés. Szinte alig találni olyan amerikait, aki, pl. hisz a Kennedy gyilkossággal kapcsolatban a Warren Bizottság jelentésének. Abban is kételkednek, hogy csupán Nixon okolható saját bukásáért. Naivnak számít az is, aki úgy hiszi, hogy a szovjet birodalom összeomlása csak úgy magától történt. Röviden: egyre nő az Internet korszakában azok száma, akik kétségbe vonják a hivatalos tájékoztatás hitelességét. Ma már a múlt és napjaink eseményeinek a bemutatására számos alternatíva van, és a hivatalos változat egyre inkább megkérdőjeleződik. A pénzoligarchia igyekszik mindent relativizálni. A történelem értelmezéseit narratíváknak nevezi, az események egyformán szubjektív és korlátozottan érvényes magyarázatainak. Az egyik narratíva pedig legfeljebb csak annyira fejezi ki a történelmi igazságot, mint a másik. Ugyanez vonatkozik a kulturális és művészeti élet relativizálására is, ahol az egyik művészeti kánon által megfogalmazott értékrendszer legfeljebb annyit ér, mint amit egy másik kánon megfogalmazói vallanak, és nem lehet az egyiket sem értékesebbnek tekinteni a másiknál tárgyilagos ismérvek alapján.

A politikai és bölcseleti színkép széles körét felölelő tanulmányok azonban egyre több cáfolhatatlan bizonyítékot, megalapozott feltételezést tárnak fel. Ami korábban fél kézzel lesöpörhető "vádaskodás" volt, ma már tudományos és közéleti viták tárgya lehet. Igaz, a pénzoligarchia tulajdonában lévő, és a szervezett magánhatalom által ellenőrzött tömegtájékoztatási intézmények, egyetemek, gondolati műhelyek még megkerülik az úgynevezett revizionista történészek munkáinak a megvitatását, de a nem hivatalos sajtóban és zártkörű rendezvényeken ma már az "összeesküvési elméletek", azaz a történelem tervezett és összehangolt befolyásolását valló nézetek is polgárjogot nyertek. A történelem irányításnélküliségét valló "véletlen elméletek" kezdik elveszíteni egyeduralmukat a feltárulkozó tények és összefüggések hatására. A "véletlen elméletek" hivői a látható politikai intézményeket tekintik a döntések alanyainak, és mellőzik a szervezett magánhatalom háttérszerepét az érdemi döntések meghozatalában. Csak azt tekintik történelmi ténynek, amiről kutatható és hitelesnek tekinthető írásbeli nyom is maradt. A láthatatlan háttérhatalom azonban más látható nyomokat is hagyott, mint a levéltárakban őrzött írásos anyagok.

Létezik-e egy nem választott hatalom a törvényes kormányok felett?

Carrol Quigley a washingtoni Georgetown Egyetem tanára 1966-ban megjelent "Tragédia és remény" című terjedelmes munkájában megállapítja, hogy a finánctőke hatalmasai olyan világrendszert akarnak, amely a magánkézben lévő pénzrendszer segítségével lehetővé teszi számukra valamennyi ország gazdasági és politikai rendszerének az irányítását. Quigley, aki a legbefolyásosabb pénzügyi dinasztiák bizalmasaként kutathatta az elzárt magánarchívumokat is, bebizonyítja, hogy a new yorki Council on Foreign Relations (a Külkapcsolatok Tanácsa) - más féltitkos politikaformáló testületekkel együtt - mind a pénzügyi körök ellenőrzése alatt állanak. Quigley mint a pénzoligarchia világstratégiájának hűséges támogatója, megerősíti, hogy létezik egy kormányok felett álló hatalmi szerveződés, de már nem elemzi azt, hogy ez miként működik, hogyan gyakorolja a hatalmat. Elképzelhető, hogy Quigley sem jutott hozzá minden fontos okmányhoz, például azzal kapcsolatban, hogy a nemzetközi pénzoligarchia miként pénzelte a bolsevik forradalmat, vagy hogyan segítette hatalomra Hitlert, illetve az elnöki székbe az általa kiválasztott Franklin Delano Roosevelt-et 1933-ban. Nagy a valószínűsége annak is, hogy számos fontos politikai esemény, háttérdöntés egyáltalán nem kerül leírásra és archiválásra. A történelem azonban nemcsak abból áll, amit leírnak belőle. Azok a tények is a szerves részei, amelyekről nem marad papírra rögzített és archivált okmány. Ez a papírosfetisizmus, vagyis hogy csak az a történelem, amiről megmaradt valamilyen írásos nyom, természetesen kedvez a pénzoligarchiának és rejtett hálózatának. Mindössze annyit kell elérnie, hogy ne maradjon írásos nyom, és akkor már a kérdéses esemény nem is történt meg. Nos, lehet, hogy ez késztette arra Quigley-t, hogy ne elemezze a nemzetközi pénzoligarchia hálózatának a tényleges működését és döntéshozatali mechanizmusát. Tény, hogy a Quigley által használt okmányok zöme megbízható kormányforrásokból származik, és a feljegyzések készítői napról-napra rögzítik Trockij, Lenin, Roosevelt, Hitler, J. P. Morgan, valamint a különböző amerikai és nemzetközi vállalatok, bankok tevékenységét. Természetesen sokkal tájékozottabbak lehetnénk, ha hozzáférhetőek lennének a szabadkőműves nagypáholyok, a B'nai B'rith, a CFR, RIIA és a többi zárt társaság irattárai.

Az olyan szerzők, mint Jules Archer, Gary Allen, Helen P. Lasell, William Domhoff, Wright Mills, Eustace Mullins, Des Griffin, William Guy Carr, Dieter, Rüggeberg, Johannes Rothkranz, Gerhard Müller, Heinz Scholl, Ingrid Weckert, Harry Elmer Barnes, Peter Blackwood, Hartmut Stern, Ernst Nolte, Mark Mazower, Robert D. Kaplan, David Irwing és mások, sokkal szélesebb megközelítésből elemzik a megtörtént eseményeket, történelmi folyamatokat. Ezek a szerzők abból a megalapozott feltevésből indulnak ki, hogy az Egyesült Államok kormányát egy hatalmi elit befolyásolja a színfalak mögül. Műveikben arra törekednek, hogy ezt a feltételezést alátámasszák olyan specifikus történelmi eseményekkel, amelyeknél tetten érhető ennek a háttérhatalomnak a közrehatása. Nyilvánvaló, hogy az olyan kormányok feletti vagy háta mögötti hatalomgyakorlási módszerek, amelyek nem részei a demokratikusan szabályozott politikai és jogi folyamatoknak, alkotmányellenesnek tekintendők. Még akkor is, ha megpróbálják a jogállamiság látszatával felruházni őket. Ezért eljött az ideje, hogy a hivatalos történetírás, az államelmélet, a politológia és a többi társadalomtudomány művelői is feltegyék ezt a kérdést: létezik-e egy önjelölt háttérhatalom, amely látható és nem látható hálózatán keresztül befolyásolja - irányítja - a demokratikusan választott és politikai felelősséggel tartozó törvényhozó és kormányzó szerveket, anélkül, hogy tetteiért elszámoltatható lenne?

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a 20. századi hivatalos történetírás és tömegtájékoztatás nem ad pontos tájékoztatást a 20. század történelméről. Ez a történelemírás kizárólag olyan hivatalos okmányokra támaszkodik, amelyeket a különböző állami intézmények alkalmasnak találtak arra, hogy a történészek kutassák és a nagyközönség számára közreadják. Egy pontos és megbízható történetírás azonban nem nyugodhat kizárólag a különböző állami és nem állami irattárak által erősen szelektálva közreadott írásos dokumentumokon. A pontosság megkövetelné valamennyi meglévő dokumentum kutatását és felhasználását. Napjainkban tanúi lehetünk annak, hogy mihelyt, pl. az amerikai, a brit, a német, vagy az egykori szovjet - ma megint orosz - külügyminisztérium titkosított iratai, és más elzárt okmányok elérhetővé váltak, a történelemnek egy új változata bontakozott ki. A hivatalos történelemváltozat nemcsak pontatlanná vált, de kiderült róla: tudatosan úgy manipulálták, hogy fontos összefüggések rejtve maradjanak, továbbá az etikailag és jogilag kifogásolható magatartások ne kerüljenek a nyilvánosság reflektorfényébe.

Az Egyesült Államokban, pl. az Alkotmány rendelkezései szerint a politikai hatalom központja a megválasztott Kongresszus, (azaz a Képviselőház és a Szenátus tagjai), az ugyancsak megválasztott elnök, valamint az alkotmányosság felett is őrködő pártatlan és független Legfelsőbb Bíróság. Az amerikai polgároknak ma is azt tanítják, hogy a politikai hatalmat a végrehajtó hatalom élén álló elnök és kormánya, valamint a törvényhozó hatalommal rendelkező Kongresszus az Alkotmány keretei között a választópolgárok akaratának megfelelően gyakorolja. A valóságos helyzet azonban igen messze van ettől a feltételezéstől. A választópolgárok már régóta gyanították, mostanra azonban már tudják is, hogy a választási ígéretek betartása nem kötelező és a különböző választási programok csupán üres ígéretek. Az amerikaiak szinte már beletörődtek, hogy a mellébeszélés és a hazudozás a politikai színjáték szerves része. Hatalmas áldozatokat követelő háborúk indulnak és fejeződnek be anélkül, hogy az érintettek elfogadható magyarázatot kapnának.

A politikai retorika szinte már köszönőviszonyban sincs a politikai döntésekkel és tettekkel. Mindez miért alakult így? Nyilvánvalóan azért, mert a politikai hatalom központja nem a látható politikai szféra megválasztott intézményeinél van még a világ legnagyobb és leghatalmasabb demokráciájában sem. Azaz Amerikában sem az alkotmányosan kijelölt Kongresszus, illetve az elnök hozza az érdemi döntéseket, hanem egy rejtőzködő hatalmi elit, amely saját külön érdekekkel és stratégiával rendelkezik, amelyek eltérőek vagy egyenesen összeegyeztethetetlenek a társadalom egészének a céljaival és alapvető érdekeivel. Az Egyesült Államokban a new yorki székhelyű pénzoligarchia, azaz a nemzetközi bankárok zárt csoportja, a pénzvagyon felett rendelkező olyan magán bankházak, mint a J. P. Morgan és a Rockefeller ellenőrzés alatt álló Citicorp, a Warburg és Rothschild érdekeltségekbe tartozó pénzintézetek és korporációk, de mindenek előtt a Federal Reserve System, - az Egyesült Államok központi bankjának a szerepét betöltő magántulajdonú pénzkartell - alkotják a tényleges hatalom, az érdemi döntéshozatal központját.

Ezért az elfogulatlan kutató kénytelen megállapítani, hogy a létező, de egyben meggyengült és kijátszott amerikai Alkotmány lehetővé tette egy már sok tekintetben totálisnak minősíthető állam kifejlődését. Ez nem azt jelenti, hogy nyílt diktatúra működne Egyesült Államokban, de a tényleges hatalommal rendelkező pénzoligarchia - formális és informális intézményrendszerén keresztül - erőteljes nyomást tud gyakorolni uralmának kritikusaira. Hatalmi eszközként be tudja vetni az ellenőrzése alatt álló adóhivatalt, hogy kritikusait megfegyelmezze, (lásd a neves amerikai közgazdász és politikus, Lyndon H. LaRouche, és munkatársainak adócsalás koholt vádjával történő koncepciós elitélését), a bírósági karba beépített emberein keresztül pedig folyamatosan átértelmezteti, és olyan irányban manipulálja az Egyesült Államok alkotmányát, hogy az a hatalmi elit politikáját szolgálja.

A nemzetközi pénzoligarchiának az ellenőrzése alatt álló magánpénzrendszer működtetéséhez fűződő érdekei teszik szükségessé a politikai hatalom centralizálását és koncentrálását. A hatalom központosítását a függő helyzetbe kényszerített társadalommal lehet a legkönnyebben elfogadtatni. A cél tehát olyan társadalmi szerkezet kialakítása, ahol a tényleges hatalom a pénzoligarchia és integrált politikai elitje kezében van, míg a társadalom többi tagja függőhelyzetű, bérből és fizetésből élő alkalmazott, vagy állami segélyezésre szoruló, eltartott személy. Mindkét réteg ki van szolgáltatva az uralkodó hatalmi elitnek. Ennek a modellnek az egyik változata volt a reálszocializmus, közelebbről a bolsevik típusú diktatúra Oroszországban és a szovjet birodalom más államaiban, ahol a pártállami elitté volt a politikai hatalom, és ennek révén a gazdasági hatalom, míg a társadalom túlnyomó többsége bérből és fizetésből élő függőhelyzetű alattvaló volt.

Egy másik változat volt a nemzeti szocialista Németország, ahol az államot kisajátító pártelit gyakorolta - az őt kiszolgáló nagytőkével együttműködve - diktatórikus hatalmát. Itt is egy szűk politikai-, katonai- és tőkéselit állt szemben a társadalom függőhelyzetbe került, önálló cselekvéstől megfosztott túlnyomó részével. Ennek a kétpólusú rendszernek a fábiánizmusnak nevezett szocialista változata valósult meg az Egyesült Államokban. A pénzoligarchia kisajátítva a maga számára az Egyesült Államok pénzrendszerét, kiterjesztette hatalmát a termelő tőkére is, és a lakosság túlnyomó részét függőhelyzetű alkalmazotti és bérmunkási státuszba kényszerítette, illetve milliókat marginalizált, úgy hogy csak közsegélyekből tudtak megélni. Végeredményben mind a három uralmi rendszer mögött ugyanaz az elituralom húzódik meg, különböző megjelenési formákban. Ahogy az idő múlásával egyre több adat kerül napvilágra, úgy válik ez a feltételezés egyre inkább beigazolódott valósággá. A hivatalos történetírás azonban mellőzi az új szempontokat és összefüggéseket feltáró ún. revizionista történetírás eredményeit.

A 20. század elejétől az amerikai Federal Reserve System, - amelyik nem áll a Washingtoni Törvényhozás ellenőrzése alatt, és amelyet állami könyvvizsgálók nem ellenőriznek, és nem számoltatnak el, és amelynek joga van, hogy a bankóprést működtetve pénzt bocsásson ki, hiteleket nyújtson és meghatározza a hivatalos kamatlábat - ténylegesen magánkartellként gyakorol monopolhatalmat az amerikai gazdasági élet egésze felett. Az Egyesült Államok külpolitikáját a pénzoligarchia olyan tudományos magántársaságnak álcázott, a valóságban döntéshozó hatalommal rendelkező, koordináló intézménye dolgozza ki és gyakorolja, mint a new yorki Council on Foreign Relations, CFR, (Külföldi Kapcsolatok Tanácsa). Még a tudományos kutatók, egyetemi tanárok, üzletemberek és politikusok ártatlan fórumának feltűntetett intézmény egyes tagjai előtt is rejtve marad, hogy a CFR - elsőrangú hatalmi központként - már 1921 óta meghatározza az Egyesült Államok külpolitikáját. A New York-ban lévő Pratt House-ban székelő CFR-nek megalakulásától kezdve új piacok megszerzése, továbbá a pénzkartell vezető bankházai által ellenőrzött multinacionális vállalatbirodalmak, valamint azok gazdasági befolyásának világszintű kiterjesztése volt a külpolitikai célja.

A pénzoligarchia, amikor 1913-ban magántulajdonába vette az Egyesült Államok pénzrendszerét, előzőleg arról is gondoskodott, hogy a központi bank szerepét betöltő FED segítségével eladósítandó állam megfelelő adóbevételekkel rendelkezzen a jövőbeni államadósság kamatainak fizetésére. Ezért keresztülvitték a jövedelemadó bevezetését, hogy legyen az államnak megfelelő pénzbevétele a kamatjáradék fizetésére. Korábban az amerikaiak jövedelemadót nem fizettek. A pénzoligarchia azonban ki akarta vonni magát az adózás alól, ezért több ezer magánalapítvány létrehozásával vagyonának jelentős részét adómentes alapítványi vagyonná alakította át. Ez a vagyon továbbra is a rendelkezésére áll, de nem kell érte adóznia. A pénzoligarchia a mai napig ezeken az alapítványokon keresztül finanszírozza saját privát intézményrendszerét, és a neki dolgozó szellemi elitet. Ezek a kutatók lehetnek "konzervatívok" vagy "liberálisok", objektíve azonban a pénzoligarchia hatalmi apparátusának a részét képezik, és az ő stratégiai céljait valósítják meg. A pénzügyi oligarchia hálózata által ellenőrzött könyvkiadók a velük szemben kritikus könyveket nem jelentetik meg, míg a hasznosnak ítélt könyveket jelentős támogatásban részesítik. A nagy kiadók és könyvforgalmazó hálózatok által mellőzött művek rendszerint kis példányszámban jelenhetnek csak meg, emiatt tudatformáló hatásuk is elmarad. Ugyanez a helyzet az írott és az elektronikus tömegtájékoztatással is. A pénzoligarchia által felbérelt és kinevelt szellemi elit irányító pozícióba helyezett tagjai gondoskodnak arról, hogy mi legyen vezetőtéma, miről folyjék irányított társadalmi párbeszéd, és mi legyen gondosan elhallgatva.

A társadalom manipulálása csaknem 90 éve tart. A pénzoligarchia nemcsak eladósította a vezető ipari államokat, köztük az Egyesült Államokat is, de kiépítette a nemzetközi szervezetek és intézmények olyan hálózatát, amelyek fokozatosan a nemzeti alkotmányok helyébe lépnek. Amerikában az alkotmány egyes rendelkezéseit úgy cserélik ki, hogy elsőbbséget biztosítanak az általuk létrehozott nemzetközi szervezetek ugyancsak általuk jóváhagyatott alapokmányainak, és az akaratukat tartalmazó különböző nemzetközi szerződéseknek. A demokrácia formális működésének a biztosítása azonban fontos érdekük. Kedvenc modelljük a fiktív demokrácia működtetésére az átlátszó kétpártrendszer, ahol mesterséges különbségeket kreálnak, pl. a választási konvenciók cirkuszi mutatványainak a lebonyolítására. Az ún. "kétpárti külpolitika" semmi egyéb, mint annak szépítő kifejezése, hogy a pénzoligarchia számára fontos kérdésekben semmilyen különbség nem lehet a kiválasztott politikai elit "A" és "B" csapata között. Ez a körülmény vezetett, pl. 2000-ben ahhoz a patthelyzethez, amelynek az amerikai társadalom az elnökválasztási procedúra kapcsán a tanúja lehetett. Olyannyira nem volt semmilyen különbség a pénzügyi oligarchia és koordináló szervezete, a new yorki CFR, által kiválasztott két elnökjelölt között, hogy a választók csak "ugyanaz" és "majdnem ugyanaz" között dönthettek.

 

Második rész

A titkos kéz látható nyomai

A kutatók szerencséjére a láthatatlan háttérhatalom azonban mindig hagy látható, vagy később láthatóvá váló nyomokat is. Évről-évre egyre több dokumentum, és alapos kutatásra támaszkodó könyv lát napvilágot ezekről a nyomokról. Az idő múlásával a történészek olyan, eddig rejtett, elhallgatott tényeket ismernek meg, amelyek más összefüggésekkel összevetve közelebb visznek a történelmi igazsághoz.

Egyik ilyen történelmi tény az Egyesült Államok belépése a 2. világháborúba. A hivatalos verzió, amit a mai napig sulykolnak a közvéleménybe az az, hogy a japánok támadást intéztek Pearl Harbor ellen. A nem hivatalos történészek kellően bizonyították, hogy Franklin D. Roosevelt és Marshall tábornok tudott a tervezett japán támadásról és szándékosan nem figyelmeztette a Pearl Harbor-ban állomásozó amerikai haderő parancsnokságát. Az elnök azért tett így, mert a pénzoligarchia, akinek a jóvoltából a Fehér Házba került, háborút akart Japánnal. Éppen ezért a pénzoligarchia hegemóniája alatt álló hivatalos amerikai politikai vezetés csak olyan kongresszusi vizsgálatot engedélyezett Pearl Harbor ügyében a mai napig, amely lehetővé tette Roosevelt tisztára mosását. A japán támadás hátterét vizsgáló közös kongresszusi bizottság elnöke így foglalta össze véleményét:

"Soha nem fogjuk megismerni az összes tényt. A legtöbb lefolytatott ún. vizsgálat a tények elrejtésére irányuló félrevezető kísérlet volt, azoknak az összezavarását célozta, akik az igazságot keresik. Kezdettől fogva visszatartották a tényeket és a dokumentumokat azért, hogy csak azok az adatok válhassanak ismertté, amelyek a kormányzat érdekében állnak. Az igazságot kereső törvényhozóknak azt mondották, hogy más tények és dokumentumok annyira összefonódnak személyes naplókkal, külföldi országokat érintő kapcsolatainkkal, hogy titokban kell őket tartani, a többi pedig nem tartalmaz értékes információt."

A rejtőzködő hatalom látható nyoma az is, ahogyan az Egyesült Államok az első világháborúba bekapcsolódott. A Morgan pénzügyi érdekeltség, amely mögött kezdettől fogva a londoni Rothschild-ház állott, együttműködve Winston Churchill-el, mindent elkövetett, hogy már 1915-ben bevonja az Egyesült Államokat az első világháborúba. Erőfeszítései azonban csak 1917-ben jártak sikerrel. Számos történelmi munka tárgyalja ezt a kérdést, így pl. Colin Thompson "Lusitania" című munkája. Ez Woodrow Wilson elnököt is felelőssé teszi a Lusitania nevű amerikai tengerjáró elsüllyesztéséért, amelynek az volt a célja, hogy előkészítse az Egyesült Államok közvéleményét egy Németországgal szembeni háborúra. Thompson bizonyítja: Wilson előre tudomással bírt arról, hogy a Lusitania 6 millió sorozat lőszert és másfajta robbanóanyagot szállít, és azok az utasok, akik ennek ellenére a hajóval utaztak, megszegték az amerikai törvényeket.

A brit vizsgálóbizottság, amelyet lord Mersey vezetett, azt az utasítást kapta az angol kormánytól, hogy politikai szempontból célszerű lenne, ha a bizottság arra az eredményre jutna, miszerint Turner, a Lusitania kapitánya felelős elsősorban a tengerjáró katasztrófájáért. A felszínre került és bizonyított tények fényében ma már kijelenthető, hogy a Lusitania katasztrófájáért elsősorban Wilson amerikai elnök, és tanácsadója, House ezredes, továbbá J. P. Morgan vezető amerikai pénzember, valamint Winston Churchill, a brit kormány tagja felelős. Ezt a tudatosan együttműködő elitcsoportot kellett volna bíróság elé állítani, legenyhébb esetben is gondatlanságért. A tények azonban nem gondatlanságra, hanem szándékosságra, tudatos árulásra utalnak. Lord Mersey-t elismerés illeti azért, hogy eleget téve őfelsége kormánya "kérésének", Turner kapitányt tette ugyan felelőssé, de nyomban lemondott megbízatásáról, és tiszteletdíját sem fogadta el. Mersey ettől kezdve semmiféle kormány-megbízást nem vállalt, barátainak csak annyit mondott a Lusitaniáról, hogy az egy "mocskos ügy" volt.

Egy másik példa a háttérhatalom tevékenységére az, amikor a Morgan pénzügyi érdekeltség 1933-34-ben kísérletet tett egy kétpólusú elitista rendszer bevezetésére az Egyesült Államokban. A tervezett "új rend" lényeges vonatkozásaiban megközelítette volna az Európában hatalomra került nemzetiszocialista és fasiszta diktatúrákat. Jules Archer szerint náci jellegű államcsíny és központosított uralom bevezetése volt tervbevéve. Az elnök diktátori hatalmat gyakorolt volna Amerika pénzügyi és korporációs oligarchiája érdekében. De ezúttal is akadt valaki, Smedley Darlington Buttler tábornok személyében, aki időben leadta a vészjelzést erről a Wall Street-i összeesküvésről. A Kongresszus ezúttal is csak egy tessék-lássék vizsgálatot folytatott a felelősök tisztára mosására.

A 2. világháború óta a szovjet birodalom felbomlásáig tartó hidegháborús korszakban is tanúi lehettünk a háttérerők működésének. Ezek közül kiemelkedik a koreai és a vietnami háború. Mindkettő értelmetlen, meg nem nyerhető háborús konfliktus volt, amelyek hatalmas vérveszteséggel és dollár-milliárdok elvesztegetésével jártak. Mindkettőnek sokmilliárdos fegyverkezési programok beindítása volt a fő motívuma. Egyik sem a kommunizmus visszaszorítását célozta, hiszen a pénzoligarchia és kormányzó elitje folyamatosan támogatta a Szovjetuniót, amely a fő fegyverszállítója volt mind a koreai, mind a vietnami kommunista haderőnek. Akár elismeri, akár tagadja a hivatalos történetírás, a tény tény marad, hogy a pénzoligarchia által irányított Egyesült Államok közvetve vagy közvetlenül, fegyverszállítója volt mindkét oldalnak mind a koreai, mind a vietnami háborúban.

Egy másik példa arra, hogy mennyire szemben áll a pénzoligarchia fennálló rendjével az amerikai polgárok többsége az az, hogy miként viszonyulnak a Kennedy gyilkosság körülményeit kivizsgáló Warren Bizottság hivatalos jelentéséhez. Ebben a jelentésben a bizottság tagjain, és a mögöttük álló pénzoligarchia zárt körein kívül, senki nem hisz. Maga az a tény, hogy a közérdek szolgálatára hivatott fontos állami intézmények, a CIA és az FBI, valamint más illetékes szervek a mai napig nem hozták nyilvánosságra a legfontosabb bizonyítékokat, és azok még további 50, illetve 75 évig szigorúan titkosak maradnak, meggyőzően jelzi, hogy alapja van az amerikai polgárok általános bizalmatlanságának és szkepticizmusának. A hírhedt Watergate ügy is azt bizonyította az egyszerű amerikaiaknak, hogy még a Fehér Ház is a félrevezetés és intrika viperafészke lehet.

A "Keelhaul Művelet" története már kellően dokumentálva van. Ez arról szól, hogy a 2. világháború végén Eisenhower tábornok az 1929. évi Genfi Konvenció durva megszegésével - és az amerikai tradíciók elutasításával - több millió orosz hadifoglyot és menekültet kényszerített arra, hogy visszatérjenek a sztálinista Szovjetunióba, ahol a Gulág táborokban való rabság, vagy a halálbüntetés várta őket. Ismerve azt, miként lett Eisenhower Bernard Baruch, a pénzoligarchia egyik kulcsemberének a támogatásával az amerikai csapatok főparancsnoka, később pedig az Egyesült Államok elnöke, kijelenthetjük, hogy ez a döntése összhangban állt a pénzoligarchiának azzal a messzetekintő stratégiájával, amelynek célja a kétpólusú kollektivista rendszer különböző változatainak a létrehozása volt, legyen az szovjet kommunizmus, hitlerista nácizmus, vagy Roosevelt féle New Deal. Julius Epstein kellően dokumentálta, hogy mindazok, akik megpróbálták Eisenhowert erről a kegyetlen döntéséről lebeszélni, rosszindulatú és könyörtelen támadásban részesültek.

A pénzoligarchia és a 20. század

A napóleoni háborúk óta egyre szervezettebben működött - és működik ma is - a nemzetközi pénzoligarchiának a magántulajdonban lévő központi bankokra, valamint magánkibocsátású kamatszedő pénzre támaszkodó, államok feletti hálózata. Az önálló nemzetközi tényezővé fejlődő pénzhatalom fokozatosan irányítani kezdte a háttérből az egyes országok - elsősorban Anglia, Franciaország - politikai vezetését, majd pedig kiterjesztette befolyását Európa egészére, Észak-Amerikára és a cári Oroszországra is. Így vált történelemformáló erővé már a 19., de még inkább a 20. században. Az pénzrendszer meghatározó szerepét nem ismerő kormányok és polgárok nem tudták, hogy milyen súlyos következményekkel jár, ha pénzügyi szuverenitást, és vele a politikai hegemóniát átengedik a nemzetközi bankárok egy kis csoportjának. 1820-tól 1975-ig mintegy 200 millió ember halt meg az önállósult szervezett pénzhatalom közreműködésével létrejött háborúkban és konfliktusokban. A pénzoligarchia támogatásával létrejött szovjet birodalom embertelen tettei pedig csak a Szovjetunió 1991-ben bekövetkezett felbomlása után tárulnak fel fokozatosan. Még sokáig eltart, - talán évtizedekig - amíg megismerhetjük a teljes igazságot a koncentrációs táborok szörnyűségeiről, a politikai foglyok, és a leigázott népek szenvedéseiről, valamint a második világháború és a hidegháború máig elhallgatott tényeiről.

A pénzhatalom nyomai az első világháborúban

Már ma is összeállítható egy csaknem teljes kép az első világháború előzményeiről, valódi okairól, a háttérerők tevékenységéről. Így, pl. megalapozottan állíthatjuk, hogy az első világháborúra nem kerülhetett volna sor az amerikai Federal Reserve System létrehozása nélkül, és Woodrow Wilson csak annak köszönhette elnökségét, hogy a pénzoligarchiának ebben a döntő időszakban engedelmes vazallusra volt szüksége a Fehér Házban. Ő volt kiszemelve, hogy a pénzoligarchia kezére játssza - az amerikai alkotmány megszegésével - az Egyesült Államok monetáris hatalmát, és szentesítse az amerikai közpénzrendszer privatizálását a Federal Reserve System - FED - elnevezésű magánkartellnek való átengedésével. A FED, ez a magántulajdonban lévő amerikai központi bank, valamint az általa korlátlan mennyiségben kibocsátható fedezetlen hitelpénz tette lehetővé kölcsöneivel az antant hatalmak számára a háború folytatását. Ami pedig az első világháború előkészítését illeti, ebben az európai országokban lévő központi bankok játszottak döntő szerepet, amelyek közvetve, vagy közvetlenül, de ugyancsak a nemzetközi pénzoligarchia irányítása alatt állottak. A központi bankok monetáris politikája tette lehetővé a nagyarányú fegyverkezést, és olyan hatalmas hadseregek felállítását, amelyek nélkül az évekig tartó általános háború nem lett volna lehetséges.

1887-től 1914-ig a pénzügyileg csaknem fizetésképtelen európai országok soha nem látott fegyverkezésbe kezdtek. Az Egyesült Államok azonban ebben az időszakban még nagy kölcsönöket vett fel külföldről, a maga részéről pedig viszonylag kevés hitelt nyújtott. Ekkor még nem volt amerikai központi bank, amely elvben korlátlan mennyiségű - de fedezetlen - pénzt bocsáthatott volna ki. A hatalmas összegeket felemésztő háborúk finanszírozására csak a Rothschild dinasztia által kifejlesztett - és a magánellenőrzés alatt álló központi bankok irányításával működő - nemzeti hitelrendszerek bizonyultak alkalmasnak. A 19. századi európai háborúkhoz a Rothschild érdekeltségbe tartozó bankházak biztosították a pénzeszközöket. 1900-ra azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az európai országok többé nem képesek egy nagyobb háború pénzügyi eszközeit maguk előteremteni. A fegyverben álló hatalmas hadseregek, az általános hadkötelezettség és a modern fegyverek olyan nagy költségeket emésztettek fel, amelyeket ezen országok reálgazdasága már nem tudott előteremteni.

Az amerikai Federal Reserve System 1914-ben kezdte meg működését. Ez a magántulajdonban lévő központi bank rá tudta kényszeríteni az amerikai népet arra, hogy 25 milliárd dollárkölcsönt nyújtson az antant országoknak. Ezeknek a FED által kibocsátott hiteleknek az amerikai polgárok által fizetett adó volt a fedezetük. Ezeket a kölcsönöket soha nem kapták vissza az amerikaiak, viszont jelentős összegű kamatjáradékot zsebeltek be érte a new yorki bankárok. Ugyancsak a FED tette lehetővé az amerikaiak háborúba kényszerítését a német nép ellen, amellyel az Egyesült Államoknak és népének semmiféle politikai vagy gazdasági érdekellentéte vagy vitája nem volt. Sőt mi több, az Egyesült Államok akkori lakosságának csaknem a fele német származású volt, és annak idején hajszálon múlott, hogy nem a német lett az Egyesült Államok hivatalos nyelve. Az amerikaiaknak persze azt állította a pénzoligarchia propaganda gépezete, hogy az Egyesült Államok erkölcsi alapelvekből kiindulva lép be a háborúba.

1915 és 1916 folyamán Wilson elnök lehetővé tette hatalmas kölcsönök folyósítását. 1917-re Anglia és Franciaország eladósodása kritikus pontot ért el. A pénzoligarchia ekkor aggódni kezdett, hogy Anglia és Franciaország nem lesz képes visszafizetni a hatalmas kölcsönöket. Emiatt ítélték szükségesnek az amerikai kormány bekapcsolását a háborús hitelek folyósításába. Ehhez azonban elengedhetetlen volt az Egyesült Államok semlegességének feladása, és a háborúba való beléptetése. 1916-ban már komoly aggodalmat váltott ki a Rothschild Bankház és a City of London részéről, hogy Németország továbbra is elég erős a háború folytatásához annak ellenére, hogy a Rothschildok németországi segítőtársai a Warburgok meglehetős pénzügyi káoszt okoztak az országon belül. Ahhoz, hogy az Egyesült Államok kormánya átvehesse a hitelezést a pénzoligarchia bankjaitól, tovább kellett fejleszteni a jövedelemadózási rendszert. A jövedelmi adó törvényt rekordidő alatt elfogadták, hogy eleget tehessenek a háborús követelményeknek. Az amerikai népnek azonban sem a hitelteremtés mobilizálására, sem jövedelmi adó törvény elfogadására nem volt szüksége, ahogyan a háborúba való belépés sem állt az érdekében. A "Journal Political Economy" c. amerikai lap 1917. októberi száma megírja, hogy valójában kiknek az érdekeiről volt szó:

"A háború hatása a Federal Reserve Bankok tevékenységére a személyzet nagyarányú bővítését tette szükségessé a költségek ennek megfelelő növelésével. A Federal Reserve Törvény megalkotói anélkül, hogy előre látták volna, hogy ilyen gyorsan és ilyen hatalmas mértékben lesz szükség a szolgáltatásaikra, lehetővé tették, hogy a FED-hez tartozó bankok a Kormány pénzügyi megbízottaiként járjanak el."

A nemzetközi bankárok már 1887 óta várták, hogy az Egyesült Államok létrehozza magánellenőrzés alatt álló központi bankját, mert a segítségével akartak finanszírozni egy európai háborút olyan államok között, amelyek már fizetésképtelenné váltak a hatalmas összegeket felemésztő fegyverkezési programok következtében.

Wilson elnök 1917. október 13-án elhangzott beszédében a következőket mondotta:

"Az Egyesült Államok számára elengedhetetlenül szükségessé vált, hogy teljes egészében mobilizálhassa pénzügyi tartalékait. A szövetségeseknek nyújtott kölcsönöknek a terheit és előnyeit valamennyi banknak és pénzügyi intézménynek viselnie kell az országban. Hiszem, hogy a bankok részéről az együttműködés hazafias kötelezettség ebben az időben, és a Federal Reserve System-ben való tagság a patriotizmus látható és jelentős megnyilvánulása."

A Federal Reserve System-hez tartozó bankok, mint a Kormány pénzügyi képviselői, felbecsülhetetlen értékű szolgálatot teljesítettek Amerikának a háborúba belépést követően, írja E. W. Kemmerer, azzal hogy "lehetővé tették az aranytartalék megőrzését, a valutaárfolyamok szabályozását és a pénzügyi energiák összpontosítását. Az ember megborzong, ha arra gondol, hogy mi történhetett volna, ha a háborúba a decentralizált és elavult bankrendszerrel kellett volna belépnünk." Kemmerer mellőzi azt a tényt, hogy az Egyesült Államok "elavult és decentralizált bankrendszerével" soha nem lett volna képes az első világháború finanszírozására, nem léphetett volna be ebbe a háborúba, és nem tehette volna lehetővé ennek a háborúnak az évekig tartó elhúzódását. Ugyanis az amerikai magánbankok, valamint a későbbi állami hitelezés nélkül az antant hatalmak már néhány hónap múlva képtelenek lettek volna - pénzügyi okokból - a háború folytatására. Be kellett volna fejezniük az értelmetlen vérontást.

A 20. század végén számos összefoglaló munka jelent meg arról, hogy mi vezetett a század pusztító háborúihoz, mindenek előtt az első világháborúhoz. Ezek a munkák kritikusan elemzik azokat a tényezőket, amelyek az európai rend összeomlásához vezettek. Az egyik ilyen kiváló mű Niall Ferguson brit történész "The Pity of War" (A szánalmas háború) című munkája. Ferguson eddig elzárt dokumentumokra támaszkodva tarthatatlannak minősíti azokat az állításokat, hogy az első világháború elkerülhetetlen volt. A brit történész kritika alá veszi mind az angol, mind a német politikát, és azt állítja, hogy az akkori politikai elitek alkalmatlansága, tehetetlensége, valamint a nemzeti jog rendelkezéseinek a megszegése mindkét részről döntően hozzájárult az első világháború kitöréséhez. Európa 1870-től 1914-ig tartó időszaka a Nagy-Britannia és Németország között lezajló pénzügyi, gazdasági versengés időszaka is. Ferguson azonban cáfolja, hogy ennek a versengésnek a két modern ipari társadalom között háborús katasztrófához kellett volna vezetnie. A brit történész számításba veszi a katonai, a gazdasági, a kulturális és a hatalompolitikai szempontokat, amelyeket egymásra vetítve elemez, mégsem tud kielégítő választ adni arra, hogy miért halmozódott fel annyi ellenséges indulat a két európai vezető nagyhatalom között, hogy az katasztrófába torkolljon.

Közelebb visz minket a világháborút megelőző helyzet megértéséhez, ha az önálló tényezővé vált nemzetközi pénzoligarchia stratégiáját is külön vizsgálódás tárgyává tesszük, és rávetítjük a Ferguson által gondosan feltárt tényanyagra. A nemzetközi pénzvilág vezető csoportjai stratégiájukban figyelembevették, hogy a világ pénzügyi rendszerének akkor lehetnek az egyedüli birtokosai, ha egy új világrendet hoznak létre, és eltávolítják a terveik útjában álló dinasztikus államokat örökletes arisztokráciájukkal, valamint meggyöngítik az ezen dinasztikus államok támaszát képező keresztény, emberközpontú értékrendszert, ennek hordozójával, az egyházzal együtt. Ezért a pénzoligarchia szolgálatában álló különböző titkos szövetségek - mint például a Eugen Lennhoff "Politische Geheimbünde" (Politikai titkos szövetségek) című munkájában részletesen ismertetett illuminátusok, a carbonarik, a dekabristák, az amerikai ku-klux-klan, vagy az első világháború kitörésében kulcsszerepet játszó szerb titkos társaságok - céljainak és tevékenységének elemzése nélkül nem kaphatunk választ arra, hogy az egyébként másképp is megoldható konfliktusok miért torkolltak a világtörténelem addigi legvéresebb háborújába.

Az illuminátus ellenőrzés alatt álló amerikai szabadkőművesség vezetője, Albert Pike, akinek először sikerült a különböző szabadkőműves irányzatokat világszinten összefognia az egyesített világszabadkőművesség legfőbb tanácsának elnökeként, 1871. augusztus 15-én levelet írt az olasz carbonarik vezetőjének Giuseppe Mazzininak. Pike ebben kifejti, hogy az új világrend kialakításához három világháborúra van szükség. Az első legfőbb célja lenne a cári Oroszország legyőzése és Oroszországban az illuminátusok és ügynökeik irányítása alatt álló rendszer kialakítása. Oroszországot ezután mint mumust lehetne használni és sakkban lehetne vele tartani számos más országot. Ez megkönnyítené az illuminátusok stratégiájának a megvalósítását.

A 2. világháborút a német nacionalisták és a politikai cionisták közti ellentétek kiélezésével lehetne kirobbantani. Ez a háború lehetővé tenné a most már illuminátus birodalomnak számító Oroszország befolyásának a kiterjesztését, és elvezethetne Palesztinában Izrael államának a létrehozásához.

A 3. világháborúhoz a cionisták és az arabok közti ellentétek kiéleződése vezethetne el. Ezt a konfliktust világméretűvé lehetne kiszélesíteni. Ebben a világkultúrák közti konfliktusban vezetőszerep jutna a nihilistáknak és az ateistáknak, akik olyan helyzetet alakítanának ki, amely védekezésre kényszerítené világszerte az embereket. Az átlagemberek csalódva a civilizációt romboló forradalmárokban és kiábrándulva a kereszténységből, amely nem volt képes útmutatást adni e pusztulás elkerülésére, keresni fogják az igazi megoldást. A szabadkőműves Albert Pike szerint ez természetesen annak az elérése lesz, amire az egyetemes szabadkőművesség is törekszik.

Amikor Albert Pike ezeket - a British Museumban katalogizált dokumentumként nyilvántartott - leveleit megírta Mazzininak, öt különböző ideológiarendszer versengett egymással. Az első volt a nemzetközi pénzoligarchia és az általa létrehozott illuminátusok világstratégiája. Ez globális kormány által irányított világállam létrehozását tűzte ki célul, amelynek az élén a nemzetközi pénzoligarchia legzártabb köreihez tartozó megvilágosodott beavatottak állnak.

A második ideológiai rendszer a pánszlávizmus volt. Ez Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia felszámolására, a szláv ajkú népek egyesítésére, továbbá az orosz birodalom India és Perzsia irányában való kiterjesztésére törekedett egész Európa alávetése révén.

A harmadik ideológiai rendszer azt hirdette, hogy Ázsia az ázsiaiaké, és ennek a törekvésnek az élén Japán állott. Eszerint Ázsia népeit egy olyan államszövetségbe kell egyesíteni, amelyet Japán vezet.

A negyedik versengő ideológiai rendszer a pángermánizmus volt, amely a német hegemóniát az egész földrészre ki akarta terjeszteni. Elsősorban Nagy-Britanniát kívánta korlátozni és a brit birodalmon belül autonóm hatalomként működő "Korona" hatalmát. (A "Korona" itt nem az angol király koronájára utal, hanem a brit kormány hatásköre alól kivont, és kizárólag a City of London "Korona" nevű klubjában helyet foglaló pénzoligarchia irányítótestületének a hatalmára. Ez az autonóm hatalom saját kormányzattal, törvényekkel és gyarmatokkal, az úgynevezett koronagyarmatokkal rendelkezett, amelyeknek az irányításába Nagy-Britannia kormánya nem szólhatott bele. A hivatalos brit kormány feladata csak a katonai védelem és a külpolitikai képviselet ellátása volt.) A pángermánizmus hatalmi törekvései közé tartozott a kereskedelem és az ipar területén a nyitott kapuk politikája, vagyis a kevés gyarmattal rendelkező Németország jelenlétének biztosítása a brit és a francia gyarmatokon.

Az ötödik ideológiát hordozó külpolitikai doktrina a pánamerikanizmus volt, vagyis az, hogy Amerika az amerikaiaké. Ez lényegében az Egyesült Államok előjogait hirdette Közép- és Dél-Amerika államaival szemben. Ebbe a nézetrendszerbe tartozott a kereskedelmi és a baráti kapcsolatok fenntartása mindenkivel, de katonai szövetségek nélkül.

A nemzetközi pénzoligarchia és az irányítása alatt álló titkos illuminátus szövetség tehát Oroszország, Németország, Japán és az Egyesült Államok ellenőrzésére törekedett. Az Albert Pike által kidolgozott világstratégia visszamenőleg is messzetekintő mesterműnek tűnik, amely azonban katonák millióinak életébe került és sok milliárd dollár nagyságrendű veszteséget okozott, annak ellenére, hogy csak részben valósult meg. A nemzetközi pénzoligarchia a végcéljához vezető úton óriási vagyonhoz jutott. Pénzvagyona, valamint a nemzetközi pénzrendszer ellenőrzése révén a gazdasági hatalmat is magához ragadta. Azért, hogy miként gyakorolja ezt a hatalmat, nem vonható felelősségre. A nemzetközi piacok ellenőrzésével az államok közötti kapcsolatoknak is döntő tényezőjévé vált. Az államoknak nyújtott kölcsönökről a pénzoligarchiának a City of Londonban és a Wall Street-en lévő központjaiban döntenek. Ezeknél a megállapodásoknál nem az adott országok népeinek a jólétéből indulnak ki, hanem egyedül az a cél vezérli a hitelező nemzetközi bankárokat, hogy növekedjen az egyes országok és kormányok eladósodása, mert a City of London és a Wall Street urai a kamatjáradék formájában szedett nemzetközi adóból gazdagodnak. A pénznek ez a nemzetközi diktatúrája mesterien ki tudja játszani az egyik országot a másikkal szemben. A tömegtájékoztatási eszközök birtokbavételével a pénzhatalom a saját érdekei szerint tudja manipulálni a közvéleményt és a demokratikusan választott intézményeknek csupán saját döntéseinek a végrehajtását hagyja meg. Már 1913-ban a londoni és a párizsi bankházak ellenőrizték a világ rendelkezésére álló erőforrásainak a döntő többségét. 1913-ban a pénzoligarchia volt Oroszország, Törökország, Egyiptom, India, Kína, Japán, valamint a dél-amerikai országok legfőbb hitelezője. A kolosszális méretű eladósodás után fizetett hatalmas kamatok fedezetére ezeknek az országoknak el kellett zálogosítaniuk nemzeti vagyonuk jelentős részét, mindenek előtt adóbevételeiket. Ez a pénzügyileg gyengébb országokban oda vezetett, hogy ténylegesen is át kellett adni a reálgazdaság vagyontárgyait a nemzetközi pénzoligarchiának és ügynökeinek.

A német egység és a világháború

A 19. század második felében a Rotschild-ház bécsi ága finanszírozni kezdte egy tehetséges és becsvágyó fiatal német herceg, Otto von Bismarck, karrierjét. Támogatásukkal Poroszország élére került, amely akkor a számos német nyelvű állam között a legnagyobb volt. 1866-ban Bismarck Ausztria legyőzésével kikapcsolta a Habsburg ház befolyását a német ügyekre, és amikor a francia császár, III. Napóleon, akadályozni próbálta a német egységet, legyőzte az ellene felvonuló francia hadsereget. Ha közelebbről szemügyre vesszük a történelmi tényeket, akkor látjuk, hogy a nemzetközi bankárok álltak az események háta mögött. 1871. január 9-én I. Vilmos porosz király az új német birodalom császára, Bismarck pedig a birodalom első kancellárja lett. II. Vilmos, amikor átvette a hatalmat hamarosan, már 1890-ben, menesztette Bismarckot, akinek kancellár utódai egyre támadóbb magatartást kezdtek tanúsítani más országokkal szemben. Németország nem viseltetett kellő tisztelettel a látszólag legyőzhetetlen angol birodalommal szemben sem. A németek Bismarcknak hittek, aki kijelentette: "Angliának minden nagyhangú magabiztossága ellenére számos gyenge oldala van és tudja, hogy egy hasonló erejű hatalommal való összeütközés a bukását eredményezné."

