VII. könyv
1901-1929


Magyar nyomdák

Eseményekkel dús, hányattatással teli a magyar nyomdászat legutóbb lefutott harminc esztendeje. Nagyszerű fölmagasodás, friss munkakedv s nemesen szolidáris együttműködés, ígéretes szép jövőben való bizakodás az első fele-időben; háborús összeroppanás, gazdasági, cenzúrás meg egyéb sanyargatottság, időszakonként elhatalmasodó reményvesztettség és a jövő bizonytalansága a másik felében. Ha nem a régi magas-etikájú férfiak állanának javarészében ma is a nyomdaipar élén: talán erkölcsileg összeomlott volna 1914 óta a mesterségek mestersége.

A budapesti könyvnyomdák száma 1900 augusztusában 149 volt 2310 szakmunkással; 1914 nyarán 287 (4038 szakmunkással); 1922-ben 268 (2722 szakm.); 1928 vége felé pedig 230 (2868 szakmunkással). Régi Magyarország vidéki városaiban volt 1900-ban 531 könyvnyomda 1840 szakmunkással; 1914-ben 974 (3134 szakmunkással); az ország mostani területén 1922-ben 332 könyvnyomda 917 szakmunkással; 1928-ban 388 (összesen 950 szedővel meg gépmesterrel).

Ezekből a számokból nyilvánvaló, hogy a magyar nyomdászat - s ami véle majdnem egyértelmű: a magyar kultúra - gyönyörű íveléssel fejlődött mindaddig, míg csak a világháború őrülete gátat nem vetett a további fejlődés lehetősége elé. A század első tizennégy esztendejében a nyomdák és a szakmunkások száma majdhogy nem megkétszereződött; s megvolt minden kilátásunk arra, hogy ez a szép fejlődés tartós, sőt állandó és biztos is legyen.

Borzalmas cezúra tehát a magyar nyomdászatra nézve a világháború és az annak nyomán következett forradalmi meg ellenforradalmi idő. A nyomdák működése a háború kitörésekor jórészt megszűnt; a napilapokon kívül alig is csinálódott nyomtatvány. A nyomdászoknak több mint hatvan százaléka apródonkint csukaszürkébe öltözött, s szerte a frontokon védte a hazát; családjuk szinte kivétel nélkül nyomorgott idehaza.

Később, a háborús esztendők második felében, a sebesült és beteg nyomdászok egy töredékét össze kellett szedni a mögöttes országrészekből, s a budapesti s vidéki nagyobb nyomdákba elvezényelni, hogy ilyenformán e nyomdák a még a háborús viszonyok mellett is okvetetlenül szükséges nyomtatványszükségletet előállíthassák. Az egyes hadseregek hadtápterületein pedig ezenfölül hadseregi nyomdák is keletkeztek; ahová főleg az illető hadtápterületekről osztottak be nyomdászokat. Ily hadseregi nyomda létesült például 1917 elején Belgrádban, ahol ötven-hatvan szedő meg gépmester a balkáni megszállott területek számára készített többnyelvű hivatalos lapot és egyéb nyomtatványokat. Hasonlóképpen nagy nyomdája volt a keleti hadseregnek, amely végezetül, Odesszában működött az összeomlásig. A hetedik hadsereg nyomdáját 1916 vége felé szervezték meg Máramarosszigeten; hatvan-hetven magyar és osztrák szedő s gépmester dolgozott benne (az ívek berakását is szakmunkás katonák végezték); igazgatója egy mérnök-főhadnagy volt; egyik "werkmeister"-e Wiegler czernowitzi nyomdafőnök, a másik pedig Halász Alfréd korrektor kollégánk, a mai városatya volt. A szedőosztály vezetésének gondja Seftsik István káplár úrnak, a Jókai-Löbl-nyomda mostani faktorának a vállait nyomta. A nyomda később Kolomeába, majd Odesszába került, s az összeomlás alkalmával természetesen ott is veszett.

A világháború lezajlása után a visszatérő nyomdásztömegek - sajna, több százan nem kerültek többé vissza - újra elfoglalták helyüket a szedőszekrények és gépek mellett. A frissében megindult nyomdai tevékenységnek 1919 márciusában a kommün kitörése vetett véget, ami megint csak megállította gyorssajtóinkat. A tipográfusok zömét elvezényelték, kit hivatalokba, kit meg vörös katonának; a nyomdászi szellem emelkedettségére vall, hogy úgyszólván mindannyian tiszta-kezűen végezték munkájukat.

A nyomorúság a kommün összeomlása után még inkább fokozódott: 1919 karácsonya táján a nyomdák általában szűkített munkaidővel dolgoztak, s mégis ezrével voltak munka nélkül lézengő nyomdászaink. Ha később javult is valamelyest a helyzet: a cenzúra meg egyéb sajtói rendszabályok, a papiros-ínség és ezzel kapcsolatosan a lapok terjedelmének korlátozása bénítóan hatott a sokat szenvedett magyar nyomdaiparra. Tetézték ezt a sok bajt azok a rombolásos merényletek; amelyeket politikai jelszavakkal földühösített tömegek követtek el éppen a legmodernebb berendezkedésű nyomdáink egynémelyike ellen.

Magyarország mostani helyzetében nincs is remény ahhoz, hogy nyomdaiparunk a háború előtti arányait egyhamar visszanyerhesse. Hiszen ma - tizenöt esztendő múltán - még mindig ezerkétszáz szedővel s gépmesterrel kevesebb dolgozik Budapest nyomdáiban, mint dolgozott a vérzivataros ítéletidő kitörése napján, s fővárosi nyomdáink száma is kevesebb lett azóta kereken hatvannal. További hatvan pedig - talán jóval több is - aligha húzhatja már soká. Ha még csak a férgese hullana!...

A következő oldalakon táblázatosan bemutatjuk a budapesti nagyobb és közepes nyomdák meg mostani vidéki városaink szakszemélyzeteinek létszámát az utolsó harminc esztendő négy különböző időpontjában. Beszédes számok ezek nagyon. Régi jeles tipográfiák tragikus elhanyatlását vagy éppenséggel megszűnését, újaknak keletkezését s jelentékennyé növekedését olvashatjuk ki ez oldalakról.

Harminc esztendő óta keletkezett nagyobb nyomdák: a katolikus színezetű Stephaneum, Apostol és Élet rt., a szociáldemokrata párt Világosság könyv- és újságnyomdája, Pápai Ernő, Biró Miklós tipográfiái, a Stádium-nyomda, Thalia, a "Neues Politisches Volksblatt" és Tolnai Simon tipográfiái és a Hangya szövetkezet házi nyomdája (ez az utóbbi 1929. május havában egyelőre megszűnt). Kicsiny kezdetből harminc év alatt nőtt naggyá a székes főváros házi nyomdája, s a legújabb időkbe esik a gyönyörű múltú egyetemi nyomdának friss életre éledése is.

A régi nyomdák eltűnésének oka jobbára a kitűnő tipográfusmesterek elhalálozása. Itt-ott azonban az üzemi koncentrációra való törekvésnek is volt abban szerepe. Az Athenaeum nyomdája például fölszívta magába a Grafikai Intézetet, a "Nap" nyomdájából lett Újságüzemet; a Franklin-Társulat Nagy Sándor tekintélyes tipográfiáját, majd a Werbőczy-nyomdát; a Globus a Pénzintézeti Nyomdát; a Stephaneum a Hunyadi Mátyás intézetet, az "Alkotmány" nyomdáját, meg a Rózsa Kálmán féle régi tipográfiát; a Révai Testvérek nyomdája a Schulhof-féle s a Révai és Salamon féle tipográfiákat; a Székesfővárosi Házi Nyomda pedig kezdetben egész sereg apró nyomda megvételéből adódott össze. Közepes nyomdák egyesüléséből keletkeztek: a Jókai-Löbl, a Thalia-Kultúra rt.-ok.

Vidéki városainknak némelyikénél föltűnő hanyatlást tapasztalhatunk a nyomdaipar terjedelme dolgában. Legfőképp azoknál, amelyek a békekötés óta mintegy határ-városokká lettek: Különösen szembetűnik ez Sopront és Szegedet illetően, ahol a nyomdaipar elveszítette a régi határ felé nyúlt területeken lakó egész megrendelői körét.

Alap. éve

Nagyobbszámú szedőt, gépmestert, öntőt foglalkoztató budapesti nyomdák

1900 aug.

1910 aug.

1922 júl.

1929 ápr.

1868

Állami nyomda

58

67

62

39

1912

Apostol

-

-

23

18

1920

Arany János rt.

-

-

11

12

1868

Athenaeum rt.

235

241

225

306

1907

Auer Ignác

-

5

6

2

1833

Bagó Márton és Fia

3

4

6

0

1911

Baptista nyomda (Sylvester)

-

6

12

10

1862

Bartalits Imre

6

1

-

-

1920

Bethlen Gábor rt.

-

-

16

13

1893

Bichler J.

3

7

9

4

1927

Biró Miklós

-

-

-

24

1882

Brózsa Ottó

11

7

-

-

1893

Budapesti Hírlap

67

42

82

122

1871

Buschmann Ferenc

19

18

10

9

1920

Codex

-

-

4

7

1862

Czettel és Deutsch (Graf. Int.)

23

23

-

-

1914

Egyesült könyvnyomda

-

-

5

25

1577

Egyetemi nyomda (Buda)

26

19

29

32

1922

Egyetemi nyomda (Pest)

-

-

7

69

1911

Élet rt.

-

-

27

21

1894

Európa rt.

44

31

22

26

1907

Fortuna rt.

-

2

10

7

1893

Fővárosi nyomda rt.

13

9

22

28

1873

Franklin-Társulat

182

302

161

128

1864

Fried és Krakauer

23

17

4

3

1888

Fritz Ármin

8

10

-

-

1896

Gelléri és Székely

10

-

-

-

1891

Globus rt. (előbb Kosmos)

85

163

101

185

1878

Hamburger és Birkholz

10

10

6

7

1920

Hangya szövetk. nyomda rt.

-

-

14

26

1890

Hedvig Sándor

6

9

10

-

1874

Heisler Jaroszláv

8

7

-

-

1863

Hornyánszky V. rt.

56

77

59

54

1874

Hungaria

80

76

46

128

1882

Hunnia

8

-

-

-

1871

Hunyadi Mátyás

11

-

-

-

1890

Jókai-Löbl rt.

9

19

19

5

1881

Kálmán M. és Társa

9

6

3

-

1863

Kanitz C. és Fiai

4

6

6

5

1894

Károlyi György

14

12

-

-

1905

Kellner Albert

-

4

5

3

1899

Kellner Ernő

6

14

18

14

1862

Kertész József

0

13

15

10

1892

Korvin Testvérek

22

26

16

15

1895

Községi nyomda rt.

24

26

24

15

1911

Krausz J. és Társa

-

-

0

8

1896

Krausz Soma és Társa

10

-

-

-

1858

Kunossy Vilmos rt. (Lantos)

8

8

11

27

1858

Légrády Testvérek

80

97

106

97

1876

Löbl D. és Fia

13

17

5

11

1890

Löblowitz Zsigmond

5

5

2

3

1925

Magyar Pénzjegynyomda

-

-

-

22

1920

Magyar Távirati Iroda

-

-

13

14

1884

Markovits és Garai

15

19

7

-

1876

Márkus Samu

28

44

-

-

1899

Máv. Nyomdája

-

12

7

1

1875

May J. rt. (előbb Müller K.)

6

8

9

7

1909

Merkantil-ny. (Havas Ödön)

-

4

8

10

1868

Nagy Sándor (Rudnyánszky)

57

-

-

-

1917

Neues Politisches Volksblatt

-

-

13

40

1881

Neumayer Ede

16

-

-

-

1880

Neuwald Illés

22

11

11

7

1901

Otthon-nyomda

-

15

13

17

1884

Pallas rt.

151

233

177

191

1909

Pápai Ernő

-

13

17

16

1893

Pátria rt. (előbb Hazánk)

73

85

88

83

1920

Pax rt.

-

-

7

6

1902

Pazmaneum

-

12

2

-

1848

Pester Lloyd rt. (Müller, Khor)

85

86

63

62

1868

Pesti Könyvnyomda rt.

159

137

68

53

1893

Pollacsek Mór

15

-

-

1

1868

Posner rt.

34

40

30

26

1883

Preszburg Frigyes

5

-

-

-

1895

Radó Izor

5

11

6

9

1899

Révai és Salamon

20

41

-

-

1918

Révai Testvérek

-

-

17

42

1871

Rigler József Ede rt.

37

29

18

15

1849

Rózsa K. és Neje (Bucsánszky)

23

20

-

-

1896

Schultz és Társa

-

-

5

7

1911

Springer Gusztáv

-

-

7

5

1922

Stádium rt.

-

-

18

57

1899

Stephaneum rt.

89

116

104

102

1897

Székesfővárosi Házi Nyomda

17

44

91

124

1893

Szent Gellért

7

-

-

-

1896

Szent László

5

7

9

7

1903

Thalia-Kultúra rt.

-

23

58

34

1911

Tolnai Simon

-

-

21

68

1905

Ujságüzem rt. (előbb: A Nap)

-

33

102

-

1909

Urania (Székely Artúr)

-

7

12

12

1905

Világosság rt.

-

72

60

79

1905

Weiss L. és F.

-

13

16

8

1887

Werbőczy-nyomda

26

-

-

-

1856

Wodianer F. és Fiai rt.

85

83

35

59

Nagyobbszámú szedőt és gépmestert foglalkoztató megmaradt városaink nagyobbjai

1900 aug.

1910 aug.

1922 júl.

1929 ápr.

Békéscsaba (Corvina. Körösv., Tevan)

8

15

19

28

Cegléd (Simon s Garab, Sárik, Sebők)

5

8

8

12

Debrecen (Városi Ny., Hegedüs stb.)

39

82

122

96

Eger (Líceumi Ny., Részv.-ny., Dobó)

28

27

25

28

Esztergom (Buzárovits, Laiszky stb.)

12

20

10

15

Gyoma (Kner Izidor)

4

16

13

16

Győr (Mercur, Egyházm., Győri Hírl.)

26

53

48

52

Hódmezővásárhely (Kultúra, Roth)

7

11

24

20

Kaposvár (Délm.-o., Uj Somogy stb.)

10

32

34

31

Kecskemét (Részv.-ny., Hungaria stb.)

22

23

28

30

Kiskunfélegyháza (Feuer, Vesszősi)

4

4

5

7

Magyaróvár (Mosonv., Kereszt. Ny.)

4

7

11

11

Makó (Kovács S., Kovács A., Gaál)

8

11

11

19

Miskolc (Klein, Ludvig, Szelényi stb.)

11

42

55

62

Mohács (Fridrich O., dobozgyár)

5

4

7

7

Nagykanizsa (Gutenberg, Zalai)

16

19

17

23

Nyíregyháza (Jóba E., Hungaria stb.)

10

19

15

33

Orosháza (Friss U., Pless, Demartsik)

-

4

11

8

Pápa (Főisk. Ny., Kereszt. Ny., Stern)

9

18

12

15

Pécs (Részv.-ny., Dunántúl, Taizs stb.)

37

48

52

62

Sárospatak (Főiskolai Nyomda)

3

8

8

4

Sátoraljaujhely (Zemplén, Vajda stb.)

13

14

11

9

Sopron (Röttig, Székely, Tóth stb.)

36

57

31

42

Szeged (Endrényi, Városi Ny. stb.)

56

106

75

64

Szekszárd (Molnár-féle rt., Kaszás)

8

31

11

14

Székesfehérvár (Pannonia, Friss U.)

20

34

27

32

Szentes (Ujságüz., Mester, Alföldi U.)

6

11

9

13

Szolnok (Faragó S., Roth D. stb.)

14

14

15

16

Szombathely (Nép, Vasvármegye stb.)

19

35

33

30

Újpest (Attila, Ritter, Fuchs, Advent)

5

10

11

11

Zalaegerszeg (Zrínyi, Kakas stb.)

5

5

19

11

 

Betűöntés

Foucher és Küstermann korábbi szerkezetű komplett gépeit a húszadik század elején megjavítani igyekezgettek Gursch, Böttger, Stempel és mások is. E komplett gépek produktuma óránként négy-ötezer betűtípus megöntésére becsülhető. Természetesen Küstermannék sem maradtak hátra, s egyre-másra szabadalmaztatták újításaikat, aminek következtében újabb gépeik munkaátlaga a hétezer garmond betűt is megütötte óránként. A felelet erre a dupla komplett gépek megszerkesztése volt, mégpedig gyors egymásutánban több öntöde által is (Foucher, Berthold, Stempel, Schelter és Giesecke). E gépek kilenc-tízezer típust is megöntöttek óránként, esetleg kétféle, egymástól egy ponttal különböző törzsökűt is (mondjuk borgiszt s petitet) egyszerre, egyiket az egyik, másikat a másik "instrumentum"-mal. A gépek eme kategóriájába tartozik a Monotype legújabb szerkezetű öntőgépe is.

Érdekes találmány volt 1902 körül az amerikai Wicks Frederick újságíró "Rotary"-nak nevezett rotációs betűöntő gépe, amely egyszer-másszor hatvanezer betűt is megöntött egy órában. A Peacock-féle betűöntő gépnek még ezt is túl sikerült szárnyalnia: állítólag nem kevesebb mint százhúszezer betűt tudott volna önteni egy-egy óra alatt. Sőt a "Bhisotype" öntőgépén száznegyvenezer betűtípus lett volna az óránként elérhető mennyiség.

Ezek a példák azt mutatják, hogy a komplett betűöntőgépek öntésbeli gyorsaságát több irányban is fölül lehet múlni. Kérdés azonban, hogy van-e a Wicks-féle gépekre egyáltalában szükség. A közönséges könyvbetűk iránt való kereslet amúgy is jócskán megcsökkent a szedőgépek rohamos terjedése következtében, a művészi típusok készítése dolgában pedig nem annyira az óránként öntött típusoknak a sokasága, mint inkább a szépségük, éles voltuk, pontos vonalban állásuk, szóval minőségük a fontos.

A legújabbkori betűöntést különben is már nem csupán üzleti, hanem művészeti szempontok is irányítják. Amíg a hetvenes-nyolcvanas években a betű tervezője általában maga a betűmetsző mesterember volt: most a java betűket világhíres betűművészek tervezik. A kezdeményezés még az angol Morrisnak az érdeme, akinek példáját rögtönösen követték: az amerikai De Vinne, a francia Grasset és Auriol, a német Eckmann, Hupp s társaik. Most már egész művészgárdák dolgoznak a betűöntők számára mindenfelé: Németországban Koch Rudolf, Kleukens F. W., Bernhard Lucian, Ehmcke F. H., Tiemann Walter stb. Igen szép számmal van betűművésze a többi nagy nemzetnek is, de csakis ezeknek, mert a kicsinyeknél nem élhetnének meg.

Az új, modern betűalkotások mellett sorra újítják föl a korábbi századok nagy betűművészeinek típusait is: az angol Baskerville, a francia Didot és Garamond, az olasz Bodoni, német Unger és mások örökszép típusai modernizált, mindamellett hív új kiadásban jelentek meg.

Ornamentum-sorozatok dolgában most kisebb a termelés, de válogatottabb, mint volt a múlt század alkonyata felé. S nagy tudású művész-emberek csinálják most ezeket is. Weiß E. R., Jacoby Boy, Mendelssohn G., Mönkemeyer-Corty Dóra stb. tűnnek ki közülük, s ezenfölül a betűművészek majd mindenike is harmonikus kísérő díszt igyekszik teremteni a maga betűtípusaihoz. A könyvnyomdai disz tekintetében tehát nagy s értékes mostanában a választék.

 

Szedéstechnika

Századunk elején megkezdődött a szedőgépek inváziója is Magyarországba. 1901 végén 20 ilyen gép dolgozott nyomdáinkban, 1914-ben 216, 1928-ban - a már csonka területen - 427. Ennek következményeképpen új szedői kategória alakult ki a nyomdászatban: a gépszedőké (1927-ben 620-an voltak), akik kevesebb fizikai erőfeszítéssel dolgoznak ugyan, mint a régi "kompressz", vagyis újság- meg könyvszedők, de viszont átlag háromszoros mennyiségű kézirattömeget kell földolgozniuk agyukban a régihez képest. Az ilyen szedők tevékenysége tehát fokozottabban szellemi, mint volt a betűszekrény mellett munkálkodó elődeiké. Magasabb színvonalú általános tudás, jó nyelv-érzék és hibátlan helyesírási tájékozódottság teszi tehát a jó gépszedőt. Ha nem érti azt, amit szed, s a hibák sűrű tömegét ejti a szedésében: munkája nem fizetődik ki; az úgynevezett "házi korrektúra" elvégzésére fordított idő-mennyiség legfölebb ha öt-hat százaléka lehet a szedés idejének. A virtuozitásig menő hibátlanságon túl természetesen a gépét is jól kell ismernie a gépszedőnek, s esetleg igen halk zörejekből is észrevennie, hogy valami nincs egészen rendén a gépen, s idejekorán segíteni kell rajta.

A sokszor nagyiparias jellegű újságmunka mellett harminc esztendő óta jelentős nyomdászati munkakörré lett a kereskedelmi és "akcidens" nyomtatványok előállítása, amely téren a kisiparos nyomdász is megállhatja a helyét, ha ugyan megvan hozzá a kellő tudása s ízlése. Külföldön nagy számmal vannak immár olyan nyomdák, amelyeknek az efféle - többnyire színekkel is pompázó - alkalmi nyomtatványok előállítása a specialitásuk. A német- meg angolországi ilyes műhelyek némelyikének híres művészember munkatársai is vannak.

Emelkedettebb szellemű tipográfusi körökben világszerte az most a törekvés, hogy a nyomdászat iparművészeti irányban fejlesztessék. Hogy minden sajtóproduktum már a külső kiállításával is gyönyörködtesse az olvasóit. Hiszen a szociális etika parancs-szava is megköveteli minden tipográfustól a jó, a harmonikus, a szép munkát. Silány formákkal és rossz szín-adással csak rontja a közízlést. A nyomtatvány ezernyi példányban szállong a közönség közé: ha esetlen a formája, förtelmes a nyomtatása, harmóniátlanok a színei: még a tartalmi kiválósága mellett is destruál. Míg a szép betűjű, jó művészi érzékkel csinált és kifogástalanul nyomtatott, harmonikus színezésű sajtótermékről egész bátran elmondható, hogy a tartalmától függetlenül is nevel, s szépségre meg jóra oktat.

Ennek a magosabb nézőpontból való fölfogásnak az angol prerafaelita művészi csoport adott először hangot, élén a korán elhunyt költő-tipográfus Morris Williammel. Az újabb nyomdászati renaissance apostola idehaza Czakó Elemér volt, kinek jelentős hatása volt a század-eleji nyomdásztanfolyamok szellemére is. Főleg az ő buzdításának köszönhető, hogy vagy harminc emberünk járta akkoriban az iparművészeti iskolát meg az ennek keretében működő nyomdászati tanműhelyt. Köztük volt Bárány Nándor, Mitterszky József, Pavlovszky Alajos, Aigner Antal, Fekete Béla és Fekete Géza, Kun Mihály és Kun Kornél, Prüner Arnold, Dukai Károly, Szabó István, Jánosi Péter, Hollóssy János, Wanko Vilmos, Novák Alajos stb., kiknek csakhamar nagy részük lett a magyar mesterszedői munkálkodásnak európai hírűvé tételében. Tevékenységük következtében egyes nyomdáknak apródonkint bizonyos házi nyomtatványstílusuk alakult ki.

E mesterszedői törekvések közepette a minálunk Czakó Elemértől propagált Morris-elvek meglehetősen kifejezésre jutottak háború előtti nyomtatványainkon. Anyagszerűség, jó struktúrás papirosnak, erővel teli betűtípusoknak és velük egybe-csendülő vonalas-színfoltos ornamenseknek használata, dekorativitás, megfelelően széles margó: nagyjából ezekben csúcsosodtak ki Morriséknak az elvei, s kellő rajzkészséget elért mesterszedőink tudtak is hozzájuk alkalmazkodni. Bárány Nándor kezdésére a legtermészetesebb könyvnyomdai dekoratív elemnek, a sokszor kissé nagyocska iniciáléknak használata is újra életre kelt, s végigjárta majd egész Európát.

Kitűnő mesterszedőink példáját széltében követték Budapesten, meg a vidéken. Sajna, részben a kellő szaktudás és iparművészeti tájékozódottság hiánya, részben meg a betűöntői anyag egyoldalúsága következtében bizonyos modorosság nyilvánult meg e nyomtatványok legtöbbjén. Dogmává lett, hogy a szedőnek csakis négyszöges sorcsoportokat szabad alakítania, akár alkalmas hozzája a szöveg, akár nem. Ha nem ment másképp: sortöltő ornamensekkel igyekeztek a jól-rosszul tagolt sorokat egyforma szélességűekké tenni. A sorok esésének az aranymetszésen fölépült lipcsei szabályait gyakran még a legkomolyabb tudományos könyvek címoldalán is elvetették.

A világháborúval tovatűnt a Morris-elvek követéséből fakadt szedésstílus. Kár érte, meghamisítatlanul a legtermészetesebb, leglogikusabb útja a tipográfusművészetnek.

Vele tűnt azonban sok helyt a könyvnyomtatói gondosság, pedantéria s jó ízlés is. Kitűnő mesterszedőink nagyrésze áldozata lett a háborús esztendők zivatarainak, s a helyükbe nem jöttek újak. Csak a megmaradottak kicsiny csoportja küzdött tovább - bár gyakorta csak megkötött kezekkel, erősen akadályozottan - a tipográfiai szépért.

Közben megnyilvánultak az új stílust kereső "izmusok" is a tipográfiában. A könyvek, újságok bensejét nem érinthették, mert az azok síkját borító betűtípus nem tűri a merészebb változtatást, s egykettőre olvashatatlanná találna lenni. Expresszionista, kubista, futurista, dadaista és más efféle betűink például nincsenek, s aligha is lehetne ilyesmit elképzelni. De már a sorok elhelyezése, a köröttük levő mütyürkék és dekoratív síkok formáinak megválasztása, a színezés s egyéb ilyen inkább másodrangú tényezők dolgában szabadon csaponghat a képzelet, s mesterszedőink meg a külföld grafikus művészei bőségesen ki is használták az itt kínálkozó lehetőségeket. Kun Mihály például európaszerte föltűnést keltett a maga expresszionista és futurista zamatú, megfelelően színezett szedésmunkáival. A dadaista művészeknek sokszor minden egyes betűje más-más karakterű, s ahány sor: annyifelé fut, görbül és ágaskodik a papiroson, inkább kínos hatást keltve, mintsem hogy az esztétikai kielégültségét.

Részben orosz példák nyomán, részben a német "Bauhaus" művészcsoport hatására egy új tipográfiai irányzat uralkodik most Középső Európában: az ú.n. elementáris-konstruktív szedési divat. Elve, hogy lehetőleg maga a szöveg legyen a nyomtatvány dísze is egyszersmind. Ornamensül csakis elemi - "elementáris" - díszítő egységeket: pontot, vonalat, kockát meg téglányt, kört és háromszöget szabad e divatnál használni. Betűből csak a lapidárisat (helytelen nyomdászi elnevezéssel: groteszket) tűri meg; színezése egyszerű, de erővel teljes, rendesen a fekete meg a vörös kontrasztjára szorítkozó Propagátorai nálunk a modern művészemberek közül: Kassák Lajos és Bortnyik.

 

Szedőgépek

A tizenkilencedik század a maga tömérdek érdekes szaktechnikai újdonsága közt meghozta a szedőgépet is. Nem a mai tökéletes formájában, mert hiszen száz meg száz jó föltalálónak kellett anyagi tekintetben elvéreznie, mire a mechanikai szedés annyira-mennyire gyakorlatias értékűvé kezdett válni, de meghozta az ideát, s a sok-sok kísérletezéssel s tapasztalattal alapot teremtett a későbbi eredményekhez. Mint majd minden jelentős találmány: a modern szedőgép is egész föltalálói nemzedékek agya-munkájából épült föl; aki a találmány hasznát learatta: már jobbára csak igen ügyes kompilátori munkát végzett. A Linotype meg a Monotype csuda apparátusain ott fénylenek a száz éve élt névtelen föltalálók izzadságcsöppjei is.

A szedés gyorsítására irányuló találmányokat az alap-eszméjük szerint hét csoportra osztályozhatjuk. Vannak olyan szerkezetek meg berendezkedések, amelyek:

I. Logotípiák útján igyekeznek könnyebbíteni s gyorsítani a betűszedőnek a munkáját. Tipikus példája ennek a Weiß -féle rendszer.

II. Kisebb betűsorzó, rendező, kizáró meg elosztó készülékek és munkagyorsító berendezések. Ilyen például a Lagerman-féle "Typotheter".

III. Matricákat és betűket sajtoló, ú.n. mechanostereotípiai szerkezetek. Ilyen a Hagemann gépe.

IV. Jobbára közönséges öntödei betűkkel dolgozó ú.n. tulajdonképpeni betűszedő gépek. Ezekből van a legtöbb. Érdekes típusai: a Delcambre-, Alden-, Hattersley-, Kastenbein- és Thorne-féle szedő- és osztógépek.

V. Matricákat egymás mellé sorzó és róluk sorokat öntőgépek, mint például a Linotype, Typograph s Intertype.

VI. Oly gépek, amelyek valamely írógépen lyuggatott avagy más módon előzetesen preparált kézirat után jóformán automatikusan szednek vagy öntenek egyes betűket. Érdekes típusaik a Monotype és Elektrotypograph.

