Gutenbergnek elévülhetetlen érdeme a mozgatható, más szóval az összerakható és szétszedhető betűknek, a betűk öntésének és a kiszedett szöveg nyomási eljárásának feltalálása. Láttuk, hogy a táblanyomatok a dörgölő labda igénybevételével készültek, tehát nem nyomás, hanem dörgölés útján jöttek létre. Nem kétséges, hogy a táblanyomatok serkentően hatottak Gutenbergre találmányának kidolgozásánál. Ugyanakkor látnia kellett, hogy ez a sokszorosító eljárás egyrészt túlságosan körülményes, másrészt nem kielégítő. Amikor első zseniális ötlete, a mozgatható betű elve megszületett, rá kellett jönnie arra is, hogy az egyes betűkből összerakott szedést dörgölés útján sokszorosítani nem tudja, tehát másfajta sokszorosítási eljárást kellett kitalálnia, míg végül a nyomtatósajtó megszerkesztésével és beállításával sikerült a sokszorosítás problémáját megoldania.

Gutenberg azonban nemcsak az új mesterség zseniális feltalálója volt, hanem rendkívüli ösztönnel és tehetséggel megáldott ember is, amit alkotásai bizonyítanak. Tiszta erkölcsi felfogásával is magasan kiemelkedett a körötte nyüzsgő emberek sokaságából, s az emberiség javát szolgáló célja megvalósításáért minden sorscsapás, minden emberi cselszövés ellenére szinte megszállottként harcolt. Mindezt rendkívüli és tragikus élete bizonyítja.

Johannes Gutenberg (Gensfleisch) mainzi patrícius családból származott. Születésének pontos időpontját nem tudjuk, de az utókor úgy tartja, hogy 1397 körül született. Atyja neve Friele Gensfleisch zur Laden, anyjáé Else Wyrich von Gutenberg. A Gutenberg nevet vette fel a fiú is később. Élettörténete csak attól az időtől kezdve ismeretes, amikor a mainzi események beleszólnak az ő életébe is. A mainzi nemesek és polgárok között már a XV. század elejétől kezdve heves harc folyt a hatalomért. Ez a harc az 1420-as évek táján a polgárok győzelmével végződött. A polgári hatalommal meg nem alkuvó patríciusok ekkor elhagyták a várost. Közöttük voltak Gutenberg szülei, és maga Gutenberg is. A szülők Eltvilleben ütöttek tanyát, s kezdetben itt lakott fiuk is. 1430-ban a mainzi polgárok több patríciusnak megengedték a visszatérést. Sokan éltek is ezzel az engedéllyel, de Gutenberg - bár a megkegyelmezettek listáján szerepelt - nem tért vissza Mainzba, hanem Strasbourgban telepedett le. Érdekes okirat emlékezik meg 1434. március 14. keltezéssel strasbourgi tartózkodásának egyik epizódjáról. Az okirat tanúsága szerint Gutenberg az akkor éppen Strasbourgban tartózkodó Nikolaus von Werkstattot, Mainz város jegyzőjét elfogatta és az adósok börtönébe záratta, azon a címen, hogy Mainz városa nem folyósítja részére az őt megillető 310 forintot kitevő hátralékos járadékokat. A jegyző kötelezettséget vállalt arra, hogy az esedékes összegeket Gutenberg egyik Mainzban élő rokonának kezéhez kiutalja, de Strasbourg városa nem akarván emiatt Mainz városával rossz viszonyba keveredni, közbenjárt Gutenbergnél a jegyző érdekében. Gutenberg a számára menedéket nyújtó város iránti szeretetből és tiszteletből ("der Stadt zu Liebe und Ehre") szabadon engedte a jegyzőt, sőt még vállalt kötelezettségének teljesítése alól is felmentette, mert nem akart kellemetlenséget szerezni annak a városnak, amelynek vendégszeretetét élvezte.

