A DEBRECENI EGYETEM
MAGYAR NYELVTUDOMÁNYI INTÉZETÉNEK
KIADVÁNYAI

DEBRECEN, 2004

(c) Zaicz Gábor, 2004.

(c) Csepregi Márta, 2004.

ISBN 963 472 793

ISSN 0209-8156

Felelős kiadó: Dr. Bartha Elek

Készült a Debreceni Egyetem Könyvtárának
Sokszorosító Üzemében

Jelen füzet egy finnugor nyelvész életútját és tudományos tevékenységét kívánja bemutatni. Bizonyos munkatársai, egykori hallgatói némely alábbi meghatározást ugyan indokolatlannak, sőt pontatlannak tartanak, az alábbi szerzők - akik soha sem vagy csak az utolsó éveiben tartoztak Vértes Edit szűkebb szakmai körébe - a professzornő pályáját az itt leírtak szerint értékelik.

Még két körülményt nem kívánunk elhallgatni. Halála után örököse, Nemes László író unokanővére teljes tudományos könyvtárát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem finnugor tanszékére hagyományozta.

Egyidejűleg Vértes Edit tiszteletére "Finnugor díj Vértes Edit emlékére" elnevezésű alapítvány létrehozását határozta el. Az alapítvány célja: finnugor nyelvészeti, valamint néprajzi, történelmi, irodalmi területen figyelemre méltó tevékenységet folytató, negyven év alatti magyar anyanyelvű oktató, kutató munkájának elismerése. A magyar megjelölés a jelölt állampolgárságától és lakhelyétől független. Az öttagú kuratórium döntését közzéteszi a Finnugor Világban, A Reguly Társaság Értesítőjében. A díj kiosztására első ízben várhatóan 2004 májusában kerül sor. Az átadásra az alapítvány székhelyén, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, a hagyományos Pázmány napi ünnepségek keretében kerül majd sor, mely közel esik Vértes Edit születési évfordulójához.

A Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének kiadványai sorozatában Vértes Edit (1919-2002) címmel Zaicz Gábor, majd Hosszú élet a nyelvi tények társaságában címmel Csepregi Márta méltatását adjuk. Ezt követi a Vértes Edit tudományos munkássága című bibliográfia, Zaicz Gábor összeállításában.

A sorozat eddigi 81 száma közt több finnugor vonatkozású. 1939-ben jelent meg Bakó Elemér A finn népnyelvkutatás című műve (4. sz.). Több írás Vértes Edit nevéhez fűződik, mint A magyar mássalhangzó-kapcsolódások rendszerének törvényszerűségeihez (53. sz.) és a Vélemények és ellenvélemények (62. sz.). Papp István (49. sz.), Kálmán Béla (52. sz.), Andrássyné Kövesi Magda (58. sz.) mellett Vértes Editet (54. sz.) köszönti egy-egy szám a születésnapján. A sorozat egyik tagja nemcsak a debreceni magyar, hanem a finnugor nyelvtudományi tanszék történetével is foglalkozik (51. sz.).

Piliscsaba, 2004. január 31.

Zaicz Gábor

2002. augusztus 11-én, 84. életévében elhunyt az uralisztika hazai nesztora, az osztják nyelv kimagasló kutatója és nagy hagyatékainak feldolgozója, a nyugat-szibériai mitológia egyik legkitűnőbb ismerője, több külföldi nyelvtudományi társaság tiszteleti és a Finn Tudományos Akadémia külső tagja, professor emeritus. Alig egy hónappal követte kedves munkatársát, a tragikus sorsú Schmidt Évát. Rövid időn belül igen nagy, alig kiheverhető veszteségeket szenvedett a hazai obugrisztika.

Az uralisztika és a magyar nyelvtudomány jelentős személyisége távozott körünkből. Hatalmas életműve joggal buzdíthatja arra tudományszakunk legifjabb nemzedékét, hogy a töretlen kitartás, a szakadatlan munkálkodás és a megingathatatlan hit annak eredményességében egész életre szóló lendületet és életkedvet adhat az új évezred emberének is.

Vértes Edit 1919. május 31-én, Budapesten született. Közelebbről abban a Bakáts téri kórházban, amelyben akkortájt édesapja, Vértes Jenő - mint székesfővárosi kórházi gondnok - gondnokként működött, és ahol feleségével, László Ilonával szolgálati lakásban lakott. A szülők visszaemlékezése szerint egy szép napon szobájuk mennyezete leszakadt, a kiságy és a pólya tele lett törmelékkel, de a kisbabának nem történt baja.

Vértes Jenő Veszprém megyei polgári családból származott, s épületgondnoki foglalkozása és építészeti kérdésekben való jártassága alapján alighanem kereskedelmi iskolát végezhetett. A kórházból hamarosan elkerült, bérházak gondnoka lett, és különféle vállalkozásokba kezdett, különösebb eredmények nélkül. Családjával az 1920-as évek elején a Szív utcában lakott, majd pedig egy szép, nagy lakásba költözhettek az Andrássy út 55. szám alatt. Feleségének ún. munkamesternői oklevele volt - mely a későbbi politechnikai oktatói végzettségnek felel meg -, és kézimunkát, szabás-varrást tanított. Aztán Edit édesanyja varróiskolát nyitott az Andrássy úti lakásban, és az igen sikeresnek bizonyult egészen a háborús évekig.

Anyai ágon Vértes Edit felmenőit a dédszülőkig visszavezethetjük. László Ilona apja, a Felvidéken született László Lipót Pozsonyban és Pesten jogot tanult, de nem doktorált le. A úri szabóságtól kezdve a kávéházig voltak a kezdetekben vállalkozásai, majd - már családosan - egy kisebb fővárosi bankház vezérigazgatója lett. Az 1920-as években nyugdíj helyett tetemes végkielégítést vett fel, amelyet aztán tőzsdén szinte az utolsó fillérig elveszített. László Ilona édesanyja, Apfel Malvin - Apfel Fülöp szombathelyi órás-ékszerész és a Győr megyei Koroncó községből való Benedek Katalin leányaként - gyermekkorától kezdve tiszta polgári jómódban élt. Szülei az első világháború idején mint becsületes honpolgárok a vagyonukat soha vissza nem fizetett hadikölcsönbe fektették, és ekként szegényedtek el. László Ilonának két nénje volt: közülük az idősebb a kétszer is megházasodott, fiatalon elhunyt Ella. A család és az ifjúkor mindezen adatait Nemes László író szívességének köszönhetem, akinek - Edit elsőfokú unokatestvérének - most két mondat erejéig átadom a szót: "A középső László-lány volt Margit, az én édesanyám. Férjét (édesapámat), a Bakáts téri kórház akkori fiatal orvosát Edit édesapja, a kórház akkori gondnoka mutatta be neki."