VII. Ebbe a csoportba számíthatjuk a fotografálás segítségével dolgozó Luminotype-féle gépeket, a nyomtatással kapcsolatosakat, a rádióval, telefonnal és fonográffal együttműködőket stb., amelyekkel azonban általában még nem igen jutottak túl a megtervezés stádiumán.

Csaknem valamennyi szedőgép klaviatúrás szerkezetű, vagyis olyan, hogy a betűjegyek vagy matricák egymás mellé sorozása billentyűnyomásra történik.

A szedés gyorsításának logotípiás alapon való megpróbálását már a tizennyolcadik század második feléről följegyezhettük. 1775 kör ül magának a francia kormánynak a megbízásából kísérleteztek többen a logotípiás szedéssel és Barletti de Saint-Paul húszezer franknyi jutalmat is kapott ilyen tárgyú találmányáért. 1785-ben a "Daily Universal Register" olyan logotípiákkal nyomtatódott; amelyeknek összeállítója a londoni szedő Johnson volt. 1800 körül a kézi sajtó vasból csinálója és a gipsz-stereotípia föltalálója: Stanhope Károly lord is foglalkozott a logotípiás szedői munkával.

Ezek az újítások azonban rövid életűek voltak; a dolog nem fizetődött ki, s a könyvnyomtatók megmaradtak a szedés századokon át megszokott módjánál. A logotípiák használatát megtaláljuk különben a szedőgépek némelyikénél is, így a Calendoli- és Vorreiter-Müllendorf-félénél s némi csekély mértékben még a Victorline soröntőnél is. Sőt mint azt a mellékleteink között meg a Baltik Szergij 1924-iki szabadalmánál láthatjuk: a kézi szedésgyorsítását egyesek még máig is lehetségesnek tartják a logotípiák segedelmével.

Az első szedőgép föltalálója a londoni Foster Benjamin volt. 1815 körül már emlegették a találmányát. Ő maga azonban sok költségeskedés után beleunt ebbe a vállalkozásába, s a jobban kifizetődő festékgyártásra adta magát.

Foster után a lyoni Ballanche Pierre Simon tipográfus, a francia akadémiának későbbi kiváló tagja próbálkozott meg szedőgép konstruálásával 1821 körül. Művéről csupán annyit tudunk, hogy klaviatúrás szerkezetű volt. Tízesztendős munka után abbahagyta a kísérletezését. Ugyanebben az időben az amerikai Treadwill tanár is tervezett szedőgépet Cambridgeben, Massachusetts államban.

1822-ben a birminghami Church William mérnök szabadalmaztatta gépét, amely egyes betűket sorozott egymás mellé. A sorok kizárása kézzel történt. Osztó szerkezetről nem volt szó a szabadalomban.

1826-ban a francia szedő Lacroix foglalkozott a szedőgép ideájával, Gaubert párizsi matematikus pedig az első osztógépet akarta megszerkeszteni.

1829-ben Gallaschek György, a bécsi állami nyomdának szedője dolgozgatott valami "egyesített gyorsan szedő, nyomtató és osztó apparátus"-on.

1833-ban a magyar Kliegl József Péter (született Baja városában 1795-ben) szerkesztett szedőgépet. Hogy mifélét: nem igen tudjuk, mert szabadalmi leírás vagy ábra nem maradt fönn róla. Működését illetően annyi bizonyos, hogy a betűk saját súlyuk következtében igazodtak benne helyre, ami meglehetős sok zavarral s fönnakadással járhatott. Osztógépet is csinált Kliegl, s gépeit folytonosan tökéletesítve, az 1839-40-iki országgyűlés idején Pozsony városban ki is állította azokat. A nemzeti védegyleti mozgalom idején ez mindenesetre nagy szenzációt kelthetett.

Még ma is fantasztikusan hangzik az az ismertetés, amelyet Kliegl gépeiről a "Vaterlandischer Pilger" egyik akkori számában olvashatunk: "Ennek a honi találmánynak nagyszerűségét a Kliegl támogatására alakult pesti bizottság egyhangúlag elismerte, s megbízta a feltalálót, hogy legelső sorban is az osztógépet készítse el teljesen. Ez a gép másfél óra alatt egy ívre való ciceró betűt lesz képes elosztani, amihez most tízszer annyi idő kell. A gép, amelyhez emberi erő nem kell és éjjel-nappal, mint valami óramű, magától tovább dolgozik: nyolcszorosan építendő. Kliegl úr azt állítja, hogy a gépe naponkint legkevesebb harminchat ívet fog elosztani! Ez az osztógép azonban a hallatlan gyors munkája következtében használhatatlan volna, ha nem állana összeköttetésben egy szedőgéppel. A már teleosztott szedőszekrények onnan elvétetnek és itt legott fölhasználtatnak. Az osztógép fogantyúval hozatik mozgásba; a szedőgép, mint a zongora, klaviatúrával van ellátva. Ezen a szedő csak játszik. Fölötte elmés s valóban csudálatra méltó a szerkezete, aminek következtében a szedés olyan gyorsan halad, akár a beszéd. Ez nem túlzás. Ez valóság. De a szerény föltaláló pontosan számít, s mindig csupán a minimumot veszi. Szerinte a gyakorlatlan és lassú szedő is képes lesz másfél óra leforgása alatt egy ciceró-betűs ívet megszedni. Ehhez azután már csak egy gyermek kell, aki a kész szedést a gépből folyvást kiemelgeti. A föltaláló abban a biztos reményben él, hogy a legrövidebb idő alatt mind a két gépet teljesen el fogja készíteni. Legelőször is a magyar nyelv számára valókat építi meg. Aztán jön majd csak a német. Minden nyelv ugyanis csekélyebb szerkezeti változtatásokat kíván meg a gépen. A föltalálót egy orosz nyelvű szedéshez való gépnek a megszerkesztésére is fölkérték már s ő ezt meg is csinálja."

Kliegl találmányát a pozsonyi országgyűlésre egybegyűlt karok és rendek is fölkarolták, s Beöthy Zsigmond lelkes beszédben ajánlotta Kliegl pártfogását: "Nem kell bevárni a találmánynak tökéletes kivitelét; magát az eszmét kell már előre is jutalmazni." Dessewffy Aurél, Perczel Mór, Batthyány Lajos és mások gyűjtést indítottak, ami ezernégyszáz forintot eredményezett. 1812-ben pedig Pulszky Ferenc, Zsoldos Ignác, Császár Ferenc és mások "Kliegl-könyv"-et adtak ki, amelyet az akkori jelesebb íróemberek közreműködésével Garay János szerkesztett. Ennek a jövedelme is Klieglünknek jutott. Utóbb József nádorispán, V. Ferdinánd király hozzájárulásával, hatezer forintot utalványoztatott ki Klieglnek a kincstárból, de csak havi kétszáz-forintos részletekben.

Időközben Kliegl folytonosan dolgozott a szedőgépén, s 1848-ban Pestre jőve véle, azt itt újra nyilvánosan bemutatta. Sajna, a szabadságharc gyorsan torlódó eseményei hosszú időre másfelé terelték a közönség érdeklődését.

1849-ben Aradon telepedett meg Kliegl. Gépe ezalatt a Lövész utca (most Királyi Pál utca) egyik házában volt beraktározva, s 1851-ben házbér fejében le is foglalták. Barta Károly orvosnak a közbenjárására Bohus Lászlóné kilencven forintot adott a házbérre, de mert az adósság időközben százharminc forintra növekedett: a jó Bohusné adománya nem volt elegendő. Barta doktor tehát a pest-városi tanácshoz fordult, ahol sikerült is neki az árverést megakadályoznia. A gép ezután a vakok intézetének egy szobájában volt beraktározva, ahonnan 1860-ban gondosan ládákba csomagolva, átvitték a Nemzeti Múzeumba. Ez volt az első magyar találmányú szedőgépnek a sorsa.

Kliegl holtáig sem tágított az eszméjétől. Újabb s újabb szedőgépeket tervezett, de szegénysége miatt ezek megszerkesztéséről szó sem lehetett. Egyideig Bazinban éldegélt a gyermekeinél, majd Pestre jött a hatvanas esztendők vége felé, ahol egy újabb, elektromos vezetékű szedőgépének az ideáját akarta régi jó embereivel közölni. Itt érte utol a halál 1870. január 7-ikén, 75 éves korában.

Kliegl József Péter küszködéssel, nyomorúsággal terhes élete tükörképe a legtöbb szedőgép-föltaláló sorsának. A sok száz közül alig egy-kettő látta fáradozásának valamicske gyümölcsét.

Egy a harmincas évek vége felé élt német szedőgép-föltaláló: Heusinger von Waldegge gépéről nincsen közelebbi adatunk. Heusinger később a vasútépítő technika terén lett világhírű szakemberré.

Két hamburgi nyomdászmester: Fabricius és Menck a maga logotípiás rendszerét propagálta ez időtájt, de nemigen vették őket komolyan.

Ugyanebben az időben (1840) csinálhatták meg a lillei Delcambre szövőszékes és a londoni Young a maguk negyven esztendőn át emlegetett "Pianotype"-jét. Ez - miként a neve is mutatja - teljesen zongoraformájú gép volt, s szintén három fő részből állott: legfölül volt a betűtartó, középütt a ferdére állított csatornarendszer s alul a szedéstartó és a klaviatúra. Minden billentyűnyomásra egy-egy betű lökődött ki a tartójából. Ha a sor teleszedődött: forgattyús tolóka tolta félre, hogy innen a szedő kizárás végett elvihesse. Volt külön osztógép is. E gépek kezeléséhez nem kevesebb mint hét ember kellett: egy billentyűzött, egy a sorokat zárta kellő szélességre, kettő a betűtartó csatornákat töltögette, kettő osztott és egy a gépnek a forgattyúját hajtogatta. Éppen ezért praktikus hasznuk e gépeknek sohasem volt. Delcambre azonban évtizedekig javítgatott a gépén, s még 1881-ben is szabadalmaztatott rajta némely részeket. Ekkor már csak három ember kellett a "Pianotype"-en való munkához. Delcambre-rel egyidőben (1840) az angol Clay és a svéd Rosenborg Frigyes kapitány alkottak a maguk korában nevezetes szedőgépet. Ez az előbbi szerkezet megjavított alakjának tekinthető. A betűk már nem a saját súlyuknál fogva csúsztak le a tartóikból, hanem "végnélküli" forgó szíj segítette őket ebben. Ilyenforma gép lehetett az is, amelyet a pozsonyi Menk konstruált szintén úgy 1840 körül, de amelyről részletesebb adataink nincsenek. A maga idejében pedig igen sokat beszéltek róla.

A már említett Gaubert párizsi matematikus 1840-ben újabb osztó-, 1845-ben pedig szedő- és osztógépre kapott szabadalmat. Szedőgépe ("Gerotype") három részből állott: fölül voltak a betűtartók, középütt a billentyűs szerkezet, s alul a betűk fölvételére való sorjázó-féle. A betűknek egymáshoz sorzódása a billentyűzés sorrendjében történt; a nehezebb betűk nem eshettek le gyorsabban, mint a könnyebbek. Minden betű más-más szignatúrával volt ellátva, ami az elosztódáskor volt fontos.

1843-ban az akkor emigrációban élő híres olasz forradalmár Mazzini József szabadalmaztatott egy szedőgépet Angolországban. 1844-ben pedig a párizsi Chaix alkotott ilyen gépet. Szerkezetük olyanforma lehetett, mint a Delcambre-féléé. Chaix azonfölül olyan külön gépet is szerkesztett, amely a szedők által szétosztott betűket a szedőgépben való újabb használhatás végett talpra állítgatta s egymás mellé sorozta. Ugyanebben az évben még a würzburgi Neuss és a francia Gallien és Armengaud szerkesztettek szedőgépeket. Az előbbenié orgonaformájú volt és háromféle betűt is lehetett szedni rajta; egyszerűen csak igazítottak valamit a klaviatúrán. Az utóbbiaké (az ú.n. "Coptotype") már a mechanostereotípiai gépek csoportjába tartozott. A betű képe ugyanis gyűrű módjára hengerre csavart cinkreglettába sajtolódott. A sajtolás egy a szélén matricákkal ellátott koronggal történt, amely mindig úgy fordult, hogy a szükséges matrica kerüljön alul. A reglettákat nyomtatás után újra beöntötték, s ekképpen az osztás elmaradt.

1845-ben az angol Clarke H. kapott szabadalmat valami "elektrotípikus"-nak nevezett szedőgépre. A táviratozással lett volna kapcsolatos, úgy mint azt későbben Mackie Dittmar, Méray Horváth Károly, Edison stb. is tervezték.

A cseh Csulik 1846-ban csinált zongoraformájú szedőgépe nagyjából a Rosenborg-féléhez hasonlított. A billentyűnek megnyomásával megindított betű ún. végnélküli láncra került, amelyen kampók ragadták meg és a kellő helyzetbe állították. A kizárást külön kellett végezni.

1846-ban logotípiás rendszerekkel kísérleteztek: a bécsi Strauß Anton, a párizsi Pinard A., a londoni Newton W. és a zürichi Daniker F. Az utóbbi csak tizenkét logotípiát használt, s kiszámította, hogy ezekkel évenkint jó háromszázezer fogast takarít meg, ami kilenc nyolcadrétű ívnek felelne meg.

1847-ben a dán Sörensen kezdett hozzá a nagy föladat megoldásához, s megalkotta a maga idejében igen híres "Tacheotype"-et. 1855-ben megjavította ezt és kiállította a párizsi világkiállításon, ahol nagyobb kitüntetésben lett érette része. A gép két fő-fő részre oszlott: a klaviatúrás asztalra, amelynek közepén fölfordított tölcsér volt, s az e fölött levő kettős hengerre. Az alsó volt a szedő-, a fölső az osztóhenger. Mind a kettőn az ábécé meg az írásjelek számának megfelelő mennyiségű sárgaréz-rúd volt, amelyeken az egyes betűk sorakoztak. Minden billentyű-nyomásra egy-egy betű csúszott le a rudak valamelyikéről. Sörensen legnagyobb érdeme új önműködő osztó szerkezet föltalálása. A betűk mindegyikének más-más volt a szignatúrája, s ennek a révén osztódott a szedés széjjel, amennyiben minden egyes betű addig forgott az osztógép sablonján, míg a helyére nem talált.

Szegény Sörensennek ugyanolyan hányatott és nyomorúsággal teljes volt az élete, akár a mi Kliegl József Péterünknek. Nagy kitüntetésekben volt része, de volt idő, mikor párizsi aranyérmének zálogba-tétele mentette meg őt az éhhaláltól. De míg Kliegl minden nélkülözése mellett is nagy kort ért meg: Sörensent már negyvenhárom-éves korában sírba döntötte a fehér halál.

1848-ban az angol Mackenzie, a rája következő esztendőben az ugyancsak angol Martin, 1849-ben pedig az amerikai Eddy szerkesztettek szedőgépeket. Egyik sem vált be. Martin gépe a Monotypenek volt legrégibb őse; perforált papiros-szalagot állítottak elő valami írógépfélén, s e szalag nyomán végződött a további munka.

1850-ben három francia föltaláló - Lefas, Garat meg Dehoul - szabadalmaztatott szedőgépes ideákat.

Ugyancsak 1850-ben kemény legény szállott síkra a logotípiás szedésgyorsítás érdekében: az akkor Londonban élő magyar Benyovszky őrnagy. Esztendőkig szívósan kitartott az ideája mellett. Elég gyors szedő is volt. 1855-ben nyilvános versenyszedésbe bocsátkozott az akkoriban leggyorsabb londoni szedő Hughes W.-vel. Ő maga logotípiákkal dolgozott, ellenfele közönséges betűkkel. A versenyből Hughes került ki győztesnek, ami egyszerre véget vetett honfitársunk logotípiás próbálkozásainak.

1852-ben az angol Johnson és Zozeneon csináltak újabb szedő-apparátusokat, 1853-ban pedig az amerikai Mitchell és a francia Boule és Caillaud állottak elő szedő- és osztó gépekkel. Különösen a Mitchell gépét sokat emlegették.

1854-ben a francia Timencourt és Beaumont s a német Wiberg, 1855-ben az angol Loughborough mérnök meg a francia Coulon és a német König próbálkoztak meg a föladat megoldásával. A régi szokáshoz híven: gépeiknek már eleve nagy reklámot csaptak. Eleintén sokat beszéltek róluk, de csakhamar a feledés fátyla borult mind a szerencsétlen föltalálókra, mind pedig a találmányaikra.

Sokkalta különb gépet állított ki az amerikai Alden Thimothy 1857-ben, olyat, amelynek alapeszméjét máig is csodáljuk. Gépén a szedő- és osztó-szerkezet fogaskerekes áttételek révén oly szoros kapcsolatban volt egymással, hogy minden mozgásuk közösen történhetett. Mindegyik betűnek külön-külön szignatúrája volt, éppen úgy, mint a Sörensen rendszerénél. A föltalálónak nyomorúság okozta korai halála után unokaöccse Alden H. W. tökéletesítette a gépet, amiből azonban olcsósága (800 dollár) ellenére is csak alig ötven-hatvan példányt tudtak eladni.

Ugyan csak 1857-ben készült el Hattersley manchesteri gépészmérnök a szedőgépével, amely különben az Aldenével szemben eleintén nem igen állta meg a sarat. A buzgó föltaláló azonban addig javítgatta és egyszerűsítgette a találmányának tárgyát, mígnem az kora legnevezetesebb szedőgéptípusainak egyikévé nem lett. Egyideig a bécsi "Neue Freie Presse" nyomdájában is használták.

A tizenkilencedik század ötvenes éveiben még az amerikai Houston (1857), Mackay (1858), Wheeler (1859), Gilmer (1859) s az angol Newton Alfréd (1859) akarták a jó szedőgép eszméjét megtestesíteni; nem sikerült nekik. Az angol Cunningham 1858-ban olyan szedőgépre kért szabadalmat, amely üveglábú betűket sorzott volna egymáshoz. Hogy miről lett volna ez jó: nem tudjuk. Az amerikai Ray s Mac Elheran problematikus értékű mechanostereotípiai készülékeket szabadalmaztattak ugyanekkor.

1860-ban az amerikai Felt Charles Wilson gépész egy a Hattersley gépéhez hasonló meglehetős készüléket szerkesztett, de ezt is mihamar elfeledték. Ő volt az első, aki a sorok mechanikai kizárásának a kérdésével foglalkozott. A géppel szedésnek ezt a legnehezebb problémáját olyan-formán próbálta megoldani, hogy szedés közben a szavak közé ideiglenesen hosszabb, onnan kiágaskodó pálcikák kerültek. A sor zárásakor a mechanizmus ezeket a pálcikákat kilökdöste, s helyükbe spáciumokat dugdosott mindaddig, míg a sor egészen meg nem telt. Felt nem boldogult a gépével; a mechanikus kizárás eszméjét is tulajdonkép csak a svéd Lagerman tudta annyira-mennyire megvalósítani későbben, akinek sorzár ó készülékét azután a többi föltaláló (így Hattersley is) átvette.

Ugyanez időben kísérletezett az amerikai Harper is a maga szedőgépével.

1862-ben az edinburgi Fraser Alexandre egyszerűsítette meg a Hattersley-féle régibb mintájú gépezetet. E gépek alapja egy és ugyanaz, mindössze a belső szerkezetükben különböznek némiképpen egymástól, s a Fraser gépén oly javítások s egyszerűsítések vannak, amelyek a gép működésének egyenletessége okáért voltak szükségesek. Fraser gépe különben két különálló részből áll: a szedő- és osztó-gépből. A szedőgép három fő részre oszlik: az első a gép fölső részén vízszintesen elhelyezett betűtartó, amelyből a billentyű megütésére egy tolóhenger a kívánt betűt a gép második szakaszába, a függőlegesen álló lantformájú betűtovábbítóba tolja. A harmadik rész a gyűjtő, ahol a betű talpra állítva sorzódik egymás mellé, amíg a sorjázó-forma szerkezet meg nem telt. Ekkor a szedés hajóra emelendő s a rendes kézi szedés módjára kizárható. Az osztógép e szerkezetnek fordítottja. A lantforma betűtovábbító itt is középütt vagyon, de a betűtartó már alulra került, a széjjelosztásra váró sorokat magában foglaló sorjázó pedig legfölül van, az osztónak a szeme előtt, ki elolvasva az osztani való szedés szavait: a szerint ütögeti a billentyűket. Látni való, hogy a Fraser osztógépe távolról sem lehetett olyan praktikus, mint az abban az időben már föl-föltünedezett önműködő osztógépek.

A Fraser-féle gépek főleg Angliában meg Amerikában kerültek használatba. Ötven-hatvan példány működésben volt belőlük még a század végén is.

1862-ben még az északamerikai Brown és Cumming csináltak különböző megoldású szedőgép-szerkezeteket. Ez a két gép még csak használatba sem került, ámbátor az Alden-féle alapeszméből kiindult Brown elég ügyes gépezetet csinált. Különösen az osztószerkezete némi haladást jelentett a maga korában.

1863-ban a híres fizikus Siemens Ernő Werner dolgozott valami olyan szedő-meg osztógépen, amelynél lyuggatott papirossávok is szerephez jutottak.

1864-ben az angol Gedge s Holdke szabadalmaztattak új szedőgépeket. Az utóbbiéról a "Pester Lloyd" egy akkori számában találunk némi adatokat. Ezekből megtudhatjuk azt is, hogy a gép a szedést mechanostereotípiai úton állítja elő. A gép billentyűinek nyomogatására acélpatricák verődnek az alattuk levő plasztikus anyagba, amiről aztán - megkeményedése után - a stereotípia megszokott eljárásainak valamelyike szerint lemez önthető. 1865-ben Casolari, Patter, Clark, Garside, Salmon, Jones szerkesztettek szedőgépeket és szedésgyorsító készülékeket, de egyiküknek sem sikerült a magáét gyakorlatiasan használhatóvá tennie. Az 1865-ik évnek szedőgép-föltalálói voltak még Nelson és Baer is; az utóbbinak gépe annyiban volt nevezetes, hogy a betűnek a tartóból a sorjázóba vitele körben forgó emeltyűvel történt.

Aabend Hugó berlini betűszedő "telegráfbetűkkel" dolgozó szedő- meg osztógépre kért ekkoriban szabadalmat.

1865-tel lezáródik a szedőgépek első félszáz-esztendős története. Ebben az ötven évben - mint fölsorolásunkból látható - elég szép számmal konstruáltak immár szedőgépeket, de egyik sem volt még olyan, hogy komolyabban veszélyeztethette volna a kézi szedők kenyerét. A maguk idejében oly híres Alden- és Hattersley-féle szerkezetekből is legföllebb ha ötven-hatvan került csak használatba. A többiből jobbára csak a minta-gép készült el. Mindmegannyi ily szedőgép azonban mégis egy-egy rövidke lépést jelentett a végleges megvalósulás felé. Az egyikből ezt, a másikból azt a részletet vették át a későbbeni föltalálók.

A régi szedőgépeknek 1865-ig lepergett első ötven-esztendős históriájában az egyes nyomdatípusokat egymás mellé sorzó szerkezeteké a fő-fő szerep. Ez volt a legnehezebb megoldású föladat; mert hiszen a megállapodott formájú betűpálcikákkal nem kevesebb mint háromféle fontos munkamenetet kellett volna itt pusztán mechanikai úton-módon elvégezni: a betűk egymás mellé sorozását, a sorok kizárását és végül a már lenyomtatott szedés elosztását. Sorzáró készüléket azonban - mint láttuk - 1867-ig még alig sikerült kitalálni. Az amaz időkbeli legügyesebben megkonstruált szedőgéphez is legalább három ember közremunkálása volt szükséges: az egyik billentyűzgetés útján egymás mellé sorozta a betűket, a másik a gyűjtőről elemelt sorokat egyforma szélességűekké zárta, a harmadik pedig az osztó szerkezetet kellett, hogy kezelje.

***

A szedőgépek történetének második félszázada még több föltalálói buzgalmat, itt-ott heves versengést, de egyszersmind már hatalmas sikereket is mutat. Bár nem mindjárt a kezdetén. A sikerek útja mellett itt is halomszámra feküdtek a küszködésben elpusztult, szánandó áldozatok.

1867-ben a párizsi Flamm Pierre igen érdekes mechanostereotípiai készüléket állított ki, aminél azonban a sorok zárásánál mutatkozott leküzdhetetlen nehézség. Flamm úgy oldotta meg a dolgot; hogy a sorok vége felé hajszálnyi spáciumokat rakott a betűk közé, csakhogy a sorokat egyforma hosszúságúakká tegye. Ezt a megoldást persze a tipográfusok nem fogadhatták el. Ebben a technika szempontjából erős lendületű évben az angol Mackie, Sweet és Daul, s az amerikai Corey és Harper szabadalmaztattak szedőgépeket. Mackie szerkezete remek alkotás volt, de igen komplikált. Papírszalagot perforáltak először bizonyos rendszer szerint, és azt beletéve a gépbe, a perforált lyukacskák különböző formái szerint más és más betűk sorzódtak egymás mellé. A sor zárása kézzel történt. Mackie manchesteri nyomdájának tizennégy gépén különben összesen százhuszonöt munkás dolgozott. Sweet és Daul "Matrix Compositor" nevű agyonreklámozott gépe mechanostereotípiai munkát végző szerkezet volt. Corey és Harperé a tulajdonképpeni szedőgépek közé tartozott, s a sorok megtelte idején egy skála mutatta rajta, hogy mennyi és minő spácium kell a sor zárásához. Ezeket azután kézzel dugdosták közbe.

1868-ban az amerikai Foster Francis a Fraser-féle, honfitársa Slingerland pedig az Alden-féle szedőgéphez hasonlatos szerkezetet csinált. Az amerikai Pratt meg a londoni Daw ugyanekkor mechanostereotípiai gépet készítettek.

1869-ben az orosz Knyagininszki és Osszipov szabadalmaztattak a Mackie gépéhez hasonlót, s hajtására elektromos áramot használtak föl. A föltalálók azt állították, hogy gépjök harmincezer betűt szed óránkint; a gyakorlatban ez pár százra zsugorodott össze. A különben igen zseniális Knyagininszkit csakhamar megölte a nyomorúság és az alkohol; ideája "megjavítása" gyanánt Petrov kapitány és Peesnikov technikus csináltak új - halva született - gépet. Tulajdonképpen alig is volt ez egyéb olyan írógépnél, amely a lebillentyűzött betűkkel csirizes papirosra nyomtatott, amit aztán litográfiai kőre vittek át.

Ugyancsak az 1869-es esztendőben még a párizsi Fontaine meg az északamerikai Umstadter is alkottak újabb szedőgépszerkezeteket. Ugyanekkor Kliegl József Péter is új gépet hirdetett, ami azonban jórészt csak a tervezgetés stádiumában maradt. A rendkívül komplikált gépnél már az elektromosságnak is akadt volna szerepe. Szerkezete klaviatúrás, különben is az egész gép zongora-formájú lett volna. Alapeszméje egy volt a Knyagininszki gépével. A sorok zárásának természetesen külön kellett volna történnie.

1870-ben az amerikai De La Pena s Shipley jelentek meg szedőgépeikkel. De La Pena gépe a Foster szerkezetéhez hasonlított, Shipley gépén pediglen a betűk egymás mellé sorzása sűrített levegő segedelmével történt.

Ugyancsak ekkoriban Budaházy Tamás beregszászi tanár is foglalkozott valami betűszedőgépnek eszméjével. Hogyan képzelte el a dolgot: nem tudjuk, mert följegyzései és modelljei azóta elkallódtak.

Az 1871-ik esztendő föltalálói az amerikai Plumket, Neff és Scrugge, meg a német Kastenbein voltak. Közülük csak az utóbbinak gépe vált szélesebb körben ösmeretessé. Ez a gép tulajdonképpen egy tüdőbajos német betűszedőnek volt a találmánya, ki halála előtt terveit közölte Kastenbein kasseli kereskedővel, s ennek aztán sikerült a közlés alapján a gépet megszerkesztenie. A gép kezeléséhez négy munkás szükséges: egy aki billentyűz, egy aki kizárja a sorokat, egy aki oszt, s egy segédmunkás, aki a minduntalan kiürülő lapos betűtartó csöveket kicserélgeti. E csövekből sorzódnak a betűk a négysoros klaviatúra gombjainak nyomogatása következtében egymás mellé. A géppel bárminő nyomdabetű szedhető; külön-szignatúrás öntés nem kell hozzá. Az osztógép tulajdonképpen szintén szedőgép, amennyiben az osztás kézzel történik, s a gép mindössze rendbe rakosgatja a betűket, hogy a lapos betűtartó csöveken át a szedőgépbe juttathatók legyenek.

A Kastenbein-féle szedőgépet főleg Dániában s Angliában használták; magánál a londoni "Times"-nél huszonnyolc darab volt belőle működésben, egészen 1908-ig, amikor Monotype, majd meg sorokat öntő gépek kerültek a helyükbe. A gép óránkint való munkaképessége megegyezett a mostani Linotypeével, de - mint említettük - négy ember kellett a kezeléséhez. Egy newyorki szedésverseny alkalmával egyetlen órában 3946 "em"-et vagyis négyzetet szedtek rajta, ami 24 betűjével átszámítva összesen 9470 betűt tenne ki az alfabétikus számolási rendszer szerint.

1872-ben szép számú föltaláló állott elő új szedőgéppel. Nevezetesebbek közülük: a német Müller, az amerikai Paige W. James meg Farnham, s az orosz Timiriacev.