Több okirat is bizonyítja, hogy Gutenberg még a következő esztendőket is Strasbourgban töltötte. Ebben az időben széltében-hosszában beszélték, hogy a városfalakon kívül Arbogast külvárosában, a kolostor mellett egy zárkózott természetű ember lakik, aki aranyműves, gyönyörűen csiszol drágaköveket, fát és fémet vés fúr-farag, jó fémöntő és mindenféle titkos mesterségek tudója. Az aranyművességet már kora fiatalsága óta gyakorolta. A Gensfleisch család ugyanis 11 más családdal a pénzverési joggal felruházott urak közé tartozott, akiknek jogukban állt Mainz városa részére pénzt verni. Így esett, hogy 1436 táján egy Andreas Dritzehn nevű polgár megkérte Gutenberget, tanítsa meg valamelyik titkos mesterségére. Gutenberg kellő fizetség ellenében teljesítette Dritzehn kérését, és szerződést kötött vele, hogy megtanítja drágakőcsiszolásra. A következő évben Johann Riffével, a lichtenaui vár gondnokával kötött megegyezést, hogy megtanítja tükörkészítésre, és társas alapon fogják a tükröket készíteni. Ez a megállapodás tudomására jutott Dritzehnnek, aki addig könyörgött Gutenbergnek, amíg őt is bevette a vállalkozásba. Andreas Heilmann, akinek a város közelében papírmalma volt, szintén tagja lett a társaságnak. A készített tükröket az aacheni búcsún nagyobb tömegben akarták értékesíteni, de ez a szándékuk kudarcot vallott, mert az egyház két esztendővel elhalasztotta a zarándokutat, s a tükrökből várt haszon elmaradt.

A társaság tagjai most arra kérték Gutenberget, tanítsa meg őket egyéb titkos mesterségekre. Gutenberg hajlandó volt kérésüket teljesíteni, azzal a feltétellel, hogy a társaság tagjai újabb hozzájárulást fizessenek. A tagok ennek a feltételnek eleget is tettek. A szerződést ötévi tartamra kötötték, azzal a záradékkal, hogy ha a társak közül bárki időközben elhalálozna, a szerszámok és készáruk a túlélők tulajdonába mennek át, ezzel szemben az elhunyt örököseit 100 forint összeggel kárpótolják. Ez a záradék azt a célt szolgálta, hogy a társulati titkok és tapasztalatok ne jussanak avatatlanok tudomására.

Hogy mik voltak azok a titkos mesterségek, amelyekre Gutenberg társait oktatta, a fennmaradt iratok némi tájékoztatót nyújtanak. Andreas Dritzehn 1438 karácsonyán hirtelen meghalt. Halála után két testvére és örököse azt kívánta, hogy megboldogult Andreas testvérük helyébe vegyék be őket a társaságba. Gutenberg nem őket, hanem Andreas Heilmann testvérét, Anthont szemelte ki az elhunyt helyére. A két Dritzehn testvér ebbe a döntésbe nem volt hajlandó belenyugodni, és örökség címén magának követelte a megüresedett helyet. Minthogy Gutenberg a két testvér követelését megtagadta, pert indítottak ellene.

Lehetséges, hogy a per Gutenberg számára kellemetlen volt, de a fennmaradt akták egymagukban is vitathatatlanná teszik, hogy a könyvnyomtatás feltalálásának dicsősége Gutenberget illeti.

Az aktákból kitűnik, hogy Andreas Dritzehn elhalálozását követő nap Andreas Heilmann a halottas házba küldte Conrad Saspach esztergályost, hogy az általa készített és a Dritzehn házban felállított, de nyilván használatban is volt prést szedje széjjel, nehogy avatatlanok kezébe kerüljön, és megtudják, milyen célra használták. Saspach már nem találta helyén a prést, és ugyancsak hiába kereste Lorenz Beildeck, Gutenberg szolgája, akit gazdája hasonló utasítással küldött el Dritzehn házába. Érdekes Hans Dünne aranyműves vallomása, aki azt a kijelentést tette, hogy mintegy 100 forintot keresett azokon a kellékeken, amelyeket három év leforgása alatt szállított, s amelyek a nyomtatáshoz kellettek ("was zu dem trucken gehöret").