A mesterségesen felszított militarizmus a 20. század első éveiben olyan erős volt, hogy német tisztek gyakran annak a napnak az eljövetelére ittak, amelyen Anglia majd megkapja a hadüzenetet. Németország elsősorban a termelőgazdaságát fejlesztette és gyors fejlődésével világhatalommá lépett elő. Ez viszont veszélyeztette a nemzetközi pénzoligarchia irányításával kialakított hatalmi egyensúlyt Európában. A pénzoligarchia által háttérből irányított brit kormány mindig kezdeményező szerepet játszott az európai szövetségek kialakításánál. A feltörekvő kontinentális hatalmat lehetőleg más államok szövetségével korlátozták és így alakították ki és tartották fenn a hatalmi egyensúlyt. "Angliának nincsenek állandó barátai, csak állandó érdekei" hangzott a formula. Az az állam, amely ma szövetséges, holnap ellenséggé válhat. Ez a hatalmi politika lényege. Egyetlen ország sem juthat túlhatalomhoz. A "hűtlen Albion" kifejezés is Angliának erre a magatartására utal.

A német államoknak az egyesülése felborította azt a hatalmi egyensúlyt, amely mintegy kétszáz éve már fennállott Európában. Egészen 1871-ig Nagy-Britannia, pontosabban a "Korona" volt a vezető hatalom az európai földrészen. Anglia legyőzte mind Spanyolországot, mind Franciaországot, amelyik ezt a hegemóniáját veszélyeztette. A megerősödött Németország is fenyegetést jelentett a "Korona" vezető szerepére, mind gazdaságilag, mind katonailag. A brit polgároknak meg kellett állapítaniuk, hogy a németek jobb szolgáltatásokat és árukat nyújtanak, kedvezőbb feltételekkel és olcsóbb áron, s a minőségük is legalább olyan jó, mint az angol gyártmányoké.

1884. után Németország Afrikában és a föld más részein gyarmatokhoz is jutott. 1898. után pedig modern hadihajókkal erősítette meg tengeri flottáját. Mindez fenyegette Nagy-Britannia, és ezen belül a háttérhatalmat gyakorló "Korona" uralmát. A brit központú nemzetközi pénzoligarchia, amely Németország pénzügyi és gazdasági életében csak korlátozottan vehetett részt, keresni kezdte azokat a módszereket, amelyekkel kordában tarthatná az erős német gazdaságot, és ellenőrizhetné annak pénzügyi rendszerét. 1894. és 1907. között ezért több államszerződés megkötését kezdeményezte, amelyeknek az volt a célja, hogy együttes fellépésre kötelezzék Oroszországot, Franciaországot és Angliát, továbbá más európai országokat, ha háborúra kerül sor Németország ellen. Az angol liberalizmus történetírója W. Lyon Blease már 1913-ban rámutatott, hogy "Anglia direkt konfliktusra törekedett, amelyről tízezer angol közül senki biztosat, és ezer közül pedig senki nem tud semmit".

A Háttérhatalom és az Osztrák-Magyar Monarchia

A háttérhatalom már régóta tervezte a katolikus Habsburg dinasztia eltávolítását és birodalmának a megszüntetését. A napóleoni háborút követő "Szent Szövetség" időszakában azonban megszilárdult a dunai monarchia, és túlélte az 1848-as szabadkőműves forradalmi időszakot is. A "Szent Szövetség" másik fontos államának, a cári Oroszországnak a segítségével, a bécsi udvar győzedelmeskedett a magyarok függetlenségi harca felett is. Sőt, az 1867-es kiegyezéssel megerősítette uralmát Magyarország felett, amely többé nem akart elszakadni Ausztriától. A háttérhatalom ezért szabadkőműves hálózatának a segítségével újabb kísérletet tett a Monarchia feldarabolására. Ferenc József császár és király fiát, Rudolf trónörököst nevelője, egy Brehm nevű tanár, beoltotta a szabadkőművesség liberális eszméivel. Sőt, világkörüli útja során fel is vétette a trónörököst az egyik külföldi páholy tagjai sorába. A háttérhatalom terve az volt, hogy lázadások szításával, belső válság előidézésével, olyan forradalmi helyzetet hoznak létre az országban, amely egy kedvező pillanatban lehetővé teszi Ferenc József elmozdítását a trónról. Ezután a Monarchiát feldarabolnák, Magyarország uralkodója Rudolf trónörökös, Ausztriáé pedig János Salvator főherceg, a későbbi Orth János lett volna.

A háttérhatalomnak nem Magyarország függetlensége volt a célja, nem az ezeréves államot akarta megőrizni határai között, hanem a katolikus Habsburg birodalmat akarta felszámolni. Rudolf trónörököst egy erdélyi vadászat után tartott lakomán a szabadkőművesség meg is nyerte ennek a céljának, és nyilatkozatot csikart ki tőle - illuminált állapotban -, hogy ezt az államcsínyt meg is valósítja. A szerencsétlen Rudolfnak ettől kezdve nem volt nyugalma. Egyrészt lelkiismeretfurdalása volt amiatt, hogy apja ellen kell fordulnia, másrészt szabadkőműves felettesei egyre türelmetlenebbül sürgették őt az akció megindítására. A szabadkőművességnek ezt a tervét 1889. januárjában azonban végleg eltemette a Mayerlingben eldörrent golyó. A trónörökös Vecsera Máriával, a szeretőjével, kettős öngyilkosságot követett el. Sokáig arról kerengtek hírek, hogy Rudolfot politikai ellenfelei meggyilkolták.

Megindult Rudolf lejáratása is. Kétségtelen, hogy a trónörökös szerette a nőket, de ugyanakkor komoly tanulmányokat is folytatott. Tanulmányozta a francia forradalom szellemi előkészítőit, Descartes-ot és Voltaire-t. A történelmen kívül járatos volt a botanikában, a fizikában és a szociológiában. Számos utazást tett, köztük a távol keletre is. 24 kötetben megírta a Habsburg dinasztia történelmét is. Ez a munkája ma is fontos forrásul szolgál a történészek számára. Rudolf támogatta egy világkormányzat létrehozását. Erről ezt írta: "Mindaddig lesznek háborúk, amíg a népek és a nemzetek be nem fejezik fejlődésüket, és nem egyesülnek, amíg nem válik egyetlen családdá az egész emberiség." Rudolf az egyesített Európa híve volt, titokban támogatta a magyar függetlenedési törekvéseket, és lazítani kívánt a Monarchia és a Vatikán között fennálló évszázados szoros kötelékeken. Elitélte az egyház gazdagságát, és a működésében észlelhető korrupciót. Szorgalmazta, hogy az arisztokraták is adózzanak, és földhöz akarta juttatni a parasztságot. Mindezért a reakciós politikai erők is eltávolíthatták, ha valóban merénylet áldozata lett. Rudolf internacionalista volt, és a szélsőséges nacionalizmust az állatvilágra jellemző nyájösztönhöz hasonlította. 1882-ben így írt Európa jövőjéről:

"Sötét és rossz idők elé nézünk. Csaknem azt kell hinnünk, hogy az öreg Európa felett eljárt az idő és már folyamatban van a szétesése. Nagy, és átfogó választ kell adni, olyan alapvető társadalmi fordulatot kell előidézni, amelyből - hosszabb idő után - a megújult Európa egésze felvirágozhat."

Friedrich Wichtl, osztrák kutató, a "Weltfreimaurerei, Weltrevolution, Weltrepublik" (Világszabadkőművesség, Világforradalom, Világköztársaság) című munkájában kifejti, hogy Rudolfnak nem volt elég lelkiereje a szabadkőműves követelés teljesítéséhez. Szerinte ez a titka Rudolf rejtélyének. Véleménye alátámasztásául adatokat sorol fel, és olyan tanúkra hivatkozik, mint Larisch grófnő, Rudolf unokatestvére. De Wichtl verzióját erősítik meg a később bekövetkezett történelmi események is. A háttérhatalom, miután a Habsburg uralkodóházban nem tudott segítőtársakra szert tenni, és a magyar arisztokrácia is nagyrészt kicsúszott az ellenőrzése alól, más szövetségesek után nézett. Így jutott el a nemzetiségek függetlenedési, majd elszakadási törekvéseinek a felkarolásáig. Ekkor kezdte el támogatni mindazokat a szeparatista törekvéseket, amelyek a Monarchia szétrobbantását akarták. Ez a folyamat végül - a háttérhatalom által diktált Versailles-i szerződések nyomán - elvezetett Trianonhoz, az ezeréves magyar állam minden nemzetközi jogi elvet felrúgó feldarabolásához. A diktátum készítői - saját maguknak is ellentmondva - megtagadták Magyarország vonatkozásában mind a történelmi, mind az etnikai, mind a Wilson elnök által meghirdetett önrendelkezési elv alkalmazását. Kiderült az igazság: nem elvekért folyt a nagy öldöklés, hanem - többek között - a Habsburg monarchia eltörléséért. Kossuth jóslata beteljesedett: Magyarországnak valóban a halálra ítélt Ausztria sorsában kellett osztoznia.

Láthatóvá vált további nyomok

A 20. század békeévekkel kezdődött, de a színfalak mögött lázasan folyt a háborús készülődés. A pénzoligarchia és illuminátus szervezetének a vezérkara tudta, hogy egy globálisan kormányzott világállam megvalósításához (amelyben a föld népei lemondanak állami szuverenitásukról és nemzeti összetartozásukat kifejező patriotizmusukról) olyan válságot és pusztítást kell előidézni, amely a világ egyetlen népét sem hagyja érintetlenül. A világ nemzeteit olyan kritikus helyzetbe kell manőverezni, amely rákényszeríti őket, hogy békéért könyörögjenek minden áron. A hivatalos és a revizionista történészek egyetértenek abban, hogy a háború ürügyéül szolgáló szarajevói merénylet csupán helyi viszálykodás volt az Osztrák-Magyar Monarchia és Szerbia között. Normális körülmények között az ilyen incidensek néhány napon vagy héten belül elintéződnek. Ez az incidens azonban egy nagy stratégia részét képezte. Beindult annak a tervnek a végrehajtása, amelynek a részleteit már az 1890-es években részletesen oktatták a londoni titkos társaságok összejövetelein, ahogyan arról Rudolf Steiner, az antropozófia megalapítója, 1916-ban Baselban tartott előadásában beszámolt. Steiner részt vett ilyen összejöveteleken, ahol már két évtizeddel korábban részletesen levezették az első világháború menetét, sőt még azokat a határmódosításokat is ismertették, amelyekre a háború végeztével aztán sor is került.

Az Osztrák-Magyar Monarchia 1914. augusztus 2-án indította el csapatait Szerbia ellen, amely nem teljesítette a bécsi kormány Ferenc Ferdinánd trónörökös merénylőjének a felelősségrevonására vonatkozó feltételeit. Már augusztus 3-án Franciaország és Belgium is belépett a háborúba. Ugyanezen a napon Anglia is hadat üzent Németországnak, noha a brit kormány egyetértett abban, hogy a kontinensen zajló események Angliát jogilag nem kötelezik a háborúba való belépésre. Nyilvánvaló, hogy a háború stratégiáját kidolgozó pénzoligarchia - és illuminátus hálózata - azt akarta, hogy lehetőleg minden nagyhatalom részt vegyen a háborúban. Jól tudták, hogy Anglia azonnali belépése nélkül a német haderőt nem lehet feltartóztatni. A kirobbantott háborúra olyan vérfürdő volt jellemző, amely bebizonyította a többszáz éves elavult hadviselési módszereknek a csődjét. Először vetettek be géppuskákat, páncélosokat és tengeralattjárókat. Súlyos veszteségeket okozott, hogy egyik fél sem volt hajlandó belátni: a hagyományos hadviselési módszerek elavultak, és fel kell őket adni. Bajonettel felszerelt lovasságnak és gyalogságnak nem lehet eredményesen támadást intéznie drótakadályok, lövészárok-rendszerek és tömegesen alkalmazott tüzérség ellen. A szembenálló hadseregek vezetői meg voltak róla győződve, hogy a háború legfeljebb hat-nyolc hétig tart, és az a fél nyeri meg a háborút, amelyik egy átütőerejű támadáshoz a leggyorsabban tudja mozgósítani haderejét. Az augusztus 3-i német támadást követően a franciák - érvényben lévő haditervüknek megfelelően - fel akarták tartóztatni a támadást Lotharingiában, és ellentámadásba kívántak átmenni Dél-Németországban. Tizenhat napon belül négymillió katonát szállítottak hétezer vonattal a frontra. Augusztus 6. és 12. között a német főparancsnokság másfélmillió főt dobott át a Rajnán napi ötszázötven vonat segítségével. A franciák augusztus 14-én katasztrofális eredménnyel végződő ellentámadásba mentek át. Néhány órán belül háromszázezer francia elesett, az összhaderő egynegyede. Nem maradt más hátra a francia hadsereg számára, mint a visszavonulás. Az angol expedícióshaderő, amelynek fedeznie kellett volna a franciákat, még gyorsabban visszavonult, mint szövetségese.

"Csoda a Marne partján"

A francia hadsereg akkora vereséget szenvedett, hogy két német hadsereg is átkelt a Marne folyón és szabad volt az út Párizs felé. A francia főváros elfoglalásával a háború már 1914. szeptemberében Németország győzelmével és Franciaország vereségével - legalább is a nyugati hadszíntéren - befejeződhetett volna. Hogy ez mégsem így történt, azt a francia történészek a "Marne-i csodának" nevezik. Ezt a csodát döntően egy német vezérkari tisztnek, Hentsch alezredesnek, a parancsnokló von Moltke vezérezredes segédtisztjének köszönhetik. Hentsch, amint ezt későbbi kutatások kiderítették, szabadkőműves volt, és így kapcsolódhatott a háborús eseményeket a háttérből mozgató rejtett struktúrákhoz. Szinte bizonyos, hogy titkos utasítást hajtott végre, amikor rávette a győztesen előrenyomuló két német hadsereg parancsnokát, hogy Párizs elfoglalása helyett vonuljanak vissza a Marne folyó másik oldalára. Hogyan hajtotta végre Hentsch alezredes ezt a mesteri manőverét?

Ludendorff tábornok, aki az első világháború után átvizsgálta a német birodalmi irattárat, a Marne-i csata idején a Mazuri tavaknál harcoló 8. német hadsereg parancsnoka volt. "Háborús uszítás és népgyilkosságok" című könyvében így írja le a nyugati hadszíntér helyzetét a háború kezdetekor:

"A német haderő előnyomulása nyugaton egy ideig lehetővé tette a győzelmet a francia, a belga és az angol haderő felett, noha a német csapatok létszáma kisebb volt. Ez volt az oka annak, hogy a beavatottak közé tartozó, magasfokozatú okkultista és lelkiismeretlen Rudolf Steiner, aki később beismerte, néhány angol szabadkőműves eszelte ki a világháborút, felkereste a főparancsnokságot Koblenzben azért, hogy von Moltke tábornokot meglátogassa. Steiner antropozófiai és teozófiai tevékenysége Angliában lévő szabadkőműves főhatóságnak volt alárendelve. Kik voltak azok a tábornokok, akik a "Bauhütte" (a német szabadkőművesség hivatalos orgánuma, D.J.) szerint 1915-ben szabadkőműves testvérek voltak? Milyen szabadkőművesek rejtőzködtek a vezérkarokban? Röviddel Steinernek a koblenzi főparancsnokságon tett látogatását követően megtörtént a "Marne-i csoda". Valóban egy katonai "csoda"! Egy hasonló katonai csoda volt a német hajóhad bevetésének a megakadályozása a franciaországi angol haderő összeköttetési vonalai ellen az ugyancsak szabadkőműves testvér Theobald von Bethmann-Hollweg (az akkori birodalmi kancellár, D. J.) parancsára. Így kerülhetett sor a front megmerevedésére francia területen a német hadsereg számára kedvezőtlenebb erőviszonyok mellett."

"A Marne dráma" című írásában Ludendorff behatóan foglalkozik azzal, hogy von Moltke vezérezredes Rudolf Steiner befolyása alá került, mivel maga is közel állt az okkultizmushoz. Azt az álláspontot képviselte: "minden hiába, el fogjuk veszíteni a sorra kerülő háborút". A hadműveletek beindulásakor Heintsch alezredes a nagyvezérkar hírszolgálatának a vezetője volt, és az volt a feladatköre, hogy a vezérkar tanácskozásain tájékoztatót adjon az ellenségről beszerzett adatokról, értesülésekről. A német haderő jobbszárnyáról, amely előnyomulóban volt Észak-Franciaország irányába, 1914. augusztusában két hadtestet visszavontak a keleti front számára, noha Ludendorff lemondott ezekről a csapatokról, mivel a tannenbergi csatához már nem érkeztek volna meg időben.

A német hadsereg hivatalos dokumentumaira támaszkodva Ludendorff így írja le, hogy mi történt a nyugati hadszíntéren:

"A német haderő meggyöngült jobbszárnya keletre Párizstól vesztegelt, amikor a főerők szeptember elején Párizs-Verdun irányába messze előrenyomultak. Ekkor nem teljesen váratlanul erős egységekkel ellentámadásba mentek át a franciák az egész fronton, hogy bekerítsék a német haderő jobbszárnyát. Az 1. hadsereg, amely eddig csak egy hadtesttel tartotta a frontot Párizs irányába, parancsot kapott, hogy valamennyi egységével Párizs felé nyomuljon, az ott fenyegető komoly veszélyt elhárítsa, majd pedig az ellenséges haderők balszárnyát az eredeti haditerv értelmében győzze le. A döntés merész volt... Az 1. hadseregnek ezzel az előrenyomulásával széles rés keletkezett szeptember 6-án, 7-én és 8-án, úgyhogy a déli frontszakasz visszakanyarodott és Párizs irányába balra fordult. Az 1. hadseregnek ezzel az előrenyomulásával olyan széles lett a rés az 1. és a 2. hadsereg között, hogy csak laza lovassági hadosztályokkal és egészen gyenge gyalogsággal volt kitöltve. Az 1. hadsereg parancsnoksága a rés előtt álló és általa már gyakran megvert angol haderő harci erejét nem értékelte túl nagyra. A résben lévő csapatok kismértékű megerősítése, és a fegyelmezett parancsnoki irányítás, nevezetesen valamennyi híd lerombolásának gondos előkészítése a különböző folyószakaszokon, különösen a Marne-n, megszüntethette volna ezt a veszélyt, mindenesetre jelentősen csökkenthette volna. Erre nem került sor, ezért a két hadsereg közötti rés csupán emiatt jelentett veszélyt. Ezen túlmenően nem volt semmiféle kapcsolat az 1. és a 2. hadsereg főparancsnoksága között... Ebben a helyzetben a 2. hadsereg nem tudott semmit az 1. hadsereg támadási szándékáról...

A luxemburgi főparancsnokságon természetesen komoly aggodalmat keltett a jobbszárnyon kialakult helyzet, amely az okkult befolyás alatt álló von Moltke tábornok tetterejét megtörte. Valójában komoly volt a helyzet, de még a hadsereg főparancsnoksága sem tudott az 1. hadsereg támadási szándékáról és kétségbe vonhatta, hogy vajon tettekké lehet-e váltani a szándékokat. A háborúban több támadást határoznak el, mint amennyit megvalósítanak. 1914. augusztus 22-én, amikor keletre küldtek, hogy megmentsem a helyzetet, egész testében remegve láttam von Moltke tábornokot. Sohasem fogom ezt a pillanatot elfelejteni. El tudom képzelni, hogy miként kellett ennek az embernek a ránehezedő felelősség súlya alatt remegnie ebben a pillanatban egy beléje szuggerált gondolatvilág foglyaként, mely szerint "a hadműveletnek kudarcot kell vallania". Meglepő-e, hogy ő már akkor sikertelennek látta a hadműveletet, és csak arra gondolt, hogy meg kell mentenie, ami még megmenthető."

Hasonló lehetett von Moltke lelkiállapota szeptember 8-án délelőtt, miután a német haderő jobbszárnyát fenyegető angol és francia áttörésről homályos jelentéseket kapott, amelyeket a főparancsnokság tisztjeivel, köztük Hentsch alezredessel megtárgyalt. A birodalmi archívum 4. kötete arról tanúskodik, hogy von Stein altábornagy főszállásmester a tanácskozáson nem volt jelen. Köztudomásúan őt választották ki, hogy von Moltke-nek nehéz pillanatokban a támasza legyen. Így a hadművelet kidolgozása a műveleti osztály főnökére, von Tappen ezredesre maradt. Kézenfekvő lett volna, hogy von Moltke stábjának egy részével a jobbszárny parancsnokságára utazzon, és kézbe vegye a csata irányítását. Ezt azonban elmulasztotta. A szeptember 8-i haditanácson a kommunikációért felelős Hentsch nem tett jelentést különösebb pesszimizmusra utaló helyzetről, sem az első, sem a második hadseregnél. Ludendorff szerint nem került írásban rögzítésre, hogy a főparancsnok milyen megbízást adott Hentschnek, és ezért pontosan nem rekonstruálható, hogy valójában mi is hangzott el. Egy későbbi jelentésében 1915. februárjában von Moltke ezt írta:

"Hentsch alezredes csak arra kapott magbízást, hogy közölje az első hadsereggel, amennyiben szükségessé válna, akkor vonuljon vissza a Soissons-Fismes vonalra azért, hogy kapcsolatot keressen ismét a második hadsereggel. Semmi esetre sem kapott megbízást annak közlésére, hogy elkerülhetetlen a visszavonulás."

Hentsch alezredes lényegében azt tette, hogy először a második hadsereg parancsnokságát, majd pedig az első hadsereget győzte meg arról, hogy a másikra való tekintettel vissza kell vonulnia a Marnén túlra. Mivel közvetlen összeköttetés a két hadseregcsoport vezetése között nem állott fenn, és mindkettő parancsnokának Hentsch alezredes azt hangsúlyozta, hogy ő a főparancsnokság nevében beszél, így el tudta érni, hogy a francia főváros elfoglalása helyett a két győztesen előrenyomuló német hadsereg visszavonuljon. Így aztán megtörtént a felfoghatatlan. A nyugati fronton harcoló német hadsereg a véresen kivívott győzelem után végül is visszavonult. A hadművelet irányítója von Moltke tábornok szeptember 9-én, a luxemburgi főhadiszálláson idegösszeomlást kapott. Már utaltunk rá, hogy Ludendorff szerint von Moltke okkult befolyás alatt állt, és meggyőzték arról, hogy ebben a háborúban a németek veresége elkerülhetetlen. A háborút előkészítő háttérerők számára ezért nem is lehetett volna egy alkalmasabb katonai vezetőt találni a nyugati fronton harcoló német hadsereg számára. Ami Hentsch alezredest illeti, vannak olyan közvetett jelek, hogy szabadkőműves volt. Magatartása arra utalt, hogy a háttérerők szolgálatában kellett állnia. Ha Hentsch alezredes jóvoltából előállott "Marne-i csoda" nem következik be, akkor a német haderő ugyanúgy győzelmet arathatott volna, mint ahogy az, 26 évvel később, a második világháború elején, be is következett. Franciaország gyors veresége pedig nyilvánvalóan hatással lett volna a keleti frontra is, és meggondolásra késztette volna az orosz cárt a háború továbbfolytatását illetően. Vagyis az egész első világháború másképp zajlott volna le.

Hentsch ezredesként Bukarestben halt meg 1918. február 13-án, miután epeoperáción esett át. A bukaresti temetőben egy kubus (kocka) díszíti a sírkövét. Ez az ábra közismert szabadkőműves szimbólum. Máig nem tudjuk, hogy ki választotta ki Hentsch ezredes számára ezt a síremléket. A nemzetközi szabadkőműves lexikon ezt írja az említett jelről: "Kubus (kocka), négyszög alakú kő, (angolul: perfect ashlar, franciául pierre cubique) a János-rendi szabadkőművesség jelképe. A faragott kő az építő kő megmunkált képe, amely hézagmentesen beilleszkedik az épületbe, és amely szorgalmas munkával a faragatlan kőből jött létre. Ezért a kubus a szabadkőműves munka előírásaiban az oktatóábra..."

Más "csodák" is történtek az első világháború során. 1916. május 31-én, amikor a Skagerrak-nál a német hadiflotta súlyos veszteségeket okozott az angol hajóhadnak, a győztes német erőknek hirtelen megálljt parancsoltak. Hipper admirális a csatában résztvevő nehézcirkáló parancsnoka később elmondta, hogy "az árulók nem közöttünk, hanem felettünk" vannak. A Wilhelmshaven-i győzelmi ünnepségen Theobald Bethmann-Hollweg német birodalmi kancellár - aki anyai ágon a City of Londonban uralkodó Rothschildok unokatestvére volt - közölte az összegyűlt tengernagyokkal, hogy "most már elég legyen, nem szabad Angliát tovább ingerelni."

A háttérhatalom tevékenysége az első világháborúban könnyebben tetten érhető, mint a második világháborúban. Egyrészt, mert ekkora horderejű vállalkozást a nemzetközi pénzhatalom korábban még nem hajtott végre, és feltehetően emiatt sok áruló nyomot hagyott, másrészt az eltelt nyolc évtized lehetővé tette számos rejtve maradt tény és összefüggés feltárását. Ennek az írásnak nem az első világháború és a két világháború közti történelem ismertetése a célja, hanem csupán annyi, hogy ráirányítsa a figyelmet a történelmi események menetét a háttérből befolyásoló és irányító pénzhatalom meghatározó szerepére. Ez a pénzhatalom rejtett hálózatán keresztül az akkori Európa valamennyi államát befolyásolta. Nemcsak a pénz- és hitelrendszert használta, de rendelkezésére álltak a különböző szabadkőműves irányzatokhoz tartozó páholyok, a nemzetközi titkos szervezetek és zárt társaságok összehangoltan működő hálózatai is.

A láthatatlan pénzhatalom átgondolt stratégiája, és a végrehajtásának gondos összehangolása jól nyomon követhető, ha elemezzük az első világháború kitörését megelőző eseményeket. A háború kirobbantásához ürügyül, mint ismeretes a Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége ellen 1914. június 28-án Szarajevóban elkövetett merénylet szolgált. Az Osztrák-Magyar Monarchia a konfliktust békésen kívánta rendezni és ezért 1914. július 23-án olyan feltételeket szabott Szerbiának, amelyek az adott körülményekhez képest mérsékeltnek mondhatók. Ezek közé tartozott az uszító propaganda beszüntetése, az olyan egyesületek betiltása, amelyek szemben állnak az Osztrák-Magyar Monarchiával, az ellenséges beállítottságú személyek eltávolítása a szerb hadseregből és közigazgatásból, az összeesküvésben résztvevők bírósági felelősségrevonása, valamint a fegyvercsempészet felszámolása. A szerb kormány azonban elutasította a június 28-i merénylet résztvevői elleni bírósági eljárást, mert abban a monarchia hatóságai is részt kívántak venni. Szerb részről még a válaszjegyzék átadását megelőzően, július 25-én elrendelték a mozgósítást. A szerb válasz eredményeként számolni kellett a háború kitörésével. Az Osztrák-Magyar Monarchia szövetségese, II. Vilmos német császár - ellentétben a róla később kialakított harcias képpel - szerette volna elkerülni a háborút. A birodalmi kancellár, Theobald Bethmann-Hollweg, azonban a pénzoligarchia rejtett hálózatának kulcsembere volt, s mint már utaltunk rá, családi kapcsolatok fűzték a pénzhatalom egyik vezető dinasztiájához, a londoni Rotschildokhoz. A szabadkőműves Bethmann-Hollweg rávette II. Vilmost, hogy ezekben a napokban utazzon Norvégiába, mert így ki lehetett kapcsolni a császárnak azokat az erőfeszítéseit, amelyekkel a fenyegető háborút el akarta hárítani. Ludendorff tábornok ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy igen sajnálatos, hogy a császár "nem látott át a vele űzött a frivol játékon". Ez hasonlított ahhoz, amikor 1918. novemberében a nagyvezérkar tagjai rávették, hogy utazzon Hollandiába.

A háttérhatalom céljainak megfelelően 1914. július 14-én a Monarchia kormánya úgy döntött, hogy jegyzék helyett ultimátumot küld Szerbiának. A Bad-Ischl-ben tanácskozó kormányra erős befolyást gyakoroltak a háttérből a jezsuiták és a szabadkőművesek is. Ezeknek az volt a céljuk, hogy a világháborút ne megakadályozzák, hanem éppen ellenkezőleg, biztosítsák a kitörését. A francia Poincarre július 23-án utazott el az orosz fővárosból, éppen amikor Belgrádban átnyújtották a Monarchia ultimátumát. Elmondható tehát, hogy a kritikus időpontban a francia szabadkőműves Poincarre, az angol szabadkőműves Grey brit külügyminiszter, az orosz szabadkőműves Szasszanov, a cár külügyminisztere, és a német szabadkőműves Bethmann-Hollweg birodalmi kancellár, mind a helyükön voltak. Az orosz kormány és a cár befolyásolása ekkor kulcskérdés volt, hiszen Oroszország állt Szerbia mögött. Szerbia élén is szabadkőművesek álltak. Nemcsak Oroszország és Szerbia mozgósított, de Franciaország és Anglia is katonai előkészületeket tett. Július 27-én a szerb csapatok már lövik az osztrák-magyar csapatokat, és így valójában a világháború első lövéseit a szerbek adták le. Július 29-én az orosz cár részleges mozgósítást rendel el az Osztrák-Magyar-Monarchia ellen, de erre már július 25-én megkezdte az előkészületeket. A német uralkodó táviratban próbálta lebeszélni a cárt háborús szándékairól. Ekkor a magas fokozatú szabadkőműves von Kupfer, a Berliner Lokalanzeiger című lap főszerkesztője, július 30-án külön kiadást adott ki azzal a hamis hírrel, hogy II. Vilmos elrendelte a német hadsereg és hadiflotta mozgósítását. Az ugyancsak szabadkőműves orosz külügyminiszter, Szasszanov, természetesen időben tájékoztatva lett erről a hazugságról, és ezt arra használta, hogy lebeszélje a cárt a németekkel való egyezkedésről, és hogy rávegye az orosz hadsereg azonnali mozgósítására Németország ellen. Ez július 31-én meg is történik. A különböző országok kulcspozícióban lévő politikusai tehát összehangoltan cselekedtek a háttérben működő rejtett hálózat akaratából. A német császár csak ez után tett nyilatkozatot arról, hogy fenyegető háborús veszély alakult ki. Franciaország már korábban, július 30-án elrendelte a védelmi készültséget határain. A német kancellár Bethmann-Hollweg követelte, hogy Oroszország állítsa le Németország és az Osztrák-Magyar-Monarchia elleni háborús előkészületeit.

Ekkor került sor Jaures francia szocialista vezető meggyilkolására. Jaures háborúellenes nagygyűlést akart szervezni, ezt azonban a francia belügyminiszter, a szabadkőműves Viviani, betiltotta. Jaures a Második Internacionálé nemzetközi irodájának az elnökénél, az ugyancsak szabadkőműves Vandervelde-nél panaszt emelt: "a francia kormány meg tudná akadályozni, hogy Oroszország háborút indítson, de vezetői háborúra törekednek, amit már hosszú ideje készítenek elő." Ez az iroda az Antant engedelmes eszköze volt és nem tett semmit a béke érdekében. Vandervelde is háborúpárti volt. Jaures azt is nyilvánosságra akarta hozni, hogy az osztrák trónörökös meggyilkolásáért a franciaországi Grand Orient felelős. Azon a napon, 1914. július 31-én, amikor meggyilkolták Jaurest, Párizsban tartózkodott Hermann Müller német szociáldemokrata vezető, aki később aláírta a Versailles-i Diktátumot, majd 1928-ban Németország kancellárja lett. Müller kijelentette, hogy a német szociáldemokraták semmi esetre sem fogják a háborús hiteleket jóváhagyni. Müller noha tudta, hogy a szociáldemokrata internacionálé már a háború mellett döntött, mégis tartotta magát az 1906-ban és 1910-ben hozott határozatokhoz. 1914. nyarán megerősítette Franciaország berlini követének azt a jelentését, hogy Franciaországnak nincs mit félnie Németországtól, mert a német szociáldemokraták, ha kitörne a háború, azonnal forradalmat robbantanának ki. A baloldali pártok szabadkőműveseinek a tevékenységét jól kiegészítette az olyan jobboldali szabadkőművesek tevékenysége, mint Bethmann-Hollweg és von Kupfer. A francia kormány augusztus 1-én, hajnali 4 órakor rendelte el az általános mozgósítást. A német mozgósításra csak délután 5-kor adta ki a parancsot II. Vilmos. A német kancellár Bethmann-Hollweg, aki nyilván kedvében kívánt járni a háttérhatalomnak, teljesen fölöslegesen már augusztus 1-én délután 6 órakor hadat üzent Oroszországnak, Franciaországnak pedig augusztus 3-án délután 6 órakor küldte el a hadüzenetet.

Ezek a Bethmann-Hollweg által elhamarkodottan és szükségtelen sietséggel elküldött hadüzenetek tették később lehetővé annak a hamis állításnak az elterjesztését, hogy "egyedül Németország felelős a háború kirobbantásáért." 1914. július 29-én a brit külügyminiszter, Grey, közvetítésre tett javaslatot a négy hatalom, Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország között. Ausztria-Magyarország a közvetítési ajánlatot elfogadta és kinyilvánította, hogy nincs területi igénye. Karl Heise svájci kutató, aki részletesen foglalkozott az első világháborút kirobbantó háttérerők tevékenységével, írja a "Die Entente - Freimaurerei und der Weltkrieg" (Az antant - szabadkőművesség és a világháború) című munkájában:

"A bécsi kormány 1914. július 29-én fogadta el Grey ajánlatát. Belgrádot meg akarta szállni, és egyelőre nem kívánt előrenyomulni Szerbiában. De az erre vonatkozó beleegyező bécsi válasz a brit uralkodónak soha sem lett kézbesítve. Hol maradt az? A Grey-javaslat elfogadásáról szóló bécsi távirat létezéséről először csak a Berlinből 1917. augusztusában visszatérő Gerard amerikai ügyvivő számolt be."

Karl Heise idézett könyvében részletesen ismerteti azt is, hogy mind Oroszország, mind Anglia és Franciaország már jóval 1914. előtt milyen előkészületeket tett a háborúra. Mindez azt bizonyítja, hogy a háború kitöréséért nem lehet egyedül Németországot felelőssé tenni.

A háttérhatalom Londonban is nyomot hagy

Az új európai és új világrendet akaró háttérerők hálózatának az első számú világközpontja először Frankfurtban, később pedig a City of London-ban volt. A számos formális intézményt és rejtett informális struktúrát koordináló központnak természetesen a brit kormányt is kézben kellett tartania. A háttérerők döntéshozóinak gondosan ügyelniük kellett arra, hogy a hivatalban lévő politikusok az általuk kidolgozott stratégiát hajtsák végre. Az első világháború kirobbanásakor H. H. Asquith volt Nagy-Britannia miniszterelnöke, aki ellenezte a cionista törekvéseket, és más szempontból sem felelt meg a pénzhatalom döntéshozóinak. Egy szemtanú 1917-ben így informálta William Guy Carr-t a "Pawns In The Game" (Parasztok a játékban) című könyv szerzőjét arról, hogy a pénzoligarchiának útjában álló brit kormányfőt miként mozdították el hivatalából. Ez a történet emlékeztet arra az álnokságra, amit Maria Antoinette francia királynéval űztek állítólagos nyaklánca ürügyén az 1789-es francia forradalmat megelőzően. Itt most csak arra emlékeztetünk, hogy a királynő nevében egy hamisított levelet küldtek Rohan herceg bíborosnak, amelyben találkozót kért tőle. Ezen egy Maria Antoinette-nek öltözött prostituált fogadta a bíborost. Ezt a történetet több irodalmi mű is feldolgozta. Az 1916. novemberében Londonban lejátszódó események irodalmi feldolgozása, amelyet a következőkben röviden ismertetünk, még várat magára.

1914. augusztusában röviddel a háború kitörése után igen gazdag személyek egy kis csoportja megbízott egy ügynököt, hogy egy patinás, régi, nagyon tágas épületet alakítson át mesés magánklubbá. Akik az ehhez szükséges jelentős mennyiségű pénzt adták, ragaszkodtak ahhoz, hogy személyazonosságuk teljes titokban maradjon. Vállalkozásukat azzal magyarázták, hogy rendkívül nagyra becsülik a fegyveres erők tisztjeit, akik életüket kockáztatják a királyért és a hazáért. Ez a "Glass Club"-nak elnevezett exkluzív szórakozóhely el volt látva mindenféle luxussal, szórakozási és szórakoztatási lehetőséggel. A klubot csak a Londonban szabadságukat töltő tisztek egy zárt csoportja használhatta. Egy új tag felvételéhez több meglévő tag ajánlása volt szükséges. Amikor a tisztek megérkeztek, egy hivatalos személy kihallgatta őket. Ha megfeleltek a felvételi követelményeknek, akkor tájékoztatták a jelentkező tiszteket, hogy miként működik ez a zártkörű társaság. A felvételért folyamodó tisztnek becsületszavát kellett adnia arra, hogy a klubban megismert személyeknek a nevét és azonosságát szigorúan titokban tartja. Ezt többek között azzal magyarázták, hogy a Glass Club-ot a londoni legjobb társaságba tartozó hölgyek is látogatják. Valamennyien azonban álarcot viselnek. A tiszteknek azt is ajánlották, hogy ne is tegyenek kísérletet a hölgyek személyazonosságának a megállapítására. Ezt követően a felvételt nyert tisztet bevezették saját szobájába, amely a legnagyobb fényűzéssel volt berendezve. Tájékoztatták arról is, hogy egy hölgylátogatójuk lesz, akinek a melltűjén a szobájuk száma lesz látható. Megismerkedés után, ha kedvük tartotta, felkereshették az ugyancsak luxus módon felszerelt éttermet.

A fogadószoba, ahol vacsora előtti koktéljaikat fogyasztották a vendégek, királyi palotára emlékeztetett. Az ebédlő elég nagy volt ahhoz, hogy ötven pár is kényelmesen és diszkréten vacsorázhasson. A táncterem ugyancsak mesés pompával volt berendezve. A legdrágább drapériák, hangulatvilágítás, festmények, estélyi ruhában pompázó hölgyek, behízelgő, halk zene, és finom parfümök illata arab paloták hangulatát idézte. A tisztek először pihentek, majd egy valóságos római ünnepségnek lettek a részesei. A Glass Club-ban semmi nem volt olcsó és közönséges, minden ízléses, szép és előkelő volt. Mindez pontosan az ellentéte volt azoknak a szörnyűségeknek, amelyeket a tiszteknek a fronton át kellett élniük. A vendégek rendelkezésére állt egy Krőzusi lakomára emlékeztető büfé és bár, ahol mindenféle drága ital megtalálható volt a champagne-tól a whisky-ig. Éjfél körül öt rendkívül csinos fiatal hölgy előadta a hétfátyol-táncot, amely a szultán háremét utánozta. A teljesen felöltözött hölgyek a tánc folyamán fokozatosan megszabadultak ruháiktól. Végül is csak egy vékony selyemfátyolban lejtették tovább a táncot. Azok a párok, akik beleuntak a szórakozásba, a táncba, diszkréten visszavonultak szobáikba. A tisztek másnap úszhattak a klub fedett uszodájában, vagy teniszezhettek, tollaslabdázhattak, biliárdozhattak az elzárt sporttermekben. De egy miniatűr Monte-Carlo is tartozott a Glass Club-hoz, ahol a szabadságon lévő tisztek kedvükre kártyázhattak.

1916. novemberében egy igen magas beosztású személyiséget vettek rá arra, hogy tegyen látogatást a Glass Club-ban. Az írásos meghívóban arra tettek utalást, hogy a brit kormányt érintő nagyfontosságú értesülésekhez juthat. A magasbeosztású személy magánautóján kereste fel a Glass Club-ot. Utasítást adott sofőrjének, hogy várjon rá. Bebocsátását követően az egyik legpazarabbul berendezett hálószobába vezették. Egy hölgy csatlakozott hozzá. De amikor megpillantotta őt, csaknem elájult. Ugyanis a felesége volt. Sokkal fiatalabb, mint a férje. Háziasszonyként magányos tiszteket fogadott a Glass Club-ban. A feleség nem volt beavatva az összeesküvésbe. Semmiféle titkos információval nem rendelkezett, amit átadhatott volna. Az asszony meg volt győződve arról, hogy férjével együtt jótékonysági akcióban vesznek részt. Azt hitte, hogy csupán egy szerencsétlen véletlen szembesítette őket. Jelenetre nem került sor, a férjet tájékoztatták arról, hogy a háziasszonyok milyen szerepet játszanak a klubban. A férfi néma maradt, hiszen a kormány tagja volt. Botrányt nem engedhetett meg magának. A Glass Club valamennyi férfi és női alkalmazottja azonban kém volt. Mindenről jelentést tettek főnökeiknek. Így hamarosan kitudódott az érintett férfi és hölgy neve. Az így szerzett értesülések rögzítésre kerültek abban a jegyzőkönyvben, amelyet "fekete könyv"-ként emlegettek. A "feketekönyv" minden vendégről tartalmazta a legbizalmasabb adatokat, különleges szokásaikat, gyengeségeiket, pénzügyi státusukat, családi körülményeiket, rokonaikhoz, barátaikhoz fűződő viszonyukat. Ezen túlmenően feltérképezte politikai, gazdasági és vallási kapcsolataikat is.

1916. novemberében a londoni parlament egyik képviselője kísérletet tett a Glass Club valódi természetének a kiderítésére. Három katonatiszt, aki rendszeresen látogatta a klubot, kémkedés gyanújába keveredett, miután megpróbáltak olyan információkat kizsarolni tőlük, amelyek értékesek lehetnek az ellenség számára. Az ő ügyükbe belekeveredett egy ausztrál hölgy, a sofőrje és számos magas beosztású kormánytisztviselő felesége és leánya is. A liberális sajtó éles támadást intézett a miniszter ellen. Azt vetették a szemére, hogy kormányában olyan személyek vannak, akik alkalmatlanok erre a feladatra. Azzal is vádolták, hogy kiterjedt üzleti kapcsolatban állott német nagyiparosokkal és pénzemberekkel a háború előtt. Emlékeztettek arra, hogy barátságos a német császárral, és nem képes gyors és határozott intézkedéseket hozni. "Majd meglátjuk Asquith"-nek gúnyolták. Mindez a kampány lemondásra kényszerítette a kormányt, vagyis a világháború kellős közepén a brit birodalomnak lovakat kellett váltania a láthatatlan hatalom parancsára. Az Asquith kormány helyébe 1916. decemberében a David Lloyd George vezette kormány lépett. Ennek már tagja volt Winston Churchill, és Lord Balfour is. A nemzetközi pénzoligarchia elsősorban azért döntött úgy, hogy leváltja H. H. Asquith-ot, mert Lloyd George ígéretet tett a cionista mozgalom támogatására, amelyet a Rothschild dinasztia pártfogolt és látott el pénzzel.

A "láthatatlan kéz" a keleti fronton is nyomot hagy

A háttérhatalom keménykezű irányítása a keleti fronton is megmutatkozott. A City of Londonban székelő nemzetközi pénzhatalom "Korona" elnevezésű magánkormánya, Anglia tényleges ura, az első világháborút megelőzően Nagy Britannia teljes katonai támogatásáról biztosította Oroszországot. Mihelyt kitört a háború, Anglia hirtelen az egytizedére csökkentette fegyver- és hadianyagszállításait. A pénzmonopólisták - Albert Pike 1871. augusztus 15-én írott levelének megfelelően - olyan válságos helyzetbe akarták hozni Oroszországot, hogy az a cár bukásához, és készenlétben álló forradalmár ügynökeik hatalomátvételéhez vezessen. Miklós tábornok, a cár nagybátyja felismerte, hogy Oroszország csak úgy tud ebből a veszélyes helyzetből kikerülni, ha minél előbb kicsikarja a győzelmet a németek felett. Ezért két orosz hadsereggel elsöprő erejű támadást indított Kelet-Poroszországban. Rést akart vágni Berlin irányába, és a német főváros gyors elfoglalásával biztosítani akarta a mielőbbi orosz győzelmet. Az 1914. augusztus 23-tól 31-ig tartó tannenbergi ütközetben az északi orosz hadsereg megállította Hindenburgot, miközben a déli orosz hadsereg a hatalmas erdőségen keresztül átkelve Hindenburg csapatait hátulról zárta körül. Amikor a "Korona" stratégái felismerték, hogy Hindenburg csapatai felmorzsolásra kerülnek és Berlin az oroszok kezére kerülhet, parancsok érkeztek Londonból, hogy az orosz előnyomulást azonnal le kell állítani, és mindkét oldalon tartani kell az állásokat. Egy ilyen meglepően gyors győzelem egyáltalán nem volt kívánatos a nemzetközi pénzvilág vezérei számára. A háborús hiteleket folyósító pénzoligarchia nagy profitot kívánt bezsebelni az éppen csak beindított háborúból. Ha a vérfürdő idő előtt véget ér, elmarad a remélt nagy haszon.

Ami ezután a keleti hadszíntéren történt, jól szemlélteti a nemzetközi pénzoligarchia rejtett hálózatának a hatalmát. Miközben az északi orosz hadsereg a londoni parancsnak megfelelően várakozott, Hindenburg egyszerűen feladta az északi frontot, és az ott harcoló német csapatokkal megerősítette a déli orosz hadsereggel szemben álló német erőket. Az északi (1-es számú) orosz hadsereg számára szabaddá vált az út az előnyomulásra Berlin irányába. Hindenburg azonban az egyesített német erőkkel haladéktalanul támadást intézett a déli (2.) orosz hadsereg ellen és egy rendkívül véres csatában, amelyben az elesettek száma messze felülmúlta a nyugati fronton lezajlott ütközetek áldozatainak a számát, megsemmisítette a déli orosz hadsereget. Mivel az orosz reguláris haderő fele más térségekbe került felvonultatásra, az orosz hadvezetés kétségbeesett lépéseket tett a támadásba lendült német hadsereg megállítására. Az öregektől a sebesülteken át a gyerekekig szinte mindenkit besoroztak, hogy megállítsák Hindenburgot, de erőfeszítéseik hiábavalóknak bizonyultak. A nemzetközi bankárok rejtett hálózatuk segítségével elintézték, hogy a 2. orosz hadsereg megsemmisítő vereséget szenvedjen Tannenbergnél és a Mazuri tavaknál. Ez jelentős előnyökhöz juttatta a németeket a következő hónapokban. A vesztésre ítélt Oroszországnak pedig még további két és félévig kellett véreznie, hogy a háttérhatalom által neki szánt sors beteljesedjék.