Müller gépe nagyjából olyan volt, mint a többi klaviatúrás és csővezetékes szedőgép; billentyűinek száma azonban közel kétszáz volt, s lehetett rajta kurzívot, kapitä lchent, számokat meg összeöntött tört számokat is billentyűzni. E mellett voltak logotípiás billentyűi is a gépnek, amelyek megnyomásakor több betű avagy egész szó is sorzódott egymás mellé.

Paige W. James szedőgépével automatikus osztó- meg kizárógép volt egybekapcsolva; a szedőgép hasonlított a Mülleréhez, de annál jóval komplikáltabb volt. Nem kevesebb mint tizennyolcezer darab alkatrészből állott, s majdnem húsz millió dollárt költöttek reá. Kizáró készülékének leírása több mint ezer sűrűn írott s rajzolt ívet töltött meg; egymás után bolondultak bele a szabadalmi hivatal tisztviselői. Paige szedőgépének két példánya most amerikai múzeumokban van, ahol úgy mutogatják őket, mint minden idők legdrágább s legkomplikáltabb gépezeteit.

Farnham gépe a Fraseréhez hasonlított, Timiriacevé pedig matrica-sajtoló, vagyis mechanostereotípiai szerkezet volt.

1873-ban az amerikai Orwig valamiféle új szedőgépet, Gross G. F. pedig osztógépet alkotott. Gally Merrit, a tégelyes gyorssajtó egyik híres föltalálója, ugyanebben az évben matrica-sajtoló gépet szerkesztett. Ő volt az első föltaláló, aki a sorok zárását ékforma egységekkel próbálta megoldani. Ez a Kolumbus-tojásra emlékeztető találmánya döntő jelentőségű lett a későbbi betűket szedő és sorokat öntő gépek sikerülténél.

1874-ben az angol Millar bámulatosan egyszerű szedőgépet csinált. Az ára mindössze csak háromszáz fontot tett ki, de még így sem terjedhetett el szélesebb körökben.

Hooker londoni betűszedőnek ebben az évben elkészült szedőgépe egyike a legelmésebbeknek, s a villamosságnak is tekintélyes szerepe van a működésekor. Klaviatúráján a billentyűk helyett vékony vörösrézlapocskák vannak, s ezeket villamos áram köti össze a betűtartókkal. Ha már most a szedő a negatív pólussal összekötött, fába foglalt s így kezében tartható dróttal a vörösréz-lemezecskét megérinti: egy-egy betű ugrik ki a betűtartóból, hogy végtelen szalag segedelmével a gyűjtőhelyre kerüljön. Ugyanebben az évben Hattersley is elkészült javított szedőgépével. Henze német orvos, Sabel Albert, Sobetz Tivadar, Smith és Reynolds is szerkesztettek ez időtájban kevésbé jelentékeny szedőgépeket.

Az 1875-iki év föltalálói: az amerikai Richards, Allen, Johnson, Pattyson és Kent, meg a német Brackelsberg. Johnson gépe olyanforma lehetett, mint valami primitív Monotype: egyes betűket öntött és sorzott egymás mellé. A kéziratról írógépfélén egy másik kéziratot csináltak, még pedig lyukasztó kölyükkel, amelyek minden betűnek megfelelően más-más formájú lyukat vágtak az alájuk vezetett papiros-szalagba. Ezt a szalagot bevezették aztán a gépbe, amely a betűk öntését és sorbarakását önműködően végezte. Kent új osztógépet talált föl, Brackelsberg jórészt a régibb találmányok lejárt szabadalmainak fölhasználásából kompilálta össze szedő- és osztógépét.

1876-nak a betűket szedő és öntő Westcott-féle gépnek elkészülte volt nyomdászati tekintetben legérdekesebb eseménye. Még ugyanebben az évben ki is állították ezt a gépet a philadelphiai kiállításon, s ott nagy csodálkozást keltett. Szerkezete akár a későbbeni Monotypeé, s két ember kellett hozzá. Percenkint mintegy harminc betűt bírt önteni s egymás mellé sorozni. A francia Flamm Pierre is ebben az esztendőben készült el az újabb mechanostereotípiai készülékével, de gyakorlatilag nem vált be sem ez, sem a hozzá hasonló Hambruch-féle szerkezet. Szedő- meg osztógépeket - régi nyomokon haladva - az északamerikai Dickinson és Lorenz készítettek ebben az évben. Az amerikai Doodsworth pedig oly gépet mutatott be a philadelphiai világkiállításon, amely villaformájú csipesszel kapkodta ki a szekrényből a betűtípusokat.

1877-ben a német Heinemann, Dittmar és Pollack találtak föl szedő- meg osztógépeket. Heinemannak különben elmés szerkezetű gépénél a kizárásnak külön kellett történnie. E gép ára mintegy kilencszáz forint volt. Dittmar gépe csudagép volt, praktikus érték nélkül. Önműködően szedte és osztotta a betűket. Segédgéppel előállított grafikon kellett hozzá, amin esetleg több ember is dolgozhatott. Pollack a Lagerman mérnök későbbeni Typotheterjéhez hasonló szedésgyorsító szerkezetet alkotott. Ebbe az évbe esik a különben elég jelentéktelen Drummond-féle ottawai szedőgépnek s a cseh Mencsik mechanosteeotípiai készülékének a föltalálása is.

1878-ban a német Tecklenburg mechanostereotípiai eljárással próbálkozott meg, persze hiába. Osztógépet csinált ez időtájt Poppe Lipcsében; a stuttgarti Eisele pedig szedőgépet konstruált, azt később jócskán megjavítva.

A franciáknál Soriat és Montaran szedő- és osztógépet szerkesztett ugyanekkor, Calonne vicomte pediglen logotípiás szisztémára rendezte be a párizsi "Soleil" nyomdáját. Az eredmény az óránkint való szedésmennyiség jelentékeny megnövekedése volt; az osztás mennyisége azonban a rendes quantumnak egyharmadára csökkent.

1879-ben a magyar Kövesdy Dániel tűnt föl a szedő- és osztógépével. Gépe levegőnyomásos úton vezette a betűket tartójukból a gyűjtőhelyre, még pedig - Kliegl gépéhez hasonlóan - csatornákon keresztül. Ezért a gépet gyakran össze is tévesztik a Kliegl szedőgépeivel. A föltalálónak nem sikerült találmányát értékesítenie, s ezért azt mihamar el is feledték. Ugyanebben az évben az amerikai Moore és a német Thoma szedőgépet, az amerikai North pedig osztógépet szerkesztett. Egyiküknek sem lett haszna belőle. Jelentékenyebb találmányok voltak azonban ebben az időben a Livcsák-féle s a Prasch-féle szedőgép. A vilnai Livcsák tanár gépe mechanostereotípiai rendszerű volt, de az addig föltalált ilyén rendszerű gépektől nagyban különbözött. Fő-fő része egy kerék, amelynek talpán acélból való patricák vannak. A billentyűk nyomogatására ezek a gép hátulsó felén levő viaszlapba nyomódnak, amiről galvanoplasztikus másolat, illetőleg stereotípiai úton leönthető matrica készíthető. Prasch szedőgépének körülbelül az az alapeszméje, ami a magyar Kliegl József Péter első gépéé meg a dán Sörensené volt, de a Prasch-gép működése sokkalta biztosabb amazokénál. A gyakorlatban azonban mégsem vált be, mert nem kevesebb, mint öt ember kellett kezeléséhez. Az osztás kézzel történt közönséges szedőszekrényekbe.

1880-ban készült el az amerikai Thorne József a maga szedő- és osztógépével. A gép fő-fő részei: a klaviatúra és két függőlegesen egymásra állított henger. Az utóbbiak körületén annyi csatornaszerű bevágás van, ahány billentyűje van a klaviatúrás szerkezetnek. A fölső henger a saját tengelye körül lassan forog, az alsó veszteg marad. A fölső henger osztásra való; csatornáit megtöltik az osztani való sorokkal, s ekkor - minthogy minden betűnek más-más szignatúrája van - az egyes betűk a henger forgása közben rátalálnak az alsó hengeren a maguk csatornájára, s abba belecsúsznak. A fölső hengernek a forgását különben úgy kell elképzelnünk, mint az óraszerkezet fogaskerekéét: minden csatornánál megáll egy-egy pillanatra, hogy a csatornáiban levő legalsó betűknek idejük legyen az alsó henger megfelelő csatornáiba átcsúszniok, azután ugrik egyet a következő csatornáig. Egyszerre csupán egyetlen egy betűt bocsát ki a fölső és vesz át az alsó henger, s ezért, ha két egyforma betű is van egymás mellett (például nn): ezeknek csak egyike csúszhatik le a henger egy-egy fordulatára. Az osztószerkezet tehát teljesen önműködő. A szedés úgy történik, hogy valahányszor a szedő valamely billentyűt megnyom: mindannyiszor egy-egy betű szabadul ki az alsó henger megfelelő csatornájából. A betűt aztán folytonosan forgó érclemez ragadja magával s viszi a sorjázóba; hogy ottan sorrá alakuljon és a kiemelő-hajóra kerüljön. Innen egy másik szedő leemelgeti a sorokat, hogy kizárhassa, mert kizáró szerkezete a gépnek nincsen. A billentyűzgető meg a sorokat záró két szedőn kívül egy segédmunkásra, összesen tehát három emberre volt szükség a gép körül, ami a Kastenbein gépéhez képest nagy haladást jelentett. A Thorne-gép - vagy amint alapos átjavítása után a kilencvenes években elkeresztelték: a "Simplex" - a tulajdonképpeni betűket szedő gépek közt a legjobban terjedt el. Angliában és Amerikában közel kétezret adtak el belőle és Németországban meg Svájcban is elkelt vagy ötven.

1880-ban javították meg az 1875 óta hirdetett Burr-féle szedőgépet, egyszersmind "Empire"-re megváltoztatva a nevét. Föltalálói az amerikai Green meg Burr voltak. A szedőgép a Fraser-féle rendszeren alapszik, az osztást végző készülék eszméje sokban eredeti. A betűk mindenikének más-más a szignatúrája, s ezek révén automatikusan történik a széjjelosztódásuk. Az osztani való szedést hajóra teszik, amelyről emeltyű szedegeti le soronkint, s viszi a gépbe, ahol egy másik emeltyű a betűket gyors egymásutánban átadja a széjjelosztó mechanizmusnak. Ez a betűk szignatúráinak megfelelő tűkből áll, melyek - ha a szignatúrába beleillenek - beeresztik a betűt a maga csatornájába. A sorzárás úgy történik, hogy szedés közben ideiglenesen ékek kerülnek a szavak közé; ezeket az ékeket a szedő később spáciumokkal cserélgeti ki. Az "Empire" gépből Angolországban százhetven példány került használatba, s különösen az osztó szerkezetét nagyon dicsérték.

Az angol mechanikus Bolton 1880-ból való gépe logotípiákkal dolgozott, de minden különösebb eredmény nélkül. A berlini Silberberg testvérek szedőgépében a betűk léceken nyugosznak s a billentyűk megnyomására egy kis pecek egy-egy betűt taszít le a maga lécéről. A betűt azután, úgy mint a Thorne gépénél, forgó lemez viszi a rendeltetési helyére. Az amerikai Dillon gépe is a Thorne-féle gépnek a megcsodálásából fogant, a rnanchesteri Winder pedig a későbbi "Typotheter"-re emlékeztető kis szedésgyorsító készüléket konstruált össze. Ebben az időben a rotációs betűöntő gép későbbeni föltalálója, a glasgowi Wicks Frederick is csinált szedőgépet, amely részben a Hookeréhez hasonlított.

1881-ben a lyoni Perrachon kapott szabadalmat a maga matrica-sajtoló gépére. Amerikában meg ebben az időben Petersen szedő- és osztógépet, Davis pedig osztó-eljárást talált föl. Az előbbinek a gépe billentyűs rendszerű volt, s a kizárás önműködően történt. Davis osztó-eljárása azon alapszik, hogy olyan folyadékot talált föl, mely a vizet az ólomnál nehezebbé teszi. Már most az a fontos, hogy minden betűnek más-más legyen a súlya; például az i, l, t, f, j stb. betűk súlya is különbözzék egymástól. Az osztani való szedést ekkor vízzel telt hordóba döntik, s az említett folyadékból egy keveset a vízbe öntenek. Ekkor a legkönnyebb betűk (pl. az i-k) rögtön a víz fölszínére emelkednek, úgy hogy onnan lefölözhetők s a szekrény megfelelő rekeszébe rakhatók. Ha ismét egy kevés folyadékot öntenek a vízhez: a hordóban maradt betűk legkönnyebbjei (például az l-ek) szállanak föl; és így tovább. Ilyen módon az egész szedés szépen széjjelosztható. Csak az a baj, hogy az eljárás nagyon sokba kerül és eléggé körülményes is.

1882-ben a hamburgi Grünberg csinált egy a nyomdai típusok szedésére és osztására való gépezetet.

Az amerikai Schuckers W. J. mechanostereotípiai szerkezetet csinált 1882-ben. Ez magában jelentéktelen dolog lett volna, de Schuckers a sorok zárásához föltalálta a kettős ékek használatát, amit később Mergenthaler Otto már is átvett a maga "Linotype" gépéhez. Pörre került a dolog, s ebben Schuckers lett a nyertes. A Linotype-társaságnak nem maradt más hátra, mint hogy vagy megszünteti saját gépének a gyártását, vagy pedig megfizeti azt a hallatlanul magos összeget, négyszáztizenhatezer dollárt, amelyet a Schuckers-szabadalom új birtokosa: Rogers John mérnök az ékek használhatásának jogáért tőle követelt. A társaság inkább fizetett...

1883-ban a bécsi Hagemann Henrik állott elő mechanostereotípiai találmányával. Gépe háromféle nagyságú kölyükkel volt fölszerelve. A szedő a kissé terjedelmes és nehézkes gép előtt állva, akként dolgozott, hogy bal kezével a patricákat dirigálta, jobb kezével pedig a megfelelő helyre szorított kölyün, illetőleg az azzal kapcsolatos fogantyúrúdon egyet nyomott; ilyenformán kéregpapírosból való matrica s vele egyidejűen korrektúra-levonat készült. A korrigálás úgy történt, hogy a hibás betűket a matricából kivágták s másokat ragasztottak helyükbe.

Ugyanez időtájt az amerikai Dement is csinált szedőgépet, mégpedig elég különöset. Az írógépforma szerkezetnek kölyüs talpú kereke van, s ez végtelen papiros-szalag fölött forogva, a billentyű megnyomása következtében litográfiai festékkel egy-egy betűt reányom a szalagra. A szalagot azután egyforma hosszú darabokra vágják, s litográfiai kőre avagy cinklemezre átnyomják, hogy maratható legyen. A kizárás úgy történik, hogy a teljes sorok szóközeinél szétvágják s aztán széjjeltolják a szalagot. Magától értetődik, hogy Dement gépének soha senki sem látta a hasznát.

Madridban Pereiro Péter csinált ugyanebben az időben "gyors-szedőgépet", amely azonban már csak a túlságosan komplikált volta miatt sem válhatott be. Amerikában pedig Johnson Kossuth Lajos meg Low Abbot Ágost szerkesztettek szedésgyorsító szerkezetet. Németországban Brackelsberg tűnt föl újabb szedőgépével. A svéd mérnök Nylander Károly pedig gyarló eredményt adó matrica-préselő eljárásával reklámozta tele ekkoriban a világot.

Ugyancsak 1883-ban csináltak szedő- meg osztógépet a német Fischer és Langen. Jó régi nyomokon haladtak: a szedőgép Kastenbeinéhoz hasonlított, az osztógép pedig a Thorne-féle gépnek az osztószerkezetéhez. A föltalálók eme gépezeteikkel eleinte nem sok elismerést arattak; de néhány esztendőn belül alaposan átalakítgatták a szedőgépüket, "Gutenberger" nevet adva néki. Ebből öt példány a berlini Büxenstein-nyomdába került, ahol egy-egy gép átlagos teljesítménye - napi hat és fél órai munkaidő mellett - háromezerhatszáz betű volt óránkint. Kellett hozzá három ember.

1883 június 7-ikén nagy szedésverseny volt Bécs városában. Weiß Leopold betűszedő óránkint való háromezerötszáz betűs eredményt ért el a maga logotípiás rendszerével. Két-három betűből összetett logotípiáinak a száma harminckilenc volt, ami - mint mellékletünkön is látható - jelentősen megnövesztette Weiß betűszekrényét. Szedés dolgában kellő gyakorlat esetén, jócskán mutatkozott többlet a logotípiás rendszernél, az osztás azonban annál keservesebb volt. Weiß a maga rendszerét angol és francia nyelvre is átdolgozta, s 1896-ban Angolországban részvénytársaság alakult e logotípiás találmánynak népszerűsítésére s gazdasági kiaknázására.

1885-ben az amerikai Wright olyan mechanostereotípiai készüléket csinált, amelynél a sorok zárása rúgós spáciumokkal történt. Ugyanekkor a majna-frankfurti Dreyer elektromagnetikus szedőgéppel kísérletezett.

1886-ban szép számmal merültek föl a szedés gyorsítására és helyettesítésére irányuló találmányok. Nevezetes közöttük a Lagerman svéd mérnök Typotheterje. Ennek előnye az, hogy a szedő két kézzel is szedheti a szedőszekrényből a betűket, s nem kell a sorjázóba illesztgetnie azokat, hanem egyszerűen beledobja őket a szekrény szélére erősített készülék tölcsérébe. Amint a betű ezen a tölcséren áthaladt, két kis acélsín megragadja s álló helyzetben előre viszi, míglen két fogóhoz ér, melyek, ha netán megfordított helyzetbe jutott volna: ismét helyre igazítják; ha pedig helyesen, képével fölfelé áll: nyugodtan engedik továbbvonulni. Ezután ismét két fogóhoz ér a betű, amelyek addig forgatják, amíg a szignatúra is helyes irányba jutott. További előhaladtában egy a készülék elején végigfutó nyitott ív alakú csatornán megy keresztül, míglen a gép baloldalán levő, csatornákkal ellátott hajóra nem jut. Mihelyt ennek egyik csatornája megtelt: csöngettyű szólal meg, s ekkor a betűnél valamivel nagyobb sárgaréz-pálcikát bocsát a szedő a tölcsérbe. Ez a pálcika külön kis gépezetet indít meg, mely a telt csatornát odébb tolva, helyére üreset helyez. Lagerman e készülékén kívül a Felt-féle 1860-iki próbálkozások eredményeinek fölhasználásával kizáró gépet is szerkesztett, amely bár már nagyrészt automatikusan működött: mégis csak egy második szedő is kellett hozzá.

A Typotheter meg a kizáró készülék a kilencvenes évek elején Budapesten is használatban volt egyideig. Pusztai Ferenc hozatta meg a Pallas nyomdába pár havi próbaidőre. Mind a két készülék kifogástalanul működött, de lassan. A hozzájuk beosztott két jó szedő a maga régi módján többet szedett volna...

Schwarz Artúr nevetségesen naiv szedésgyorsító készüléket szabadalmaztatott 1886-ban. Kicsiny szerkezet volt ez, amit a szedőnek bal csuklójára erősítettek. A jobb kézzel belerakott betűket igazgatta helyre. Ilyenforma volt a Chadwick J. W. "Typesetter" nevű apparátusa is. Winkelmann tanár pedig régi nyomokon haladt, mikor ekkoriban reklámozott szedő- s osztógépét megszerkesztette. Újdonság az volt a szedőgépén, hogy a gyakrabban előforduló betűk számára szétszórtan több vezető csatornát csinált, amivel állítólag lehetővé tette, hogy a szedő egyszerre egy szótagra vagy szavacskára való billentyűt üssön meg.

A newyorki Munson a Mackie rendszere alapján csinált ez időtájt gépet, s a norvég Hofgaard is. Érdekes volt az Engelen-féle betűvájó gép, amely negatív képű kölyükkel vágta betűmagasságú fatönkbe a betűket, úgy hogy, a tönkről mindjárt nyomtatni lehetett, ámbár nem valami tisztán. A fa különben is folytonosan ki van téve a megvetődésnek, s azért ily célra kevéssé alkalmas.

1886-ban kezdte meg diadalútját a Linotype. Egy német származású órás, Mergenthaler Ottomár találta föl Baltimoreban, s találmányával hosszú időkre megoldotta a szedésgyorsítás problémáját. Amíg a korábbi egyes tipografikus betűket szedő gépeket csak elvétve használták, s a kétezer példányban dolgozó Thorne-féle "Simplex"-en meg a százhetven-példányos "Empire"-en kívül egyikükből sem kelt el ötven-hatvan példánynál több: a Linotype a maga praktikussága révén 1900-ig már nyolcezer példányban terjedt el főleg az amerikai nyomdákban. (Most, 1929-ben, több mint hatvanezer tökéletesített példány dolgozik belőle a földkerekség minden tájékán.)

Mergenthaler sikere javarészt annak tulajdonítható, hogy őnéki sikerült először az "egy-emberes" szedőgépet megszerkesztenie, vagyis az olyant, amelynél a szedés, a sorzárás és az osztás művelete egyetlen szedőnek a munkájával végezhető.

Mergenthaler eleinte matrica-sajtoló, tehát mechanostereotípiai szerkezet készítésével bíbelődött, s csak idővel, nagy-fokozatosan alakult ki fejében a soröntő gépnek az ideája. 1883-tól kezdve már ebben az irányban tapogatódzott, pénzes csoportot is szervezett az eszme megvalósíthatása végett, de mindjárt eleve nagy baja támadt a Schuckers-féle sorzáró ékek fölhasználása miatt. Egy 1884-iki modelljén még a későbbeni Monolinere emlékeztető matricás rudak vannak, s a sor a megszedése és zárása után kéregpapírosra préselődik, amelyen ily módon stereotipálható szövegkép áll elő. A szedőgép öntőszerkezettel való fölszerelése és a közvetetlen soröntési rendszerre való áttérés csak 1885-ben következett be, a matricás rudak helyett egyes matricák használata pedig csak 1886-tól fogva kezdődött. Ez utóbbiak tekintetében nagy hasznát vette Mergenthaler az akkoriban föltalált Benton-féle matrica-fúró gépeknek.

A mai értelemben vett Linotype-gép legelső példánya 1886-ban került ki Mergenthaler keze alól; ebben az esztendőben alakult meg véglegesen, az amerikai nagy lapkiadóknak részvételével az unióbeli Linotype-társaság is, amit 1891-ben az angol, 1895-ben a német, 1899-ben pedig a francia "Mergenthaler-féle szedőgéptársaság" megalakulása követett. Külön ilyen társaság létesült az idők folyamán Kanadában is.

Mergenthaler Ottomár megérhette ugyan szedőgépének a sok tekintetben való nagy diadalát az összes konkurensei fölött, de a roppant munka véghezvitele az egészségébe került. Szervezetét tüdővész ásta alá, s hosszú esztendőkön át való kétségbeesett bolyongás lett az élete egyik klimatikus gyógyítóhelyről a másikra. Mindhiába: 1899 október 28-ikán, negyvenöt-éves korában utolérte őt a halál.

Emlékének szobrot állítottak a newyorki Pantheon épületében, s Mergenthaler-intézetnek nevezték el azt a nagyszabású nyomdászati szakiskolát, amelyet 1924-ben nyitottak meg Baltimore városában, a Linotype föltalálása körüli emésztő sok munkának a fő-fő színe-helyén. De emlékét hirdeti a most működésben levő hatvanezer ily gép is.

Lássuk már most: hogyan dolgozik a Mergenthaler-féle Linotype. Itt természetesen csak az 1900 előtt működésben volt ilyen nevű szedőgépek munkájáról szólunk, az eredeti Linotypeéről, amelyet most közönségesen "Simplex Linotype"-nek neveznek, de amely tartóssága és működésének biztossága révén máig is közkedvelt.

Ez a Linotype - mint köztudomású - matricákat soroz egymás mellé, s ha azok sorrá alakultak: kizárja őket. Kizárás után az öntőszerkezet elé kerül a sor, ahol a betűöntéshez hasonló módon leöntődik s betű magasságra igazítódik. Öntés után a matricasort, amiből a kizáró részletek önmaguktól eltávolodnak, emeltyű ragadja meg, s fölemelve, a gép fölső részén levő osztószerkezetnek adja át. Itten kiemelkedésekkel ellátott forgó tengelyen csúsznak végig a bevágásos matricák mindaddig, míg a megfelelő kiemelkedésbe nem akadnak, amikor azután a forgó tengely alatt levő tartójukba esnek. A gépet motor működteti, a szedés meg billentyűzve történik. Ha a szedő a sort végigbillentyűzte: csak a jobb keze felől levő kis emeltyűt kell megnyomnia, hogy a kizáró-, öntő- és osztószerkezet működésbe jöjjön.

A Linotype klaviatúrája a korábbi szedőgépekéhez képest meglehetősen mélyen fekszik. A billentyűk száma kilencven. Közvetlenül a billentyűk fölött van a kézirattartó, ettől balra pedig a matricák gyűjtőhelye, az úgynevezett szedővas avagy sorjázó. Fölöttük van üveglap alatt a gyűjtő szíj, mely a billentyűzéskor tartójukból kiesett matricákat a továbbító szíjnak adja át, hogy ez a sorjázóba vihesse őket. A továbbító szíjjal érik el azt, hogy a közelebb fekvő, de későbben elszabadított matrica ne előzhesse meg a távolabbi tartóból jövő, de korábban lebillentyűzött matricát. A továbbító szíj tárcsájától megint balra van a gázzal hevített öntőkazán, ez előtt pediglen az öntőkeréknek nevezett alkotórész, benne az öntőformával. Öntés után a kerék fordul egyet, s a megöntött sor kések alá kerül, amelyek simára gyalulják, hogy azután teljesen kész állapotban a gyűjtőhajóra helyeződjék. A sorjázó fölött vannak az ék alakú kizáró pálcikák, melyek szintén billentyűnyomás következtében foglalják el helyüket a sorban. A kizárás nyomás által történik, mely az ékeket fölfelé tolja s ezáltal a szavak közti hézagokat egyformán nagyobbítja.

A matricák harminc milliméter magas, húsz milliméter széles, a betűképhez képest különböző vastagságú sárgaréz-lapocskák voltak már kezdetben is; egyik élükön volt a betűkép, másikon pedig rovátkos szélű bevágás, amely utóbbinak révén az automatikus elosztódás történt. 1899 óta a Linotype matricáit úgy csinálják, hogy kevert szedés is állítható elő velük. Az új matricákon két betűkép van: a fölső a rendes szedés betűjét mutatja, az alsóbbik a kiemelő betű (kurzív, félkövér típus stb.) képe. Ha a szedő azt akarja, hogy a sor bizonyos szavaiban a matrica alsó betűképe öntődjék le: mindössze egy fogantyút kell néki lenyomnia. Van különben olyan készülék is a Linotypeen, amely lehetővé teszi az egyes matricasorok többszörösen való leöntését is.

A klaviatúra fölött levő matrica-tartóban - közönségesen használt szóval: magazinban - vagy ezernégyszázra menő ilyen sárgaréz-lapos matrica van elhelyezve.

A régibb szedőgépekkel szemben a pontosan kidolgozott, biztosan működő szerkezeten kívül igen nagy előnye volt a Linotypenek, hogy a kezelése igen egyszerű volt, a billentyűzet már a legcsekélyebb érintésre is reagált, a szedő kényelmesen üldögélhetett munkája közben, szedését a sor megöntése előtt átolvashatta, s az esetleg beléje csúszott hibát idején kikorrigálhatta. Ezért, s mert a matricák hamis elosztódása a Linotypenél nem lehetséges: a szedéshiba - jó szedőt föltételezve - már eleve is kevesebb volt a Linotypeen való munkánál, mint a más gépen valónál; meg a kézi szedésnél is.

A folyóbetűk kicserélése a Linotype kezdeti időszakában úgy történt, hogy a szedő a matricákat a magazinból egyenkint kiszedegette, s másokat - mondjuk petit helyett garmondot - rakott be helyettük, ami vagy háromnegyed órányi időt vett igénybe. Egyszerűbb dolog volt az ilyen folyóbetű-változtatásnál a külön magazin használata, amely esetben a magazinokat tíz-tizenöt perc alatt is át lehetett cserélni.

A sorok ritkítása kétféleképpen történhetik a Linotype-pel való szedés alkalmával: vagy egyszerűen csak tágítók, "térzők" segítségével, mint azt a kézi szedésnél megszoktuk, vagy pedig úgy, hogy megfelelően nagyobb törzsökű öntőformát állítunk be, példának okáért a garmond betűnagysághoz cicerót.

A Linotype öntőszerkezetének fűtéséhez, vagyis a betűfém megolvasztásához kezdetben csak világítógázt avagy petróleumot használtak; későbben a villamos árammal való fűtés nagyban elterjedt. Magának a betűfémnek az összeállítása azonban már kezdettől fogva elsőrendű fontosságú volt, s a szedőgépes üzemek általában külön erre a célra ötvözött fémet használtak a Linotypejeiknél; legtöbb galibát ugyanis az okozta, hogy a minden áron takarékoskodni akaró nyomdász-ember ócska betűkből, miegymásból maga próbálta meg összeötvözni a Linotype-fémet.

A Linotype föltalálójának, Mergenthalernek gondosságát dicséri az is, hogy gépét egy sereg mindenféle biztosító szerkezettel látta el, amelyek zavar esetén automatikusan megállítják a gépet. Ennek következtében az alkatrészek törése nem igen fordulhat elő, s a gép öregedése is főképpen csak egyes könnyen pótolható részek - rúgó-félék - stb. kopásában nyilvánul meg.

