AZ ÍRÁS


I. fejezet
Bevezetés - előzmények
Beszéd és írás

Az emberi szellem fejlődésének két leghatalmasabb mozgatója a beszéd és az írás. Már a beszéd is fejlettebb életformát tesz fel: társas életet, nélküle aligha született volna meg. A nyelvek ősi, legelemibb szókincsének vizsgálata arra vall, hogy az ember eleinte - a gyermekhez hasonlóan - mintegy kívülről tekintette saját magát, először testrészeivel ismerkedett meg, s általuk különböztette meg személyét a társaiétól. Ezután vagy ezzel együtt legszűkebb környezetét, családjának, rokonságának csoportjait bontotta személyekre, s hozzájuk való viszonyát foglalta szóba; majd a körülötte élő természet megismerése következett. De kétségtelen, hogy a beszéd legkényszerítőbb és leghatásosabb serkentője a munka, az együttélés legintenzívebb formálója, a társadalom megteremtője. Amennyivel magasabb rendű az ember közösségi munkája az állaténál, mondhatni: annyival fejlettebb a beszéde is. Nem tudjuk, vizsgálták-e már, de a laikus szemében is feltűnő, hogy a nyelvek mai dús szókincsének tetemes, talán túlnyomó része a cselekvés, a fizikai munka és az érzékelés megnevezéseiből ered. Beszédünk ma is metaforikus, "képes" beszéd. A legelvontabb, átvittebb fogalmaknak, a képzelet testetlen, szárnyaló szüleményeinek neve gyökerében mind valamely cselekvésre utal vagy érzékelhető tárgyat jelöl meg. Vegyük példaképpen az épp most leírt mondatot: az "elvont" szóban a vonás, húzás igéje lappang, az "átvitt"-ben a vivés, a "fogalom"-ban a fogni szó, a "képzelet"-ben a kép, ugyanígy rejtőznek a többiben a test, a szárny, a szül, a gyökér, az érez szavak, még az olasz eredetű tárgy szó is konkrét dolgot jelöl: céltáblát jelentett, holott közülük egyetlenegyet sem használtunk eredeti fizikai értelme szerint, s az az ember, aki csupán eredeti jelentésüket ismerné, meg sem értené az általunk kifejezett gondolatot. S noha nem pusztán szavakban gondolkodunk, az értelem elvonó működése gyakorlatilag el nem szakíthatóan hozzánőtt ehhez az alapvetéshez.

A magányos ember, aki társainak segítsége nélkül, csak a maga tapasztalataira, leleményére van utalva, akinek nincs kivel közölnie gondolatait, szükségkép korlátoltabbá válik, szellemi mozgása szükségleteinek kielégítésére s ösztönös sugallatainak megtoldására szorítkozik, elvadul, mint Robinson, vagy megmarad vad állapotában; a legjobb esetben köldöknéző remete lesz belőle. A gondolatok közlése által azonban egyszerűen, fáradság nélkül magáévá teheti mindazok szellemi kincseit, akik körülötte élnek s azokét is, akik a körülötte élőkkel valaha, valahol érintkeztek. Ha az így megszerzett szellemi birtok nem is öröklődik a végtelenségig apáról fiúra, s az ősi hagyományok az emlékezet fogyatékossága folytán elmosódnak, viszont egyre újabb nyeremények járulnak hozzá, továbbfejlesztik magát a gondolkodó-képességet, s mind gyorsabb, változatosabb ütemet oltanak a fejlődés menetébe.