A kis Editnek két-három éves korától német nevelőnője volt, és már gyermekkorában szinte egyformán beszélt németül és magyarul. Még talán tizenkét éves sem volt, amikor már franciául is jól tudott. A családban két gyermek volt, Edit és Laci, akiknek gimnáziumi tanulmányait és az általuk akkor olvasott Eötvös, Jósika, Kemény Zsigmond műveket a nagyszüleikhez költözött dédanyjuk kísérte nagy figyelemmel.

Szüleinek házassága azonban nem volt igazán harmonikusnak mondható. Talán ez is hozzájárult a gyerekkorához képest túlságosan is komoly, később főként a tudományos munkájára koncentráló természetéhez. Mint polgári család gyermeke, az akkori felfogás szerint természetesen tanult zongorázni, táncolni és teniszezni, de igazán csak az iskola, a tanulás érdekelte.

Az Andrássy úti Mária Terézia gimnázium tanulójaként szüleitől mindazt az anyagi támogatást megkapta, amit az iskola többnyire középosztálybeli, részben felsőbb osztálybeli növendékei megkaptak: megfelelő taníttatást, nyelvtanulást, külföldi utazást, de ő ennél többre vágyott. A családi élet meghitt, bensőséges melegére. Rajongott néhány tanárnőjéért, ezek szakmai és erkölcsi nevelésében, tényleges (vagy általa vélt) morális családi és társadalmi eszményeikben próbálta megtalálni azt az ideált, amit otthon - úgy látta - hiába keres.

Nyaralni is többnyire a nevelőnőjével küldték. Még 12 éves sem volt, amikor elhatározta, hogy finnugor nyelvész lesz. Kétszer unokatestvérérével együtt nyaralt: a Balatonnál és a jugoszláviai Palicson. Egy nyári nyelvtanfolyamot elvégzett a perugai nyári egyetemen is.

"Ez a kielégületlenség vitte őt bizonyára már 15-16 éves korában az Isten-keresés, a hazai és külföldi katolikus templomokban érzett áhítat, a mély vallásosság felé. A magyar történelem és irodalom szeretete pedig a magyar sorskérdések, azon túl pedig a magyarság eredete, a finn-magyar rokonság problematikája felé. Tizenkét-tizenhárom éves kora óta tudatosan készült arra, hogy a finnugor nyelvtudománynak elkötelezettje legyen. Kereste ennek lehetőségeit. 1935-ben, 16 éves korában, a finn-magyar diákcsere keretén belül a vakációt Finnországban töltötte. Itthon barátságot kötött például az akkori finn követ lányával - és ez a barátságuk élete utolsó esztendeiig megmaradt."

1937-ben beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-olasz-művészettörténet szakára. Szüleinek kívánságára mindezt hamarosan felcserélte ugyan a matematika-fizika szakkal, de egyidejűleg rendszeresen hallgatott a bölcsészkaron is finnugor, magyar és általános nyelvészeti előadásokat. 1942 júniusában a természettudományi karon kapott középiskolai tanári oklevelet, a következő év decemberében viszont nyelvészetből doktorált: finnugrisztikából főtárgyként, magyar nyelvészetből pedig melléktárgyként. A bizottság tagjai Zsirai Miklós, Laziczius Gyula és Pais Dezső voltak.

Ezután négy évig, 1941-1945-ig Szentendrén a katolikus tankerületben tanított, majd pedig hat esztendőn keresztül különféle fővárosi középiskolákban: magyart, németet, olaszt, latint, művészettörténetet, illetve matematikát, fizikát, valamint gazdaságtant is. Időközben előbb szeniorként működött a budapesti egyetem finnugor könyvtárában, majd gyakornokként a műegyetem matematikai tanszékén. 1951-ben a Központi Fizikai Kutatóintézet akusztikai és ultrahang csoportjában az érthetőségi vizsgálatok nyelvészeti feladatait kutatta, vagyis nyelvészeti statisztikai munkálatokat végzett. A következő évben az MTA Nyelvtudományi Intézetének finnugor osztályára került, 1952-1984 közti tudományos munkássága szakmai körökben közismert.

Eleinte - egy esztendőn át - Beke Ödön kéziratos cseremisz szótárán dolgozott. Ezt követően évtizedekre A magyar szókészlet finnugor elemei című szófejtő szótár (az MSzFE), majd az Uralisches etymologisches Wörterbuch (az UEW) munkatársává vált. Kandidátusi értekezését 1958-ban védte meg, majd 1976-ban nyerte el az akadémiai doktori fokozatot. Harminckét éves kutatóintézeti tevékenységet követőn, 1984-ben kinevezték a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem finnugor nyelvtudományi tanszéke tanszékvezető professzorának. 1989-ben vonult nyugdíjba.

A háború után szülei elváltak, külön lakásba költözött. 1947 karácsonyán férjhez ment. Férje Alexander László, korábbi repülőtiszt sem érdeklődésében, sem életvitelében nem bizonyult megfelelő partnernek. Alig egy év múltán elváltak. Amíg az egyház nem nyilvánította - évtizedek múltán - semmisnek a házasságot, a maga meggyőződésének megfelelően nem is gondolhatott újabb házasságra. Ez is alapvetően meghatározta későbbi életét.

A tanítást annak idején azért kellett abbahagynia, mert a hangszálaival hosszú évekig tartó súlyos problémái támadtak. Egyszer már a hangszálait akarták kioperálni, de nem egyezett bele. Mindig visszatértek a papillomák, a szemölcsszerű burjánzásból álló daganatok, tizennyolcszor is meg kellett operálni. Egy-egy műtét után hetekig-hónapokig nem is beszélhetett, telefonon is csak kopogással lehetett érintkezni vele; egy kopogás: igen, két kopogás: nem. Végül megállapították, hogy a betegség oka füstallergia, nagyfokú érzékenység. Ez egész későbbi életét bizonyos korlátok közé szorította: nem mehetett olyan helyekre, ahol dohányoznak; étterembe, színházba, moziba, hangversenyre is alig-alig, mert füstös előtereken kellett volna átmennie. Ezért szerette annyira az év felét, kora tavasztól késő őszig, édesanyja Normafa úti, később sajátjává lett nyaralója magaslati, tiszta levegőjében tölteni.