A Linotype gyártására hatalmas tőkeerejű részvénytársaságok alakultak, s mind kereskedelmi, mind pedig technikai tekintetben imponáló eredményeket értek el. A javítások és tökéletesbítések egymást követték a gépen; ezek közül 1900 előtt legjelentékenyebb volt a két-betűs matricáknak a bevezetése. Hogy azóta micsoda fontosabb újítások történtek a Linotype-en: a következőkben fogjuk elmondani.

Németországba 1895-ben került az első Linotype szedőgép, mihozzánk 1900 elején a Budapesti Hírlap nyomdájába. Azóta rohamosan szaporodott itt is.

Említettük már, hogy a Schuckers-féle kettős sorzáró ékek szabadalma Mergenthaler első modelljeinek megszerkesztése idejében Rogers John mérnök kezében volt, aki a szabadalom átengedéséért horribilis összeget fizettetett a Linotype gyártását finanszírozó társasággal. Ez a Rogers a szabadalmat eredetileg a maga "Impression Typograph" elnevezésű mechanostereotípiai készülékéhez szerezte meg, ami a maga matricasajtolgató munka-metódusával ugyan nem sokat ért, de éppen e haszontalanságánál fogva apródonkint rávezette Rogerst, hogy másirányban: a soröntés terén keresse a megoldást. 1886-ban Rogers már nagyban dolgozott is az újabb, most már kész sorokat öntő gépén, amelyet Typograph-nak nevezett el, s amelynek gyártására 1888 tavaszán társaság is alakult.

A nagytőkéjű Linotype-társaság elkeseredett harcot indított a veszedelmes konkurens ellen; megvásárolta a Typograph-részvények többségét, meg magát Rogerst is, s ilyen módon a Typograph gyártását az Egyesült Államokban, majd meg későbben Angliában is lehetetlenné tette. Rogersnek egyik korábban való társa: Bright Fred erre Kanadában alapított a Typograph gyártására részvénytársulatot, németországi szabadalmait ugyanez időtájt a berlini Loewe-gyárra ruházva át. Mindkét helyt azóta is szorgalmasan gyártják a Linotypenél sokkalta egyszerűbb s ezért jóval olcsóbb Typographot.

Ez a Typograph szedőgép főbb részeiben a matricatárból (drótszálakkal átvont, hátrahajtható ún. "kosár"-ból), billentyűzetből, a matricák gyűjtőhelyéből vagyis a sorjázóból, a kizáró mechanizmusból, az öntő szerkezetből és az öntőformából áll, akárcsak a Linotype és a későbbi soröntő gépek mindenike.

A Typograph "kosara" mindegyik drótszálának fölső végén bizonyos betűnek kellő számú matricái függnek, s a megfelelő billentyű megnyomintásakor egy-egy matrica kikapcsolódik és saját súlyánál fogva a dróton lesiklik. A kizárást eszközlő karikáknak, melyek egyik oldalukon keskenyek, aztán folyton vastagodnak: külön billentyűjük van. Ha a lebillentyűzött matricák a sorhosszúságot megközelítik: a szedő a kizáró tengely forgatása által a sort egy-két pillanat alatt kizárja, s az öntő szerkezetet egyetlen kézmozdulattal működésbe hozza. A többi művelet, így az öntés, gyalulás és a kész sornak a többi mellé sorakoztatása - csakúgy mint a Linotypenél - önműködően történik pillanatnyi idő alatt. Ennek megtörténte után a szedő a kosarat fölemeli s hátrahajtja (újabb gépeken ez is automatikusan végződik), miáltal a matricák saját súlyuk következtében a dróton végigcsúszva, eredeti helyüket a kosár fölső végén ismét elfoglalják, vagyis ekkor már el is vannak osztva. Hiba az ilyes elosztódás alkalmával nem fordulhat elő, mert drótját a matrica soha el nem hagyja. A kizárásra használt karikák pedig a kosár hátrahajtásakor önműködően jutnak vissza a helyükre. A rendes nyugvóhelyére került matricát zárókészülék tartja veszteg a kosár előre- és hátrahajtásakor mindaddig, míg a billentyű megnyomása által újra ki nem kapcsolódik.

A matricákat hordó kosár a gép mintegy önálló alkotó részének tekinthető, s igen gyorsan kicserélhető valamely más fajtájú betűket tartalmazó kosárral.

A Typograph billentyűinek száma nyolcvannégy, ami ugyanannyi betűjegy matricájának felel meg. A matricák száma egy-egy kosáron hétszáz körül jár; ezenfölül a ritkábban előforduló jeleknek kézi matricáik vannak, amelyeket szükség esetén kézzel illesztenek bele a szedés alatt levő sorba.

Minálunk az első Typograph szedőgépet 1896 vége felé állították föl a Pallas-nyomdában. Évek hosszú során dolgozgattak rajta; a szabadalmi hivatal találmányi leírásainak a szedéséhez használták.

A Linotype és Typograph sikereinek híre nem akadályozta a másféle szedőgépi megoldásokkal foglalkozó föltalálókat abban, hogy időnkint a maguk korszakot alkotónak hirdetett találmányaival teleharangozzák a sajtót.

1887-ben az olasz Codignola csinált olyan gépet, mint aminő volt a Westcotté. A gép egyes betűket öntött s végnélküli acélszalagon szállította azokat a gyűjtőhelyre. A gráci Praunegger Ferdinánd és a francia Desjardins is megpróbálkoztak ez időtájt szedő- és osztógép szerkesztésével. Az utóbbinak gépe a Thorne-féléhez hasonlított.

1888-ban két mechanostereotípiai készülék mellett verték a reklám dobját. Egyik volt a német Schmidt és Wesselé, a másik a belga Turbeliné. Nem volt egy csöpp gyakorlati értékük sem. Ugyanekkor az angol Porter megjavította a már 1880 óta hirdetett szedésgyorsító készülékét, de így sem igen vásárolták.

A berlini Wentscher mérnök ekkoriban már "egy-emberes"-nek hirdetett szedő- s osztógépe meglehetős hírnévre vergődött. A föltaláló a régibb szerkezetek összes előnyeit igyekezett egyesíteni a gépében, s különösen a sorzáró készüléke igen érdekes volt. Betűnek és sorzárónak nyolcféle vastagsága volt (ezt a rendszert később a Monoline is átvette), s összeadó szerkezetről olvasta le mindig a szedő, hogy minő spáciumokat kell beosztania az ideiglenes szóközi pálcikák helyébe. Szép gép volt a Wentscheré és elég jó is, de tíz esztendőt késtek vele; a Mergenthaler Linotypeje megszállva tartotta már a piacot, s a szedő-osztógépeknek bealkonyult.

Nem érvényesülhetett többé a MacMillan remek gépezete sem, amelyet azonban még sokáig egyre javítottak és tökéletesítgettek. Ez a gép kettős állványzatú volt; kombinálva volt benne a szedést és a sorzárást végző mechanizmus; egyetlen szedő billentyűzgetése következtében mind a két munkafolyamat automatikusan ment végbe. Külön, jól működő osztógépe is volt MacMillannak.

1889-ben Gustafson amerikai svéd mechanikus szedés-gyorsító készüléket szerkesztett, még pedig Lagerman nyomán. Az ára csak hatvan forint volt, de csupán néhány-amerikai nyomdában került használatba. Ugyanebben az évben Amerikában is szerkesztettek valami "The Dow" nevű szedőgépet. Állítólag a Kastenbeinéhez hasonlított.

1890-ben a chicagói Odell osztógépet, a francia Retaux pedig szedő- és osztógépet csinált. Az utóbbinak gépe is, a "Retauxgraphe", a Kastenbein-gép alapeszméjének a fölhasználásával készült.

1891-ben Carpenter R. "Logotyper" névvel olyan gépet szerkesztett, amely szótagok s szavak matricáit szedegette össze, s aztán leöntötte. A sorzárás kézzel történt.

1892-ben az amerikai Beales matricákat sajtoló, tehát mechanostereotípiai készüléket alkotott, a dolog természeténél fogva igen gyönge eredménnyel. Halva születtek Johnson, Kletzker és Goesel matrica-sajtoló, a szaksajtóban is huzamos időn át reklámozott készülékei is.

1893-nak nagy eseménye volt a Monoline föltalálása. Ez is soröntő gép. A baltimorei, majd brooklyni Linotype-gyár 1892-ig való üzemvezetője: Scudder Wilbur Stephen találta föl, s már 1893-ban nagy kitüntetést kapott érte a chicagói világkiállításon.

A Monoline sokkalta egyszerűbb s ennek következtében olcsóbb is, mint a Linotype. Nyolcféle csoportra oszló matricás rudacskáinak mindegyikén tizenkét-tizenkét egyforma szélességű betűnek a matricája van együtt. A billentyűző-szerkezet fölött balra van a matrica-tartó, melynek kilenc csatornája közül nyolc a matricás rudakat foglalja magában, egy pedig a szavak közé való kizárást. A kizáró-pálcikák két vékony, lapos acéllécből állanak; ez acéllécek közé szorul a kizárást eszközlő ékforma acéldarab. Ha ez föllebb nyomatik: tágítja a lapos kizáró-léceket, miáltal a sor kizárása egyszerre s egyenletesen történik. A kissé komplikált osztó szerkezet a matricás rudacskák különböző hosszúságú fogantyúinál fogva s ezenkívül tapogató tűk segítségével viszi helyükre a már leöntött matricákat. Öntőkészülék és minden egyéb meglehetősen hasonlít a Linotypenél ismertetett szerkezethez.

A Monoline gyártását még 1893-ban megkezdte az energikus Scudder. A Linotype-társaság azonban résen állt, s már 1894-ben szabadalombitorlási pört indított az új szedőgép csinálói ellen. Főképp a már Mergenthalertől is használt matricás rudacskákról és a kizáró-pálcikákról volt szó ebben a pörben. Scudder ekkor a kanadai Montrealba helyezte át gyártelepét, ahol tíz éven belül vagy ezerkétszáz Monolinet készítettek, főképp az ausztráliai, délamerikai s délafrikai nyomdákat látva el e gépekkel. Természetesen Kanadában is sok tipográfia használta.

Európába 1895-ben hozták át a Monolinet, s csakhamar megkezdték a gyártását többfelé is, így a németalföldi Rotterdamban s a berlini Fischer-féle gépgyárban. A régi magyar-osztrák monarchiának nyomdái számára a steyri fegyvertár gyártotta, s többek közt a bécsi "Neue Freie Presse" meg a budapesti "Pester Lloyd" napilapokat is éveken át Monolinenel szedték.

Ugyancsak 1893-ban egy újfajta gép merült föl: a Saint-John R. H. "Typobar"-ja, mely matricákat sorozott egymás mellé, azokat kizárta s e kemény matrica-sort betű-magasságú és szisztematikus szélességű (petit, garmond stb.) ólomreglettába nyomta.

E géppel egyidős volt a remek mechanizmusú chicagoi Webster-féle szedőgép, de a soröntő gépekkel már ez sem versenyezhetett.

A szintén chicagói Cox Pál is föltalált ekkoriban valamely betűszedő gépet, még pedig automatikus kizáró szerkezettel kapcsolatosat. Már a gép neve is erre utal: "The Cox Selfspacing Typesetting Machine". A sorzárás kezdetben hullámos ólomlemezkékkel történt, későbben azonban már ékeket szedtek a szavak közé; ezeket az ékeket a sor megteltekor a szükséghez képest kijjebb húzták avagy beljebb tolták.

1894-től számítható az amerikai Lanston szerkesztette Mononotype érvényesülése, mely máig is legkülönb az egyes betűket szedő és öntő gépek között. Ez tulajdonképpen két, külön gépezetből áll. Az első valamely szedő által kezelve, előkészíti a munkát a második gépezet számára, amelynek kezelését tanult betűöntőre kell bízni. Mind a két gép sűrített levegővel dolgozik, az öntőgéphez ezenfölül csekélyebb mértékű villamos avagy egyéb hajtóerő is kell. Az első gépezet külsőleg hasonlít az általánosan használatban levő írógépekhez, csakhogy azoknál jóval nagyobb. De már a szerkezete más: csupa finom rúgóból, csőhálózatból, acél fogaskerékből, rúdból s karból áll. Fontosabb alkotó részei a billentyűzeten kívül: a harmincegy karton-lyukasztó pálcika, a sormérő és a számokkal telenyomtatott kizáró dob, amely utóbbinak segítségével történik a szóközök egyenletes megállapítása és a sornak a kizárása. A Monotype írógépének a működése különben nagyjából olyan, mint a közönséges írógépeké. A szedő zongorázás módjára nyomogatja a gép elülső részén levő billentyűket, s ezek emeltyűk útján a gép hátulján levő papirosra hatnak. Csakhogy itt a papiroslap helyett orsókra vont vékonyka kartontekercs van, s az emeltyűk hordta írógépbetűket kis acélpálcikák helyettesítik. Billentyűzés alkalmával az illető betű a sűrített levegő közvetítésével mozgásba hoz egy, esetleg két acélpálcikát, amelyek egy-egy kerek lyukat ütnek az orsóról automatikusan legombolyodó kartontekercsbe. Ugyanekkor a sormérő mutatója is egy betűszélességnyivel odébb halad. Így történik a, billentyűzés s a kartontekercs lyukasztgatása mindaddig, amíg nyolc-tíz betű híján a sor meg nem telt. Ekkor csöngettyűszó figyelmezteti a szedőt arra, hogy a sorzárásnak s a szóközi hézagok arányos elosztásának az ideje elérkezett. Érdekes szerepe van ebben a kizáró dobnak, amely tulajdonképpen olyan mechanizmus, amely a sor telezárásának szempontjából fennmaradó tér nagyságát úgynevezett "set" (angol szó; annyi mint: szedési) egységekben adja meg. Billentyűzés alkalmával a dob előtt levő mutató egy fogasrúd közvetítésével annyi kocka-magasságnyira szökik föl, ahány szó a sorban van; mikor aztán a sor kizárásra kész: a dob a neki megfelelő billentyű megnyomintására annyira fordul, amennyire a sorzáró készüléknek a fogasrúdja a sor végén megengedi. A szedő már most a számmutató segítségével leolvassa a dobról annak a két billentyűnek a számát, amelyeknek megnyomása következtében a szóközi hézagok arányos elosztása s a sor kizárása önműködően történik. Mindez boszorkányos dolognak tetszik az avatatlan szemlélő előtt, de valójában meglehetősen egyszerű valami. Minden Monotype-betűnek a vastagsága "szisztematikus": az 5 és 18 tizennyolcad-négyzet közé eső vastagságnak valamelyike, tehát a gép számláló szerkezete által egységekben összeadható. Ép ezért oszlopos szedésnek meg egyéb táblázatos munkáknak a szedésére is igen jól használható a Monotype.

A Monotype-gép billentyűinek összes száma kétszázötvenhét; a tizenegy centiméter széles kartontekercs vagy negyvenezer betű fölvételére elegendő. A tekercs szövegének szedés közben való leolvasása egy fémfésű segítségével történhetik.

A szedői munka elvégezte után a telelyuggatott kartontekercset leveszik az írógép orsójáról s az öntőgépezetnek az orsójára teszik át. Itt a kartontekercs egy harmincegy lyukkal ellátott hengeren át csavarodik le; a henger lyukacskái közül rendszerint kettő találkozik a kartontekercs átlyukasztott helyeivel, míg a többit a vékonyka karton szorosan letakarja.

Az öntőgépben sűrített levegő szolgál az említett henger lyukacsaival - finom csövecskéknek a segítségével - összeköttetésben levő rudacskák lenyomására. Valahányszor egy-egy rudacska a kartontekercs átlyuggatott pontjával találkozik, vagyis födetlen marad s a sűrített levegő ott kimehet: az illető, vele összeköttetésben levő és a sűrített levegő nyomása által addig visszatartott rudacska az ellenállás csökkenése következtében fölszökken. A kartontekercs tehát önműködően lecsavarodván az előbb említett lyukas hengeren át: a karton átlyukasztásai szerint az ide-oda ugró matrica-szán más-más matricát helyez az öntőgép nyílása fölé, s az alatta levő ólomfecskendő megönti az ott levő matricának megfelelő betűt, mely teljesen hasonló a mi szekrényből szedett típusainkhoz. A teljesen kész betűt aztán acélcsipesz ragadja meg, s a gépen alkalmazott sorjázóba viszi. Így megy ez egymásután, szinte az úgynevezett komplett betűöntő gépeknek gyorsaságával. A szedéshasábok éppen úgy kerülnek tördelés meg korrigálás alá, miként azt a kézi szedésnél megszoktuk.

Hogy a Monotype két gépből áll: a napilapok előállításánál a sor öntő szedőgépekkel szemben bizonyos hátrányt jelent. Egyéb téren azonban ennek is megvannak a maga jó oldalai. Így például az is, hogy ha a már kinyomtatott szedést vissza is dobták az olvasztó katlanba: a perforált kartontekercsekről a szedés bármikor újra kiönthető, mi által elkerülhető az a gyakran igen nagy összegekre menő veszteség, melyet az "állva maradt" szedés okoz. Természetesen többféle betűnagyság is - például petit, borgisz, garmond, ciceró stb. - önthető rajta. Egyszerűen ki kell cserélni a matrica-keretet egy másikkal, amelynek matricái megfelelően kisebbek vagy nagyobbak, s a sorjázó szélességét ehhez képest szabályozni.

Az 1895-iki esztendő valamennyi közt legtermékenyebb volt új szedőgépek szabadalmaztatása, bemutatása s mindenek fölött reklámozása tekintetében. Úgy látszik, a soröntő gépek diadalmas előretörése nem kedvetlenítette el sem a professzionátus, sem pedig az alkalmi föltalálókat.

Ekkortájban egy dominikánus barát, Calendoli csinált újfajta s igen érdekes szedőgépet. Gépének fő-fő része egy fémcső-csoport; a csövek szorosan egymás mellé vannak illesztve, s négy elrekesztett csoportra oszlanak, egyenkint harmincegy csővel. E csövek mindenike százötven-kétszázötven betűt tartalmaz. A csőcsoport elektromos összeköttetésben áll a billentyűszerkezettel. A kizárásnak a jegyei a billentyűszerkezet mellett sorakoznak; s pedálnak a nyomogatásával vitetnek a kellő helyekre. Calendoli betűi nagyban különböznek a nyomdai ólomtípusoktól. Magasságuk mintegy hat milliméter, vastagságuk a borgisznak felel meg, s a talpukból fölfelé nyúló horony üregessé teszi őket. Ennél a horonynál fogva vezetődnek a betűk arra a lécre, amelyen a kizárás történik. Midőn a szedő a billentyűt megérinti: az alkalmazott elektromos áram hatása következtében a megfelelő csövecskéből egy betű esik a vezető lécre, hornyával beléje kapaszkodva; villámgyorsan végigfut rajta s megállapodik egy másik lécen, ahol a kizáró anyag pedál és billentyű segítségével rakatik az immár sorokká nőtt szedésbe. A különleges formájú betűtípusokat külön öntőgép állítja elő és tömködi a szedőgép csöveibe.

Calendoli gépének gyártására nagy tőkeerejű társaság alakult Párizsban, de a gépek - a föltaláló ötvenezer betűre tette az óránkint való munkaképességüket - csak nem akartak elkészülni. A világháború idejére elfogyott a pénz is, s elhallgattak a csudagéppel is.

Ugyancsak 1895-ben nagy érdeklődést keltett a berlini Vorreiter s Müllendorff föltalálta "Autotype" nevű szedő- meg osztógép. Ez a hengeres formájú gép villamosságnak a segítségével működik, mégpedig automatikusan. A magassága egy méter, szélessége pedig fél méter. Két átellenes oldalára egy-egy hasábhajó van alkalmazva, amelyek egyikén a gép által elosztandó kinyomtatott szedés áll, a másikra pedig a gép rakja a megszedett sorokat. A szedés egy írógépen való billentyűzéssel veszi kezdetét. Ez az írógép különféle alakú lyukakat vág a papirosba, amelyek mindegyike egy-egy betűjegynek felel meg. A korrektúra azután ezen az össze-vissza lyuggatott papiroson történik, még pedig úgy, hogy a hibás helyeket kivágják s helyükre a megfelelő lyukacskákkal ellátott papiros-darabocskát ragasztják. A keresztüllyuggatott papirost ekkor egy úgynevezett elektromos érintő készülékbe helyezik, amely minden egyes lyukacskát megvillanyoz. Áttéve már most a papirost a szedőgépbe, az ott levő állandó elektro-magnetikus áramra a papiroslap olyan hatást gyakorol, hogy az áram a betűtartóból a lyukacskáknak megfelelő betűket egymásután kilöki és egymás mellé sorozza. A kizárás szintén automatikusan történik, még pedig egy önműködő számoló készülék segítségével, amely az egy sorban szükséges szóközi beosztásokat összeadja s azokat aránylagosan ismét széjjelosztja. E művelet során egy tartó ugrik elő, amely a kizáró darabokát foglalja magában tízféle vastagságban, s ezek közül az éppen szükségesek a szavak közé tolódnak. A hézagok helyei már szedés közben megjelöltetnek egy-egy ideiglenesen szedett kizáró darabbal. Az osztás elektro-magnetikus áram segítségével a szedéssel meg a kizárással egyidejűen történik. Az osztóhajóról soronkint leemelődik a szedés és minden betű a maga tartójába jut. Ha valamelyik betű tartója megtelik: az osztószerkezet működése csöndesen megszűnik, épp úgy a szedőszerkezeté is, ha valamelyik betű elfogyott.

Ekkoriban (1895) készült el a minneapolisi Goodson a maga a Monotype módjára egyes betűket szedő és öntő "Graphotype"-jével, s csakhamar ötmillió dolláros alaptőkéjű hatalmas társaság alakult a gép gyártására. A "Graphotype" tulajdonképp hármas szerkezetből állott: írógépből, perforáló- meg öntő-apparátusból. Az írógépen kézirat készült, a perforáló szerkezet ezt ugyanakkor automatikusan meglyuggatta, s az öntőgép az egyes betűket a perforált lyukrendszer nyomán ugyancsak automatikusan kiöntötte - volna. A baj, éppen úgy, mint a Vorreiter és Müllendorff "Autotype"-jénél is: ottan volt, hogy a fölsorolt automatikus munkák elektromágneses úton történtek volna, márpedig az elektromos kapcsolódásoknak zavartalan üteme és biztossága a szedőgépek céljára nem elegendő. Az ötmillió dollár elúszott, s húsz esztendeje hír sem hallik a különben meglepően zseniális elgondolású "Graphotype"-ről.

A Goodson "Graphotype"-jével rokon Mérai Horváth és Rozár féle "Elektrotypograph" első szabadalmai szintén ez időből valók, de a gép kidolgozásának javarésze a későbbeni évekre esik, s így csak később szólunk róla.

Ugyancsak ez évben (1895) jelent meg a piacon az amerikai Converse szedőgépe is; a sorzárás ékformájú acél-spáciumokkal, automatikusan történt rajta. Kurzívot és a magazinok cserélgetése útján hétféle betűnagyságot is lehetett szedni ezen a gépen. A hannoveri Salomon kizárókészüléket szerkesztett ekkor; a berlini Wolters Ottó pedig matricákat szedő és ezekről sorokat öntő gépet csinált, de jobbára csak a Linotype nyomán; az első gép bemutatása után megindult szabadalombitorlási pörben el is vérzett Wolters. A newyorki Dow mérnök is megpróbálkozott újra egy a régi szerkezetekből összekompilált újbetűszedő géppel. Ugyancsak Amerikában egy másik új szedőgépet is reklámoztak ebben az időben, a "Trane" elnevezésűt, amelyhez állítólag semmiféle motoros hajtóerő sem kellett.

A baltimorei Fowler olyan matrica-sajtoló szerkezetet csinált 1895-ben, amelynél az acélbélyegek kemény ólom-lapba préselődtek, s ez ólomlapról készült azután a stereotípiai lemez. A szintén amerikai Wacle és Sears Charles mechanostereotípikus gépei hasonlítottak a Fowleréhez, de nem ólomba verődtek a patricák, hanem fába, s a sorok megöntése közvetlenül a famatricáról történt. Ugyancsak ebbe a szerkezeti kategóriába számítható az amerikai eredetű Heath-féle "Matrix Typograph", amely a sorok zárásához olyanforma kalkuláló eszközt használt, mint aminőt a Monotypenél láttunk. Egyebekben a Heath-féle találmány nem sokat ért.

E kisebb-nagyobb, jobbára jelentéktelen szedőgépféléken túl legérdekesebb nyomdászati szabadalmai az 1895-ik évnek azok, amelyek az addigi rendszereken és próbálkozásokon túlnőve a fotografikus szedőgép eszméjét hordozták magukban. Két ilyen szabadalmi igényt jegyeztek be akkoriban Angolországban: egyik volt a Friese-Green W.-é, másik pedig a magyar Porzsolt Jenőé. Az utóbbinak fotoelektrikus készülékénél az egyes, különálló betűtípusok egy forgó dob segedelmével fotografálódtak volna.

1896-nak egyes betűket öntő és szedő és aztán sorrá forrasztó érdekes találmánya volt a brooklyni Brott Lucien "Composite Typobar"-ja. A gépnek annyi öntőformája volt, ahány betű van az ábécében. Az itt öntött igen kurta betűtípusok a szedőszerkezetnek csatornáiba vezetődtek, ahonnan a billentyűzgetés következtében mindig egy-egy megfelelő betű nyomult ki a sorjázóba. A sorok zárása rövidke acél-ékekkel történt; ha a sor készen volt: fölemelődött egy öntőkészülékhez, ahol pillanatnyi idő alatt rendes nyomdai betűmagasságra kiegészítő, a spáciumos hézagokba is behatoló tömör lábat kapott a sor.

Az amerikai Berri William érdekes gépe matricákat szedett össze sorrá, s aztán a sort leöntötte; de mert minden matrica mellett vékony fal volt: öntéskor nem összefüggő sor, hanem mindmegannyi különálló betűtípus keletkezett.

"Platrotype" néven a berlini lapok 1896-ban oly szedőgépnek az eljövetelét harangozták be, amely egy perforált kartonszalag nyomán óránkint húszezer példányos gyorsasággal szed, s még csak "betűszedő sem kell hozzája"...

1897-ben egyes betűket szedő és öntő új gép volt Amerikában a "Tachitype". Jó gépnek kellett lennie, mert föltalálójától, Johnson Franktól a Linotype-társaság a gépet szabadalmastul-mindenestül megvette.

Sorzáró gépet az amerikai Enisson és Honiss szerkesztettek ebben az esztendőben. A szedőgépen szedett záratlan sorokból kiágaskodó ideiglenes spáciumokat egy kis számláló készülék vette számba, s összeadva meg elosztva a még szükséges záróegységek mennyiségét: kellő billentyűzésre a gép maga tolta a végleges ólomspáciumokat a szavak közé.

A clevelandi Forth, a missourii Botz és a berlini Faber tiszteletes matrica-sajtoló szerkezetei a többi mechanostereotípiai találmány sorsára jutottak: a szakképzett, jó nyomdászok már eleve nem vették őket komolyan.

1898-ban a clevelandi Bellows Benjamin mérnök megcsinálta a maga "Electric Compositor" nevű soröntő gépezetét, amelynek különösen a matrica-elosztó szerkezete volt újszerű és érdekes, a nagy vasúti állomások vágányrendszerére emlékeztető. A matricák oldalán kis lyukacskák voltak, s acéltűk tapogatták ki rajtok, hogy melyik matrica melyik vágányra való.

A már emlegetett Gally Merrit olyanféle szedő-öntő gépet talált ki ekkoriban, mint aminő a "Composite Typobar" volt, vagyis egyes betűket öntött, s ezeket sorrá egyesítve tömör lábat öntött aztán alájuk.

1898-nak érdekes újdonsága még a föltalálójáról, az angol Gilbert Stringerről "Stringertype"-nek keresztelt, egyes betűket szedő s öntő gép. A matricák egy olyan henger fölületén voltak elhelyezve, mely a billentyűzés következtében mindig úgy fordult, hogy a megfelelő matrica tapadt az öntőszájhoz. Stringer e gépe nem sikerült úgy, ahogy a föltaláló elképzelte, és ezért idővel más megoldáshoz folyamodott. Javarészt kompiláció volt aztán is a munkája, mint a többi föltalálóé is általában.

A londoni Smith M. W. 1899-ben bemutatott, egyes betűket szedő-öntő gépe nagyjából a Monotypere hasonlított, de mögötte maradt, mert még sorzáró apparátusa sem volt.

1900-ban Schleicher Károly bécsi betűöntő hozakodott elő ugyancsak egyes betűket szedő-öntő géppel. Közvetlenül a billentyűzgetés következtében egyes betűmatricák ugráltak elő, s leöntődve, a kész betűk hajóra kerültek, s ott sorokká lehetett őket zárni. Ehhez természetesen külön ember és esetleg külön sorzáró készülék is kellett.

