29. fejezet
A nyomdagépek fejlődése. A francia, az orosz és a magyar könyvművészet a XX. században


A könyvnyomtatás eszközei a XVIII. század végéig lényegükben mit sem változtak. A nyomtató sajtó elvben ugyanaz maradt, mint amelyet Gutenberg feltalált. A nyomdász ott áll a kéziprés előtt, a prés lapján nyugvó szedést bőrlabdával befestékezi, ráhelyezi a papirosívet, meghúzza a prés emelőkarját, és ezzel az ív egyik oldalán kész a nyomás. Két- vagy háromszáz ívet nyomott ily módon két szorgalmas nyomdász napi munkája alatt. A másoló szerzetesek lassú írásmódjához viszonyítva ez bizony jelentős teljesítmény.

Az első valóban forradalmi lépést Friedrich König német nyomdász tette meg, aki 1811-ben feltalálta a gyorssajtót. Ezt követte hamarosan a tégelysajtó, majd pedig a rotációsgép.

A gőzgép, később pedig az elektromotor feltalálása végképpen mechanizálta a nyomdákat, és ezzel óriási mértékben lendült előre a fejlődés.

A napi néhány száz ívet termelő kézipréssel szemben az újságnyomdákban szemmel alig követhető gyorsasággal száguld az ördöngös rotációs, amelyet szinte láthatatlanul hajt az elektromotor, s egy óra leforgása alatt több mint 50 000 nyomott, hajtogatott, rakásokba számolt újságot dob ki magából.

A szedő- és betűöntő gépek óriási teljesítményükkel messze maguk mögött hagyják a kézi szedést és a kézi öntést. A szedőgép úgy dolgozik, mintha élettel teli, magasan fejlett organizmus volna. Írógépszerű billentyűzet leütésével szed és önt nyomásra kész szedéssorokat, vagy pedig gép lyukasztotta papiros szalag nyomán teljesen önállóan, emberi kéz beavatkozása nélkül, egyes betűkből álló, nyomásra kész szedést állít elő.

A fametszetet és rézmetszetet, ezt a két nemes könyvillusztráló eljárást egykettőre kiszorították a fényképezésen és a kémián alapuló mechanikai reprodukciós eljárások. A papírgyártás, a nyomdafesték-készítés, a gépi könyvkötés rohamosan halad előre, s napról napra új csodák teszik lehetővé az olcsó, mindenki számára hozzáférhető könyv megvalósulását.

A könyv művészi megjelenési formája kezdetben nem tudott lépést tartani a megindult szédületes fejlődéssel. A technika korlátlan lehetőségei között tévelygő nyomdász nem találta meg a helyes utat, és ez az oka, hogy a XIX. század 50-es éveitől a századfordulóig a nyomdai munkák minőségében oly nagymértékű visszaesés következett be, amilyen a könyvnyomtatás feltalálása óta még sohasem volt.

A betűk, amelyeket Aldus Manutius, Dürer, Garamond, Bodoni, Didot egykoron magas művészi fokra emeltek, elkorcsosodnak, elerőtlenednek. A betűképnek és ugyanakkor a szedésképnek minden ereje és tömeghatása elvész. A szedett oldalaknak eddig határozott és tömör rajzát gyenge, vérszegény, ritmus nélküli kép váltja fel, mert a túlságosan szabályos és józan, ridegen finom vonalú betűkkel már nem lehet az oldalak olyan tömör képét nyerni, mint amilyet a német ősnyomtatványokban, az olasz és francia reneszánsz könyvművészetben annyira megcsodáltunk. A betűművészek helyét a hivatásos betűrajzolók és betűmetszők veszik át, akik jól és pontosan, csak éppen művészi invenció nélkül dolgoznak. A betű mint díszítő elem mindinkább elveszti jelentőségét, előtérbe kerül az ornamentika, amely túlméretezettségével kiáltó ellentétet mutat az erőtlen, elvékonyult betűk gyenge képével szemben.

A szedő ugyan a betűk és díszítések egész tömege fölött rendelkezik, mégsem képes művészi szedést, zárt kompozíciót, esztétikailag kielégítő szedéstükröt létrehozni.