Hogyan halt meg Lord Kitchener?

A hivatalos történetírás hallgat róla, de kellően dokumentált, hogy a nemzetközi bankárok igen jelentős összegekkel támogatták a bolsevik hatalomátvételt. A brit kormány természetesen tudomással bírt erről, hiszen Londonnak kellett engedélyeznie Trockijnak és hivatásos forradalmárainak a továbbutazását, amikor útban New York-ból Oroszország felé, a kanadai Halifax-ban hajójukat feltartóztatták. A cári birodalom megdöntése azt is jelentette, hogy az orosz hadsereg visszavonásával a keleti fronton felszabaduló német haderő bevethetővé válik a nyugati hadszíntéren. Noha ez nyilvánvaló volt, nem történt semmi ennek a megakadályozására. A brit kormány tisztában volt Oroszország nehéz helyzetével. Ezt az is bizonyítja, hogy kemény viták után a brit kabinet úgy döntött, hogy egyik legkiválóbb katonai vezetőjét, Lord Kitchenert, Oroszországba küldi azért, hogy szervezze újjá az orosz haderőt. Kitchener hajója azonban titokzatos módon 1916. június 5-én elsüllyedt. Az a közlemény, hogy hajóját egy német tengeralattjáró süllyesztette el, később hamisnak bizonyult. William Guy Carr, aki maga is magasrangú tengerésztiszt volt, alapos kutatómunkát végzett ebben a kérdésben, amit könyvben is közzétett. Eredményei megegyeznek Erik von Ludendorff német tábornok állításaival, miszerint "német haditengerészeti egységeknek, sem tengeralattjáróknak, sem aknarakó hajóknak semmilyen közük nem volt Lord Kitchener hajójának, a H. M. S. Hampshire-nek az elsüllyesztéséhez". Ludendorff "isteni beavatkozásnak" tekintette Lord Kitchener halálát, mert ha életben marad, újjászervezte volna az orosz hadsereget és a legveszedelmesebb harci erővé formálta volna azt. Ludendorff megjegyezte: "ha ezt megtette volna, akkor a bolsevikok a világ egyik legfélelmetesebb hadigépezetének a birtokába jutottak volna, amelyet valaha is ismert a világ. Egy ilyen katonai erő lehetővé tette volna, hogy a kommunizmus az egész világra rátelepedjen".

A "Leleplező" 1999. évi 2. számában már részletesen ismertettük, hogy milyen nagyarányú segítséget nyújtottak a bolsevikoknak a Wall Street leggazdagabb pénzemberei. A nemzetközi bankárok nem akarták, hogy a bolsevik hatalomátvételt megelőzően az orosz hadsereg újjá legyen szervezve, és meg legyen erősítve. Nagyon is kétséges, hogy akár Kerenszkij, akár később Trockij és Lenin, hatalomra kerülhetett volna Szentpéterváron, ha Lord Kitchener-nek sikerül újjászerveznie a cári orosz hadsereget 1916-ban. Az is dokumentumokkal igazolható történelmi tény, hogy Winston Churchill és Lord Kitchener igen kemény vitákat folytatott 1914. és 1916. között a követendő katonai stratégiáról. Kitchener keserűen ellenezte Churchill-nek azt az elképzelését, hogy hadihajókat küldjön Antwerpenbe 1914-ben. Azt a tervét is ellenezte, hogy foglalják el a Dardanellákat. Mindkét vállalkozás költséges hibának bizonyult.

Minél inkább tanulmányozzuk a háttérhatalom által alkalmazott módszereket, annál inkább meggyőződhetünk róla, hogy kedvelt színlelő eszközei közé tartozott a politikai gyilkosságok baleseteknek vagy öngyilkosságoknak való álcázása, a tudatosan végrehajtott szabotázs gondatlanságnak, a súlyos következményekkel járó tudatos politikai akciók tévedéseknek, vagy nem szándékos melléfogásoknak való feltüntetése.

Árulás Versailles-ban

A világháború előkészítésével és levezénylésével párhuzamosan a pénzoligarchia kezdettől fogva futtatta színlelő-álcázó programját is. Ez a pacifista, humanista program arról szólt, hogy a világháború állítólag azért folyik, hogy véget vessen örökre minden háborúnak. A pénzoligarchia azonban azzal is tisztában volt, hogy nem elég Oroszországot ellenőrzése alá vonnia, szüksége van a Németország feletti hegemónia tartós megszerzésére is. Ennek egyik lehetséges módja volt egy bolsevik típusú hatalomátvétel Németországban is. Ehhez a háborús vereség, a versailles-i diktátum teljesíthetetlen feltételei, valamint a kommunista szervezkedés meg is teremtette a külső és belső feltételeket. Mint már említettük csupán egy bátor berlini szociáldemokratán, Gustav Noskén múlott, hogy ez a terv nem sikerült. Noske a Friedrich Ebert vezette szociáldemokrata kormány hadsereg nélküli hadügyminisztereként 1919. januárjában megakadályozta a kommunista Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezette spartakista milíciák lenini típusú erőszakos hatalomátvételét Berlinben. (Ennek részleteit a Leleplező következő számában ismertetjük.)

Mivel a kommunista puccs nem sikerült, így Versailles-ban kellett olyan feltételeket Németországra rákényszeríteni, hogy az lehetővé tegyen egy újabb háborút Németország végleges leigázásra. Németország alávetése nélkül Európa nem egyesíthető a pénzoligarchia hegemóniája alatt. Egyesített Európa nélkül pedig nem lehet létrehozni az egy központból irányított világrendszert, a Novus Ordo Seclorum-ot. A harcok beszüntetését követően - a City of London urainak a sugalmazására - a brit kormány blokád alá helyezte Németországot. 1919. március 14-én Winston Churchill a brit alsóházban kijelentette, hogy "Anglia erélyesen végrehajtotta a blokádot... A kiéheztetésnek ez a fegyvere mindenek előtt az asszonyokat és a gyermekeket, az öregeket, a betegeket és a szegényeket sújtotta". Erről a The Nation 1919. július 21-i számában tájékoztat.

Miközben a sajtó éhező csecsemőkről, gyerekekről és felnőttekről számol be, akik tömegesen halnak éhen, aközben elrendelték, hogy Németországnak ötszáz lovat, háromezer csikót, kilencvenezer tehenet, százezer juhot, tízezer kecskét kellett Franciaországnak átadnia. Ezen túlmenően ötezerkétszáz lovat, ötezer csikót, ötvenezer tehenet, negyvenezer disznót Belgiumnak leszállítania. A sort folytathatnánk. Carroll Quigley rettenetesnek nevezi a blokád hatását. A fegyverszünet kilenc hónapja alatt nyolcszázezer német halt éhen. A világháború négy éve alatt Németország civil polgárai közül 1,6 millió vesztette életét. Az Antant hatalmak blokádjának az ideje alatt a halálozási arányszám 5,5-szeresére növekedett.

Amikor a győztesek Versailles-ban összegyűltek, hogy Európa sorsáról döntsenek, a nemzetközi pénzoligarchia is elküldte magasrangú tagjait a tárgyalásokra azért, hogy azok kimenetele az ő stratégiai céljait szolgálja. Az amerikai küldöttséget látszatra Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke vezette. Valójában csak statisztaszerepet játszott a pénzoligarchia legfontosabb képviselője, Mandel House "ezredes" mellett, aki soha sem volt katona, csak tiszteletbeli címként viselte ezt a rangot. A harmadik személy Bernard Baruch volt, aki ugyan tanácsadóként volt feltüntetve, valójában az amerikai pénztőke vezérkarát képviselte Versailles-ban. Baruch egyébként az első világháború négy éve alatt - az Egyesült Államok Hadiipari Hivatala despotikus vezetőjeként - kétszázmillió dollárnyi vagyonra tett szert. Az ő feladata volt a jövedelmező kormánymegrendelések szétosztása. Baruch Wilson elnökválasztási kampányaira 1912-ben és 1916-ban hatalmas összegeket költött. Ez is kifizetődő befektetésnek bizonyult.

Nagy-Britanniát David Lloyd George képviselte. Kíséretében ott volt Sir Philip Sassoon, Mayer Amschel Rothschild egyeneságbeli leszármazottja, aki a brit Privy Council, azaz a Titkos Államtanács tagja volt. A békekonferencián Sassoon Lloyd George titkáraként tevékenykedett és mint ilyen a legtitkosabb tanácskozásokon is részt vehetett.

A francia küldöttséget Clemenceau miniszterelnök vezette, tanácsadója pedig Georges Mandel volt, aki születésekor még Jeroboam Rothschild névre hallgatott és gyakran Franciaország Disraelijeként emlegették. A politikai sztárok között is ő volt a szuperpolitikus. Ami House ezredest illeti, nem volt ismeretlen Európa legfelsőbb politikai köreiben. 1912 óta rendszeresen felkereste az európai fővárosok kormányköreit és látogatásait még a háború idején is folytatta. House otthon érezte magát György angol királynál a Buckingham Palotában, gyakran folytatott hosszú beszélgetéseket a német császárral Potsdamban, vagy Párizsban, az Elysee Palotában. A texasi Austinban lévő könyvtára is a helyi politikai nobilitások találkozóhelye volt.

A Versailles-i békekonferencia idején volt House ezredes hatalma csúcspontján. Ő volt ott a legkeresettebb ember. Miniszterelnökök, nagykövetek és delegátusok nap mint nap felkeresték a Hotel Carltonban lévő lakosztályában. Volt olyan nap, hogy negyvenkilenc meghallgatáson fogadta az őt felkereső befolyásos embereket. Egyik alkalommal betoppant hozzá a francia miniszterelnök, Clemenceau, amikor éppen Wilson elnökkel beszélgetett. House fejbiccentésére az Egyesült Államok elnökének el kellett hagynia a szobát, hogy az "ezredes" négyszemközt maradhasson Clemenceau-val. Ez is jelzi, hogy Wilson csak egy "paraszt" volt a játszmában, egy kicserélhető bábú a nemzetközi hatalmi politika halálos játszmájában.

Számos dokumentum bizonyítja, hogy Woodrow Wilson már 1914-ben felismerte, hogy "eladta lelkét az ördögnek" azért, hogy az amerikai közélet és a nemzetközi politika szereplője lehessen. A versailles-i konferencia idején az egyik vezető brit kormánytisztviselő, Sir William Wisemann, megdöbbenését fejezte ki House ezredesnek amiatt, hogy Wilson milyen rosszul néz ki. Nyilvánvaló, hogy a dróton rángatott bábelnök már hosszabb ideje meghasonlott és depresszióba süllyedt, amikor fel kellett ismernie, hogy a háttérben rejtőzködő pénzhatalom eszközként használja, többek között az Egyesült Államok feletti ellenőrzés megszerzésére. Versailles-ban egyenesen idegösszeomlásba kergette Wilsont, amikor szembesülnie kellett a nemzetközi hatalmi politika cinikus álnokságaival és áskálódásaival. Szédülés fogta el, amikor rájött, hogy Amerika olyan titkos megállapodás sikeréért küzdött, amelyről az Egyesült Államok hivatalosan nem is tudott, és amely Amerika érdekeibe ütközött.

A nagyhatalmak zárt ajtók mögött tárgyaltak Versailles-ban, a kisebb államoknak nem volt beleszólásuk a döntésekbe. Wilson amikor elfogadtatta a House által ajánlott népszövetséget, véglegesen szakított a hasonmásának tekintett "ezredessel" és visszatért Washingtonba. Az amerikai nép elfordult elnökétől. Wilson két héten belül kétszer is agyvérzést kapott és félig megbénult. 1924-ben meghalt.

Nagy-Britannia, pontosabban a pénzoligarchia fellegvára, a City of London, és annak "Koronának" nevezett magánkormánya volt tulajdonképpen még Franciaországnál is nagyobb mértékben a versailles-i szerződés haszonélvezője. A brit világbirodalomnak népszövetségi mandátumok formájában sikerült megszereznie számos német gyarmatot, továbbá a felbomló török birodalom egyes tartományaira is rá tudta tenni a kezét. A német hadiflotta és kereskedelmi hajózás kikapcsolása biztosította Anglia számára a tengerek feletti egyeduralmat az Északi Sarktól Gibraltáron át a Dardanellákig és vissza. A Versailles-ban elfogadott végérvényes "szerződést", amelyet lényegében a nemzetközi pénzoligarchia hagyott előzetesen jóvá zárt ajtók mögött hozott titkos tanácskozásain, megfigyelők kezdettől fogva durva komédiának tartották. Philip Snowden brit parlamenti képviselő így értékelte a Versailles-ban a legyőzöttekre kényszerített békediktátumot:

"A szerződés kielégítheti a brigantikat, az imperialistákat és militaristákat. Halálos döfés mindazok számára, akik remélték, hogy a háború vége békét hoz. Ez nem békeszerződés, hanem egy további háború megüzenése. Ez a demokrácia és a háborúban elesettek elárulása. A szerződés napvilágra hozza a szövetségesek igazi céljait."

Lord Curson is kijelentette, hogy a versailles-i szerződés nem békeszerződés, hanem csupán az ellenségeskedés félbeszakítása. Még Lloyd George is azt mondotta, hogy "van egy írásbeli dokumentumunk, amely garantálja húsz éven belül a háborút... Ha Önök egy népre (Németország) olyan feltételeket kényszerítenek, amelyek nem teljesíthetőek, akkor arra kényszerítik, hogy vagy megszegje a szerződést, vagy háborúba kezdjen. Vagy módosítjuk ezt a szerződést, és elviselhetővé tesszük a német nép számára, vagy ha felnő az újabb nemzedék, az fogja ezt megkísérelni."

E. C. Knuth írja "Empire of The City" című munkájában, hogy a versailles-i diktátum pénzügyi feltételei a legirreálisabb részét képezték ennek az álnok okmánynak, mivel a gyakorlati végrehajtás szempontjából lehetetlen rendelkezéseket írt elő. Már említettük, hogy a fegyverszünetet követő blokád következtében nyolcszázezer német halt éhen. Ezután pedig elviselhetetlen jóvátételi terheket raktak Németországra. Az első részletet, húszezer millió márkát, 1921. májusáig ki kellett volna fizetni. Amikor ennek csupán a fele került ténylegesen kifizetésre, a franciák a Ruhr-vidék megszállásával fenyegetőztek azért, hogy a jóvátételi fizetés teljes összegét kikényszerítsék. Németország egy újabb ultimátum hatására magára vállalta százharminckétezer millió márka jóvátételi számla kiegyenlítését, és a győzteseknek adósleveleket állított ki erről az összegről. Ebből nyolcvanhárom milliárdot félretettek, de a fennmaradó ötven milliárd után Németországnak évente két és fél milliárd márka kamatot kellett fizetnie, valamint fél milliárd márkát adóság csökkentésre. Németország csak két előfeltétel esetén tudta volna ezeket a rákényszerített kötelezettségeket teljesíteni: először akkor, ha költségvetési többlete lett volna, másodszor ha többet tudott volna exportálni, mint importálni, vagyis külkereskedelmi mérlege pozitív lett volna.

Az eseményeket irányító háttérhatalom azonban gondoskodott arról, hogy ezeket a célokat ne lehessen elérni anélkül, hogy a német életszínvonal ne süllyedjen olyan szintre, ahol a német munkás már nem több, mint a nemzetközi pénzügyi oligarchia bérrabszolgája.

(A "Leleplező" következő számában folytatjuk a nemzetközi pénzhatalom és Németország kapcsolatának az ismertetését.)

 


 

Németország és a pénzügyi oligarchia

Második rész

A nemzetiszocializmus Versaillesben született

Miközben Lloyd George és Winston Churchill a német császárt szidalmazták, és Clemenceau Franciaországban a nemzetközi pénzoligarchia amerikai színekben jelenlévő képviselőivel vitatkozott, huszonhét szövetséges állam küldöttei gyűltek össze Párizsban azért, hogy 1919. januárjától egy békekonferencia keretében kidolgozzák a megfelelő nemzetközi szerződéseket. A legyőzött német birodalom anarchiába süllyedt, mintegy tízezer szovjet mintájú bizottság jött létre és még a legkonzervatívabb régiókban is forradalmi helyzet alakult ki. Az erősen katolikus és konzervatív Bajorországban 1918. november 7-én, vagyis négy nappal a fegyverszünet előtt törtek ki a zavargások. Kurt Eisnernek, egy kommunista agitátornak, aki október 14-én a szabadult ki a börtönből, sikerült annyira felizgatnia a Teresienwiese-n összegyűlt münchenieket, hogy felszólításának engedelmeskedve követték őt a bajor parlament épületéhez, ahol az önjelölt vezér rögtönözve kikiáltotta a köztársaságot. A bajor főváros - mindenki meglepetésére - egy improvizáló agitátor uralma alá került. Eisner irányításával elfoglalták a pályaudvart, a nyilvános épületeket anélkül, hogy a demagóg újságírót akár egyetlen rendőr vagy katona is letartóztatta és visszavitte volna abba a börtönbe, ahonnan októberben szabadult.

Tény, hogy november 7-én estére, miközben a német hadsereg elkeseredetten tartotta a frontot, amelyet Ferdinand Foch tábornagy francia főparancsnok sehogy se volt képes áttörni, a bajor királyi palotában egy kommunista agitátor átvette a hatalmat. III. Lajos bajor király hanyatt-homlok Salzburgon át Magyarországra menekült. Eisner még az éjjel kinevezett nyolc minisztert, köztük egy lakatost munkaügyi miniszternek. Ez az államcsíny végrehajtójának mindössze 18 márkájába került, amit aznap sörre a zsebébe tett. A rögtönzött államcsínyt a hadsereg, a rendőrség és a hivatalnokok ölbe tett kézzel, tehetetlenül nézték végig. Egyetlen délután elég volt egy demagóg firkásznak ahhoz, hogy a német birodalom legrégibb keresztény-konzervatív tagállamát a hatalmába kerítse, még mielőtt II. Vilmos lemondott volna, és mielőtt még Erzberger, a német meghatalmazott a Foch francia tábornagy által előkészített fegyverszüneti egyezményt a Compiegne-i erdőben aláírta volna. A Bajor Köztársaság új főnöke azonnal követeket nevezett ki, és megszakította a kapcsolatot Berlinnel. Nem mulasztotta el kinyilvánítani Németország háborús felelősségét sem. November 3-án pedig elárasztotta dokumentumokkal a győztes hatalmakat, amelyek állítólag mind alátámasztották, hogy a háborúért egyedül Németország volt a felelős.

Eisner egy Mühsam nevű kommunistát bízott meg személyes védelmével, aki vörösgárdistákból és lázadó matrózokból milíciát szervezett. A segítségükkel már az első éjszaka megpróbálta az improvizáló leninista agitátor kikiáltani a proletariátus diktatúráját. Ez már azonban túl sok volt az első meglepetésükből felocsúdó bajoroknak. A lakosság legyőzve apátiáját ellenállt a lázadóknak. Az ablak alá gyűlve ezt kiabálták: "Akasztófára Eisnerrel, mi Bajorországot akarjuk!" Eisner megrészegülve a hatalomtól azt képzelte, hogy csak a gyengeelméjűek ellenzik uralmát. 1919. január 12-re kitűzte a képviselő választást. Ez azonban katasztrofálisan végződött a számára. A 180 képviselőből csak három tartozott Eisner pártjához. A hét napra rá megtartott nemzetgyűlési választásokon is abszolút többséghez jutottak a polgári pártok. Bajorország újdonsült diktátora azonban nem mondott le, ezért 1919. február 21-én a galíciai származású Eisnert, - akinek csak apja vette fel az Eisner nevet, amikor Berlinbe költözött, - a szintén zsidószármazású Gróf Arco Valley, a német hadsereg hadnagya, lelőtte.

Ezzel azonban ez a tragikus rögtönzés még nem ért véget. Az augsburgi, fürthi, würzburgi, lindaui kommunisták nyomban Münchenbe siettek, hogy Emil Mühsam mögé állva, aki Eisner halála után átvette a vezetést, kikiáltsák a Tanácsköztársaságot és bevezessék a proletariátus diktatúráját. A népi megbízottak fantasztikus határozatot hoztak. Eszerint "Mindenki úgy dolgozik, ahogy jónak látja; az alárendeltség megszűnik, a jogi gondolkodás nem érvényes. Tizennyolc éves kortól minden állampolgár jogosult az egyetem látogatására. Az eddigi történelemtanítás pedig, mint kultúraellenes, be van tiltva."

Emil Mühsam amatőr csapatát hamarosan szakképzett forradalmárok váltották fel. Ők nem bajor börtönökből kerültek elő, hanem a Kommunista Internacionálé pétervári vezetősége küldte Szovjet-Oroszországból nagy sietve Münchenbe őket. Lenin feltétlenül az irányítása alá akarta venni ezt a "csodálatos bajor forradalmat", amely igen közel feküdt a szövetségesek által megszállt területekhez. A bolsevik vezér felismerte, hogy mennyi hasznot lehetne húzni ebből a politikai kalandból, és ezért három hivatásos forradalmárt is küldött Münchenbe, név szerint Levient, Eugén Levinét és Axelrodot. A három leninista a bajor fővárosba érkezve azonnal bejelentette: "Az ideológiai viták korszakát a hadiállapot korszaka követi, az intellektuelek beszédeit pedig a kivégző osztagok sortüzei." Lenin Moszkvából szigorúan számon kérte kiküldött embereitől: "Felemeltétek-e háromszorosára a béreket? Elszállásoltátok-e a munkásokat a jómódú negyedekben? Megszüntettétek-e részükre az élelmiszerek adagolását? Ejtettetek-e túszokat a burzsoázia körében?" A bejelentett vérengzésekre hamarosan sor került. A Lenin emberei által ejtett túszokat pedig 1919. április 30-án mind kivégezték, amikor az önkéntes egységek München felé közeledtek. Elég volt, ha valakinek valamilyen nemesi címe volt, hogy a kivégzendők listájára kerüljön.

A Párizsban tanácskozó küldöttek körében a müncheni kommunista diktatúra kilengései nem keltettek különösebb aggodalmat. Tisztában voltak vele, hogy egy forradalmi Bajorország széttörné a német egységet, és kifejezetten kedvező lenne a győzők számára. A francia kormány diplomáciai képviselőt is küldött Münchenbe, akinek a szeparatista törekvéseket kellett volna támogatnia. Clemenceau még arra is javaslatot tett, hogy élelmiszer segélyben részesítsék a müncheni kommunista rezsimet. Miközben Németországban százezrek haltak éhen a szövetségesek által tudatosan alkalmazott blokád következtében, ugyanezek a szövetségesek készek voltak élelmiszer szállítmányokkal a kommunista uralom segítségére sietni Bajorországban.

A Münchenben uralkodó káosz azonban nem volt kivétel, hiszen hasonló volt a helyzet Poroszországban, Hannoverben, Szászországban, a Ruhr-vidéken. A Németországot elárasztó bolsevik ügynökök még tragikusabbá tették a blokád által okozott helyzetet, mert az általuk szervezett sztrájkokkal tovább nehezítették az amúgy is megbénított közellátás működését. A mérhetetlen nyomor valósággal megvadította a lakosságot, és a bolsevikok mindenütt rávetették magukat a német állam még maradék erőire. A nemzetközi pénzoligarchia, amely hatalomra juttatta Trockijt és Lenint Oroszországban, most az ő irányításukkal és közvetlen támogatásukkal akarta Németországban megismételni az oroszországi hatalomátvételt. Amikor a fronton soha le nem győzött német hadsereg katonái a francia és a belga hadszíntérről visszatértek és 1918. december 11-én Berlinbe érkeztek, a szociáldemokrata Friedrich Ebert, aki ekkor az ideiglenes köztársasági elnök volt, így köszöntötte őket: "Üdvözlöm Önöket, akik vereség nélkül tértek vissza a csatatérről." De minden udvariaskodó tiszteletadás ellenére tudták a katonák, hogy egy politikailag megosztott, összeomlott, megrágalmazott országba tértek vissza, ahol a forradalom ragadta meg a hatalmat, vagy méginkább két egymással életre-halálra versengő forradalom, amelynek vezető csoportjai nem csak vitatkoztak egymással, de egymás megsemmisítésére törtek. 1918. november 9-én a szocialista képviselő Philipp Scheidemann a Reichstag épülete előtt kikiáltotta a köztársaságot. Két órával később a spartakista Karl Liebknecht a palota előtti Lustgartenben viszont a szabad szocialista köztársaságot kiáltotta ki, és háláját fejezte ki a szovjet-orosz ügynököknek a tőlük kapott segítségért. Ilyen esetekben a radikálisok rendszerint hamarosan félretolják a mérsékelteket. November 9-én este a mérsékelt szocialista vezetők Friedrich Ebert, Philipp Scheidemann és Otto Landsberg elhatározta, hogy enged a forradalmi nyomásnak. A szélsőséges Hugo Haaseval, Wilhelm Dittmannal és Emil Barthtal egy hattagú kancelláriát hoztak létre, amely szovjet mintára a Népi Küldöttek Tanácsa elnevezést kapta. Scheidemann így ír a Berlinben uralkodó helyzetről:

"Ez volt az az idő, amikor Karl Liebknecht minden reggel maga köré gyűjtötte követőit a Siegesalleen... Az volt az elv, hogy ne csillapodjon a feszültség, és minden mozgásban maradjon, mindenek előtt a munkanélkülieket, és ami ugyanazt jelentette, a katonákat az utcán kell tartani. Jól emlékszem egy esős vasárnap estére. Ebert és én a birodalmi kancellárián dolgoztunk az akkori hadügyminiszterrel, Scheuch-al. Ekkor jött a jelentés egy közeledő tüntető menetről. A kapukat becsukták, és a villanyt eloltották. A menet, miközben a vörös lobogókkal és plakátokkal haladt, megállás nélkül kiáltozta: le Eberttel és Scheidemannal, éljen Liebknecht! A Wilhelm Platz tele volt tömeggel. Szorosan álltak a kerítéskapuk előtt, mi pedig egy sötét előszobában toporogtunk, mint egy szigeten. Fokozatosan csend lett. Liebknecht beszélt az autójából. Röviden, monotonon, mindig ugyanazt: "Ott ülnek az árulók, a Scheidemannok, a szociálpatrióták, a fészküket már ma felszámolhatnánk. Üvöltő helyeslés." Miközben radikális katonacsoportok érkeztek, Liebknecht tovább harsogta: "Nem lesz nyugalom Berlinben. A munkások nem hagyják magukat a gyárakba zárni és hatalmas tüntetésekkel, mint amilyen a mai, erre a kongresszusra kényszerítik véleményüket."

Berlinben minden a Lenin által odaküldött szovjet-orosz komisszárok körül forgott. A német munkásság bennük látta azokat, akik a "szabadság zászlaját" először kibontották. A kommunista ultrabaloldali vezetőség, élén Liebknechttel és Rosa Luxemburggal, jól tudta, hogy egy éhező, munkanélküli nép ellenszegülése robbanásig feszült helyzetet teremt. A kommunista vezetők ezt a forradalmi potenciált akarták erősíteni. Tartottak attól, hogy a néptömegek lendülete alább hagyhat és ugyanakkor a polgárság is erőre kaphat. 1918. november 11-től a hadsereg fegyelmezetten visszatért, és a csapatok még engedelmeskedtek tisztjeiknek. A forradalmi vezetők ezért fel akarták gyorsítani az eseményeket, ugyanakkor el akarták kerülni az összeütközést a frontról visszatért katonákkal. Tartani lehetett attól, hogy a katonák a gomba módra elszaporodott szovjet típusú tanácsok tevékenységére erőszakkal reagálnak. Azért, hogy elejét vegyék egy hazafias lázadásnak, a spartakisták - a német bolsevikok így nevezték magukat, egyesek szerint a római rabszolgalázadás vezetője Spartakus után, mások szerint Adam Weishaupt után, aki az illuminátus rendet, a kommunista mozgalom elődjét megalapította, és ebben a rendben a Spartakus nevet viselte - Berlinben tizennégy zászlóaljat szerveztek ezer-ezer résztvevővel, amelyek mind a kommunista bizottságok irányítása alatt állottak. Az utca az övék volt. Szövetségeseik a lázadó tengerészek, akik magukat "népi tengerészeti hadosztálynak" nevezték a császári kastélyban, a Reichsbankban és a porosz képviselőházban tanyáztak. Egy harmadik még radikálisabb egység, a "biztonsági felügyelet" 24 órán át a kormányt tartotta megfigyelés alatt. Liebknecht és leninista stábja mind a három felfegyverzett alakulatot az ellenőrzése alatt tartotta. A parlament erőszakos elfoglalására külön "köztársasági védő csapatot" állítottak fel, amelynek tagjai fekete-vörös karszalagot viseltek. Lenin nyíltan megmondta, mi a szándéka: "Nagyon jól tudjuk, hogyan terjed a forradalom: a németek, a franciák és az angolok fogják befejezni a munkát, és a szocializmusé lesz a győzelem." Ebert, a birodalmi elnök, a leninisták túsza volt. Kémekkel volt körülvéve, postáját felbontották, telefonját lehallgatták. A társadalom túlfűtött kazánja bármikor felrobbanhatott. Ebert tudta, hogy egy - a Moszkvában uralmon lévő bolsevik vezetőség által kitűzött - időpontban bármikor kiolthatják az életét. Ebert és Scheidemann a baloldalhoz tartott, de megmaradtak hazafiaknak. A népbiztosok tanácsának elnöke, páni félelemben élt. Tudta, hogy csak egy lehetőség van a bolsevik hatalomátvétel elkerülésére, ha a hadsereg, illetve az, ami belőle még megmaradt, a kormány segítségére siet. Ebertet csak az mentette meg a teljes elzártságtól, hogy volt egy olyan titkos telefonvonal a kancellária és a nagyvezérkar között, amelyről a bolsevikok nem tudtak, ezen keresztül vette fel a kapcsolatot Hindenburggal, aki 1918. december elseje óta Kasselban tartózkodott, a Wilhelmshöhe-i kastélyban. Hindenburg nem bízott Ebertben, mert gyakran hozott olyan döntéseket, melyeket azonnal visszavont, mihelyt szélsőséges kollégái zsarolni kezdték. Ebertet nagyon megrémítette az a milícia, amelyet Liebknecht és Rosa Luxemburg megszervezett. Ez száztíz bolsevik centúrióból állott, valamennyi centúrióhoz tizenegyezer ember tartozott. Ugyanakkor attól is tartott Ebert, hogy ha a hadsereg segítségét kéri, akkor az katonai diktatúrához vezethet. Mégis úgy döntött, megkéri titokban a hadsereget, hogy avatkozzon be.

1918. december elején a kommunista milicisták elegendő fegyverrel rendelkeztek, de nem voltak jól megszervezve és szakszerűen irányítva. Vezetőik lázadók voltak, nem képzett katonák. Lenin tudta, hogy egy hónapra még szüksége van ahhoz, hogy ezt a vörös milíciát megfegyelmezze, és harcképessé tegye. Hindenburgnak viszont végig kellett néznie, ahogyan hadserege felbomlik. Ennek a hadseregnek a katonái mielőbb haza szerettek volna menni. Ugyanakkor Hindenburg azt is tudta, hogy 1918. decembere döntő a bolsevikok számára. Karácsonyra már csak üres, kifosztott kaszárnyák maradnának. A spartakisták mindenütt megjelentek és magukkal vitték a fegyvereket, lőszereket és az élelmiszert. Ha Hindenburg segíteni akart, akkor neki azonnal lépnie kellett. A kaszárnyákban már csak kevés fegyveres tartózkodott, néhány hivatásos katona és példamutató tiszt, akik végigharcolták a világháborút. A spartakisták tudatában voltak, hogy napokon belül Szovjet-Németország urai lesznek. Scheidemannak bizonyítania kellett, hogy a szélsőbaloldali népbiztosok, - az ő hivatali társai - Moszkva fizetett ügynökei voltak. 1918. tavaszától kezdődően tehát nem a francia Clemenceau volt az egyedüli, aki a végét járó német birodalomban kézbe vette a forradalmi mozgalmak irányítását. Lenin berlini követe a független szocialista Hugo Haasenak adta át a pénzt azért, hogy forradalmat robbantson ki Németországban.

1918. november 18-án rádióüzenetben fordult Szovjet-Oroszország tanácskormánya a németországi munkás, katona és matróztanácsokhoz: "Katonák és matrózok, ne adjátok ki a fegyvert a kezetekből, mert utána az egyesült kapitalisták leigáznak titeket. Fegyverrel a kézben mindenütt át kell venni a hatalmat, és létre kell hozni egy munkás, katona és matróz kormányt Liebknechttel az élén. Ne hagyjátok rábeszélni magatokat egy nemzetgyűlésre. Tudjátok hová vezetett titeket a Reichstag."

Lenin és berlini ügynökei parancsára a spartakisták december 16-án Hindenburg leváltását követelték. A spartakisták az un. katonatanácsokat kongresszusra hívták Berlinbe, amely december 16-tól 20-ig tanácskozott és elsöprő többséggel jóváhagyta a következő határozatot: "1. A hadsereg és a haditengerészet felett a főparancsnokság jogkörét a népbiztosok és a központi tanács gyakorolja. A helyőrségek irányítását a helyi munkás és katonatanácsok látják el. 2. A militarizmus és a vakfegyelem megszüntetésének jelképeként eltávolításra kerülnek a rangjelzések, és a rendkívüli fegyverviselés be van tiltva. 3. Az egységek megbízhatóságáért és a fegyelem megtartásáért a katonatanácsok felelősek. 4. Szolgálaton kívüli elöljáró nincs többé. 5. A katonák maguk válasszák vezetőiket. 6. Azok a korábbi tisztek, akik bírják csapataik többségének a bizalmát, újraválaszthatóak. 7. A jelenlegi hadsereg felszámolását és a népi haderő létrehozását fel kell gyorsítani." Hindenburg keményen tiltakozott ezek ellen a határozatok ellen, és követelte Eberttől, hogy végrehajtásukat a nemzetgyűlés összehívásáig függessze fel. Ebertnek a tanácskongresszus utolsó napján sikerült elérnie, hogy a határozatokat az 1919. január 19-re kitűzött nemzetgyűlési választásokig felfüggesszék.

Hindenburg azonban - mint már utaltunk rá - nem bízott Ebertben, aki túlságosan sokszor változtatgatta a véleményét, ezért cselekvésre határozta el magát. Wilhelm Groener tábornokot, jobb kezét, - Ludendorff utódját - von Schleicher őrnaggyal Berlinbe küldte, hogy szigeteljék el az ott ülésező központi tanácsot. Mihelyt ezt a résztvevők megtudták, a küldöttek szétszéledtek, és nyomban hozzáfogtak a lázadás kirobbantásához. Mobilizálták a spartakista milíciákat, ellátták a civileket fegyverekkel a leghírhedtebb lázadó tengerészegységek közreműködésével. Ezután a spartakista milicisták körülvették a birodalmi kancelláriát, ahol lényegében szobafogságban tartották Ebert birodalmi elnököt. Ekkor a teljesen magára maradt Ebert ismét elővette titkos telefonját, amely a Kassel-i főparancsnoksággal összekötötte és segítséget kért. A főparancsnokság megígérte, hogy a Potsdamban állomásozó kormányhű csapatokat azonnal Berlinbe küldi a kormány kiszabadítására. A birodalmi fővárosban a helyzet rohamosan romlott. Az új rendőrfőnök Emil Einchorn, aki a szovjet hírügynökségtől húzott fizetést, vörös matrózokkal vétette körül Otto Wels helyőrségi parancsnok hivatalát. Eldördültek az első lövések. A matrózok letartóztatták Welset, valamint két további tisztet, és kivégzéssel fenyegették őket. A túszként használt tisztekre támaszkodva a vörös matrózok lazítottak egy kicsit a birodalmi kancellária körüli blokádon. Ebert ismét a titkos telefonhoz nyúlt és arra kérte a főhadiszállást, hogy Hindenburg állítsa le a Potsdamból közeledő kormányhű csapatokat. Már túl késő volt. A hadsereg elhatározta, hogy saját felelősségére cselekszik. Ez a hadsereg, amely három hónappal ezelőtt még négymillió katonával rendelkezett, ma már csak néhány hűséges katonából állt, ezek masíroztak december 23-án a kancellária felé, hogy a birodalmi fővárosban megakadályozzák a bolsevik hatalomátvételt. Hindenburg katonái a királyi palotánál mindössze nyolcszázan voltak. Ezerötszáz lázadó sáncolta el magát és ők számíthattak a spartakista milicisták tízezreinek a segítéségre. Mivel a városparancsnok a felkelők fogságában volt, a tűzharc bármely pillanatban kitörhetett. A vörös matrózok közölték Scheidemannal, hogy ha a kancellár nem állítja le az előrenyomuló katonákat, akkor veszélyben forog a foglyul ejtett városparancsnok, Otto Wels élete is.

1918. karácsonyán a reggeli órákban elkezdődött a tűzharc. A kormányhű minihadsereg megrohamozta az épületet. Fél tízre elszállt a lázadók bátorsága és kitűzték a fehér lobogót a megadás jeleként.

Rövidre rá azonban váratlan fordulat történt. A megadási tanácskozások lehetővé tették, hogy a forradalmi lázadók lerohanják a kormányhű csapatok vékony sorait, miközben más forradalmi csapatok hátba támadták őket. A vörös matrózok az újonnan érkező erősítésekkel megrohamozták a már elveszettnek hitt palotát. A reggeli órák győztesei, Hindenburg katonái, két tűz közé szorulva felmorzsolódtak és közel álltak ahhoz, hogy az utolsó szálig lemészárolják őket. A túlélők csak igen nehezen tudtak elmenekülni.

Liebknecht és Rosa Luxemburg spartakistái aztán Hindenburg utolsó híveit is megsemmisítették. A szovjetek által irányított győztesek kezébe került nemcsak a csatatér, hanem a birodalmi nyomda és a közlekedési vállalat vezetése is. A rablóvezérré átalakult (ez Scheidemann kifejezése) Einchorn uralkodott a birodalmi főváros északi részén. Egész Berlin a vörös szabadcsapatok terrorja alá került. Még a szocialisták sem tudták a lakosságot a tényleges eseményekről tájékoztatni. Lapjuk, a Vorwärts is a spartakisták kezére került. A Vorwärts egy másik nyomdáját is elkobozták és a Spree-be dobták. A központi kormány teljesen ki volt szolgáltatva a felkelőknek. A forradalmi diktatúra gúzsba kötötte őket. A hadsereg főparancsnoksága is meg volt bénulva. Az a néhány egység, amely hű maradt hozzá, az egész országban szét volt szórva. A tisztikarból is csupán néhány száz önkéntes maradt. A spartakisták a berlini utcák minden fontos pontjára őrséget állítottak gépfegyverrel. Állandóan lövéseket és gránátrobbanásokat lehetett hallani. Az emberek csak szorosan a fal mellett mertek közlekedni. A népbiztosok úgy ültek szobájukban, mint egy egérfogóban. Nem merték elhagyni a birodalmi kancelláriát, mert attól féltek, felakasztják őket. Az országgal nem tudtak érintkezésbe lépni, mert a posta, a távíró, a vasút már mind vörös kezekben volt. A berliniekhez sem tudtak szólni, mivel az újságokat, szerkesztőségeket és a nyomdákat is elfoglalták a spartakisták. Ha lett volna egy német Trockij vagy Lenin, akkor egy ilyen vezér néhány óra alatt a hatalmába keríthette volna Berlint. Csupán egy utolsó rohamra lett volna szükség és 1918. karácsonyára a bolsevizmus győzhetett volna Berlinben.

A szószátyár Liebknecht azonban határozatlan volt és szónoklatokra pazarolta idejét, miközben csak a kezét kellett volna kinyújtania, hogy átvegye a hatalmat. Ezúttal is kiderült, hogy a küzdelemben a legerősebb fegyver az erős karakter. Nos, ezekben a napokban egy vasakaratú ember is feltűnt Berlinben. Úgy hívták Gustav Noske.

Gustav Noske, a vasakaratú szociáldemokrata

A német bolsevik vezetők habozása láttán akcióba kezdett egy kemény akaratú ember, aki nem előkelő származású, nagytekintélyű katona, vagy képzett szakember volt, hanem egy tettre kész munkás, aki egyesítette magában az egyszerű emberek józan ítéletét, akaraterejét és tettre kész hazafiságát.

A szocialista népbiztosok annyira féltek szobáikban, hogy még a villanyt se merték felgyújtani. Ekkor állt fel az egykori favágó, majd mészárossegéd, később pedig különböző szociáldemokrata újságok munkatársa, az autodidakta Gustav Noske. A szélsőbaloldali népbiztosok, mint Emil Barth, elhagyták a birodalmi kancelláriát. Ebertnek, aki összetörten sétálgatott szobájában, eszébe jutott egy szociáldemokrata képviselő, akit 1914-ben a chemnitzi bányászok választottak meg. A háború alatt bátor hazafinak bizonyult, és mint tiszthelyettes éles eszével és erős akaratával elnyerte feljebbvalói tiszteletét. Vajon ez az egyszerű, de tehetséges német férfi alkalmas lenne-e arra, hogy ezen a karácsonyi napon megmentse Berlint a bolsevik hatalomátvételtől?

Noske két hónappal korábban már bebizonyította, hogy kész harcolni a szovjeturalom ellen. Amikor 1918. novemberének elején a német haditengerészet Kiel-i támaszpontján lázadás tört ki, szocialista társai Noskét küldték ki a rend helyreállítására. Noske kemény kézzel rendet teremtett. Ebert felkérésére Noske ismét akcióba lépett. 1919. január 6-ra a lázadó vörös matrózok, vagyis azoknak az elvtársai, akikkel Noskének Kiel-ben már dolga volt, a szovjet-orosz ügynökök és Liebknecht vezérletével a hatalom átvételére készülődtek. 1918. december 24-én, amikor a kétszázezer felfegyverzett forradalmár Berlinben elfoglalta a birodalmi kancelláriát, Noske elhatározta, hogy bármilyen áldozatot is követeljen ez tőle, de megakadályozza a bolsevik hatalomátvételt.

Hindenburg és vezérkari főnöke, Groener, hittek ennek a favágóból lett tiszthelyettesnek és komolyan tárgyaltak vele. A legsürgősebb feladat volt, hogy a három kommunista népbiztos helyére újakat nevezzenek ki. Ebert, aki ekkor a birodalmi elnök, vagyis köztársasági elnök volt, felkérte Gustav Noskét, hogy csatlakozzon azokhoz a népbiztosokhoz, akik a birodalmi kancelláriában maradtak. Ezek közül bármelyiket a fellázított berlini nép habozás nélkül kidobta volna az ablakon, ha erre Karl Liebknecht megkérte volna őket. Noske azonban nem azokhoz tartozott, akik minden további nélkül megadják magukat. Azt a kormányhivatalt vállalta el, amely abban az időben a legkevésbé volt vonzó, azaz ő lett a német birodalom hadsereg nélküli hadügyminisztere 1918. december 29-én. Noske tisztában volt azzal, hogy a neki felajánlott bársonyszék a lehető legkényelmetlenebb, de egykedvűen csak annyit válaszolt: "Valakinek vérebnek is lennie kell."

A szócséplő Liebknechttel ellentétben Noske nem tétovázott. Nem olvasta Machiavellit, de tudta, hogy minden erejére szükséges lesz, ha meg akarja akadályozni a bolsevik hatalomátvételt. "Ha helyre akarom állítani a törvényes rendet Berlinben, akkor gyorsan egyetértésre kell jutnom a katonákkal, hogy kézben tudjam tartani őket" - mondotta később Noske. Mint már említettük, december 25-én a tiszteket a spartakisták elűzték. A német hadsereg négymillió katonája a világháborúból visszatérve a városok iparnegyedeiben és parasztgazdaságaiban tartózkodott. Ugyanakkor a felfegyverzett forradalmárokkal az utcákon harcolni egészen másfajta harcmodort igényelt, mint amire a katonák ki voltak képezve. Tehát nemcsak katonákat kellett találni, hanem teljesen új katonai harcmodort is ki kellett dolgozni. Noskéval egyidejűleg Maercker tábornok is feltűnt, aki 1918. karácsonyáig csaknem ismeretlen volt. Maercker, aki a háborúban az egyik gyalogsági hadosztály parancsnoka volt, tisztában volt vele, hogy értelmetlen dolog néhány katonának éhező, fellázított emberek tízezreivel szembeszállni. A fellázított tömeg nyomásának csak különösen fegyelmezett, speciálisan kiképzett, elit csapatok képesek ellenállni, ezért ilyeneket kell sürgősen létrehozni. Néhány ilyen egység felállítása azonban versenyfutás volt az idővel. Ezért Noskével egyetértésben Maercker napi kétszáz gramm hús fejadagot, és ötszörös zsoldot ígért elit csapata tagjainak. A katonai fegyelmet bajtársiasságnak nevezték, de ugyanazt jelentette.

Noske sem vesztegette az idejét, miután 1918. december 29-től ő volt a hadseregért és haditengerészetért felelős népbiztos. Már 1918. novemberében tapasztalatból tudta, hogy fegyelem és büntetés nélkül nem lehet rendet fenntartani a fegyveres csapatoknál. Kiel-ben sikeresen úrrá lett a bolsevikok által szított lázadáson. Noske 1919. január 6-án szinte diktátori jogkörrel ruháztatta fel magát a többi népbiztossal, pontosan azon a napon, amikor csaknem mindegyiküket a spartakisták az ablakon dobták volna ki. A forma kedvéért főparancsnokká kinevezett Noske most már közvetlenül tárgyalt a tábornoki karral, és bizonyos fokig önállósította magát a kormánytól. Ezekben a napokban szinte minden a hatáskörébe tartozott. Azt a hivatalos szöveget, ami őt ezzel a teljhatalommal felruházta, soha nem olvasta. Számára ekkor a cselekvés volt a fontos. Noske a Königsplatzra költözött, amely időközben Köztársaság térre lett átkeresztelve. 1920-ban megjelent "Kiel-től Kappig" című könyvében így írja le Noske a városközpontot: "Amikor magunk mögött hagytuk a tömeget, amely megtöltötte a Wilhelmstrasset, akkor beleütköztünk az Unter der Lindenen a függetlenekbe és a spartakistákba. A Brandenburger Tor-nál, az állatkertnél, és a tábornoki kar épületénél keresztül kellett haladnom a felvonulók menetén. Számos felfegyverzett személy is felvonult. Néhány gépfegyveres teherautó állt a Siegesäule-nál. Udvariasan kértem, hogy engedjenek át, mert sürgős elintéznivalóm van. Ők készségesen szabad utat engedtek. Ha a fegyveres csapatoknak céltudatos vezetőjük lett volna hencegők helyett, akkor már délre a kezükben lehetett volna Berlin."