Miután a hangja valamennyire rendbe jött, már újra taníthatott, előadásokat is tartott. Külföldön Finnországban, Stockholmban, Hamburgban, Münchenben, és több amerikai egyetemen. A helsinki Finnugor és Kalevala Társaság tagja, a Finn Tudományos Akadémia külföldi tagja, a német Societas Uralo-Altaica tagja lett.

Ami a szinte élete utolsó napjáig tartó tudományos munkája mellett a magánéletét, szórakozásait illeti: nagyon szerette a kutyákat, iskoláskora óta mindig volt kutyája, az utolsó évtizedekben erdélyi kopója. Kutyáinak többnyire finn nevet adott, általában a Kalevalából: Lempo, Lukko stb.

Szeretett autót vezetni. Körülményesen, merev tartással, fehér kesztyűben vezette kocsiját. 1962-ben vett Hamburgban az egyetemi előadásáért és Finnországban végzett tudományos munkáért kapott honoráriumból egy használt, bogárhátú Volkswagent, amit majdnem húsz év múlva cserélt egy másik, használt bogárhátú VW-re.

Szeretett utazni, külföldi útjain a táj szépségei mellett főként a múzeumok, kulturális, művészeti emlékek érdekelték. Jellemző, ami egyik utolsó nagy külföldi utazásánál történt. Társasutazással töltött két hetet Mexikóban. Az útjuk végén közölték, hogy valami egészen jelentéktelen ráfizetéssel még egy hétig maradhatnak Acapulcóban, a világ egyik leghíresebb tengeri fürdőhelyén. A magyar turistacsoportból mindenki maradt, egyedül ő utazott haza. A kulturális nevezetességeket már látta, egy hetet nem szánt fölöslegesen tengerparti nyaralásra.

Igen kedvelte a bridzsezést. Mintegy hetvenéves koráig síelt, szerényen, a budai hegyekben.

"Nem volt mindennapi jelenség. Semmilyen vonatkozásban. Requiescat in pace."

A halottért mondott ima véső szavaival - "nyugodjék békével" -, az unokaöcs feljegyzéseit felidézve fejeztem be Vértes Edit bemutatását. 2003. szeptember 9-én hamvai a Farkasréti Mindenszentek Plébániatemplom altemplomában nyertek örök menedéket.

Egyetemi éveire közel hatvan esztendő távlatában is szeretettel gondolt vissza, ezen belül is mindenekelőtt a pesti bölcsészkarnak Múzeum körúti nyelvészeti szemináriumára, melynek egész éves, a szünidei időszakokra ugyancsak kiterjedő pezsgő életét többek közt a mai egyetemi hallgatók is megirigyelhetnék, "mert ez a szeminárium nem pusztán könyvtár volt egy kezdő kutató számára, hanem annál sokkal több: kezdő (és haladottabb) nyelvészek klubjának nevezhetném". Finnugor vizsgálódásainak területéül eredetileg a zürjént választotta, de professzora - feltehetőleg a kéziratos Pápay-hagyaték majdani publikálására és német nyelvű értelmezésére is gondolva - osztjákológust kívánt belőle nevelni, és a 21-22 éves egyetemista tudomásul is vette eme módosított kutatási körnek a kijelölését. Legkedvesebb tanárai vizsgáztatták egyetemi doktori vizsgáján: finnugor nyelvészetből Zsirai Miklós, fonetikából és általános nyelvészetből Laziczius Gyula, "hungarológiából" [magyar nyelvtörténetből] pedig Pais Dezső. Mindenekelőtt Laziczius, valamint a Vértesnél néhány évvel idősebb, fiatalon meghalt Horváth Károly hatott tudományos indulására meghatározó befolyással. Az 1940-es évektől kezdve aztán Wolfgang Steinitz a külföldiek közül. Nagy tisztelője volt Fokos Dávidnak, Lakó Györgynek és Erkki Itkonennak.

Vértesre a külföldi tudósok közül elsősorban Steinitz erős egyénisége hatott, ha két évtizeden át egy kissé bénítóan is. Az 1980-as években négy gyűjteményes kötetben jelentették meg Wolfgang Steinitz 1935. évi osztják nyelvi és folklór kutatásainak kiadatlanul maradt, rendkívül gazdag anyagát, és ennek közzétételében jelentős szerep várt a budapesti kutatóintézet főmunkatársára, majd a debreceni finnugor tanszék vezetőjére is. Ezáltal a hagyatékot gondozó német tanítványok felkérésére az Ostjakologische Arbeiten (Budapest, 1975-1989) címmel megjelent munkálat kiadócsoportjának lett munkatársává, és a sorozat harmadik kötetének társszerzőjévé, közelebbről Steinitz "délies jellegű" osztják anyagának sajtó alá rendezőjévé (Texte aus dem Nachlass. Budapest, 1989. 30-67, 102-104, 219-386).

Legelső publikációi részben műegyetemi végzettségéhez és a műszaki szaknyelv vizsgálatához kapcsolódnak (Ipari számtan-mértan. Budapest, 1947. 192 p. Vegyipari szakkönyvtár; Matematikai szaknyelvünk nemzeti jellege. Pais-Emlékkönyv. Budapest, 1956. 398-402). Fontosabbak azonban ezeknél azok a magyar nyelvre irányuló hangtani és morfonológiai tanulmányai, melyek következetesen matematikai-statisztikai módszereket alkalmaznak, és e vonatkozásban egész tudományos pályáját végigkísérik.