A Gutenberg-kérdéssel foglalkozó kutatóknak a periratok alapján az volt a meggyőződésük, hogy Gutenberg mindenféle egyéb mesterség mellett, Strasbourgban már az új találmánnyal is foglalkozott. Az előmunkálatok ekkor már annyira jutottak, hogy a mesterséget gyakorolni is tudta, sőt társakat is vett maga mellé. Bár a berendezés még nagyon kezdetleges volt, az új mesterség állandóan foglalkoztatta a feltaláló elméjét. Társai nyilván abban a meggyőződésben voltak, hogy a vállalatba fektetett tőke busásan fog kamatozni.

Andreas Dritzehn hagyatékában - 1440-ből kelt okirat tanúsága szerint - kisebb és nagyobb könyveket, szerszámokat ("snytzel gezug") és egy prést találtak. Ha bizonysággal nem is lehet megállapítani, hogy a "könyvek" fogalma alatt Gutenberg műhelyében szedett és nyomtatott könyveket kell érteni, ezek a tárgyak mégis utaltak arra, hogy a könyvnyomtatás már közel volt a megvalósuláshoz. Erre már csak azért is következtetni lehetett, mert a középkorban az egyszerű polgárembernek nem volt könyvtára. A prés a kísérletezésekre és a próbanyomtatásokra szolgált. Nem tudjuk, hogy mik lehettek azok a nyomtatványok, amelyekkel először kísérletezgetett, de lehetséges, hogy már a Weltgericht (Utolsó ítélet) betűit használta. Ez a könyv foglalja magában a Gutenberg metszette és öntötte legrégibb betűket (21. ábra).

A Dritzehn-perben huszonöt tanút hallgattak ki, és két adóslevelet mutattak be. Az ítélet végül is Gutenberg javára hangzott el, olyan indokolással, hogy a szerződő felek a szerződés ama pontjához ragaszkodtak, amely kimondja, hogy az örökösök csak kárpótlásban részesüljenek, de társakként a vállalatba nem vehetők be.

Arbogast, Gutenberg lakóhelye az Ill folyó mellékén, jóval Strasbourg városfalain kívül feküdt. Teljesen magányosan lakott itt a mester, általában visszavonult életet élt, társaival csak üzleti ügyekben érintkezett. Hűséges szolgája, Lorenz Beildeck volt az egyetlen, akit lakásába fogadott. Gutenberget nem érdekelték az apró-cseprő napi események, beszerzési gondok, miegymás. Lorenz Beildeck feladata volt, hogy gazdája mindennapi szükségleteiről gondoskodjék. Gutenbergnek nem volt felesége. Bizonyos Ennelin zu der Eyserne Türe nevű patrícius nő ugyan feltűnik életében, és anyagi igényeket támaszt vele szemben, de közelebbi adatok nincsenek felőle. Az arbogasti lakóhely ebben az időben nem nyújtott biztonságot, mert a Svájcból visszaözönlő francia armagnacok* megszállták Elzászt, feldúlták az egész országrészt s raboltak, fosztogattak. Gutenberg ekkor jónak látta elhagyni Arbogastot, és beköltözött a város falai közé. Erről tanúskodik a városbeli Szt. Tamás kolostor nyilvántartó könyve, amelyben Gutenberg is szerepel, mint a kolostorhoz tartozó plébánia tagja. A város falainak oltalmára szüksége volt, mert ingóságait, amelyek új találmányának tárgyait is magukban foglalták, biztonságban akarta tudni.

A Strasbourg körül garázdálkodó armagnacok kifosztották Arbogast kolostorát is. Bár ekkor Gutenberg már jó ideje a városban lakott, annyira lelkére vette ezt az áldatlan állapotot, hogy felkerekedett, s mindörökké búcsút mondott Strasbourg városának.