A XIX. század sem szűkölködött a könyvet szolgáló kiváló művészekben: Adolf Menzel és Ludwig Richter a németeknél, Honoré Daumier és Gustave Doré a franciáknál, Zichy Mihály a magyaroknál világhírű könyvillusztrátorok voltak. Mégis e nagy művészek illusztrált könyveiben a szedés és a kép között az a tökéletes, művészi egység, amelyet a középkor s a reneszánsz könyveiben megcsodálunk - a két francia művész munkáit kivéve -, nem mutatkozik. A szedés és illusztráció egysége elvész, mihelyt a könyveket illusztráló vonalas fametszet helyét féltónusú képek foglalják el. A fotomechanikai eljárások, az autotípia, a fénynyomás, a heliogravűr, festményreprodukciókat bemutató, vagy oktató célzatú könyveknél mérhetetlen haladást, de művészi egység szempontjából kétségtelen visszaesést jelentenek. A fotográfia segítségével létrehozott féltónusú illusztrációk ugyanis a betűk vonalas, fekete-fehér hatásával nem alkothatnak egységes művészi képet.

A hanyatlás korszakában mindig akadnak emberek, akik meglátják azt, ami rossz, s jobb után törekednek. Akadtak ezúttal is művészek, nyomdászok és könyvkiadók, akik reformáló célzattal közbeléptek, hogy megpróbálják újrateremteni az összhangot és dekoratív egységet a szedés, a kép, az ornamentika, a papiros és a könyv kötése között. A könyvet, mint a múltban, művészi egységgé akarták formálni, a szép részeket formás egésszé kovácsolni. Elsősorban művészien formált, erőteljes és karakterisztikus betűkre volt szükség. A régi példák alapján új szabályokat kellett teremteni.

A német nyomdászok és művészek müncheni reneszánszmozgalma, a 80-as években, az első megmozdulás, amely a német nyomdászat fénykorát, a reneszánsz korszak mesteri formáit akarta a jelenkorra átmenteni. Műtörténészek, művészek, nyomdászok láttak a nagy terv megvalósításához. Elfeledkeztek azonban arról, hogy ilyen régies, archaizáló stílus évszázadok múltán nem plántálható át egy másik korszakba.

A könyvművészet igazi reneszánszát nem is a németek teremtették meg, hanem William Morris, angol költő és esztétikus.

Morris 1834-ben született Londonban. Gazdag kereskedő fia volt, és gondos nevelést kapott. Oxfordban tanult, majd Dante Gabriel Rossetti ösztönzésére festeni kezdett. Közben verses és prózai műveket is írt. Az iparművészettel kapcsolatos gondolatait két könyvében fektette le. A reneszánsz szelleméből s művészetéből indult ki Morris, de nem utánozni akarta annak formáit, hanem e virágzó korszak művészetének az egykori kézművességre való hatását kutatta. A legjobb kézi munka is élettelen marad kellő ízlés hiányában, a kézművesség produktumait is művészettel és ízléssel kell megformálni - vallotta. Mindazokat a tanításokat, amelyeket a régi német és olasz könyvnyomtató mesterek munkáinak tanulmányozásából leszűrt, átvitte a gyakorlatba.

Megalapította a Kelmscott Presst, a legelső bibliofil nyomdát, s hét év leforgása alatt több mint ötven könyvet nyomtatott. Betűit maga tervezte Peter Schöffer, Johann Zainer és Nicolas Jenson ősnyomdászok betűi alapján. A könyveit ékesítő gazdag reneszánsz díszítéseket is maga tervezte, utasításokat adott a papírgyáraknak a könyvek papirosának összetételére és merítésére vonatkozólag. Maga szedte és nyomtatta a könyveket, és gondosan ügyelt a könyvkötő munkájára is, hogy az igazán szép és művészi könyvet világra segítse. Aligha volt még nyomdai mű, amely minden egyes részletében az ősnyomtatványokkal oly egyenlő értékű lett volna hatásában, mint Morris munkái (102. ábra).

De bármily értékesek voltak is dekoratív szépségükben és a részek összhangjában a könyvek, ezek csupán az elindulást jelentették. A fejlődés következtében a könyv régies jellegének el kellett tűnnie. A könyvművészetnek az új technika lehetőségeinek felhasználásával kellett tovább fejlődnie. A Morrist követő könyvművészek már Angliában is ezt az utat járták. A legnagyobb eredményt azonban a német könyvművészek érték el, akik Morris reformtörekvéseiből kiindulva, a kilencvenes években, nem szorítkoztak csupán utánzásra, hanem túlhaladtak ezen, újat alkottak.