Noske Berlintől nyugatra egy erdős vidéken fekvő kis településen, Luisenstift-ben, egy leánykollégiumban dolgozott éjt nappallá téve. Az említett napon, délután három órakor lefoglaltatta az épületet. Szőke, copfos kislányok helyett katonák szorgoskodtak, akik telefonvezetékeket fektettek le. Noske az egyik osztály sarkában elhelyezett diáklányágyban aludt. Rendelkezésére állt még egy szék és egy deszkára felerősített telefon. Az önkéntesek szinte éjjel-nappal ki-be jártak. A harc tehát kezdetét vette Berlinért. Noske elhatározta, hogy visszaállítja az önkéntes egységeket, megerősítésükre ezerhatszáz főt Kiel-ből Dachlen-be hozatott. Potsdamban még egy kis repülőgép egységet is összevont. Így már nyolc felfegyverzett egységgel rendelkezett. A fő erőt azonban Maercker tábornok jól kiképzett négyezer főnyi lövésze képezte.

A spartakisták számos csapattal rendelkeztek, amelyek főleg lázadókból álltak. Rendelkezésükre állt kétezer gépfegyver. Ezeket fel is állították az utcákon, Berlin stratégiai pontjain az ablakokban, a háztetőkön. Rendelkezésükre állt továbbá húsz ágyú. A népi tengerészeti hadosztály főparancsnokságán Marschtall-ban hatalmas mennyiségű fegyver volt felhalmozva. Ezt szétosztották a hozzájuk csatlakozó civilek között. Még a mentőautók is fel voltak fegyverezve. Berlinben a helyzet az 1871-es párizsi kommünre emlékeztetett. Ami Noske szabadcsapatait illeti, egyetlen erejük abban állott, hogy jól ki voltak képezve, alkalmas tisztek álltak az élükön, vasfegyelem uralkodott, pontos terv szerint cselekedtek, és parancsnokuk, Maercker tábornok, kidolgozott a részükre egy új harci formát.

Noske a mindenre elszánt népvezér nem habozott és keresztülvitte akaratát. Így tehát látható, hogy a minőség állt a mennyiséggel szemben. Amikor Lenin és Trockij megragadta a hatalmat Oroszországban, nem habozott a bolsevizmussal szemben állókat tömegesen kivégeztetni. A bolsevik hatalom első tizenöt hónapjában nyolcmillió orosz vesztette életét erőszak, gyilkosság, vagy éhezés következtében. Azaz többen haltak meg, mint az első világháború négy éve alatt. Egy mindenre elszánt Leninnel szemben, aki Berlint ugyanúgy uralma alá akarta vetni, mint Petrográdot, csak lenini típusú elszántsággal lehetett szembeszállni. A szociáldemokrata munkás, Noske tudta, hogy kivel áll szemben. Ha nem akarják a német polgárok, hogy a lenini terror áldozatai legyenek, akkor legalább olyan erejű ellenterrorral kell szembeszállniuk a terroristákkal. Így lett a meggyőződéses szociáldemokratából meggyőződéses antibolsevik.

A spartakisták a vörös frankfurti garnizon (helyőrség) segítségét kérték. Az ugyancsak a bolsevikok oldalára átállt spandaui garnizon egy oldaltámadásra készült fel. Noske elhatározta, hogy megelőző csapást mér a spartakistákra. 1919. január 10-én kiadta a parancsot a rendelkezésére álló csapatnak, hogy intézzen támadást a spartakista milíciák főhadiszállása ellen. Noske mindenek előtt ellenfelei spandaui főhadiszállására akart csapást mérni. Egy önkéntes egység rövid tüzelés után elfoglalta a spandaui városházát és fogságba ejtette az ott küzdő spartakistákat. Ezeket ugyanúgy, ahogy a bolsevikok is tették Oroszországban, a helyszínen agyonlőtték. Egy másik önkéntes egység az éjjeli órákban elfoglalta a Belle-Alliance-Platz-ot, ahol, már két hete az elkobzott nagy berlini újságok szerkesztőségei voltak, és amelyek azóta a spartakistáknak dolgoztak. A spartakisták 1919. január 5-én elfoglalták a szociáldemokrata Vorwärts-et is, és a saját céljaik szolgálatába állították. A szociáldemokrata miniszter Noskét, az egykori újságírót, ez különösen sértette. Önkéntesei ezen a napon az épület frontszárnyán erőteljes gránáttámadással hatalmas rést ütöttek, és az épület egy része összeomlott. A felkelők fehér zsebkendőket lobogtatva az utcára rohantak, de itt se volt könyörület.

"Emberiség elleni bűntett" - hangozna ma az ítélet. Még akkor is, ha azt nem valamiféle náci, hanem egy meggyőződéses szociáldemokrata követte el. Mintegy háromszáz spartakista az épület hátsó részébe menekült, de őket is utolérte sorsuk. Néhányan azért menekültek meg, mert váratlanul egy bolsevik ellentámadásra került sor. De röviddel a támadás után Berlin nyugati része Noske ellenőrzése alá került. A következő napon úgy nézett ki a német főváros, mint egy sivatag. A néhány ezernyi győző rendezett csoportban a belvárosba vonult. Néma csönd volt. Ekkor azután felébredt az egész város. A berliniek, mintha csak egy rémálomból ébredtek volna, megjelentek a házak kapujában, szemeiket dörzsölték, úgy tűnt nekik, hogy egy óriást látnak, aki igazi katonák vállain halad. Hamarosan felfogták, hogy szabadok, vége a két hónap óta tartó rémálomnak és ujjongva üdvözölték ez elvonuló katonákat.

Az utolsó bolsevik ellenállási központ a rendőrség központi épülete volt. A Moszkva zsoldjában álló Emil Eichhorn visszaszerezte az uralmat a rendőrség központi épülete felett. Noske megvárta az elsötétedést. Ezután következett a nagy roham. Gránátok törték át az épület frontoldalát. Egész falak omlottak össze. Két órán át tartó elkeseredett küzdelem után Noske önkéntesei könyörtelenül üldözőbe vették a spartakistákat egészen a romokban heverő hivatali szobákig, a liftekben és még a pincékben is.

Berlin kommunista fellegvárában pánik tört ki. A spartakisták fejvesztve menekültek. Mintegy húszat közülük elfogtak és nyomban agyonlőttek. Ki ezért a felelős? Természetesen a szociáldemokrata Noske. A két kommunista vezető Liebknecht és Rosa Luxemburg, akik nyolc nappal korábban a vörös Berlint hatalmukba kerítették, még menekülőben voltak.

1919. január 15-én felkutatták őket, majd a Hotel Eden-be, a lovassági gárdahadosztály főhadiszállására szállították őket. A látszat kedvéért tárgyalást tartottak, és kihallgatták őket. Amikor Liebknecht kilépett az épületből azért, hogy átszállítsák a Moabit nevű börtönbe, bolsevik módra két kemény ütést mértek a fejére gumibottal. Ezután revolverrel megadták neki a kegyelemlövést, ahogyan azt a kommunistáktól tanulták. Röviddel rá Rosa Luxemburgra került a sor. Leninista módon ő is két hasonló ütésben és egy lövésben részesült. Csak egy hónappal később találták meg holttestüket az egyik csatornában. Így fejezte be életét 1919. januárjában, Berlinben a németországi bolsevik hatalomátvétel két vezetője. Két hónapon át rendelkezésükre állt a megbénított német nép. Ők azonban a döntő pillanatban nem mertek céljaik érdekében cselekedni. Ezért az életükkel fizettek.

Egy Trockij, vagy egy Lenin, akik az oroszországi bolsevik hatalomátvétel minden részletét alaposan kidolgozták, néhány óra alatt megragadták a hatalmat az orosz fővárosban, majd hosszantartó véres erőszak után egész Oroszországban. Liebknecht és Rosa Luxemburg forradalmi frázisokat pufogtató fecsegőnek bizonyult Trockijhoz és Leninhez képest. A két német bolsevik vezető leninista stílusú eltávolítása még az akkori szocialista vezetőket is "sajnálatuk" kifejezésére késztette. A német szocialista párt első embere, Scheidemann, aki egy héttel később birodalmi kancellár lett, a következőket mondotta: "Ők, a két áldozat nap-nap után fegyverbe hívták a népet és követelték a kormány erőszakos megdöntését. Ők maguk lettek a saját véres terrortaktikájuknak az áldozatai."

Amikor Noske Berlint az ellenőrzése alá vonta, a német szocialista párt elhamarkodottan azt hitte, hogy a városban lezajlott bolsevik forradalom a vészterhes német múlt egy véres lapja csupán. A szociáldemokraták tévedtek, mert a főváros visszaszerzése csak rövid epizódnak bizonyult. Hamarosan újból kellett kezdeni mindent, először Berlinben, majd Németország más területein. A vezér nélkül maradt spartakistáknak ismét lángba kellett borítaniuk Berlint és az országot. A legyőzött német birodalom fővárosa kétszer is államcsínyt élt át 1918. szentestéje és 1919. január 15. között, azaz egy hónapon belül. A harmadikra, egy még erőszakosabbra és véresebbre, két hónap múlva került sor. Valójában szünet nélkül harcolni kellett, mert még szinte nem is ért véget Noske akciója Berlinben, amikor Bremenben és Bajorországban már vörös diktatúra volt. Hamarosan felkelésre került sor a Ruhr-vidéken is, majd Szászországban. "Egy nép, amelyet elkeseredetté tett a nyomorúság és lelkiismeretlen uszítók felhergeltek, önpusztításba kezdett" - sajnálkozott Scheidemann szocialista vezető. Mindez a párizsi békekonferencián résztvevő delegátusok közönyös tekintete előtt történt, akik érzéketlenül nézték ezt a láncreakciót, amely a nyugat kapuja elé hozta a kommunizmust, és már Franciaországot fenyegette. A győztes szövetségesek elégtétellel vették tudomásul, ahogyan a bolsevikok aláássák Németország erejét, és minden rendet megsemmisítenek. A Münchenben hatalmat gyakorló Eisnerrel a legszívélyesebb kapcsolatot építették ki, és ugyanezt tették leninista követőivel is, akik a még nyugatot egyedül védő falat, Bajorországot megrohamozták. Németország megsemmisítése mindennél fontosabb cél volt számukra. Minden más csak mellékes dolognak számított.

1919. januárjában Németország egy rövid ideig azt hitte, hogy újra feltápászkodhat. Miközben a huszonnyolc győztes hatalom éppen megkezdte tanácskozásait, Németországban választás zajlott. Néhány napig nyugalom volt, komolyabb incidensekre nem került sor a nemzetgyűlés képviselőinek a megválasztásakor. Az eredmény azonban meglepőnek bizonyult. Noha a szocialisták látszatra a mindenki által kívánt rendszert vezették be, mégis vereséget szenvedtek. A négyszázhuszonhárom képviselői helyből csupán százhatvanötöt tudtak megszerezni. A kommunistabarát független szocialisták, akik csatlakoztak a spartakistákhoz, pedig mindössze huszonkét helyhez jutottak, azaz csak a polgárok öt százaléka szavazott rájuk. A polgári német demokrata párt, a keresztény centrum és a német nemzeti néppárt viszont kétszáztíz képviselőt küldhetett a nemzetgyűlésbe, vagyis negyvenöttel többet, mint Ebert és Scheidemann pártja, noha ez a párt hatalmon volt és az számos előnyt jelentett a választás alkalmával. A parlamenti demokráciát akaró pártok a leadott voksok több mint háromnegyedét megkapták. Ez világosan megmutatta, hogy a német nép nem kér a bolsevik rendszerből.

A tulajdonképpeni győztes ezen a napon egyértelműen az egykori favágó Gustav Noske volt, aki ismét kézbe vette a fejszét. Noskét ezért saját pártjának megalkuvói és engedékeny gyávái, vagyis napjaink szalon-szocialistáinak és szociáldemokratáinak az elődei, megtagadták. De ebben a pillanatban valamennyien, mindenek előtt a szocialisták, elismeréssel adóztak neki kemény magatartásáért. A német nép ezekben a hetekben felismerte, hogy Noske volt az, aki a bolsevizmus rabszolga-rendszerétől megmentette.

Noske elérte, hogy az újonnan megválasztott nemzetgyűlés ne Berlinben, hanem Weimarban üljön össze. Berlinben fennállt a veszélye, hogy a spartakizmus újra feléled, és az egész nemzetgyűlést fogságba ejti. Azonban Weimarban sem fogadták szívélyesen a képviselőket. A forradalom itt is fortyogott a föld alatt. Alig érkezett meg Weimar pályaudvarára az a katonai egység, amelynek a képviselőket kellett volna védenie, amikor a helyi vörös milicisták megtámadták és lefegyverezték őket. Ennek ellenére az új parlament 1919. február 6-án megkezdte működését. A szocialista Ebert bombasztikus beszédet tartott anélkül, hogy egy szót is ejtett volna az Elzászban, Csehországban, és Ausztriában élő németekről. Az új nemzetgyűlés képviselői, mind a szocialisták, mind a centrumhoz tartozóak, mind a demokraták II. Vilmos egykori Reichstagjának a szellemét idézték. Szinte bocsánatot kértek a forradalomért és az elnyomásért. Scheidemannt miniszterelnökké választották. Ebert pedig birodalmi elnökként államfő lett. Időközben a köztársaság megjelölést kivonták a forgalomból, és hivatalosan újból a német birodalomról beszéltek. Németországnak szerencséje volt, hogy Noske, a kemény vágású, erős ember, mint birodalmi hadügyminiszter, a helyén maradt.

A versaillesi békekonferencia első hetei

A versaillesi békeszerződés 1919. június 28-i aláírásához vezető tanácskozások hivatalosan 1919. január 18-án kezdődtek Párizsban a második német birodalom 1871-ben, valamint a porosz királyság 1701-ben, Königsbergben történt megalakításának évfordulóján. Ötvennyolc különböző bizottság mintegy kétezer tanácskozást tartott. Wilson amerikai elnök Murat hercegnő palotájában lakott. Churchill Balfour oldalán volt látható. Lloyd George pedig Clemenceau társaságában időzött a legtöbbet. A "Tigris"-nek nevezett Clemanceau-nak, aki 1917-től 1920-ig állt a francia kormány élén, Raymond Poincaré, (aki 1913-tól 1920-ig francia köztársasági elnök volt, és 1914-ben kulcsszerepet játszott a francia politika formálásában,) már a terhére volt. Még mielőtt a diplomáciai színjáték elkezdődött, merényletet követtek el a jövőbeni Csehszlovákia miniszterelnök-jelöltje ellen. Thomas Masarik csak hajszál híján úszta meg élve. A románokat Ion Bratianu képviselte. Prága megengedte, hogy egy szlovák küldött is ott legyen, egy Milan Stefanik nevű asztronómus, aki 1914-ben hadnagy volt, de nem tudni hogyan, 1918-ra francia tábornok lett belőle. Szemtanúk beszámolói szerint a lengyel zongoraművész, Jan Ignace Paderewski, tisztektől körülvéve úgy járt s kelt, mintha egy balett bemutatón lett volna.

A német delegáció tagjai számára nem tették lehetővé, hogy megjelenhessenek a tanácskozásokon, és kifejthessék álláspontjukat. Csupán a diktátum átvételére és aláírására vették őket igénybe. Az előkelő párizsi társaság hízelkedve, néha ironikusan fogadta a nagyhangú győztesek képviselőit. A francia sajtó nem rejtette véka alá, hogy a franciák neheztelnek az amerikaiakra. A román Bratianu pedig mindenkit körbeudvarolt és meghívott ebédre, akitől valamit kapni akart. Ezt sokan ellenszenvesnek találták.

Már 1919. tavaszán a lelki és a fizikai hanyatlás jelei mutatkoztak Wilson amerikai elnökön. Ez a kimerült, gyönge ember volt az, aki még három hónappal korábban még azt hitte, hogy magára tudja vállalni a világ rendbetételét. Wilsonnak azonban ekkor már szembe kellett néznie azokkal, akik híressé vált tizennégy pontjában egyáltalán nem hittek, és a leghatározottabban arra törekedtek, hogy azt teljesen levegyék a napirendről. A jóhiszemű amerikai elnök, aki komolyan gondolta 14 pontját, kísérletet tett eredeti törekvéseinek az érvényesítésére, de amikor ez ismételten kudarccal járt, mind lelkileg, mind testileg összeomlott. A háttérerők a németek és a világközvélemény megtévesztésére először meghirdették a "wilsoni 14 pontot", de később színt kellett vallaniuk, amikor bevezették a legyőzött Németország elleni gyilkos blokádot, és elkezdték Németország feldarabolását, pénzügyi és gazdasági függésbe taszítását. Wilson elnök ekkor jött rá, hogy ő sem több, mint a nemzetközi pénzoligarchia tehetetlen bábja, akit a háttérerők csak eszköznek használtak a világ megtévesztését szolgáló színlelő programjukhoz. A jószándékú amerikai elnök ettől a felismeréstől meghasonlott. Testileg-lelkileg betegen távozott Párizsból, hogy az amerikai néptől is elidegenedve haljon meg.

Lloyd George brit miniszterelnök mindent elkövetett, hogy a Közel-Kelet olaj-országaira rátegye a kezét, noha ez ellentétes volt azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyekben Anglia kötelezettséget vállalt az arab világ felé ezen országok politikai és gazdasági függetlenségének a biztosítására. A francia vezetők, Clemenceau, Foch, Tardieu, és Briand kezdettől fogva francia csapatokat akartak állomásoztatni a Saar-vidéken, a Rajnánál, és a Rajnán túl is. A lengyelek, csehek, románok, szerbek mindent elkövettek, hogy a középhatalmak maradványait maguk között szétosszák. Céljaik elérése végett a nemzeti önrendelkezés elvét, amelyre korábban oly sokat hivatkoztak a maguk javára, következetesen félretolták a legyőzött népekkel kapcsolatosan. Folyamatban volt az egykori török birodalom, a török Kis-Ázsia feldarabolása, amiről a franciák és az angolok már régóta titokban megállapodtak. Felosztották egymás között a több millió négyzetkilométer nagyságú egykori német gyarmatokat is.

Már utaltunk rá, hogy amikor Wilson 1919. januárjában Párizsba érkezett, nagy politikai és erkölcsi tekintéllyel bírt. Wilson volt az, akihez a németek fordultak, és aki előtt a német hadsereg letette a fegyvert. Ugyanez a Wilson volt az, aki az 1918. november 11-én megkötött fegyverszüneti megállapodás feltételeit személyesen megtárgyalta. Szövetségesei ezeket a feltételeket minden ellenvetés nélkül elfogadták. Az amerikai elnök tizennégy pontjának kellett volna a békeszerződések alapját képezni. William Bullitt amerikai diplomata, aki később 1933-tól 36-ig az Egyesült Államok moszkvai, majd 1936-tól 1941-ig a párizsi nagykövete volt, írja a "Wilson elnök" című könyvében: "Az emberiség jövője ritkán függ annyira egyetlen embertől, mint ahogyan Wilsontól függött a francia fővárosban történt visszatérése utáni hónapban. Amikor ő House ezredes dolgozószobájában, a Hotel Grillon-ban Lloyd George-al és Clemenceau-val tárgyalt, a világ sorsa a kezébe volt letéve. A fegyverszüneti egyezményt aláíró szövetségesek közül azonban egyik se vette igazán komolyan ezeket a hivatalos kötelezettségvállalásokat. Valódi háborús céljaik, amelyekről az ellenségeskedések során titkos szerződésekben megállapodtak, teljesen ellentmondtak a wilsoni tervnek, amely győzők nélküli békét, részrehajlás nélküli igazságosságot, és egyenlő jogokat akart valamennyi nép számára."

Clemenceau Wilson tizennégy pontját megvetette, és agyrémnek tartotta. Az amerikai elnök kezdettől fogva tapasztalhatta partnerei fondorlatos intrikáit, és mohó igényeit. Keserűen mondotta: "Be kell vallanom, hogy Nagy-Britannia és a többi szövetséges a végsőkig igénybe vette türelmemet." Wilson gyengéi közé tartozott, hogy mélyebben nem ismerte Európát. Így például semmit sem tudott arról a hárommillió szudéta németről, akik Csehszlovákiához kerültek volna. Amikor ez a kérdés mégis előkerült, csak ennyit mondott sűrű bocsánatkérések közepette: "Masaryk erről nem szólt nekem soha." Az Egyesült Államokban már a párizsi tárgyalásokat megelőzően szakértői csoportok alakultak azért, hogy az elnököt megfelelő előkészítő dokumentumokkal lássák el. Ezekben a szellemi műhelyekben a Harvard, a Yale, a Columbia Egyetem legkiválóbb tanárai vettek részt olyan területi szakértők társaságában, mint például Isaiah Bowman. Ezek a szakemberek térképek százait készítették el, amelyek meghúzták Európa, a Közel-Kelet és Ázsia Csendes óceáni részének, valamint Afrikának a jövőbeni országhatárait. Ezek az előkészített anyagok és térképek azonban semmilyen szerepet nem játszottak Párizsban. Wilson - részben személyes indítékokból - távol tartotta magától ezeket a dokumentumokat. Még House ezredes is, a pénzoligarchia első számú frontembere, akinek Wilson mindent köszönhetett, aki árnyékként kísérte és a legfontosabb tanácsadója volt, látszólag háttérbe lett szorítva egy ideig az amerikai elnök második feleségének a kívánságára.

Az angolok a maguk részéről bőségesen kielégítették igényeiket, még jóval azelőtt, hogy szembe kellett nézniük Párizsban Wilsonnal. London még a békekonferencia megkezdése előtt elérte azt, ami a legfontosabb volt a számára. A britek Párizsban elsősorban új ellenfelük, Franciaország terveinek a háttérbe szorításával foglalkoztak. Ez sokkal fontosabb volt számukra, mint a világ újrarendezése, amit különben is már régóta csak a saját ügyüknek tekintettek. A francia Clemenceau sem volt sokkal képzettebb a földrajzi kérdésekben, mint Wilson. André Tardieu vezetése alatt a francia szakértők mégis pontos aktákat készítettek, amelyek alátámasztották hatalmas területi és pénzügyi igényeiket. Az ötvennyolc tanácskozó testület fölött egy diktatórikus szervezet vette át a hatalmat. Ez volt az Ötök Tanácsa, amely az öt nagyhatalom külügyminiszteréből állt. Ezt követte a Tizek Tanácsa, amely ezekből a külügyminiszterekből, valamint a miniszterelnökökből állott. A Négyek Tanácsa azonos volt az Ötök Tanácsával Japán nélkül. De lett az Ötök Tanácsából még a Hármak Tanácsa is, amikor az olasz Orlando Fiume miatt távozott az ülésről.

Magyarország kedélyes amputálása

A párizsi konferenciának nem volt hivatalos tárgyalási helye. Wilson, Lloyd George és Clemenceau gyakran találkozott az amerikai küldöttség Bischofsheim-i szállodájának a földszintjén, vagy Clemenceau dolgozószobájában, vagy a francia külügyminisztériumban, vagy Murat hercegnő palotájában. A "nagyokat" kísérő szakértők, néha harmincan is, órákig várakoztak az összezsúfolt előszobákban.

Ezen szakértők egyike volt Harold Nicholson, a brit delegáció tagja, aki feljegyzéseket készített és ezt több, mint hatvan évvel ezelőtt "Peacemaking" (Békekészítés) című írásában megszerkesztve összeállította. Nicholson feljegyzései bemutatják azokat a szalonokat, ahol Wilson és Clemenceau a térképek fölé hajolva tanácskoznak, és milliárdos nagyságrendű összegekről beszélnek. Gyakran vettek kézbe ceruzát és húzgáltak vonalakat a térképeken. Így írja le Nicholson az egyik ilyen tanácskozást:

"Délelőtt az osztrák határok záró felülvizsgálata, reggeli után a Rue Nitot-ba hajtok, hogy Balfourt felkészítsem. Itt Marie de Medicis mosolya alatt kell az Osztrák-Magyar Monarchia sorsáról a legutolsó fokon dönteni. Ebben a szobában születik a meg a végleges döntés, nehéz drapériák és a szélesre tárt, kertre nyíló ablakok mellett, amelyeken keresztül behallatszik a szökőkutak és a kerti locsolók csobogása.

Magyarországot ez az öt előkelő úriember fogja feldarabolni, hanyagul és felelőtlenül szétszedni, miközben a víz az orgonabokrokat öntözi és a szakértők aggodalmasan figyelnek, mialatt A. J. Balfour szunyókál, Lansing erdei manókat rajzol a jegyzettömbjébe, Pichon pedig elterpeszkedik a széles karosszékben és pislog, mint egy bagoly... Erdéllyel kezdik néhány sértő szóváltás után, amelyet teniszlabdához hasonlóan ütöget egymáshoz Tardieu és Lansing, délig leamputálják Magyarországot. Ezután áttérnek Csehszlovákiára, miközben a nyitott ablakokon keresztül zümmögnek a legyek, és Magyarország északról, valamint keletről is meg lesz csonkítva... Ami a jugoszláviai határt illeti, a bizottságok jelentését változtatás nélkül elfogadják. Ezután jöhet a tea, és a habcsók."

Ugyancsak Nicholson számol be arról, hogy mit történt 1919. május 13-án. Ekkor Lloyd George, Balfour és Wilson Kis-Ázsiáról tárgyaltak. Az ebédlőasztalon egy széles, tarka térkép volt kiterítve. Lloyd George mutatja, mit hajlandó adni. Az olaszok ehhez Scala Nova-t is kérik. "Azt nem!" - mondja Lloyd George. "Nem birtokolhatják, mert teljesen görögök lakják. "Mutatja továbbá, hogy Makri-n is találhatók görögök, ahogyan egy másik szigetcsoporton is a part mentén. Erre egész halkan azt súgom neki: "Nem, ott nincs sok görög." Így válaszol: "De, nem látja a zöld felületet?" Most fogom fel, hogy Lloyd George a térképemet etnológiai térképpel cserélte össze és azt hitte, hogy a zöld szín a völgyek helyett a görög lakosságot jelöli, a barna szín pedig a hegyek helyett a törököket." Ez a szánalmas tévedés jó hangulatba torkollik, mintha valaki bújócskát játszott volna. Nicholson így folytatja: "Orlando és Sonnino egy ideig olaszul beszélgetnek, majd követelik Eregli szénbányáit. Lloyd George, aki most tájékozottabb, megjegyzi: "Ez nem jó szén és kevés is van belőle." Sonnino lefordítja ezt a megjegyzést Orlandonak, aki nyomban válaszol: "Igen, igen, de az erkölcsi hatás!" Végül látszólag készek a kis-ázsiai Antalya tartomány elfogadására, de mi nem tudjuk egyértelműen, hogy készek-e ellenszolgáltatásként lemondani Fiuméről és Rhodosról. Átnézzük a népszövetségi aktákat a mandátumok igazgatását illetően. Megállapítjuk, hogy a vonatkozó cikkely a következő rendelkezést tartalmazza: "Az illető népek beleegyezésével és kívánsága szerint." Ezt a fogalmazást nagyon mulattatónak találjuk. Valamennyien egyszerre nevetünk. Orlando fehér arca remeg a nevetéstől, és szemei megtelnek az öröm könnyeivel."

Az amerikai szakértőkhöz tartozó Clive Day, a Yale Egyetem tanára is iróniával írja visszaemlékezéseiben: "Minden alkalommal, amikor egy területi kérdés került megvitatásra, rettenthetetlen komolysággal figyelték a térképeket. Azt azonban nem lehetett tudni, vajon ezek a térképek helyesen, vagy fordítva vannak-e előttük, ami egyébként nyilvánvalóan semmilyen jelentőséggel sem bírt volna."

A földrajzi térképek nagy részét szégyentelenül meghamisították, különösen, ami Közép-Európát illeti. Ez sok vitát eredményezett. Maga Lloyd George, akit ezek a csalások felháborítottak, két évvel később a londoni Queen-s Hall-ban tartott előadásán így szólt erről: "Azok a mellékletek, amelyeket egyes szövetségeseink a béketárgyalások során a rendelkezésünkre bocsátottak, nagyrészt hazugnak és hamisnak bizonyultak. Hamisítványokra alapozva hoztuk meg döntéseinket."

A prostituálódott sajtó és az országhatárok

1919-ben a sajtó mindenkinek eladta magát, aki milliós nagyságrendben rendelkezett pénzzel azért, hogy az ő követeléseit propagálja és keresztülvigye. Nemcsak oroszok, szerbek, románok fizettek több tízmillió frankra rúgó megvesztegetési pénzeket a párizsi lapoknak, de vezető politikusok is bőségesen dugdosták a borítékokat a laptulajdonosok és szerkesztők zsebébe. Ugyanezt tették a pénzügyi csoportok a nagyvonalú szerződéseikkel még a háborút megelőzően. A pénzzel megolajozott sajtókampányok több milliárd frank kölcsönt biztosítottak a petrográdi és belgrádi összeesküvőknek, akik ezzel fokozni tudták a fegyverkezést, de mellesleg saját zsebeiket is megtöltötték.

A versaillesi szerződés előkészítése a párizsi konferencián lehetővé tette a fináncoligarchák számára, hogy a pénzügyi spekulációkat jóval nagyobb keretek között folytassák. Most már nem egy államkölcsön nyélbeütéséről volt csupán szó, hanem a világ feldarabolásáról, Európa például nemcsak nyugaton, de a Memeltől Drinápolyig lett átrajzolva, az olajban gazdag Közel-Kelet pedig a Perzsa öböltől a Szuezi csatornáig került szétosztásra. Minden zsákmányra éhes kisszövetséges is óriási területeket követelt magának. Az egyik az ukrajnai cseresznyéskertekig, a másik egészen Berlin közeléig, a harmadik Erdélyen át Budapestig. A csehek egyenesen egy folyosót akartak Magyarországon keresztül, amely lehetővé tette volna, hogy egyesüljenek Jugoszláviával. A Jugoszlávok le akarták nyelni Albániát, az olaszok viszont Fiumétől egész Antalya-ig, az ázsiai Törökország közepéig uralkodni akartak. A megvesztegetést végző ügynökök valósággal megrohamozták az újságok szerkesztőségeit, hogy készpénzért államaik legképtelenebb követeléseit is propagálják. A legtöbb pénzt a Le Temps kérte, kétszázezer frankot minden egyes "dokumentált" cikkért. A Figarónál ugyanez ötvenezerbe került. Ugyanennyit kért a Matin is. Huszonötezer volt a Journal des Débats-nál. A tömött borítékok időközben átalakultak megpakolt bőröndökké. A szerbek tízmillió arany frankot fordítottak megvesztegetésre. A románok is ugyanennyit. "Már tízmillió felett vagyunk, az egyes esetekben nyújtott borravalókról nem is beszélve." - ismerte el Románia kiküldött minisztere 1919. február 3-án, vagyis amikor a békekonferencia még egészen az elején tartott. Megejtő cinizmussal fűzte hozzá abban a meggyőződésben, hogy kitűnő üzletet csinált: "Ezért az árért Erdély és Bukovina csaknem ingyen a miénk lesz." Mindent egybevetve, minden hazájától és állampolgárságától megfosztott és annektált magyar alig több, mint három frankjába került Romániának. Az egykori Osztrák-Magyar államot szétszedő, a később Kisantant-nak elnevezett államokkal kapcsolatban jegyezte meg Clemenceau: "Ők a győzelem sakáljai."

A háttérhatalom számára az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolása azonban csak másodlagos célkitűzés volt. A pénzoligarchia számára a világháború elsődleges célja az egykori cári Oroszország ellenőrzés alá vétele volt az általa finanszírozott bolsevikok által. Ezt a célt 1917-ben sikerült elérni. A világháborút befejező versaillesi békeszerződés és az azt előkészítő párizsi békekonferencia egyetlen igazi célja, főprogramja Németország társadalmi, gazdasági, politikai meggyöngítése, ellenőrzés alá vétele volt. A háttérhatalom stratégái a mesterségesen előidézett nyomor, valamint a belső zűrzavar révén, Németországban is bolsevik típusú elit uralom kialakítását akarták elérni. Isaiah Bowman amerikai küldött ezt írta: "Minden pillanatban egyértelműen bizonygatnunk kellett, hogy mi gyűlöljük az ellenséget, különben németbarátsággal vádoltak minket." Aki Párizsban nem így viselkedett, azonnal a németek kiszolgálójának minősítették. "Ki kellett elégítenünk a felheccelt tömegeket." - mondotta a már akkor is tapasztalt demagóg, Winston Churchill. Clemenceau pedig egyenesen a háború folytatásának nevezte a békekonferenciát. House ezredes úgy vélte, hogy ilyen békével minden biztonsági garancia néhány éven belül az érvényét veszíti. A már idézett Nicholson pedig így fogalmazott feljegyzéseiben: "Borzalmas lenne, ha el kellene veszítenünk a békét, miután megnyertük a háborút. Meg kell mondanom, hogy nagyon így néz ki."

A Németországra rákényszerített fegyverszüneti feltételek annyira kemények voltak, hogy német részről teljesen lehetetlenné tették az ellenállást. A német hadsereg leszerelését igen gyorsan és alaposan végrehajtották. Csupán néhány ezer önkéntes védelmezte Berlint, amely mint már utaltunk rá, a bolsevik hatalomátvételi kísérletek színhelyévé vált. Négymillió katona hazatért. Valamennyi német hadfelszerelés 1919. december 15-ig már a győztes hatalmak birtokában volt. A földön fekvő Németország a győztesek csizmái alatt találta magát. Évszázadok óta, egészen 1917-ig azért vívták a háborúkat, hogy egy szomszédon győzelmet arassanak. Leninnel és Trockijjal mindez megváltozott. A bolsevizmus a maga részéről azért küzdött, hogy az egész világon uralomra kerüljön. Már 1918. novembere óta a bolsevikok elküldték rohamcsapataikat Hamburgba, Münchenbe és Berlinbe. 1919-ben már nem valamiféle II. Vilmos volt a tulajdonképpeni ellenség Németországban, hanem az internacionalista Lenin és Trockij, az oroszországi bolsevikok, akik Németország hagyományos társadalmi rendjét is fel akarták robbantani.

A háttérhatalom ideológiai háborúja

Az első világháború a francia Grand Orient szabadkőművesség befolyására 1917-től kezdődően ideológiai háborúvá alakult át, állapítja meg Fejtő Ferenc "Rekviem egy hajdanvolt birodalomért" című munkájában. A pénzoligarchia háttérhatalmának stratégái Németországban is olyan bolsevik diktatúrát akartak a saját ellenőrzésük alatt, amely az államhatalom megragadásával az állammonopolista elit kezére juttatja az egész egykori német birodalmat. Ez a cél azonban veszélyeztette annak az Angliának és Franciaországnak a társadalmi rendjét is, ahol ez a pénzoligarchia a demokratikus formák betartásával a háttérből gyakorolta a főhatalmat, elsősorban a pénzrendszer magántulajdonbavétele révén, a központi bankok és a bankrendszer segítségével. Függetlenül attól, hogy valaki szereti-e, vagy gyűlöli-e Németországot, ez az ország volt az a közvetlen védőpajzs, amely megvédhette a nyugat-európai országokat a bolsevikok uralmi törekvéseitől. Ezért valójában Franciaországnak sem volt érdeke, hogy ezt a védőpajzsot nacionalista fanatizmusból szétrombolja. Sokkal inkább az állott érdekében, hogy Németországot újra talpra állítsa. Ez a felismerés lassan derengeni kezdett az angolok számára is. Lloyd George 1918. novemberében még azt ígérte a brit választópolgároknak, hogy Németországot annyira kifacsarja, amíg összetörnek a csontjai. Most fel kellett ismernie, hogy a bolsevik diktatúra öklei valamennyi európainak széttörhetik a csontjait, amennyiben Németország teljesen szétesne. Ekkor már aggódva kérdezte: "Ez lenne a mi érdekünk?"

1918. november 11-ig valamennyi győztes hatalom írásban kötelezte magát Wilson elnök ismert tizennégy pontjának a betartására. Előzőleg az európai szövetségesek e tizennégy pontnak teljesen ellentmondó titkos egyezményeket kötöttek. Nagy területek meghódításáról és bekebelezéséről volt szó, mindenekelőtt Franciaország számára. Clemenceau és Poincaré mindezt eltitkolták egészen addig, amíg az amerikaiak háborúba való belépésükkel a szövetségesek győzelmi kilátásait nem támasztották alá végérvényesen. Csak amikor Clemenceau, a "Tigris", 1918. közepén már véglegesnek érezte katonai fölényét, akkor vágott neki magabiztosan az igazi cél elérésének, Németország feldarabolásának. Tardieu maga cinikusan jegyezte meg, hogy a francia vezető politikusok miért hallgatták el egészen a fegyverszünetig igazi céljukat, "az egységes német állam széttörését". "A győzelem" - írja Tardieu - "az antant táborában csak később bontakozott ki. 1918. márciusában a brit Gough tábornok csapatainak a veresége miatt kellett panaszkodni. Májusban szembesültünk a Párizs elleni bombatámadással. Meglehetősen nagy ostobaság lett volna, ha már ebben az időpontban, vagy akár Németország úgynevezett "élve feldarabolását" megelőzően ezt bejelentettük volna."

Azt a tényt, hogy akkoriban hatvanmillió német volt, tehát húszmillióval több, mint francia, Clemenceau jogtalanságként fogta fel. "Nem tudom, hogy a korábbi időkben mit tettek volna velük." - jelentette ki sajnálkozva. Mivel már nem volt lehetséges ugyanígy lemészárolni őket, mint a korábbi időkben, ezért Clemenceau szilárd határozottsággal arra törekedett, hogy a német lakosságot a lehető legkisebbre csökkentse, részben úgy, hogy szétossza őket a csehek, a lengyelek, az olaszok, a szerbek, sőt még a belgák és a dánok között is, nem feledkezve meg természetesen a franciákról sem. Az európai politika bosszúszomjas öreg rókái jól tudták, hogy a béketárgyalások átmeneti időszakában mindenki azt kapja, amit erőszakkal és ravaszsággal meg tud szerezni magának. Wilson amerikai elnök ezt erkölcsi okokból nem fogadta el, és még hat hónap sem telt el, amikor elkeseredetten és csalódottan visszatért Washingtonba. Az amerikai elnök kapitulációját részben még eltusolták. Wilson kiindulópontja a népszövetség létrehozása volt. Eredetileg a Nemzetek Ligáját akarta létrehozni, és ez már tizennégy pontjának is a részét képezte. Végül a Népszövetség elnevezést kapta a tervezett nemzetközi szervezet. David Hunter Miller, Wilson jogtanácsosa, szerint: "A tizennégy pontos nyilatkozat az Egyesült Nemzetekre vonatkozóan pontosan a Németországgal kötendő béke egyik alapfeltétele volt, miként azt az amerikai kormány 1918. november 5-i jegyzéke tanúsítja. Ez csak arra törekedett, hogy megvalósítsuk a harcot beszüntető Németországgal kötött szerződés egy részét. Azt az elképzelést, hogy a társadalmi berendezkedés átalakítása az általános békerendezés része, lényegében már az a megállapodás tartalmazta, amely megelőzte a tűzszünetet. Németország jogosult volt az önvédelemre, amelyet a Nemzetek Szövetsége fennen hirdetett. Németország nyomatékosan hangoztatta, hogy a Wilson által kezdeményezett Nemzetek Szövetsége nem csupán azon nemzeteknek az egyesülését jelentette, akik a szerződést megfogalmazták, hanem, egy olyan szövetség, amelybe Németország is azonnal beléphet." - írja az amerikai delegátus David Hunter Miller. (Ce qie se passa a Paris en 1918-19. 311. oldal)

Mindebből nem lett semmi, a döntő évek úgy múltak el, hogy német részről bárki is a kifejthette volna a véleményét. Clemenceau óvta az amerikaiakat: "Nem szabad a németekkel tárgyalniuk, vagy egyezségre jutniuk, hanem rájuk kell kényszeríteni a megoldást." Még a legtávolabbi brit domínium is a Népszövetség tagja lehetett, Németország előtt azonban zárva maradtak a kapuk.

"Franciaország politikája éppen ezért amennyire csak lehetett az volt, hogy visszaállítsa az órát és meg nem történté tegye mindazt a fejlődést, amelyet Németország 1870. óta elért." - írja a brit delegációban résztvevő John Maynard Keynes. Nyilvánvaló volt, hogy a győztesek vagy száz évre meg kívánták bénítani Németországot. Úgy tűnt, hogy az 1648-as Westfália-i békét akarták új életre kelteni. A Németországnak 1918. november 11-én megígért közreműködés a jövőbeni Népszövetségben csupán megtévesztésnek és trükknek bizonyult. A korábbi német gyarmatokat azonnal felosztották. Ebben az időben a világ lakosságának mintegy a fele angol és francia fennhatóság alatt élt. Wilson 1918. július 4-én elmondott beszéde szerint a Népszövetségnek a területi kérdéseket a közvetlenül érintett népek szabad hozzájárulásával kell megoldani. Ennek alapja a minden népet megillető önrendelkezési jog. De sem a franciák, sem a britek nem kívántak jogokat adni a saját gyarmataikon élő népeknek. A wilsoni tizennégy pontban meghirdetett más célok sem valósultak meg, és üres ígéreteknek bizonyultak. A vallásszabadság elvét például az angolok nem fogadták el, mivel Nagy-Britanniában minden katolikus automatikusan ki van zárva a trón utódlásától. De a híres Monroe-doktrína, amelyet 1823. decemberében hirdetett meg az Egyesült Államok akkori külügyminisztere, szintén ellenkezett az emberek, a népek és nemzetek egyenjogúságának az elvével. A Monroe-doktrína szerint ugyanis Amerika az amerikaiaké, azaz az Egyesült Államok gyámkodhat az egész amerikai földrész valamennyi állama felett. Ezért az amerikai törvényhozás nem fogadta el a Népszövetséget, mivel az ellenkezik a Monroe-doktrínával, és az amerikai semlegességgel. Így Wilsonnak sem maradt más kiút ebből a dilemmából, mint megváltoztatni az alapszabályt, és lemondani eredeti álláspontjáról. Wilsonnak ez a megalkuvása azt eredményezte, hogy a Népszövetség alapokmányában foglalt elvből, - a népek egyenjogúságából - üres, holt betű lett. A wilsoni szemfényvesztés szerint az olyan regionális szövetségek, mint amilyeneket a Monroe-doktrína meghirdetett, nem mondanak ellent a népek egyenjogúsításának elvének, sőt azzal teljesen összeegyeztethetőek. Egyébként pontosan ezért a washingtoni kongresszus - az amerikai törvényhozás - volt az első, amely elutasította a Népszövetséget. A történelem tanúsága szerint a Népszövetség költséges és felesleges intézménynek bizonyult fennállásának húsz éve alatt.

Az első világháborút előkészítő, kirobbantó és levezénylő háttérhatalom számára tehát az egyik legfontosabb cél Németország meggyöngítése, és ellenőrzés alá vétele volt. Ezért azok a politikai szereplők, akik közvetve, vagy közvetlenül ennek a háttérhatalomnak a kiszolgálói voltak, kezdettől fogva mindent elkövettek Németország katonai erejének a lehető legnagyobb mértékű korlátozására. A francia Clemenceau és munkatársai hétről-hétre következetesen megtettek mindent azért, hogy súlyosbítsák a Németországra rákényszerítendő feltételeket, noha a béketárgyalások idején a német birodalmat belülről teljesen megbénították azok a felkelések, amelyek Berlinben, a Ruhr-vidéken, Hamburgban, Münchenben, és a birodalom többi tartományában törtek ki a bolsevikok irányításával. Tardieu, akinek rendkívül nagy befolyása volt a versaillesi szerződés összeállítására, kifejezetten dicsekedett a Németország felmorzsolását célzó tevékenységgel. Így például egyik alkalommal előkapta a birodalom összeomlásáról szóló győzelmi jelentést, és idézte belőle: "Megvalósított leszerelés: katonák 98%, tisztek 97%, gyalogsági hadosztályok 96,7%, tábornoki kar 100%, ezredek parancsnoki stábja 95%, nehéztüzérség 100%, tábori lövegek 96,8%." Ehhez büszkén fűzte hozzá, hogy a felsorolt csökkentések csaknem teljesen a francia delegáció tevékenységének köszönhetőek. "Új tevékenység volt megtörni a világ legharcosabb népét... A fejet céloztuk meg a tábornoki stábok, a katonai iskolák, és a mozgósítási intézkedések megszüntetésével. Az alapokra is csapást mértünk az általános hadkötelezettség megszüntetésével, és a létszám százezer főre történő korlátozásával, valamint a katonai szolgálat 12 hónapra való csökkentésével. Ami a hadfelszerelést illeti, leszereltük az egész nehéztüzérséget, a páncélosokat, a repülőgépeket, és megtiltottuk hadianyag raktározását és előállítását." Itt érdemes annyit megjegyezni, hogy ugyanebben az időszakban - a Wall Street-től kapott megbízással és húszmillió dollárral (ez mai árfolyamon kétmilliárd dollár) a táskájában - az 1917-ben Oroszországba visszatért Trockij már javában szervezte Szovjet-Oroszország hadseregét, és az máris többmilliós nagyságrendet ért el.