Csak néhány idevágó dolgozatát említhetjük meg e helyütt, melyeknek egy része - olykor cikksorozatként közzétett - könyvterjedelmű tanulmány (bővebben l. tudományos munkásságát, melyben a rövidítések feloldása is szerepel): Adalékok a magyar nyelv hangtani szerkezetéhez. NyK. 54: 99-140, 55: 138-180, 56: 215-266 (németül: ALH. 3: 125-158, 411-430, 4: 193-224); Szótározott szavaink száma és a szókészlet nagysága. Nyr. 79: 329-338; Rekonstrukció és valószínűségszámítás. [Az uráli szibilánsok kérdésköre.] NyK. 72: 297-322; Gedanken über Nominalsatz und Statistik. FUF. 43: 304-320; A magyar mássalhangzó-kapcsolódások rendszerének törvényszerűségeihez. MNyj. 26/27: 159-225. Magyar (vagy részben magyar) hangtörténeti, történeti alaktani és szókészleti tárgyú dolgozatai rendszerint osztják, obi-ugor, ugor, illetőleg finnugor központúak is egyben: A birtoklás fogalmának kifejezése a finnugor nyelvekben. NyK. 57: 146-159, 59: 102-119; Van-e a finnugor *k-nak k-fejleménye mélyhangú szavainkban? NyK. 62: 7-21; Adalékok dajkanyelvi szavaink kormeghatározásához. MNy. 62: 171-178, 309-317; Wahrscheinlichgenauigkeit von erschlossenen Lauten. In: Studies in Finno-Ugric Linguistics. In Honor of Alo Raun. Bloomington, 1977. 409-425; Módszertani kísérlet. In: Urálisztikai tanulmányok [1]. Budapest, 1983. 441-453; A magyar szókezdő és szóvégi mássalhangzó-torlódások. NyK. 86: 167-177; Wie weit konnten die Finnougrier zählen? FUF. 52: 1-97 (magyar nyelvű változata: MNy. 89: 144-163, 296-311); A zárhangok ugor vagy ősmagyar fejlődésének a kérdéséhez. FUD. 4: 163-198; A nazálisok, likvidák, aszibiláns réshangok ugor vagy ősmagyar fejlődésének a kérdéséhez. FUD. 5: 211-239; Az előmagyar mássalhangzók fejlődésének néhány problémája. MNy. 97: 405-423.

Osztják hang- és alaktani kutatásainak legjelentősebb termékei egyben tudományos előrelépését is szolgálták. Az osztják személynévmásokat vizsgálta meg egyetemi doktori értekezésében (Budapest, 1943. 35 l.), melynek továbbfejlesztett, az egész névmásrendszerre kiterjedő változata egy negyedszázaddal később könyv alakban látott napvilágot (Die ostjakischen Pronomina. Budapest, 1967. 272 l. = Uralic and Altaic Series 74). 1958-ban megvédett kandidátusi értekezése (Keleti-osztják névmásragozás) nem jelent meg nyomtatásban. Akadémiai doktori disszertációjában az osztják fonémák kölcsönhatásáról értekezett; ennek felhasználásával készült alábbi munkája: Morphonematische Untersuchung der ostjakischen Vokalharmonie. Budapest, 1977. 192 l. Rövid mutatvány további fontos osztják nyelvészeti és folklór tárgyú publikációi közül: A vahi osztják nyelvjárás hangjelöléseiről. NyK. 61: 247-265; A szurguti osztják nyelvjárások hangjelöléséről és hangmegfeleléseiről. NyK. 62: 255-279; Beiträge zur Kenntnis der ostjakischen Pronominaladverbien. ALH. 12: 167-186, 255-271, 13: 15-33; Keleti osztják mondatfonetikai vizsgálatok. NyK. 67: 217-241; Zum Entwicklungsprozess einiger neuerer ostjakischer Suffixe. ALH. 17: 41-58; Vokalharmonie und Vokalbestand im Südostjakischen. FUF. 37: 1-70; Hadmenet, nászmenet. Irtisi osztják mesék és mondák. Vál., ford., utószó, jegyz. Budapest, 1975; Einwände gegen die "Vereinfachung der FU-Transkription" vom ostjakischen Standpunkt. JSFOu. 76: 83-98; Zur Problematik der nördlicheren westostjakischen Mundarten. ALH. 33: 123-165; Vázlat a déli osztják kresztomátiához. Debrecen, 1985. 35 l.; Bevezetés az uráli népköltészetbe (Déli osztják népköltészet). Társszerző: T. Lovas Rózsa. Budapest, 1985; Brautfahrten. Ein ostjakisches Heldenepos. Társszerző: T. Lovas Rózsa. Hamburg, 1986; Az osztják magánhangzó-illeszkedés felbomlásához (A XX. sz. elején a Jugán mentén). MNyj. 36: 129-142.

Az osztják meséken és mondákon, az osztják népköltészeten át egyenes út vezetett a nyugat-szibériai nyelvrokon népek - a vogulok, az osztjákok és a szamojédok - mitológiájának vizsgálatához. Szibériai nyelvrokonaink mitológiai lexikona c. recenziómban részletesen bemutattam a Die Mythologie der Uralier Sibiriens von Edith Vértes címmel, 1997-ben, Stuttgartban napvilágot látott, 314 lapos enciklopédikus összegezést. Ebben a lexikonszerű feldolgozás fő értékeként ezt jelöltem meg: "A [szerző a] mintegy százesztendős szakirodalomnak minden maradandó megállapítását egyetlen munkába sűríti" (MNy. 97: 248). E kitűnő munkának tömör, magyar nyelvű összegezése már korábban, a debreceni nemzetközi finnugor kongresszus alkalmából megjelent egyetemi tankönyvként, Szibériai nyelvrokonaink hitvilága címmel (Budapest, 1990).

Az 1950-es évek végén, Erkki Itkonen és Kustaa Vilkuna javaslatára, a magyar-finn kulturális egyezmény keretében elvállalta K. F. Karjalainen, majd Heikki Paasonen osztják hagyatékának a gondozását. Ekkortájt vetődött föl az is, hogy valamiképpen meg kellene menteni az utókor számára Pápay Józsefnek ugyancsak publikálatlanul maradt osztják feljegyzéseit is. Később pedig, tekintettel arra, hogy nagy terjedelmű kéziratok tanulmányozását és kiadását magára vállalta ("az osztják hagyatékok gondozása lett a szakterületem"), Wolfgang Steinitz osztják anyagának a megjelentetésekor is számítottak a közreműködésére. Véleményem szerint akár a kérdéskör ars poeticájának is tekinthető Kötelezettségeink Reguly és hagyatékának gondozói iránt címet viselő, nagy ívű és igen időszerű tanulmánya (MNy. 91: 431-447).