A beszéd kiváltképpen újító, változtató hatású a szellem életében. Az időben s a térben hangzik el, egész élete, hatása időhöz, társas léthez kötött. Azoknak a népeknek életében, amelyek elszigetelten s írás nélkül élnek és a hagyományok ápolását valamely okból elhanyagolják, hihetetlen változékonyságot, feledékenységet tapasztalhatunk. Innen ered például sok afrikai és dél-amerikai törzs nyelvi tarkasága és szokásainak változatossága; ezek a törzsek egy-egy régebbi nyelvközösségből kiszakadva, néhány nemzedéken belül új idiómára tesznek szert úgy, hogy az ükapa néha már alig értheti ükunokáját. S nem csupán a szavak változnak, cserélődnek újakkal, hanem először s főként a beszéd tónusa, a hangok kiejtése. Egy német nyelvtudós, Peischel, jogosan utal a gyermekbeszéd analógiájára. A kisgyerek a hallott szavakat rendre eltorzítja, ahogyan gyakorlatlan beszélő szerveinek kényelme diktálja s az eltérésnek nyilván nincs is tudatában. A felnőttek aztán ideig-óráig rendesen maguk is átveszik az új családi szótárat, tréfából vagy azért, hogy jobban megértessék magukat a kicsikével. Most nem kellene több, mint hogy a család elszigetelődjék a szélesebb közösség kontrolljától, s a kisded nyelvújító reformjai nagyrészt megörökítődnének. Erre valóban van is példa elég. Mint Peischel írja: "A gyermeki ügyetlenség a felnőttek szokásává válik a brazíliai vadász népeknél; ezek a törzsek, noha a nyelvjárások gyors kialakulása folytán már meg sem értik régebbi nyelvrokonaikat, mégis makacsul ragaszkodnak saját külön beszédmódjukhoz." E változékonyságba természetesen más tényezők is belejátszanak, például vallásos hiedelmek, tabuk, értelmüket vesztett, régi szokások. Így az említett brazíliai indiók nem merik kiejteni a frissen elholtak nevét, de még csak a hozzá hasonló szavakat sem, nehogy az elhunyt azt higgye, visszahívják őt; mert a halott irigyli az élőket és visszatérvén, balsorsot, romlást, halált hozna rájuk. Ha elég nagy a nyelvterület, a szótilalom nem terjed túl az érintett család körén, s idővel elenyészik. Mindaddig azonban, míg a nyelv mint családnyelv él tovább, e szavak feledésbe mennek, ám a kényszer állandóan újakat illeszt helyükbe. A tahitiknál például az éjszaka neve valaha po volt; amióta azonban Pomare király meghalt, a szó eltűnt a szigetlakók nyelvéből. Ugyanilyen szokások, törvények uralma alatt áll ma is az új-guineai pápuák, az ausztráliai bennszülöttek, sok afrikai és indián törzs nyelve. Az abipon indióknál Dél-Amerikában az asszonyok dolga volt új szavakat kitalálni. Viszont mindezeknek a tüneményeknek a fordítottja is áll; minél elterjedtebb egy nyelv s minél szervezettebb társadalomban beszélik, annál inkább csökkennie kell állhatatlanságának, annál jobban rögzítődik. Egy elkülönült családnak vagy törzsnek lehet érdeke az önállóság nyelvi eszközökkel való biztosítása is, de nagyobb közösségben a zavartalan összeműködés, a sima, könnyű megértés válik mindenki érdekévé. Ez pedig magával hozza a gondolatok egyre gazdagabb kifejezését, a szellemi vagyon gyarapodását és továbbadását nemzedékről nemzedékre.

De a legfőbb rögzítő és továbbörökítő mégis az írás. Azok a népek, amelyek nem ismerik az írást, vagy ahol nehézkessége miatt nem válhatott s nem válhatik köztulajdonná, pusztán az emlékező-képességükre vannak utalva. E téren azonban az emberi elme csodálatos teljesítményekre képes. Az írástudatlan emberek, a "természeti" népek, de a magasabb műveltségűek is hihetetlen mennyiségű tényt, adatot tudnak elraktározni emlékezetükben, minden belső kapcsolat nélkül, azonkívül végtelen hosszúságú krónikákat, eposzokat, mitológiákat, meséket. Hozzájuk képest az írástudó, könyvekre, feljegyzésekre támaszkodó kultúrember emlékezete igen gyönge már. Nem véletlen, hogy az ember már oly korán "feltalálta" a beszéd ritmizálását: a verset, az ütemező énekmondást, ez valóban a legjobb emlékezeterősítő; az iskolai szabályokat versikékben tanítják ma is, nemkülönben versbe foglalják a politikai jeligéket, s nincs ragadósabb valami, mint egy "Gassenhauer"[1]. Ám valaha egész közösségek recitálták az őskölteményeket, Homérosz énekeit, az Eddát, a Nibelung-dalt és a Kalevalát. Hogy csak az utóbbit vegyük: ki tudja, hány ezer éven át tartotta fenn az élőbeszéd, míg a 19. században Elias Lönnrot a nép szájáról csorbítatlanul összegyűjtötte.

Hogy milyen erőfeszítést kíván a hagyományok változatlan, eleven életben tartása, az ősök által szerzett szellemi birtok megőrzése írás nélkül, mutatja a régi hindu risik[2] és bráhmanok példája: egész életüket arra szentelték, hogy a védák ijesztő szövegtömkelegét a vallás bonyodalmas kultuszapparátusát megtanulják, emlékezetben tartsák s csonkítatlanul, sőt az ősi kiejtés, a hangsúlyozás épen tartásával továbbadják. Ugyanezt követelték meg a kelta papok is az újoncoktól, mértéktelenül szigorú próbatétek alá vetve a felavatandókat. De ősi mítoszok szólnak arról is, hogy a magasabb műveltségre törő népek tudásukat féltették, igyekeztek megmenteni az enyészettől s ezért kőre vésték, agyagba égették - ez arra vall, hogy az írás konzerváló, megőrző szerepének felismerése egyidejű ezeknek a mítoszoknak a kialakulásával.