Amikor tanulmányozzuk a győzteseket képviselő személyek eljárását a legyőzött Németországgal szemben, minduntalan felmerül a kérdés, miért voltak ennyire szűklátókörűek, bosszúállóak, és valójában milyen belső motívumok vezették őket? A háttérben meghúzódó pénzhatalom, amely szövetségre lépett a szabadkőművességgel is, fontos szerepet játszott az egész első világháborúban. A hivatalos történetírás azonban még ma is úgy írja meg a huszadik század - - és benne a világháborúk történetét -, hogy a pénzhatalom és a vele szövetséges szabadkőművesség szerepét nem elemzi, vagy említést sem tesz róla, vagy csak mellékesen utal rá. Ez alól tiszteletreméltó kivételt jelent a Párizsban élő Fejtő Ferenc, aki a már hivatkozott "Rekviem egy hajdanvolt birodalomért" című munkájában több fejezetet is szentel a szabadkőművesség szerepének. Fejtő szerint "... a szabadkőművesség, ez az elitisztikus, jól felépített és a politikai pártoknál jobban szervezett és központosított tömörülés játszotta az élcsapat szerepét abban, hogy a nagyhatalmak háborúja ideológiai háborúvá változzon át abból a célból, hogy Európát köztársasággá alakítsa át. Olyan köztársasági Európává, amely a Népszövetségbe tömörül - amely alapvetően szabadkőműves eszme, miután végre levágták a klerikalizmus és a militarista monarchizmus hidrájának fejét." Előzőleg Fejtő már rámutatott, hogy a francia háborús propaganda a háború igazolására szolgáló egyik legfőbb érvként a francia forradalomtól örökölt jakobinus, republikánus ideológiát használta fel. Fejtő lényegesnek tartja megemlíteni, hogy a háború kitörésének a pillanatában a miniszterelnök René Viviani, és külügyminisztere Théophile Delcassé szabadkőműves volt. A később következő Briand kormányban Viviani igazságügyi miniszter, de mellette még szabadkőműves a közmunkaügyi tárcát betöltő Marcell Sembad is. Az 1917-es Ribot kormányban is részt vesz Viviani, de szabadkőműves még a kormányban további két miniszter. A rendkívül fontos háborús bizottságban négyen is képviselték a szabadkőműveseket. 1917. novemberétől 1920-ig Clemenceau külügyminisztere Stephen Pichon is szabadkőműves volt. Fejtő rövid történeti áttekintésében rámutat, hogy milyen változáson ment át Franciaországban a szabadkőművesség, míg eljutott ahhoz, hogy valójában ők legyenek Franciaország egyetlen hierarchikus és szilárd struktúrájú szervezetévé. Azok, akik 1870. szeptember 4-én a párizsi városházán kikiáltották a Nemzeti Védelem Köztársaságát, szabadkőművesek voltak. A republikánusok 1877-es győzelme Franciaországban nagyrészt a szabadkőművesség műve volt. A szabadkőművesek irányították a sajtót, kezükben tartották az emberi jogok ligáját. A harmadik köztársaság alatt a szabadkőművességhez való tartozás megkönnyítette a bejutást a közigazgatási pályákra. A második császárság idején tízezer francia szabadkőműves volt, 1914-ben már hatvanezer. A radikális pártot a szabadkőművesség világi hatóságának tartották. 1910-től sok szocialista áramlott soraik közé. Ez módosította a szabadkőművesség jellegét. A háború megosztotta a szabadkőműveseket és soraik között számos pacifista is volt.

A francia szabadkőműveseket 1914. júniusában a nacionalistákhoz közelítette az, hogy Berlinben a nagy német szabadkőműves páholyok felfüggesztettek minden béke-erőfeszítést, és megszakítottak minden kapcsolatot a szövetségesek páholyaival. Ez véget vetett mind a szabadkőműves, mind a szocialista internacionalizmusnak. Ettől kezdve a köztársaság védelme lett a szabadkőművesség jelszava, összhangban a kormány propagandájával.

Fejtő Ferenc úgy látja, hogy a háborút végsőkig folytatni kívánó felfogás éppen úgy nem volt szabadkőműves eredetű, mint a francia forradalom. Azt is megírja, hogy Clemenceau nem volt szabadkőműves, mint ahogyan Robespierre sem volt az. (A magunk részéről megjegyezzük, hogy a nemzetközi szabadkőművesség tevékenységét kutató több szerző - így például Friedrich Wichtl - szerint Clemenceau szabadkőműves volt. Maga a páholytagság azonban nem előfeltétele annak, hogy egy politikus a szabadkőművesség céljait és érdekeit képviselje. Ahogy voltak tagkönyvvel rendelkező és tagkönyv nélküli párttagok, úgy voltak és vannak szabadkőműves "köténnyel rendelkező" és "kötény nélküli" szabadkőművesek. Megfigyelhető azonban, hogy nem közvetlenül a szabadkőművesség kormányoz, de akik kormányoznak, igen gyakran szabadkőművesek, vagy azok támogatottjai, illetve a befolyásuk alatt álló személyek.) A szabadkőművesek és a kvázi szabadkőműves titkos társaságok az olyan nyilvános szervezeteken belül, mint az Emberi Jogok Ligája, a Közoktatási Liga, a Szabadgondolkodók Szövetsége, a republikánus gondolkodás hirdetői voltak. Noha elfogadták a nemzeti elvet, ugyanakkor tervezeteket készítettek a létrehozandó Népszövetségről. A szocialistákhoz hasonlóan a szabadkőművesek is eredetileg annexiók nélküli békét kívántak, ugyanakkor olasz barátaik rávették őket, hogy támogassák területi követeléseiket. A szerb szabadkőművesek megnyerték őket előbb nagy-Szerbia, majd Jugoszlávia gondolatának. Az ugyancsak szabadkőműves Masaryk és Benes meggyőzték őket, hogy ha szétdarabolják a Vatikán és a monarchizmus támpillérét, az Osztrák-Magyar Monarchiát, akkor hozzájárulnak ama szent szabadkőműves misszió teljesítéséhez, amelyet a Gondviselés bízott a forradalom népére, és előkészítik a ragyogó jövőt. A nagy szabadkőműves gépezetet az említett emigránsok és bizottságaik rendelkezésére bocsátották. A szövetséges és semleges országok szabadkőműves kongresszusa, amely 1917. június 28. és 30. között ült össze Párizsban, már felvette határozatai közé az olasz, a cseh, a szlovák, és a délszláv követelések egész skáláját. Ezeket a monarchia szétrombolását célzó követeléseket elküldték a szövetséges és semleges kormányoknak. André Lebey, magasrangú francia szabadkőműves, a kongresszuson már kemény szavakkal ítélte el "a két nemzetet erőszakkal, mesterségesen összetartó birodalmakat, mindenekelőtt az Osztrák-Magyar Monarchiát". Ezek a birodalmak Lebey szerint "semmibe veszik az emberi jogokat és a népek jogait...Végleges vereségük nélkül sem az emberi jogok, sem a népek jogai nem létezhetnek. Csak a komoly és biztos teljes győzelem tudja elhárítani az utolsó akadályt, amely a Népszövetség útjába áll..." Lebey ehhez még hozzátette: "Ha van szent háború, akkor ez az, és ezt fáradhatatlanul ismételgetnünk kell... Közép-Európa életre keltett, megtisztult, megmentett népei megmutatják majd, hogy milyen az a berendezkedés, amely elfogadható, jótékony, és üdvös, mert szabad, és független..." A magasrangú szabadkőműves ezután ismertette azt a négy célt, amelyre a nemzetközi szabadkőművességnek összpontosítania kell minden erejét: 1. Elzász-Lotaringia visszaadása Franciaországnak. 2. A független Lengyelország visszaállítása. 3. Csehország függetlensége. 4. Annak a kimondása, hogy valamennyi, ma a Habsburg birodalom szervezete által elnyomott nemzetiséget fel kell szabadítani, vagy egyesíteni kell olyan államokban, amelyeket a fenti nemzetiségek népszavazás útján hoznak létre.

A kongresszus által elfogadott döntések megegyeztek Lebey beszámolójával és hangsúlyozták, hogy "minden egyes nemzet egysége, önállósága és függetlensége sérthetetlen." Az olasz küldöttség a carbonarik vezérének, Giuseppe Mazzininak, az eszméiből kiindulva javasolta, hogy a döntésekből világosan tűnjön ki "a nemzeti elv teljes diadala".

Az Emberi Jogok Ligája, amely néhány hónappal később ülésezett, megerősítette a szabadkőműves kongresszus határozatait. A francia szabadkőművesek hangsúlyozták a latin egységet és nyomást gyakoroltak az olasz páholyokra, hogy Olaszországot leválasszák a hármas szövetségről. Ugyancsak nyomást gyakoroltak az Ausztriában titokban, Magyarországon pedig nyíltan működő szabadkőművesekre, hogy szakítsák el államaikat a hármas szövetségtől, vagyis Németországtól. A szabadkőművesek nagy többsége tehát 1914-től szinte feltétel nélkül támogatta Clemenceau és Pichon "Harc a végsőkig" álláspontját, és megtettek mindent, hogy meghiusítsák a megegyezéses békére, vagy különbékére irányuló kísérleteket. A szabadkőművesség "leánya" az Emberi Jogok Ligája tagságából azonban továbbra is sokan kitartottak a kizárólag védelmi háború, és a bekebelezés nélküli béke elve mellett. A Liga például szóvá tette, hogy a hivatalos cenzúra kedvez az ultranacionalista nézetek terjesztésének, ugyanakkor cenzúrázza a mérsékelt tanokat. Ahogyan a háború folytatódott, úgy mélyült a szakadék az annexiók nélküli béke hívei és azok között, akik a németek által felajánlott és a status quo alapján álló békét elutasították. Az Osztrák-Magyar Monarchia esetében a szabadkőművesek olyan változásokat követeltek, amelyek az Antant kisszövetségesei, Szerbia, Románia, Olaszország számára annexiókkal jártak volna, és megteremtették volna a független Csehországot. Ezek később szemforgatóan kérdezték: "A mi hibánk-e, hogy Wilson, Lloyd George, és Clemenceau szétrombolta a monarchiát?" Fejtő Ferenc idézi Bardoux-ot, aki a Le Temps 1938. április 30-i számában leírta, hogy "protestantizmus és a szabadkőművesség szövetségre lépett, hogy szétrombolja Ausztriát, amit azokban a körökben a klerikális, retrográd szellem fellegvárának tartottak... Ehhez nem fér kétség. De innen addig a kijelentésig, hogy a birodalmat szándékosan tette tönkre néhány eltökélt államférfi, illetve a szabadkőművesség által irányított földalatti tevékenység, még tennünk kell egy jókora lépést."

Fejtő is úgy látja, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia szétrombolásának ténye annyira összhangban volt a franciaországi és az amerikai szabadkőművesek eszméivel, hogy szinte fenntartás nélkül a feldarabolás mellett voltak, és befolyásuk hozzá is járult ehhez. A győzelem azonban nem pontosan olyan lett, mint amilyenre számítottak. A republikánus és demokratikus Európára vonatkozó elképzelések nem valósultak meg a Népszövetség keretei között. A nacionalista politikusok, diplomaták és katonák arra használták fel a szabadkőművesség támogatását, hogy létrehozzák Franciaország hegemóniáját a szétrombolt Monarchia kis utódállamai fölött. Hamar megmutatkozott, hogy ezek az utódállamok sokkal kevésbé voltak kezelhetők, mint a Habsburgok Duna-menti állama. Ténylegesen nagyobb veszedelmet jelentettek az európai egyensúlyra, mivel sokkal kevésbé vetettek gátat a német terjeszkedésnek, mint ahogyan azt az újjászervezett, modernizált Dunai Monarchia meg tudta volna tenni. A francia szabadkőművesek ma már nem büszkék arra, hogy szétrombolták a Dunai Monarchiát. Ma sem tagadják, hogy Ausztria feldarabolása céljaik közé tartozott. A győzelem azonban nem olyan volt, mint amilyenre számítottak. Ez a győzelem - írja Fejtő - a Monroe elvből született, Masaryk, Vesnich, Trumbich, Pasich, és Bratianu mikro-nacionalizmusából, Franciaország ingatag hegemóniájából, a szétrombolt Monarchia kis utódállamainak kialakulásából, amelyek képtelennek bizonyultak a német terjeszkedés megállítására, de ahhoz elég erősek voltak, hogy korrumpálják a nyugati sajtót, és hogy elnyomják kisebbségeiket.

Az osztrák vezető elit a francia szabadkőműveseket, valamint az olasz, a hercegovinai, és a szerb mazzinistákat ellenségeinek tekintette. A háború alatt Ausztriában kiadtak egy könyvecskét. Ezt Puntigam atya írta - Pharyer professzor álnéven -, és azt állította, hogy a szarajevói gyilkosságot a nemzetközi szabadkőművesség gondolta ki, szervezte meg, és hajtotta végre, továbbá, hogy a gyilkos maga is szabadkőműves volt. Ezt a nézetet a történész Robert-Vallery-Radot és Jean Barthélemy is képviselte. Vallery-Radot szemére vetette a szabadkőműveseknek, hogy megakadályozták 1917-ben a háború befejeződését azzal, hogy kikényszerítették az osztrák császár ésszerű békeajánlatainak az elutasítását. Egy másik francia történész, Groussier szerint az olaszok álnoksága, hitszegése, Poincarré csökönyössége, valamint Ribot ostobasága miatt hiúsultak meg a közeledési kísérletek. Azt is megemlíti, hogy a szabadkőművességet nem vonták be a tárgyalásokba. Aki tanulmányozza a háttérhatalom és a háttérhatalommal együttműködő szabadkőművesség szervezeti felépítését, kapcsolatrendszerét és működési gyakorlatát, az tudja, hogy a szabadkőművesség nem közvetlenül maga irányítja az ügyeket. Rendszerint rejtett struktúrákon keresztül gyakorol befolyást a döntési centrumokra, ahová igyekszik a hozzá tartozó, vagy vele együttműködő, ellenőrzése és befolyása alatt álló személyeket bevinni. A szabadkőművesség csak informális instrukciókat, javaslat formájában előterjesztett utasításokat adott ebben a kritikus időpontban is. Azt is számításba kell venni, hogy a háttérhatalom a szabadkőművességet csak eszközül használja. A legtöbb szabadkőművesnek erről semmilyen tudomása sincs, s ha ilyen állítással találkozik, azt elutasítja. Ha azonban kutathatnák a háttérhatalom nyilvánosság elől gondosan elzárt titkos archívumait, akkor véleményüket meg kellene változtatniuk. Ma már egyébként fontosabb szerepe van a különböző titkos társaságoknak, zárt kluboknak, a központi bankok hálózatának, a nagy pénzdinasztiák informális kapcsolatrendszerének, mint a formális és hagyományos szabadkőművességnek.

A szarajevói merénylet nyomozati anyagai hozzáférhetőek. Ugyancsak tanulmányozhatóak Ludendorff német marsall írásai, továbbá Friedrich Wichtl, Karl Heise és más szerzők e tárgyú művei. Számos ilyen könyv tanulmányozása győzte meg e sorok íróját arról, hogy a szabadkőműveseknek - legalábbis közvetve - közük volt a háború kirobbantásához. Az is tény, hogy a nemzetközi szabadkőművesség a Habsburg Monarchiát klerikális fellegvárnak tartotta, és erőfeszítéseket tett a felbomlasztására. Fejtő szerint az Osztrák-Magyar Monarchiát a Franciaországban és Nagy-Britanniában eluralkodott osztrákgyűlölet tette tönkre, amelynek élharcosai a szabadkőművesek voltak, akik régóta várták a leszámolást klerikális főellenségeikkel. Az osztrákgyűlölet ügyesen kihasználta a Monarchián belüli autonomista és szeparatista mozgalmakat, mégpedig úgy, hogy segítette kibontakozásukat. Ez az érzés nem a szabadkőművesek monopóliuma volt, és ezért nem is egyedül ők viselik a felelősséget a klasszikus háborúnak ideológiai háborúvá váló átalakulásáért. De ha céljaik különböztek is a "tiszta" osztrákgyűlölő nacionalistákétól, nem elhanyagolható részük volt a Monarchia feloszlatásában. Az eltérések ellenére is kimutatható egybeesések megvilágítására ezután két kijelentést idéz Fejtő Ferenc: az egyik szerzője az amerikai szabadkőműves Theodore Roosevelt, egykori amerikai elnök, aki egy francia barátjához intézett levelében kifejezte büszkeségét, hogy egyik fia súlyosan megsebesült "a civilizációért és az emberiségért vívott harcban". A másik a katolikus, nacionalista írótól, Henri Bordeaux-tól származik, aki 1919-ben egy Ritz-beli vacsorán Mária román királynéhoz fordulva felkiáltott: "Ha Németország győzött volna... összedőlt volna a világba vetett hitem. Még az ég is összeomlott volna."

A francia vezető rétegnek sikerült nemzeti konszenzust teremtenie a Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia elleni harcban, és a két országot - igazságtalanul - a barbárság, és a gonoszság megtestesítőjeként állította be.

Nem elhanyagolható az olasz szabadkőművesség szerepe sem. Valiani szerint az olasz szabadkőműves vezetőknek döntő szerepük volt Olaszország hadba lépésében a szövetségesek oldalán. Francia testvéreikhez hasonlóan az olasz szabadkőművesek sem voltak egységesek a háborús célokat illetően. Egy részük azt remélte, hogy Olaszország a háború következtében demokratizálódni fog. Mások a semleges irányzatot támogatták. 1914. júliusában Ettore Ferrari szabadkőműves vezető körlevélben hívta fel a páholyok figyelmét hazafias kötelezettségeikre, és ajánlotta egy Garibaldista "szent légió" felállítását. Ez a szövetségesek oldalán harcolt volna. "A szabadkőművességnek - írta Ferrari - szét kell törnie a német lutheranizmus, az osztrák pápistaság, és a muzulmán Törökország kettős háromszögét." Amikor Olaszország belépett a háborúba, az olasz szabadkőművesek nacionalistákká lettek. (A magyar szabadkőművesek, amikor a közéjük tartozó Károlyi Mihály hatalomra segítésével átvették az ország irányítását, nem lettek nacionalistákká, és nem tettek meg mindent, hogy a szomszédos népek agresszív, rabló nacionalizmusával szemben megvédelmezzék legalább a magyar nemzet által lakott etnikai határokat. Károlyi és hadügyminisztere az etnikai határok védelmezése helyett leszerelte a frontról intakt módon hazatérő magyar hadosztályokat. "Nem akarok katonát látni"- mondotta Károlyi hadügyminisztere akkor, amikor Magyarország végveszélyben volt.) Az olasz Grand Orient követelte, hogy a kormány ne elégedjen meg a reálpolitikával, hanem a nemzeti elvet követve szerezzen vissza minden olasz területet, és hozzon létre egy új rendet a Balkánon. A szabadkőművesek túl mérsékeltnek és puhának tartották Sonninót. Szemére hányták, hogy nem elég elszántan követeli Fiúmét a magyaroktól, és közönyös Csehország iránt. Az olasz szabadkőművesek vezetői harcos irredenták voltak, elleneztek minden békekezdeményezést, különösen, ha az a Vatikántól származott. Attól tartottak, hogy a Szentszék kezdeményezése megerősítheti a pápaság, és a jezsuiták helyzetét. Az olasz szabadkőművesek néha még francia társaikat is felbosszantották nacionalista túlzásaikkal. A franciák szívesebben tartottak volna népszavazást az adriai kérdés rendezésére, de az olasz szabadkőművesek és a befolyásuk alatt álló olasz kormány is ragaszkodtak a londoni titkos szerződés szigorú betartásához.

A francia és olasz szabadkőműveseket egyesítette osztrákgyűlöletük, összekapcsolták erőfeszítésüket a nacionalistákéval, hogy sikerre vigyék 1918. júniusában az Elnyomott Népek Képviselőinek római kongresszusát. Itt a Seton-Watson által támogatott cseh és szerb szabadkőművesek az antant-államok háborús céljainak középpontjába a Monarchia nemzetiségeinek a felszabadítását helyezték. Az olasz katonai vezetés ezt követően népszerűsíteni kezdte a Monarchia feldarabolásának és az alávetett nemzetek függetlenségének gondolatát. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a soknemzetiségű, soknyelvű és vallású Osztrák-Magyar hadsereg demoralizálódjon. Ez a propaganda egybemosta az emberi jogokat és a népek jogait. Ez utóbbi bonyolult konfliktusok forrása volt a közép-európai térségben, ahol nem csak az államokban élnek együtt különböző népek, hanem a tartományokban, az egyes régiókban, sőt még a falvakban is. Az egyes személyek nemzeti azonosságát már csak azért is nehéz meghatározni, mert sok a vegyes házasság. Kiválóan lehet azonban manipulálni az emberek tudatát a jogokra és az elnyomás elleni harcra való hivatkozással.

Ismét csak Fejtő Ferenc állapítja meg, hogy az élcsapat szerepét betöltő szabadkőművesség számára a cselekvési tervet a propaganda két szabadkőműves lángelméje, Thomas Masaryk és Edward Benes szállította. Ma már világosan látható, milyen fontos szerepet játszottak a kompromisszumos béke elleni küzdelemben, a háborús célok meghatározásában, és végül a háború előtti Európának az új Európával való felváltásában. A húsz nemzetből álló Monarchiát az igazságosság fenntarthatta volna. Több történész is állítja, hogy az osztrák államnak meg volt a létjogosultsága abban a korban, amikor Közép-Európa népeinek naponta félniük kellett a török inváziótól. Louis Léger francia kutató 1864-es első Csehországi utazása után úgy vélte, hogy a Monarchiában nyolcmillió német és nyolcmillió magyar uralkodik ötvenmillió lakos felett. Ugyancsak Léger volt az, aki szerint egyedül a pán-szlávizmus mentheti meg Európát a pán-germánizmustól. E pán-szlávizmuson belül a fő szerepet a szerb-horvátoknak szánta. Léger másik nézete az volt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia véglegesen a német nép hűbéresévé vált.

A monarchia ügyeinek egyik szakértője, Ernest Denis, aki szintén rokonszenvezett a csehek törekvésével, Légerrel együtt helyeslően hangsúlyozta, hogy a csehek nem Csehország függetlenségére, hanem a monarchia föderalizációjára törekedtek. Később azonban már Denis is támogatja Masaryk és Benes szeparatista elméleteit. Ő az, aki rámutat, hogy a csehországi szabadkőművesek közelről követték a francia eseményeket a 18. század végén, és az abban időben vezető szerepet játszó illuminátusoknak, akiket nem riasztottak el a radikális elvek, számos hívük volt a cseh szabadkőműves páholyokban. Denis szerint a XX. század elején még fennállottak azok a kényszerítő körülmények, amelyek a 16. században Ausztria kialakulásához vezettek, és ezért bármilyen sérelmeik is legyenek a lengyeleknek, cseheknek és szlovéneknek, nekik is érdekük a Monarchia fennmaradása. A magyarok pedig előnyös helyzetben vannak, tehát nincs okuk panaszra. Denis úgy vélte, a cseheket csak az osztrák-németek szélsőséges magatartása veheti rá arra, hogy boldogulásukat ne a Monarchián belül, hanem azon kívül keressék. Ezért a maga részéről a Monarchia föderalizálásáért vívott harcot ajánlotta. Ennek az elgondolásnak a magyar parlamentben is voltak követői. Bartha Miklós az ellenzék egyik képviselője kijelentette: "A föderalizmust a dolgok alakulása fogja kikényszeríteni." Thomas Masaryk, aki magas fokozatú szabadkőműves volt, politikai pályafutását néhány osztrákgyűlölő barátja segítségével készítette elő, akikkel 1914-ben Hollandiában találkozott. 1915-ben Párizsban egyesítette az ott szerveződő csoportokat, hogy leválassza őket a többi osztrák állampolgárról, akiket a franciák, mint ellenséges ország polgárait internáltak. Masaryk, aki eleinte a Monarchiát közép-európai Svájccá akarta alakítani, hamarosan egészen más terveket készített elő. 1915-ben már bemutatta Briand-nak, a francia kormány tagjának, Közép-Európa térképét, ahogyan ő a háború utáni időszakra elképzelte. 1916-ban berni barátaihoz csatlakozott, majd Párizsba visszatérve a Cseh Tanács elnöke lett. 1917-ben Rómában felállította a Cseh Légiót, az Osztrák hadsereg katonaszökevényeiből.

Eduárd Beneshez hasonlóan mindkét politikus számára nagy előnyöket jelentett a szabadkőművességhez való tartozás. Masaryk a szabadkőművességen kívül szoros kapcsolatot ápolt az Emberi Jogok Ligájával és a francia szocialista párttal. Szabadkőműves kapcsolatai megnyitották előtte a legfontosabb egyetemek, közigazgatási intézmények, a befolyásos személyek és a kormánytagok szalonjait is. Benes és Masaryk ezekben a szalonokban kapcsolatba kerültek a nyugati államok vezetői képviselőivel, akiket meggyőztek, hogy a független kis államok, mint például Csehország, jobban szavatolhatják az európai egyensúlyt, mint a Monarchia. Masaryknak és Benesnek sikerült meggyőzniük az antant diplomatáit, hogy Németország semlegesítésének legjobb módja, ha kis független - németellenes és nyugatbarát - államokkal veszik körül. Ezért az Osztrák-Magyar Monarchia és az ottomán birodalom feldarabolása hatékonyan gátolná a német terjeszkedési törekvéseket, mert azok a nyugatbarát szláv államokba, Lengyelországba, a csehek és a szlovákok, valamint a délszlávok államába ütközne. Masaryk érvelése hízelgett a francia nacionalistáknak, akik úgy vélték, hogy ha az Osztrák-Magyar Monarchiát feldarabolják, képesek lesznek megvédeni annak utódállamait a hosszú időre legyöngített német és orosz hatalom újraéledéséről. A humanista szólamokat és machiavellista gyakorlatot egyesítő Masaryk különösen elnyerte a szabadkőművesek tetszését. A cseh szabadkőműves Masaryk mesteri ügyességgel rejtette az emberszeretet szólamai mögé megszállott nacionalizmusát. Társa Eduárd Benes, aki a Sorbonne-on végzett, még Masaryknál is jobban értett a diplomáciai intrikákhoz. Már 1916. márciusában egy Sorbonne-on tartott összejövetelen kijelentette: céljuk megsemmisíteni a Habsburg birodalmat és visszaállítani a cseh-szlovák nemzetet. (Mint tudjuk, ilyen nemzet sohasem létezett, csak Csehország volt a középkorban önálló állam, a mai szlovákok elődei pedig a magyar királyság területén éltek ungarusként, a magyar Szent Korona alattvalóiként.)

Benesnek ezek az 1916-ban Párizsban tett kijelentései egybecsengenek Rudolf Steinernek, az antropozófia megalapítójának, a svájci Dornbachban 1916. decemberében elhangzott szavaival, amelyben megállapította, hogy a Nyugat bizonyos okkult titkos társaságaiban már az 1890-es években szó volt az 1916-ban folyamatban lévő világháborúról. Ezeknek a zárt köröknek a tagjait megismertették azokkal a térképekkel, amelyeken már rögzítették a világháború utáni Európa új határait. Ezeken az összejöveteleken valósággal levezették és lejátszották a jövendő háborút, amelynek már folyamatban volt az előkészítése. Steiner azt is hozzáteszi, hogy könnyedén fel tudná rajzolni az oktatott térképeket, amelytől azonban előadása alkalmával bizonyos megfontolások miatt tartózkodott. Rudolf Steiner több kutató állítása szerint maga is 32-es fokozatú szabadkőműves volt, és így szabad bejárással rendelkezett többek között a londoni páholyokba is. Ezek a zárt társaságok - folytatja Steiner - az eljövendő európai háború nyomán nagy horderejű változásokat vettek számításba a Duna és az Égei tenger, a Fekete tenger és az Adria közti térségben. A szóban forgó változások a pánszlávizmus előretörésére utaltak, amely azonban nem kulturális, hanem kifejezetten politikai célokat követett. Rudolf Steinernek ez az előadása, amelynek teljes szövege elolvasható a "Zeitgeschichtliche Betrachtungen" című gyűjteményben, világosan mutatja, hogy a háttérerők már évtizedek óta gondosan munkálkodtak Európa határainak az átrendezésén, egy jól előkészített világháború segítségével.

Jászi Oszkár véleménye szerint a Monarchia feloszlatása céltudatos törekvés eredménye és nem elkerülhetetlen végzetszerűség volt. A diplomáciai és stratégiai ok erre a végzetes lépésre az antant államok több vezetőjének az a téves meggyőződése volt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia - amióta szövetséget kötött II. Vilmos Németországával - nem töltötte be többé a német terjeszkedéssel szembeni ellensúlyozó szerepét. Azt gondolták, hogy a Monarchia így elválaszthatatlanná vált Németországtól, és annak győzelme esetén engedelmes eszköze lesz a németek keleti, így a Balkán és a Közel-Kelet felé irányuló előrenyomulásának is. Kétségtelen, hogy a 19. század végétől megerősödött a balkáni orosz intervencionizmus, a pánszláv orientáció. Emiatt Németország és a Monarchia egyaránt fenyegetve érezte magát. A két ország közeledett egymáshoz, és Németország jelentős befolyást gyakorolt a Monarchia külpolitikájára és gazdasági életére. A Monarchia azonban soha sem akarta feláldozni függetlenségét a Berlinnel való szövetség oldalán. Vannak olyan nézetek, hogy Németország csak úgy tudta kikényszeríteni az Osztrák-Magyar Monarchia segítségét, amelyre szüksége volt, ha konfliktust robbant ki Szerbiával. Georges Louis francia diplomata úgy vélte, hogy Franciaország vezetői 1912 óta meg voltak győződve a háború elkerülhetetlenségéről, és orosz szövetségesük legyőzhetetlenségéről. Ugyancsak Georges Louis jegyezte fel 1914. augusztusában, miután elolvasta a hivatalos francia véleményt a háborús felelősséggel kapcsolatban: "Érezhető, hogy Poincaré (a francia miniszterelnök, D. J.) és Szazonov (a cári kormány külügyminisztere, D. J.) ezt mondta egymásnak: "Nem az a fontos, hogy elkerüljük a háborút, hanem az, hogy úgy tűnjék, hogy mindent megtettünk azért, hogy elkerüljük." Mindez világosan utal a háttérhatalom hagyományos technikájára, amely egyszerre indítja be a valódi célját szolgáló cselekvési programot azzal a másik programmal, amely ennek az álcázását és a közvélemény félrevezetését szolgálja.

Fejtő Ferenc szerint számos francia szakértő nemcsak meg akarta őrizni az Osztrák-Magyar Monarchiát, hanem még meg is akarta erősíteni a háború befejezését követően, hogy képes legyen feltartóztatni a német militarizmust. E francia szakértők érvelése is legalább annyira megalapozott, mint az, amellyel Poincaré és Clemenceau érvelt a Monarchia szétrombolása mellett, nevezetesen az, hogy a Habsburgok állama véglegesen Németországtól vált függővé.

A Monarchia felbomlasztására van egy másik magyarázat is. Ez összefügg a belső francia viszonyokkal, ahol a republikánus baloldal létrejötte óta folyamatosan háborúzott a "klerikalizmus" ellen, a "Vatikán cinkosai" ellen, Európa köztársasággá átalakítása érdekében, hogy felszabadítsák az elnyomott nemzeteket és beteljesítsék a francia forradalmat. Eme Masaryk és Benes által is hangoztatott fennkölt hivatkozások azonban önző célokat takartak. Ha azonban csupán e két szabadkőműves érdekeiről lett volna szó, akkor az antant hatalmak politikusai nem fogják engedelmesen követni tanácsaikat. A háborút előkészítő háttérhatalom volt az, amely a nemzetközi szabadkőművesség e két emberét arra használta, hogy keresztülvigye akaratát és átrajzolja Európa határait. Célja a három dinasztikus állam olyan meggyöngítése és átalakítása volt, amely lehetővé tette számára ezen államok pénzügyi, gazdasági eszközökkel való ellenőrzése alá vételét. E cél érdekében a háttérhatalom felhasználta a szabadkőműveseket, akik elfogultan meg voltak győződve arról, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia bűnös és azt hitték, hogy felbomlasztásával saját országaik ügyét is előmozdítják az elnyomott népek és az egyetemes béke ügyével együtt.

Németország feldarabolása

A Rudolf Steiner által említett londoni zárt társaságokban megrajzolt térképeken már az 1890-es években hasonlóan volt feldarabolva Németország, mint, pl. azokban a tervezetekben, - itt elsősorban az ifjabb Henry Morgenthau és Theodore N. Kaufman tervre utalok, amelyek a második világháború végén készültek. Ez a tény megint azt jelzi, hogy a háttérhatalom egyik legfontosabb célja az első világháború kirobbantásával Németország meggyöngítése, és ellenőrzés alá vétele volt. Az első német terület, amely a versaillesi élveboncolás áldozatául esett, természetesen Elzász-Lotaringia volt, ez az ezer év óta németek által lakott terület, amelyet Franciaország a 17. században fokozatosan annektált. A lakóinak többsége azonban német volt, és ma is nagyrészt elfranciásodott és elfranciásított németek lakják. Amikor 1870-ben III. Napóleon hadat üzent Poroszországnak, hogy megakadályozza a német egység létrejöttét, Franciaország vereséget szenvedett és Elzász-Lotaringia az 1871-ben megalakult német császárság része lett. Az 1918. november 11-i fegyverszünetet követően Clemenceau és Poincaré a tömeg örömujjongása mellett vonult be Strassburgba. Ezt az ünneplést azonban Elzászban váratlanul el kellett halasztani, ugyanis Clemenceaut és Poincarét megelőzték más "felszabadítók", akik Kiel-ből és Hamburgból érkeztek. Ezek azok az Észak-német kikötőkből különvonatokkal odaszállított lázadó matrózok voltak, akik Karl Liebknecht, Rosa Luxemburg, és Kurt Eisner mintájára bolsevik forradalmat akartak végrehajtani. Ezek a matrózok nem francia lobogót, hanem vörös lobogót lengettek.

Eredetileg az volt a terv, hogy Elzász-Lotaringia lakosai szabad választás keretében dönthetnek szülőföldjük hovatartozásáról. Maga Tardieu írja La Paix (A béke) című könyvében, hogy 1917. májusában még az amerikaiak is úgy tekintettek Elzász-Lotaringiára, mint egy német nyelvű területre és ez volt számukra a döntő. Az amerikaiak reményüket fejezték ki, hogy Franciaország megelégszik egy független és semleges Elzász-Lotaringiával. "Emlékszem - folytatja Tardieu - arra a hosszú beszélgetésre, amelyet 1917. augusztusában Walter Lippmannal folytattam. Ő annak a "Inquiry"-nek (információs irodának), vagyis egy hivatalos szervezetnek volt a tagja, amelynek elsősorban a békefeltételeket kellett tisztáznia. A népszavazás gondolata olyan mélyen gyökerezett beszélgetőpartneremben, és Elzász-Lotaringia egyesítése Franciaországgal olyan idegen volt számára, hogy egy megosztott választási rendszert gondolt ki, amely a két tartományt kereken tizenkét részre osztotta." Ez az amerikai választási rendszer, amelyet Tardieu annyira elfogadhatatlannak tartott, végül is alkalmazásra került Sziléziában, ahol jó szolgálatokat tett az akkor francia csatlósnak számító Lengyelországnak. Még Oroszországgal 1917. márciusában - röviddel az amerikai hadba lépést megelőzően - kötött titkos megállapodás azonban minden francia igényt megerősített Elzász-Lotaringiát illetően. Clemenceau és Poincaré azon kijelentése, hogy "a nép döntött" egyáltalán nem volt a többi szövetséges számára meggyőző. A fegyverszünetet követően - a párizsi békekonferencia kezdetekor - létrejött egy háromtagú bizottság, amelynek a népszavazással kellett foglalkoznia. Tardieu-nek ezzel a bizottsággal nagy nehézségei voltak, ugyanis előzetes népszavazás nélkül nehéz volt őket meggyőzni az Elzász-Lotaringiaiak egységes akaratáról. Mindezt csak azért ismertettük részletesebben, hogy világos legyen, mennyire antidemokratikusan jártak el, és mennyire kettős mércét alkalmaztak a háború végén meghatározó szerepet játszó politikai vezetők.

Hasonló módszerekkel jártak el a másik Franciaországgal szomszédos német tartomány, Saar-vidék esetében. Ez a tartomány 1792-től 1814-ig, Napóleon bukásáig, francia megszállás alatt állott. Ilyen rövid idő alatt ez a német tartomány nem franciásodott el. 1919-ben pedig még kevésbé volt franciának nevezhető. Meglehetősen tisztességtelen dolog volt Wilson amerikai elnöknek bebeszélni, hogy Saar-vidéken sok ezer francia él. A jobb sorsra érdemes amerikai elnök nem volt tisztában a Maas és a Moser folyók közti területekkel kapcsolatos történelmi viszálykodással. Ezért Tardieu-nek viszonylag könnyű volt félrevezetnie. De sem Clemenceau, sem Tardieu nem habozott előállni azzal a csak rossz viccnek nevezhető állítással, hogy százötvenezer francia él Saar-vidéken. A francia politikusok nem győzték hangsúlyozni a Saar-vidéki franciák elidegeníthetetlen jogát arra, hogy franciák legyenek, és Franciaországhoz tartozhassanak. De pl. Magyarország feldarabolásánál szóba sem jöhetett, hogy az itt élő emberek elidegeníthetetlen joga is érvényesülhessen, és ők is véleményt nyilváníthassanak, melyik országhoz kívánnak tartozni. Tény azonban, hogy Saar-vidék 1935. január 13-ig francia megszállás alá került. Az ekkor tartott népszavazáson a tartomány lakosainak a 99%-a elutasította a Franciaországhoz való csatlakozást. A világháborús győztesek ellenőrzése alatt megtartott választáson a jogosultak 97%-a vett részt, és 91%-uk a Németországgal való egyesítést, 8,8%-uk a status quot és mindössze kevesebb, mint 0,5% a Franciaországhoz való csatlakozást helyeselte. A Németország feldarabolására törekvő francia politika azonban nem elégedett meg Elzász-Lotaringia és a Saar-vidék meghódításával, de célba vette a Rajna-vidék bekebelezését is. Alig száradt meg a tinta a fegyverszüneti egyezményen, amikor Foch marsall 1918. november 27-én olyan követeléssel állt elő, amely a Wilsoni tizennégy pontnak mind a szellemével, mind a betűjével ellenkezett. Az előzőekben már kifejtettük, hogy Wilson hódítás és annexió nélküli békéről és önrendelkezési jogról beszélt. Az amerikai elnök számára a tizennégy pont volt a legfontosabb. Clemenceau számára azonban legfeljebb szépen hangzó szóvirág-csokornak számított, amellyel imponálóan meg lehet nyitni egy konferenciát. Vagyis blablának tekintette, tréfálkozás tárgyának. A hivatalos Franciaország kezdettől fogva kemény magatartást tanúsított a rajnai kérdésben, noha a nyilvánosság előtt ünnepelnie kellett Wilson elnök erkölcsi elveken nyugvó tizennégy pontját. Már 1918. november végén kész volt a terv a Rajna bal partján élő tízmillió német francia fennhatóság alá helyezésére. 1919. január 10-én, közvetlenül a párizsi békekonferencia megnyitása előtt, Foch tábornagy újabb erőfeszítést tett a Rajna-vidék megszállására azért, hogy a szövetségeseket kész helyzet elé állítsa. A francia marsall számára ez már egy eldöntött kérdés volt, és a békekonferencia csupán azt a célt szolgálta, hogy áldását adja erre a francia lépésre. Foch marsall három pontban foglalta össze a francia célokat. Először is Németországnak át kell engednie ezt a területet, és semleges övezetté kell átalakítani. Másodszor a szövetséges antant haderőnek a Rajna bal partján lévő területeket katonailag meg kell szállnia. Végül a Rajna-vidéket gazdaságilag integrálni kell Franciaországgal és a többi nyugati állammal. Mindezt képmutatóan úgy, hogy el kell ismerni a népek önrendelkezési jogát, és ezért biztosítani kell a Rajna-vidék lakosságának, hogy közigazgatásilag önmaga intézhesse az ügyeit. A francia tábornagy szerint csak így biztosítható a béke. Mindezt a francia hódítási igényt azzal támasztották alá, hogy a Rajna-vidéken tulajdonképpen nem is németek, hanem kelta lakosok élnek, akiket a rómaiak ellatinosítottak, a germán hódítók pedig elnémetesítettek. Vagyis a Rajna-vidékiek is, legalább is Tardieu szerint, akaratuk és szellemiségük szerint sokkal inkább franciák, mint németek.

Az angolok elfogadhatatlannak tartották a franciák rajnai terjeszkedését. "Nem értünk egyet egy független állam létrehozásával a Rajna bal partján." - jelentette ki Lloyd George a békekonferencián. "Ebben komplikációk és gyengeségek forrását látjuk. Mi lesz, ha ez a független állam előbb, vagy utóbb bejelenti, hogy csatlakozni akar Németországhoz? Hova vezethetnek a fellépő helyi konfliktusok. Ha ezekből háború keletkeznek, sem Anglia, sem domíniumai nem fogják azt az együttérzést tanúsítani Franciaországgal szemben, amely az utolsó háborúban érezhető volt. Ezért lehetetlen az Önök által javasolt megoldást elfogadni." - közölte a brit miniszterelnök a franciákkal. Clemenceau nem elégedett meg a Rajna-vidéknek a német birodalomtól való elszakításával és a német a vámunió felszámolásával. Követelte a vasút és a rajnai hidak elvételét is. Mainz és Köln megszállása azonban nem elégítette ki a franciákat, akik minden erővel egy független rajnai állam létrehozására törekedtek. "Abszolút tartózkodásunk ellenére már megmutatkoztak ott a szeparatista törekvések." - mondta tréfálkozva, gúnyos mosoly kíséretében Tardieu. Jól tudta, hogy Párizs erőfeszítései ellenére a lakosságnak még egy fél százaléka sem vallotta magát ellatinosított "kelta rómainak", és nem akart egy szeparatista kalandba belemenni. Tény, hogy Franciaországnak 1919. június 28-án sikerült Versailles-ben elérnie, hogy az ellenőrzése alá vonhassa a Rajna-vidéket. Ez keserű feladatnak bizonyult, de könyörtelenül keresztül vitte. A Rajnai-vidékiek kemény ellenállásán azonban minden autonomista, szeparatista kísérlet meghiúsult, és ez megmutatta az érintett népeknek, elsősorban a németeknek, hogy a francia megszállók is törékeny agyaglábakon állnak.

Franciaország tehát érvényesítette akaratát Elzász-Lotaringiában, a Saar-vidéken és a Rajna bal partján. A Luxemburgiak kisajátították a vasutat. Belgium is növelhette területeit Németország rovására, ami katonai előnyt jelentett Párizs számára. Tardieu azt követelte a hollandoktól, hogy mondjanak le Limburgról és Seelandról a belgák javára. Hollandia háború előtti semlegessége csak blöff volt. Ezért ennek a blöff semlegességnek a megsértéséért természetesen ellenszolgáltatás járt neki. Így például az Ems-nél. De mindezzel csak elkezdődött Németország amputálása. Mindenesetre egy hatalmas német fal lebontásra került a svájci határtól a Ruhr-vidékig. A falak lebontására hamarosan sor került Németország keleti és délkeleti határain is, ahol a lengyelek és a csehek - Clemenceau és Tardieu szárnyai alatt - már készenlétben álltak. Danzig (most Gdansk), Felső-Szilézia, a Szudétaföld mind elszakításra került. A Keleti tengertől a Dunáig németek milliói veszítették el hazájukat.

A kétpólusú társadalom és Németország

A saját világstratégiáját követő háttérhatalom tehát két fontos célt kívánt elérni a legyőzött Németországgal kapcsolatosan. Az egyik célja a területek leszakításával a német birodalom területének és lakosságának a csökkentése volt. A másik cél pedig a belső bomlasztás, és az oroszországi bolsevik hatalomátvétel megismétlése német földön. E két cél egymást kiegészítette, és jól szolgálta a háttérhatalomnak azt a hosszútávú stratégiáját, hogy kétpólusú társadalmat alakítson ki. A kétpólusú társadalom nem azonos a kétpólusú politikai rendszerrel. Ez utóbbi azt a politikai berendezkedést jelöli, ahol a fő hatalmat kézben tartó nemzetközi pénzügyi oligarchia hol jobboldali liberális pártok révén, hol baloldali liberális pártok révén, a formális demokrácia szabályait betartva gyakorolja a hatalmat. A kétpólusú társadalomban nemcsak a politikai szférában, de a társadalom, a gazdaság egészében a hatalom egy szűk elit kezében van, és a társadalom többi tagja tőle függő helyzetben lévő bérből és fizetésből, vagy segélyből élő személy. Azaz önállótlan, saját törekvéseit, érdekeit érvényesíteni nem tudó függőhelyzetű tömeget alkot. Ennek a kétpólusú társadalomnak az egyik változata a bolsevik diktatúra, ahol a háttérhatalom szolgálatában álló pártállami elit az állam segítségével rendelkezik a társadalom vagyonával, és az emberek életével. A kétpólusú társadalom másik változata az, amikor a pénzoligarchia szolgálatában álló elit a magán-pénzmonopólium segítségével ellenőrzi a gazdaság egészét, és a társadalom minden tagja a kamatkapitalizmus viszonyai között kényszerűen neki dolgozik. Azaz megvalósul az a képlet, hogy a hatalom, beleértve a pénzügyi, gazdasági és politikai hatalmat is, egy szűk integrált elit kezében van és a társadalom többi tagja ettől az elittől függő bérből és fizetésből, illetve segélyből élő személy, akinek valójában nincs önálló politikai akaratképzésre lehetősége. A világ sorsát hosszú időkre megtervező háttérhatalom számára előnyös lett volna, ha nemcsak egy viszonylag fejletlen társadalomban, az egykori cári Oroszországban próbálja ki ezt a kétpólusú társadalmi rendszert, hanem egy olyan fejlett gazdasággal és kultúrával rendelkező országban is, mint Németország. Már ismertettük, hogy a háttérhatalomnak ez a hatalomátvételi kísérlete miért vallott kudarcot Berlinben.