Paasonen szótári gyűjtését ismert módon már 1926-ban közzétette Kai Donner, Karjalainenét pedig kétkötetes munkájában, 1948-ban Y. H. Toivonen (ehhez Vértes 1996-ban egy kis harmadik, kiegészítő kötetet csatolt Karjalainen déli osztják gyűjtése alapján: Lexica Societatis Fenno-Ugricae X:3). A magyar tudós fő feladata következésképpen a nyelvtani feljegyzések és a szöveganyag feldolgozása és kiadása volt. Az előbbiek publikálása alig fél évtized alatt megtörtént, az alábbi főcímekkel: K. F. Karjalainen: Grammatikalische Aufzeichnungen aus ostjakischen Mundarten. MSFOu. 128 (1964). 341 p.; Ostjakische grammatikalische Aufzeichnungen nach den Dialekten an der Konda und am Jugan von H. Paasonen. JSFOu. 66/2 (1965): 1-96. A tekintélyes terjedelmű szövegeknek a feldolgozása viszont - amennyiben az ide tartozó első és utolsó kötet megjelenési évét vesszük figyelembe csupán - több mint egy negyed századot is igénybe vett. Ennek az a magyarázata, hogy a finn gyűjtők helyszíni feljegyzései 1. kizárólag osztják nyelvűek voltak, 2. a finnugor hangjelölés egységesítése előtti egyéni írásmóddal készültek, és 3. e feljegyzéseket a gyűjtők hazaérkezésük után semmiféle magyarázattal, kiegészítéssel nem látták el. A feldolgozónak tehát 1. értelmeznie, 2. a korszerű átíráshoz átigazítania, 3. lefordítania és 4. jegyzetanyaggal ellátnia egyaránt kellett a következő, nyomtatásban a segédanyaggal együtt végül mintegy 1700 oldalt kitevő szövegeket: K. F. Karjalainens südostjakische Textsammlungen. Bd. I. MSFOu. 157 (1975). 256 l., Bd. II. MSFOu. 225 (1997). 192 l. (a déli osztják szövegekhez fűzött kommentárokat tartalmazó, befejező III. kötet publikálása hamarosan várható); H. Paasonens südostjakische Textsammlungen. Bd. I. MSFOu. 172 (1980). 290 l., Bd. II. MSFOu 173. (1980). 345 l., Bd. III. MSFOu. 174 (1980). 305 l., Bd. IV. MSFOu. 175 (1980). 195 l.; H. Paasonens surgutostjakische Textsammlungen am Jugan. MSFOu 240. (2001). 111 l.

Pápay József 1931-ben bekövetkezett halálakor a XIX. század végén tőle gyűjtött osztják szövegek publikálásra alkalmas állapotban maradtak az utókorra. Az MTA kézirattárában őrzött kéziratokat egykori szerzője egyenesen nyomdakésznek minősítette, és Pápaynak további értékes eredeti feljegyzései is fennmaradtak a debreceni Református Kollégium kézirattárában. A tőle gyűjtött szövegek egy részét Fazekas Jenő (1934), Zsirai Miklós (1944, 1951), Fokos Dávid (1963) és Erdélyi István (1972) rendezte sajtó alá. Mintegy 1500 oldalas anyag azonban, amely hősi énekeket és a hozzájuk készült jegyzeteket, északi-osztják szógyűjteményt, továbbá többek közt nyelvtani, néprajzi és mitológiai feljegyzéseket tartalmazott, valamint Pápay csuvas gyűjtését foglalta magában, és amely a publikált anyagot terjedelmében meghaladta, az 1980-as évek végéig csak kéziratban volt olvasható. Vértes Edit az általa alapított debreceni Bibliotheca Pápayensis című sorozat gondozásával és e sorozat I-VI. és VIII. kötetének megjelentetésével - melyeknek átlagos terjedelme meghaladja a 250 lapot -, 1988-től kezdődően, fotoprint eljárással közzétette - ezáltal alkalmassá tette, megmentette a kutatás számára - a ceruzaírásos, egyre halványuló eredetinek jól olvasható hasonmását: I. A Nadym-folyó melléki nép élete (Próbafüzet). (1988); Hősi énekek I. (1990); III. Hősi énekek II. (1990); IV. Hősi ének töredékek (1993). V. Regék és regetöredékek (1992). VI. Népélet és egyebek (1995). Az Osztják nyelvtani feljegyzések címet viselő, 1998-ben kiadott VIII. füzet voltaképpen az északi-osztják és az északi-vogul dialektus egybevetése magyar értelmezéssel, melyet a Pápay-életmű gondozójának Pápay József osztják hagyatékáról című - túlzás nélkül: a finnugor szakosok majdani egyik kötelező olvasmányának ajánlható - dolgozatában (FUD. 5: 39-47) az első uralisztikai kontrasztív nyelvtannak tekint (i. h. 45). - A Pápay csuvas hagyatékát (naplórészlet, csuvas szójegyzék) összegező VII. füzet Agyagási Klára kritikai feldolgozásában és német fordításával látott napvilágot 1997-ben.

A fentiek ismeretében kijelenthető: az eltávozott életműve párját ritkító terjedelmében és sokoldalúságában egyaránt. Pedig még csak utalást tettünk az MSzFE és az UEW kapcsán végzett évtizedes szótári tevékenységre. Az utóbbival kapcsolatban megosztott akadémiai díjat is elnyert, de ő azt szakmai kifogásokra hivatkozva - illetőleg mint tudományos és erkölcsi elveivel összeférhetetlent - nem vette át (nézőpontját ezzel kapcsolatban egyebek mellett l. Vélemények és ellenvélemények főcímet viselő dolgozatában: MNyj. 32: 115-149.) Ami a munkásság további részterületeit illeti, említtessék meg jó néhány őstörténeti tanulmánya, illetőleg általános-elméleti nyelvészeti értekezése közül is legalább egynek-egynek a címe: Randbemerkungen zu den neuesten Forschungen auf dem Gebiete der ungarischen Vorgeschichte. ALH. 4: 427-462; Brřndal szófajelmélete. ÁNyT. 1 (1963): 325-338. Legkedvesebb hazai nyelvész kollégáinak tudományos életművét mintaszerű bibliográfiákban összegezte: Veröffentlichungen von D. R. Fokos-Fuchs. ALH. 24: 15-24; György Lakó Bibliographie. Bloomington, 1985. 42 l. Az övéről a közvetlen debreceni munkatársak és a fővárosi uralista kollégák tollából születésének kerek évfordulóin olvashattunk (vö. FUD. 1: 5-10, 3: 151-152; MNy. 87: 120-123, 95: 376-381; MSFOu. 240: 109-111). A Magyar Nyelvben (az idézett helyeken) például előbb a jubiláns témáinak, témaköreinek sokrétűségét követhetjük nyomon, majd a gazdag életmű sokoldalú méltatását fedezhetjük fel. Szakmailag nehezen érthető, hogy noha szép kort ért meg, ünnepi kötet sohasem készült a tiszteletére.