Az ezt követő időkből, 1444-től 1448-ig semmiféle adatunk nem maradt fenn hollétéről. Feltehető, hogy ez a négy esztendő bolyongásokkal telt el. Bizonyossággal nem állapítható meg, hogy az 1447-ben megjelent Weltgerichtet hol nyomta, de legnagyobb valószínűség szerint ez már Mainzban készült. A következő évet már Mainzban töltötte. Egy fennmaradt okirat tanúsága szerint ugyanis az egyik rokonától, Arnold Gelthusstól 150 forint kölcsönt vett fel. Ezt az összeget valószínűleg nyomdája felállítására vette igénybe. Lakást is sikerült szereznie egy másik rokonánál, aki házának földszinti részét átengedte neki.

Gutenberg működésének és nyomdájának fénykora mainzi tartózkodásának idejére esik. Itt teljesedett ki az új mesterség.

Gutenberg közvetlenül Mainzban történt letelepedése után kisebb alakú könyveket vagy egy lap terjedelmű nyomatokat készített. Sajtójának első terméke, amelyet az utókor nyilvántart, a már említett Weltgericht című vers, töredékben maradt ránk. Ez a nyomtatvány Gutenberg legelső betűgarnitúrájával készült, még sok a hiányosság benne, és technikai kivitelezése sem tökéletes. Ugyanezzel a betűgarnitúrával több Donatus kiadást is készített. Mint ahogy a táblanyomatok legfőbb és legsikeresebb terméke ez a kis latin nyelvkönyv volt, a kezdő nyomdászat is ezzel kezdte pályafutását. Kiadása nem jelentett kockázatot, mert kis terjedelmű volt, tehát viszonylag kevés fáradsággal és befektetéssel tudták elkészíteni.

A második sajtótermék, amelyet Gutenberg már új betűtípussal hozott ki, a jóslatokat tartalmazó csillagászati naptár volt. Ezt követték az úgynevezett Ablassbriefek (Bűnbocsátó levelek), amelyeket az egyház megrendelésére készített. Mindazok, akik megvásárolták a leveleket, három évre bűnbocsánatot nyertek.

Ugyanebben az időben jelent meg az Ein manung der cristenheit widder die durken (A kereszténységnek a török veszedelemre való figyelmeztetése), 1455-ös keltezéssel. Egy példányt a müncheni állami könyvtárban őriznek. Az egész művecske mindössze hat lapot tartalmazó kis füzet. Ismeretlen szerző versbe foglalt intelme. Betűtípusa ugyanaz, amelyet Gutenberg korábban a Donatushoz, későbben pedig Pfister a 36 soros Bibliához használt. Sorban következik ezután egy orvosi naptár és az úgynevezett Cisianus naptár.

Gutenberg életének célja nem az volt, hogy röpiratokat, kalendáriumokat, apróbb könyveket nyomtasson, amikből jól megélhetett s vagyont is gyűjthetett volna. Többre törekedett. Olyan művet akart létrehozni, amelyre kortársai régóta vártak. A biblia kinyomtatására készült! Munkája közben aligha gondolhatott arra, hogy bibliája hosszú évszázadok múlva néhány szerencsés könyvtár és múzeum legféltettebb kincse lesz. Nem gondolt arra, hogy csodálatos munkáját a könyvművészet legteljesebb értékű remekévé avatja majd az utókor, hogy 42 soros Bibliájára minden időkben úgy tekintenek majd, mint a legszebb nyomtatott könyvre.

Gutenberg élete csalódásokkal volt teljes. Az olyan terjedelmes mű elkészítése, mint a biblia, még a mai fejlett nyomdákat is nagy feladat elé állítja, technikai téren éppúgy, mint anyagi vonatkozásokban. Gondoljuk csak el, milyen mérhetetlen nagy vállalkozás lehetett Gutenberg számára ez a munka! Tudta, hogy egyedül képtelen lebonyolítani a vállalkozást, hiszen ehhez hatalmas tőkebefektetés szükséges. Ezért egy tőkés után kellett néznie, aki hajlandó pénzzel társulni a munkához. Ezt az embert meg is találta Johann Fust gazdag mainzi polgár személyében, akiben az idők folyamán keserűen kellett csalódnia, mert üzelmeivel minden vagyonából és minden felszereléséből kiforgatta.

