Korán jöttem

Muravidék Parnasszusán

Egyedül voltál

Szótlanul

Visszanézve

Memento mori

Őszidőben

Magasodjál

A sasok a légben halnak

Kellett volna még

Vonulunk az éjen át,
ki tudja, honnét, hová,
lassan mindenben
megfogyatkozva, búsan,
hazátlanul, sírjainkban is
határtalanul, furcsa
történelmi időben,
furcsa beteljesedésben,
nyírfaerdők mélyén,
barázdás anyaföldön,
ezerszáz éve űzve,
tatártól, töröktől,
Habsburgtól, Trianon
szabdalta őseid földjén
félredűl a kereszt,
Krisztus markába is
szöget vertek, falakat
emeltek, hogy ne rakd
össze a Vereckei-hágót.

Kit követsz, kinek hiszel,
te maroknyi magyarság?
Bárhonnan jöttél,
Csodafiúszarvas nyomában
nyeregben viszed a hazát,
bár hited még keresztény,
lelked alagútjain feltör
a siralmas ének, s a
göntérházi temetőben
kicserélik a neved,
s nyugatabbra viszik
a kultúrádat, s lassan
idegen lesz itt minden,
mint elmúlt szerelmed
ruhájának az illata.

Pannónia pusztáiban bujdosol,
mint annak idején Mózes,
s a hétköznapokba öltözöl,
félhiten tengődve, félnyelven,
félmagyarként, kiszolgáltatottan
kutatsz fajtád után Alsólendván.

Vannak temetők, élő temetők
napjainkban, mint tengerből jött
tengerbe menő korok, mártíromnélküliség,
utólagos ítéletek egy haldokló népről,
tudom, hogy van áldás, isteni és emberi,
és felejtés, a melankólia potyautasai
megállnak egy nemlétező templomnál,
egy hóval megnyomorított temető felett,
megtorpanások a süllyedő csendben,
havas fenyőfák, amelyek távol vannak
tőlem és közelebb hozzád, talán egyszer
vibrál az arcodon egy világoslila táj,
tapintható lesz a fény, s festménnyé
válik a pusztaság, hull a hó, mint a
szentek lélegzetei, s az alig járt ösvényen
szűkül a horizont, élő temetőket látok,
idegen istenek tűzhelyeit, fekete
hópelyheket lila ablakaidban, lehet,
hogy egyedül is meg lehet halni.

Megjöttünk, nehéz, agyagos
sár tapadt szekereink kerekére,
mint a ránk nehezedő kor.

Megjöttünk, mint a gólyák,
de félig rakott fészkeinket
lassan belepi az út pora.

Megjöttünk, de utunkon
nem követnek, ösvényeink
szűkülnek, hangjuk bereked.

Megjöttünk, de elkéstünk,
mint minden, ami késve
jön, végre megpihenhetünk?

Megjöttünk, de a messzeségből
még integet dédapám, tekintete
elkísér, megigéz, betakar.

Megjöttünk, hiszen félelembe
születtünk, haldokolva mégis
megérkeztünk, kiszolgáltatottan.

Olyan végtelenül távoli
és elvont minden, mintha
senkihez és semmihez közöd
nem volna, mintha átutazó,
idegen Mars-lakó volnál.

Mindenki külön autóval jön,
de a benzint mások fizetik,
talán a megrendelők, s ők
mondják meg, hogy merre
kell menni, olcsó eleganciával,
átmeneti kényelemmel.

Csak azt tudom, hogy
nincsen visszatérés, s
hogy egyszer halálom előtt
haza kell térni azokhoz,
akik nem idegenek.

Én is úgy akartam élni,
mint aki szolgál az embernek,
saját hajlandóságom szerint,
megerőltettem magam,
kerestem a szolgálatot,
azt az isteni szikrát,
és megbuktam.

Túlcsordultunk
önmagunkon,
most fekszünk
az anyaföldön,
lent vagyunk,
az ég elérhetetlen.

Majd elfelejted lakásod címét,
számát, igazi neved, de a fényben
lesz a te helyed, hiszen csak a fény
teremti és veti az árnyakat, oldja,
amit ember nem oldhat, csodaszert hoz,
a sötétből előhívja az angyalt, a csillagok
kivirágoznak az égen teérted, majd a
mindenséggé leszel, a földdé, az éggé,
az éterré, a halhatatlanság örök parazsa
fénylik helyetted.