A finn-permi œ ugor megfelelése címmel, 2002 tavaszán készült el legutolsó tudományos dolgozata, melynek megjelenése a következő évre, kollégánk hatvanadik születésnapjára esett (Permistica et Uralica. Ünnepi könyv Csúcs Sándor tiszteletére. Piliscsaba, 2003. 272-278).

Amit Vértes Edit fogalmazott meg Lakó-nekrológjában (vö. FUD. 4: 245), őrá is áll: "Noha több mint 60 éven keresztül jelentek meg publikációi, ezek sohasem váltak elavulttá, mind a kor színvonalának megfelelő maradt a legutolsóig." Alighanem valamennyi tanulmányáról elmondható mindaz, amit Sz. Kispál Magdolna így fejtett ki 1980-ban, akadémiai doktori értekezését bemutatván: "Az anyag fölényes ismeretéből fakadó aprólékos filológiai gonddal kidolgozott mű módszerben is, eredményekben is sok újat nyújt. Értékét fokozza a gazdag technikai szerelés /.../, és a szakmai zsargontól ment elegáns stílus." (NyK. 82: 391; vö. hasonlóképpen: Csepregi: NyK. 93: 191). Tudományos módszeréről pedig Hajdú Péter ekként nyilatkozott: "Az adatok halmozott mikrofilológiai elemzése viszi közel végső állásfoglalásának megfogalmazásához, miközben a kérdés történetét és a megoldás valamennyi lehetséges alternatíváját elemzi" (MNy. 95: 380).

Zaicz Gábor alapos, Vértes Edit magánélétére és tudományos munkásságára egyaránt kiterjedő életrajzához nehéz bármit is hozzáfűzni. Hasonlóképpen magáért beszél az az imponálóan gazdag publikációjegyzék, mely több mint 200 tételt, köztük 31 önálló kiadvány adatait tartalmazza. Az alábbiakban megpróbálom összefoglalni, melyek a gazdag élet legmaradandóbb gyümölcsei. A nyomdafesték tartósságában bízva leírom azt is, ami egyébként könnyen kieshetne emlékezetünk rostáján - milyennek ismertem meg Vértes Editet, ezt a különleges, öntörvényű embert.

Ez a szó ismerős az obi-ugor folklórban járatos olvasónak. A vogul és osztják hősénekek azzal érnek véget, hogy a rege hőse bálványszellemmé ülepedik (= válik, emeltetik), attól kezdve felülről, az égi rétegekből segíti népét. A mi szakmánkban a kanonizáció jele az, ha az ember műveit nem a teljes címükön, hanem rövidítve emlegetik. Vértes Edit esetében ez azokkal a kötetekkel történt meg, melyek hagyatékkiadó munkásságával kapcsolatosak. Elsősorban K. F. Karjalainen és H. Paasonen nyelvtani feljegyzései és szöveggyűjtései azok, melyeket a gyűjtő és a feldolgozó nevének kezdőbetűiből KV-ként és PV-ként emlegetnek szakmai körökben. Ezek a kötetek örökre meg fogják őrizni Vértes Edit nevét. A Karjalainen és Paasonen hagyaték feldolgozása az ötvenes évek végén kezdődött, és még ma is tart. A feladattal a helsinki székhelyű Finnugor Társaság nevében Erkki Itkonen bízta meg az akkor fiatal kutatónőt. A nagyszabású munka a finn-magyar kulturális együttműködési egyezménynek is része lett. Vértes Edit előbb a két tudós nyelvtani feljegyzéseit adta ki (1964, 1965), majd Karjalainen déli osztják szövegeit egy kötetben (1975) és Paasonen déli osztják szövegeit négy kötetben (1980). Összeállított egy szójegyzéket is azokból a szavakból, melyek előfordulnak a Karjalainen-szövegekben, de nem kerültek bele a korábban, 1948-ban megjelent nyelvjárási szótárába (1996). A Karjalainen-sorozat második, magyarázó kötete 1997-ben jelent meg, a szövegekhez fűzött kommentárok kötete pedig most van sajtó alatt. A hagyatéksorozat utolsó, még Vértes Edit életében napvilágot látott kötete Paasonen szurguti osztják szöveggyűjtése (2001).

Emellett Vértes Edit részt vett Wolfgang Steinitz hagyatékának sajtó alá rendezésében is a délies típusú szövegek gondozásával, mely az Ostjakologische Arbeiten III. kötetében jelent meg (1989). De mivel a Steinitz-hagyatékot egész kutatócsoport dolgozta fel, Vértes Edit neve nem kapcsolódik kizárólagosan ehhez a vállalkozáshoz.

Vértes Edit kezdeményezőkészségét és találékonyságát dicséri, hogy a nyolcvanas években, amikor a debreceni egyetem Finnugor Tanszékén volt professzor, életre hívta a Bibliotheca Pápayensis című sorozatot, lefényképeztette, és nyolc kötetben megjelentette Pápay József osztjákföldi gyűjtésének kéziratban maradt részét. Ezzel szó szerint az enyészettől mentette meg az értékes anyagot, ugyanis a kéziraton az írás már annyira elhalványodott, hogy néhány év alatt láthatatlanná vált volna. Hogy a Bibliotheca Pápayensisből lesz-e rövidítés, azt még nem tudjuk. Ha nem, az ok nemcsak az, hogy az esetlegesen szóba jöhető monogram már foglalt a Budapest vagy a British Petrol jelölésére, hanem az is, hogy a sorozat kis példányszámban jelent meg, és akadozott a terjesztése. Ráadásul - bár Vértes Edit minden kötetben függelékben közölte az általa nehezen olvashatónak ítélt szavak olvasatát - csak a legelszántabb kutatók vágnak bele a Pápay kézírásának kisilabizálásával járó küzdelembe. Én két emberről tudok, akik alaposan megismerték, és kutatásaikban használták a nyelvészeti, folklorisztikai és néprajzi szempontból egyaránt páratlanul értékes anyagot: Schmidt Éva, aki tudását immár a másvilágon osztja meg Vértes Edittel, és Anna Widmer Hamburgban.

A hagyatékok kiadásának feltétele az alázat - napjainkban hiánycikké váló tulajdonság. A sajtó alá rendező nem képviselheti önmagát, hanem a kézirathagyó gondolkodásába kell belehelyezkednie. Vértes Editben megvolt ez a nemes, tudósi alázat, tisztelte az elődök minden vonását, még az elírásokra is képes volt magyarázatot találni. Egyéb tulajdonságai is arra predesztinálták, hogy tökéletesen teljesítse ezt a fiatalon vállalt, de egész életét végigkísérő feladatot.