A legátfogóbb hatása a Pan című művészeti folyóiratnak volt. A német könyvművészet újraéledését e folyóirat megalapításától, 1895-től számíthatjuk. A kitűnő Drugulin nyomda volt a nyomtatója, és az előállítás munkájában olyan művészek vettek részt, mint Peter Behrens, Heinrich Vogeler, Otto Eckemann, Th. Th. Heine és E. R. Weiss.

Ebben az időben kezdte meg munkáját a nagy műveltségű és céltudatosan előretörő kiadó, Eugen Diederichs, aki Firenzéből helyezte át kiadóvállalatát Jénába. Az első kiadó volt, aki nemcsak a könyv díszítőanyagára, hanem a szedésnek tipográfiai formálására is ügyelt. Mellette olyan kitűnő nyomdák működtek, mint Otto Holten, Pöschl & Trepte, a Spamer-féle és mások. Diederichsnek dolgozott a német könyvművészek egész sora: Melchior Lechter, Rudolf Koch, E. R. Weiss, Ehmcke. Kiadványai a többi kiadó számára mintaképül szolgáltak. E szép könyvek közül is kiváló alkotás Maeterlinck Der Schatz der Armen (A szegények kincse), melynek díszei Melchior Lechter, s a nyomtatás Otto Holten munkája. A könyv új fejezetet jelent a német könyvművészet történetében: egységes és egyöntetű, nem utánzása Morris könyveinek, amelyek feltétlenül hatással lehettek a művészre (103. ábra).

Diederichs jelentkezése után négy évre kezdte meg munkáját az Insel Verlag. Három költő: Otto Julius Bierbaum, Walter Heymel és Rudolf Alexander Schröder 1899 októberében ugyanolyan céllal, mint a Pan, irodalmi folyóiratot hívott életre, Die Insel néven. Az új folyóiratot Drugulin nyomta, művészi kiállításáról Heinrich Vogeler, Th. Th. Heine, E. R. Weiss és Felix Valloton gondoskodtak. A folyóiratnak mindössze három évfolyama jelent meg, de a könyvkiadó vállalat ma is működik. Könyveik kezdettől fogva a legszebb és legkulturáltabb német könyvek, amelyeket a már említett könyvművészeken kívül főképpen a kitűnő betűtervezőművész, Walter Thiemann látott el könyvdíszekkel és végezte el a tipografizálás munkáját is. Az Insel Verlagot rövidesen követte több kiadó: a Hyperion Verlag, Schusster & Löffler, Georg Müller és mások. A művészeti forradalom ilyen duzzadó alkotókedvvel megáldott időszaka, mint amilyen e századforduló volt, a könyvnyomtatás feltalálása óta még sohasem mutatkozott. A könyvművészet visszatalált régi nemes tradícióihoz, az összhanghoz. A tömör és ritmikus szedés dekoratív könyvoldal hatását kelti. A kép és a dísz a betű vonalaihoz igazodik. A betűk arányosak a könyvoldalak nagyságával. A szedéstükör és a margók egymáshoz viszonyítva, helyesen méretezettek. A könyv kötése, előzékpapirosa, a kötés anyaga és díszítése az egész könyvvel harmonikus egészet alkot.

A Morris-féle Kelmscott Press mintájára Németországban is alakultak magánnyomdák, amelyek bibliofil könyvek nyomtatásával szolgálták a könyvművészetet. Ilyen nyomda volt a Tiemann és Poeschel alapította Janus Presse, amely 1907-ben kezdte meg működését Goethe Römische Elegien című könyvével. Mindössze öt könyvet adott ki, és 1925-ben Chamisso Peter Schlemihl könyvével fejezte be működését. A művészetszerető és könyvbarát Ernst Ludwig, darmstadti nagyherceg, Friedrich Wilhelm Kleukens betűtervező művész társaságában, 1908-ban alapította meg az Ernst Ludwig Pressét. Ez a nyomda számos könyvet nyomott az Insel Verlag részére. Legnemesebb kiállítású közöttük a Shakespeares Sonette; tiszta tipográfiájával, minden dísz mellőzésével, harmonikus szedéselrendezésével, elmésen alkalmazott piros kezdőbetűivel és nemes egyszerűségével igazi könyvremek (104. ábra).