Kitértünk arra is, hogy Bajorországban miként kerültek hatalomra a háttérhatalom ügynökei. 1918. és 1919. tele nem csak Magyarország számára, de Németország - és ezen belül Bajorország - számára is megpróbáltatásokkal volt teli. Clemenceau mindent megtett, hogy megnyerje a maga számára Leninnek Münchenben hatalomra került ügynökeit. Már említettük, hogy életmentő élelmiszer szállítmányokkal sietett a segítségükre. De a kívülről-belülről vérző Németország elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy Lenin németországi ügynökeinek ellenálljon. 1919. április végén és május elején egész Németország lélegzetvisszafojtva figyelte, mi történik Bajorországban. A szociáldemokrata Noske önkéntesei München felé közeledtek. Bajorország felszabadításától függött a német egység és a német állam sorsa. A Bajor Tanácsköztársaság azonnal kapcsolatba lépett a Kun Béla vezette Magyar Tanácsköztársasággal. A München-Budapest tengely fennmaradása lehetővé tette volna Lenin és bolsevikjai számára az európai földrész kettéosztását. Ez elvezethetett volna a német birodalom és Közép-Európa fokozatos felőrlődéséhez. Münchenben Eisner, majd követői, valamint a Moszkvából érkezett ügynökök terroruralmat vezettek be. 1919. április 7-én bejelentették az elszakadást Németországtól, hadüzenetet küldtek Berlinnek, és létrehozták a Bajor Tanácsköztársaságot. Ez a németek többsége számára elviselhetetlen kihívás volt. A háború után először kellett számszerűleg közel megegyező katonai erőnek egymással szembenéznie. Gustav Noske és önkéntesei segítségével a német társadalomnak sikerült egymás után úrrá lennie a kommunista lázadásokon. A Bajorországban ekkorra már hat hónapja uralmon lévő leninista kormányzatnak azonban több ideje volt felkészülnie, mint a brémeni, vagy westfáliai kommunistáknak. Ezért létre tudtak hozni egy hatvanezer fős vörös hadsereget. Egy három-négyezer főből álló önkéntes erő ezért nem volt alkalmas a bajor kommunista rendszer megdöntésére. Kurt Eisner meggyilkolását követően a Bajor Tanácsköztársaság irányítását Lenin három odaküldött ügynöke - Leviné, Levien, és Axelrod - vette át. Ezzel kapcsolatban írja a francia Benoist-Néchin "A német katonai hatalom története" című munkájában: "A vörös zászlót lengető tömegek kísérletet tettek a hatalom megbuktatására és a nemzeti érzés utolsó megnyilvánulásainak az elfojtására az osztályharc nevében. Ezek a tömegek azonban nem a saját belső ösztönzésükre cselekedtek. Harcosok és agitátorok egész serege irányította őket. És kik voltak ezek az agitátorok? Berlinben Lanzberg és Haase, Liebknecht és Rosa Luxemburg; Münchenben Kurt Eisner, Lipp és Landauer, Toller, Leviné és Lieven; Magdeburgban Brandeis; Drezdában Lipinsky, Geyer és Fleissner; a Ruhr-vidéken Markus és Levinson; Bremenhavenben és Kielben Grünewald és Cohn; Pfalzban Lilienthal és Heine; Lettországban Ulmanis..." A felsorolt személyek és társaik szervezték a kommunista felkeléseket. Már 1917-ben, amikor a német birodalomnak még jó esélyei voltak a győzelemre, ezek az agitátorok minden rendelkezésükre álló eszközzel szabotálták a háborús erőfeszítéseket. 1919. áprilisában a bolsevik hatalom központja, Moszkva, mindent elkövetett, hogy megerősítse a Bajor Tanácsköztársaság katonai erejét, a nemzetközi forradalom legnyugatibb bástyájában. A Bajor Tanácsköztársaság vezetői is mindent megtettek azért, hogy megerősítsék a vörös milíciákat. Különösen sok orosz hadifoglyot sikerült beszervezniük, akik a háború után szabadlábra kerültek Németországban. A bajor kommunisták mindent elkövettek azért is, hogy a német hadsereg müncheni helyőrségét megsemmisítsék. Bajorországban gyors egymásutánban négy marxista kormány váltotta egymást. A leninista diktatúra egyre keményebb terrort vezetett be. A bajor vörös hadsereg helyi parancsnoka is egy kieli vörös matróz volt. Húszezernyi milíciájának minden tagja huszonötször nagyobb zsoldot kapott, mint a normális katonák. Ez a vörös hadsereg naponta félmillió márkájába került a müncheni bolsevik kormánynak. A lakosság viszont éhezett és a legalapvetőbb élelmiszerek is hiányoztak.

1919. április 28-án Noske megkezdte a bajorországi bolsevik erők bekerítését. Április 29-én már elérte Starnberget, és huszonegy foglyul ejtett kommunistát a helyszínen kivégeztek. A következő nap a szociáldemokrata Noske önkénteseivel tizenöt kilométerre megközelítette Münchent. Hamarosan benyomultak a városba, ahol egykori katonatisztek és diákok is bekapcsolódtak a harcba. Noske csapatai kemény küzdelemben elfoglalták a főpályaudvart, az Igazságügyi Palotát, majd pedig a Maltheser Bräu-t, ahol Eisner 1918. november 7-én kikiáltotta a köztársaságot. Az "oroszok", ahogyan a Moszkvából érkezett vezetőket nevezték, pánikba estek. Axelrod és Levien Ausztriába menekült. Leviné pedig álnév alatt elrejtőzött. Csak Rudolf Eglhofer, a bajor vörös hadsereg főparancsnoka maradt a helyén. Számos tekintélyes müncheni polgárt túszként magánál tartott. Néhányat közülük 1919. április 30-án egy gimnázium udvarán kivégeztek. 1919. május 6-án véget ért a bolsevikok müncheni uralma. A szocializmust hirdető szociáldemokraták kemény bosszút álltak az ugyancsak szocializmust hirdető kommunistákon. Ebert, az állam elnöke szocialista volt. A kormány élén álló Scheidemann szintén. 1918. november 9-én a németek minden megkérdezése nélkül döntötték meg a politikai rendszert és kiáltották ki a köztársaságot. De rajtuk hamarosan túlmentek a kommunisták, akik egymás után Berlinben, Bremenben, Magdeburgban, Braunschweigben és Münchenben kísérletet tettek a hatalom átvételére. A szocialisták azonban szocialista terror eszközeit vetették be a kommunisták bolsevik típusú terrorjával szemben. Münchenben érte el a vérengzés a csúcspontját. Minden ítélet nélkül kivégezték a vörös gárdisták százait. A szocialista Noske és csapatai nem kegyelmeztek a kezükbe esett kommunistáknak. Bajorországban helyreállt a rend, és ettől kezdve a birodalmi hadsereg lehetett az egyetlen katonai erő. Ezzel véget ért a bajor különállás a maga királyi hadseregével, parancsnokságával, és lobogójával. A katonák ezután a birodalmi elnökre és a birodalmi alkotmányra tették le az esküt.

München után még mindig a vörösök voltak hatalmon Drezdában és Lipcsében. Szászország szinte hagyományosan vörös volt, már a császári időkben is, és a háború alatt. A szász kommunisták 1918. november 7-én erőszakkal átvették a hatalmat, és Munkástanácsot hoztak létre, amely Berlinhez hasonlóan szocialistákból és szélsőbaloldaliakból állott. Ez a Munkástanács a szászországi uralkodót, III. Frigyest, elűzte a trónról. Ez a Munkástanács hamarosan a Népi Megbízottak Tanácsává alakult át. Az 1919. januárjában megtartott választásokon, amely Németország egészében a spartakisták súlyos vereségével járt, Szászországban viszont sikert hozott a szélsőbaloldal számára. A demokraták, - vagyis a rózsaszínű burzsoák - kisebbségi helyzetbe kerültek. Lenin szászországi követői sztrájkot rendeltek el, amihez az éhínségtől szenvedő munkások csak vonakodva csatlakoztak. Lipcsében is - Münchenhez hasonlóan elsősorban a vörös milícia megerősítésén fáradoztak. 1919. március elején egy öttagú direktórium diktátori teljhatalommal ruházta fel magát. Két napra ez után a puccs után a szabadjára engedett spartakista csapatok terrorizálni kezdték a lakosságot, és számos embert megöltek. Sem Drezdában, sem Lipcsében nem maradt a mérsékelt baloldalnak más lehetősége, mint segítségül hívni Noskét és önkénteseit. A szászországi spartakisták huszonötezer vörös gárdistával, négyszáz kieli matrózzal, és húszezer kommunista munkással rendelkeztek, akik valamennyiben fel lettek fegyverezve. Amikor azonban a szászországi lázadók megtudták, hogy milyen sors jutott müncheni elvtársaik osztályrészéül, félni kezdtek. Maercker tábornok önkéntesei, miután helyreállították a rendet Münchenben, 1919. május 7-én Lipcsébe vonultak. Maercker csak egyötödnyi erővel rendelkezett, mint a kommunista ellenfél, de ezt elegendőnek ítélte a győzelemhez. Maercker vadászlövészei május 10-én éjszaka érkeztek meg a lipcsei főpályaudvarra. Azonnal elfoglalták a város stratégiai pontjait és mire a lipcseiek felébredtek, már Noske volt az úr a városban. Csak jelentéktelen ellenállásra került sor, mindössze ketten sebesültek meg. Nyolc napra rá már mindenki a munkahelyén volt Szászország fővárosában.

A kétpólusú rendszer bevezetése és Németország bolsevizálása tehát nem sikerült, mert azt Gustav Noske, a bátor szociáldemokrata munkás, aki nem a ma divatos szalon-szocialisták típusába tartozott, megakadályozta. Ezért a háttérhatalom oligarchái számára nem maradt más, mint Párizsban és Versaillesben elérni azt, hogy Németország pénzügyileg, gazdaságilag, katonailag és politikailag annyira meggyengüljön, hogy valódi versenytársként hosszú időre kikapcsolható legyen a nemzetközi életből.

 


 

Az illuminátusok és Németország

Első rész

Ahhoz, hogy a kamatkapitalizmus világrendszerré válhasson a nemzetközi pénzvilág először Angliát vette az ellenőrzése alá a 17. század közepén a Cromwell vezette, de az amsterdami bankárok által finanszírozott forradalommal, valamint a Bank of England létrehozásával 1694-ben. Ezt követte Franciaország, amelyre az állam kamatozó magánpénzrendszerrel történő eladósításával és csődbejuttatásával, valamint a manipulált tömegek 1789-es fellázításával tették rá a kezüket. Az Egyesült Államokat belülről hódította meg 1913-ban a nemzetközi pénzügyi közösség a magántulajdonú pénzkartell, a Federal Reserve System alkotmányellenes létrehozásával. Oroszországot a Wall Street-i bankárok és a német Warburg-ház által finanszírozott 1917-es bolsevik hatalomátvétel segítségével hajtották uralmuk alá. De le kellett győzniük az Európa központjában fekvő, önálló útra lépett Németországot is, amely a termelő reálgazdaság elsőbbségén nyugvó gazdasági rendszerével a spekuláns kamatkapitalizmus egyik legfőbb versenytársává vált. Ezért Németország ellenőrzés alá vételére a pénzoligarchia átgondolt, hosszú távú stratégiát dolgozott ki. A nemzetközi pénzvilágnak ez a csaknem 200 évvel ezelőtt körvonalazódott stratégiája sikeresnek bizonyult. Igaz két véres világháború és egy elhúzódó hidegháború árán, de biztosította a nemzetközi pénzoligarchia számára a győzelmet. Világtörténelmi győzelmének csupán a betetőzését jelentette az általa hatalomra juttatott - feladatát azonban időközben már teljesített - kommunista rendszernek az 1989 utáni felszámolása, és az egykori szovjet birodalom maradványainak most már a nemzetközi pénzvilág közvetlen ellenőrzés alá helyezése a globalizálódott kamatszedő magánpénzrendszer segítségével. A pénzoligarchia és Németország kapcsolatával foglalkozó sorozatunknak ebben a részében a modernkori illuminátusok mozgalmának a szerepét vesszük közelebbről szemügyre.

Weishaupt és a bajor illuminátusok

1776. május 1-jén a bajorországi Ingolstadt egyetemének fiatal tanára, Ádám Weishaupt, megalakította az Illuminátus Rendet, azaz a megvilágosodottak és beavatottak rendjét. Nem volt véletlen, hogy a baloldali pártok és a szakszervezetek május 1-jét nevezték ki a "munka ünnepének". A szovjet birodalom fennállása idején ez volt az egyik legnagyobb ünnep. A hivatalos történetírás még mindig vonakodik feltárni, milyen szoros a kapcsolat a kommunista világmozgalom és az Illuminátus Rend között. De a történelmi tények azért még tények maradnak, akkor is, ha a hivatalos történetírás nem szeret velük foglalkozni.

Ádám Weishaupt a katolikus hitben nőtt fel. Ingolstadt jezsuita egyetemén már egész fiatalon az egyházi jog tanára lett. 1771-ben, 23 évesen, azonban váratlanul lemondott tanári megbízatásáról, állítólag azért, hogy a következő öt éven át minden idejét egy szabadkőműves jellegű titkos társaság létrehozásának szentelje. Ezt a társaságot sokkal szigorúbb szabályok szerint akarta felállítani és vezetni, mint a már létező szabadkőműves páholyokat. A tervbe vett titkos társaság célja "az új világrend" létrehozása volt. Ezt az új világrendet természetesen csak úgy lehet megvalósítani, ha a régi világrend lebontásra és megsemmisítésre kerül, azaz, ha eltávolítják az útból. Ezért az új titkos társaságnak támadnia kellett az akkor fennálló egyházi és világi hatalmat, a Vatikánt és a dinasztikus monarchiákat, hogy meggyöngülve eltávolíthatók legyenek.

Weishaupt kezdettől fogva arra törekedett, hogy a szabadkőművességet bekapcsolja az Illuminátus Rend tevékenységébe. Weishaupt három osztályba sorolta a mozgalmában résztvevőket. Az elsőbe tartoztak a novíciusok, a minerválok és az alacsonyabb fokozatú illuminusok. A második osztályba tartoztak a szabadkőművesek, a szokásos és a skót rítusú lovagok. A harmadik osztályba, a Misztériumok Osztályába, tartoztak a papok, a régensek, a mágus és a király. A király természetesen maga Ádám Weishaupt volt.

Weishaupt mindent elkövetett, hogy tekintélyes embereket nyerjen meg a maga számára. Már kezdettől fogva az Illuminátus Rend első fokozataként olyan erkölcsi tanításokat és szabályokat írt elő, amelyek a Rendhez csatlakozót minden ellenállásától megfosztották. Hermann Ahlwardt írja "Mehr Licht - Der Orden Jesu" (Több fényt - a Jezsuita Rend) című munkájában, hogy amikor Weishaupt Frankfurtban megismerkedett báró von Knigge-vel, akkor a "nemes proletár" személyében eszméi lelkes terjesztőjére talált. Ezt követően egész Észak-Németországban, így Poroszországban és Szászországban is, számos nemes lépett be az Illuminátus Rendbe. Ennek lett az eredménye, hogy Weishaupt Rendjében hamarosan megtalálhatóak voltak a magasrangú katonatisztek, állami hivatalnokok, de a nagy gondolkodók, írók és művészek is. A két tekintélyes szabadkőműves, Knigge és a darmstadti titkos tanácsos Bode, révén Weishauptnak is sikerült csatlakoznia a szabadkőművességhez. Már 1777-ben, egy évvel az Illuminátus Rend megalakulását követően, tagja lett az egyik müncheni szabadkőműves páholynak. Weishaupt könyvében megírja, hogy formálisan mindenkinek meg volt engedve, hogy az Illuminátus Rendből kiléphessen. Az ismertté vált tények azonban azt bizonyítják, hogy akik beléptek az Illuminátus Rendbe, halálbüntetés terhe mellett teljesíteni voltak kötelesek egész életükön át annak utasításait. Még azokat a parancsokat is teljesíteniük kellett minden ellenvetés nélkül, amelyekhez bűncselekmény elkövetésére volt szükség. Aki megtagadta az engedelmességet, azt halálbüntetéssel sújtották. Már a Rend kezdő tagjainak, a novíciusoknak is félelmetes esküt kellett letenniük, amelyben feltétlen engedelmességet fogadtak, tudomásul véve, hogy ha azt megszegik, az egész Renddel kerülnek szembe. A legszigorúbb titoktartási kötelezettség terhelte őket és hallgatniuk kellett mindenről, ami a Renden belül történt. Egy rendtagot csak akkor avattak be a Rend végső céljaiba, ha előzetesen sikerült az Illuminátus Rend belső köreibe bekerülnie. A végső célokat röviden így foglalhatjuk össze: 1. Minden meglévő kormány leváltása, 2. A magántulajdon eltörlése, 3. Az örökösödési jog megszüntetése, 4. A hazafiság elpusztítása, 5. Valamennyi vallás felszámolása, 6. A család felbomlasztása, 7. Egy új világrend létesítése.

Weishauptnak sikerült Németország protestáns fejedelmeinek az érdeklődését megszereznie. A protestáns fejedelmek nem azért csatlakoztak Weishaupt-hoz, mert részükre már a kezdő fokozatokban is több bölcsességet és titkot árultak el, mint a többieknek, hanem azért, mert a protestáns német fejedelmek hatékonyan gyöngíthették a katolikus egyházat, amely az illuminátusok egyik fő ellenfelének számított. Ezek a fejedelmek csatlakoztak Weishaupt Rendjéhez, de magasabb fokozatot nem értek el, így rejtve maradtak előttük az Illuminátus Rend valódi szándékai és céljai. Ezeknek az előkelő személyiségeknek köszönhetően Weishauptnak sikerült a szabadkőművesség centrumaiba behatolnia. 1782. július 16-án a németországi Wilhelmsbad-ban került sor arra a kongresszusra, ahol megpecsételték a szövetséget a szabadkőművesség és az Illuminátus Rend között, vagyis az a két titkos társaság, amely ebben az időben a leghatalmasabb, legbefolyásosabb és leggazdagabb embereket tömörítette, szövetséget kötött, hogy céljai érdekében együttesen cselekedjen.

Az Illuminátus Rendet szervezetileg a jezsuita rend mintájára építették fel. Mindenki ismerte a saját fokozatának megfelelő rendtársát és a személyes előjáróját. Minden előjáró köteles volt évente kétszer minden rendtagról jelentést készíteni. De valamennyi rendtag is kötelezve volt arra, hogy zárt borítékban jelentést készítsen a feletteseiről, ezen kívül minden rendtag köteles volt rendszeresen gyónni is.

II. Katalin orosz cárnő, aki - anélkül, hogy a Rend legféltettebb titkait ismerte volna - a kor divatjának engedve maga is aktív illuminátus volt, gyakran panaszkodott az előbb felsorolt kényelmetlenségek miatt. Az Illuminátus Rend tagjainak tehát meg kellett egymást figyelniük, kémkedni kellett egymásra, jelentéseket kellett írniuk, egymás felett gyámkodniuk kellett, azaz minden olyan természetellenes módszert alkalmazniuk kellett, amely ellenkezik az emberi szabadsággal és a nemes emberi törekvésekkel. Ez a módszer azonban szükséges volt ahhoz, hogy valamennyi szál néhány kézben fusson össze, és így a szerteágazó szervezetet néhány ember irányíthassa. Jól tükrözi az illuminátusok dinasztiaellenes és egyházellenes beállítódását az a beavatási rituálé, amelyet a legmagasabb fokot elérő rendtagoknak írtak elő. A pályázót egy olyan terembe vezették, amelyben a trón előtt egy asztal állott a királyi hatalom szimbólumaival: a jogarral, a karddal és a koronával. A beavatottakat felszólították, hogy vegyék magukhoz ezeket a tárgyakat, egyidejűleg figyelmeztették őket, hogy ha ezt megteszik, akkor nem léphetnek be a Rendbe. Ezt követően a pályázót egy másik, teljesen sötét terembe vezették. Itt fellebbentették a függönyt egy oltárról, amelyet fekete terítő fedett, és amelyen egy üres kereszt és egy vörös frígiai sapka volt, hasonlóan a Mithras misztérium esetében. Ezt a rituális sapkát átadták a pályázónak a következő szavakkal: "Hord ezt, mert többet jelent, mint a királyok koronája". Ez a rituálé nagyon hasonló a Mithras misztériumba történő beavatáshoz, ahol a pályázóknak egy kard és egy korona kerül átnyújtásra, és amit ezekkel a szavakkal kell visszautasítaniuk: "Mithras egyedül az én koronám".

Weishaupt fokozatosan elhelyezte ügynökeit az akkori Európa döntési központjaiba, ahol azok kapcsolatba tudtak kerülni a bíborosokkal, a hercegekkel, a fejedelmekkel és a királyokkal. Ezek az illuminátus ügynökök hűségesen küldték a jelentéseiket mesterüknek, amelyeket Weishaupt kihasznált politikai céljai elérésére. Az illuminátusok egyik dicséretes alapelve volt, pl., hogy férfiakat és nőket egyaránt beszerveztek és a nemek egyenjogúsága mellett szálltak síkra. Hirdették a vallásszabadságot is, amely természetesen szembeállította őket az egyházzal. Weishaupt úgy gondolta, ha a tömegeket megszabadítják az egyház puritanizmusának az igájától, akkor egy szexuálisan szabadabb életnek örvendhetnének. Egyes kutatók szélsőségesen anyagias beállítottságúnak írják le az Illuminátus Rendet. Weishaupt szinte patologikusan gyűlölte a fennálló egyházakat, noha maga is bizonyos spirituális erők befolyása alatt állott. Olyan felszabadult emberiségben hitt, amely az egykori aranykor tökéletességében élhetne. Az egyházat korrupt szervezetnek tekintette, amely Jézus Krisztus eredeti tanításait elveszítette, és csupán anyagias, nagyon is földi természetű okokból hatalmának megtartására törekszik. Ezen túlmenően Weishaupt arról is meg volt győződve, hogy Jézus Krisztus titkos tanításait nem az egyházak, hanem a rózsakeresztesek és a szabadkőművesek őrizték meg. A katolikus Habsburg dinasztia elleni harcában Weishaupt elfogadta azt a jezsuita elvet, hogy a cél szentesíti az eszközt. Az illuminátusoknak ez a törekvése végül is oda vezetett, hogy a bajor rendőrség 1785-ben valamennyi titkos társaságot betiltott, köztük az Illuminátus Rendet is. A hivatalos történetírás ezt a dátumot jelöli meg az Illuminátus Rend megszűnésének az időpontjaként. A Rend azonban nem szűnt meg, csupán alámerült és titokban folytatta tovább tevékenységét.

Egy sokat idézett legendás eset szerint 1785-ben, vagyis 9 évvel az Illuminátus Rend megalapítása után, egy bizalmas híreket továbbító illuminátus küldönc Regensburg közelében villámcsapás következtében életét vesztette. A rendőrség számos dokumentumot talált a halott embernél, aki Párizsba igyekezett. Az egyik dokumentum ismerteti az illuminátusok tevékenységét és részletes utasításokat ad a tervbe vett francia forradalom előkészítésére vonatkozóan. A hivatalos iratok a németországi illuminátusoktól származtak és Franciaország szabadkőműves nagypáholya vezetőjének voltak címezve Párizsba. Az Illuminátus Rend egyes tagjai állítólag megrettentek ezeknek a titkos okmányoknak a tartalmától. Úgy döntöttek, hogy tanúvallomást tesznek a bíróság előtt. Mindez arra késztette a bajor rendőrséget, hogy razziát tartson néhány vezető illuminátus házában. Ezeken a helyeken további nagymennyiségű titkos anyagot foglaltak le, amelyeknek a tartalma riasztotta a bajor kormányt. Úgy döntött, hogy fehér könyv formájában nyilvánosságra hozza azokat. "Az Illuminátus Rend és Szekta eredeti írásai" című dokumentumkötetet aztán a bajor kormány megküldte a különböző európai országok, köztük Anglia és Oroszország uralkodóinak. Mivel ezen országok uralkodóinak környezete és kormányzati szervei a szabadkőművesek és az illuminátusok erős befolyása alatt állottak, a bajor kormány kezdeményezése nem járt sikerrel. Sem Londonban, sem Szentpéterváron nem tettek komoly erőfeszítéseket az illuminátus összeesküvés felgöngyölítésére, és az Illuminátus Rend tevékenységének a beszüntetésére.

Hermann Ahlwardt német kutató idéz könyvében a lefoglalt dokumentumokból. Így ismerteti Zwack kormánytanácsos Landshut-i házában 1786. október 12-én tartott házkutatás során lefoglalt eredeti illuminátus iratokat. Az egyik írás 1776-ból arról szól, hogy milyen kérdéseket tettek fel az illuminátusokhoz belépni szándékozó jogásznak, Franz Antonnak:

"6. kérdés: Ha méltánytalan, igazságtalan dolog történik, miként viselkedne?

Válasz: Ha ezt a Rend megparancsolja, akkor megtennék olyasmit, amelybe én esetleg nem látnék bele, vajon valóban igazságtalan vagy sem? Továbbá ha ez valamilyen más szempont szerint lenne igazságtalan, akkor se kellene már annak tekinteni, ha az eszközül szolgál a boldogság vagy a végcél eléréséhez.

11. kérdés: Milyen jogon illeti meg vagy sem ezt a Társaságot vagy Rendet az élet és halál feletti rendelkezés joga?

Válasz: Igen, miért ne? Ha már más nem történhet, és ha a Társaság szükséghelyzetben érzi magát, és ha nem nyúl ehhez az eszközhöz, akkor saját elpusztulásától kell tartania. A fennálló politikai rend keveset veszítene ezzel, mert más ezrek léphetnek a helyükre. Egyébként utalok itt a 6. pontra adott válaszomra.

20. kérdés: Hajlandó-e feltétlen engedelmességet fogadni és tudja-e, hogy mi ez?

Válasz: Természetesen ez fontos, ugyanakkor meg vagyok győződve, hogy a Rend ezzel csak a legjobbat kívánja elérni.

24. kérdés: Milyen büntetést, fenyítést, biztosítékot kapcsolna ön ehhez a kötelezettséghez?

Válasz: Mindazokat, amelyeket a Rend jónak talál az én 20. pontban foglalt feltétlen engedelmességet fogadó eskümhöz mérten.

Egy másik jogásznak a felvételi jegyzőkönyvében a következők találhatók:

12. kérdés: Milyen okból jár, vagy nem jár ennek a Társaságnak vagy ennek a Rendnek az élet és halál feletti jog?

Válasz: A világ régenseit (urait D. J.) megillető jogból ered az, hogy rendelkeznek az emberek élete és halála felett. Ebből fakadóan ismerem el a saját Rendemnek is ezt a jogot, mivel a világ régenseihez hasonlóan ő is az emberiség javát szolgálja.

29. kérdés: Milyen büntetést, fenyítést, biztosítékot kapcsolna ön ehhez a kötelezettséghez?

Válasz: Hibámért becsületem és életem elvesztése legyen a büntetés."

Schiller, Lessing és Mozart

Az ismertté vált történelmi tények azt bizonyítják, hogy az Illuminátus Rend érvényt szerzett ennek a "élet és halál felett gyakorolt jogának", amit a "pallos jog" privatizálásának is tekinthetünk. A legnevesebb áldozatok közé tartozott több kutató eredményei szerint is a nagy német költő Friedrich Schiller, aki nem volt szabadkőműves és keményen bírálta a francia forradalmat, továbbá Gotthold Efraim Lessing, aki szabadkőműves volt, de önfejűen a maga útján járt. Sokáig tartotta magát az a nézet is, hogy Wolfgang Amadeus Mozart, minden idők egyik legnagyobb zeneköltője, aki az Emanuel Schikaneder és J. Q. R. Giesecke által írt szövegkönyv révén a profán világra nem tartozó titkokat hozott nyilvánosságra a "Varázsfuvola" c. operájában, szintén büntetésben részesült. A szabadkőműves testvériség egyik alapszabálya a rászoruló, bajbajutott testvér támogatása. Ehhez tartozik a végtisztesség megadása, a beavatott testvér elkísérése utolsó útjára és tisztességes sírban való elhelyezése.

Hermann Wagener híres "Állami- és társadalmi lexikona" 1865-ös kiadásának a 18. kötetében olvasható, a "Mozart" címszó alatt, hogy a fűtetlen lakásban komponáló, feleségével együtt csaknem éhező zeneköltőt a Varázsfuvola megírása után felkereste egy ismeretlen férfi, és halotti misét - rekviemet - rendelt tőle, amit előre teljes összegben kifizetett, majd eltűnt. Mozart tudta, hogy halálra lett ítélve, amit nem is titkolt barátai előtt. És valóban, napról-napra gyengült, művét be sem tudta fejezni. 1791. december 5-én meghalt. A temetésére csak a kutyája, szabadkőműves testvérei azonban nem kísérték el, holott erre kötelezi fogadalmuk. Vajon miért tették ezt? Közös sírba temették és így testi maradványai sem fellelhetők. Vajon miért? A mellőzötté vált, teljesen lecsúszott Schikaneder 1801. szeptember 21-én követte Mozartot a sírba. A varázsfuvola szabadkőműves titkokat eláruló szövegkönyvét azonban nagyrészt egy tehetséges egyetemi hallgató, J. Q. R. Giesecke írhatta, és Schikaneder csak a nevét adta hozzá. Az idézett Wagener lexikon szerint a szegény diák színházi statisztálással és a kórusban való énekléssel tartotta fenn magát. Mozart halálától annyira megrémült, hogy életéért remegve elmenekült Bécsből. Írországban telepedett le, ahol geológiát tanult és később ennek a tudománynak lett a tanára a dublini egyetemen.

H. C. Robbins Landon amerikai Mozart-kutató "1791 Mozart utolsó éve" c. munkájában, amely 2001-ben a Corvina kiadásában magyarul is megjelent, kielégítő magyarázatot ad arra, hogy mi is történt akkor, amikor egy titokzatos látogató megjelent a beteg, anyagilag nehéz helyzetben lévő Mozartnál, majd nevét és megbízóját elhallgatva egy halotti misét rendelt tőle, amelynek tiszteletdíját részben ki is fizette. Landon szerint bizonyítottnak tekinthető, hogy egy bizonyos Walsegg nevű gróf volt a megbízó, aki képviselője útján 1790. februárjában elhunyt felesége számára rendelt egy halotti misét. A zenetörténész szerint a megrendelő azért titkolta el személyazonosságát, mert gazdag földesúrként és nagy zenekedvelőként igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy az általa és zenekara által előadott zeneműveknek ő a szerzője. Ez a magyarázat a Landon által ismertetett dokumentumok alapján hitelesnek tűnik. Az is meggyőző, hogy a hosszantartó gyanúsítgatások ellenére mégsem Antonio Salieri olasz zeneszerzőt kell keresni Mozart halála mögött. Peter Schaffer, aki Amadeus című színművének főszereplőjéül Salierit választotta, szintén az olasz zeneszerző bűnösségéből indul ki. Salieri azonban élete végéig a leghatározottabban tagadta ezeket a gyanúsítgatásokat, és valójában nincs is meggyőző bizonyíték az őt ért gyanúsítgatások alátámasztására.

Landon komoly kutatásokat végzett Mozart betegségének a kiderítésére. Könyvének ez a fejezete ugyancsak meggyőzőnek tűnik. Mégis marad kétség az olvasóban. Mozart 1784. decemberében csatlakozott a Zur Wohltätigkeit (Jótékonyságért) nevű szabadkőműves páholyhoz, ahol a páholy nagymestere Otto von Gemmingen-Hornberg báró volt, a Mozart család régi ismerőse és barátja. Amikor 1785. táján Mozart látogatni kezdte a szabadkőműves páholyt, a páholy kétszáz tagot számlált, mestere pedig Ignaz von Born, a jeles tudós, író és minerológus volt. A kortársak szerint Mozart és Schikaneder (és Giesecke) őróla formázta a Varázsfuvola Sarastróját. II. József császár 1785-ben elrendelte, hogy háromra kell csökkenteni a bécsi páholyok számát. Ezzel megkezdődik a szabadkőművesség korlátozása, majd visszaszorítása, amely végül Ferenc császár idején elvezet a betiltásukhoz. A szabadkőművesek mindig fontosnak tartották, hogy segítsenek bajbajutott társaikon, kivált azon páholytestvéreik özvegyeit, árváit támogatták, akik "eltávoztak az örökkévaló keletre", azaz meghaltak. Senki sem ad azonban magyarázatot arra, hogy a beteg, anyagi gondokkal küzdő Mozartot a szabadkőművesek miért nem támogatták, vagy miért nem támogatták jobban? Ami változatlanul aggályos, az a temetés. Ennek furcsaságaira Landon sem ad kielégítő magyarázatot. Mozart 1791. december 5-én éjfél után hunyt el. A halál okaként heveny forrólázt jelölt meg a halottkém. Jelenünk orvosszakértőinek utólagos diagnózisa szerint valószínűleg urémiában - veseelégtelenségben - halt meg. 1791. december 6-án körülbelül 2 óra 30-kor tették fel Mozart holttestét a Rauhensteingasse-i háznál várakozó halottszállító kocsira, és vitték a Stephansdomba. A szertartás végeztével a kislétszámú gyászmenet a kint várakozó halottaskocsihoz ment, amely a koporsót a Sankt-Marx temetőjébe vitte. Sankt-Marx Bécs külvárosa, jó egyórányira fekszik a központtól. A gyászistentiszteleten jelenlévők közül senki sem kísérte el Mozart koporsóját végső nyughelyére, és évekig senki nem érezte szükségét, hogy kiderítse, hová temették Mozartot. Csupán annyit tudunk, melyik része az a temetőnek, amelyben valahol ott nyugszik a zenetörténet nagy géniusza.

Ha az az egyik legszigorúbb szabadkőműves szabály, hogy a szabadkőműves testvért segíteni kell, akkor miként lehet az, hogy Mozartot szabadkőműves testvérei nem kísérték el utolsó útjára, és jómódú szabadkőműves testvérei sem tudtak annyi pénzt összeadni, hogy legalább egy olcsó sírhelyet válasszanak számára? Hogyan lehet az, hogy évekig feléje se néztek sírjának, illetve, hogy eltűrték, hogy a legszegényebbek, legelhagyatottabbak közé, tömegsírba fektessék? Temetésének ez a semmivel se megmagyarázható körülménye továbbra is arra utal, hogy bizonyos szabadkőműves elöljárók valamiért nehezteltek Mozartra és meg akarták büntetni. Ezért nem kísérték el utolsó útjára, ezért nem vettek legalább egy olcsó sírhelyet a számára, és ezért hagyták hogy tömegsírba, kerüljön. Azok a szabadkőműves vezetők, akik oly gyakran büszkélkednek Mozart páholytagságával, és hivatkoznak a szabadkőművesek összetartó testvériségére, a mai napig nem adtak kielégítő magyarázatot Mozart temetésének furcsaságaira. Még H. C. Robbins Landon kiváló könyve sem ad erre magyarázatot. Ha pedig tudjuk, hogy elsősorban az illuminátusok által büntetésből kiszabott megszégyenítő temetés nagyon hasonló ahhoz, ahogyan Mozartot eltemették, akkor továbbra is fennmarad a gyanú, hogy Mozart halálában talán idegen kezek beavatkozása is jelen volt. Maga Mozart úgy érezte, hogy megmérgezték és ennek a véleményének többször hangot is adott. Lehet, hogy paranoiás téveszme áldozata volt éppen akkor, amikor a zenetörténet egyik legnagyobb remekművét - a rekviemet - komponálta?

Hasonló módon halt meg Schiller Weimarban, aki kiváló egészségnek örvendett, mégis teljesen váratlanul betegeskedni kezdett, miután a porosz uralkodó Berlinbe hívta, hogy ő legyen a trónörökös nevelője. Vajon miért lett hírtelen beteg? A Mozarthoz képest gazdag Schillert is teljes részvétlenség mellett tömegsírba temették el nagy titokban. Vajon miért? A misztikus betegségben elhunyt nagy drámaírót illuminátus orvosa nem boncoltatta fel, és nem adták meg neki sem az őt megillető végtisztességet. Vajon miért? Az illuminátusok azért kedvelik a boncolás nélküli, gyors temetést egy tömegsírba, hogy ne maradjon nyoma, pl. a halálbasegítő mérgezésnek. A tömegsírban lévő halottak későbbi beazonosítása akkoriban csaknem lehetetlen volt. A DNS-segítségével történő beazonosítás felfedezéséhez még további 150 évre volt szükség.

Az illuminátusok első nagy akciója

A pénzoligarchia az illuminátusok segítségével hajtotta végre a francia forradalmat és sajátította ki az akkori Európa egyik legfontosabb államának a pénzrendszerét. Már négy évre rá, hogy állítólag felszámolták az illuminátusokat, a hivatalosan már nem létező titkos társaság megmutatta hatalmas befolyását. Mirabeau, francia gróf, a forradalom egyik elindítója, közismert illuminátus volt. Bizonyosnak tekinthető, hogy Mirabeau már 1782-ben a wilhelmsbadi kongresszuson megvitatta egy franciaországi felkelés lehetőségét. Mirabeau, aki megfigyelőként vett részt ezen a fontos tanácskozáson, elismerte, hogy az albigensek eretnek tanításait követi. Az albigensek céljai közé tartozott a francia monarchia megbuktatása és a katolikus egyház hatalmának megtörése azért, hogy "a szeretet vallása" lépjen a helyébe.

Amikor Mirabeau visszatért Franciaországba, beavatta szabadkőműves páholyának tagjait az illuminátusok filozófiájába. Ennek a páholynak a tagjai később fontos politikai tevékenységet fejtettek ki és többen is az elkövetkezendő forradalom vezetőivé váltak. 1788. végére csaknem minden Grand Orienthez tartozó páholy vezetése átkerült titokban Ádám Weishaupt követőinek a kezébe. Ezek a személyek nyíltan követelték a politikai terror alkalmazását az állammal szemben, a királyság megsemmisítését, a szexuális élet felszabadítását és a társadalmi egyenlőség bevezetését. A politikai intrika egyik legfeltűnőbb alakja ebben az időben Cagliostro gróf volt, aki Szicíliában született és, akit eredetileg Giuseppe Balsamo-nak hívtak. Fiatalemberként Cagliostro beutazta Európa és Ázsia számos országát és az örmény misztikus, Althotas, tanítványa lett. Althotas azt állította, hogy birtokában van "a bölcsek kövének", amelynek segítségével bármely fémet arannyá tud változtatni. Cagliostro Rómában feleségül vett egy csinos fiatal nemesasszonyt, Lorenza Feliciónit, aki azt állította, hogy Cagliostro hipnotikus erővel irányította életét. Amikor Lorenza később kikerült Cagliostro hipnotikus hatása alól, azzal vádolta férjét az inkvizíció előtt, hogy eretnek praktikákat folytat.

Cagliostro Németországban lett szabadkőműves és ugyancsak itt lett az Illuminátus Rend tagja. Cagliostro alapította az okkult tradíciókhoz igazodó egyiptomi rítusú szabadkőművességet. A szabadkőműves szimbólumokat a régi egyiptomi misztériumok alkotó elemeinek tekintette. Hamarosan olyan páholyok alakultak Franciaországban és Angliában, amelyek ötvözték az egyiptomi szabadkőművességet, a kabalát és a mágikus ceremóniákat. Ezekbe a páholyokba nemcsak férfiakat, hanem nőket is felvettek. Ez a körülmény, valamint számos kiszínezett beszámoló vezetett azokhoz a híresztelésekhez, hogy az ezekben a páholyokban tartott összejöveteleken állítólag szexuális orgiákra került sor.

Cagliostro Párizsban csatlakozott a jakobinusokhoz, akik fontos szerepet játszottak a francia forradalomban. Cagliostro is részt vett az 1782-ben tartott nagy szabadkőműves kongresszuson, ahol az illuminátusok terveket fogadtak el forradalmi helyzet kialakítására Franciaországban. Ezek arra vonatkoztak, miként lehet a francia népet a monarchia ellen fellázítani. Cagliostro jelentős pénzösszegeket kapott az illuminátusoktól és ebből fedezte Európa-szerte tett utazásait. Egyre többet tartózkodott Párizsban, ahol a legfelsőbb körökhöz is bejáratos volt, és az ő egyiptomi rítusú páholya még a királyi palotában is népszerű volt. Mária Antoinette hírhedt nyaklánc ügye, amelynek az volt a célja, hogy lejárassa a Habsburg családból származó francia királynét, számos kutató szerint az illuminátusok összeesküvése volt. Ez is már része volt annak a stratégiának, amely a nép fellázítását szolgálta a király és családjának a lejáratásával. Ebben az akcióban Cagliostro központi szerepet játszott, és amikor a nyaklánc-csalás kiderült, más összeesküvőkkel együtt letartóztatták, és a Bastille börtönébe vitték. XVI. Lajos azonban a Parlament döntésére bízta az összeesküvők sorsát. (Franciaországban ebben az időben 13 nagyvárosban működött ún. parlament, amely az adott város és környéke legfelsőbb bírósági funkcióját látta el. A párizsi parlament illetékessége Franciaország csaknem egyharmadára kiterjedt. Tehát nem törvényhozó, hanem bírósági szervről van szó.) A párizsi parlament, amelynek a tagjai nagyrészt szabadkőművesekből és illuminátusokból állottak, ellenségesen viszonyult a királyi udvarhoz. Ez vezetett Cagliostro felmentéséhez és szabadlábra helyezésére. Mindez a botrány nagy károkat okozott a királyi ház hírnevének. A lakosságot elöntötte a királyi pár pazarló életmódjáról szóló hamis propaganda.

Cagliostro ezután Angliába menekült és London lett a lakóhelye. 1787-ben, Párizsban élő barátjának írott levelében jelezte, hogy forradalom kitörése várható Franciaországban. "Megjövendölte" a Bastille elfoglalását, a monarchia megdöntését, az egyház szétrombolását, valamint a "szerelem és a józanész vallásának" a létrejöttét. Sokan látnoki erőt tulajdonítanak Cagliostro-nak, de a történészek a hírhedt kalandor pontos előrelátását azokra a bennfentes értesülésekre vezetik vissza, amelyekre az Illuminátus Rend vezetőségéhez tartozó személyként tehetett szert.

1785-től 1789-ig több szabadkőműves páholy is annak szentelte tevékenységét, hogy aláássa a francia monarchiát. Ennek ellenére sok szabadkőműves továbbra is hű maradt a monarchiához, és a radikális változások hívei csak a kisebbséget alkották a szabadkőművesek körében.

De Luchet őrgróf, aki a forradalom híve volt, ezt írta 1789-ben: "Létezik egy összeesküvés a despotizmus javára és a szabadság ellen, a tehetségtelenség javára a tehetség ellen, a kicsapongó bűnök javára az erény ellen, a tudatlanság javára a felvilágosodás ellen. Ez a titkos társaság a világuralomra törekszik".

Az alkalmazott jelképek és szimbólumok is mutatják, hogy milyen nagy befolyással volt a szabadkőműves Illuminátus Rend a francia forradalomra. A mindenlátó szem a háromszöggel számos könyv címlapján látható volt. Ugyancsak fontos szerephez jutott a Mithras misztériumokból kölcsönzött vörös frígiai jakobinus sapka. Mint már utaltunk rá, ez fontos szerepet játszott az illuminátus beavatási rituáléban is. A szabadkőműves jelszó "szabadság, egyenlőség, testvériség" a legkülönbözőbb módszerekkel, tudatosan fellázított tömegek kiáltása lett, míg a vörös zászló az egyetemes szeretet szabadkőműves szimbóluma, a forradalmárok által Párizs utcáin büszkén hordozott zászlóvá vált. Véres időszak köszöntött ekkor Párizsra és egész Franciaországra. Mégis azt kell mondanunk, hogy a forradalom számos vezetőjét fennkölt ideálok vezették. Még a fanatikus Robespierre is szembeszállt a túltengő anyagias szemlélettel. Elítélte azokat az entellektüeleket, akiknek az elméletében nem maradt hely Isten számára. Egy másik vezető politikus Cemot ezt mondta: "A legfőbb lénynek a tagadása egyenlő magának a természetnek a megtagadásával".

A forradalmat követő egy éven belül felosztották a nagybirtokokat a parasztok között, megszüntették a rabszolgaságot a francia gyarmatokon, bevezették az árak ellenőrzését azért, hogy a szegényeknek egy bizonyos életszínvonalat biztosíthassanak. Sor került egy demokratikus alkotmány elfogadására is. A közbiztonsági bizottság olyan törvényeket hozott, amelyek szavatolták a szabad és ingyenes képzést, biztosították az ingyenes orvosi ellátást, és lefektették a jóléti állam alapjait.

Ezeknek az emberbarát újításoknak azonban igen magas volt az ára. A külföldi támadások veszélye, valamint az ellenforradalmi akciók megelőzése erősen centralizált diktatúrához vezettek, amelynek uralkodó csoportja a legvéresebb terror eszközeivel számolt le mindenféle ellenzékkel. Amint az minden radikális politikai mozgalom esetében történni szokott, azok, akik az új körülményeket bevezették, az újonnan nyert hatalmat mások elnyomására használták. Rosszabb elnyomókká váltak, mint azok, akiket elűztek. A bevezetett reformokkal tehát az volt a baj, hogy a színlelést, félrevezetést szolgáló taktika részeként csak időlegesnek bizonyultak. Soha nem gondolták őket komolyan az eseményeket vezérlő háttérerők.

Ismétlődő történelmi tapasztalat, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit. Ez annak a következménye, hogy a színlelő programot komolyan gondoló személyek a valódi célokat is ismerő aktorokkal szemben szükségszerűen alulmaradnak, amikor azok átveszik tőlük a közvetlen irányítást is. A túl naiv vagy túl sokat tudó strohmanokat eltávolítják. Így történt ez a szabadkőművesek esetében is. Azok közülük, akik részt vettek a forradalom előkészítésében és kirobbantásában, ennek a forradalomnak az áldozataivá váltak. A páholyok tagjainak többsége a nemesség soraiból került ki. 1789 után ezek a nemesek kezdtek kivonulni a szabadkőműves páholyokból. 1792-ben már csak kevés páholy működött, és ezekre is ellenségesen tekintett az akkori kormány. Ebben az évben az egyik templomos páholy nagymesterét a felheccelt csőcselék meglincselte. Gyanúba keveredett a szabadkőművesség azáltal is, hogy titkos működését egy tervezett ellenforradalom lehetséges álcázásának tekintették.

1791-ben már széles körben terjedtek a szabadkőműveseket és az illuminátusokat elérő vádaskodások. Ezek nagyrészt Cagliostro-nak az inkvizíció előtt tett beismerő vallomásán alapultak. Cagliostro 1789-ben azért, hogy megmentse az életét, azt állította bírái előtt, hogy folyamatban van az illuminátusok és a szabadkőművesek nemzetközi összeesküvése. Az a céljuk, hogy Európa szerte forradalmakat robbantsanak ki. Cagliostro szerint végső céljuk az volt, hogy a templomos lovagok eredeti művét befejezzék, vagyis megbuktassák a pápaságot, illetve ügynökeik útján átvegyék a bíborosi kollégium irányítását azért, hogy végül is egy illuminátus pápát helyezzenek a Vatikán élére, a pápai trónra.