Hosszú kételkedés után nem hívod
fel barátaidat, nem keresed őket,
nem akarsz a sok gyűrődés után
megbocsátani, nem kellenek többé
az összefüggések, a hízelgő
beszédek, nem nézel bele többé
a noteszeidbe, fölösleges lesz
az írás is, pedig a szavak sok
mindent elárulhatnak még, nekik
majdnem mindegy, hogy Adyt
idézel vagy Kosztolányit,
reménykedjél, lehet, hogy még
néhányszor szívendöfnek a
blöffölés szlogenjével, ne politizálj,
újabb rendezések helyett itt van
a jól bevált színpadi kép, hogy tanár
vagy, vagy költő, egyre megy, lehetsz
még bohóc is, csak szórakoztass,
adjál újabb szenzációt, legyél gyors
és felületes, de ne legyen megoldás,
a színfalak mögött úgysem rád várnak,
inkább akadjon el a torkodon a
kimondatlan szó, ne legyél többé
letisztult klasszicista, sem
avantgardista, csak hallgassál,
mint az elhagyott sírjel, későre jár,
későre jár...

Lesznek még szekértáborok, érdekközösségek,
kultúrkörök, irodalmi társaságok, fórumok,
vegyesbizottságok, nyelvművelő csoportok,
kihűlő tűzhelyek mellett parázstalan éjszakák,
bábeli zavarok, kialudt mécsesek, meddő
eszmék, csendes esők helyett jégverés,
megrendült hitemben üres kelyhek,
egy parttalan folyó árja sodor egy távoli
éjszakába, s a köd már betakar.

Ó, Istenem, így élni?
Miféle elrendeltetés ez?
Nem egy esztendőt,
hanem életfogytiglant?

Ó, Istenem, kitaszítottság ez,
vagy földi vándorút?
Legalább hazát teremthetnél
e földi száműzetésben.

Ó, Istenem, a feltündöklő
parányi sárpalánták
áthatják majd az Éden
utáni sóvárgást.

Menni kellene melegebb tájakra,
ki tudja, merre, ki tudja, hová?
Északabbra, zúzmarás, fagyos
télbe, délre, keresztre feszítve.

Menni kellene melegebb tájakra,
ki tudja, merre, ki tudja, hová?
Keletebbre, napraforgós nyári
mezőkre, közelebb a Naphoz,
gyökereinkhez.

Istenem, ha célt adtál,
adjál hozzá utat is,
ha anyanyelvet adtál,
adjál hozzá szavakat is,
ha szerelmet adtál,
adjál hozzá tüzet is!

Istenem, hallgasd meg
imáimat!

Útjaid még vihetnek Londonba,
Párizsba, Bosztonba, Belgrádba,
Tokióba, New Yorkba, de meghalni
csak itt tudsz igazán, itt eshetik
szét életed.

Útjaid még vihetnek idegen tájakra,
beleszorulhatsz még idegen,
kiismerhetetlen világokba, de csak
itt állhatsz meg, ezeken a magaslatokon.

Útjaid még vihetnek tökéletesebb
demokráciákba, szétszakadt szigetekre,
de a szőlőszemek és a barázdák
hazahúznak vadon nőtt falusi tájaidra.

Két fal közé szorultál,
két kultúrába, két országba,
két nyelvbe, két gyermek
mosolyába, két diplomával,
két úton járva, két keresztre
feszülve, de mégis egy
az anyád, egy az apád,
egy a testvéred, ők azt
akarták, hogy egy legyél,
s cipeld nyugtalanságod,
idegenséged, ők azt akarták,
hogy két fal közé szorulva is
boldog legyél, ők azt akarták.

Nincsen benne semmi krisztusi,
de a töredékek közt ott van
a szenvedése, a tövises korona
helyett néhány vércsepp az
állkapcson.

Így szeretnék meghalni,
Pannónia síkságán, szikes
talaján, a cölöpkunyhók
magányában, szülő asszonyok
jajkiáltásai közt.

De addig,
Uram, ne vedd el tőlem
a szeretteimet, ne vedd el
tőlem őket!

Czirják Edit
Életutak

Találkoztunk
elbúcsúztunk
te mentél tovább
nyugatnak
én meg keletnek
ösvényeinket fák
szegélyezték
kicsit odább
mező, láp, mocsár...
a hűvös erdőbe
mielőtt beértünk
mondd, hányszor
búcsúzott a nyár?

Találkoztunk
ráeszméltünk -
ugyanaz a
láp, mező, mocsár
keleten, nyugaton
egyaránt.

Elbúcsúztunk -
ki tudja mikor
látjuk még egymást...
ahol a fák az égig érnek
ott hűvös erdő van
friss patak, forrás.

Zágorec-Csuka Judit magyartanár és költő neve nem ismeretlen a Mura mentén élő őshonos magyarság és a szlovének körében, de a Kárpát-medencei magyar irodalomkedvelők és -művelők között sem. A Kiűzve az Édenből című új verseskötetének négy ciklusa 56 költeményt foglal magába.