Tudvalevően Vértes Edit több tudományterületen is képezte magát: matematika-fizika szakos diplomát szerzett, de finnugor nyelvészetből doktorált. Rövid ideig, 1951-52-ben a Központi Fizikai Kutatóintézetben dolgozott, ahol többek között hangstatisztikai vizsgálatokat folytatott. Tudományos pályájának fő helyszíne az MTA Nyelvtudományi Intézete volt, ahol 1952-től 1984-ig működött. Tevékeny élete főleg a finnugrisztika jegyében folyt, de munkásságában mindig használta természettudományos műveltségét is. Leginkább a statisztika és a valószínűségszámítás módszereit tudta eredményesen alkalmazni nyelvészeti kutatásaiban. De akkor is, amikor nem egyértelműen matematikai módszereket alkalmazott, jelen volt gondolkodásában a természettudós. Számára a nyelvészet egzakt tudomány volt, ahol az érvelés csakis a nyelvi tényekre alapulhatott. Mindenek felett tisztelte a nyelvi adatokat, s ez nála elsősorban leírt adatot jelentett, mivel belátta, hogy olyan nyelveket kutatott, melyekben nem rendelkezett anyanyelvi kompetenciával. Egy-egy grammatikai jelenségnek lehetőleg az összes előfordulását kikereste, mielőtt bármi következtetést levont volna. Adatait szívesen összegezte táblázatokban, tanulmányai többségében táblázattal szemléltette mondandóját.

Az adatok szenvedélyes tisztelete a hagyatékgondozó munkásságában is érvényre jutott. Vértes Edit nem nyugodott, amíg a gyűjtők utolsó hangyányi széljegyzeteit el nem olvasta, és meg nem fejtette, s ugyanígy nem kerülte el figyelmét egyetlen nyelvi adat sem. Kisujjában volt az összes obi-ugor átírás minden változata, számos tanulmányban foglalkozott a transzkripció kérdéseivel. Szakmai vitáinak egy része is ezek körül forgott: nem fogadta el Steinitz egyszerűsített osztják átírását, amely többek között nem vett tudomást a déli osztják magánhangzó-harmóniáról, ami Karjalainen és Paasonen ottjártakor még létezett. Véleménye szerint, amikor Steinitz osztják nyelvjárási szótárában automatikusan alkalmazták a Steinitz-féle fonematikus ábécét, meghamisították a korábbi adatokat. Hasonló okokból került összeütközésbe az Uráli etimológiai szótár szerkesztési elveivel, ami miatt visszautasította a szótár összes munkatársának járó akadémiai díjat.

Önálló monográfiái is elsősorban adatgazdagságukkal tűnnek ki. Két könyvét cím szerint is meg kell említenünk: az osztják névmásokról írt monográfiáját (Die ostjakischen Pronomina. 1967) és az osztják fonémák kölcsönhatásáról írt akadémiai doktori disszertációjának német nyelvű változatát (Morphonematische Untersuchung der ostjakischen Vokalharmonie. 1977). Bár fő tevékenysége az osztják nyelv kérdéseit érintette, több magyar és általános nyelvészeti tárgyú munkát is megjelentetett.

A mitológiai tárgyú szövegek kiadása közben szinte észrevétlenül beledolgozta magát az obi-ugor, valamint a szamojéd folklór és mitológia rejtelmeibe. Ennek a búvárkodásnak lett eredménye a Szibériai nyelvrokonaink hitvilága című összefoglalás, mely a Tankönyvkiadónál jelent meg 1990-ben. A téma lexikonszerű feldolgozása egy rangos német nyelvű sorozat, a Wörterbuch der Mythologie 30-31. füzetében látott napvilágot Die Mythologie der Uralier Sibiriens, vagyis A szibériai uráli népek mitológiája címen 1997-ben. Munkamódszere folklorisztikai műveiben is hasonló volt nyelvészeti kutatásaihoz. Igyekezett minden információt összegyűjteni a szakirodalomból. A XIX. század végi, XX. század eleji irodalmat még át tudta tekinteni (Reguly, Munkácsi, Pápay, Patkanov, Karjalainen, Paasonen, Kannisto, Lehtisalo munkáiban), de az időközben egyre sokasodó szovjet irodalmat már nem tudta nyomon követni, bár Hajdú Péter igyekezett ellátni szamojédológiai irodalommal. Nem tehetett róla, hogy időközben olyan áttekinthetetetlenül megszaporodott az irodalom, hogy pozitivista módszerekkel nem lehetett feldolgozni.

A folklór és a mitológia szakértőjeként Vértes Edit tudományos ismeretterjesztő tevékenységet is végzett. Ő szerkesztette a Sámándobok, szóljatok című népköltészeti antológia obi-ugor és szamojéd anyagát (1973), az Európa könyvkiadó Népek meséi című sorozatában déli osztják mesekötetet jelentetett meg (Hadmenet, nászmenet. 1975). Németül egy terjedelmes hőséneket adott ki Paasonen hagyatékából T. Lovas Rózsával együttműködve (Brautfahrten. 1986), ugyanezt magyarul a Bevezetés az uráli népköltészetbe című egyetemi tankönyvében jelentette meg (1985).

1978-ban néhány hónapig az MTA Nyelvtudományi Intézetében volt állásom, és a Finnugor Osztályon közvetlen kollégája voltam Vértes Editnek. Akkor mégsem volt alkalmam közelről megismerni őt, ugyanis nem járt be a várbeli, Szentháromság utcai épületbe. Azt mondták, hogy mivel nem bírja a cigarettafüstöt, megtarthatta szobáját a Művelődési Minisztérium Szalay utcai épületében, ahol az Intézet korábban állomásozott. Akkor ugyanis még lehetett a munkaszobákban dohányozni. Az intézet akkori igazgatója, Hajdú Péter - aki élete végéig támogatója, taulmányainak első olvasója és véleményezője, panaszainak meghallgatója és szakmai vitapartnere volt - bölcs döntésével így különítette el a kissé különc kollégát. Vértes Edit füstallergiája valóságos betegség volt, de ezen fölül olyan magas fokú igényességgel volt megáldva - vagy megátkozva -, hogy nehezen tudott alkalmazkodni bármilyen közösséghez. Így én a diákkoromban műveiről megismert nyelvész után az emberről előbb csak a háta mögött elmesélt - nem mindig hízelgő - történetek alapján alkottam képet. Egyszer azonban valami miatt mégis bejött az intézetbe, és a folyosón beszédbe elegyedett velem. Már nem emlékszem, miről volt szó, csak saját csodálkozásom emléke maradt meg bennem afölött, hogy milyen érdeklődéssel fordult a felém, a fiatal kolléga felé. S utóbb némi szégyenérzet volt bennem, mert letegeztem, amin ő egy kicsit megütközött, de nem tette szóvá. Később jöttem rá, hogy helyénvalóbb lett volna, ha Edit néninek szólítom, s biztosan így történik, ha még diákkoromban találkozom vele.