***

A húszadik század hajnalán a szedésgyorsítás lehetőségei tekintetében már tisztábban láttak a szaktechnikusok, mint az elmúlt századnak rengeteg idevágó találmánnyal terhes évtizedeiben. A csupán nagyon-nagyon kezdetleges eredményeket adó mechanostereotípiai eljárásokkal nem igen kísérleteztek már, s a közönséges betűöntői típusokkal dolgozó, tehát szorosabb értelemben vett betűszedő gépek legjobbjai - a Kastenbein- és Thorne-félék meg az Empire - sem bírták többé a versenyt a matricákról sorokat öntő gépekkel: a Linotype, Typograph és Monoline elnevezésűekkel, meg az egyes betűket öntő Lanston-féle Monotype-pel. Harminc esztendővel korábban még igen jó érvényesülési lehetőségeik lehettek volna, de a század végén a Monotype egyrészt, s a soröntő gépek másrészt már megszállva tartották a piacot, s tartják azóta is, minden csudálkozásba ejtő és szellemes későbbeni találmány ellenére. Hatalmas részvénytársaságok alakultak a gyártásuk mentől nagyobb arányúvá és racionálisabbá tételére, s kedvező részletfizetéses föltételek mellett bocsátották gépeiket a könyvnyomtatók rendelkezésére. A javítások, egyszerűsítések, tökéletesbítések pedig egymást érték e gépeken, s nem szünetelnek máig sem, úgyhogy biztosság dolgában a Linotype stb. munkája kifogástalanná lett.

Említettük, hogy a Linotype eredetileg csupán egyféle betűjű volt, s hogy kezdetben kézzel kellett belerakni a kurzívos matricákat a gép sorjázójába, ami jókora időveszteséggel járt. Mi sem természetesebb tehát, mint hogy az Egyesült Államok, Anglia, Kanada s Németország Linotype-gyárai szinte versenyre keltek, hogy melyikük tud a bajon hamarább segíteni. 1899 körül immár készen is volt a kétbetűs Linotype, amit az jellemzett, hogy minden egyes matrica-lapjába két betűnek a matricája volt belepréselve: mondjuk egy antiqua s egy kurzív vagy félkövér a betű. Az átkapcsolás egyetlen fogással történt. Követte ezt az újítást 1907-ben a kétmagazinos Linotype megszerkesztése, amelynél már négyféle betűt is - mondjuk garmond antiquát és kurzívot, petit antiquát és félkövért - lehetett ugyanegy gépen szedni. 1908-ban a német Linotype-társaság hárombetűs matricákat szabadalmaztatott, az angol társaság pedig megcsinálta a hárommagazinos Linotypeet, ami csakhamar a kontinensünkre is átkerült. A három magazinbeli matricák elosztódását csupán egyetlen gyorsított működésű osztó szerkezet intézi.

Újabban már négymagazinos modellje is van a Linotypenek. Sőt csinálnak olyan oldalsó magazinokkal ellátott Linotype-eket is, amelyek külön avagy közös billentyűzettel vannak ellátva; az oldalsó, a tartalék- ("split"-) tárakban verzális betűk matricái vannak. E sokmagazinos gépek gyártását főleg az amerikai viszonyok tették szükségessé, ahol igen gyakori eset, hogy a nyomdákban a szedőgépeken kívül nincs is más szedői berendezkedés, s ennélfogva az ott készülő újságok minden címsora és hirdetésbeli keretdarabkája ily Linotypeeken állítódik elő.

Hogy az apróbb javításoknak a század eleje óta se szeri, se száma a Linotypeen: magától értődik. Ezernyi szabadalom védi a gép minden porcikáját s a javítások minden lehetőségét, de mert e szabadalmak az idők folyamán le is járnak: a Linotypenek - mint majd látni fogjuk - állandóan nagy küzdelmet kell vívnia a konkurensként föl-fölbukkanó más szedőgépekkel. S e küzdelemben nincsen kegyelem, nincsen szentimentalizmus...

A konkurencia kényszerítette rá a Mergenthaler-féle társaságokat arra, hogy kisebb s ennélfogva olcsóbb Linotypeeket is gyártsanak. Így keletkeztek az egyszerűbb "Ideal" és a többmagazinos "Multi-Ideal" soröntő gépek. Ezek alacsonyabbak a Linotypenél, s a magazinjukban húsz-húsz helyett csak tizennégy-tizennégy a matrica. E kis gépeket az idők folyamán csakúgy ellátták oldalsó magazinokkal és egyéb újításokkal, akárcsak a nagyokat. A 13-as "Multi-Ideal"-nak harmincnéggyel több a billentyűje, mint amennyi a közönséges Linotypeé, s szótárak, katalógusok háromszorosan-négyszeresen kevert szedéséhez is jól használható.

A Typograph folytonos jobbítása érdekében is serényen folyt a munka. 1908-ban megcsinálták hozzá a kétbetűs matricákat, majd automatikussá, illetőleg egy emeltyű megnyomintásától függővé tették a kosár hátrahajlását s ezzel a matricák elosztódását; 1914-ben pedig "Universal-Typograph" elnevezéssel a gép új, sok tekintetben megjavított modelljét hozták forgalomba. Vannak a gépet gyártó társaságnak különben olyan szabadalmai is, amelyek a most kétbetűs gépnek négy-, esetleg hatbetűssé tételét célozzák.

A Monoline-t gyártó társaság 1899-ben elveszítette a maga nagy pörét a Linotype ellenében, s ezzel véglegesen kiszorult az Egyesült Államokból. A kanadai gyárát pedig megvette a Linotype-társaság, hatalmas összegért: nem kevesebb mint ötnegyed millió dollárért. Hasonló sors érte 1911 után a berlini gyárat, aminek következtében a gép gyártása apródonkint megszűnt Steyrben is.

Scudder mérnök, a Monoline föltalálója, nem bocsátotta meg a Linotype-társaságnak, hogy szabadalmi pöreivel és hatalmas tőke-készségével lehetetlenné tette találmányának az érvényesíthetését. Szövetségre lépett egy Ridder Hermann nevű newyorki újságkiadóval, s újabb támadást készített elő a Linotype ellen. E gép lejárt szabadalmainak fölhasználásával s praktikus újítások bevezetésével szinte egy új Linotype-gépet akartak csinálni. Scudder már 1911-re megcsinálta az új gépnek: az Intertype-nek a modelljét, s legjava szaktechnikusok segítségével annyira tökéletesítette azt, hogy 1913-ban az első ötven példányt már piacra is hozhatták belőle. Vagy harminc százalékkal olcsóbb lévén, mint a Linotype: rögtön el is kelt valamennyi új konkurens gép.

A Linotype-társaságnak felelete erre az volt, hogy nem kevesebb, mint huszonnyolc szabadalombitorlási pört indított az Intertype ellen, s az összes napilapokat elárasztotta a maga hirdetésével, hogy "aki Intertypeet vásárol: büntető eljárásnak teszi ki magát, s a gépe használatában akadályozva lesz". Pöreit azonban jobbára elveszítette, s így az Intertype csakhamar akadálytalanul terjedhetett előbb Amerikában, majd pedig - újabban - az európai államokban, s így nálunk is.

Az Intertype -. mint említettük - nem sokban különbözik a Linotypetől. Több modellje is van: az "A" modell egymagazinos, a "B" kettős, a "C" hármas; a "C-s-m" jelzésű modellnek a három egymás fölébe helyezett magazinon kívül egy oldalsó magazinja is van. A "D-s-m" modell 5-60 pontos betűknek negyvenkét cicerónyi sorszélességig való szedését és öntését teszi lehetővé. A különböző modellek magazinjai egymás közt elcserélhetők.

Az Intertypenek a Linotypeből való konkurenciás célzatú kifejlesztése nem egyedül álló példa újabb időkben.

A használatban jól bevált soröntő gépek szabadalmainak lejártával sorra jelentek meg a piacon oly szedőgépek is, amelyek szerkezete nagyjából a régi gépek szerkezetéből kompilálódott össze, itt-ott egy kis javítással avagy többé-kevésbé praktikus újítással.

Maguk a nagy soröntős gyárak jártak elöl olykor az összevissza-kompilálás példaadásával.

A newyorki Linotype-társaság 1902-ben megcsinálta a maga "Linotype junior" nevű gépét, amelyben azonban több volt a Typographból, mint magából a Linotypeből. Rajta volt például a Typograph jellegzetes drótkosara is, de már így átkonstruálva, hogy a matricák körben való futamot végeztek a drótszálakon, s így mindig hátra-hátra kerülve egyenlő arányban voltak kitéve a kopásnak. Az öntőszerkezetet már a Linotypetől vették át a gép megszerkesztői. A gépet Európába "Barotype" néven hozták át.

Ezen a Typographra emlékeztető s Európában egyideig használatban is volt "Barotype"-en kívül csináltak Amerikában egy másik "Barotype"-et is, a Brown-félét (1906), amely tulajdonképpen Linotype-gép volt, de Monoline-matricákkal. Az osztószerkezetet megint a Linotypetől kölcsönözték hozzá.

A kanadai Linotype-társaság "Simplex Style B-Linotype" néven 1906 körül csinálta meg gépének egy új, leegyszerűsített kiadását, amely azonban Európában kereskedelmi forgalomba nem került.

1906 körül egy újabb soröntő gépről kezdtek beszélgetni szakkörökben. "Rototype" volt a neve, s Schimmel Ferenc mérnök találta föl, a Monolinet gyártó steyri fegyvergyárnak korábbi alkalmazottja. Csupa kerék s körbenjáró tárcsa volt ez a "Rototype"; innen is kapta a nevét. Ezt az érdekes gépet Schimmel későbben így próbálta átalakítani, hogy ha kell: sorokat, ha meg úgy kell: egyes betűket öntsön a gép. Nem sikerült; végre is egyes betűket szedő-öntő gép lett a soröntőnek indult "Rototype"-ből. Gyártására a franciaországi Nancy városában rendezkedtek be, 1924 óta azonban nem igen hallik róla hír.

Sorok és egyes betűk tetszés szerinti öntésére alkalmas szedőgépet csinált a stuttgarti Stamm J. könyvnyomtató is. Többszörösen kevert szedést is elő lehetett ezen az ügyesen megszerkesztett gépen állítani. 1913 óta azonban elhallgattak ezzel az érdekes géppel is.

Az erfurti Koske Ottó "Triumph"-nak nevezett, 1908-ban elkészült gépe a Typographra emlékeztetett. A matricái dróton lógtak, s négyféle (mondjuk antiqua, kurzív, félkövér és kövér) betűkép volt rajtuk. Öntés után a matricák - a drótjukról lekapcsolódva - a sorjázó által vitettek vissza a helyükre, s hátulról zárkóztak a dróton lógó többi matricához. A matricák elosztódásának ezt a nehéz problémáját azonban, úgy látszik, még sem sikerült Koskenak egészen megoldania, mert a gépe kereskedelmi forgalomba máig sem került.

A Linotype első modelljének utánzata volt a General Composing Company által Berlinben gyártott "Herkules" soröntő gép, amelyet 1908-ban "Victorline"-re kereszteltek át, s a londoni nemzetközi könyvipari kiállításon be is mutattak. Voltak újítások is rajta: billentyűinek a száma százkettő volt a régi Linotype kilencvenével szemben, s szivattyú-szerkezete is jobb volt emezénél. A "Victorline" gyártását csakhamar meg is kezdték, s mert az ára jóval kisebb (kb. tízezer pengő) volt a Linotypeével (tizenhét-tizennyolcezer pengő) szemben: hamarosan el is fogyott belőle vagy száz példány. Dühös szabadalombitorlási pör keletkezett; de mert ez nem bíztatott eredménnyel: a Mergenthaler-társaság egy szép napon megvette a "Victorline"-t gyárastul-mindenestül. Ezóta "7-es mintájú Linotype" a "Victorline"-nek a neve.

Kicsiny, egyszerű és olcsó soröntő gép volt 1912-ben a chicagói "Rowotype". Valamelyest hasonlított a Typographhoz, de matricái nem dróton csüggtek, hanem talpon állottak. Billentyűzéskor elektromágneses hatásra sorakoztak a gép sorjázójába, ami végzetes hiba volt, mert az elektromágneses kapcsolások rendszere a szedőgépeknél nem bizonyult eléggé megbízhatónak.

Az amerikai Holt és Horton "Castaline" nevű soröntője (1912) csak azt bizonyítja, hogy minő képtelenségek tömkelegébe téved a "föltaláló zseni", ha kellő szakismeret és előtanulmány nélkül fog bele valamibe. A most szóban levő gépnél egy szedő kézzel szedegette össze a matricákat, a gép ezekről sort öntött, s egy másik szedő megint széjjelrakosgatta a matricákat a maguk helyére...

Az amerikai Davenportban 1913-ban megszületett a "Linograph", amely nemcsak név dolgában, hanem szerkezeti tekintetben is nagyon hasonlított a Linotypere. Valósággal testvére a Linotype "Ideal" nevű kisebb kiadásának. Olcsó s jó gép lévén: gyorsan terjedt, s a világháború lezajlása után a németországi Darmstadtban is gyártani kezdték, még pedig "darmstadti szedőgép" néven, mert a "Linograph" szót a Linotype-társaság közben árujegy-képpen bejegyeztette, s így szedőgéppel való vonatkozásban e szó Németországban azóta nem használható. Eleinte egy-, két- és hárommagazinos volt a "Linograph", de vagy négy esztendeje Amerikában egyszerre csak előállottak egy tizenkét-magazinos új modelljével. A Linotype-társaság ekkor jónak látta a "Linograph"-ot is megvásárolni.

Soröntő gép volt a Wolters meg Drewell "gyors-szedőgép"-e, amelyet tizennyolc-esztendős balsikerek és próbálkozások után megjavítottak s 1912-ben egy berlini, majd pedig 1914-ben egy magdeburgi nyomdában be is mutattak. Három részből állott: írógépből, tekercselő apparátusból és öntőgépből. Az írógép kartontekercset lyuggatott, meghatározva rajta a sor zárásához szükséges kizáró egységeknek milyenségét; a tekercselő apparátus átgombolyította a tekercset, hogy az ezután következő öntésmunka elölről kezdődhessék; az öntőgép végül elektromos kapcsolódásoknak segedelmével sorokat öntött a kartontekercs nyomán. A gép munkaképessége a föltalálók állítása szerint tizenhatezer betű volt óránkint, s "szedő sem kellett hozzá, mert a billentyűzést elvégezhette maga a szerkesztő is"...

Érdekes gép volt a Londonban készült és a lipcsei nyomdaipari kiállításon 1914-ben bemutatott "Stringertype" is. Olyan Linotypenek nevezhetnők, amely egyes betűket önt. Mikor a sort leszedték rajta és az ékformájú kizáró darabokkal kellő szélességűvé tették: az öntő szerkezet elé került a sor, s itt a betűi egyenkint megöntődtek.

1919-ben a németországi Léger E. W. mérnök szerkesztett soröntő gépet. Nagyjából a Typographra hasonlított, de a matricái körforgásos elrendezésűek voltak, úgy mint a "Linotype junior"-nál is láttuk.

1921-ben megcsinálták Chicagóban a "Ludlow-Typograph" elnevezésű soröntőt. Tulajdonképpen csak a nagy címsorok szedésére és öntésére való ez a gép. Matricái a Linotypeéihez hasonlítanak, s szedőszekrényekben tartják őket. A szedő leszedi a matrica-sort, rámába zárja, s így az öntőgépbe helyezi, amely sort önt róla. E praktikus gépnek már a rákövetkező évben versenytársa támadt a szintén amerikai "American Typocraft" nevezetű gépben.

1922-ben Baltimoreban ötmillió dolláros alaptőkével társaság alakult egy új soröntő gép: a Letsch-féle "Supertype" gyártására. A gép a Linotypehez hasonlít, de jóval egyszerűbb nála.

A clevelandi Bellows Benjamin "Electric Compositor" elnevezésű soröntő gépéről volt már szó. Ezt az érdekes gépet Petri-Palmedo Dávid mérnök a világ-háború után átkonstruálta, egyenkint százhuszonhét-csatornás négy magazinnal látta el, s minden tekintetben jól megjavította, úgy hogy 1924 körül már a Linotype legveszedelmesebb konkurensének ígérkezett a közben a "Standard Compositor" névre átkeresztelt új gép. Mi sem természetesebb, mint hogy a Linotype-társaság megvásárolta ezt is, mint annyi más elődjét...

Az egyes betűket szedő-öntő gépek diadalmas minta-képe 1894-től fogva a Monotype, amely bár a napilapoktól jobbára kiszorult: könyvek, s különösen erősen kevert szedésű szótárak, árjegyzékek, valamint táblázatos munkák szedésének előállítására igen jónak és gazdaságosnak bizonyult. Harmincöt-esztendős élete folyamán természetesen tömérdek kisebb-nagyobb újítást s javítást ért meg a Monotype is. Öntőszerkezetét "Monotype-Supra-Komplett" géppé fejlesztették, s hetvenkét pontig terjedően mindenféle betűt, léniát, űrtöltőt s quadrátumot önthetnek véle. A "DD" modellű Monotype-írógépnek kettős karton-orsója van, tehát két kartonszalagot is perforálhat egyszerre, aminek a következtében ugyanegy szöveget egyidőben kétféle formátumra és kétféle betűvel lehet az ily modellű gépeken megszedni.

A Monotype sikere utánzásra serkentette a professzionátus föltalálók egész sorát, úgy mint azt a soröntő gépeknél is alkalmunk volt már látni. A bevált alapeszméhez mindenki igyekszik új kis eszmécskéket hozzátapasztani.

Mérai Horváth Károly és Rozár "Elektrotypograph"-ja tulajdonképpen még nem volt ún. "konkurens", vagyis a Monotype sikereinek láttára készített gép, mert hiszen az első szabadalmai visszanyúlnak egészen 1885-ig, tehát megelőzik a Monotypeéit is. Méraiék zseniális elgondolású gépe azonban lassan készült: harminc esztendőn túl dolgoztak rajta, különösen sokat beszéltek róla a század elején. Általában a jövendő idők szedőgépének tartották még a legjava szakkörökben is, különösen amikor a nürnbergi Schuckert-féle elektromossági gyár vette kezébe a találmány ügyét, egyre-másra szabadalmaztatva rajta mindenféle praktikus újításokat s javításokat; mindamellett nem hozva kereskedelmi forgalomba a gépet a világháború küszöbéig sem, amikor aztán véglegesen elhallgattak vele. A szakközönség azonban megismerhette, mert 1905-ben jó ideig működésben volt egy nürnbergi, 1908-ban pedig egy bécsi nyomdában.

Méraiék Elektrotyhographja a Monotypehez hasonlóan két részből állott: egy írógépszerű szerkezetből, amelyen a szedés történt, s egy öntőgépből, amely a betűket öntötte meg. Az írógépen való billentyűzés következtében fölül írógépes nyomat, oldalvást pedig négyszögletes lyukacskákkal perforált szalag készült, amely lyukacskáknak kitapogatása révén az öntőgép olyanformán önti meg a betűket, amint azt a Monotyperől szólván, megírtuk. A nagyszerű elgondolású gépnek végzete az elektromos kapcsolások rendszere volt, mely különösen az öntőszerkezetnél nem mutatkozott teljesen megbízhatónak.

A baltimorei Fowler 1902-ben "Castotype" nevű egyes betűket öntő, szedő s a szedett sort kizáró gépet szabadalmaztatott. Különösen az összenyomható fémspáciumokkal dolgozó kizáró szerkezet igen gyarló volt ezen a gépen.

A booklyni Brooks A. 1904-ben készült "matricaöntő" gépén a sorzáráshoz való olyan kalkulációs készüléket láthatunk, mint aminő például a Monotype dobja is.

A "Diotype"-et már úgy 1905 körül is emlegették. Föltalálója a francia Pinel H. volt. Találmánya nagyjából a Monotypehez hasonlított, de írógépes készülékének munkáját jól el lehetett olvasni, akárcsak az Elektrotypographét. A gép, ha kellett, párosával is önthette a betűt; innen is kapta a "Diotype" nevet.

A Monotypehez hasonlóan: perforált papiros nyomán végezte az öntést a francia Benoit "Twoline" nevű gépe (1905). Egyes betűk helyett azonban sorokat öntött, mégpedig - ha szüksége került - párosával is.

Az elzászi Burg abbé 1905-iki gépe is nagyon hasonlított a Monotypehez, de a perforált kartonszalag után nem öntötte, hanem szedte a betűket.

Monotype-utánzat volt a newyorki Pearson-gép (1906),de az egyes betűk megöntése közvetlenül a billentyűzgetés következtében történt, Ez volt az eset a svájci Meier Miklós 1909-ben megkezdett; de még 1923 körül is sokat emlegetett gépénél is.

A Monotype konkurrensének készült a bostoni Brand szépőgépe, a "Monoman" is, amelyet 1907 körül szabadalmaztattak. Tizenegy matricás pálcikája volt a szerkezetnek egyenkint tizenegy matricával; ezt a Monolineről "lopta" a föltaláló; a kizárási egységek megállapítására szolgáló önműködő számláló készülék pedig az Elektrotypograph ilyen rendeltetésű szerkezetéhez volt meglepően hasonló.

Az "Uni-Type-Bar" elnevezésű egyes betűket szedő és öntőgépet a Monotype sikereinek láttára kompilálta össze londoni csinálója. Háromféle betűt lehetett rajta szedni de minő betűket?! Csak a fejüket öntötte meg a gép; alul hornyosak voltak, aminél fogva - ha azt akarták, hogy normális betűmagasságúak legyenek, s így gyorssajtón is nyomtathassanak róluk - acéltalpakra kellett erősíteni a sorokat. Minden egyes sort külön-külön.

A "Standard-Monograph" is a Monotypere s az Elektrotypographra emlékeztetett a maga átlyuggatott papiros-tekercseivel. A gép "író"-szerkezete a billentyűzés nyomán hasítékokat vágott egy kartonszalagba, s ennek alapján az öntőszerkezet egyes betűket öntött. Az 1908-ban Berlinben bemutatott gép munkájában túlságosan nagy szerepe volt az elektromos kapcsolásnak.

"Typautotheta" volt a neve a frankfurti Schmidt Ottó mérnök érdekes szedőgépének. A Monotypeéhez meglehetősen hasonlító írógépszerkezettel dolgozott, mely ugyancsak lyukacskákat vagdosott egy ún. végnélküli karton-tekercsbe. Az így kilyuggatott kézirat aztán a másik szerkezetbe került, amely azonban nem betűöntő-, hanem betű-szedőgép volt, s közönséges nyomdai típusokat sorzott egymás mellé, egészen automatikusan, legföllebb három-négy szedőgépnél egy ember fölügyelésével, már amint az akkori időkbeli szaklapok mondták. Egy-egy szedőgépnek munkaképessége huszonnégyezer n lett volna óránkint... De már az írógépen billentyűzgető munkás termelőképességét csupán óránkint való tizenkétezer betűre becsülte a föltaláló.

A berlini Schiepe s Friedmann "Rotartype" nevű egyes betűket szedő és öntő gépet szabadalmaztattak 1910-ben, de a világháború miatt nem tudtak elkészülni véle.

Ugyancsak 1910-ben a krakkai Dropiowski is szabadalmaztatott egy a Monotype nyomán elképzelt gépet.

1911-ben Brooklynben megcsinálták az "Amalgamatype" nevű, egyes betűket szedő-öntő olyan gépet, amelynél a sorokat fémszalag tartja össze. A találmánnyal rövidesen elhallgattak, s a gép gyártására alakult nagytőkéjű részvénytársaság 1913-ban beleolvadt az Intertype-vállalatba.

A newyorki Nicholson és Ackermann 1912-iki szabadalmai szintén egy a Monotype alapeszméjén fölépült szedő-öntő gépre vonatkoznak.

A chicagói Thompson 1915-ben olyan szedő-öntő gépet konstruált, mely nagyjából a Monotype módjára, de Linotype-matricákról önt egyes betűket.

Az 1916-iki angol "Discotype" szintén egyes betűket önt, de aztán sorokká forrasztja azokat össze.

Az 1924-iki wembleyi brit birodalmi kiállításon "Monometer" néven egy a Linotypehez külsőleg nagyban hasonlító gépet mutattak be, amely azonban egyes betűket szed és önt, csak úgy, mint a Monotype. E gép nevét későbben - 1927-ben - "Supertype"-re változtatták.

Amint az egyes betűt szedő-öntő gépek mostani fölsorolásából látható: a szedőgépes munka ilyetén megoldásának is szép számmal vannak hívei, bár a folytonosan tökéletesülő Monotypenek egyetlen újabb gépszerkesztő műve sem tudott fölébe kerekedni.

Századunk eleje óta - bár már erősen anakronsztikus dolog az ilyesmi - akadt néhány fanatikusa annak a régimódi elképzelésnek is, amely egyszerűen a szedői fogások mechanikai utánzásával akarja elérni a szedésgyorsítás célját, így amint Hattersley, Kastenbein, Thorne és még vagy százan cselekedték azt a maguk idejében.

Az ebbe a csoportba tartozó, szorosabb értelemben vett betűszedőgépek közül az "Unitype" amerikai szerkezet volt, a Thorne- és Cox-féle gépek annyira való leegyszerűsítése, hogy egy ember is meggyőzte rajta a szedés és sorzárás munkáját; az osztást meg amúgy is automatikusan végezte a gép. Ez az 1902-ben kereskedelmi forgalomba hozott gép nagyon jól indult: 1904-1905 körül már több mint ötszáz kelt el belőle az Egyesült Államokban. Később a Linotype-társaság becserélte majdnem valamennyit, úgy hogy ma már alig működik belőle egy-kettő.

A régi "Empire"-hez hasonlító "Pulsometer"-t 1904-ben mutatták be Londonban. 1907-ben "Pulsotype"-re változtatták a nevét. Bár folytonosan javítgatták: a világháború után kiszorult a nyomdákból az a száz-száztíz példány is, amit korábban sikerült ott elhelyezni.

A "B. T. F. Typesetting Machine"-t szintén Londonban állították elő, s egyideig a "Morning Post"-nál dolgozott.

A Thorne-géppel rokon volt az amerikai "Universal" szedő- és osztógép (1908). Nemrégiben még részvénytársaság is alakult a gyártására.

1908 óta sokat emlegették a "Bhisotype" nevű öntőgéppel kapcsolatos szedőgépet; kilencven betűtartó csatornája mindig automatikusan telítődött meg. Az egyszer lenyomtatott betűt nem osztották el, hanem újra beöntötték, ami annál természetesebb volt, mert a föltaláló, az indiánus professzor Bhisey S. A. szerint nem kevesebb mint száznegyvennégyezer betűt lehetett az öntőgépem óránkint önteni. A szedőember munkaképességét már jóval kevesebbre taksálta Bhisey: csak óránkint való tizennyolcezer betűre, aminek következtében nyolc szedőgépet kellett egy-egy betűöntő gép mellé beosztani.

Hasonló koncepciójú gép volt a híres Wicks Frederické, aki tudvalevően óránkint hatvanezer típust öntő gyorsbetűöntő gépet is talált föl. Ezt a betűöntő szerkezetet kapcsolta össze a szedőgépével, amely azonban a hatvanezer - különben elég rossz öntésű - betűből csak két-háromezret tudott fölhasználni óránkint.

1909-ben egy Terell nevű ember szabadalmaztatott Amerikában egy olyan betűszedő gépet, amelyhez egész különleges betűk kellettek. Ugyanekkor a belga Lebrun és Delville, 1910-ben a kölni Hilgers, 1911-ben a newyorki Kelly, 1912-ben pedig az emdeni Michaelis próbálkoztak meg a Thorne-rendszer leegyszerűsítésével. Jobbára egy-emberes, kétségen kívül jó gépeik azonban a soröntő gépek mellett már nem juthattak szóhoz.

1913 körül még meglehetős érdeklődést keltett a Brüsszelben kiállított "Pantotype" szedő-, sorzáró- és osztógép. A sorzárás olyanformán történt ezen a gépen, hogy rugalmas cinkspáciumok a szükséghez mérten összenyomódtak a sor bensejében.

Ez a gép volt - úgy látszik - a tulajdonképpeni betűszedő-gépek utolsó mohikánja; azóta mintha megérezték volna még a legnaivabb föltalálók is, hogy ezen a téren és ilyen megoldással nincs többé mit keresniük.

Hogy a mostanában nagyban hirdetett kereskedelmi és irodai sokszorosító készülékek némelyikét - így a Rödertal- meg Roneo-félét - kisded Thorne- s Kastenbein-rendszerű szedő-osztó gépecskékkel látják el: nem igen vehető komolyan. Fölnőtt emberek játékszere az ilyen primitív gépecske, de csak olyanoké, kiknek fogalmuk sincs arról: micsoda tudás és technikai bravúr kell ahhoz, hogy használható szedőgép s e géppel jó szedés állíttassék elő.

Nem vehető komolyan az a néhány mechanostereotípiai próbálkozás sem, amely újabban - még 1929 felé is - föl-fölkísért a régi világból. A szedőgépek múltja tekintetében teljesen tájékozatlan emberek csinálnak csak ilyesmit, s csupán laikusok láthatnak benne életrevaló dolgot.

Éppen úgy a logotípiás rendszerben is, amely utoljára 1924-ben hozta lázba a nyomdászathoz nem értőket. A sarajevói állami munkástőzsde vezetője, Baltik Szergej találta ki újra, s "Konvokal" nevet adott a találmányának. Mindenik mássalhangzó össze van benne öntve öt-öt magánhangzóval. A hozzávaló betűszekrénynek 242 rekesze van.

Laikusok elképzelésében született meg a telegrafikus szedőgépek ideája is, amely most - 1929-ben - ejti újra lázba a tájékozatlanabb emberek millióit.

Arról volna szó, hogy egy Ganett Frank s Morey Walter föltalálta "Teletype Setter" nevű szedőgépen ha mondjuk Washingtonban egy szedő billentyűzik: a rádióhullámok közvetítésével - tehát szinte automatikusan - ugyanaz a szedés elkészül száz más város ezernyi újságnyomdájának "Teletype Setter"-ein is. Vagyis: az egynyelvű újságok szedésének javarésze egyetlen központból volna megcsinálható; a szedőgép megmaradna, de a szedők nagy tömege - egy-két tördelőt leszámítva - egészen fölöslegessé válna mindenütt.