Cagliostro azt vallotta, hogy hatalmas összegek vannak elhelyezve a holland, olasz, francia és angol bankokban. Ezeket a pénzeket az illuminátus pénzemberek adományozták azért, hogy a jövőben ezekben az országokban kitörő forradalmakat velük finanszírozzák. Cagliostro azt is állította, hogy a francia forradalmat a már akkor is nagy vagyonnal és befolyással rendelkező frankfurti Rothschild-ház pénzelte, amely kapcsolatban állt az illuminátusokkal. Egyes szerzők Cagliostro ezen állításait kétségbe vonják, illetve olyan kitalálásoknak tekintik, amellyel az életveszélybe került ember meg akarta menteni az életét.

Más kutatók, elsősorban az ún. revizionista történészek azonban állítják, hogy a frankfurti pénzemberek valóban jelentős összegekkel támogatták Ádám Weishaupt Illuminátus Rendjét, továbbá, hogy az illuminátusoknak két ága volt, az egyiknek élén a berlini Moses Mendelson bankár, a másiknak az élén pedig Ádám Weishaupt állott. 1796-ra már széles körben elterjedtek az új-templomos szabadkőművesek forradalomban való részvételéről szóló híresztelések. Utaltak rá, hogy a templomosok utolsó nagymestere, Jacques de Molay, a Bastille-ban volt bebörtönözve, mielőtt elégették a máglyán. Ugyancsak ez a Bastille volt a fellázadt tömegek rohamának a célpontja. Amikor a hóhér felmutatta a kivégzett XVI. Lajos fejét, a jelenlévők közül valaki így kiáltott: "Végre meg lett bosszulva Jacques de Molay". Az 1243-ban született Jacques de Molay-t, a Templáros Rend utolsó ismert nagymesterét IV. vagy Szép Fülöp francia király parancsára a Rend többi vezetőivel együtt 1307. október 13-án, pénteken letartóztatták, majd Fülöp parancsára és V. Kelemen pápa jóváhagyásával 1314-ben máglyán elégették. Rámutattak a templomosok és a jezsuiták közti hasonlóságra is. Azt hangsúlyozták, hogy mindkét csoport titkos egyház létrehozására törekszik a katolikus egyházon belül. Az orleáni herceg, - a francia szabadkőművesek nagymestere és Mirabeau közeli barátja - is az összeesküvők közé tartozott, mivel ő akart XVI. Lajos helyébe lépni. A híresztelések szerint az orleáni herceg titkos okkult rituálékat folytatott, amelyeket korábban csak de Molay ismert. Azt is mondták, hogy az orleáni herceg által használt relikviák de Molay-hoz tartoztak, amelyeket röviddel a halála előtt csempésztek ki a párizsi templomból. (2000-ben jelent meg angol szerzők tollából az a könyv, amely be akarja bizonyítani, hogy a torinói lepel valójában Jacques de Molay-t és nem Jézust ábrázolja. Christopher Knight és Robert Lomas "A második Messiás, a templomos lovagok, a torinói lepel és a szabadkőművesség nagy titka" c. könyvéről van szó.)

Augustin Barruel abbé 1797-ben megírta a jakobinizmus történetét. Ennek eredetét visszavezeti a manicheusok eretnekségére, amely a katarizmuson, az assassineken, a templomosokon, a szabadkőműveseken keresztül vezet a francia forradalomig. Barruel abbé szerint már az angol polgárháború is a templomos összeesküvés következménye volt. Ezt egyébként egyértelműen megerősíti az amerikai John J. Robinson "Born In Blood", The lost secrets of freemasonry ("Vérben született", a szabadkőművesség elvesztett titkai) című munkájában, amely New Yorkban jelent meg 1989-ben. Az illuminátusok terve egy az egész kontinenst átfogó forradalom kirobbantására, sokkolta az akkori Európa uralkodóházait. Úgy érezték, hogy ők lesznek a következők. Poroszországban és Ausztriában utasították a rendőrséget, hogy számolja fel a titkos társaságokat. A bajor kormány 1790-ben súlyos bűncselekménnyé minősítette az Illuminátus Rendhez való tartozást. A titkos társaságtól való félelem eredményeként a brit parlament is megvitatta a törvénytelen társaságok betiltását. A törvényjavaslat, amely a szabadkőműveseket úgymond a szülőhazájukban tiltotta volna be, azonban nem került elfogadásra, mivel az angol szabadkőművesség eddig az időpontig nem vett részt a politikában, másrészt mögötte állt a brit arisztokrácia, és támogatta a királyi család is.

1809-ben, Franciaországban létrejött egy titkos szabadkőműves páholy, amely illuminátus minta alapján kívánt működni. Ez a társaság szélsőségesen republikánus álláspontot képviselt és aktívan törekedett, pl. a magántulajdon megszüntetésére. Napóleon ellen lépett fel, mert őt a forradalom elárulójának tekintette. Kapcsolatba lépett Európa más titkos társaságaival, akik a felforgatást és a forradalmat tekintették fő feladatuknak.

Franciaországban királypárti szabadkőműves páholyok is működtek titokban azért, hogy visszaállítsák a királyságot az országban. Ez utóbbiak Napóleon lemondását követően elérték, hogy XVIII. Lajos kerüljön a trónra. Egyes kutatók szerint ezek a páholyok részt vettek az 1830-as párizsi forradalom előkészítésében, amelynek eredményeként Lajos Fülöp, a polgárkirály, került a trónra. Ő a szárnyai alá vette a szabadkőműveseket, és fiát választatta meg nagymesterré. Halálát követően testvére követte a szabadkőművesség élén. Ugyanebben az évben Strassbourgban tartották a szabadkőművesség konventjét, ahol a radikális küldöttek már előrevetítették az 1848-as szabadkőműves forradalmat. Ezen a konventen német és olasz küldöttek is részt vettek, amelyek olyan titkos társaságokhoz tartoztak, akik az anarchizmust és a szocializmust hirdették.

Az illuminátusok és Amerika

Miután a bajor kormány betiltotta az illuminátus rendet és a Grand Orient páholyokat, az illuminátusok illegalitásba vonultak. Weishaupt utasította az illuminátusokat, hogy hatoljanak be az un. kék szabadkőművességbe, és alakítsanak titkos társaságot a titkos társaságokon belül. Csak azok a szabadkőművesek lehetnek a zárt illuminátus körök tagjai, akik bebizonyították, hogy internacionalisták és szakítottak vallásos hitükkel. Már ekkor általános gyakorlattá vált, hogy az emberbaráti és jótékonykodási tevékenység színlelése mögé rejtsék a világ átalakítását és forradalmi felforgatását célzó tevékenységüket. Franciaországban az állami és az egyházi vezetőket rávették, hogy ignorálják a megszervezés alatt álló forradalomra vonatkozó figyelmeztetéseket. John Robison, aki az Edinburgh-i Egyetem tanára volt és magasrangú skót rítusú szabadkőműves - miután behatóan tanulmányozta az illuminátusok programját és megismerkedett személyesen Weishaupt-tal és tevékenységével - elhatározta, ő is figyelmezteti az akkori világ vezetőit. De az ő erőfeszítései sem hoztak eredményt. Az éppen csak megszületett Amerikai Egyesült Államokban is terjedtek Weishaupt tanításai. Erre nem csak John Robison, de David Pappen a Harvard Egyetem tanára is figyelmeztette az amerikaiakat. 1798-ban Pappen a továbbtanuló diplomásoknak kurzust tartott arról, hogy milyen befolyást gyakorol az illuminizmus az amerikai társadalomra, a politikai és a vallási élet vezetőire.

Még Thomas Jefferson is, aki tisztában volt a pénzoligarchia és az irányításuk alá került pénz hatalmával, rokonszenvezett Weishaupt nézeteivel. Jefferson volt az illuminizmus egyik legelszántabb védelmezője Amerikában, és ő volt az, aki bevezette az illuminátusokat a fiatal állam skót rítusú páholyaiba. John Quincy Adams, aki szintén szabadkőműves volt, 1800-ban indult az elnökségért. A választási kampány során három levélben is feltárta, miként használja Thomas Jefferson a szabadkőműves páholyokat hatalmi céljai érdekében. Ezek a levelek ma is olvashatóak Philadelphiában a Rittenburg Square Library-ben.

1826-ban William Morgan kapitány tájékoztatni kívánta az amerikai szabadkőműveseket és a közvéleményt az illuminátusok tevékenységéről, titkos, hosszútávú terveikről és céljaikról. Az illuminátusok ekkor megbízást adtak Richard Howardnak, egy angol illuminátusnak, hogy az áruló Morganon hajtsák végre az illuminátusok ítéletét. Morgan kapitányt figyelmeztették a veszélyre, aki ezután megkísérelt Kanadába menekülni. Howard azonban a határ közelében utolérte és a Niagara vízesés közelében meggyilkolta. Történészek gondos kutatással bizonyították, hogy egy bizonyos Awery Allyn eskü alatti nyilatkozatban (affidavit) tett vallomást New York-ban, miszerint Richard Howard a templáros lovagok egyik találkozóján a New York-i St. Johns Hall-ban jelentést tett arról, hogyan hajtotta végre az ítéletet Morganon. Arra is kitért Allyn eskü alatt tett vallomásában, hogy miként szervezték meg Howard visszautazását Angliába. Ez az incidens mélyen megrázta az amerikai közvéleményt és az Egyesült Államok Északi Területeinek Legfőbb Tanácsához tartozó szabadkőművesek 40%-a kilépett ekkor a rendből. Eugén Lennhoff és Oskar Posner által 1932-ben, Bécsben kiadott "Szabadkőműves Lexikon" szerint William Morgan 1831-ben Smyrnában ismét feltűnt, de személyazonosságát vagy nem sikerült azonosítani, vagy más okból a közvélemény továbbra is az illuminátus szabadkőműveseket tette felelőssé sorsáért.

Visszatérve Amerikához, ott 1829-ben, New York-ban tanácskoztak az illuminátusok. A gyűlés szónoka egy brit illuminátus, bizonyos Mr. Wright, kifejtette, hogy egyesíteni kívánják a nihilista és ateista csoportokat más szubverzív szervezetekkel egy olyan átfogó nemzetközi szervezetbe, amelyet kommunistának hívnának, és amely a kommunizmus megvalósításáért küzdene. Ennek az új szervezetnek az lenne a feladata, hogy előkészítse az illuminátus célokat követő jövőbeni forradalmakat és háborúkat. Ekkor Clinton Roosevelt, Horace Greely, valamint Chas Dana meg lett bízva, hogy teremtse elő a pénzalapokat ehhez az új vállalkozáshoz. Ez a pénz volt az, amely részben finanszírozta a beindult kommunista mozgalom tevékenységét és magát Karl Marxot is.

Weishaupt 1830-ban meghalt és az illuminátusokra jellemző színlelő program keretében halálos ágyán visszatért a katolikus hitre, amelyben felnevelkedett. Több kutató is állítja, hogy Ádám Weishauptot lehet az első kommunistának nevezni. Weishauptnak a nézetei tükröződnek Marx és Engels Kommunista Kiáltványában. Aki ismeri Ádám Weishaupt műveit, megállapíthatja, hogy a Kommunista Kiáltvány alapgondolatai nem Marx Károlytól származnak, hanem Ádám Weishauptól, aki azokat már egy fél évszázaddal korábban leírta. Már utaltunk rá, hogy hivatalosan az Illuminátus Rendet 1785-ben feloszlatták, de a kutatók többsége állítja, hogy az a mai napig működik, csak más név alatt és más szervezeti felépítéssel. Miután titkos társaságról van szó, nem könnyű véglegeset és biztosat állítani. Ugyanakkor eligazíthat minket az, ha szemügyre vesszük, mi történt azokkal a stratégiai célokkal, amelyeket az Illuminátus Rend megalakulásakor maga elé tűzött.

Az illuminátusok célkitűzései

Az első ilyen cél volt a fennálló kormányok eltávolítása. Ezt tágan úgy is értelmezhetjük, mint az Európában akkor hatalmat gyakorló uralkodói dinasztiák és örökletes arisztokrácia eltávolítása a hatalomból. A vezető dinasztiák, úgy mint az osztrák Habsburgok, a német Hohenzollerek és az orosz Romanovok, valamint a német, az osztrák és az orosz arisztokrácia el is lett távolítva a hatalomból. Kivételt képeznek a Windsorok Angliában, őket azonban a revizionista történészek szerint az illuminátus pénzoligarchia helyezte trónra és a Windsor család maga is az új nemzetközi hatalmi elitnek a része. Személyükben maga a nemzetközi pénzügyi közösség elit csoportja uralkodik Nagy Britanniában. Ez mondható el a kisebb nyugati országok szabadkőműves uralkodóiról és született arisztokráciájának legelőkelőbb tagjairól.

A második cél a magántulajdon megszüntetése. Ennek az egyik módja, amikor egy ország nemzeti vagyona az állam tulajdoni monopóliuma révén kerül annak a szűk elitnek a rendelkezésébe, amelyik ezt az államot az uralmába kerítette. Ez volt a helyzet az ugyancsak a nemzetközi pénzoligarchia által hatalomra segített államszocialista rendszer esetében. A magánpénzmonopólium rendszerében pedig úgy számolódik fel a magántulajdon, hogy annak a túlnyomó része a magánpénzrendszert irányító pénzvagyonos elit tulajdonába megy át. A társadalom többsége vagyontalan, és a pénzoligarchia tulajdonában lévő korporációknál, mint alkalmazott dolgozik. Vagyis a társadalom nagy többsége számára csak az alkalmazotti, illetve bérmunkás lét lehetséges, mivel ki van zárva a magántulajdonból. Az ilyen bérmunkás olyan függőségek közepette él, hogy alávetettsége miatt valóban önálló akaratképzésre már nem képes.

A harmadik cél volt az öröklési jog megszüntetése. A nemzetközi pénzoligarchia az ellenőrzése alatt álló vagyon jelentős részét alapítványokba vitte át, és itt tartotta meg adómentesen a rendelkezése alatt. Több pénzdinasztia is van, így pl. a Rothschildok, akik Family Trust-ban, családi alapítványban tartják vagyonukat, amelyet nem osztanak fel, amely nem öröklődik, amelyért nem fizetnek örökösödési adót, de amely vagyon a bázisa az adott pénzdinasztiához tartozó családok jólétének és hatalmának. Tehát az öröklési jog is, noha megvan, lényegében az illuminátusok programjának megfelelően módosult fokozatosan. A társadalom túlnyomó többsége számára csak elvont lehetőségként létezik, gyakorlatilag nem. Akinek nincs számottevő vagyona (mint, pl. a bérből és fizetésből élő, máról-hónapra tengődő millióknak), annak örökbehagynivalója sincs.

Stratégiájuk negyedik célkitűzése a nemzetállamok és a nemzetállamokat fenntartó patriotizmus felszámolása volt. A szabadkőműves világállam útjában állanak a hagyományos nemzetállamok a maguk külön-külön szuverenitás igényével. Ezért a kozmopolita szekuláris világállam érdekében szükséges a nemzeti összetartozás érzésének az elgyöngítése, hogy helyébe a "világpolgár" léphessen, aki a világ minden táján, a földgolyó minden országában egyaránt otthon van. Az ilyen nemzeti gyökereitől megfosztott "világpolgár" olyan, mint a futóhomok, nincs közösségi összetartozása, nemzeti identitása és ezért korunk neo-illuminátus pénzoligarchiája számára jól gyúrható embermassza, amely felett könnyű uralmat gyakorolni.

Ha nincs nemzetállam, akkor az uralmat gyakorló elit szerepét az adott néphez nem tartozó, ahhoz érzelmileg, kulturálisan nem kötődő személyek is betölthetik. Ez megkönnyíti a nemzetközi pénzoligarchia számára saját embereinek a kormányra segítését. Elég ha a politikai irányításra előre kiválasztott és e célra kiképzett személyek a formális jogi követelményeknek eleget tesznek. Elég az állampolgárság, és az alkotmányhoz való formális kötődés, hazára, és nemzeti töltetű hazafiságra nincs többé szükség.

Az ötödik célkitűzés a vallásoknak a meggyöngítése, illetve felszámolása volt. Ennek egyik útja a vallásos nevelés, a vallásos hit aláásása, másrészt pedig a keresztény egyházak minél több kisegyházzá való atomizálása, az egyház közösségformáló szerepének csökkentése, a valódi egyházak és a kvázi egyházak egyenlősítése a relativizmus túlfeszítésével és a vallási türelem átértelmezésével. A vallási közösségek atomizálásának is az a célja, hogy az egyént megfossza attól a védelemtől és erőtől, amit a közösséghez tartozás jelent a számára. Ezzel az egyént védtelenné teszi a nemzetközi pénzoligarchiával és uralmi rendszerével szemben. Másik útja egy felvizezett, eklektikus - illuminizált - világvallás kialakítása, amely a pénzoligarchia küszöbön álló világállamának a szinkretizált államvallása lenne.

A hatodik cél a család felbomlasztása, illetve megszüntetése, szintén az egyén elszigetelését célozza. Egy családi közösségtől - és az általa tovább adott értékrendtől és kötelékektől - megfosztott egyén teljesen védtelenül áll a pénzoligarchia hatalmi hálózatával, személyiséget romboló destruktív értékrendjével szemben. Egy erős családi közösség a maga összetartó erejével, és közösségi hálójával, védelmet nyújthat a pénzoligarchia tömegtájékoztatási eszközökkel végzett agymosásával szemben.

A hetedik cél a pénzoligarchia uralmát biztosító szabadkőműves (pontosabban illuminista) világállam, - a világköztársaság - létrehozása volt. Ez a világállam formálisan még nem jött létre, de egyes alkotóelemei már készen vannak. A nemzetközi rendszerben kialakult regionális egységek - összekapcsolódva az ENSZ égisze alatt - rövid idő alatt formálisan is világot átfogó konföderációvá fejleszthetők. Ebben a világállamban a főhatalom a pénzügyi rendszert birtokló nemzetközi pénzoligarchiái, amely ellenőrzése alatt tartja a világ energiaellátását és élelmiszertermelését is. Yehezkel Dror professzor "Ist die Erde noch regierbar?" (Kormányozható-e még a föld?) című, 1994-ben publikált tanulmányában, amelyet elfogadtak a Római Klub hivatalos jelentésének, megállapítja, hogy a világállam működtetéséhez a nemzetközi pénzoligarchiának államonként 100-tól 1000-ig terjedően van szüksége kiszolgáló személyzetre a politikai hatalom gyakorlásához. Ez világszinten 50 ezer kiválasztott személyt jelent. Mindössze ennyi embert kell a pénzoligarchiának kiképeznie a világ kormányzását végző elit személyi bázisa számára. Ebben a létszámban már benne foglaltatnak az egyes államok vezetőin kívül a nemzetközi vállalatokat, a nemzetek feletti és nemzetközi politikai intézményeket irányító menedzserek is. Azok a vezetői és kormányzói feladatokat ellátó személyek, akik a pénzoligarchia informális utasításait végrehajtva meghozzák a formális döntéseket, és gondoskodnak azok végrehajtásáról, az 50 ezres létszámon belül mintegy 5 ezer főből álló kisebb és zártabb elit-csoportot képeznek. Ezeken belül is elkülöníthető egy még szűkebb, mintegy 1000 főből álló szuperelit, amely az emberiséget érintő legfontosabb kérdésekről dönt. A Római Klub szakértője szerint ehhez csak 400 politikus tartozna, akik közül mindössze 200-at kell a ma nyugaton elfogadott demokratikus játékszabályok szerint megválasztatni a lakossággal. A pénzoligarchia kiemelt fontosságú célja a választott képviselők számának a minimálisra csökkentése. Minél kevesebb a választott politikus, annál könnyebb őket az ellenőrzése alatt tartania. A demokratikus formák között tartott választások során ugyanis mindig fennáll annak a kockázata, hogy "műhiba folytán" nem a pénzelit kiválasztottja kerül a törvényhozói és kormányzati testületekbe. Ezért a pénzoligarchia - a takarékosság átlátszó ürügyével - ügynökei útján mindenütt a választott képviselők számának a csökkentésére törekszik. Erre jó példa az a kampány, amelyet a pénztőkét mindenben kiszolgáló MSZP-nek a fináncoligarchiához tartozó miniszterelnök-jelöltje indított 2001 nyarán a választott képviselők számának a csökkentésére, és a kétkamarás törvényhozás bevezetésére Magyarországon. A lényeg itt is a választott személyek kiszorítása a közügyek intézéséből.

Áttekintve az illuminátus rend stratégiai céljait, megállapíthatjuk, hogy ezek a célok vagy megvalósultak, vagy nagyon közel kerültek a megvalósuláshoz. Az illuminátusok rendje ezen a név alatt már nem működik, de utódszervezetei működnek. Onnan lehet felismerni, hogy mely szervezetek, társaságok, zártkörű klubok és más rejtett struktúrák tekinthetők az illuminátusok utódszervezeteinek, hogy ugyanezekért, vagy hasonló célokért küzdenek - nyíltan vagy titokban - vagy sem? Ha ugyanazt akarják, mint az illuminátusok, akkor - jelenlegi nevükre való tekintet nélkül - az illuminátusok utódainak tekinthetők.

Illuminátusok és "ellen-illuminátusok"

A hatás-ellenhatás egyetemes törvénye sajátos formában a történelemben és a társadalomban is érvényesül. A pénzoligarchia illuminizmusa hasonló jellegű rivális törekvéseket váltott ki, részben pedig védekező jellegű ellenállást az érintett országok uralkodó köreiből, vezető elitjeiből. A háttérhatalom általánosan alkalmazott "oszd meg és uralkodj" stratégiájának megfelelően igyekezett közvetlenül, vagy közvetve mindenütt jelen lenni, ellenőrzése és befolyása alatt tartani nemcsak a saját illuminátus hálózatát, de az "ellen-illuminátusok" szervezeteit is.

Weishaupt halála után követői továbbfejlesztették tanításait és módszereit arra vonatkozóan, hogy miként kell megszervezni, finanszírozni, irányítani és ellenőrizni a különböző nemzetközi mozgalmakat és szervezeteket, hogyan kell összehangolni a transznacionális struktúrák és csoportok együttműködését. A háttérhatalom stratégái szerint a legfontosabb azt elérni, hogy a végrehajtói hatáskör - lehetőleg minden nemzetközi szervezetben - a szervezet élén álló illuminátus kezében legyen. Így például, amikor a pénzhatalom szolgálatában álló egyik baloldali illuminátus szervezet, az Igazak Szövetsége megbízásából Marx és Engels megírták a Kommunista Kiáltványt, egyidejűleg az ugyanezen háttérerők szolgálatában álló illuminátusoknak egy másik - jobboldali - csoportja a Frankfurti Egyetem egyik tanárát, Karl Rittert (1779-1859) kérte fel, hogy készítse el a Kommunista Kiáltványt cáfoló, azzal homlokegyenest ellenkező nézeteket kifejtő munkáját. Az egymással versengő mozgalmak, és az egymást tagadó stratégiák támogatásával érhető el, hogy az alapvető változásokhoz szükséges ellentétek elmélyüljenek, és az emberi társadalom szembenálló táborokra legyen felosztható. A háttérhatalomnak ez a kezdetektől alkalmazott "oszd meg és uralkodj" stratégiája döntő tényezőnek bizonyult az új világrend kialakításában. Ez a stratégia jelent meg a hatalmi egyensúly politikájaként a nemzetközi életben, és a jobb, valamint baloldali erők harcaként a társadalmi-politikai küzdelmekben. Megfelelő manipulálással a tudatosan létrehozott két tábor sakkban tarthatja, sőt fegyveres harcban el is pusztíthatja egymást a fennálló politikai és vallási intézményeikkel együtt. Visszatérve az ellen-illuminátusság tudatos létrehozásához, a Karl Ritter által megkezdett munkát a szellemtörténetben Friedrich Wilhelm Nietzsche (1844-1900) folytatta filozófiai munkásságával. Ma Nietzsche rendkívül népszerű a pénzhatalom fellegváraiban és mind London, mind New York patinás könyvesboltjaiban egész polcok vannak tele Nietzsche munkáival. Közismert, hogy Nietzsche és tanításai a fasizmus és a nácizmus egyik szellemi forrását is képezték. Jelenlegi kultusza arra utal, hogy a pénzoligarchia ma is egyik szellemi tanítómesterének tekinti.

1834-ben az olasz carbonarik vezetőjét Giuseppe Mazzinit választották az illuminátusok a világszerte szerveződött forradalmi mozgalom vezetőjévé. Ő töltötte be ezt a tisztséget egészen 1872-ben bekövetkezett haláláig. Albert Pike amerikai tábornokot, aki később az Egyesült Államok Déli Területei Legfőbb Szabadkőműves Tanácsának az élére került, nagy csalódás érte, amikor Jefferson Davis, a szakadár Déli-konföderáció elnöke, feloszlatta a parancsnoksága alatt álló kisegítő csapatokat azzal az indokolással, hogy törvénytelen cselekedeteket követtek el. Albert Pike az illuminizmusban kárpótolta magát. Elfogadta a világállam és a világkormány elképzelést és végül is az Egyesített Szabadkőművesség Világtanácsának az élére került. 1859 és 1871 között ő dolgozta ki a jövőben kirobbantandó három világháború katonai stratégiáját, amelyre három forradalommal párhuzamosan kerülne sor, és amely világháborúk végül is lehetővé tennék, hogy a 20. század végére az illuminátusok elérjék céljukat, a világ feletti hegemónia megszerzését, és a világ egy központból történő irányításának a létrehozását. Albert Pike forradalmi stratégiájának álcázására új rítusú szabadkőművességet hozott létre, amelyet az "Új és megreformált Palladian rítusnak" nevezett el. Ennek a rítusnak a három világközpontja Rómában, Berlinben és Charlestonban volt. Megbízta Mazzinit, hogy hozzon létre 23 alközpontot világszerte. Ezek voltak a világforradalmi mozgalom titkos regionális központjai. Még mielőtt a drót nélküli rádió fel lett volna találva, az illuminátusok számára dolgozó tudósok és mérnökök már technikailag megoldották, hogy Albert Pike, és az előbb megjelölt központok vezetői gyorsan és titkosan kapcsolatot tarthassanak egymással. Ez tette lehetővé, hogy egyszerre csak olyan eseményekre kerülhetett sor - párhuzamosan és központilag összehangoltan - a világ legkülönbözőbb részein, amelyek végül is forradalmakba vagy háborúkba torkolltak.

Albert Pike stratégiája viszonylag egyszerűnek mondható. Elképzelése szerint a nemzetközi forradalmi mozgalomnak elő kell készítenie három globális háborút, párhuzamosan három nagyszabású forradalommal. Az első világháborút azért kell megszervezni, hogy az illuminátusok megdöntsék a Romanov dinasztia hatalmát Oroszországban és ebben az országban kipróbálják a hatalom monopolizálásának egy új rendszerét, az ateista kommunizmust. Egy ilyen háborúhoz szükséges volt konfliktus kirobbantására a brit és a német birodalom között. A háború után megszilárdult kommunista rendszer aztán felhasználható további kormányok megdöntésére és az illuminátus hegemónia kibővítésére.

A második világháború kirobbantásához a fasizmus és a politikai cionizmus ellentéteit kell kihasználni. Ennek a háborúnak meg kell semmisítenie a fasizmust, illetve a nácizmust és el kell vezetnie Izrael állam létesítéséhez Palesztinában. A második világháború alatt a nemzetközi kommunizmust meg kell erősíteni, hogy alkalmas legyen a világ sakkban tartására.

Albert Pike elképzelése szerint a harmadik világháborúra azért kerülne sor, hogy megoldja a politikai cionizmus és az iszlám világ közötti konfliktust. A két oldal kölcsönösen kimerítené egymást, és ez előkészítené a háttérerők illuminátus világközpontjának az átfogó és teljes hatalomátvételét.

1871. augusztus 15-én Pike azt mondta Mazzininak, hogy a harmadik világháborút követően sor kerül a világtörténelem legnagyobb horderejű változására. Idézzük most Albert Pike saját megfogalmazását abból a Mazzinihoz írott levélből, amely a mai napig megtalálható a londoni British Museum Library-ben a katalogizált levelek között:

"A szabadjára engedett nihilisták és ateisták segítségével olyan félelmetes társadalmi kataklizmát provokálunk, amely szörnyűségében meg fogja mutatni a nemzeteknek az abszolút ateizmus, a barbárság, és a legvéresebb felfordulás hatékonyságát. A polgárok ekkor mindenütt rákényszerülnek, hogy védelmezzék önmagukat a forradalmárok kisebbsége ellen, és meg fogják semmisíteni a civilizáció lerombolóit. A többség, amelynek istenhívő szelleme ettől kezdve iránytű nélkül marad, kiábrándul a kereszténységből. Ezek a kiábrándult keresztények - vágyódva egy ideálért, de nem tudva hová forduljanak imádatukkal - el fogják fogadni az igazi fényt a tiszta luciferi doktrina egyetemes megnyilvánulásán keresztül, amely ekkor végre széles körben ismertté válik. Ez a megvilágosodás annak az általános mozgalomnak lesz az eredménye, amely a kereszténység és az ateizmus lerombolását vagy elpusztítását fogja követni, amelyek egyidejűleg lesznek legyőzve és megsemmisítve."

Amikor Mazzini meghalt 1872-ben, akkor Albert Pike Adriano Lemmit nevezte ki utódjául. Lemmi tevékenységét több forradalmi vezető is folytatta, közéjük tartozott Lenin és Trockij is. Ezeknek a személyeknek a tevékenységét a brit, a francia, a német és az amerikai nemzetközi bankárok finanszírozták. Miközben a közvéleménynek azt állítják, hogy a kommunizmus a munkások mozgalma azért, hogy elpusztítsák a kapitalizmust, mind az angol, mint az amerikai titkosszolgálatok munkatársai hiteles okmányokkal tudják bizonyítani, hogy a nemzetközi pénzoligarchia, azaz a nagykapitalisták a nemzetközi bankhálózatukon keresztül látták el pénzzel az 1776 óta vívott valamennyi háború és forradalom résztvevőit, még hozzá mind a két oldalon. Bőséges bizonyíték áll arra is rendelkezésre, hogy Albert Pike - hasonlóan Ádám Weishaupthoz - egyfajta gnosztikus vallást is képviselt. Pike 1889. július 14-én, vagyis a nagy francia forradalom 100. évfordulóján levelet írt a Palladian Tanácsokhoz, amelyekben ismerteti azt a tanítást, amit egyébként fő művében a "Morals and Dogma" részletesen is kifejtett. Az említett levélben ezt írja Albert Pike:

"Amit a tömegnek mondunk az az, hogy "mi az istent imádjuk", de ez az isten az, akit az ember babona nélkül imád. Valamennyi magasfokozatú beavatottnak a luciferi doktrina tisztaságában kell megtartania a vallást... Igen! Lucifer isten. És szerencsétlenségünkre Adonai (a Lucifer-hivők ezt a nevet adják annak az Istennek, akit a keresztények imádnak, D. J.) is isten... minthogy az abszolút csak, mint két isten létezhet. Így, a sátánizmus doktrínája eretnekség: és az igaz, tiszta filozófiai vallás, az Adonai-val egyenlő Luciferben való hit: de Lucifer, a fény istene, és a jó istene, harcol az emberiségért Adonai ellen, a sötétség és a rossz istene ellen."

Általános vélekedés szerint, aki ellenzi a keresztény hitet, az ateista. A Lucifer tiszteletét valló illuminátusok tisztában vannak vele, hogy a világállam megteremtését szolgáló stratégiájukat az szolgálja, ha titkaikat és hitüket megőrzik. A kutatók rátaláltak arra a levélre, amelyet Mazzini írt forradalmi mozgalma egyik irányítójának, dr. Breidenstin-nek néhány évvel a halála előtt:

"A világ minden pontjára elérő testvéri szövetséget alkotunk. Minden igát le akarunk rázni. Mégis van egy láthatatlan, alig érzékelhető hatalom, amely ránk nehezedik. Honnan jön ez, hol van ez, senki sem tudja... Vagy legalább is senki nem mondja meg. Ez a szövetség még számunkra, a titkos társaságok veteránjai számára is áthatolhatatlan titok."

A pénzoligarchia és titkos illuminátus hálózatának a központja az 1700-as évek végén Frankfurtban volt. Az ekkor megszülető-kialakuló Rothschild dinasztia és a vele kapcsolatban álló nemzetközi pénzemberek fontos szerepet játszottak ennek a hálózatnak a működtetésében. Később ez a központ átkerült Svájcba, illetve háromközpontúvá fejlődött. Az első számú központ a City of London, a másik a Wall Street, a harmadik központ pedig Svájc, közelebbről Genf, Zürich és Bázel.

Ha a pénzoligarchia és illuminátus hálózata végre tudja hajtani hosszútávú stratégiáját, akkor a világ országai és a nemzetközi intézmények néhány pénzoligarchiából álló kis csoport irányítása alá kerülnek, akik a hozzájuk csatlakozott szellemi elit - bankárok, közgazdászok, politológusok, jogászok - segítségével kormányozzák majd a világot.

Azt szokás mondani, hogy a történelem nem ismétli önmagát. De legalább annyira igaz az is, hogy vannak ismétlődő történelmi helyzetek, és tartós folyamatok. Vagyis a történelem lényeges vonatkozásokban valójában ismétli önmagát. Egyre több felszínre került tény bizonyítja, hogy a kommunista mozgalmat nemzetközi pénzemberek hívták életre 1773-ban azért, hogy megvalósítsák a magánpénzrendszerre alapozott uralmi elképzeléseiket. Ma már az is bizonyítható, hogy Marx Károly a megbízásukból írta a Kommunista Kiáltványt, amelyben lényegében az illuminátusoknak azt az elképzeléseit próbálja népszerűsíteni, amelyek az egész világ globális méretű kommunista köztársasággá való átalakítására vonatkoztak.

A Frankfurti Egyetemen tanító Karl Ritter - aki Herderrel, Ratzerrel, és Kjellennel, valamint Karl Haushoferrel együtt a geopolitika, mint tudomány megalapítójának tekinthető - írta meg a Kommunista Kiáltvány antitéziseit. Karl Ritter úgy gondolta, hogy nem a pénzoligarchiának és hálózatának kell uralnia Európát, majd az egész világot, hanem bizonyos árja csoportoknak, akik ugyanúgy szakítanak a keresztény értékrendszerrel, mint a pénzoligarchia és a szolgálatában álló illuminátusok. A keresztény értékrendszer, vagy másképpen megfogalmazva, az emberközpontú társadalom, amely az ember szolgálatát tekinti a legfőbb értéknek, összeférhetetlen a világuralomra való törekvéssel. A frankfurti történelem professzor elképzelései később a nemzeti szocializmusban bontakoztak ki, amelynek szintén a világ végső ellenőrzése volt a célja. Az árja uralmat szorgalmazó kis csoport úgy vélte, hogy vagy akcióba lépnek, vagy a nemzetközi pénzoligarchia fogja megsemmisíteni őket. Ez a keresztény értékrendszert egyformán tagadó, és világhegemóniára törekvő két csoport megegyezett abban, hogy a legfőbb hatalom a földön a mindenható állam. Ennek az államnak a feje pedig szinte egy földi istenség. Ezek a nézetek végül megnyilvánultak mind a náci, mind a bolsevik diktátor istenítésében. Mivel Marxról és a kommunizmusról lényegesen tájékozottabbak vagyunk, mint Karl Ritterről és az ő nézeteiről, ezért ez utóbbival célszerű egy kicsit részletesebben foglalkozni.

Ritter történelmet oktatott a Frankfurti Egyetemen, majd a földrajz tanára lett a Berlini Egyetemen. Berlinben a geopolitika vált szűkebb szakterületévé. Az úgynevezett Árja Párt vezetőinek a törekvései és céljai mindig titokban voltak tartva, így az is alig ismert, hogy Karl Ritter milyen kapcsolatban állt az árja világuralom híveivel. A brit kormány számára dolgozó hírszerzők feltárták ezt a kapcsolatot, amikor a politikai gazdaságtant, a geopolitika tudományát és az összehasonlító vallástant tanulmányozták a német egyetemeken. Az így szerzett értesüléseiket eljuttatták a megfelelő döntési központokhoz, de ahogyan az gyakran megtörténik, a politikai vezetők és diplomaták nem ismerték fel időben és kellő mértékben ezeknek az információknak a jelentőségét. Egyszerűen félretolták őket.

Karl Rittert történelmi tanulmányai meggyőzték arról, hogy a nemzetközi bankárok egy kicsi, de igen gazdag és befolyásos csoportja, amelyik egyik országgal szemben sem érzi érzelmileg elkötelezettnek magát, de valamennyi országnak beavatkozik az ügyeibe, 1773-ban megszervezte a megbízásából tevékenykedő illuminátusok segítségével a Grand Orient Szabadkőművességet abból a célból, hogy eszközül használja a világforradalmi mozgalom számára, amely mozgalom ennek a bankárcsoportnak a távoli ambícióit hivatott megvalósítani. Hossztávú tervük szerint a nemzetközi pénzemberek eme csoportjának ellenőriznie kell a világgazdaság egészét, a föld természeti és emberi erőforrásait. Végső céljuk egy olyan totális világállam létrehozása, amely elméletileg Spinoza és Hegel tanításain, illetve a Marx és Engels által kidolgozott dialektikus és történelmi materializmuson alapul. Ritter azt is állította, hogy ezeknek a nemzetközi bankároknak a többsége nem tartozik az árja fajhoz, függetlenül attól, hogy gyakorolják-e hitüket, vagy sem. Szembeszállva Marx Kommunista Kiáltványával behatóan elemezte azt a veszélyt, amely akkor áll elő, ha ez a pénzügyi csoport ellenőrzése alá tudja vonni, és irányítani tudja a nemzetközi kommunista mozgalmat. Karl Ritter konkrét és gyakorlati tanácsokat adott az árja uralomra törő csoportoknak, hogy vezetői mit tegyenek a nemzetközi pénzbárók eme hosszútávú stratégiájának a megakadályozására. Ritter alternatív stratégiája az volt, hogy az árja fajnak kell megszereznie a végső ellenőrzést a világ erőforrásai felett. Azt ajánlotta az árja uralom harcosainak, hogy szervezzenek olyan mozgalmat, amely nemzeti és árja alapon áll, és amelynek kifejezett célja a nemzetköziség és a kommunizmus feltartóztatása.

Karl Ritter hosszútávú ajánlásai

1. Európa valamennyi országát német hegemónia alá kell helyezni. Ennek a célnak az érdekében a militarista junkereket bátorítani kell és hozzásegíteni ahhoz, hogy az ellenőrzésük alá kerüljön az államhatalom, amely végrehajthatja a megfelelő katonai vállalkozásokat felváltva a gazdasági háborúkkal. Úgy meg kell gyengíteni az európai nemzetek gazdasági erejét, hogy német hegemónia alá legyenek vonhatók. Ritter szerint nem feltétlenül szükséges, hogy valamennyi katonai beavatkozás egyértelmű győzelemmel érjen véget. Elég, ha a megtámadott országok kellően meggyöngültek ahhoz gazdaságilag - és az emberi potenciál szempontjából is -, hogy regenerálódásuk hosszabb ideig tartson, mint Németország erejének a visszaállítása. Ritter fontosnak tartotta a német nép meggyőzését is arról, hogy fizikailag és mentálisan fölötte áll a többi fajnak, elsősorban a szemita fajnak. Ebből fejlesztették ki az árja propagandisták a német uralkodó faj elméletét. Ezzel akarták ellensúlyozni a nemzetközi bankárok egy csoportjának azt az igényét, amely szerint ők isten választott népéhez tartoznak, és ezért az isteni gondviselés révén jár nekik a vezetőszerep a földön. Az árja vezetők viszont azt állították, hogy az ő fajuk, a germán az uralkodó faj és őt illeti a vezetőszerep a földön. Ezek az eszmék és elképzelések máris két egymással szemben álló táborra osztották fel emberek millióit.

2. Karl Ritter olyan pénzügyi politikát ajánlott, amely megakadályozná, hogy a nemzetközi bankárok - hálózatuk révén - ellenőrzésük alá vegyék a német gazdaságot, és Németország csatlós államait, ahhoz hasonlóan, ahogy pénzügyi és gazdasági ellenőrzésük alá tudták vonni Angliát, Franciaországot és Amerikát.

3. Karl Ritter azt is ajánlotta az árja fensőbbség híveinek, hogy szervezzék meg az úgynevezett "5. hadoszlop"-ot a kommunista földalatti tevékenység ellensúlyozására. Ennek feladata a meghódítandó országok felső- és középosztályainak meggyőzése arról, hogy az árja uralmat jelentő nemzeti jellegű szocializmus az egyetlen hatékony ellenszer a nemzetközi kommunizmussal szemben. Az árja fensőbbség szolgálatában álló "5. hadoszlop"-ok feladata meggyőzni az alávetendő országok lakóit, hogy katonai védelmezőjükként üdvözöljék a megszálló német csapatokat, amelyek megvédik őket a kommunista hódítástól. Ritter arra is figyelmeztette az árja uralom híveit, hogy csak azután szabad a katonai inváziót megvalósítani, ha már a célországban létrehozták az "5. hadoszlop"-ot és a propagandagépezetek már meggyőzték a lakosság többségét arról, hogy nem agresszió áldozatai, hanem mint "modern kereszteslovagok" megmentőként érkeztek hozzájuk az árja németek.

4. Karl Ritter szerint az árja vezérek uralma nem valósítható meg a kommunizmus teljes megsemmisítése és a nemzetközi bankárok háttérbeszorítása nélkül. Azzal támasztotta alá ezt az ajánlását, hogy a nemzetközi bankárvilág, amelyben állítása szerint vezető szerepe van a nem-árja pénzembereknek, mindig a saját önző céljai érdekében használta a nemzetközi kommunista mozgalmat, mint hatékony eszközt.

A Karl Ritter-féle hosszútávú stratégiának csak a fő elgondolásait foglaltuk össze. Megállapíthatjuk, hogy a világ hegemóniájáért versengő két csoport csupán hatalmi törekvéseit szolgáló eszköznek tekintette az emberek millióit. Mind a kommunizmus, mind a nácizmus összeegyeztethetetlen az emberközpontú értékrendszerrel és társadalommal. Itt az emelendő ki, hogy a pénzrendszer és a gazdaság van az emberért, nem pedig fordítva. Azaz az ember nem redukálható arra, hogy csupán nyereséget előállító eszköz legyen. Noha a kommunizmus és a nácizmus élesen szemben állott egymással, és többszörösen keresztezte egymást, a két totális rendszer megegyezett abban, hogy egy kis csoport számára akarta monopolizálni a világhatalmat. Ál-humanista, illetve ál-nemzeti retorikájuk ellenére, mindkettő csupán eszközként kezelte az emberek millióit és emberellenes célok szolgálatában állt. A kamatkapitalizmus jelenlegi globális rendje annyiban közös a kommunizmussal, hogy ez is egy monopolista elit totális uralmára törekszik. A kommunista rendszerben a pártállami elit a diktatórikus állam segítségével rendelkezik a társadalom vagyonával és az emberekkel. A kamatkapitalizmusban a pénzrendszert magán-monopóliumként birtokló pénzoligarchia a pénz segítségével birtokolja a vagyont, ellenőrzi a gazdaságot és a politikát, a társadalom egészét. A kamatkapitalizmus globális rendjében a demokratikus formák betartásával működő közhatalom, az állam, egyre inkább alárendelődik pénzoligarchia szervezett magánhatalmának.

A pénz- és hatalomközpontú elitek világosan látják, hogy csak akkor lehetnek a világ erőforrásainak a vitathatatlan urai, ha létre tudnak hozni egy ateista, anyagias, pénzügyi érdekeken nyugvó totális világdiktatúrát. Ehhez viszont szükséges az alkotmányos kormányforma és a szervezett vallások meggyöngítése, illetve átalakítása. E célt gyakorlatilag úgy lehet elérni, hogy a világ népeit ellentétes táborokba kell csoportosítani és a legkülönbözőbb okokból szembe kell állítani őket egymással. A különböző fajoknak egészen az ókorig visszanyúló szembeállása is az ateista, anyagias uralkodó elitek titkos ambícióira vezethetők vissza.

Az árja szó egy nyelvi csoportot jelöl, amelyet indoeurópainak, vagy indogermánnak is neveznek. Az árja nyelvek szókészlete, belső rendszere közös eredetre utal. Az árja szócska szó szerint azt jelenti: "a föld tiszteletreméltó ura". Az európai árja csoport vezetőinek a többsége földbirtokos arisztokrata volt, akik erős hadsereget tartottak fenn azért, hogy megvédelmezzék birtokaikat. Ezekből az árja bárókból, porosz junkerekből, kerültek ki az árja militarista vezérek, akik viszont közreműködtek a nácizmus és a fasizmus létrehozásában.

A másik csoportba sorolják a szemita fajokat, ezekhez tartoznak az asszírok, az arameusok, a héberek, a föníciaiak és az arabok. A háttérhatalom illuminátusai olyan internacionalisták, akik szükség esetén szavakban ahhoz a néphez tartozónak vallják magukat, amelynek az államában élnek, de valójában a pénzügyi, gazdasági és politikai hatalom ellenőrzése a céljuk. Nem felel meg azonban a történelmi tényeknek, és ezért tárgyi tévedésnek minősíthető az a felületes állítás, hogy a pénzoligarchia és illuminátus hálózata azonos lenne egyetlen etnikummal, egyetlen néppel, illetve egyetlen vallási- és kultúrközösség különböző országokban élő tagjaival. A tények azt mutatják, hogy a nemzetközi pénzoligarchia öntörvényű, önálló életet élő, vegyes etnikumú nemzetközi szerveződés, amelynek elkülönülő érdekei, saját stratégiája, intézményei és nemzetek feletti struktúrái vannak, amelyeket formális és informális kapcsolatok kombinált-hálózatán keresztül hangol össze, és működtet. Elsőszámú központja ma is Londonban van és jelentős számban arisztokratákból, a "black nobility" ("fekete nemesség") képviselőiből áll legfelsőbb irányítóinak a szűk köre. (A kamatkapitalizmus világrendszerét irányító nemzetközi pénzoligarchiának a Wall Street és Washington csak a második számú központja. A harmadik központ Bázel és Genf.)