Az angol és német példa csakhamar követőkre talált Európa többi nemzeténél is. A franciák Morris hatására láttak neki az új könyvművészet munkájához. Eugèn Pelletan adta ki 1896-ban Jules Renard Histoire Naturelle-jét, amelynek illusztrálására nem kisebb ember, mint Toulouse-Lautrec vállalkozott. A könyv árát a kiadó annak idején 30 frankban állapította meg, de ezen az áron nem kelt el. Jellemző, hogy megjelenése után kb. 20-25 évvel már 30 000 frank volt a forgalmi értéke. A "Société des Amis du Livre" (Könyvbarátok Társasága), amely még 1874-ben alakult, a 90-es években áttért a művészi kiállítású könyvek kiadására. A századforduló után számos kiadó nyomtatott bibliofil könyveket. Ha valahol, akkor Franciaországban volt a kiadóknak e téren a legkönnyebb dolguk, mert a szép könyvek végtelen sora, amely I. Ferenc nyomdászaitól Didot-ig megszakítás nélkül látott napvilágot, a tradíciók olyan ápolását jelentette, amire egyetlen más országban nincsen példa. A franciáknál tehát abban az értelemben, ahogy a németeknél vagy az angoloknál, épp ennek következtében nem beszélhetünk új könyvművészetről (105. ábra).

Oroszországban is - mint Európa más országaiban a századforduló teremtette meg az új könyvművészetet, és akárcsak Angliában és Németországban, itt is költők és festők állottak a könyvművészetért és kultúráért folytatott harc élén. Az orosz könyv újjászületett s e megújhodásában fontos szerepet töltött be Valerij Brjuszov költő, aki egy kiadó vezetője volt. Utána a jobbnál jobb nyomdák egész sora alakult. Olyan nyomdáké, amelyek a könyvvel szemben támasztott művészi követelményeket, a papír, szedés, nyomás és illusztrálás tekintetében felfokozott igényeket is ki tudták elégíteni.

Sokáig emlékezetes marad az 1914 május havában megnyílt lipcsei nemzetközi könyvművészeti, könyvnyomdai és grafikai kiállítás: a "Bugra". Ez a grandiózus méretű kiállítás mintha csak búcsúzója lett volna a már közeledő világháború legnagyobb áldozatának, az ember alkotta kultúrának. És valóban, három hónapi fennállása után a műalkotások e páratlan seregszemléjének véget vetett a világháború.

Ennek a rövid életű, páratlan jelentőségű kiállításnak egyik legszebb ékessége az orosz pavilon volt. A kiállított csodálatos szépségű, tökéletes nyomású, művészi kötésű bibliofil könyvek: a pétervári Sirius nyomdának, a Scorpio kiadónak, a Golicke és Wiborg nyomdának, a mesterségét igazi művészettel űző moszkvai V. I. Voronovnak, valamint számos egyéb nyomdának és kiadónak alkotásai méltó versenytársai voltak a francia, angol és német pavilonok pompázatos kiállítású könyveinek.

*

A magyar könyv számára sem maradt közömbös az Európa-szerte jelentkező megújhodás. Megkésve ugyan, de tíz esztendővel a századforduló után, nálunk is tudatára jöttek annak, hogy a könyvvel szemben nem csupán a betűk olvashatóságának igényét kell támasztani. Nem selyembe és bársonyba kötött, gyárilag domborított bádogcsatokkal ékes díszalbumokra van szükség, amelyeket akkori kitűnő, de a könyvillusztráláshoz nem értő festők rajzai díszítettek anélkül, hogy alkotóik a nyomtató technikának alapelemeivel tisztában lettek volna. Nálunk is kezdenek tudatára ébredni annak, hogy Angliában és Németországban már egy-két évtized óta új utakon jár és a fejlődés új törvényeinek engedelmeskedik a tipográfia.

A Nyugat az első, amely a könyvek kiállításába új színt hoz. A folyóirat indulásával irodalmi életünknek történelmi jelentőségű megújhodása kezdődött. Ady Endre, Móricz Zsigmond, Gellért Oszkár, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály és a többi új utakon induló, új formákat kereső, új gondolatokat hirdető író munkáinak megjelenési formája is kell hogy új, a köznapi ízléstől eltérő legyen. Akárcsak az Inselnél, a folyóirat mellett itt is létesül könyvkiadó. (Csakhogy nálunk, az Insellel ellentétben, egy-két év múlva a könyvkiadót áldozzák fel a folyóirat fennmaradása érdekében.) Falus Elek iparművész, az első modern könyvdíszítő, kifejező eszközeiben úttörő, színpompás fedeleket rajzol a Nyugat-könyvekhez. Ezeken ismerkedik először a magyar olvasó a közelmúlttal szakító, de a régmúltban gyökerező artisztikus, rajzos betűkkel. De joggal érheti a Nyugat-könyveket az a bírálat, hogy a könyvfedél csupán a könyvre aggatott tetszetős külső ruha volt, és a könyv teste: betűje és tipográfiája a régi köznapi és elmaradott volt, s ez nem a Nyugat kiadóinak közömbösségén múlott. A magyar nyomdák, kellő felkészültség hiányában, nem tudtak lépést tartani a német tipográfia fejlettségével és betűművészetével. Falus Elek könyvművész volt, de nem volt nyomtatómester.