Teóriában mi sem egyszerűbb ennél. A szinkronizmus tüneménye, amely a rádió-hangversenyek stb. lehetőségeit föltárta előttünk, s amely a fizika egyéb területein is megnyilvánul: látszólag könnyen megoldhatóvá teszi az efféle problémát is.

A szinkronizmus megnyilvánulhat a hangszereknek a sokaságánál is. Ha például valami nagy zongora raktárban száz teljesen egy formára hangolt zongora van, s ezek egyikén játszani kezdenek: hatalmas hangon, csöngve-búgva vele játszik a többi kilencvenkilenc is. Itt az egyforma rezgés-számú hanghullámok okozzák az automatikus együttjátszás szinkrónisztikus jelenségét. Hasonló szinkronizmus áll elő az egyforma hosszúságú elektromos hullámok használatakor.

Lehetne-e szó arról, hogy az Egyesült dallamok harmincezer szedőgépét annyira összehangolják, mint a fönnebbi példában a zongoraraktár száz pianofortéját?

Egyelőre aligha. A szedőgép százszorta komplikáltabb a zongoránál is, meg a Morse- stb. féle táviratozó készüléknél is. Éppen e komplikáltságnál fogva minden egyes szedőgépnek szinte más-más "egyéni" tulajdonságai vannak, más-más a lelke: mint a nagytapasztalású gépszedők mondják. Teljesen egyformává "hangolni" a mai szedő-gépeket nem lehet.

Nem is volna értelme. Az olvasó közönség más és más összetételű, világnézetű s ízlésű minden lapnál. Az uniformizált tartalmú újságok vajmi kevés ember igényeit elégíthetnék ki.

A korábban ismertetett "Typautotheta" szedőgép ideájával is kapcsolatos volt egy "Teletypotheta" elnevezésű rendszer, amelynek az lett volna a célja, hogy valamely rádiós központból mintegy szedést lehessen megtelegrafálni egyszerre húsz, ötven avagy száz város nyomda-üzemeibe is. Elméletileg - mint említettük - nem volna ennek semmi akadálya; Alden Timothy (1857), a sidneyi Murray Donald (1897), a milanói Cava (1906) már gondolkoztak ilyesmiről, s Mérai Horváth Károly agyában is ott motoszkált ez az idea már 1900 körül. Egyszerűen csak a Bandot-féle távíró-rendszer alfabétáját kellett volna a sürgönyzéshez használni. Az ilyen alfabétájú távirati szöveget beletéve az Elektrotypograph öntő- avagy a Typautotheta szedőgépébe: a szedés automatikusan elkészül. Ez a tetszetős eszme harminc esztendő óta már vagy hússzor is bejárta a világsajtót.

Valószínűen a Mérai Horváth Károly ideája továbbfejlesztéséül tekinthetők azok a kísérletek, amelyeket a dán Kundsen Hans végzett századunknak még az első évtizedében. Állítása szerint valami olyan készüléket talált ki, amelynek segítségével dróttalan táviratozás útján szedni tudott egy, a messzeségben fölállított Linotypeen. Első bemutatói balul ütöttek ki, és kinevették. De később, egy londoni bemutatójakor, sikerült elektromos sugaraival több méternyiről is hatást gyakorolnia a Linotype billentyűzetére. Találmányának azonban nyomdászati szempontból nem lévén különösebb gyakorlatias jelentősége: azóta el is feledték, hogy aztán 1929 elején a "Teletype Setter" képében újra föltámadjon az idea.

A világháború tovadübörgése után egy újabb szedőgép-típus megjelenését helyezték több oldalról is kilátásba: a fotografikus szedőgépét. Az idea az offsetmunka és a rotációs mélynyomtatás mind rohamosabb fejlődésének láttára, az újságok, könyvek stb. e nyomtató módozatok útján sokszorosíthatása célzatával született meg. Arról volt szó, hogy az újságok stb. szövegét a máig is használt öntött betűtípusok nélkül állíthassák elő, valami mondjuk a Linotypehez hasonló oly gépen, amely matricák helyett a betűk fémkeretbe foglalt apró üvegnegatívjaival avagy diapozitívjaival dolgozik. Ezek a betűképek billentyűzés következtében sorakoznak egymás mellé. Ha a sor megtelt, megkezdődik a fotográfiai kamara szerepe: fénysugár fut át a sor betűin, s a fölvétel készen áll a celluloid-filmen. Következik a második, harmadik stb. sor billentyűzése s átfotografálása. Ha egy hasábra való ilyen "szedés" együtt van: előhívóba kerül a film, majd rögzítődik, kimosódik, s azután esetleg már át is másolható a cinklemezre vagy a mélynyomtatásos vörösrézhengerre.

Nagyjából ilyen volna a most kibontakozó félben levő fotografikus szedőgépek munkamenete. Mert készül belőlük már többféle is

E könyvben megemlékeztünk két harmincnégy esztendeje kelt angolországi szabadalomról: a Friese-Greenéről meg a magyar Porzsolt Jenőéről. E két elgondolás tekinthető a fotografikus szedőgép fogantatásának. Különösen Porzsolt szabadalma egészen világosan megjelöli a célt: körlapon elhelyezett betűknek s hangjegyeknek fotográfuslencse által való szedésszerű összeállítását.

1901-ben Amerikában már részvénytársaság is alakult egy fotografikus szedőgéptalálmány kiaknázására. Mintegy három centiméteres fekete betűjű átlátszó kártyák sorzódtak e gépen egymás mellé, s ekképp sorrá alakulva: lefotografálódtak.

E társaság mihamar belebukott a vállalatába. Utána jó ideig hír sem hallatszott ilyes találmányokról.

Az angol Bawtree első szabadalma 1915-ből kelteződik. A háború után meg is építette érdekes kis gépét, amellyel a könyvszedés birodalmát vélte meghódíthatónak. Kísérletei máig is folynak.

A magyar Uher Ödön 1918 körül szedőszerkezetet csinált filmföliratok előállításához. E találmányba későbben belekapcsolódott Czakó Elemér dr., egyetemi nyomdánk főigazgatója, s együttesen megszerkesztették a "Luminotype"-et, amely bár még nem kész, de a szakkörök nézete szerint meglehetős chance-ai vannak a fotografikus szedőgépek versenyében. Ez a gép nagyszámú betűfajtával dolgozhatik; a fotografáló lencse közelebbre vagy távolabbra állítása szerint ugyanegy betűmatricáról nonpareille, petit, borgisz vagy garmond betűnagyságot fotografál; a sorokat pontosan zárja, s vonalozni, ornamentálni is tud a gép. Gyártására jelenleg - 1929-ben - részvénytársulat van alakulóban Amerikában.

1922-ben az angol Robertson, Brown & Orell cég szabadalmaztatott fotografikus szedőgépet. S mert külsőleg a. Linotypehez hasonlított: a "Photolino" nevet adták néki. A betűket soronkint fotografálja, éppen úgy, miként az 1925 körül föltalált Dutton-féle "Photoline" nevű gép is. E két fotografikus szedőgép tehát nem csupán az elnevezés dolgában hasonlít egymáshoz.

1922-ben a szintén angol Hunter s August megcsinálták és a wembleyi kiállításon, majd pedig Berlinben be is mutatták a maguk "Monophoto" gépét, amely megint a Monotypere emlékeztet, s egyes betűket fotografál. 1926 őszén hatalmas reklámozó akcióval kezdték hirdetni a Hunter-gép jóságát, de ekkor már "Thotmic" volt a neve. Egy-egy gép ára akkoriban huszonnyolcezer pengő volt.

Mindezeknek a fotografikus szedőgépeknek a munkája offset- avagy mélynyomtatásos sokszorosításra van kalkulálva, vagyis az ólombetűkkel való szedési, összerakosgató munkát akarják véle a nyomdászatból kikapcsolni.

Offset- vagy mély nyomtatásos módon való sokszorosítás a célja a svájci eredetű, 1925-ben forgalomba került "Typar" írógépen való gépszedői munkának, meg még egynéhány más hasonló találmánynak is. A dolog éppenséggel nem új: Dement 1883-ban már litográfiai átnyomtatás céljára dolgoztatta a maga szedőgépét, éppen így a clevelandi Sears Charles 1903-ban, a brooklyni Timmis ("Lithotype") 1904-ben, a bécsi Strecker 1907-ben, a londoni Walton tiszteletes 1924-ben. A "Typar"-t rengeteg reklámozással eresztették útjára, de eddig csak az amerikai offset-nyomdákban tudtak belőle vagy ötvenet-hatvanat elhelyezni.

***

Kétszáznál is több fajta szedőgépet szerkesztett eddig össze a föltalálói leleményesség, s jó nyolcvanezer működik a földkerekség minden tájékára elszórtan a legjavából. Több mint százezer szedőember dolgozik rajtuk, s kialakult immár a szedőgépes munka határairól, teljesítményi lehetőségeiről való biztos tudásunk is. A lehetőségek átlaga rendszerint megegyezik a szedőárszabálybeli deputátumokkal; ezt az átlagot jelentősen fokozni nem lehet, mert a szedés nem fizikai, hanem - szellemi munka. A gép megbírná a dupla gyorsaságot is, de az agy nem. Legtöbb föltalálónak az volt a végzete, hogy ezt nem tudta.

 

Szociális viszonyok

Nyomdászközületeink tevékenységét az utolsó harminc esztendőn belül higgadtság, megértés és az állandó biztos fejlődésre való törekvés jellemzi. A tőke és munka küzdelme szakadatlanul folyik a nyomdaipar területén is, de ezt általában a kényszerűség határain belül, bizonyos tárgyilagosság szem előtt tartásával vívják minálunk is, meg a nyugati országokban is. Vak gyűlölködéssel ritkán találkozunk. Szabotálás és a fekete lista alkalmazása a nyomdászi iparban újabb időkben ismeretlen valami. A közösségi erkölccsel szembe helyezkedni mind a főnökök, mind pedig a munkások oldalán csupán egy csekélyke töredék merészkedik, az is csak az aljából és jelentéktelenebbjéből. Főnöki s segédi szervezeteknek egyaránt megvan az erejük ahhoz, hogy garantálhassák is mindazt, amire magukat szerződésileg kötelezik. Ennek köszönhető, hogy az összes kultúrállamok nyomdaiparában rend uralkodik. A kölcsönös megértés főleg a kollektív szerződésekben fejeződik ki, meg az ezekkel kapcsolatos munkaügyi békéltető eljárásban, valamint a paritásos munkaközvetítésben és a kontárok piszkos konkurenciája ellen való közös harcban is. A nyomdaipari első kollektív szerződés megkötésének ideje nálunk 1904. Ezt a legelső szerződést sokan kedvetlenül fogadták munkásrészről, de végezetül győzött a nyomdai munkásság vezetőinek bölcs érvelése, s a nyomdászok példája iskolát teremtett. A fejlődöttebb szakmák ma kollektív szerződéssel dolgoznak.

A kollektív szerződés és ezzel egyetemben a nyomdaipari rend megteremtésében s állandósításában igen nagy érdeme volt a budapesti és vidéki főnökegyesületek széles látókörű vezetőségének - csak Hirsch Lipót, Emich Gusztáv, Schwarz Télix és Péter Jenő, valamint a becskereki Mayer Dezső s a váradi Láng József Lipót nevét említjük meg e helyen -, meg a nyomdászmunkásság élén dolgozó Peidl Gyulának, Rothenstein Mórnak, Wiesenberger Vilmosnak, Preusz Mórnak és társaiknak. Bőséges tapasztalatok bizonyítják már eddig is, hogy mennyire igazuk volt, amikor többre becsülték a higgadt együttműködés módszereit a körömszakadtáig való folytonos vad és gyűlölködéssel teli harcoknál.

Az "anyaegyesület", vagyis a Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Segélyző Egyesülete a világháború előtt majdnem kizáróan a beteg, rokkant s munka nélkül való tagok megsegítésével foglalkozott, mert hisz a régi önképző osztály föladatkörét átvette tőle a nagyra fejlődött Szakegyesület. Az anyaegyesület 1907-ben azonban fölépítette a nyomdászi szolidaritás büszke várát, a három utcára néző Gutenberg-otthont, majd pedig Abbaziában a Gutenberg-villa nevű nyomdász-szanatóriumot.

A Szakegyesület nagyszerű kulturális működést fejtett ki a század első tizenöt esztendejében: francia, angol meg egyéb tanfolyamokat rendezett, Lerner Dezső szerkesztésével praktikus évkönyvet adott ki, pompás könyvtárat tartott fönn, s munkanélküli tagjait pénzbeli segítséggel látta el. 1919-ben beleolvadt megint az anyaegyesületbe.

A nyomdászmunkásság anyagi érdekeinek legközvetlenebb védője különben ez időtájt már a szabad szervezet volt, amely magyar specialitás, s a kényszerűség szülötte.

A "Typographia" szerkesztését 1900 őszén Peidl Gyula vette át, a rövid megszakításokkal 1909-ig töltötte be ezt az állását, amikor Preusz Mór lett az utóda. Őutána Guttmann Jakab, Neumann Ede, Schippert János és Göncz Mihály szerkesztgették a nyomdászmunkásság lapját, mígnem 1925-ben Brumiller László lett a szerkesztő.

A közben országosított Gépmesterek Köre a segélyezésen túl jelentős szakkulturális munkásságot is fejtett ki: előadásokat rendezett, szaklapot s könyvet adott ki. A Jótékonysági Kör mindmáig áldásos működést fejt ki az elhalt nyomdászok árváinak ruházgatásával, a munka nélkül való vagy egyébként sors-sújtotta tipográfusok segítésével. 1906-ban létesült a nyomdászok Szálló-Egyesülete, amely többnapos éji szállást biztosít a Budapesten átutazó nyomdászkollégáknak. A Hírlapszedők Köre tagjainak speciális érdekeit védi, segíti őket balsorsukban s ismeretterjesztő előadásokat rendez. Éppen úgy az 1909-ben alakult Korrektorok és Revizorok Köre is.

A Könyvnyomdászok Szakköre a "Grafikai Szemle" és a "Magyar nyomdászok évkönyve" kiadásán túl havi fölolvasásokkal és pályázatok kiírásával szolgálta a szakkultúrát, s 1901 őszén megkezdte az első szaktanfolyamát is. A hathónapos kurzuson Pavlovszky Alajos a tipográfiai vázlatkészítést, Mitterszky József a lemezmetszést, Novák László a sokszorosítás elméletét tanította, Czakó Elemér pedig az iparművészet fogalmát s irányait ismertette. A következő évi szaktanfolyam is nagyjából ilyen alapon működött, 1903-ban azonban egy az iparművészeti iskola könyvtári helyiségében tartott rajztanfolyam váltotta föl a szorosabb értelemben vett szakkurzusokat.

Az 1904 őszén Novák László vezetésével újra megindult szaktanfolyamnak már kicsiny kölcsön-nyomda is állott rendelkezésére, s az oktatás mind gyakorlatiasabb irányt vett. A speciális kurzusok száma nőttön nőtt, úgy hogy az ifjabb-öregebb nyomdászok százai mélyíthették e tanfolyamokon a szaktudásukat. A különleges tárgyak oktatását Budapest legjobb szakspecialistái vállalták.

1907-ben Augenfeld Miksa nyomdász s Barta Ernő grafikus vezetésével még működött a szaktanfolyam, a reákövetkező évben azonban megszűnt, s a tanulmányi nyomda is átkerült az iparművészeti iskolába. Czakó Elemér vezetésével ekkor létesült az iparművészeti iskola "nyomdászati tanműhely"-e, amely szakoktatókat képezett a szakirányú inas-iskolák számára is. Két esztendő múlva "grafikai szakosztály" lett a tanműhelyből.

A nyomda nélkül maradt Szakkör 1910-ben újra szervezni kezdte szaktanfolyamát, az első évben Pavlovszky Alajos, aztán Wanko Vilmos vezetésével. A jól indult, szépen terebélyesedő és apródonkint már-már a vidékre is kiterjeszkedő szakoktatásnak a világháború vetett véget.

***

A húszadik század elején két jelentős szakfolyóirata volt a magyar nyomdászvilágnak. Egyik volt a "Magyar Nyomdászat", a másik a "Grafikai Szemle". Az előbbinek szerkesztése Pusztai Ferenctől 1907-ben Löwy Salamon kezébe ment át, aki mellett Janovits Ferenc is szerkesztősködött 1910-től fogva. 1911-ben a Grafikus Művezetők Egyesülete vette át a lapot, amelynek terjedelme azonban ekkoriban erősen megszűkült.

A "Grafikai Szemle" szerkesztője Tanay József volt, aki mellett Firtinger Károly nyomta rá erős egyéniségét az újságra. Mikor Firtinger Károly 1903 tavaszán meghalt, Novák László került a folyóirathoz társ-szerkesztőnek, ki új célokat vitt bele annak programjába. Amíg annakelőtte történelmi és bibliográfiai dolgozatok tették ki a lap tartalmának javarészét: ettől fogva a stílustörekvéseknek lett az a fő-fő regisztrálója, s a technikai s művészeti kérdések taglalása domináló tömeggé dagadt a hasábjain.

Tanay József és Novák László 1910 végén megváltak a Grafikai Szemle" szerkesztésétől. Utóduk Wanko Vilmos lett, aki 1914 nyaráig végezte munkáját, amikor a háború gyehennája leperzselte szakkultúránk minden virágát.

A Szakkör másik kiadványa: a "Magyar nyomdászok évkönyve" 1902-ben Pavlovszky J. Alajos, majd 1905-től fogva Novák László kezében gyors növekedésnek indult; a zsebbe való kis kötetek lexikon-formátumosakká lettek, tartalmuk egyre gazdagodott és szépült; a Hornyánszky-nyomda meg a Világosság által nyomtatott négy kötet minden idők legszebb magyar könyvei közé számít.

A Szakegyesület által kiadott "Nyomdász-évkönyv és úti kalauz"-ot 1903-tól kezdve Lerner Dezső szerkesztgette lelkiismeretesen és ügyesen. Esztendőről esztendőre fölvett statisztikái jó szolgálatot tesznek a magyar nyomdaipar fejlődésének ismeretéhez is.

Egyéb időszaki szakkiadványok voltak a század elejétől a világháború kitöréséig terjedő időszakban: a Ligeti Jenő "Magyar Grafikus"-a, mely ugyan hirdetési lapnak indult, de nyomdászattechnikai rovatok is voltak benne; a Gépmesterek Köre szakbizottságának "Értesítő"-je, mely 1903 és 1907 közt jelent meg igen tanulságos tartalommal; ennek 1914-iki leszármazottja, az Illyési Istvántól szerkesztett "Gépmester"; Molnár Mór szekszárdi nyomdászmester lapja: a "Nyomdaipar Magyarországon".

Nyomdász-emberek írta önálló szakkönyvek voltak az 1901 és 1914 közötti időkből: Augenfeld M. Miksa: "Könyvnyomda" és "Mesterszedés"; Fuchs Zsigmond: "Színes festékek"; Frank Lajos: "Az idegen szavak elválasztásáról" és "Szedőgépek"; Tanay József és Novák László: a "Szak-tanfolyami értesítő" két kötete az 1904-1906. tanévekről; Löwy Salamon: "Nyomdai vázlatkészítés"; Wózner Ignác, Pavlovszky Alajos és Durmits Imre: "A betűszedés elméleti és gyakorlati kézikönyve"; Kner Imre: "Színharmónia"; Gondos Ignác: "Kereskedelmi nyomtatványok"; s Müller Sándor hasonló tárgyú kis könyve.

Nyomdászok csinálta monumentális könyv volt az 1910 őszén megjelent "Gépterem", amelynek kiadását a szakszervezet mostani vezetője, Wiesenberger Vilmos indítványozta a Gépmesterek Köre 1907-iki jubiláris ülésén. A mű szerkesztője Fuchs Zs., főmunkatársa Illyésy István volt.

Egy másik monumentális mű volt a Novitzky Lászlóé: "Egyesült erővel!" Az anyaegyesület adta ki 1912-ben. Az akkor ötvenéves szakszervezeti élet bő vázlatát adja.

***

A világháború kitörése napjától fogva halálos csönd feküdte meg a nyomdászatot 1920 januárjáig, amikor Biró Miklós nemes szakszeretetével megalapította a "Magyar Grafika" c. havi folyóiratot, amelynek felelős szerkesztője 1928 tavaszáig Wanko Vilmos volt. 1921 őszén föltámadt a "Magyar Nyomdászat" is, főleg a Grafikus Művezetők Egyesülete áldozatkészségéből; szerkesztői voltak: Janovits Ferenc s Novák László. 1924 tavaszán e szép folyóirat megszűnt. Helyében 1926 őszén Novák László szerkesztésével megindult a "Grafikai Művészetek Könyvtára", 1928 őszén pedig föltámadt a régi jó "Grafikai Szemle" is. Szerkesztője Wanko Vilmos, társszerkesztő Novák László.

Újabb alapítású szakközlönyök: a főnökegyesület lapja, a Székely Artúrtól 1919 óta nagyon gondosan szerkesztett "Nyomda- és Rokon Ipar"; a Magyarországi Magántisztviselők Szövetsége grafikai szakosztályában tömörült művezetők lapja: a "Grafikus Művezető" (szerkeszti: Müller Sándor); az 1925-iki XII t.-c. értelmében öt éve megalakult Budapesti Sokszorosító Ipar testület lapja: a "Sokszorosító Ipar" (szerk. Kertész Árpád és Kellner Albert).

Az Ipartestület három év óta szorgos munkát végez az inasok szakoktatása terén is. Lehner Rezső titkár s Szabó Róbert munkatervei alapján szakszerűbbé tette az oktatást s a régi kis tanulmányi nyomdát megbővítette. Ennek gépmestere 1910 óta Bauer Henrik.

A továbbképző oktatást Wózner Ignác kezdeményezésére a Grafikus Művezetők Egyesülete próbálta 1923-ban fölújítani. A jól indult tanfolyam azonban az 1924-iki nagy sztrájk következtében megszűnt.

A kollektív szerződések által időszakonkint okozott ipari szélcsönd lehetővé tette a nyomdászok szakszervezeteinek, hogy alaposabban foglalkozzanak tagjaik technikai kiképzésének a föladatával, annál is inkább, mert a nagyobb és közepes nyomdák munkabeosztásos rendszere általában egyoldalúvá tette az újabb nyomdásznemzedékek szakbeli készültségét, aminek pótlása és bővítése a továbbképzés útján a szakszervezetekre vár.

A mind impozánsabbá növekvő nyomdászati szakkulturális mozgalom Németországból indult ki, amelynek közel százezernyi nyomdásza számára bőségesen létesültek olyan kollégiális intézmények, amelyek minden nyomdászmunkásnak lehetővé teszik a foglalkozása körébe tartozó szakismeretek módszeres s alapos elsajátítását. Ez a mozgalom átterjedt más államokra is, s 1925-ben megalakult Lipcsében a szakkulturális nyomdász-internacionálé, amely közös eszközökkel igyekszik a nyomdászmunkásság szakbeli tudását és műveltségét fokozni, s ilyenformán döntő befolyást nyerni a termelés minőségének irányítására. Figyelemmel kíséri továbbá a technika területén fölmerülő újításokat, találmányokat, racionalizáló lehetőségeket stb., hogy így egyrészt a nyomdaipar általános érdekeit a leghathatósabban szolgálja, másrészt pedig az esetleges technikai átalakulásokhoz tagjainak tömegével idejekorán alkalmazkodhassék. Az 1928-iki második nemzetközi szakkulturális kongresszuson már kilenc közép-európai állam tartozott ehhez az internacionáléhoz. A magyar nyomdászvilágot mind ezen, mind pedig az 1925-iki alakuló kongresszuson Novák László képviselte.

Annál az etikai örökségnél fogva, amely anyaegyesületünknek a szakegyesület beléjeolvadásával kijutott: az anyaegyesület már öt esztendővel ezelőtt is magára vállalta a nyomdászmunkásság továbbképzésének a föladatát. 1924-ben megindította szaktanfolyamait, s ezeket esztendőről esztendőre megismételte, az első három esztendőben a Grafikai Főnökök Egyesületének a költségek mintegy ötven százalékát tevő anyagi segítségével. Ebben az időben Nyomdaipari Szakoktatási Tanács címmel paritásos intéző fórumuk is volt a szaktanfolyamoknak.

E most már ötödik esztendejüket is lefutott tanfolyamok évről évre öt-hat speciális kurzusból állottak, s olykor a vidék nagyobb városaira is - Debrecenre, Szegedre, Pécsre, Győrre meg Hódmezővásárhelyre - átterjedtek. Az 1924-27-iki munkáról Müller Sándor és Novák László szerkesztésével bőségesen illusztrált értesítő jelent meg.

Az 1929 májusában lezárt ötödik tanfolyam működése csak Budapestre szorítkozott. Hat szakcsoporton vagy százan tanultak rajta. A tanfolyam vezetője Novák László volt, a szakcsoportok beosztása következőképpen történt: Dukai Károly tanította az ólom- s linóleummetszést, Kun Mihály a mesterszedői grafikát, Herzog Salamon s Novák László közösen a nyomdászat történetét, a könyv-, tábla- és egyéb szedési módozatokat s a gépszedés körüli tudnivalókat, Schwartz Ármin a magyar nyelvet s helyesírást, Spitz Adolf a kereskedelmi és akcidens nyomtatványok vázlatozását és Wanko Vilmos a konstruktív tipográfiát.

 

Nyomtatótechnika

König Frigyes, Degener és Gally, meg Bullock, vagyis a gyorssajtót, tégelyes sajtót meg a rotációs gépet föltalált nagyjaink hagyományainak követése, s ami ezzel egyértelmű: az említett sajtók őstípusainak folytonos fejlesztése és tökéletesítése jellemzi a húszadik század első harminc esztendejének a nyomdagéptechnikáját is. Sok új, vagy újnak látszó dolgot termelt ez a korszak, de valamennyiükön megérzik még a König Frigyesék zsenialitása s tanítványaik munkásságának kollektív, nagy ereje.

Könyvnyomdai tégelyes sajtók tekintetében nagyjából az a helyzet, ami volt a tizenkilencedik század vége felé: nincs az a nyomda, amely ellehetne nélkülük. Mindössze, hogy a kereskedelmi meg egyéb színes és tónusos nyomtatványok s képnyomatok keresletének fokozódásával a kis taposó-gépek mellett nálunk a tömörebb Gally-sajtók, Amerikában s Angliában pedig a "Golding Jobber"-nek is nevezett bostoni sajtók nehezebb fajtái lettek a tipográfus kedves gépei. Az ilyen sajtók jobbjait újabban kettős festékező szerkezettel látják el, a domború nyomtatásra és cartonnage-munkára is alkalmas legnehezebbeket pedig melegítő szerkezettel is. A festékezés alaposabbá tétele okáért a "Reform" nevű tégelyes sajtón a festékező hengerek körben futnak a gép egész középső része körül, igen alaposan eldörzsölgetve a festéket az alul levő nagy dörzsölő-fölületen. Ehhez a géphez külsőleg nagyon hasonlít az ún. "offset-tégelyes" sajtó, aminél a festék gumihenger közvetítésével jut el a papirosra. Az ilyen könyvnyomdai offset-nyomtatás azonban csak mechanikai, s nem kémiai is egyszersmind, miként azt a valódi - síknyomtatásos - offset-munkánál majd látni fogjuk.

Az újabbfajta tégelyes sajtók készítésekor számítanak mindenféle a könyvnyomtatásban előforduló technikára. Különösen erős festékezést kívánó esetekben lehetséges rajtuk a "stop"-os; járatás, vagyis a forma duplán festékezése, az irisz-nyomatos eljárás stb. Ez az "irisz-nyomtatás" (Frecskay János jó magyar, de a közhasználatba eddigelé még át nem ment mesterszavával: "szivárványos nyomtatás") a század elején nagyban divatozott. A lényege az eljárásnak az, hogy egyetlen hengerkészlettel többszínűre festékezzük a formát, s aztán természetesen többszínűre nyomtatunk róla. A korábban csak "nagy-gépen" készült irisz-nyomatokat így csinálják: a festékvályúba alul szélesebb, fölül keskenyebb festék-választókat tesznek, mégpedig egy-mástól olyan távolságra, mint aminő széleseknek kell lenni az illető festéksávoknak. A nagy festék-hengernek oldalvást való mozgását ezután majdnem a minimálisra kell csökkenteni, mindössze egy-egy cicerónyira szabad annak nyomtatás közben eltolódnia. Ekkor a festékválasztók közét megtöltik az illető festékekkel, s a festékező hengereket igen óvatosan befestékezik. A nagy festékhengernek egy-egy cicerónyira oldalt való mozgása lehetővé teszi a színek keveredését és egymásba átmenő gyönyörű tónusok előállítását. Különösen fametszetes meg autotípiai tájképekhez készítettek a század elején igen kedves alkonyati meg egyéb átmenő tónusokat.