Valóban, az írás - a beszéddel szemben - hosszú időkön át, úgyszólván a betűírás, sőt a sajtó elterjedéséig, a konzerválás, a megrögzítés feladatát látja el. Még nem gondolatébresztő; fejletlenebb fokán nehézkes, bonyolult eszköze a gondolat közlésének, fáradságosan megszerezhető tudomány, sőt - mint látni fogjuk - okkult tevékenység, mágikus szemléletbe merült életformák alkatrésze s így őt magát is varázserők járják át. De lélektani hatása is mintegy statikus, nyugalomra törő. Az írásban egyszer megörökített gondolat nem sarkallja szellemünket az emlékezetben tartásra, a vele való állandó foglalkozásra. Jó helyen tudjuk a papíron, visszatérhetünk hozzá bármikor, s ezt csak szükség esetén tesszük. A lerögzített gondolat nem él oly megszakítatlan, eleven életet, mint a szóbeli hagyomány, azaz nem sarjaszt oly gyakran új változatokat, viszont könyvekben, könyvtárak polcain mérhetetlen mennyiségben raktározódik fel, s a fejlődést mindig közvetlenül visszakapcsolja az eredeti alapvetésekhez. Gondoljunk például erre: a mezopotámiai műveltség emlékei már a görögök idejében feledésbe mentek, s végképp elmerültek volna, ha a királyok és a templomok könyvtárai össze nem gyűjtik koruk irodalmát. Három-négy évezred múltán mi épségben felfedeztük ott, s ma többet tudunk róla, mint 2500 évvel ezelőtt Xenophón. Csupán Assur-bán-apli (Asszurbanipal) Kr. e. a 7. században felállított ninivei könyvtárának romjai alatt 22 000 agyagtáblát találtak, Nippurban 60 000-et, s a rájuk rótt feljegyzések ma már nélkülözhetetlen forráskincsei történeti tudásunknak, korszerű műveltségünknek.

Ám, ha a közre nézve ily nagy haszon, hogy míg a szó elrepül, az írás megmarad, az egyént mégis némiképp kényelemre szoktatja; arra csábítja, hogy az önálló elmélkedés helyett a mások munkájára hagyatkozzék, s megelégedjék azzal, ami írva áll. Az írás nem csekély mértékben szolgálja a tekintélyek tiszteletét, sőt az írott szónak már magában véve is bizonyos tekintélye van a tömegek s a kényelmet szeretőbb agyvelők előtt. Nem csoda, hogy ezt a sajátságát már korán s olykor némi aggodalommal fedezték fel az emberek. A bráhmanok a tan élő erejének, hatásának gyengülését féltették az írásba foglalástól; hasonló dolgot jegyez fel Julius Caesar a brit és gall druidákról, akik viszont azért sújtották halálbüntetéssel tanaik írásba foglalóját, nehogy azok avatatlan kézbe kerüljenek. Az egyiptomiaknak az írás eredetéről szóló mítosza egyenesen nevén nevezi a gyermeket; e szerint amikor Thot isten az írást feltalálta, istentársa, Amon ama félelmének adott kifejezést, hogy az emberek ezentúl majd rábízzák magukat az írott feljegyzésekre, s gondolkodóképességük el fog tompulni. Az egyiptomi isten ma már aligha táplálna ilyen aggodalmakat. Mert ha az ember, hála Thotnak, elveti is azt a törekvést, hogy mindent a maga erejéből újra feltaláljon, viszont a gondolatok tárházainak minden gazdagsága a rendelkezésére áll, hogy magát haszontalanul nem fárasztva, új eredményeket szűrjön le a régiekből. Ha jól meggondoljuk, ebben az írás egész pályafutását elmondtuk. Míg nehezen megszerezhető tudomány volt, nem terjedhetett, nem szolgálhatta az egyént: kollektív, vallásos vagy hivatalos, azaz társadalmi művelet maradt, szerepe a rögzítés; ahogy azonban egyre egyszerűsödött, s elsajátítása úgyszólván játékká vált, a gondolatok áramlását is mindjobban növelte, s ma már, hogy a betűsajtó is a segítségére sietett, a tudásvágynak legfőbb serkentője és kielégítője éppen az írott szó.