Gutenberg Mainzba való visszatérése után felvette a kapcsolatokat a mainzi aranyműves céh tagjaival, hiszen egykor köze volt ehhez az előkelő és kiváltságos iparhoz. Annak ellenére, hogy ekkor már más irányú volt az érdeklődési köre, el-eljárogatott céhbeliek társaságába. Itt ismerkedett meg Jacob Fusttal, aki közte és testvére, Johann Fust között az összeköttetést létrehozta. Johann Fust ügyvédi foglalkozása mellett pénzkihelyezéssel is manipulált. Gutenberg Fust elé tárta az akkor már jelentősen kifejlesztett találmányát, s az ügyvéd azonnal felismerte az elmés találmány kínálta nagy üzleti lehetőségeket. Gutenberg a szükséges pénzt megkapta. A könyvkészítő műhely berendezése, a szerződés értelmében, mindaddig, míg Fust követelése vissza nem térül, a kölcsönadónak zálogul szolgál. A műhely haszna felerészben Fustot, felerészben Gutenberget illeti. Minden kiadást Fust tartozik fizetni: munkabért, ólmot, papirost, festéket és egyebet. Gutenberg ezeket a kiadásokat a haszonból téríti vissza Fustnak, de kamatot nem fizet utána, kivéve, ha Fust maga is újabb pénzt fektetne be a vállalkozásba. Az első kölcsön felett egyedül Gutenberg rendelkezett, de a továbbiak már a közös munka céljaira szolgáltak.

Ilyen előzmények után látott hozzá Gutenberg legnagyobb művének, a 42 soros Bibliának elkészítéséhez. Sokáig úgy élt a köztudatban, hogy megjelenési sorrendben a 36 soros Biblia volt az első és ezt követte a 42 soros. Az újabb kutatások azonban kétségtelenül megállapították a 42 soros elsőségét. A két Biblia egyébként onnan nyerte nevét, hogy egy-egy oldalon az egyiknél 36 sort, a másiknál 42 sort tett ki a szöveg.

A 42 soros Biblia 641 lapot tartalmaz, és minden oldal kéthasábosan van szedve (22. ábra). A 42 soros Bibliából mindössze 31 példány maradt fenn (valószínű, hogy 100 példánynál többet nem is nyomtak belőle). Ebből 10 példány pergamenre, 21 példány papirosra van nyomva. A nyomás után a mű még nem volt befejezve, mert a szándékosan üresen hagyott felületeket be kellett rajzolni iniciálékkal és ornamentikával. Végül pedig a könyvkötő kezébe került bekötésre.

Gutenberg Bibliája semmivel sem árulja el, hogy nyomtatás útján készült könyv: iniciálisaival és ornamentális keretdíszével kéthasábos, rubrikált, illuminált kódex benyomását teszi, amelynek nincsen kolofonja.

Gutenberg öt éven át dolgozott a Biblián. Nagyon sok idő ez ahhoz, hogy egy olyan türelmetlen pénzember, amilyen Fust, nyugodtan kivárja az anyagi eredményt. Természetesen egy olyan nagy felkészültséget kívánó munkát, amilyen a Biblia nyomása volt, nem végezhetett egyedül. Több segédet vett fel, akiket maga vezetett be az új mesterség, a könyvnyomtatás titkaiba. Segédei között volt egy Peter Schöffer nevű, jó felfogású és ügyes legény, aki különösen a betűmetszésben tűnt ki, de a könyvnyomtatás minden vonalán nagy jártasságra tett szert. Gutenbergnek és Fustnak is feltűnt az ügyes és értelmes fiatalember. Fust mindjárt arra gondolt, hogy kenyértörés esetén ez a fiú alkalmas lesz Gutenberg helyének betöltésére. Ravasz módon elérte, hogy Schöffer melléje álljon. Amikor látta, hogy Schöffer tudása már feleslegessé teszi számára Gutenberg közreműködését, azzal az ígérettel, hogy maga mellé veszi társnak és leányát hozzáadja, sikerült a fiút céljai szolgálatába állítania.

