Kezdetben Kínában is, akárcsak Európában, kézírásos könyvek készültek. A kínai műveltség gazdag tárházait, a könyveket hatalmas könyvtárakba gyűjtötték, s ez utóbbiak részére a császári ház pompás palotákat építtetett. A könyvtárakban található könyvekről rendszeres könyvjegyzékek készültek, amelyek a könyvhöz tartozó jegyzeteket és magyarázatokat is tartalmazták.

Jóval időszámításunk előtt a kínaiak elhatározták, hogy klasszikusaik műveit minél nagyobb számban fogják lemásolni. Az e célra kiszemelt könyvekről a könyvmásolók egész serege nagy példányszámban készítette a másolatokat. A sok másolás miatt természetesen elkerülhetetlen volt, hogy hibák ne csússzanak a szövegbe, elírások ne forduljanak elő. Amikor észrevették, hogy az eredeti szöveg és az országban található szövegek között komoly eltérések vannak, elhatározták, hogy a klasszikusok remekművének minden szavát, minden betűjét az utókor számára megőrzik. E cél elérése i.sz. 175-ben öt klasszikus műnek a szövegét kezdték kőbe vésni.

A könyvek írásjelei olyan alakban készültek, ahogyan emléktáblákon, sírköveken látjuk a síkból kiemelkedő szöveget. De a sokszorosítás céljára készítendő formának olyannak kell lennie, mintha a szöveget tükörben néznénk, vagyis úgynevezett tükörfordítottnak, hogy azután az erről készítendő lenyomat a helyes, megszokott képet adja.

A kőbe vésett táblákról tehát nem lehetett sokszorosítani, mert a lenyomat az írás fordítottját mutatta volna. Az intézkedésnek egyetlen eredménye az volt, hogy az írók és tudósok helyes és véglegesen megszövegezett írásműveket adhattak át az utókornak. Olyan műveket, amelyekről évszázadok múltán is hiteles másolatokat lehetett készíteni.

Körülbelül ugyanabban az időben, amikor Caj-lun a papirost feltalálta, tehát az I. században, indult meg Kínában a könyvnyomtatás. Először csak képeket véstek kőbe tükörfordítottan, s ezeket befestékezve, levonatokat készítettek róluk. A VIII. században pedig már fatáblákról nyomtatták a könyveket a kínaiak.

Az első nyomtatott könyv napvilágra jutásának regényes a históriája, és ennek hazánkfia, Stein Aurél ázsiai utazó személyében magyar vonatkozásai is vannak.

Kínában, a turkesztáni határhoz közel nagy szikla mered az égnek. A szikla üres barlangok tömegét rejti magában. Évszázadokkal ezelőtt, a negyedik században remeték éltek a barlangokban, amelyeket az "Ezer Buddha barlangjának" neveztek. Jóval később, a XI. században temérdek kincset halmoztak fel a barlangokban, hogy háborús pusztításokból és egyéb viszontagságoktól az utókor számára megőrizzék azokat. A barlangokat a kincsek összehordása után befalazták, mégpedig olyan ügyesen, hogy a befalazás helyét, a sziklafaltól meg sem lehetett különböztetni. Amikor a falazással elkészültek, a felhúzott falakat, de a szikla falainak egy részét is ékes falfestményekkel díszítették. A befalazott kincs háborítatlanul nyugodott helyén, anélkül hogy valaki sejtette volna, mi rejlik a sziklafalak mögött.

Az 1900-as évek táján egy Vang Tao-si nevezetű szerzetesnek eszébe jutott, hogy jó volna már a sziklafalon levő képeket kissé kijavítani, mert az évszázadok megviselték azokat. Amikor a festményeket restaurálni kezdte, észrevette, hogy a fal egyes helyeken téglából épült. Nyomban lebontották a téglafalat, s mögötte megtalálták a közel egy évezred előtt elrejtett kincseket. Az egyik helyiség ezer és ezer kézirattekerccsel volt tele. A tekercseken levő évszámokból megállapították, hogy a IV. és X. század közötti időből származnak. E kéziratok között találtak rá az első nyomtatott könyvre.