A magyar könyv átalakulása nem Budapestről, nem is a nagy nyomdákból indult ki. Két vidéki kis nyomda szentelte működését az új könyvművészetnek, s fejlődött azzá a jelentős fórummá, amely évtizedeken át példamutató volt a magyar könyvművészet számára.

Bölcsője mindkettőnek az Alföld volt. A két vállalat alapítási és kezdő időszaka hősi küzdelmek korszaka. Kezdetleges és szegényes körülmények között indultak, kevesebb lehetőséggel, mint a többi kisebb-nagyobb vidéki nyomda.

E két romantikus műhely a gyomai Kner nyomda és a békéscsabai Tevan nyomda volt.

Kner Izidor írja visszaemlékezéseiben: "Üzemem az említett tizenkét fiókos kis betűszekrényen kívül egy ma már ismeretlen rendszerű olyan taposó gépből állott, amely az amerikai kis gyorssajtók őse, és még közönséges kereskedelmi kvartpapír nagyságú nyomtatványt is csak az impresszum lehagyásával lehetett rajta kihozni. Ha pedig sűrűbb szedésű forma került a ki-beemelendő tepsibe, minden nyomásnál recsegett, ropogott a gép, és zöttyent a rajta dolgozó ember agyveleje."

Tevan Andor írja visszaemlékezésében: "Apám, Tevan Adolf, akit rendkívüli munkakedve, kimeríthetetlen energiája a legkülönbözőbb foglalkozási ágakra terelt, sok mindenhez hozzáfogott életében. Egy jellemző vonása azonban állandóan megmaradt benne. Nagyon szerette a könyveket. A könyv iránti rajongás vitte rá, hogy 1903-ban a Békéscsabáról Kolozsvárra távozó Lepage Lajos könyv- és papírkereskedését átvegye. E helyi méretekre szabott kis boltnak hátsó részében volt egy lábbal hajtott, ócska amerikai tégelysajtó, néhány kiló betűanyaggal, amely a papírkereskedésben előforduló névjegy, meghívó, gyászjelentés és hasonló apró nyomtatvány elkészítésére szolgált."

Milyen feltűnő a hasonlóság a két nyomda indulásban! De milyen meglepő a hasonlóság még abban is, hogy mindkét apában, akik az isten háta mögötti magyar rónán csak sejtik a betű csodálatos erejét és hatalmát, a nyomdászmesterség egész életet kitöltő gyönyörűségét, már él a vágy, hogy a műhely nemcsak a mindennapi kenyérkeresetre legyen alkalmas, hanem mint a kultúra és művészet legmagasabb rendű hordozója, töltse be nálunk is hivatását.

Előrelátó, de szokatlan lépés ez. Ne feledjük el, hogy mindketten vidéki kis nyomdászok voltak! Mindkét apa tanulni és világot látni, külföldre küldi fiát. Így kerül Kner Imre Lipcsébe, Tevan Andor Bécsbe.

Hogy mit eredményezett a külföldi tanulás, hogy mit jelentett a század eleji feltörő könyvművészet helyszíni tanulmányozása, hogy mivé érlelte a két tanulni vágyó fiatalembert a külföldi nagyvárosok nyújtotta élményáradat, azt eredményeikben mérhetjük le.

A Kner nyomda maradandó alkotása az 1921-22-ben megjelent Monumenta Literarumnak 12-12 füzete és a Kner Klasszikusoknak 12 kötete, a Tevan nyomdáé a még 1913-ban megindított és 1949-ig megjelent köteteivel az Amatőr Tevan-sorozat, amelyben hazánkban elsőnek jelentek meg nemes illusztrációs eljárásokkal, eredeti fametszettel, rézkarccal vagy kombinált linóleumszínezéssel ékesített bibliofil könyvek.

A két nyomda művészi iránya legjobban jellemezhető azzal, hogy a Kner nyomda főképpen a tisztán tipográfiai feladatok megoldását tűzi maga elé, míg a Tevan nyomda az illusztrált könyvek felé hajlik.