Johann Fust, hogy Gutenbergtől szabadulhasson, beperelte őt, hogy a kölcsönadott összeg visszafizetésére kényszerítsék. A per tárgya a következő volt: 800 forint, amelyet a nyomda berendezésére adott. Ennek 250 forintnyi kamata. További 800 forint, amelyet Fust az egész vállalat forgótőkéjeként folyósított, további 140 forintnyi kamat és még 36 forint kamatos kamat. Az egész perelt összeg 2026 forintot tett ki.

Gutenberg úgy védekezett, ahogyan tudott. Kimutatta, hogy az első 800 forintot szerződésellenesen nem egyszerre kapta meg, és hogy Fust szóbelileg minden kamatról lemondott. A második 800 forintot Fustnak egyáltalában nem áll jogában visszakövetelni, mert azt közös vállalkozásuk forgótőkéjeként adta, legfeljebb csak elszámolást követelhet tőle. A bíróság kötelezte is rá Gutenberget, de ő a kitűzött időpontig nem tudta az elszámolást megejteni, s ekkor a bíróság Fust javára döntött. Fust 1455. november 6-án Helmasperger közjegyző előtt letette az esküt. Erről és az előző bírósági tárgyalások egész menetéről szóló Helmasperger-féle okirat ma is megvan, s ez az okirat, akárcsak a strasbourgi Dritzehn-féle akták, döntő bizonysága Gutenberg érdemeinek a könyvnyomtatás feltalálása terén.

Gutenberg az eskütételnél nem jelent meg. Az okiratban felsorolt tanúk nevei között találkozunk Heinrich Kefer, Peter Schöffer és Berthold Ruppel nevével. Ezek Gutenberg alkalmazottai voltak, s később önálló nyomdászok lettek. Schöffer Fust oldalán tanúskodott, akit Fust leánya kezével jutalmazott és társul fogadott.**

A per következményeiről semmiféle akta vagy feljegyzés nem maradt. Kétségtelen, hogy Gutenberg a megítélt összeget nem tudta Fustnak visszafizetni, ezért legjobb felszerelési tárgyai, a 42 soros Biblia teljes példányszáma és a teljes betűkészlet az újonnan megalakult Fust és Schöffer nyomda tulajdonába mentek át. Schöffer kiváló szakemberré fejlődött Gutenberg keze alatt, az új nyomda tehát rövid idő alatt fellendült. Schöffer a 42 soros Biblia befejezése után újabb nagyszabású munkába kezdett: a Psalterium (Zsoltáros könyv) nyomásába, amelyet 1457-ben fejezett be. A könyv mesterségbeli és művészi tökéletesség tekintetében méltó párja Gutenberg 42 soros Bibliájának (23. ábra).

Míg Gutenberg teljességgel elhallgatta, hogy Bibliája nem kézzel írott kódex, addig a Gutenberg-műhely új gazdái, Schöffer és Fust, minden nyomtatványukat kolofonnal zárták le, s kétpajzsos címerüket is kifüggesztették nyomdájuk kapuja fölé. (A Psalteriumon is rajta van a nyomtató neve, a nyomtatás helye, a megjelenés pontos dátuma is.)

Gutenberg nagyon súlyos körülmények közé került. Bár tehetsége, munkakedve töretlen maradt, de teljesen pénz nélkül állt, segédet sem tudott tartani. Legszebb betűtípusai odavesztek, csak a Donatusnál használt betűkészlet maradt meg. Ezt a készletet Albert Pfister bambergi nyomdásznak adta el, aki 1460 és 1464 között használta nyomtatványaiban. Az új kutatások szerint a 36 soros Bibliát (24. ábra) nem Gutenberg, hanem Pfister nyomta a Gutenbergtől vásárolt betűkkel. Ezt igazolja az is, hogy a 36 soros Biblia példányainak túlnyomó része a bambergi egyházmegye könyvtáraiból került elő; továbbá a Biblia nyomásához használt papirosok vízjelei mainzi és Mainz környéki nyomtatványokban nem fordulnak elő, viszont Bamberg és környéke kézirataiban gyakoriak.