Közeli kapcsolatba, mondhatnám barátságba a kilencvenes évek elejétől tartó közös munkáink révén kerültünk. Vértes Edit ekkor már a debreceni egyetem finnugor professzori állásából is nyugdíjba vonult, de még folytatta hagyatékkiadó munkásságát. Hajdú Péter javaslatára a Finnugor Társaságnál előkészületben lévő könyveinek korrektúraolvasásában segítettem neki. Ekkor beleláttam munkamódszerébe, s megtanultam megbecsülni tudósi, emberi mivoltát, szakma- és életszeretetét. A korrektúraolvasás szünetében szívesen hallgattam jóízűen előadott történeteit a nyelvtudomány nagyjairól, s újra meg újra megcsodáltam azt az alaposságot, mellyel létrehozta tanulmányait, könyveit, s kísérte a kézirat útját a megjelenésig. A szerkesztők réme volt, mert az utolsó pillanatig javította kéziratait, akár a korrektúrafázisban is átírt egész fejezeteket. Különc volt, de aki közelről ismerte, meggyőződhetett arról, hogy szeretnivaló különc.

Időmilliomosként tudott belemerülni egy-egy témába, s hitte is, hogy mindenre jut ideje. Pályájának kezdetén, amikor a Nyelvtudományi Intézetben A magyar szókészlet finnugor elemei és az Uralisches etymologisches Wörterbuch című szótárak munkatársaként dolgozott, azzal vívta ki a szerkesztő haragját, hogy korrektúraolvasás közben nem a kész kéziratból, hanem az eredeti forrásokból ellenőrizte az adatokat. És talált hibákat. Sohasem sajnálta az időt az alapos munkára. Mivel édesapja 94 éves korában halt meg, saját magának is legalább ennyi évet - ráadásul aktív éveket - remélt. Azt hiszem, ha felfogta volna, ő lepődött volna meg a legjobban, hogy milyen hirtelen elfogyott az ereje. De nem fogta fel, s még az utolsó napokban is a jegyzetfüzetét kereste, mondván, egy tanulmány vázlata van benne. Már elmúlt nyolcvan éves, és még tele volt könyvtervekkel: meg akarta írni a kommentárokat Paasonen déli osztják szövegeihez, valamint egy osztják nyelvtörténetet, melyet még Mikola Tibornak ígért meg akkor, amikor a szegedi doktoriskolában tanított. Izgatta az alapnyelvi szibilánsok sorsa, s csoda volt, ahogyan új szemmel tudta vizsgálni a sokak által már lerágott csontnak ítélt kérdést.

Született tanár volt. Friss diplomásként tíz évig különféle iskolákban tanított különféle tantárgyakat: magyart, matematikát, fizikát, olaszt, németet, háztartástant, gazdaságtant, latint és művészettörténetet. Pedagógiai pályáját egy hangszálait megtámadó alattomos betegség törte ketté. Számos műtétnek köszönhetően később visszanyerte hangját, de addigra már kutatóként dolgozott.

Már nyugdíjkorú volt, amikor 1984-ben felkérték, hogy vállalja el a debreceni egyetem Finnugor Tanszékének vezetését. A tanszékvezető professzori állást öt éven keresztül töltötte be, amikor ismét tanúbizonyságát adta pedagógiai képességeinek. Óráit a biztos tudás, szép előadói stílus jellemezte. Mindig igényes volt önmagával és hallgatóival szemben, a fiatalokhoz való viszonyában a segítő szándék állt az első helyen. Szakma- és életszeretete mindenkit megfogott, aki a közelébe került. Debreceni megbízatásánának lejártával Mikola Tibor felkérésére a szegedi Finnugor Tanszék doktori képzésében is részt vett.

Abban az időben élt és alkotott, amikor a szibériai nyelvek kutatója már nem és még nem juthatott terepre. Mégis, minden alkalmat megragadott, hogy az élő osztják nyelvvel találkozzon. Alekszej Szengepov hanti író, újságíró, tankönyvszerző sokszor elmondta, hogyan kezdett el anyanyelve iránt érdeklődni. Az ötvenes években egy szovjet turistacsoport tagjaként járt Magyarországon. Mint osztják nemzetiségű fiatal elkerült a Nyelvtudományi Intézetbe. Vértes Edit hatására döbbent rá anyanyelvének, kultúrájának értékeire, így lett belőle a hanti művelődés elkötelezett harcosa.

Vértes Edit nyitottságát, vállalkozó kedvét mutatja, hogy tagja volt az első (és egyben az utolsó) magyar szervezésű, obi-ugor területeket is érintő szibériai társasutazásnak 1991-ben. Hasonló út szervezésére azóta sem szánta el magát egyik utazási iroda sem, ennek okait egyrészt az útiköltségek rohamos növekedésében, másrészt a magyar-orosz turisztikai együttműködés hiányában lehet keresni.

Vértes Edit öntörvényű ember volt, igazi egyéniség. Egész életét a tudománynak szentelte, s akkor volt boldog, amikor valamilyen nyelvészeti probléma megoldásán gondolkodhatott. Amikor halála előtt néhány hónappal utoljára találkoztam vele, gyöngeségre panaszkodott. A nyarat várta, mely számára mindig a megújulást hozta. A svábhegyi levegőben reménykedve szövögette szakmai terveit. Ittmaradt kollégáit csak az vigasztalja, hogy gazdag élet végére tett pontot az elkerülhetetlen halál.

* 1943 és 1988 között napvilágot látott publikációinak jegyzékét először Jakab Edit állította össze, és az a Folia Uralica Debreceniensia 1. kötetében, illetőleg jelen kiadványunk 54. számában olvasható (a 11-17. lapon).