A tégelyes sajtókon egyre-másra történő balesetek már a századunk elején is szükségessé tették bizonyos védelmi szerkezetek alkalmazását. Ezek legegyszerűbbike egy a tégely fölső részére szerelt vaskengyel, amely a tégelynek lecsukódása előtt a berakó munkásnő kezét a veszedelmes helyről eltolja. Legbiztosabban működő kézvédő szerkezet az olyan, amely rögtönösen elállíthatja a nyomtatást; az ily szerkezet azonban nem minden tégelyes sajtóra alkalmazható. A Viktória-sajtókon egy a tégely meg a henger-szán között lógó rácsozat védi balesettől a munkás kezét. A tégely csukódásakor a rácsozat leereszkedik a tégely széléig, mindössze keskeny rést hagyva ott szabadon; ha a munkás keze oda közbekerül: a sajtó azonnal megáll. Ha a kézvédő rácsozatot leveszik a Viktóriáról: a gép el sem indítható. A Phönix-sajtókon egy a fundamentum elé szerelt kengyel óvja meg a munkást az elszerencsétlenedéstől; ennek érintésére ugyanis a kritikus pillanatban a lendítő kerék kikapcsolódik és a gép működése egyszeriben megszűnik.

"Nyomtató automata" elnevezéssel újabban néhány új típusú tégelyes sajtó jelent meg a piacon ("Sirius", heidelbergi s Lagerman-féle automaták, "Kobold" s több efféle). Jellemzőjük, hogy önműködően berakó meg kirakó szerkezetekkel vannak ellátva, amelyek nagy példányszámú nyomtatás esetében jó eredménnyel használhatók.

A lapos formáról cilinderrel nyomtató könyvnyomdai gyorssajtók közül az egyszerű "stop-cilinderes" gépet minálunk máig is nagyon kedveli a nyomdászvilág. E gépet illetően 1900 óta főleg az alkotó részek javítására s a gépnek nagyobbá, tömörebbé, szilárdabbá tételére irányult a gyárosok törekvése. A papirosformátumok nagyobbodtak: dupla tízes, dupla tizenkettes és dupla tizenhármas alakok kerültek az idők folyamán kereskedelembe és sok helyt elég gazdaságosnak mutatkozott a nagyformátumos gépek beállítása. Alkalmazkodni kellett az újmódi illusztrációhoz: az autotípiához is, aminek a nyomtatása pedig csak szilárd, igen erős gyorssajtókon történhetett teljesen kifogástalanul. Hogy ez mit jelent, elképzelhető két számadatból is: a közönséges szedésforma nyomtatása hozzá-vetőlegesen 16-17 atmoszférás nyomással történik, míg a nehéz autotípiás formáról való kifogástalan nyomtatás 47-48 atmoszférányi nyomásfeszültségen alul nem igen megy. A különbség tehát jó háromszoros.

A stop-cilinderes gépek járásának gyorsítása meglehetősen nehéz probléma, s bár nem egy ily gyorssajtót reklámoznak óránkint való háromezeres gyorsasággal: rendes körülmények között ezek a hirdetett munkateljesítménynek sokszor a felét sem igen érik el. Érdekes megoldással próbálkoztak meg a "függőleges" Miehle-gépnél, amelynek cilindere is és fundamentuma is állandóan föl és alá szaladgál egymáson. Így a nyomtatás gyorsaságát tényleg sikerült jelentősen fölfokozni. Az eddigi - külön sík- meg tipográfiai nyomtatásra tervezett - függőleges sajtókon a fundamentum terjedelme egyelőre igen kicsiny.

A stop-cilinderes gyorssajtókat mostanáig ahány gépgyár: annyiféleképpen építette, aminek a gép ára s működésének gazdaságossága tekintetében olykor meglehetősen káros következményei voltak. A németországi ipari normalizáló választmány most arra törekszik, hogy a gyorssajtókat egyelőre legalább a formátumuk tekintetében egységesítse. Kiindulási pontul természetesen az új "Din"-formátumos arányszámokat vette a választmány, s a gépgyárosokkal való megállapodás értelmében az újabb papirosformátumokhoz jövőre már a gyorssajtó-alakok megállapításakor is alkalmazkodni fognak. Idővel ez a normalizálás nyilván ki fog terjedni a gyorssajtó alkotórészeinek legfontosabbjaira is.

A századunk elején még sokat reklámozott "egytúrás" gyorssajtók gyártása a világháború után általában megszűnt. A "kéttúrás"-aké azonban annál jobban föllendült, s ma már alig van nagyobb nyomda, ahol ne működnék ily gép. Főbb fajtái: a "Miehle-Automatic", "Planeta", "Front-Rapid", "Sturmvogel", "Windsbraut", "Ultra-Record", a johannisbergi és a M. A. N. féle kéttúrás gép.

A "kettős gyorssajtók" kétcilinderes fajtái általában eltűntek a nyomdákból. Ide-odalengő cilinderrel ellátott "reakciós" fajtáikat még gyártják Bernben, s ottan most "Winkler-sajtó" a nevük.

A készet nyomtató ú.n. "komplett gyorssajtók" közül használják még az előző könyvünkben fölsorolt típusokat, főleg németországi kisebb lapnyomdákban. A komplett gépeknél s rotációs sajtóknál szükségessé vált bizonyos szennyfogó berendezkedés is, hogy az egyik oldalán telenyomtatott ív a másik oldal nyomtatásakor el ne fenődjék. Legegyszerűbb módja ennek az, hogy makulatúra-papirost is futtatnak a nyomtatópapírossal. A makulatúra-papiros a rotációsoknál külön tekercsről gombolyodik le, megint fölcsavarodva aztán egy új tekerccsé. A világháború kitörése előtt találták ki a "paraloid"-szerkezetet, amely a gép ellennyomatos cilinderét állandóan valami olyan masszával kenegeti, amely a festékrészecskék rájatapadását - amelyek az ív maszatolódását okozzák - megakadályozza. A szerkezet egy a masszát magában foglaló tartóból, egy "duktor"-hengerből és több bársonnyal bevont föladó hengerből áll.

Ú.n. "kétszín-nyomtatásos gyorssajtó"-t ritka nyomdában láthatunk. Ahol van, háromféle típusa lehetséges: a) egyetlen stop-cilinderrel, b) két kéttúrás cilinderrel és c) egy kéttúrás cilinderrel, egy lapos meg egy hengeres formahordozóval fölszerelve. A francia nyomdákban vannak még "lapos formákról cilinderekkel nyomtató három- és négyszínes gyorssajtók" is, amelyeknél a színek nedvesen kerülnek egymás mellé s egymás tetejébe. A müncheni Albert E. dr. által a század elején föltalált "citokrómia" nevű négyszín-nyomtatáshoz is ilyes gépet szerkesztettek Párizsban. Négy cilindere volt, s a nyomtatás egy munka-menettel történt rajta a színek következő sorrendjében: fekete, vörös, kék, sárga.

Rotációs gépek dolgában az előző könyvünkben fölsorolt fő-fő típusok keretén belül rengeteg változatosságot teremtett meg az utóbbi harminc év, már csak azért is, mert jóformán minden egyes ily gép különleges célok szemmel tartásával, úgyszólva megrendelésre készül. Az alkotó részek kifinomodtak, tökéletesültek, a nyomtatás mind biztosabbá s gyorsabbá lett az új rotációsokon. A gazdaságosság követelményei hozták létre az ún. rotációs "aggregátum"-okat, amelyek a régibb ikres meg háromszoros rendszer továbbfejlesztett formái. A vogtlandi gyár egy ily aggregátuma tizenhat papirostekerccsel nyomtat óránkint hatszáznegyvenezer példány teljesen kész nyolc-oldalas lapot, de ha kell: a roppant kolosszusnak egy-egy nyolcada külön is járatható, ami megfelelő költségmegtakarítást jelent.

Önműködő ívberakó készüléket vagy százötvenfélét is készítettek idáig, de közülük csak kevés terjedt el számot tevő mértékben. A korábbi sokféle rendszer is kettőre zsugorodott össze: a) szívó szerkezettel dolgozó ívberakók ("Universal" "Victoria", "Rotopneu", "Simplex", "Frankenthal", "Rationell" stb.); b) kaucsukkorongokkal tovacsúsztató készülékek ("Rotary", "Dux", "Auto", König-féle szerkezet stb.).

A könyvnyomdai formák egyengetése dolgában még mindig a ragasztgató kézimunkát tartják legtöbbre. A klisék nagyobb száma esetén azonban valamely újabbfajta "mechanikus" egy egyengetési módszer is számításba jöhet. Ilyenek: a) a dupla kréta-rétegű egyengető-lapok klóros fürdőben való kimaratása (Lankes és Schwarzler eljárása); b) a Marzio-féle "porzó" eljárás; c) a Lingner-féle legújabb, de kissé körülményes eljárás, amelynél egy az aerográf-féle permetezőhöz meglehetősen hasonlító szerkezettel valami masszát fecskendenek az egyengető-ív erősebb nyomást igénylő helyeire.

A síknyomtatásos gépek közül az előző könyvünkben fölsorolt cinkről meg alumíniumlapról nyomtató gépek az "offset"-munka előretörésével elveszítették minden jelentőségüket.

A gumilap közvetítésével történő offset-nyomtatáshoz természetesen külön gépeket kellett szerkeszteni. Ezeknek a gépeknek két fő-fő típusuk van: a) egyes ívet nyomtató, b) tekercselt papirossal dolgozó, tehát rotációs offset-sajtók. E kereteken belül vannak: 1. egyszerű ("Augusta", "Guroma", "Kleinod", "Roland", "Rheingold" stb.); 2. komplett ("Dresden", "Vomag-Perle" stb.); 3. kétszínes ("Planeta", "Vomag", "Frankenthal" stb.) és 4. több színt nyomtató ("Vogtland" stb.) offset-sajtók.

Klitsch Károlynak az előző könyvben és Mertensnek jelen könyvünkben ismertetett eljárásai megtermékenyítették a mélynyomtatásos gépek építésének technikáját is. Miként az offset-eljárásnál, úgy itt is vannak: a) berakott ívekkel dolgozó és b) tekercsről legombolyodó papirosra nyomtató rotációs gépek. Érdekesek s gyakran imponáló nagyságúak a többszínes, "tandem"-rendszerű mélynyomtató rotációs gépek is. Ilyen a többi közt: a chicagói "Prismatone", a "Dürer", a "Tandem-Palatia", Egli mérnök gépe, a wünzburgi, frankenthali s münchen-augsburgi nyomdagépgyárak hatalmas színes rotációsai.

Nagy jövője lehet még a Hermann Gáspár féle amaz eljárásnak, amelynek célja a mélynyomtatásos formának az offset-sajtón, nedvesítgetés nélkül való lenyomtatása.

A nyomdafestékek készítésére már a tizenkilencedik század elejétől kezdve külön gyárak keletkeztek. Idővel, a festékkémia rohamos fejlődése következtében azután még bizonyos többrétű specializáló munkamegosztás is következett be náluk. Más és más gyárak végzik például a festőanyag előállítását, s megint mások ennek az anyagnak nyomtatófestékké való földolgozását.

Az újabb sokszorosító módok és a folytonosan fokozódó igények is hozzájárultak ahhoz, hogy a nyomdafestéket készítő gyárak tevékenysége nagyon sokoldalúvá legyen. Már a fekete festék dolgában is mind nagyobbá lett a változatosság. Más és más összetételű festék kell például a könyvnyomtatáshoz, rézmetszéshez, litográfiához, offset-munkához, mélynyomtatáshoz, kerámiai, bádogra való, fény- stb. nyomtatáshoz, más és más a gyorssajtón való meg a rotációs nyomtatáshoz.

Szinte beláthatatlanul nagy terület a tarka színű festékek birodalma, amióta e festékek nagyrészét nem földből, fémből meg az állat- s növényvilág termékeiből, hanem a kőszéngyártás mellékes produktumaiból állítják elő. Eme festékek ezerféle árnyalatának előállíthatása is a újabb hatvan-hetven év vívmánya. A nyomtató eljáráshoz meg a speciális célokhoz képest természetesen itt is igen sokféle kívánalom szokott fölmerülni. A fényállóság, födő-képesség, lakkozhatóság kérdésein túl százféle különleges óhajtás is fölmerülhet a tarka színű festékek kiválasztásakor. Elnevezés és meghatározás dolgában mindeme festékeknél máig is nagy a zűrzavar, amin azonban az Ostwald-féle új színtan meg a normalizálás talán már a közel jövőben segíthet. (Az Ostwald-elméletet nálunk kevesen ismerik; a Grafikai Művészetek Könyvtára ötödik kötete, a "Színek világa" eddig az egyetlen olyan magyar könyv, amely alaposan foglalkozik e szép és fontos elmélettel.)

 

Stereotípia

Ezerkilencszáz körül az újságcsinálás egyik legfontosabb problémája az volt: mennyiben lehetne az utolsó táviratok kiszedése és a rotációs nyomtatás megkezdése közötti időt valahogy rövidebbre fogni. Mert közbe esett még a stereotipálás munkája, amit a száraz matrica-lemezek használatával ugyan már jócskán meggyorsítottak, de amely a lap készültének leglázasabb órájában mégis csak hosszadalmasnak tűnt föl. Különösen a milliós példányszámú amerikai napilapoknál nagyban keresték a módját, hogy miként lehetne a stereotipálás műveletéből mennél több fogást géppel, automatikusan végeztetni. A költség kérdése ezen a ponton nem igen játszhatott szerepet.

Az amerikai technikusok tudása s ügyessége csakhamar meghozta a kívánt eredményt. A "New York Herald" rotációs lemezei 1901-ben már olyan "Autoplate" elnevezésű gyors-stereotipáló gépen készültek, amely néhány fogáson kívül mindent maga végzett a lemezen: a félgömbölyű lemez megöntését, vájolását, gyalulását, szabatosítását, s mindezt hihetetlenül gyorsan: átlag egy-egy lemezt percenkint. Sőt ha jól megszorították: esetleg még többet is. 1910 május 6-ikán, Edvárd angol király halála napján, két "Autoplate" gép huszonnégy órai szakadatlan munkával nem kevesebb mint 3344 hibátlan lemezt tudott megönteni.

Az "Autoplate" gyártását az európai nyomdák számára a "Linotype and Machinery Ltd." gyára kezdte még Londonban 1903 körül. Mindjárt eleve ellátta véle az angolországi nagy napilapokat, meg az Ullstein kiadta "Berliner Morgenpost"-ot. Csakhamar azonban konkurenciával kellett küszködnie. Majd mindenik esztendő hozott egy-egy újabb gyors-stereotipáló gépezetet, köztük olyant is, amely egyszerűség, olcsóság avagy a termelés biztossága tekintetében fölülmúlta a szerkezet ősanyját: az "Autoplate"-et. A londoni gyár megcsinálta ezekkel szemben a. "Junior Autoplate" elnevezésű jól leegyszerűsített gépet, majd ennek közös olvasztóüstből dolgozó kettős formáját, amely "Autoshaver" nevű segédszerkezetével percenkint állítólag hat lemezt is meg tudott önteni.

Az újabb gyorsstereotipáló gépek közül nevezetes az 1907 körül föltalált "Citoplate", amelynek középső részét egy négyezer kilónyi fémet magába fogadó kazán teszi; ennek három oldalán egy-egy különböző formátumra berendezhető komplett stereotipáló készülék van, a negyedik oldalról pedig a fűtés történik. Az öntőműszerbe illesztve a matricát, a szerkezetet lecsukják, majd meghúzva az ún. öntőfogantyút: az öntőpalack néhány másodperc alatt megtelik folyós fémmel. Eleresztve a fogantyút: hideg víz hűti le az öntvényt, mely ekkor egy hengerre kerül, ahol a matrica leválasztódik róla, majd a csingák levágódnak, a szélek "facettásra" gyalulódnak stb., szóval a lemez teljesen készre, vagyis nyomtathatóvá szabatosítódik.

Egyéb érdekes, a "Citoplate"-hez is, meg egymáshoz is meglehetősen hasonlító újabb gyors-stereotipáló szerkezetek: a Plauenben gyártott "Rotoplate"; a frankenthali gépgyár gépe; a Budapesten is több példányban meglévő Winkler-féle gép; a König és Bauer által Würzburgban gyártott, "Compleo" szerkezettel (vájoló készülék, gömbölyű gyalu meg eszterga összetételével) ellátott gyors-stereotipáló gépezet; a nürnbergi Kempe-Werk gyárának "Citoantipor" nevű ún. félautomatikus gépkombinációja.

 

Fotomechanika

Századunk eleje óta e tekintetben nem annyira világra szóló új találmányok jelzik a haladás útját (a mozgófénykép föltalálásán kívül, amely azonban nem tartozik tárgyalási anyagunk körébe), hanem inkább a korábbi fölismerések elmélyítése, a technikai eszközök és fogások megjavítása. Így például kiépítették azóta a mikroszkopikus fotografálást, meg a távolba hatót, s a gyógyászatban nagyjelentőségre vitték a Röntgen-sugaras fényképezést. A színes fotografálás terén is szaporán folyt a kísérletezés; Hübl, Miethe és a bécsi Eder derék munkát végeztek, de azért még mindig a lyoni Lumiere testvéreknek a korábbi könyvünkben ismertetett "autokrómia" elnevezésű eljárása bíztat a legtöbb eredménnyel. A fotográfust érdeklő szerek s eszközök száma megszaporodott egy sereg újabb előhívó, gyöngítő s erősítő szernek a kereskedelemben való föltűntével; vannak új fényérző lemezek is (így a pankromatikus lemezek, valamint a szemcsés rasztert is magukban foglaló "monogutta"-lapok); és vannak újabb másolópapírosok (ilyen a gázfény mellett másolható klór-brómezüstös papiros, meg a negatív- és a filmpapíros is).

A húszadik század beköszöntőjének érdekes problémája volt a Röntgen-sugaras nyomtatás, aminek a véle foglalkozók az "aktinográfia" meg a "tiporádiográfia" neveket is adták. Az idea úgy látszik francia ember agyából pattant ki: Izambard Georges volt ennek a neve, s a Röntgen-sugarak ama sajátságára alapította teóriáját, hogy ezek a sugarak könnyen áthatolnak minden át nem látszó anyagon, csak éppen a fémeken meg fémsókon nem. Izambard tehát oldott állapotban levő fémsókból csinálta meg a festékét, s ezzel nyomtatott rája egy ív papirosra. Ezt az ívet egy olyan papirosrakás fölé tette, amelyet előzően brómos zselatinnal érzékenyített. A Röntgen-féle sugarakat általbocsátva most már a papiroshalmazon: az összes ívek egy-két másodperc alatt negatív nyomtatásúak lettek, vagyis fehér szövegűek sötét alapon. Izambardon kívül a new-yorki Hull Strange Frederic és a német Kolle is sokat foglalkozott a Röntgen-sugaras nyomtatás teóriájával; egyideig reklámozták is a találmányukat, de aztán elhallgattak véle. Elméletileg nagyszerű eredményt lehetne elérni ezzel az eljárással - Izambard szerint hatvanezer nyomatot is percenkint - de a gyakorlatban a papiros fényérzővé tételének drágasága miatt még szó sem lehet róla.

Fénymásolás dolgában a húszadik század elején az volt a fő-fő újdonság, hogy az e célra való papiros készítésének többféle módját találták ki. Igen kedveltekké lettek az oly fényérző papirosok, amelyeket krómzselatinnal, s tán még inkább az olyanok, amelyeket kromátgumival készítenek. Az előbbi papirossal való fénymásolásnak "antratípia", az utóbbival valónak pedig "negrográfia" az elnevezése.

1901-ben született meg a "pauzia-nyomtatás"-nak nevezett újabb fénymásoló eljárás, amely ezt a többszörösítési módot a litográfus számára is megközelíthetővé tette, annyiban, hogy a másolópapírosra vagy másolóvászonra fekete tussal, födőfestékkel vagy akár jó fekete ceruzával is megrajzolt képről a litográfiai kőre való átnyomatnak gyorsan s olcsón való elkészítésére adott alkalmat. Az új másoló eljárást Tellkampf találta föl Charlottenburgban.

Későbben, főkép az offset-munkával kapcsolatosan, igen jelentékennyé lett a fénymásolás-szerű eljárások szerepe a sokszorosító technikában. Jobbára arról volt szó, hogy a tipográfiai úton nyomtatott könyvek újabb kiadásait az olcsóbbnak vélt offset-technikával állítsák elő. Ennek legegyszerűbb módja az, hogy már a könyv tipográfiai nyomtatásakor mindegyik ívből egy-egy példányt filmpapírosra avagy celluloidra (ú. n. "grafo-cellon"-ra) húznak le, s nedvesen bebronzolva félreteszik. Ha második kiadásra van szükség: e levonatokat előveszik, átmásolják cinklemezre, s kellő előkészítés után nyomtathatják is már az offset-sajtón. Az újraszedésnek költségei ilyenformán elmaradnak. Az utóbbi megtakarítást különben a könyvnyomtató is elérheti a stereotípia segedelmével.

Offset- illetőleg litográfiai úton való sokszorosíthatás a célja egy sereg újabb készüléknek meg fotomechanikus munkamódozatnak is. Ezek egyrésze egy-oldalas nyomtatványok újramásolására való, másokon kétoldalasakat is le lehet másolni, s vannak olyanok is, amelyek kisebbítenek avagy nagyobbítanak, de természetesen csak a fotográfiai lencse segedelmül-hívásának föltételével.

Az egyoldalas nyomtatvány papirosát csontolaj, levendula- avagy citromolaj segítségével teszik átlátszóvá és egyszersmind másolhatóvá. Természetesen nemcsak régi nyomtatványok, hanem - különböző módon előállított - vadonatúj rajzok is átvihetők ekképp a cinklemezre. Ilyenforma eljárás: a "Vidal-nyomtatás", "Van-Dyck-eljárás", Albert dr.-nak több munkamódja, a "gisal-nyomtatás", a "leukográfia", "argirográfia" stb. A "Typar" író-szedőgép meg a fotografikus szedőgépek produktumát is nagyjából ilyen módon használják föl.

Egyoldalas lapok offset-nyomtatáshoz való átmásolása a célja a "Typon-papiros" 1924-ben kezdődött használatának is. A könyvnyomdai stereotipálás munkáját akarják ezzel is helyettesíteni, átterelve a könyvek második, harmadik stb. kiadásának nyomtátási munkáját a tipográfiai sajtóról az offset-gépre. Ezt a klórezüstréteggel fény-érzővé tett "Typon-papiros"-t a nyitott könyvoldalra, reáborítják, megvilágítják, s aztán az oldalnak a képét metolhidrochinonnal előhíva, rögzítik.

A kétoldalasan nyomtatott lapok másolása a fotográfiai lencse nélkül való ú.n. reflexes másolással történik, amikor vörös avagy fekete papirost tesznek az eredeti nyomtatvány mögé, s fényérző zselatinnal bevont filmet, majd pedig vékony sárga fényszűrőt borítanak reá; az elkészült másolatot végül átviszik cinklapra. Ily eljárás a Wincor-féle, a "katafotográfia", "playertípia", "luminográfia" stb.

Az ily eljárások fő-fő típusa azonban az Ullmanntól föltalált "manul"-nyomtatás. Film- stb. lapot krómos kollódiumréteggel vonnak be, s réteges felével az eredetire ráborítva: fényt bocsátanak reá. Majd kimossák a lemezt, festékes fürdőben át nem látszóvá teszik, s az így előállott negatívot a kőre avagy cinkre átmásolják.

Az offset-gépek számára dolgozó másoló eljárások harmadik csoportjánál már a fotográfiai lencsének is van szerepe. Ide tartozik a "bresma"-nyomtatás, amit Breslauer Max talált föl Lipcsében 1923 körül. Nevezetes készülék a "obral" s a Brockhaus-féle "helioplan" is. Mindhárom gép automatikusan dolgozik, s arra való, hogy régebben nyomtatott könyvekről fotografálás meg az ezt követő offset-munka segítségével - esetleg kisebbített vagy nagyobbított formátumú - újabb kiadást csinálhassanak.

Közvetlenül a nyomtatólapra másolnak a "paynetípia", "direktotípia" és "immediográfia" fotografikus eljárásaival. Csinálnak ezenfölül oly "addiciós" fotografáló gépeket, amelyek a litográfiai ú.n. multiplikációs átnyomtatás munkáját végzik el automatikusan. E gépeknek egyike-másika a "foto-guilloche" összekombinálására is alkalmas.

 

Síknyomtatás

Harminc esztendő óta jókora változások jelentkeztek a síknyomtatás egész területén. A litográfiai eljárásoknak a főbbjei - a direkt munkamódozatok közül a tollrajzos, krétarajzos s vésetes, a indirektek vagyis átnyomtatásosak közül az autográfia - megtartották ugyan régi közkedveltségüket, de ezek mellett, sőt sok tekintetben ezek fölött uralkodó jelentőségűvé lett a fotomechanika segítségével dolgozó fotolitográfia és a széltében terjedő újabb, úgynevezett "offset"-eljárás. A krétarajzos plakát-képeket leszámítva: a többszínes síknyomtatás, a kromolitográfia terén is a fotomechanikáé immár a döntő szó.

Sorra véve a síknyomtatásos technikákat: a litográfiai direkt eljárások közül a tollrajzra, krétarajzra s a vésetes munkára nézvést semmi újdonságot sem hozott a legutolsó harminc esztendő. A terjedelmük inkább szűkült, mintsem hogy bővült volna, aminek szintén a fotomechanikának a térfoglalása az oka. A vésetes munkáknál használt guilloche-gépek szerepét elhódítással fenyegetik az Amerikából s Angliából átszármazott, de most már "valor", "helio-guilloche", "addikop", néven Németországban is gyártott "addiciós" készülékek amelyek feketehátterű üveglapra odavetett egy-két görbe vonalból összeadogatással (addicióval), eltologatással és forgatással az elképzelhető legváltozatosabb ornamentumokat, fej- meg oldalléceket, kereteket és rozettákat csinálják. Az ilyen "foto-guilloche"-os díszeket főképpen az értékpapírosok nyomtatásakor használják, éppen úgy, mint annakelőtte a guilloche-gépek cikornyás véseteit.

Az érdekes és finom kőkarcnak párja akadt az úgynevezett "litomio" technikában, amelyet Sebald talált föl 1902 körül Lipcsében. Ennél a szép eljárásnál aszfaltbevonatot használnak; a követ azonban nem szemcsézik, hanem ellenkezőleg: heresóba és gumioldatba mártott ronggyal addig dörzsölik, míg a fölülete tükörfényessé nem lesz. Az ilyen jól kicsiszolt követ a festék nem fogja. A csiszolás után rája kerülő aszfaltrétegbe tompahegyű tűvel történik a rajzolás, aminek következtében az aszfalt a rajz vonalainak a helyéről eltávolodik. Már most higított ecet- avagy citromsavat juttatnak a kőre. Ezt a két savat a salétromsavas gumival ellentétben "savtalanításra" szokták használni, vagyis a kő megmaratott egyes helyeit a festék fölvételére újra alkalmassá szokták véle tenni. Ha már most a karcolásos követ vízzel lemossák, s megszárítva, lenolajjal avagy zsíros festékkel leöntik, majd pedig az aszfaltalapozást róla terpentinolajjal eltávolítják: nyomtatáskor a festéket csak a rajz vonalai veszik majdan föl. A kőkarc és a litomio között az a különbség, hogy a kőkarcnál a festéket fogó vonalak bemélyedésesek, míg a litomiónál teljesen egy szintben vannak a kő nem nyomtatódó fölületével, az ú.n. "plánium"-mal.

Az indirekt litografáló eljárások során már jócskán akad újdonság.

Már a síknyomtatásos autografáló készülékek csoportjába tartozó hektográf-féle találmányoknak is se szeri, se száma a húszadik század kezdete óta. Mindjárt eleve Komáromy Mihály ügyvéd föltalálta a zselatin, glicerin s tojásfehérje keverékéből álló "főnix-lapok"-at; 1902 körül a berlini Schapiro a "schapirográf"-ot, amelynél a hektagráfos fölületet szóda meg marhaepe keverékével kezelik; a berlini Hurwitz 1910-ben az "opalográf"-ot, amelynél egy vékony üveglapot szőlőcukor, timsó- és magnéziumklorid keverékével vonnak be, vassóból, csersavból, ammóniákból és gumiból álló tintával beírt ú.n. eredetit borítanak reá, s mikor ez lehúzódott: bórsavas glicerin oldatával bevonják, majd pedig festékes labdával festékezgetve, nyomtatnak róla. Ilyenforma a "papirográf" és a "kromográf" is. Az e fajta sokszorosító készülékek nagy részénél tehát a könyvnyomdai festékező hengerek masszájához többé-kevésbé hasonlító anyag helyettesíti a litográfiai követ. De vannak más rendszerű apparátusok is, olyanok, amelyeknél recés alapzaton fekvő viaszpapíroson, acél-ceruzával történik az írás, aminek következtében a vékony preparált papirosba finom kis lyukacskák perforálódnak. Ezt a "sablon"-t rámába avagy hengerre feszítik, s hígan folyós festékkel végighengerlik, ami által az említett lyukacskákon keresztül az írás képe átnyomtatódik az odatett papirosra. Ilyforma újabb készülékek: a "cyclostyle", "neo-cyclostyle" és a "rotary cyclostyle", a "mimeográf", "glifokord, "horográf, "tripográf", "multigráf", "grafodróm", "poligraf" stb.

A tulajdonképpeni litográfia terén a vignetták s egyéb apró tömegnyomtatványok készítésekor annyira fontos multiplikációs átnyomtatás hosszadalmas és kényes munkáját az amerikai legnagyobb litográfiákban speciális fotografáló gépekkel végeztetik. E gépek jobbára önműködőek és nagyon pontosan dolgoznak, de az áruk európai, fogalmak szerint egy kissé borsos: némelyikért hatvan-, sőt van, amelyikért száznegyvenezer pengőt is elkérnek.