Az első ciklus, címe Ha angyalod lennék..., tizennégy költeményt tartalmaz. A második ciklusban, Itt maradtam élve..., tizenhat rövidebb-hosszabb vers szerepel. Az Átmenet vagy... ciklusban is tizenkettő költemény van. A negyedik ciklus, a Kiszolgáltatva című viszont tizennégy költeményt foglal magába.

A Kiűzve az Édenből kötet verseit főleg négy - tartalmi, képi, formai és grammatikai - szempont szerint próbálom megközelíteni, elemezni és értelmezni. Szeretnék belemélyedni költeményeinek tartalmi-tematikai mélységeibe, hogy felszínre tárjam, tárhassam a bennük rejlő költői gondolatvilág gazdag értékrendjét, még a sorok közé iktatott eszmei-érzelmi halmazbokrok sokrétegűségét is. Nagyon örülnék, ha sikerülne valóban rátapintanom azokra a mélyreható megérzésekre, emberi-költői sajátos magatartásokra és valóságelemekre, amelyek pazarul, mozaikszerűen épülnek bele egy-egy költeményének, költészetének sokrétű mondanivalójába, s mindezeket az apró lírai elemecskéket összerakva adjam meg a kötet verseinek lényeget hordozó szintézisét.

Szerelmi költészetében szenvedélyes vonzalom, erős érzelmi telítettség hullámzik és vágyakozás érvényesül. Valahogy úgy észlelem és értelmezem mégis ezt a jelenséget, mintha hiányozna belőle a megnyugvás gyönyörét nyújtó beteljesülés, hiszen többször a szerelem csodás érzékelésének megjelenítése feltételes vagy óhajtó módban jut kifejezésre az egyébként érdekes és lenyűgöző, hatalmas erővel ható szerelmes költeményeiben, például: "Ha angyalod lennék", "Ha látlak, megelevenedek...", "Engedd, hogy öleljelek...", "Ha jó leszel, / beléd bújok, / mert én vagyok / az angyalod."

E sorok és még számtalan hasonlók az örökké epekedő, óhajtó és akaró szerelmet sugározzák, a mérhetetlen boldogságban való elmerülést, az édeni szerelmi lángban történő elégnivágyást, illetőleg élnivágyást.

Néhány versében a szerelem és a Mura menti táj motívuma ötvöződik. Például az Esővel jöttél címűben is:

Költészetének képisége nem hemzseg a sokféle költői kifejezőeszköztől. Nem romantikus színezetű mondatalkotással él. Egy kis megszorítással - talán nem is tévedek - úgy fogalmazhatnék, hogy inkább a gondolati verseket kedveli, nem a könnyen érthető, fülbemászó, dallamos csengésű, egyszerűbb dalformát. Tőmondatok nélküli, többszörösen összetett mondatai gondolkodásigényűek, de logikusan fölépítettek. Azt is mondhatnám, hogy képalkotásának jellegzetessége a szokatlan, sajátos szószerkezetek és kifejezések alkalmazása. Előfordulnak, ha ritkábban is a hasonlatok, a jelzős szerkezetek és a metaforikus-szinesztéziás megoldások is. Példa erre a Januári epigramma című vers:

Egy másik jellemző vonása a költői kifejezőeszközök alkalmazásában az ellentétek szembeállítása. Ezek erős hatást tudnak kiváltani. Például ilyenek: "az örökös fagy, virágbontó tavasz"; "teremtésben és gyászban", "fehér hóesés fekete szívedben", "sem élni, sem meghalni", "csendes esők helyett jégverés", "ott bent és itt kint", "fenti lebegés, lenti elnyomás" stb.

A formai megoldást illetően azt állapíthatjuk meg, hogy a költemények szerkezeti fölépítése eltér a hagyományos, klasszikus formáktól. A megszokott versalkotási szokásokat mellőzve teremti meg sajátosan egyéni módon megkonstruált költeményeit, verssorait, strófáit. Nála hiába keresnénk a ma már "kissé régiesnek" tűnő, tűnhető versteremtési eljárást, a sorok egyenlő szótagszámát, a szigorú és mértékre szabott strófák pontos megoldását, a rendszeresen alkalmazott rímeket stb. Ilyet nála nem találunk, de ez lírai opusának gazdag értékrendjét egyáltalán nem csökkenti. Vegyük példának a kötet első versének első versszakát:

Egy kis verselméleti megközelítéssel rögtön látjuk, hogy a hatsoros strófa sorainak szótagszáma mennyire eltérő: 6, 9, 7, 6, 5, 4. Vagyis "rendbontó"?! Dehogy. Bár rímtelen a versszak, mégis érzünk benne valamilyen lüktetést, ritmust. Az egyszerű közlő mondatokon túl bizonyos esztétikai többlet érvényesül benne, vagyis lírai telítettség. Mitől van ez? Attól a magával ragadó lendülettől, a tartalomból kisugárzó többletlényegtől, a szokatlan szószerkezetektől, illetőleg vonzatoktól, ami elindítja énünk értelmi és érzelmi hullámzását, a befogadási folyamatot, azaz az esztétikai élményigényt.

