Bevezetés

A mindenkori államhatalom fennmaradásának és folyamatos működésének legvégső garanciáit az állam létét politikai szempontból garantálni hivatott speciális intézményrendszer képezi. A politikai rendőrség, az államvédelmi, állambiztonsági szervek az állam típusától és formájától, továbbá a politikai rendszer milyenségétől függetlenül jelentik az állam lényegi részét. A hatalom gyakorlásának demokratikus vagy diktatórikus volta ugyanis nem a politikai rendőrség meglétének vagy nem-létének vonatkozásában jelent cezúrát, hanem működésének legitimációja, szabályozása és ellenőrzése kérdéseiben. Ezek a szempontok viszont már tartalmi különbségekre utalnak, amelyek kiváltképpen akkor szembetűnők, ha az állambiztonsági intézményi modell átalakítása a tágabb politikai környezet minőségi megváltoztatásának, a politikai rendszer megváltoztatásának a következménye.

Természetesen előfordulhat, hogy a politikai rezsim változatlansága mellett is bekövetkezik a politikai rendőrség intézményrendszerének jelentősebb átalakítása, de a politikatörténet inkább a két alrendszer párhuzamos, reflexív változásait példázza. Ez az összefüggés a magyar rendszerváltás folyamatának tanulságai alapján modellértékűnek mondható. Az egypártrendszer lebontása, a jogállamiság alapintézményeinek kialakítása jelentős mértékben a politikai rendőrség diktatórikus funkcióinak felszámolásával volt azonos. A többpártrendszer követelésének intenzitása egyben kifejezte a különböző politikai tényezőknek a szocialista állambiztonsági rendszerrel való szembefordulása mértékét is, és ez fordítva is érvényesnek bizonyult. De éppen azért, mert a pluralizmus körüli értelmezési vita a radikális ellenzékiektől nem csupán az állampárt teroretikusaiig, de magának a politikai rendőrség vezetői csoportjáig bezárólag sokszereplőssé vált, így érthető, hogy a politikai rendőrség jövőbeli helyzetét illetően is a legkülönbözőbb, legeltérőbb koncepciók, tervek, elképzelések, alternatívák fogalmazódtak meg - bár ezek túlnyomó többsége mindmáig nem is került a nyilvánosság elé. Ennek a bonyolult időszaknak a tényleges szereplői és ezek valódi szándékai csak lassan válnak láthatóvá. Ennek oka részben a korabeli iratok megsemmisülése, -semmisítése, részben pedig kutathatóságuk (indokoltan) szigorú feltételeiben keresendők.

A jelenkor-történeti kutatások jogi, szervezeti, eljárási, technikai gondjai ugyanis megsokasodnak, ha azok témája éppen politikatörténeti vonatkozású. Ha pedig a kutató forrásként irattári szempontból minősített iratokra is támaszkodni kíván, fel kell készülnie arra, hogy nagyobb eséllyel vallhatnak kudarcot elképzelései, mint más, "civil" természetű kutatások esetében. Évek múlva, visszatekintve a rendszerváltás utáni időszak ez irányú törekvéseire, az akkori érdeklődő meglepve fedezheti fel, hogy az 1990-es években a tényleges kutatási eredmények mértékét mintha meghaladná a kutatás feltételeivel-akadályaival foglalkozó írások és tanulmányok köre. A módszertani jelentőségen túl természetesen fontosabb kérdésről van szó. Lényeges politikai és közjogi érdekek fűződnek ugyanis az egyes iratok napvilágra kerüléséhez, vagy éppen végleges eltűnésükhöz. Pedig társadalmi értelemben nem kevesebbről van szó, mint a rendszerváltás sikereinek és kudarcainak megértéséről, szocio-mentális feldolgozásáról. A kellő önismeret kialakításához nélkülözhetetlen "információs kárpótlás" a társadalom kiegyensúlyozott morális állapotának a kialakulásához is hozzájárulhat. Bár a kutatás lehetőségeiről és korlátairól zajló vita politikailag/ideológiailag erősen színezett, mégis kutatás-módszertani szempontból is általánosítható néhány megállapítás:

1. A tudományos kutatás hatályos jogi szabályozása - részben ennek politikai természete folytán - mindmáig hézagos, ellentmondásos, felülvizsgálata és korrekciója - a nemzetközi tapasztalatok figyelembevételével is - elkerülhetetlen.

2. Pontos forráskataszterek kialakítására lenne szükség, mivel hiányuk folytán nehezen vagy egyáltalán nem állapítható meg a megsemmisült, a megsemmisített, illetve az ismeretlen helyen lévő iratok köre.

3. A "folyó ügyeket" érintő iratokra hivatkozással a kutatási engedélyek megtagadása meghatározatlan ideig az iratkezelő szervezet belügye maradhat - hatékony külső ellenőrzés híján.

4. Gyakori probléma, hogy a kutatási cél kényszerűen módosul, mivel az eredeti tervnek megfelelő iratok nem kerülnek elő; így végül az - akár véletlenül - előkerült dokumentumok határozhatják meg a kutatás (új) irányát, nem pedig fordítva.

5. A fennmaradt iratállomány hitelességét nagyfokú bizalmatlansággal kezelő történészek körében megfogalmazódott az a szigorú bírálat is, amely szerint "a legutóbbi kelet-közép-európai tapasztalatok rávilágítottak, hogy a kommunista korszak újonnan megnyíló irattárai teljesen alkalmatlanok a történelem hiteles feltárására".

A legnagyobb gondot azonban - amint arra Glatz Ferenc is felhívta a figyelmet - ott kell keresni, ahol már véget érnek a kutatás-módszertan belső ügyei, és megkezdődnek a kutatásokkal kapcsolatos különféle külső szempontú elvárások: "a jelenkorkutatás és jelentörténet művelésének legnagyobb akadályaként [...] magát a társadalmi intoleranciát jelölném meg. Nem az iratok elzárt voltát, a források szegényességét".

Az mindenesetre kétségtelen, hogy a jogszabályok adta - előnyös vagy kedvezőtlen - lehetőségek keretei között valóban megindult az a kutatómunka, amelynek eredményeként az elmúlt években egyre nagyobb számban kapnak nyilvánosságot a zárolt irattári és levéltári dokumentumok. Az eddigi iratközlések azonban e dokumentumok feltárásának jelentőségét főként azonnali nyilvánosságra hozataluk tényében látták, és így kevésbé párosultak a kritikai forráskiadványok feldolgozására és közzétételére vonatkozó módszertani szabályok betartásával. Ez voltaképpen az ismeretterjesztő-népszerűsítő, illetve a tudományos publikációk közötti határvonal elmosódásához vezet.