Gutenberg elölről kezdhette vállalkozását. Mainz városának tanácsosa, Humery doktor pénzt kölcsönzött neki, hogy nyomdáját újból felszerelhesse. A mester hűséges segítőtársa és jó barátra talált benne, aki élete végéig hűségesen kitartott mellette. Gutenberg most új betűfajtát készített, s ezzel két kisebb könyvet nyomtatott. Matthaeus de Cracovia Tractatus rationis et conscientiae (Értekezés az elméről és a lelkiismeretről) az egyik, Aquinói Tamás: Summa de articulis fidei (A hitcikkelyek summája) a másik. Utolsó nagy műve a Catholicon, szerzője a genuai Johannes de Balbus. Ez a középkor lexikona. A könyv 373 lapot tartalmaz, kéthasábos szedéssel, iniciálék nélkül, de ezek helye üresen maradt. Gutenbergnek ez az egyetlen munkája, melyet hosszabb szövegű kolofonban évszámmal is jelölt. Az évszám a 1460. Nevét azonban itt sem említi meg. (Egyes kutatók szerint a Catholicon nem is Gutenberg munkája, mert a munkáit annyira jellemző csatlakozó betűk nincsenek meg benne.)

Humery doktor jóvoltából Gutenberg pénzügyi bajai most már megszűntek. A mester a Catholicon befejezése után hatvanadik évét töltötte be. Úgy érezte, nagyobb alkotásokra már nem képes, és helyesebbnek látta, ha találmányának további fejlesztését a fiataloknak engedi át és nyugalomba vonul. De a jól megérdemelt nyugalom sem maradt háborítatlan. Mainz városára viszontagsággal teli, zaklatott napok következtek. Diether von Isenburg gróf, mainzi érseket a pápa 1461-ben megfosztotta méltóságától. Diether nem volt hajlandó otthagyni az érseki széket, s Mainz polgárainak nagy része is mellette foglalt állást. A pápa kiszemeltje, Nassaui Adolf haddal támadt Mainz városára, és 1462. október 28-án fosztogatások és gyújtogatások közepette el is foglalta. A menekülők között Gutenberg is elhagyta a várost, de a mozgalmas idők csillapultával újból visszatért Mainzba. Visszatérése után az új érsek értékes múltjára és nagy érdemeire való tekintettel felvette őt udvari emberei közé, és életjáradékot utalt ki neki. Alig három esztendeig élvezte a küzdelmektől, gondoktól mentes nyugalmat, mert 1468 elején meghalt. Halálának időpontját Humery doktor feljegyzéséből ismerjük, amelyben Gutenberg átvett hagyatékát nyugtázza.

A nagy nyomtatómester tetemét szülővárosában, a ferences szerzetesek templomában, szüleinek, a Gensfleischeknek sírboltjában helyezték örök nyugalomra.

A Fust-Schöffer nyomda Nassaui Adolfnak a város ellen intézett támadása alkalmával leégett, de a nyugalom helyreállta után ismét berendezték. Még a nyomda pusztulása előtt, 1462-ben egy 48 soros latin biblia került ki onnan, amelyet Mainzi Biblia név alatt ismer az utókor. Johann Fust, alighogy a Gutenberg-féle per befejeződött, felkerekedett, hogy a közben elkészült 42 soros Bibliára vevőket találjon. Eljutott Párizsba is, ahol a Bibliát úgy ajánlotta, mint kézzel írott könyvet. Állítólag a francia király is vett tőle egy példányt 750 forintért. Az üzlet nyélbeütése után Fust annyira leszállította az árait, hogy a párizsi tudósok és másolók gyanút fogtak, mert kizártnak tartották, hogy kézzel írott könyvet ilyen olcsón árusítsanak. Mielőtt komolyabb baja támadt volna, Fust eltávozott Párizsból, s pénzzel megrakodva tért vissza Mainzba.

A Biblia anyagi sikerén felbuzdulva, Schöffer hozzálátott Cicero De officiis (A kötelességekről) című műve kinyomtatásához. Ebben a könyvben szerepelnek a könyvnyomtatás történetében először görög betűk, s ugyancsak itt alkalmaztak első ízben úgynevezett térzőkkel való sorritkításokat. A könyv 1465-ben készült el, és Fust újra Párizsba utazott, hogy a példányokat eladja. A vállalkozás valószínűleg sikerült is, de ettől az időtől kezdve Fust nyomtalanul eltűnt. Feltehető, hogy az akkor Párizsban dühöngő pestis áldozata lett.