Úgy vélem, ez az egy példa is világosan és egyértelműen szemlélteti azt a tényt, hogy a verset nem a forma, a külalak és a megszerkesztés teszi költeménnyé.

Grammatikai szempontú vizsgálódásunk eredményeként az egyik legszembetűnőbb sajátossága költészetének, hogy mondandóját többszörösen összetett mondatok alkalmazásával oldja meg. Tőmondatot vagy egyszerű mondatot még a legrövidebb, négysoros versében sem találunk. Például az Álmomban című vers is összetett, két tagmondatból áll:

Szókincse változatos, megdöbbentően sajátos, egyéni stílusárnyalatokkal, szinte már az értelmetlenségbe áthajló, merész szerkesztésjegyekkel; de modern hangvétellel, könnyed nyelvezettel. Például az alábbi szóösszevonások, kifejezések és mondatelemek: "élő temetőket látok"; "fényoszlopok alagútjain"; "belefulladunk mozdulatlan önmagunkba"; "őszül bennem az idő"; "keljen fel a napom homlokodon"; "a csillagok kivirágoznak az égen" stb. alátámasztják ezt az észrevételt.

Érdekes költői fogalmazási adottság, hogy fontos közlendőit az évszakok jellegzetességébe ágyazza "értéklerakódási szándékkal".

A harmadik ciklusban a barátságokról, az igaz emberi kapcsolatról, annak felbecsülhetetlen értékrendjéről nyilatkozik. E költeményeiben széles baráti kört érint, az emberbenhivés, a bátor kiállás és vállalás szellemében foglal állást.

A bonyolult és visszás társadalmi viszonyok is megfogalmazódnak néhány költeményében. Kora társadalmának reális tükörképét mutatja meg ezekben az egyének és a közösségek pozitív vagy negatív vetületeiben, a jelen levő és erősen élő olyan "bitorló" erőket, amelyek annyira befolyásolják az egyes emberek lelki és szellemi életvitelét.

Gondolatrendszerében és érzésvilágában érvényre jut a szűkebb haza is, Muravidék. Ez nem egyszerű ragaszkodás csupán, "fitogtatás", de igazi szeretet, egyfajta "szerelem"-féle. Ezt fejezik ki az alábbi sorok is:

A "lenni vagy nem lenni" kérdéskör fogalmazódik meg sok versében. Tömör és terhes gondolatokat feszeget a nyolcsoros Távozóban "programversében" is. Hiteles tükörképe ez a mai muravidéki kisebbségi magyar etnikai közösség viszálykodásainak, a meg nem értés átkos tülekedésének a hatalmi székfoglalások anyagias "bitorlásáért".

Vágyik egyfajta más világba! Egy jobb, egy szebb, egy emberibb és igazságosabb közösségbe, ahol a megértés, a másság megbecsülése és az érdem elfogadása az értékmérő mérce. Mozaikszerű motívumrendszerében kiábrándult csalódottságot jelenít meg új hanggal, színnel, mondanivalóval és esztétikai-irodalmi kifejezésmóddal.

De a keserűség, a fájdalom és a "kitaszítottság" érzete mellett nem a belenyugvás, a lemondás, a meghunyászkodás, a "térdhajlítás", hanem az élniakarás szilárd elszántsága dominál nála: a csak azért is megmutatom ennek a "komisz világnak". Konok elhivatottsága, görcsös ragaszkodása, hogy "nem adja fel a harcát a végső kimerültségig sem"! Ahogy Ady írta Az értől az Óceánig című versében: "Akarom, mert..." Ilyen Zágorec-Csuka Judit, az ember, és a költészete is. Megalkuvás nélkül haladni a maga által kitűzött cél felé, bármilyen göröngyös is legyen az út.

Egyéni sorsának alakulását nem tudja - nem is akarja - elszakítani népétől, történelmétől, annak fejlődésétől és jövőjétől. A magyarsággond sok versében jut kifejezésre. Ilyen gondolatokat olvashatunk a Csodafiúszarvas nyomában (Vörösmarty-motívumokra) című költeményében:

A Szolgálat című versében hitvallásszerűen nyilatkozza ugyanezt:

Röviden, tömören összefoglalva Zágorec-Csuka Judit ars poeticáját, alkotói attitűdjét, azt kell mondanunk, hogy a Kiűzve az édenből című verseskötete új témakörök sajátos "kincsestárával" gazdagítja nemcsak a szlovéniai magyar irodalmat, de méltó helyet foglal el az egyetemes magyar kultúrában és szépirodalomban is.