Kner Imre, a Kner nyomda vezetője, Kozma Lajossal, a kitűnő tervezőművésszel társul, s vele együtt munkálkodik a régi magyar tipográfia tradíciói nyomán a modern magyar tipográfia stílusának megteremtésén, jelentős áldozatot hozva. A Kozma Lajos tervezte ornamentikákat, iniciálékat és egyéb könyvdíszítő anyagot matricákba véseti, majd pedig megönteti nyomdája díszítő anyagául.

Tevan Andor, a Tevan nyomda vezetője, a külföldön élő, a német kiadók számára dolgozó Divéky Józsefet nyerte meg könyvei fametszetekkel való illusztrálására. Midőn az 1918-as összeomlás után a Svájcban élő művésszel az összeköttetés megszakad, könyveit előbb Kolozsvári Sándor, majd később Hincz Gyula, a kitűnő rajzolóművész illusztrálja. Az Amatőr Tevan-sorozat 1913-ban megjelent tisztán tipográfiai megoldású első kötete, Kosztolányi Dezső A szegény kisgyermek panaszai, Walter Tiemannak, a nagy német betűtervező-művésznek mediaeval betűiből készült. Ezt követte Kármán József Fanni hagyományai régies stílusú fametszetes címlaprajzával. A sorozat nevezetesebb illusztrált könyvei: Krúdy Gyula Aranykézutcai szép napok Major Henrik fametszeteivel, Fazekas Mihály Lúdas Matyija, Gvadányi József Egy falusi nótáriusnak budai utazása, Csokonai Vitéz Mihály Lillája, mindegyik Divéky fametszeteivel, Kisfaludy Sándor Regék a magyar előidőkből és Kisfaludy Károly Tollagi Jónás viszontagságai, Voltaire Candide-ja, mindhárom Kolozsvári Sándor fametszeteivel, Petőfi Az apostol Kolozsvári Zsigmond rézkarcaival, Heltai Gáspár A bölcs Esopusnak és másoknak fabulái Keleti Arthur átírásában, régi olasz fametszetekkel. S a legutolsó kiadvány, ami 1948 karácsonyán jelent meg, Anatole France Nyársforgató Jakab meséi, Keleti Arthur fordításában, Hincz Gyula színes rajzaival.

Az 1930-as évek folyamán e két vidéki nyomda példája nyomán látott hozzá a Hungária nyomda, Bródy-Maróti Dóra irányításával, a Hungária-könyvek kiadásához. E szép könyvek közül a legsikerültebbek: Ortutay Gyula Bátorligeti mesék Buday György fametszeteivel, Kolb Jenő Régi játékkártyák egykorú színes fametszetekkel, Madách Imre A civilizátor Győry Miklós rajzaival, Fitz József Gutenberg egykorú nyomatok fába metszett másaival.

Bár nem nyomdász és nem könyvkiadó, mégis meg kell említenünk a kitűnő tipográfiai érzékkel, művészi képességekkel és esztétikai ítélőképességgel rendelkező költőt, Keleti Arthurt, aki a maga könyveit sok szeretettel öltöztette nemes köntösbe, maga választotta illusztrátorait mindig termékenyen inspirálva. Könyvei, melyeknek gondozását maga végezte: A kámzsás festő strófái Gulácsy Lajos rajzaival, Az boldogtalan Raymond s az szerentsés Bertrand Lovagoknak hiteles szerelmes története Vértes Marcel fába metszett rajzaival, a Pax Vobiscum (Tanköltemény a régi Padova Köveiről), A Szépreményű Goethe Úr, mindkettő Fáy Dezső kőrajzaival, ill. tollrajzaival, az Angyali Üdvözlet Molnár C. Pál fametszeteivel, s Maeterlinck Tintagiles halála c. drámája Balogh István fametszeteivel. Keleti Arthur "az egyetlen magyar író, aki könyvben gondolkozik, illetve aki ódon zamatú finom írásait és mesteri fordításait s mind valamennyit előre könyvvé - s remekbe álmodja meg" írta róla a Nyársforgató megjelenése alkalmából Szentkuty Pál.

A mindennapi könyvek színvonalas kiállításában komoly érdemeket szerzett az Egyetemi Nyomda, az Athenaeum, a Franklin Társulat, a Hornyánszky Viktor nyomda, a Pápai Ernő nyomda, a Világosság és a Bíró Miklós nyomda.


huszonnyolcadik fejezet - kezdőlap - harmincadik fejezet