Tar Károly kisregényéből sehol se bukkannak elő a kezdő írónak azok a setesutaságai, amelyek néha nagy erő és gyermetegség rokonszenves ellentmondásával bájolják az olvasót, és derítik fel az ítész arcán a bizakodás mosolyát; fiatal szerzőnk tüstént a mély vízbe vetette magát, s mintha az őstehetség atavizmusa szabta volna meg mozdulatait, egyszeribe szabályosan kezdett úszni a partok felé.

Ez a mély víz nem más, mint az emberiség örök és sötét veszedelme, a megrekedt szokások, cseppkővé fagyott és jéggé dermedt elvek, előítéletek gyűjtőfogalma: a konzervativizmus, amely önmaga ifjonti lázadását is letagadja, s szétvetett lábbal elállja utunkat a haladás kapujában. Érvei elmeszesedett igazságok, vagyis: dogmák.

Tar Károly öt ív terjedelemben is biztos vágásokkal vívja meg mérkőzését az apai tekintély köré fonódó látszaterényekkel: vádbeszédét első személyben mondja föl, anélkül, hogy apa-fiú hagyományos nemzedékharcában ragadná fel a szavak fegyverét, vagy a tudat küszöbe alatt keresné szülő és gyermek viszonyának, a korai sérüléseknek lélektani okait, hogy újólag panaszként fölzengesse azt.

Amit Joó János tesz, a kiviselt sorsú káderes, amivel ő megsanyargatja környezetét és családját, az nem szimbólum és nem parabola, az egy darab testközelségű történelem: nyárspolgárokból kiskirályokká koronázott emberek tragikomikus életútja, akik önmaguk meghirdetett igénytelenségének létráján emelkedtek fel, mihelyt azonban a szólamok avultan kihullottak a szájukból, ijedten kaptak egy kicsinyes lét minden menthető tárgya után: az új bútor és a jó lakás után, a horgászbot és a dominó után - minden elvi érdeklődést félrehessentő dolog után.

Joó János is az igénytelenség hegyibeszédével kezdi, a kopottság és a szürkeség kultuszával: szerinte csak a műveletlenek építenek házat, feleségét elvtársnőzi, és megbírálja az elvtársnőt, ha nem ízlik a krumplileves; fiát, annak hajlama ellenére, műszaki iskolába íratja, mert most a nehézipar a fontos, és eltiltja a fűszeres kölykétől, aki nyilván osztályellenség; nem áll jót senkiért, mert ezzel megosztaná a hatalmát, és a meghitt beszélgetéseket, amelyek apai kötelességei közé tartoznának, felemelt ujjú intelmekkel helyettesíti, és végletes igazságokat nyilatkoztat ki; hisz lám, Sztálin elvtárs is megmondta, hogy a tudás hatalom...

Ez a Joó János azonban, mihelyt az idő a cipőjére emeli, sértett lesz és önérzetes, egyik napról a másikra visszahull a maga légtömlöcébe, melyet nyárspolgári ábrándokból szőtt: kezd törődni magával, új lakást szerez, új asszonyt és új elveket: megköveteli a forrón kiszolgáló levest, a mosdótál lábvizet az asztal alá, s ha a feleség ellenkezik, repül a tányér; mikor pedig ereje már apadóban, cinkosan a halálra kacsintva, képzelt betegként újra mozgásba hozza környezetét, s ő, aki az önzetlenség apostola volt, könnyeiből fon ostort a nála többremenendő család meghajszolására.

De íme, most látom, hogy mindezt mily nyers vonásokkal vázoltam fel, holott a mi barátunk a sémaszerűen egymásra boruló és megmerevedett álarcok mögött rejtett utakon követi nyomon egy idejétmúlt ember szövődményes sorsát és gondolatait; eredeti hús-vér alakot teremt meg, és fő erénye épp az, hogy nem az ismert karikatúrákat veti elénk, nem a komikum hatásosabb, de gyakran képcsökkentő mivoltát használja ki, nem a pamflet öklével csap az áligazságok arcába, amint ezt a legtöbben tették eddig e típus megjelenítésében.

Szerzőnk a részletes megfigyelés és a metsző irónia zsilettpengéivel dolgozik: de még ez sem ily egyszerű, mert hiszen vér vízzé nem válik alapon a fiúnak titkon szeretnie is kell azt az embert, akibe egy fura jellemet sűrít, de aki mégiscsak az apja; az irónia emiatt szüntelen átrezeg a tűnődő sóvárgásba, amelytől ismét szabadulni akarván, groteszk lírára vált át a hangja. S vajon hogyan lehet elleplezni a lélek indulatának ezeket a szüntelen mutálásait?

Tar Károly keresve sem talált volna kitűnőbb formát, mint a stilizált argó, a módjával adagolt csibésznyelv: mert ugyan mi lehet hatásosabb, mint a megmerevedett igazságokkal szemben épp a látszólagos szabadosság elvét szembehelyezni - a korhadt gyökerű konzervativizmus ellentéteként a nagyvonalú fitymálást, amely tüstént alkalmivá és esetlegessé fokos le minden hangzatos szólamot: talán ez tett oly hamar világsikerűvé Salinger Zabhegyezőjét.

A jassznyelvnek azonban itt más szerepe is van: egy nagyon is érzékeny, szentimentális lelket akar elfödni: a hadakozó fiú érzelmeit, aki, ha szögletes még és tétován mozduló is, akár az alakulóban lévő élet, az önkitárulkozás és a magábahúzódás gátlásai között vonaglik, s csak egyet tud biztosan ez a Béla: hogy unja már, de halálosan, az örege lemezeit, s habár sokszor hülyének nézték szótlanságáért, a futball-lelátók zsongása semmi ahhoz, ami őbenne végbemegy...

Ez a kamasz vagánynak adja ki magát, de szüntelen zenét hall, olvas és gondolkozik, s a könyvek okos beszédeit akkor sem tudja félbeszakítani, ha felszólítják erre, mert tiszteletlenségnek érzi, és lehetetlennek tartja rácsapni a fedelet a mesélő írója; őt meg kell hallgatni, mondja duzzogva, még ha olyanokat mond is, ami őneki is fáj, jóllehet egyáltalán nem érzelgős; ez az érzékenység, ez a lelki zűrzavar pedig ismét csak szembetűnően ellenpontozza a konzervatív előítéletek nyugodt és ráérősen egyenletes pislogását.

Mint ahogy kontrasztként szolgál a szüntelen elvágyakozás az ismeretlen után, a teljes élet felzargatása, messze a város mögött, a folyók és a tengerek mentén: a szűkös és körülhatárolt tér helyett a mindenségből vállalni, egyetlen lecövekelt igazság helyett az élet igazságait, a szoba fülledtsége helyett az egész égboltot.

S csak örülni lehet annak, szívből örülni, hogy mindaz, amiről itt beszéltünk, s ami élet és halál dolga, alig száz oldalon van fölmondva, tiszta és nagy felületekre szabott mondatokban, ahol egyetlen szó sem él önző életet a többi rovására, hanem haveri egyetértésben menetel az élet szembefúvó szelével...

Bálint Tibor