Az indirekt eljárások gerince különben a fotolitográfia lett a század eleje óta. A kisebb-nagyobb jelentőségű újabb találmányok és szabadalmak nagy tömege tapad ehhez a gyönyörű sokszorosító technikához. A fotolitográfiabeli eljárások lényegükben még ugyanazok, mint voltak a kilencvenes években, de a sok-sok apró javítgatás következtében elmélyültek, s főképpen az egy- és többszínes nyomtatás tekintetében hatalmasan meg is dagadtak.

A fotolitográfus ma már egyaránt kultiválja a féltónusos, vonalas meg raszteres munkamódozatokat, mégpedig mind az egyszínes, mind pedig a többszínes fölvételekkel kapcsolatban. Mind a három irányban olyan eredményeket ért el, hogy azoknak csak a nyomtatóforma anyagának sajátosságai - például a litográfiai kőnél is - vethetnek határt. Technikája ölelkezik a fotokemigrafuséval, s e technikának jövendője ma még beláthatatlan.

Nem a fotolitográfuson múlik, hogy a litográfiai autótípia-nyomtatás nem versenyezhet a könyvnyomtatásbelivel. A raszternek a kőre való átvitele könnyen és tisztán megy, a bajok csak a maratás alkalmával jelentkeznek. A kövön ugyanis nem lehet szó jelentősebb retusozásról; ha a raszteres pontocskák nagyságát meg akarják változtatni: megváltoztatják egyszersmind e pontocskák formáját is, ami nyugtalan hatást idéz elő. Azonfölül az erősebb maratás egyenetlenné teszi a kő fölületét.

Újabban - ha már mindenáron litográfiai sajtón akarják nyomtatni az autotípiát - úgy segítenek a bajon, hogy rendes könyvnyomdai cink-autotípiát készítenek, ezt retusozzák, s ha már teljesen jó: átnyomatot készítenek róla a kőre, ahol már nincs rajta mit retusozni. Autotípiák készítése dolgában különben nincs különösebb újság e században. A véséssel és maratással készülő üvegrasztereket fotografált raszterekkel próbálták itt-ott helyettesíteni, de ezek minősége gyönge, a tartósságuk pedig csekély. Néhány kisebbszerű találmány - az Albert-féle "marató gereben", a Klimsch-féle centrifugális kollódium-elterítő szerkezet stb. - a fotokemigráfus munkáját van hivatva jelentősebb mértékben gyorsítani.

Fény-nyomtatás dolgában egy sereg aprólékos technikai újdonság között igen érdekesek a bécsi Unger professzor századeleji ama kísérletei, amelyek célja a fény-nyomtató munkának a tipográfiai sajtóra való átterelése lett volna. Az eredmények akkoriban nem voltak kielégítők, de újabban ismét fölvették a próbálkozások fonalát. Ezt a célt szolgálja a dessaui Müller Alfréd által 1924-ben föltalált "filmes" fény-nyomtatás is.

A színes síknyomtatás területén legfőbb újság, hogy a kromolitográfiai munkák egyrésze átkerült a gyorsan dolgozó offset-gépekre. A különben gyönyörű képeket szolgáltató színes fény-nyomtatás megmaradt abban a stádiumában, amelyben volt a húszadik század alkonyán. Fényszűrés nélkül, negatívok kivagdosásával állítanak össze hat-nyolc színlemezt is, s a nyomtatólemezeket aztán ezek után a színekre bontott negatívok után készítik el. Hosszadalmas, de szép munka.

A cinklemezről való nyomtatás a múlt század vége felé még igen népszerűtlen technika volt a litográfusok körében. Már a lemez előkészítésével való sok babra-munka is kelletlenné tette; ehhez járult még a cink vizes fölületének nyomtatás közben való folytonos maszatolódása, a rajzos részek megsérülésének túlságosan gyakori volta is. Nehéz volt már magának a cinknek szemcsés réteggel való ellátása is, pedig a nélkül a cink - ellentétben a litográfiai kővel - sehogy sem akarja fölvenni a vizet.

Csak a darmstadti Strecker dr. fáradozásának sikerült a húszadik század első éveiben a síknyomtatásos cinkográfiát gyorsabbá meg biztosabbá tennie. Az ő eljárása a következő: a cinklemezt hatvanöt gramm nátronlúgnak egy liter vízben való oldatával zsírtalanítják, majd leöblítve, üveges vászonnal erősen durva fölületűvé teszik. Ezután horzsakőporral s nemezlappal dörzsölik, amíg rendszeres szemcsézétűvé nem lesz; ekkor leöblögetik s megszárítják. Átnyomtatás előtt még hatvan gramm timsónak egy liter vízben való keverékével - amihez öt köbcentiméter salétromsavat is hozzáelegyítettek - négy percig borogatják a cinket, s azután leöblítve, megszárítják. Nagyobb példányszámú munkákhoz úgy készítik elő a lemezt, hogy az erre a célra készült ú.n. szemcséző gépen quarc-porral és e fölött ide-odagörgő üveggolyók nagy tömegével szemcséssé teszik a fölületét; majd krómos tojásfehérje-réteggel látják el, s diapozitív avagy bronzolt és áttetszővé tett lenyomat alatt megvilágítják.

Az 1904-es esztendőnek nagyjelentőségű találmánya az offset-nyomtatás. Lényegében ez sem más, mint az imént szóban volt síknyomtatásos cinkográfia, azzal a különbséggel, hogy a nyomtatás nem közvetetlenül a cinklemezről történik, hanem a nyomat előbb egy gumilapra kerül, s csak innen adódik át a papirosra. Ennek a nyomtatás-közvetítő gumilapnak a használata jellemzi az offset-munkát, s ép ezért gyakran "gumi-nyomtatás"-nak avagy "indirekt nyomtatás"-nak is nevezik az eljárást.

Különben a gumilappal való nyomtatásközvetítés sem volt már új dolog 1904-ben. A bádogplakátok nyomtatásakor széltében alkalmazásban volt már a kilencvenes években is. Tudtunkkal legelőször 1881-ben szabadalmaztatta két francia ember a gumilap közvetítésével való nyomtatást. Marinoni párizsi gépgyáros pedig 1884-ben kapott szabadalmat olyan több színt nyomtató gépszerkezetre, amelynél a színek nyomatai előbb egy közös nagy henger fölületére kerülnek, s csak onnan jutnak át a papirosra. A hasonló elgondolású Orlov-sajtóval 1900 körül már bankót nyomtattak a szentpétervári állami nyomdaintézetben. A frankenthali gépgyárnak ilyesféle gépre szóló első szabadalma pedig még 1888-ban kelt.

E szerint alig is lett volna valami újdonság az offset-munka elméletében. S mégis jelentős dolog volt a föltalálása, helyesebben szólva fölfedezése. Ez úgy történt, hogy egy Rubel W. nevű amerikai kőnyomtató gépmester egy napon sokat bajlódott a nyomtatóformájával. Cinklapról kellett volna meglehetősen durva papirosra nyomtatnia, s az sehogyan sem akart eléggé tisztán és élesen sikerülni. A mérgelődés hevében történt, hogy a berakó munkás a gép járatásakor elfelejtett ívet tenni a gumiborításos nyomóhengerre, s a nyomat a gumira húzódott le. A gép következő futamakor immár papiros is volt benne; de ez most természetesen mind a két oldalán telenyomtatódott: egyik oldalon a cinklemezről, silányan, tompán és majdnem hasznavehetetlenül; a másikon pedig a gumiborításról, bár fordítva, de teljesen kifogástalan tisztasággal és élességgel. Rubel ezt észrevette, gondolkozott rajta és - az offset-nyomtatás föl volt találva.

Offset-nyomtatáskor a cinklemezt a megszokott módon kell előkészíteni, de nem fordított képpel, mint közönségesen, hanem rendes, az eredetivel megegyező ábrázolattal. A gumilapra ugyanis fordított képpel kerül a nyomat, hogy végül a papiroson megint rendes képű legyen. Ezért az átnyomtató-papirosra került átnyomatot még amúgy frissében egy másik átnyomtató-papirosra kell átvinni, hogy aztán a cinklemezen pozitív ábrázolással mutatkozhassék a nyomat. Ennek a munkának az egyszerűsítésére újabban külön "kontra-sajtókat" és "wendum-sajtókat" gyártanak, melyeknél a most említett átnyomtató munka vászonnal átpreparált gumilap segedelmével történik.

Az offset-munka alkalmazhatóságának határaival igen sokan nincsenek még tisztában. Kezdetben azt hitték róla, hogy el fogja ragadni a könyvnyomtató munkakörének jelentékeny részét, különösen mikor egymást érték az offset-lemezek előállítására irányuló fénymásoló meg fotográfiai szedőgépes találmányok; az idők folyamán kikristályosodott tapasztalatok azonban fölöslegessé tettek minden ilyes riadalmat. Az offset-eljárásnak bizonyos esetekben megvannak a maga igen szép előnyei, de vannak bizony gyönge oldalai is. Alkalmas például betűs szövegeknek, akcidenciáknak, ceruzarajzos, aquarell- és pasztellreprodukcióknak, címkéknek s egyéb ilyen tömegnyomtatványoknak a sokszorosítására. Olajfestmények után készült háromszínű nyomatai azonban meg sem közelítik a könyvnyomdai sajtón készült háromszínes képeket. Ahol a könyvnyomtató a három alapszínnel brilláns hatást ér el: az offset-nyomdásznak legalább hat színt kell vennie. Egyik fő-fő oka ennek az offset-sajtó nedvesítő készüléke, meg a festékréteg viszonylag nagyon vékony volta. Igen pontos regiszterű munka is csak ritkán sikerül az offset-nyomtatás alkalmával.

Ezzel szemben igaz, hogy gyöngén simított papirosra is lehet az offset-géppel olyan autotípiákat nyomtatni, aminőkhöz a könyvnyomtató különben krétás meg kazeines papirost volna kénytelen venni. Az utóbbi papirost viszont az offsetnél nem használhatják, mert a gumira ragad.

A forma beigazításának s egyengetésének ideje általában felényi az offset-gépen, de az a biztosság, ami a könyvnyomtató munkáját jellemzi: nincs meg az offset-eljárásnál. A sok kézen átmenő offset-lemez használhatóságáról addig nem tudhatunk semmit, amíg az a gépbe nem került; s még ha az első nyomatok jók is: egy kissé erős nyomás meg egyéb eshetőség egykettőre tönkreteheti a lemezt.

 

Mélynyomtatás

Mélynyomtatás dolgában a húszadik század hajnalán a "heliotint", "Rembrandt-heliogravür", "mezzotinto" és "intaglio-nyomtatás" féle nagyon szép nyomatokat adó sokszorosítási módozatoknak lehető tökéletesítése volt a szaktechnikusok fő-fő törekvése. Az eljárások fogásainak technikájának mind biztosabbá érlelődése, meg a hozzájuk való speciális sajtók és eszközök folytonos javítása következtében az egyszínes, többnyire festményreprodukciókat adó mélynyomatok mind szebbekké és kapósabbakká lettek, főleg a fény-nyomtatás rovására, amelynek produktumait a maguk erőteljességével, nyomtatásuk egyenletes voltával jócskán túlszárnyalták. A mélynyomaton a festékréteg ugyanis igen különböző vastagságú: a világos részletek finom pontjain csupán leheletnyi, de az összefolyó sötét részeken már szabad szemmel is láthatóan domborodik ki a papiros fölületéről. Az autotípia területét is kikezdték ezek a mélynyomtatási módok - a fénytelen krétás papiros meg a matt festékek használata ellenére is -, de csak ott, ahol szöveg nélküli egyes műlapok nyomtatásáról volt szó. Mindez azonban akkoriban még nem okozott sok gondot sem a könyvnyomtatónak, sem pedig a fototípiák és autotípiák készítéséből élő kemigráfusnak.

A mélynyomtatásos gyorssajtói eljárások száma az idők folyamán jócskán fölszaporodott. Jobbára csak apró részletekben térnek el egymástól; lényeg dolgában valamennyi a Klitsch Károly "Rembrandt-heliogravür"-jében kifejeződött elveken épült föl. Ismertebb ilyen eljárások: a Münchenben és Berlinben Meisenbachék által gyakorolt "heliotint"; a bécsi Löwy-féle műintézet "intaglio"-ja; a müncheni Bruckmann "mezzotinto"-ja; a Newyorkban 1909 körül föltalált "Van-Dyek-gravür"; a bécsi Schafer és Pribultól 1910-től fogva kidolgozott "altogravür" és "szimiliheliogravür"; a newyorki Saalhurgtól 1909-től fogva folytonosan javítgatott "saalburgogravür"; a szöveget és képet mélynyomtatásos gyorssajtón egyszerre előállító "rotofot"-eljárás; a prágai Unie-részvénytársulat "neotípia" nevű munkamódozata; a müncheni meg düsseldorfi Brendamour-féle "radiotinto"; a "velogravür"; a kölni "glóbusz-nyomtatás"; a genfi eredetű "helio-sadag" eljárás; az Allen-féle "gyorssajtói heliogravür". Az offset-munkának a mélynyomtatással való összekapcsolása az ú.n. "renaissance-nyomtatás", amikor a mélynyomtatásos lemezről indirekte, gumilap közvetítésével nyomtatnak.

1910 húsvétja nevezetes dátum a sokszorosító technika történetében. Mint derült égből a villámcsapás: úgy hatott a könyvnyomtatókra és kemigráfusokra az a hír, hogy a délnémet "Freiburger Zeitung" húsvéti száma rotációs mélynyomtatású illusztrációkkal jelent meg, mégpedig olyanokkal, amelyek esztétikai tekintetben sokkal különbek a képes lapok szokványos autotípiáinál. Nyilvánvaló lett a szakemberek előtt, hogy a rotációs mélynyomtatás lehetősége óriási perspektívát adhat a jövő illusztrációs technika formálódására, s hogy a lapok szövegrészének a képekkel együtt, a mélynyomtató sajtón való sokszorosítása már csak rövidke lépés lesz a további fejlődés folyamán, hiszen már a "Freiburger Zeitung"-ot is oly titokban összekombinált gépeken nyomtatták, amelyeknél a rotációs mélynyomtató sajtó egybe volt kapcsolva a könyvnyomdai rotációssal, s az illusztrációk lenyomtatása után az ú.n. végnélküli papiros automatikusan átcsavarodott a könyvnyomdai rotációsra, megkapva ottan a betűkből összeszedett szövegrésznek is a lenyomatát.

Ennek a rotációs mélynyomtatási rendszernek Mertens Eduárd volt a föltalálója.

Új elemek alig is voltak Mertens találmányában. Lapos lemez helyett vörösrezes fölületű hengerre másolta képeit, kezdetben a kemigráfusok régi ú.n. emailos eljárásával, amit azonban csakhamar a heliogravürös munkára emlékeztető gyakorlatiasabb munka-metódus váltott föl.

A rotációs mélynyomtatás technikája főképpen csak a nyomtató gép s egy sereg mesterfogás tekintetében különbözik a gyorssajtón valótól. A föltűzdeléssel "megtördelt" oldalakról fotográfiai negatívot, aztán diapozitívot, erről pedig krómos kálimmal készült ú.n. pigmentpapirosra előbb raszter-, majd képmásolatot csinálnak, amit azután átvisznek a formahengerre. Ez a formahenger vörösréz-bevonatos; a kép belemaratása négy-ötszöri megszakítással történik rajta, az igen apró szemecskéjű, szabad szemmel alig is látható raszternek azonban nem szabad elmaródnia, mert ez adja meg a fölös festéket eltávolító acél-pengének, a "rakel"-nek a lehetőséget arra, hogy tisztán s biztosan dolgozzék. A maratás mélysége körülbelül egytizednyi milliméter. Nyomtatás után ennyit lecsiszolnak a lemezről, hogy újra fölhasználhassák.

A Mertens föllépte óta lepergett húsz esztendő szorgos munkával telt el. A szaktechnikusok ezrei dolgoznak a mélynyomtatásos formák előkészítésének egyszerűbbé, biztosabbá, gyorsabbá tételén, meg a mélynyomtató sajtók javításán, a nyomtatás folyamatának minden zavaró eshetőségtől függetlenítésén. Az eljárások mind biztosabbá és tökéletesebbé levésének tulajdonítható, hogy a világ jelentősebb tőkéjű képes újságainak és a vasárnapi napilapmellékleteknek jó része ma már mélynyomtatásos. Szépen illusztrált könyvek, árjegyzékek, katalógusok is gyakran perdülnek napvilágra a mélynyomtatásos gépek öléből. Ilyen például minálunk a Divald Kornél könyve: "Magyarország művészeti emlékei", meg az Athenaeum, Pallas és Tolnai-féle nyomdákból származó, az igazi fél-tónusos képek nagy sokaságával díszített több más mű.

De nemcsak az egyszínes mélynyomtatás jelent - bizonyos korlátok közt - forradalmias átalakulást a sokszorosításban. A többszínű képek előállítása dolgában "belkolor", "trinigravür", "multikolor" stb. elnevezésű munkálkodási módozataival oly szép eredményeket produkál a mélynyomtatás, hogy az offset-munka meg a tipográfia alig-alig juthat a nyomába. Oka ennek egy részt a mély-nyomtatásos raszternek szinte a szabad szemmel való láthatatlanságig menő finomsága, másrészt pedig a mélynyomatok festékrétegének különböző vastagsága, plaszticitása. Eme szépsége és plasztikus ereje révén a színes mélynyomtatás a kerámiai nyomtatásnak területét lassankint már elhódítani kezdi a litográfiától.

Mindamellett a színes mélynyomtatásnak mostanában még olyan súlyos problémákkal kell küszködnie, hogy szélesebb körű elterjedése egyelőre alig várható. Miként az offset-munkánál: úgy itt is az a baj, hogy a negatívok és diapozitívok retusozása nem elegendő, a kész lemezen való retus-munkáról pedig - aminek a háromszínes, trikrómiai nyomtatásban olyannyira döntő a szerepe - nem lehet szó. Próbanyomatokat sem lehet előzően csinálni. Ha a színes kép összhatása nem jó: el lehet dobni az összes nyomtató-lemezeket, s újra a legelején kezdeni a munkát, ami - éppen a mélynyomtatásban - hallatlanul drága.

 

Kombinált nyomtatás

Negyven-ötven esztendővel ezelőtt ha valami színes kép avagy egyéb nyomtatvány került a nyomdász-emberkezébe: puszta rápillantásra megmondta róla, hogy minő technikával készült az. Tudta megfigyelésből és tapasztalásból, hogy micsoda ismertető jegyei vannak a könyvnyomtatásbeli, litográfiai s rézmetszésbeli technikáknak; s ismerte e technikák szűkebb családját is mert hisz egy-egy ily technika keretében tíz-tizenöt közkeletű eljárásnál többről most félszáz esztendeje még nem lehetett szó.

Az ügyesebb szakember akkoriban képes volt leolvasni bármicsoda nyomtatott lapról is az annak csináltakor fölmerült munkafogások sorrendjét, milyenségét s esetleges nehézségeit; el tudta mondani a nyomat egész genézisét.

Most próbáljuk ezt meg! Kilenc esetben talán sikerül, de a tizediknél már tanácstalanul állunk. Előkerül mellényzsebünkből a nagyító üveg is, vizsgálgatjuk, forgatjuk, tapogatjuk a nyomtatványt, hogy aztán félénken állapítsuk meg: "Kombinációs nyomat; ezek a részletek mélynyomtatással, amazok meg litográfia útján állítódtak elő, de itt mintha része volna benne a magas nyomtatásnak is."

Némely képes nyomtatvány genézisének fölismerésére, munkafolyamatai biztos eltalálására ma senki sem képes.

A nyomdaipart érintő találmányoknak, szabadalmaknak és a frissében kizsendült új mesterfogásoknak száma hatvan esztendő óta a tízezret is meghaladja. Ezek óriási többsége ugyan nyomtalanul merült el az idők tengerében, de a megmaradt rész elég volt ahhoz, hogy hallatlanul komplikálja a sokszorosítás technikai lehetőségek tömegét. A nyomdászat alapos ismerete széles mezejű műszaki tudománnyá lett; a magas-, sík- és mélynyomtatás ezernyi változata adott rajta egymásnak találkozót.

A különböző eljárások kombinálhatásának nagyon sok módja van, s a kiadók meg nyomdászok élnek is ezzel a lehetőséggel. Jobbára fantasztikusan hangzó elnevezésekkel látják el a kombinált nyomataikat, s hogy nagyobb árakat érjenek el értük: gyakran apró csalafintaságoktól sem riadnak vissza. Például a fény-nyomtatás és litográfia összeházasításával előállított nyomatokat a rézmetszetet, rézkarcot és heliogravürt jellemző mélyített "tükör"-rel látják el. Könyvnyomdai tégelyes sajtón ez igen egyszerű munka, éppen úgy, mint az is, amikor vásznas struktúrát vagy vízfestményre jellemző szemcsézetet préselnek utólag a kész nyomatokba.

Leggyakoribb kombinációk: a) a kromolitográfiáé vagy offset-munkáé és a magasnyomtatásos autotípiáé ("auto-króm", "kalligravür", "aquarell-imitáció", "autokolor", Angerer-féle "autogravür" stb.); b) a fény-nyomtatásé és színes litográfiáé ("heliokromográfia", "troitzschográfia", "aquarellgravür", "Vidal-féle eljárás" stb.); c) a színes fény-nyomtatásé fölébe nyomtatott heliogravürrel (Albert és Brandlmayr eljárása); d) a kromolitográfiáé fölébe nyomtatott heliogravürrel (az angol Bendixon, az osztrák Fritz és a német Mannfeld eljárásai, az "aquarell-fakszimile"-eljárás stb.).

Kombinációs nyomat a színes térképeink egyrésze is. A katonai térképek fő-fő lemezeit például a heliográfia útján állítják elő, amely mélynyomtatásos formát ad. A tónusokat már kövön csinálják meg. Az olcsóbb fajtájú térképek azonban most általában offset-sajtón készülnek.

 

Papirosgyártás

Robert Louis-nak, a világhíres Didot-család essonnesi papirosmalmai egyik szerény munkásának nevéhez fűződik a papirosgyártás legnagyobb, igazán korszakot alkotónak nevezhető találmánya. Ez a Robert a francia forradalmi konvent megbízásából a papirosmalmok termelése fokozásának a lehetőségeit kutatva, rájött arra, hogy a papiroskészítés kézi fogásainak nagyrésze mechanikai műveletekkel is helyettesíthető. 1799-ben szabadalmat vett egy hengereken mozgó végnélküli szita rendszerére, amely az ú.n. papirosgépnek a legjellemzőbb része. Robert szabadalma szerint a már korábban ismert hollandi foszlatók által előkészített papirospép malomkerék segítségével merítődik ki a kádból egy ferdén álló, majd meg vízszintesre egyenesedő szitára, ahol folytonos rázkódó előrehaladás közben lapos réteggé áll össze, s megszabadul a víztartalmának tetemes részétől. Majd a gép másik felén két henger közé jut, amelyek a még fölös vizet kinyomják belőle; innen kiszabadulva, végül egy nagy hengerre csavarodik. Robert ezt a maga szabadalmát 1800-ban Didot Légernek eladta, aki Angliába távozva, több ügyes mechanikus segítségével végleg megalkotta az azután folytonosan tökéletesedő és máig már óriási arányúakká nőtt papirosgépek legelsejét. A gép jól használhatóvá tételén sokat dolgozott az angol Dickenson J., aki sok egyéb újításon fölül először alkalmazott fűthető hengereket a gépén, s a simítás kérdését is teljesen megoldotta.

A papirosgyártást illető találmányok másik legnevezetesebbike a szászországi Keller Gottfriedé, aki 1845 körül a fenyőfából előállította a cellulózt, amely most a papirosnak a legfontosabb alkotó része. Kellert a maga, sikeres kísérleteire a rongyanyagnak már akkortájt is igen erősen érezhető hiánya késztette. Keller után mások is megpróbálkoztak azzal, hogy új nyersanyagokat keressenek a papirosgyárak számára - a bécsi híres Auer Alajos például kukoricaszárból csinált elég jó papirost -, de Keller találmányát fölülmúlnia máig sem sikerült senkinek sem.

Magyarországon a hatvanas években egynéhány kisebb gyáron kívül csak vagy hatvan-hetven primitív, régies szerkezetű papirosmalom működött, s a nyomdák és hivatalok papiros-szükségletének jelentékeny része még mindig Ausztriából került hozzánk. Legnagyobbik gyárunk volt a fiumei, öt Didot-féle papirosgéppel és vagy ötszáz munkással. 1829-ben létesült a később jelentékennyé fejlődött hermaneci gyár, amely egyidőben csalánpapírosnak a készítésével is kísérletezett. Kisebb gyárak voltak még Nagyszlaboson, Pozsonyban, Nagyszombatban, az erdélyi Zernyesten meg Péterfalván, egyenkint körülbelül száz-száz munkással. A papirosmalmok közül főként a fölvidékiek voltak az 1867-es idők előtt igen nevezetesek. Sárosban tizenhét, Trencsén vármegyében tizenkettő, Zólyomban öt volt belőlük. A pécsi Tettye patakra épült malom - ma már csak romjai vannak meg - hollandus módra dolgozott, s a negyvenes esztendőkben évente ezer bécsi mázsa rongyot dolgozott föl négy-ötezer rizsma papirossá. A diósgyőri malom pedig főképpen a kitűnő minőségű okmánypapírosáról lett országszerte igen jó hírűvé.

Mindezek a kézi merítéssel dolgozó papirosmalmok a hatvanas években tünedezni kezdtek. Megölte őket a nagy osztrák gyárak versenye, amelyek kitűnő angol gépekkel fölszerelve, a rengeteg fenyvesek közepette és pompás hegyi folyók mellett hasonlíthatatlanul olcsóbban termelhették ki a maguk mindenféle papirosgyártmányait.

1867 után időszerűvé lett a magyar papirosgyártás megszervezése is. A sajtó folytonos buzdítása következtében "Első Pesti Papírgyár Részvénytársulat" címen nagyobbszerű gyárat akartak létesíteni közvetlenül a kiegyezés után a Rákosmezőn, a Paskál-malom körül, de a vállalat még az üzem berendezése előtt megbukott, s a részvényesek sírva nézhettek a pénzük után. Hasonló volt az eset a zágrábi nagyarányúra tervezett papirosgyárral, de ezt az üzemet végül mégis csak sikerült valahogy talpra állítani.

A húszadik század elejére papirosgyártásunk jócskán megerősödött. Volt vagy húsz gyárunk; közülök a péterfalvi, fiumei, zágrábi stb. író- s nyomtatópapírosaink mind jelentékenyebb részét tudták már előállítani. A fokozódó lendület eltartott a világháborúig, amikor azonban a magyarság az egyetlen diósgyőri üzem kivételével elveszítette összes papirosgyárait. Azóta majdnem teljesen a külföldről való behozatalra vagyunk utalva, évenkint nem kevesebb mint ötezer vagonnal fogyasztva az idegen papirosból huszonötmillió pengő értékben. S mert erdőségeink is odavesztek: igazán nagyszabású gyárak alapítására egyelőre nem is gondolhatunk.

Éppen az erdőségek hiánya aktuálissá tette a "higrofita" vagyis vízi növényekből való papiroskészítés problémáját, s immár a tudományos akadémiánk is foglalkozott ezzel a kérdéssel. Annyi bizonyos, hogy ha olcsó és alkalmas gyártási eljárásokat találnának ki: mocsaraink rengeteg nádasa, sásos meg kákás növényzete bőven fedezhetné az ország egész papiros-szükségletét. A kukorica levele ugyan még alkalmasabb volna papiroskészítésre, de ezt viszont takarmányul is igen jól használhatják, míg a sásféléket meg a kákát nem eszi meg a marha. Németországban már nagy tőkéjű társaságok alakultak a papirosnak vízi növényekből való előállítására.

A világ legtöbb papirost termelő országa az Egyesült Államok, amely évenkint 80 millió métermázsát állít elő ebből a legfontosabb kulturális szükségletből. Több mint félmilliónyi munkás dolgozik rajta. Utána következnek: Kanada körülbelül 20, Németország 12, Nagybritannia 10, Franciaország 7, Japánország 5, Finn- és Svédország 4-4, Csehszlovákia. 3, Olaszország s Ausztria 2-2 millió méter-mázsával. Kanadának, Svéd- és Finnországnak ezenfölül igen jelentékeny a cellulóz-kivitele is; Németország például a maga nyersanyagának hatvan százalékát az északi országokból kénytelen beszerezni. A papiroskereskedelemben ma az a helyzet, hogy majd minden nagyobb nemzetnek megvannak a maga különleges kommerciális papirosformátumai. Például amit minálunk s Ausztriában "nagy-olifant"-nak avagy 13-as nagyságnak neveznek: a 63:95-ös méret nincs meg egyetlen más nemzetnél sem; a franciáknál a "grand colombier" (62:90), az angoloknál a "double royal" (62,5:101,6), az olaszoknál az "elefante" (66:96), a svédeknél és norvégoknál a 64:94 centiméteres, az oroszoknál a 62:93-as áll hozzája legközelebb, s ehhez hasonlóan eltér egymástól mindenik nemzetnek mindenik papirosnagysága. Ennek a sokféle formátumnak szabványosításán a drezdai Ostwald Vilmos professzor elnöklete alatt dolgozó "Die Brücke" című egyesülés 1911 óta igen sokat fáradozott, s ma már Németországban meglehetősen általános használatúvá sikerült tennie az úgynevezett, "din"-formátumokat, amelyeknek oldalai - hajtogatva is - mindig az 5:7-es arányszámot adják, míg a mi papirosainknál az ív foliója, negyedréte, oktávja s tizenhatodréte különböző arányszámokat mutat.




Hátra Kezdőlap