Itt kapcsolódik a történetbe Stein Aurél, aki 1907 tavaszán Kelet-Turkesztánt járta, és felkereste az "Ezer Buddha barlangot". Itt találkozott Vang Tao-si szerzetessel, aki hosszas rábeszélés után beleegyezését adta, hogy Stein Aurél megtekinthesse a feltárt barlangok kincseit. A magyar tudós, látván azt a felmérhetetlen értéket, amelyet a tudomány számára az irattekercsek jelentettek, ezüst patkókkal megvesztegette a szerzetest, s az éjszakák leple alatt 3000 tekercset, 6000 okiratot és sok száz festett templomi zászlót hordatott el a barlangból. E zsákmányt kicsempészte az országból, s a British Museumba szállította, ahol mai napig is őrzik e műkincseket.

A British Museumba szállított tekercsek között találták meg a világ legrégebbi fatábláról nyomtatott könyvét. A tekercs alakú könyv eleje egy isten képét ábrázolja, amint a trónján ül és egy előtte térdelő öregemberhez beszél. Körülötte Buddha-szerzetesek állnak. A könyvet, egyik felirata szerint, Wang Csieh nyomtatta "a legnagyobb tisztelettel szülei örök emlékezetére". Címe Gyémánt Sutra. Nyomtatási éve megfelel a mi időszámításunk 868 évének (17. ábra).

Közel egy évszázaddal később a kínai császár rendeletet adott ki, mely szerint a nehezen megmunkálható és nehezen kezelhető kő helyett a jövőben a könnyebben formálható fát kell használni nyomóformák előállítására. Parancsot adott arra is, hogy öt nagy klasszikus író könyvét fába kell metszeni, és az ezekről készített nyomatokat szerte a birodalomban terjeszteni kell, hogy a népnek is alkalma legyen a kínai irodalom remekeivel megismerkedni. A fametszés módszere az volt, hogy a simára csiszolt keményfa-táblára tükörfordítottan felrajzolták a szöveget, és az írásjeleket épségben hagyva, a fa többi részét kivésték. A nyomás viszont úgy ment végbe, hogy a fatáblán kiemelkedő felületet befestékezték, benedvesített papirost helyeztek rá, alkalmas eszközzel végigdörzsölték, majd pedig óvatosan leszedték a tábláról.

A XI. században Pi Seing kovács feltalálta a mozgatható betűkkel való nyomtatást. Pi Seing az írásjeleket agyagból formálta ki, s mivel nyomásra így alkalmatlanok voltak, porcelánná égette és úgy szedte, ahogyan a mai betűket szedjük. Később fából faragott írásjeleket is használtak, s ezeket kúp alakú, sokrekeszes szekrényekben tartották. Ha a sokjelű kínai írásra gondolunk elképzelhetjük, hogy Kínában milyen nehéz és bonyolult művelet a betűszedés.

A koreaiaknál az írásjelek készítésének új módszere alakult ki. Minthogy a fából készült jelek hamar elhasználódtak, ők homokformába fémből öntötték a jeleket.

Láthatjuk, hogy a mozgatható betűkkel történő nyomtatást, amelyet Európában Gutenberg talált fel, Kínában már 400 évvel korábban ismerték. Az igazság kedvéért azonban meg kell állapítanunk, hogy ez a találmány Kínában nem vált be, mert mint mondottuk, a kínai írásjelek sokfélesége a szedés műveletét nehézkessé tette. Az európai nyelvek ábécéjének mindössze 24 betűje ezzel szemben lehetővé tette, hogy a mozgatható betűkkel való nyomtatás Európában gyors iramban elterjedjen.

Kínában a tekercs alakú könyvformáról rövidesen áttértek a lapozható könyvre. Az európaitól jelentősen eltérően könyveik olyanok voltak, mint nálunk a kisgyermekek számára készülő, kiteregethető leporelló képeskönyvek, azzal az eltéréssel, hogy a papirosnak csak az egyik oldalára nyomtak, s úgy hajtották össze, hogy az üres oldalak a hajtáson belül estek. Ilyen módszerrel a lapokat nem lehetett rakásokba (lágokba) helyezni, s ezzel magyarázható az is, hogy a kínai könyvek fűzés helyett átszúrással készülnek; a lapokat fahánccsal, raffiával a fedélen keresztül fogták össze. A könyvek nagy része ma is így készül Kínában.