Fust halála után Schöffer Fust fiával, Conraddal együtt vezette a nyomdát. Főképpen teológiai, jogi és filozófiai könyveket nyomtattak, így: Aquinói Tamás, Szent Jeromos, Valerius Maximus műveit, egy Grammatica rhytmicát (Verses nyelvtan) és a Justinian Institutiones című művet. Ez az utóbbi 1468-ban jelent meg s azért érdemel említést, mert a kolofonban két Johannesnek (Fustnak és Gutenbergnek) mint a könyvnyomtatás feltalálóinak nevét említi. Gutenberg ekkor már halott volt, s Schöffer evvel legalább részben elismerte egykori mestere érdemét, mert a korábbi Fust-Schöffer-féle kiadványokban egy helyen sem nevezi meg Gutenberget mint a könyvnyomtatás feltalálóját.

Peter Schöffer hosszú időn keresztül Gutenberg segítőtársa, nagymértékben kivette részét a mester munkájából. Tehetséggel megáldott, nagy könyvnyomtató mester volt.

Nem tudjuk, miért hagyta ott Schöffer mesterét, de ha pálcát is törünk Schöffer viselkedése fölött, akkor sem volna igazságos elhallgatni érdemeit, amelyeket kiváló alkotásai révén szerzett.

Peter Schöffer pályája kezdetén Párizsban könyvmásoló volt, s Gutenberg bizonyára azért vette maga mellé, mert felismerte benne a nem mindennapi művészi tehetséget. A Psalterium például minden idők egyik legszebb könyvalkotása, de magas művészi színvonala mellett még egyéb érdekessége is van. Már a 42 soros Bibliánál említettük, hogy Gutenberg az iniciálénak szánt helyet a könyvfestő számára üresen hagyta. Ez a módszer a XV. század végéig megmaradt, a Psalteriumban viszont az iniciálék, díszítéseikkel együtt kék és piros színnel nyomva vannak, mégpedig egyszerre, egy munkamenetben a fekete színnel. Az eljárás a következő volt: a fémbe vésett nagy iniciálékat és díszítéseket kiemelték a szedés közül. Ezután fekete festékkel befestékezték a szedést, pirossal az iniciálét és kékkel a díszítéseket. A festékezés után valamennyit újból visszahelyezték a szedésbe, s így a nyomást egyszerre három színben, egy munkamenetben végezhették.

Peter Schöffer egy másik érdekes kiadványa az 1486-ban megjelent Bernhard von Breidenbach Heyligen reyssen gen Jerusalem (Zarándoklás Jeruzsálembe) című könyve. Breidenbach mainzi kanonok szentföldi zarándokútjára magával vitte Erhard Reuwich flamand festőt, aki a megtett út látnivalóiról rajzokat készített, s ezeket hazaérkezése után a kiadásra kerülő könyv számára fába metszette.

Peter Schöffer 1503-ban halt meg, s nyomdáját fia, Johann vezette tovább. Ő nyomtatta 1520-ban a De unitate ecclesiae c. munkát Mainzban (25. ábra).

* Az armagnacok féktelen zsoldoslegények voltak, akik a francia polgárháborúban Armagnac gróf zsoldjában álltak, majd III. Frigyes német-római császár kérésére VII. Károly francia király Svájc leigázására küldte e vad zsoldos csapatot, amely nemcsak Svájcban, de Elzászban is rabolt, fosztogatott.

** Újabban egy másik feltevésről is tudunk. Rudolf Thiel a Gutmberg Jahrbuch 1939. évfolyamában gazdaságtörténeti és jogi magyarázatokkal cáfolja Gutenberg álláspontját, mert szerinte Gutenbergnek nem volt igaza. Fust állítólag nem fosztotta ki, és a 42 soros Biblia mindkettőjüknek jelentékeny nyereséget hozott.