A nemzetközi pénzoligarchiának - és illuminátus hálózatának - legfőbb célja az egyes országok és végső soron a világ pénzrendszerének a monopolizálása a saját ellenőrzése alatt. Magánpénzmonopóliuma segítségével olyan világrend kialakítására törekszik, amely politikailag szavatolja ennek a helyzetnek a fennmaradását. Mindenki, aki beleesik abba a hibába, amit Karl Ritter és szellemi, illetve politikai utódai elkövettek, hogy a nemzetközi pénzoligarchiát etnikai alapon működő szerveződésnek tekinti, az tulajdonképpen a nemzeti szocializmus és a fasizmus súlyos tévedéseit ismétli meg maga is. Ezt a bűnt a sztálinista bolsevizmus is elkövette, mert fejlődésének egy szakaszában nemzeti bolsevizmussá vált, és hasonlóan téves, szélsőséges és antiszemita álláspontot foglalt el, mint a nemzeti szocialista és fasiszta ideológusok.

A nemzetközi pénzhatalom kezdetei

A pénzoligarchia gyökerei - annyi máshoz hasonlóan - szintén az ókorba nyúlnak vissza. Azok a pénzemberek tartoztak az ókorban is és a középkorban is az akkori idők pénzügyi elitjéhez, akik kézben tartották a pénzt, mint gazdasági-kereskedelmi közvetítő eszközt, a hitelezést, a kereskedelmet, de legfőképpen azok, akiknek módjukban állt sokszor igen magas kamatra kölcsönöket adni. A pénztevékenység legfőbb problémája ugyanis a pénzrendszerben működő kamatmechanizmus. A kamat teszi lehetővé a közvetítő eszköz kézbentartójának, hogy ellenszolgáltatás nélkül elvegye a másik embertől munkája eredményének egy jelentős részét.

1215-ben került sor a negyedik lateráni zsinatra. A zsinat főtémája a pénzkölcsönzők és kamatszedők túl nagy befolyása volt a különböző európai országokban. Ebben az időben az egyházi és az állami uralkodók még egységesen tudtak fellépni. Az egyházi vezetők megengedték a keresztes hadjáratok folytatását, de törvényeket hoztak azért, hogy a keresztes hadjáratok nyomán kialakult pénzkölcsönzés és uzsorakamatszedés, valamint a közlekedésben és kereskedelemben használt erkölcstelen módszerek, köztük az elhatalmasodott korrupció, kemény büntetésben részesüljenek. A hiteleket nyújtó pénzemberek és a kereskedők, a mai részvénytársaságokhoz hasonló módon tevékenykedtek, frontembereket alkalmaztak, de a háttérből a pénztulajdonosok irányították tevékenységüket. Így ha nem sikerült a tranzakció, akkor a frontemberek kapták a büntetést. De még az egyház sem volt elég erős a pénzbárók megfékezésére, annak ellenére, hogy az államok ebben támogatták az egyházat. Azt azonban elérték, hogy az akkori pénzoligarchia egyre jobban szembekerült az egyházzal és ezért hamarosan be is indították kampányukat az állam és az egyház szétválasztására. E cél érdekében kidolgozták a szekularizmus ideológiáját, amely az egyházat és a vallást a magánszférára igyekszik korlátozni.

A pénzoligarchia előkészíti az első világháborút.

1910. januárjában a világforradalmi mozgalom 19 vezetője találkozott Londonban. Ennek a találkozónak az elnevezése a történelmi dokumentumokban "a központi bizottság januári plénuma". A fő téma az volt, hogy miként lehetne megerősíteni az egységet. Az akkor még szociáldemokrata jelzőt viselő, és nemzetközileg szerveződő párt vonala szerint egyesíteni kell valamennyi forradalmi szervezetet a vezető kapitalista országokban azért, hogy ki lehessen robbantani a háborút ezen országok között. Ebben az esetben a hatalmas veszteségek, a magas adók, valamint a néptömegek nélkülözése és szenvedése megfelelő alkalmat nyújthatnak a forradalmi helyzet kialakulásához. Ha valamennyi ország forradalmi kormányzat alá kerül, akkor a háttérben működő titkos hierarchia a hálózata segítségével létrehozhat egy totális világdiktatúrát. Ezentúl már nem lesz szükség arra, hogy teljesen titokban maradjanak. Feltételezhető, hogy a nemzetközi forradalmi mozgalom legfőbb vezetői - köztük Trockij, Lenin és Krisztián Georgijevics Rakovszkij - ismerhették csak a pénzoligarchia, és illuminátus hálózata vezérkarának a titkos céljait.

1913-ban, Párizsban megalakult a nemzetközi bankárszövetség. Ebből az alkalomból elfogadtak egy bizalmas nyilatkozatot, amely többek között megállapítja:

"Eljött az ideje, hogy a nagytőke nyíltan diktálja törvényeit a világnak... A pénztőke (Hochfinanz) küldetése, hogy ne csupán egy országra, de az egész földgolyóra kiterjedően a császárságok és királyságok helyére lépjen."

A történelmi folyamatok jobb megértése végett vegyük most közelebbről szemügyre a világpolitikát alakító háttérhatalmat, elemezzük látható és láthatatlan struktúráit, céljait és módszereit. A háttérhatalom egyik legkiválóbb ismerője az a német nagyiparos és pénzember volt, aki maga is ehhez a hatalmi struktúrához tartozott, és aki több fontos megállapítást tett a pénzhatalom hálózatának a működéséről. Ismerkedjünk meg Walter Rathenau segítségével az illuminátus hierarchia stratégiájával és taktikájával.

Walther Rathenau

Walther Rathenau 1867. szeptember 29-én született és 1922. június 24-én merénylet áldozata lett. A "világforradalom vörös prófétájának" is nevezett Rathenau 1914 nyarán, a háború kitörésekor, a következőket mondotta a berlini Adlon szállóban von Bülow hercegnek - aki 1900-tól 1909-ig volt német birodalmi kancellár -, miközben a Brandenburgi kapura mutatott:

"Nem jön el az a pillanat, amikor a császár fegyverhordozóival, a világ legyőzőjeként, fehér rózsákon vonul át a Brandenburgi kapun. Ezen a napon a világtörténelem elveszítené az értelmét."

Ezek a szavak egyértelműen mutatják, hogy az ambivalens Rathenau a lelke mélyén Németország ellenségeinek az oldalán állt, ezért a világháborút előkészítő és levezénylő háttérhatalom számára pontosan ő volt a megfelelő ember a legyőzendő Németország hadiiparának az irányítására, és a német fegyverek előállítására.

Hasselbacher német szerző szerint a császári Németország ellen sokat hangoztatott néhány vád közül az volt a legkedveltebb, hogy Amerika azért lépett be Németország ellen a háborúba, mert a németek nem tették érdekeltté a győzelmükben. Ha kölcsönöket vettek volna fel Amerikától, akkor az Egyesült Államok a németeknek segített volna. A másik sokat hangoztatott vád szerint a korlátlan tengeralattjáró harc váltotta ki Amerika részéről a hadüzenetet.

Az első világháború kimenetelét eldöntő Egyesült Államok magatartásának a jobb megértése végett Amerika pénzrendszerét kell szemügyre vennünk. A világháborút megelőzően az Egyesült Államokban már két jól elkülöníthető gazdasági hatalom létezett. Az egyik volt a reálgazdaságban működő termelőtőke, amely fizikai termékeket állított elő, és társadalmilag szükséges szolgáltatásokat nyújtott. Ehhez a termelőtőkéhez hamarosan kapcsolódott a pénztőke, amelynek 1913-ban sikerült az amerikai pénzrendszert a magánmonopóliumává tennie, és így ő rendelkezett a reálgazdaság működéséhez szükséges közvetítő közeggel, a pénzzel, a hitelekkel, és ezzel a tevékenységével egyre nagyobb kamatjövedelemhez jutott. A pénzrendszer birtokában a pénzoligarchia korlátlan hitelekkel rendelkezett és ennek révén fokozatosan a termelő szférában is uralkodó szerephez jutott. A termelőtőke és a pénztőke képviselői azonban nemcsak együttműködtek, de keményen rivalizáltak is egymással. Az értékelőállító vállalkozók úgy vélték, hogy a pénzemberek - noha tevékenységükkel értéket nem állítanak elő, csupán a megtermelt értékeket osztják el a pénz segítségével - kisajátítják a munkát végző termelőtőke hasznát, és élősködnek a kockázatot viselő vállalkozókon. Ez a nagyhatalmú amerikai finánctőkés csoport a nemzetközi pénzügyi oligarchia egyre fontosabb részét alkotta. Természeténél fogva németellenes volt, mert a termelő tevékenység és értékelőállító munka elsőbbségén nyugvó német gazdaság veszélyes kihívást jelentett a számára.

A pénzrendszer nem állít elő értéket, de azok, akik ellenőrzik a gazdasági élet közvetítő közegét, bizonyos idő elteltével szükségszerűen az egész termelő tevékenység uraivá is válnak. A termelő és pénzvagyon birtokában pedig ellenőrzésük alá tudják vonni a politikai szférát is. Ezen állítások ellenőrzése végett is érdemes közelebbről tanulmányozni Walther Rathenau tevékenységét, és nézeteit. Rathenau az első világháború idején 1914. augusztus 9-től 1915. március 31-ig a császári Németország hadianyag ellátását és hadiiparát irányította. Az első világháborút követően, a weimari köztársaság idején pedig rövid ideig külügyminiszter volt. Az ő nevéhez fűződik a Szovjet-Oroszországgal 1922. áprilisában megkötött rapallói egyezmény, amelyben a két ország kölcsönösen lemondott egymással szembeni követeléseiről és helyreállította normális kapcsolatait.

Rathenaunak sokat idézik a bécsi Neue Freie Presse című lap 1909. december 25-i számában megjelent írását a világot irányító "háromszáz emberről":

"A munkavégzés személytelen demokratikus területén a gazdasági vezetésben, ahol minden elhibázott szó kompromittálhat és minden sikertelenség bukást eredményezhet, ahol a részvényesek közgyűlésén a szuverén publikum szakszerűen dönt kinevezésekről és elmozdításokról, egy emberöltő ideje alatt létrejött egy oligarchia, amely ugyanolyan zárt, mint a régi Velence urainak köre. Háromszáz ember, akik közül mindegyik ismeri a másikat, irányítja a kontinens gazdasági életét, és utódaikat környezetükből keresik ki. Ennek a sajátságos jelenségnek a sajátságos okait, amelyek bevilágítanának a jövendő társadalmi fejlődés sötétjébe, most nem mérlegeljük."

A költő Frank Wedekindhez írott levelében Rathenau közelebbről is megvilágítja kiket is ért a "háromszázak" alatt:

"A valódi "háromszázak" óvatosságból, és megszokásból letagadják hatalmukat. Ha megkérdezi őket, így válaszolnak: mi nem tudunk semmiről, ugyanolyan üzletemberek vagyunk, mint mások. Ezt követően nem háromszáz, de háromezer kereskedelmi ügynök jelentkezik majd, akik harisnyával, vagy művajjal kereskednek, és közlik: mi vagyunk azok. Névtelenségükben rejlik a hatalmuk. Ismerek egyet, aki nem a legjelentősebbekhez tartozik, aki egyáltalán nem találkozik senkivel, kivéve a borbélyát. Ismerek olyat, aki csaknem szegény, és egy hatalmas vállalatnak a tulajdonosa. Ismerek egy másikat, aki talán a leggazdagabb, és akinek a vagyona a gyerekeire van íratva, akiket gyűlöl. Többen beszámíthatatlanok. Egyik a jezsuiták számára dolgozik, egy másik a kúria ügynöke. Megint egy másik külföldi társaság megbízottjaként kétszáznyolcvanmillió konzollal rendelkezik, és a porosz állam legnagyobb hitelezője. Mindez bizalmas. De nézze, ezek az emberek a szokásos módon nem könnyen megközelíthetőek. A személyes közeledés nem szokásos utját pedig elutasítják. (Süddeutsche Zeitung Nr. 33. 1963. február 7.)

A diplomata gróf Harry Kessler 1928-ban könyvet írt barátjáról Walther Rathenau címmel, és ebben többek között megállapítja:

"Háromszáz ember, aki közül mindegyik ismeri a másikat, irányítja a kontinens gazdasági életét," írta Rathenau 1909-ben, a Neue Freie Presse karácsonyi számában. Ő is ehhez a háromszázhoz tartozott, nyolcvannégy nagyvállalat felügyelő-bizottságának vagy igazgatóságának volt a tagja. Tevékenységének központjában az A. E. G. (Allgemeine Elektrizitäts-Gesellschaft) állott, amely ahogyan ő 1907-ben írta, az akkori Európában vitathatatlanul a legnagyobb - központilag irányított - gazdasági szervezet volt. Számos üzemével, és leányvállalatával nemcsak Németországban, hanem Angliában, Spanyolországban, Olaszországban, Oroszországban, Svájcban, Dél-Amerikában nőtt naggyá Emil Rathenau biztos kezű irányítása alatt az évek során. És Walther Rathenau volt ez alatt apjának a jobb keze. De az A. E. G.-n kívül még számos más vállalkozása is volt, amelyeknek a megalapításában és irányításában kiemelkedő szerepet játszott..."

Harry Kessler könyvében így foglalja össze Rathenaunak a bolsevizmusról való véleményét:

"Röviddel a Spartakus felkelés után 1919. februárjában Rathenau a következőket mondta nekem: A bolsevizmus nagyszerű rendszer, amely valószínűleg a jövőhöz tartozik. Száz éven belül a világ bolsevik lesz. Azonban az orosz bolsevizmus olyan csodálatra méltó színdarabhoz hasonlít, amelyet megvesztegetett ripacsok adtak elő, és Németországban is, ha elérkezik a kommunizmus, ugyanilyen ripacs módra lesz előadva. Hiányoznak az emberek egy ennyire bonyolult rendszerhez. Ez sokkal kifinomultabb és magasabb szintű szervezési képességet igényel, mint ami nálunk megtalálható. Nem rendelkezünk megfelelő formátumú emberekkel. Talán az angolok és az amerikaiak igen. Mi németek őrmester módjára tudunk szervezni, nem azon a magasabb fokon, amit a bolsevizmus megkövetel. Éjszakánként bolsevik vagyok. Nappal azonban, amikor úton az üzembe látom munkásainkat és alkalmazottainkat, akkor nem vagyok az. Pontosabban, még nem. Megismételte többször: Még nem."

Ellenfelei Walther Rathenaut a világforradalom prófétájának titulálták. A munkások és katonák, akik 1918-ban a forradalomban részt vettek, nem tekintették Rathenaut a forradalom vezetőjének. Ezt a véleményüket indokolja, hogy Rathenau vállalkozó, azaz egy nagyvállalat igazgatója volt, és 1918. október 7-én minden fegyverviselésre alkalmas férfi felfegyverzésére és az ellenséggel szembeni bevetésére szólított fel, vagyis látszólag a császár ügyét képviselte. Ludendorff tábornok így ír erről: "Kriegshetze und Völkermord" (Háborús uszítás és népirtás) című könyvében:

"Walther Rathenau a sajtóban közölt cikkében népfelkelésre szólít fel azért, hogy szándékát hatásosan álcázhassa."

1918. novemberében Rathenau a következőket mondotta a bajor forradalmi kormány vezetőjének Kurt Eisnernek:

"Az utolsó pillanatban még sikerült nekünk minden felelősséget Ludendorffra hárítani. (Ludendorff: "Meine Lebenserinnerungen", "Visszaemlékezések életemre").

Mivel Rathenau kedvezően viszonyult a bolsevizmushoz, ezért élesen elutasította a szocialisták egyenlőségi eszméit. Így ír erről:

"Törésre került sor a szocialisták körében. A munkástömegek értenek a romboláshoz, az alkotó munka az agyaknak a dolga. Csak a szellem arisztokratái által vezetett munkásosztály hozhat létre egy új társadalmat. Ez nem az egyenlőség társadalma lesz, mivel az egyenlőség lehetetlen!"

Az író, Emil Ludwig 1921. júniusában a következőket írta a Neue Zürcher Zeitungban Rathenauról miniszterré történő kinevezése alkalmából:

"Külügyminiszterré való kinevezése külkapcsolatainkban az európaiak közötti megértő tárgyalásokat jelenti. A belpolitikában a szociális kiegyenlítődés, az osztályok és népek megbékélése lenne Rathenau eszmei célkitűzése. Ehhez a maga módján kész és gyakorlati programmal rendelkezik, amely egész Németországban és már a kezdéskor megvalósítható. Az idő, az emberek, és a németek ismerőjeként tisztában van ezzel, de tudja úgy is, mint pesszimista. Mégis olyan emberként fog munkájához, aki egyszerre cselekedni és gondolkodni is tud... Rathenaunak minden előzékenysége ellenére diktátori gondolkodásmódja van, hajlik a szakszerűségre, és inkább tovább megy, semmint hogy megváltoztatná azt az utat, amelyen már egy évtizede halad... Egy ilyen, a politikai életben egyéni utat járó személy számára nem helyes irányelveket előírni, mégis ma ezt mondják: Rathenau antimilitarista, antinacionalista, antikapitalista. Az egyszerűsítésnek, a leszerelésnek, a tervgazdálkodásnak és a nemzetközi közgazdaságnak a híve. Ezért valójában a külföld támogatottja, nevezetesen Angliáé, de csak igen kevesen tudják, hogy 1920-ban Spaa-ban egyedül ő akadályozta meg a kudarcot, és hozta létre az egyetlen megegyezést, amely 1918. óta a háborús felek között létrejött."

A jövőről így ír Walther Rathenau a "Nach der Flut" (Özönvíz után) című írásában:

"A legtöbben még nem ismerik sorsukat, nem tudják, hogy őket és gyerekeiket feláldozzák. A föld népei sem tudják még, hogy az egész emberi nemről van szó. Talán még azt sem tudják, kivel küzdöttünk. Egyesek azt mondják: igazságosság. Mások ezt: megtorlás. Vannak akik pedig ezt: bosszú. Tudják, hogy amit igazságosságnak, megtorlásnak, és bosszúnak neveznek az gyilkosság? Mi, akik némán, de nem vakon viseljük sorsunkat, még egyszer felemeljük hangunkat úgy, hogy hallja a világ, és panaszkodunk. A föld népeinek, azoknak, akik semlegesek, és azoknak, akik barátságosak voltak, a szabad tengerentúli államoknak, az újonnan született államoknak, az eddig ellenséges nemzeteknek, népeknek, akik itt vannak, és majd akik utánunk jönnek, az elválás bánatában mély, ünnepélyes fájdalommal és lángoló panasszal véssük a lelkükbe:

Meg leszünk semmisítve. Németország élő testét és szellemét megölik. Németek millióit űzik nélkülözésbe és halálba, hazátlanságba, szolgaságba, és kétségbeesésbe. A szellem népeinek egyike eltűnik a földgolyóról. Anyái, gyermekei, meg nem született utódai halálra vannak ítélve. Megsemmisítenek minket tudatosan és látva, - a tudók és a látók. Nem úgy, mint az ókor primitív népeit, akiket gyanútlanul és némán száműztek, és rabszolgasorba juttattak. Nem fanatikus bálványimádók által, akik azt hitték, hogy egy emberfaló szörnyet imádnak. Európai vérű testvérnépek semmisítenek meg minket, akik Istent és Krisztust imádják, akiknek élete és alkotmánya az erkölcsösségen nyugszik, akik az emberiességre, a lovagiasságra, és a civilizációra hivatkoznak, akik a kiontott vért gyászolják, akik az igazságos békét, és a népek szövetségét hirdetik, akik felelősséggel tartoznak a földgolyó sorsáért.

Jaj neked, és a lelkednek, aki meg merted nevezni az igazságosságnak ezt a vérbíróságát. Legyen bátorságod, mondd ki, és nevezd nevén: ezt úgy hívják bosszú. Kérdezlek titeket, valamennyi nép, vallás és tudomány szellemi embereit, államférfiakat és művészeket, titeket kérdezlek, valamennyi nemzet munkása, proletárja és polgára, téged kérdezlek, mélyen tisztelt Atya, a katolikus egyház legfelsőbb ura, téged kérdezlek Isten nevében: szabad-e a föld egy népét bosszúból testvérnépei által megsemmisíteni, és nem ez lenne-e az utolsó és legszerencsétlenebb a népek között?

Szabad-e egy európaiakból álló élő népet gyermekeivel, és meg nem született utódaival, szellemi és testi lététől megfosztani, robotmunkára ítélni, és kitörölni az élők sorából?

Ha ez a szörnyűség megtörténik, amelyhez viszonyítva minden háború csak előjáték volt, úgy tudnia kell a világnak, mi történt, és mit szándékozik tenni. Nem szabad soha azt mondania: Nem tudtuk és nem akartuk ezt. Isten színe előtt és az örökkévalóság felelőssége előtt higgadtan, és hűvösen kell kimondaniuk: Tudtuk ezt, és akartuk ezt." (Nach der Flut, 60-68. oldal.)

Rathenau így folytatja fejtegetéseit:

"Aki húsz éven belül a világ egykor legvirágzóbb országai közé tartozó Németországba látogat, el fog süllyedni szégyenében és bánatában. Az ókor nagy városai, Babilon, Ninive, Théba, puha agyagból épültek, a természet szétporlasztotta őket, kiegyengetve a földet és a dombokat. A német városok nem válnak romhalmazzá, hanem félig halott, megkövesült tömbökké, amelyek részben még nyomorúságos emberek által lakottak. Néhány városnegyedben még lesz élet, de minden fény és vidámság nélkül. Fáradt lények vánszorognak a repedezett flaszteren - a lebujok meg vannak világítva. Az országutak széttöredezve, az erdők lepusztulva, a mezőkön szegényes vetés. A kikötők, vasutak, csatornák tönkremenve, és mindenütt szomorú emlékeztetőként láthatók a nagyság idejéből származó viharvert építmények.

Körös-körül fényben virágoznak a megerősödött régi és új országok, virágzik az új technikájú és erejű élet, amelyet az elhaló ország vére táplál, és amelyet elüldözött fiai szolgálnak. A német szellem, amely a világért dalolt és gondolkodott, a múlté. Egy nép, amelyet Isten az életre teremtett, amely ma még fiatal, és életerős, élt, és immáron halott. Vannak franciák, akik mondják: Halljon meg ez a nép! Nem akarunk többé erős szomszédot. Vannak angolok, akik mondják: Halljon meg ez a nép! Nem akarunk többé még egy szárazföldi versenytársat. Vannak amerikaiak, akik mondják: Halljon meg ez a nép! Nem akarunk többé gazdasági konkurenseket. Ezek az emberek lennének nemzeteik igazi képviselői? Soha. Minden erős nemzet elutasítja a félénkek és az irigyek hangját. Vagy a bosszúállók lennének nemzeteik igazi képviselői? Semmikor. Ez a szörnyű szenvedély nem lehet tartós erkölcsös embereknél.

Mégis, ha a félénkek, az irigyek, és a bosszúállók egyetlen órában, a döntés órájában győznek, és nemzeteik három nagy államférfia erre szánja el magát, a sors beteljesedik. Akkor Európa boltíves épületéből a legerősebb kő lemorzsolódik, és Ázsiának a határai kiterjednek a Rajnáig, a Balkán pedig az Északi tengerig. Kétségbeesett, nem európai szellemiségű emberek hordája telepszik a nyugati civilizáció kapui elé, amely nem fegyverekkel, hanem fertőzéssel fenyegeti a biztonságban élő nemzeteket. Soha nem származhat jog és boldogság jogtalanságból. Soha nem látott módon megbűnhődünk azért a jogtalanságért, amit Németországnak függetlensége és önállósága elvesztésével ártatlanul magára kellett vállalnia. Ha azonban a nyugati nemzetek nyugodt, hideg megfontoltsággal, óvatosságból, érdekből, vagy bosszúállásból lassan megölik Németországot, és ezt igazságosságnak nevezik, ha bejelentik a népek új életét, a kiengesztelődés örök békéjét, és egy népszövetséget, úgy soha nem lesz valódi értelemben vett igazságosság, és az emberiség - minden győzelme ellenére - soha nem lesz ismét vidám és felszabadult.

Ólomsúly fekszik rá földgolyónkra, és többé nem szabad szellemmel születnek az eljövendő nemzedékek. A bűn bilincsei, amelyet most még le lehetne rázni, széttörhetetlenné válnak, és végérvényesen láncra verik földünket. Az eljövendő korszakok viszályai, háborúskodásai egyre elkeseredettebbé és megosztóbbá válnak, mert át lesznek itatódva a kölcsönös igazságtalanság érzésével. Soha nem nehezedett hasonló hatalom és felelősség egy triumvirátus homlokára. Ha az értelemmel bíró emberi történelem azt akarta, hogy három ember elhatározása révén egyetlen óra döntsön földünk évszázadairól, és emberek millióiról, akkor ilyen órát akart: Egyetlen színt valló kérdést kellene a győztes - civilizált és vallásos - nemzeteknek feltenni. A kérdés így hangzik: Emberiesség vagy erőszak? Kiengesztelődés vagy bosszú? Szabadság vagy elnyomás? Valamennyi nép fiai és lányai, gondoljátok meg ezt! Ez az óra nem csak rólunk, németekről dönt, ez rólunk és rólatok, mindannyiunkról határoz. Ha ellenünk ítél, viselni fogjuk sorsunkat, és megyünk a földi megsemmisülésbe. Jajszavunkat nem fogjátok hallani. Mégis hallatszani fog ott, ahol emberi kebelből fakadó jajkiáltás még soha nem maradt meghallgatás nélkül." (Nach der Flut, 69-72. oldal)

Egy jövőbeni második világháborúról ír 1919-ben Walther Rathenau abban a tanulmányában, amely a "A háromszoros forradalom kritikája" címet viseli:

"Függőségi viszonyaik miatt tűntek el az ókori államok, mert a feltörekvő alsóbb rétegek nem hagyják magukat állandóan az uralkodó csoportok által megkötözni. Csak társadalmi tagozódás nélküli népek, mint Kína rendelkeznek örök élettel. Az új, valamennyi közt a legerkölcstelenebb társadalmi réteg a proletariátus, amely első naptól kezdve a szívében viseli a halál csíráit. Belső forradalmak, miként azt a szocializmus teoretikusai hiszik, nem tudják megrendíteni a fennálló rendet, csak a világháborúk formájában jelentkező külső megrázkódtatások. Az elsőre már sor került. A legkisebb ellenállás helyén kellett lángra lobbannia, és itt rázkódott meg a legjobban a fennálló rend. A Nyugat építménye még nem ingadozik. Ott még évtizedeken át magasodhatnak az emeletek. Mégis közeleg - a világrendőrség ellenére - a következő világháború, amelyet nem mi robbantunk ki, amit azonban a mi érdekünkben vívnak meg. A legkisebb ellenállás - újabb - helyén fog ismét kitörni, azaz az elmaradottság és igazságtalanság helyén. (Nach der Flut, 47-48. oldal)

A kommunizmus jövőjét így látja Rathenau a "Der Kaiser" (A császár) című írásában:

"Az 1917-es orosz forradalom patetikus eszméje az emberiség. Óhajtott célja: a (jelenlegi) proletariátus diktatúrája, és az eszményített anarchizmus (az állami erőszak és az államrend tagadása). Gyakorlati törekvése: az európai struktúra megszüntetése a szocializálandó szabad államok egységesített államformájával. A Kelet gyakorlati gondolkodása egy évszázadon át olyan könyörtelenül meg lesz valósítva, mint jelenleg a Nyugat gyakorlati gondolkodásmódja. Az idők hátterében ott áll várakozva egy utolsó célkitűzés: Az államformák felszámolása, és helyettesítésük önigazgató, kulturális tömörülések rugalmas rendszerével, egy transzcendens eszme uralma alatt. Ez az eszme azonban a tudat egy megváltozott fokozatát feltételezi." (Der Kaiser 55. oldal)

Walther Rathenau a továbbiakban ezt írja a jövőről:

"A harc évtizedei, megszakítva a fegyverszünetek éveivel, a tömeggyőzelmek éveivel, a reakció éveivel. A küzdelem kultúraellenes eszközökkel folyik. Sztrájk, öncsonkítás, szabotázs, a végtelen gátlástalansággal működtetett bankóprésből származó vesztegetési pénz. Nemzedékek, akik fegyelmezetlenül, és tiszteletlenül nőnek fel, a munkakedv elveszítése, nélkülözés, élvezet általi kábultság, hataloméhség, gátlástalan önzés, és végtelen fecsegés. A képzés elromlik, a szellem elrejtőzik a remetelakokban, a művészi alkotások és jártasság veszendőbe megy, az erdőségek és a természeti értékek elpusztulnak. Volt idő, amikor Róma egy földdarab volt tizenkétezer lakossal. Enyhe kép összehasonlítva a nagyvárosi poklokkal, melyekben végbemegy az új kulturális összeomlás.

Eddig a föld évszázadokon keresztül épült, gyarapodott, megőrződött, megkímélődött, anyagi és szellemi javakban bővült, és kevesek élvezetét, képzését, kifinomodását szolgálta, most viszont jön a leépülés, a tönkremenés, a szétszóródás, és az eldurvulás évszázada. Jaj nektek építmények, festmények, könyvek és kertek! A művészi jártasság, és kézművesség átadása, a tanulási készség, képzés és technika, az élet- és közlekedési formák, a munkaszeretet, rend és gondosság átlépik az elszegényedés rég feledésbe ment mélységeit; És ha valamikor felébred a világ mély téli álmából, csodálkozó szemekkel, romantikus vágyódással fog kultúránkra emlékezni összegyűjtve szétszórt emlékeit. Egyben lesz csak fölényben velünk szemben, de abban döntően: már nem lesz többé a kevesek világa és korszaka, hanem mindenkié lesz... Romok mögöttünk, és romok előttünk. »Az átmenet nemzedéke vagyunk, trágyázásra rendelt, nem méltó az aratásra«, írtam a háború kezdetén..." (Der Kaiser 57-58. oldal)

A "Háromszoros forradalom kritikájában" Walther Rathenau a következőképpen körvonalazza Németország jövőjét:

"Prometheus Németország! Még akkor is, ha soha többé nem tudod sziklához láncoló kötelékeidtől megszabadítani magadat, ha Istennek áldozott véred szégyenben és fájdalomban öntözi a földet, szenvedj a nagy áldásért, amely csak keveseknek, az erőseknek adatik meg. Ne küzdj többé a boldogságért, mert neked más rendeltetett. Nincs bosszú, nincs igazságtétel, sem hatalom, sem jólét, amely megvált. Légy, ami voltál, aminek lenned kell, amiről soha nem volt szabad elfeledkezned. Légy gyűlölt, és ne gyűlölj. Légy kigúnyolt, és ne védekezzél.

Sámson Németország! Szemed vak, homlokod csupasz. Fordíts tekinteted magadba, és titáni erődet fordíts magad ellen. A föld tartóoszlopait nem fogod széttörni, az ítélkezés nem a tied. Hajtsd a filiszter malomkerekét, és énekeld Isten dalát.

Ahasvérus Németország! Nincs hatalmad meghalni. Német lábak tapossák a földet, és otthont keresnek. Keserű kenyeret eszel, és a hazád nem lesz a te hazád. Az idegen ajtóktól elüldöznek fáradt szemeid tompa tekintete miatt.

Óh, Németország! Szeretve balga vakságodban, tízszeresen szeretve Isten-felejtő tévelygéseidben és bűneidben, tízezerszeresen szeretve szégyenteljes szenvedéseidben, mit tudsz a sorsodról? Mit tudsz arról, hogy a szellemed miatt létezel, a szellemed miatt, amit nem ismersz, mert elfelejtetted és megtagadtad. Védd magad! Saját magad miatt nem szabad meghalnod és nyugodnod. Le vagy tartóztatva, elbuktál, és ha az emberek kezei elengednek, Isten kezébe hullsz.

Mi, akik nem vagyunk forradalmár lelkületűek és nem csináltunk forradalmat, kaptunk egyet ajándékba, mi, akik nem születtünk a politizálásra, akik hitetlenül és meggyőződés nélkül játszottunk a politikával és a világhatalommal, kudarcot vallottunk, mi, akik nem földi jóra vagyunk teremtve, hagytuk magunkat elkápráztatni és elkábítani, jóllakottá és butává lettünk, belépünk most a nagy forradalom száz évig tartó szegénységének a birodalmába. Nem azért, hogy elnyerjük a boldogságot, hanem azért, hogy beteljesítsük a törvényt, az újjászületés, a megújulás és a lélektől való áthatottság törvényét.

A bosszúállás forradalma nem méltó hozzánk.

A jólét forradalma tévedés, és mellékes dolog.

A felelősség, az emberi méltóság, a jellem és a szellem forradalma van elrendelve és kiosztva ránk.

Ebben összefonódnak a társadalmi berendezkedés és a szellemi törekvések. Az intézmények szellemi beállítódás nélkül nem maradandóak. Átcsapnak az ellentétükbe. Az orosz kommunizmusból tatár oligarchia lesz. A szellemi törekvések viszont nem tudnak érvényesülni intézményesülés nélkül, és játékos utópizmusban (valóságidegen világjobbításban) végződnek.

"Amit átélünk, és megvalósítunk, az a folyamatosan lobogó világtűz örökkétartó élesztésének a része, amely megolvasztja az anyagot azért, hogy felszabadítsa a szellemet. (1919. június)"

Rathenau kereste a halált

Walther Rathenaut 1922. június 24-én, amikor 11 óra körül nyitott személyautóban lakásától a berlini hivataláig hajtatott, egy korábbi tengerésztiszt, Kern, aki a Consul nevű szervezethez tartozott, agyonlőtte. A merénylők köréhez tartozott többek között egy 16 éves fiatal is. A merénylők a Kőnigshallén, a hivatalába hajtó Rathenau kocsija mögé hajtottak, és autóját a járdához szorították. Egyikük géppisztollyal sorozatot engedett Rathenauba, míg a másik gránátot dobott az autójába, amely kiemelte az üléséből. Az egyik merénylőt megölte a rendőrség, a másik önmagával végzett. Amikor később az összeesküvő csoport más tagjait is kihallgatták, kiderült, hogy Rathenaut azokhoz a háromszázakhoz sorolták, akikről az áldozat is állította több írásában, hogy valójában ők gyakorolják a hatalmat a háttérből Európa gazdasági élete felett. A merénylők listáján Rathenaun kívül még szerepelt Theodor Wolff, egy berlini lap szerkesztője, valamint Max Warburg, a Warburg bankház akkori feje. Max Warburgnak, aki az első világháború alatt a császári Németország Hírszerző Szolgálatát is vezette, majd kulcsszerepet játszott a versaillesi békeszerződés elfogadtatásában, mindig erős fenntartásai voltak Rathenauval szemben. A jólöltözött, mozgékony iparmágnást, a hadiipar főnökét igen művelt embernek és kiváló szónoknak tartotta, de szemére vetette, hogy hiú, kibírhatatlan szószátyár, aki nem egyszer az egész vacsorát szólóban átbeszélte monoton hangon, miközben a többiek dermedt csöndben hallgatták. Max Warburg, aki úgy tekintett magára, mint aki gyakorlatiasan a lényegre egyszerűsíti a bonyolult kérdéseket, nem szerette Rathenaut, aki hajlamos volt, hogy a komplex dolgokat a legvégsőkig tovább bonyolítsa.

Chaim Weizmann Rathenaut a német kultúrába beilleszkedő német zsidók tipikus képviselőjének tartotta, akik "úgy tűnik nem tudták, hogy vulkán tetején ülnek..." Max Warburggal ellentétben Rathenau kereste a nyilvános szereplést. Az 1920-ban megtartott Spaa-konferencia után ezért a szélsőjobboldali összeesküvők célpontjává vált. 1922. januárjában Rathenaut külügyminiszterré nevezték ki, és ezzel életét folyamatosan kockáztatnia kellett. Genovában elmondott szovjetbarát beszédével magára vonta a szervezkedő nácik haragját. Amikor Genova után Max Warburg és Rathenau együtt ebédelt, a hirtelen megöregedett Rathenau a következőket mondta: "Ezen a napon Genovában ezt mondtam magamnak: ebben a pillanatban Max Warburg biztos így szól Melchiorhoz: milyen s......t csinál Rathenau magából." Max később bevallotta, hogy valóban hasonló tartalmú megjegyzést tett, de diplomatikusabban megfogalmazva. Rathenau a rákövetkező hetekben többször is panaszkodott, hogy rengeteg fenyegető levelet kap.

Harry Kessler gróf ezt írja a merényletről:

"Hogy ki adta a költséges előkészületekhez a pénzt ezeknek a teljesen eszköztelen fiuknak és fiatalembereknek, minden beható nyomozás ellenére sem tudták megállapítani, ahogy azt a birodalmi főügyész az eljárásban közölte."

Walther Rathenaut halála előtt többször is figyelmeztették az ellene irányuló halálos merénylet terveire. Erről így ír Kessler:

"Berlinbe való visszatérését követően május végén egyre több jel volt észlelhető, hogy komoly veszélyben van az élete. Minden oldalról figyelmeztették. Az egyik figyelmeztetésről, amely különösen nyomatékos volt, az akkori birodalmi kancellár, Dr. Wirth számolt be egy hozzám írott levelében: "Helytálló, hogy a német történelemnek ezekben a sötét napjaiban, amikor a legmélyebben aggódnunk kellett hazánk egységének a megtartásáért, és amikor a belső szétesés és polgárháború veszélye fenyegetett, egy katolikus pap a birodalmi kancelláriába jött és egyszerűen néhány szóval közölte a legkomolyabb formában, hogy Rathenau miniszter élete veszélyben forog. A magam részéről érthető módon nem tettem fel ellenkérdéseket. Az egész eset csak köztem és a katolikus lelkész között zajlott. Tudatában voltam ennek a közlésnek a komolyságával, és megfelelően tudomására hoztam a birodalmi kancellária illetékes helyén. Ezt követően felhívtam Rathenaut. Kemény szavakkal megkértem, hogy adja fel ellenállását egy erősebb biztonsági szolgálattal szemben. Ezt jól ismert - és sok barátja által már ismerős - meghitt hangon határozottan elutasította. Ezután közöltem vele az előzőekben vázolt eljárást, és megkérdeztem, vajon belátja-e, hogy a katolikus pap lépése rendkívül komoly dolognak számít. Közlésem mély benyomást tett Rathenau miniszterre. Mintegy két percig sápadtan és mozdulatlanul állt előttem. Senki sem merte egyetlen szóval sem megtörni a csöndet. Rathenau szemei, mintha egy távoli földre tekintettek volna. Sokáig küszködött magával. Hirtelen végtelen jóság és lágyság tükröződött az arcán és a szemeiben. Nagy lelki nyugalommal, amelyet soha sem láttam nála, noha belső önuralmának a mértékét egyes komoly kérdések szakszerű megvitatásánál már megismertem, közelebb lépett hozzám. Rátette a kezeit a vállamra, és ezt mondta: "Kedves barátom, semmiség. Kinek kellene velem bármit is tennie?" Beszélgetésünk ezzel nem ért véget. Az említett közlés komolyságának, és a rendőri őrizet abszolút szükségességének az ismételt hangsúlyozása után nyugodtan és higgadtan távozott a birodalmi kancelláriából egy számomra érthetetlen biztonságérzés kifejezésével. Sajnos, miként azt később hallanom kellett, Rathenau ismételten kikérte magának, hogy őrizzék a személyét."

Nekünk is vannak kérdéseink. Honnan szerzett tudomást a katolikus pap a tervezett merényletről? Miért utasította el következetesen Rathenau saját személyének a rendőri védelmét? Egy ilyen testőri feladat minden más esetben teljesen magától értetődő lenne. Tudta-e Rathenau, hogy a rá kimondott halálos ítélet elől úgysem tud elmenekülni? Vagy talán Rathenau ítélte halálra Rathenaut?

Walther Rathenau résztvevője volt az 1920. júliusában Spaa-ban tartott konferenciának. A kemény jóvátételi feltételekkel kapcsolatban - hosszas gyötrődő vívódás után - kijelentette, hogy Németországnak nincs más választása, mint elfogadni azokat. Számon tartották vele kapcsolatban azt is, hogy 1912-ben megjelent könyvében azt állította, hogy háromszáz ember dönt Európa gazdasági sorsáról. A rendkívül művelt Rathenau, aki Dieter Rüggeberg kutatásai szerint a B'nai B'rith-nek, a tekintélyes szabadkőműves jellegű zárt társaságnak is a tagja volt, meghasonlott emberként lelkileg kettős életet élt. Álljon itt még egy idézet arról, hogy miként vélekedett a materializmusról és a bolsevizmusról:

"Őrizkedjenek a tévedéstől... A bolsevizmus nem csak csábító tanítás, hanem olyan eszme, amit könnyen át lehet ültetni a gyakorlatba... A bolsevizmus Oroszországban módszeres és szervezett lesz, ahogyan a korábbi időkben a cári birodalom volt. Mindenki a saját helyén lesz. Az értelmiségiek lesznek legodaadóbb előmozdítói, az új rend megalkotói." - írta a Liberte-ben 1920. szeptember 28-án.

Az előzőekben bőségesen idéztünk a Németországot szerető, a német nép sorsa felett őszintén bánkódó hazafias Rathenautól. De az ambivalens, gyötrődő, szinte tudathasadásos Walther Rathenaunak volt egy másik - könyörtelenül kegyetlen - énje is. Ennek bemutatására most a halála után megjelent "Nachgelassenen Schrichten" (Hátrahagyott írások) című művéből idézünk. E mű első kötetének 113. oldalán olvasható egy levél, amelyet a Janus arcú Rathenau 1920. február 6-án küldött Franciaországba:

"Németország nem akar bosszú-háborút és nem fog bosszú-háborút viselni. Éppen ezért Franciaországnak, ha ragaszkodik Németország önmegbecstelenítéséhez, akkor a saját biztonsága végett le kell vonnia a logikus következtetéseket: meg kell semmisítenie hatvanmillió németet. Ha nem vonja le ezt a következtetést, akkor nincs eszköz Franciaország biztonságának és létezésének évszázadokon keresztül tartó megvédésére. Mert élő marad Európában annak a szörnyű és példa nélkül álló igazságtalanságnak az emlékezete, amelyet nem a háború szenvedélyével, hanem a béke hideg megfontolásával követtek el. A német nemzet továbbélése révén marad életben ez az igazságtalanság, és ismételten érvényesítve lesz Franciaországgal szemben függetlenül attól, hogy azt Németország akarja, vagy sem, bárki által, akinek viszálya támad Franciaországgal.

Olyan emberekben, akik mint egy család - az európai család - tagjai ennyire közel élnek egymáshoz, a véres bűntény emlékezete nem hal ki addig, amíg jóakarat által nem lesznek levezekelve. Ez a bűntény égbe kiált és a népek nem nyugodnak meg. Franciaország ma politikailag igen erős. Nagy és győztes hadserege, valamint hatalmas szövetségesei vannak. Még akkor is, ha az Olaszországgal, Angliával és Amerikával való szövetség - pillanatnyi lazulás nélkül - ötszáz éven keresztül fennállana, akkor is csak egy tanács adható Franciaország minden emberének: ne bízzátok erre magatokat. Semmisítsétek meg Németországot, a szó legszorosabb értelmében. Öljétek meg embereit, telepítsétek be a földjét más népekkel! A birodalom feldarabolása kisebb államokra nem elég. Ha meg akarjátok becsteleníteni a szomszéd nemzeteteket, akkor pusztítsátok el, hogy megsemmisüljön az emlékezete. Marad továbbra is elegendő hatalmas nép. Ha egy pillanatban az egyik közülük szembeszáll veletek, amikor nem vagytok politikai erőtők teljében, úgy az a német szégyen emlékével küzd majd ellenetek, és veletek szemben érvényesíti majd ezt az emlékezetet. Semmisítsétek meg ezt az emlékezést a német nép elpusztításával."

Azért ismertettük részletesen Rathenau életútját és nézeteit, mert őróla egész biztosan tudhatjuk, hogy a világot befolyásoló, irányító hatalmi elit tekintélyes tagja volt. Elképzelhető, hogy Rathenau ambivalens életvezetése és túlságosan sokat sejtető, féltetten őrzött titkokat is eláruló nyilatkozatai miatt kegyvesztett lett a pénzügyi oligarchia legfelsőbb vezetői előtt. Max Warburg és Chaim Weizmann már idézett nyilatkozatai arra utalnak, hogy Rathenaut túlságosan is elnémetesedett kultúrájú, rendkívül tehetséges, de szószátyár fecsegőnek tartották, aki veszélyesen sokat elárult a nemzetközi háttérhatalom legféltettebb titkaiból. Az nyilvánvaló, hogy nem a pénzügyi oligarchia tette el közvetlenül a láb alól. De a kezdő impulzus - a legnagyobb titokban - jöhetett tőle is. A mai napig nem ismertek azok, akik a megbízást és a pénzt adták merénylőinek. Az elkövetők közül ketten is az életüket vesztették: az egyiket megölték, a másik öngyilkos lett. Tehát tanúk nem maradtak.

Az is különleges, ahogyan Rathenau nem volt hajlandó eltűrni, hogy miniszternek kijáró személyi védelemben részesüljön. Ez megint csak arra enged következtetni, hogy Rathenau tisztában volt végzetével. Valószínűleg jobbnak látta, ha megkönnyíti a sorsa felől döntőknek - akik között ott lehetett saját másik énje, az illuminátus Rathenau is - a rá kimondott halálos ítélet végrehajtását. A Németországot és népét többes szám első személyben megrendítően elsirató érzelmes Rathenau képes volt jéghideg racionalizmussal ajánlani a franciáknak szeretett német hazája és jóravaló népe módszeres elpusztítását. A németek sorsa felett bánkódó Rathenau sorai szenvedélyesek és fájdalmasak. Vigasznak szánt halottsiratása azonban nemcsak megható, de véresen kegyetlen is. Mert Rathenau nemcsak német hazafi, haladó gondolkodású szocialista politikus, hanem Illuminátus is volt, azokhoz a "Háromszázakhoz" tartozott, akik évszázadokban gondolkodnak, és akik minden tettüket egy világstratégia megvalósításának rendelik alá. A hazája sorsán őszintén bánkódó Rathenau életének feláldozásával is sorsközösséget vállalt azzal a néppel, amelyet az illuminátus Rathenau lenézett, hidegen és cinikusan elárult. Rathenaut, az érzelgős hazafit - mindenki mást megelőzően - az illuminátus világstratégiának elkötelezett világpolgár Rathenau ítélte halálra. A merénylők csak az ítélet végrehajtói voltak.

(Az "Illuminátusok és Németország" című sorozatunk befejező része után közöljük az idézetek és a felhasznált munkák jegyzékét.)




Hátra Kezdőlap Előre