S amellett félelmetes erőt testesít meg a népek életében. Habár a népeknek mitológiába burkolt történeti emlékezései sokkal régebbi időkbe nyúlnak vissza, mint az írott emlékek hézagos sora, emez viszont pozitív és szilárd tulajdon. Az írás szerepe itt is rögzítő; a mondák, mítoszok, vallások, hagyományok sokszor elmosódnak, sőt kiirthatók, míg az írás erőteljes történeti öntudatot kölcsönöz (l. a zsidók történetét: Biblia), s a maradandóságnak legfőbb biztosítéka. "Elvész a nép, mely tudomány nélkül való." A kínai nemzet óriási egységét, száz és száz királyságra bomlása idejében is, voltaképp az írás egysége tartotta fenn, a nyelvnek és a gondolkodásmódnak konzerválása által. Buddha alakja és tana köré a legendák, babonák egész erdeje nőtt a pontos szövegezések hiánya miatt. Gondoljunk az apokrif Jézus-evangéliumok és szentírás-könyvek sokaságára, s a munkára, amit ezek kiselejtezése az egyházra rótt. Si Huang-ti császár elégedetlen volt a kínai irodalommal, mert az nem felelt meg politikai elgondolásainak, ezért - hogy dinasztiája uralmát biztosítsa - Kr. e. 213-ban elrendelte, hogy a birodalomban található összes könyvet égessék el. Evvel az intézkedéssel, melyet szerencsére nem koronázott teljes siker, minden hagyományt egy csapásra megsemmisíthetőnek vélt. Azonban, mily különös, éppen a szellemi termelés felpezsdülését indította meg vele: a könyv nem hagyta magát, a császár halála után minden kínai írástudó összefogott, hogy az elveszett kincseket emlékezetből rekonstruálja, ahol nem lehetett, újakkal pótolja s a maga erejéből gyarapítsa. De az írás ellen folytatott hadakozás végigkíséri úgyszólván az egész történelmet; különösen a vallásháborúk és a forradalmak jellegzetes kísérőjelensége a könyvrombolás. Az ókor legnagyobb könyvtárának, az alexandriainak roncsait Theophülosz érsek fanatikus hívei dúlják fel; amit Nagy Károly összegyűjtött az ónémet irodalom emlékeiből, fia, Jámbor Lajos máris elpusztíttatja; Cortez spanyoljai Mexikó és Yucatán könyvkincsét vetik máglyára. Az újabb korban az eretneküldözések autodaféi s a reformáció kódexpusztításai emlékezetesek, de azóta is tapasztalható a könyvtől való félelem százféle megnyilvánulása mind a mai napig. A legelső intézkedés, melyet nyugtalan, veszélyes időkben életbe léptetnek: a cenzúra. A történelem folyamán az élőszót soha oly szigorú tilalom nem sújtotta, mint az írott betűt.

Az írás az emberi elmének talán legcsodálatosabb találmánya, de hatását csak akkor fejti ki, ha gyorsan és akadálytalanul eljut mindenkihez. Az írás lassú terjedése a gondolatok lassú áramlásával jár, meggyorsulása sebesebb ütemet olt az élet sodrába is. Hatása felér a technikai találmányok következményeivel. A lőpor, az iránytű, a gőz, a villamosság feltalálása óta a történelmi korszakok félelmes pergéssel váltják egymást, s ma száz év alatt több változás játszódik le szemünk előtt, mint Egyiptom sok ezer éves története folyamán. Az írás hatalma nagy; ma a napisajtó, melynek egyetlen célja voltakép a hírszolgáltatás gyorssá tétele, olyan közvéleményt tud teremteni, hogy a diktátoroknak is számolniuk kell vele.

Mégis, bármily sebesen terjed a betű, az élőszót egy ponton nemigen fogja utolérni - mindig konzervatívabb marad. Az az ember, aki egy-két levélnél egyebet sem ír életében, az is érzi, hogy írás közben másképp fejezi ki magát, mint ha beszél. A beszéd fürgébb, csiszolatlanabb, egyszerűbb az írásnál; szókincse, mondatfűzése lazább, változatosabb, könnyebben követi a gondolatok cikázását. Az írás választékosabb és lassúbb művelet, kifejezéseit megválogatja, ha nem is mindig a finomság irányában, s gondosabban készíti elő a hatást. A társalgás, az utca nyelvét ritkán visszük át az írásba, vagy ha igen, épp a jellemzés kedvéért tesszük, s meggondolkoztat, hogy a humoros írók igen nevettető hatást tudnak elérni az élőbeszéd egyszerű átírásával.

A beszédnek ebből a fürgébb természetéből fejlődnek ki a különféle zsargonok, réteg-, csoport-, sőt családnyelvek, a sok utcanyelv, argó, langage familier, szleng és tolvajnyelv. Ezek a csak beszédben élő nyelvek aztán az élénkebb képzeletű népeknél, illetve az élénkebb környezetben élők közt (nagyvárosokban) egészen önálló életre is kapnak, olyannyira, hogy az irodalmi nyelvet beszélő idegen meg sem érti őket. Az önállón azonban csak szótári különállást értünk, a zsargonok szervezetéből hiányoznak a nyelvképződés legfontosabb orgánumai: a mondattan és a szótan, azaz sohasem fejlődhet ki belőlük új nyelv. Mind a köznyelv törzséből hajtanak ki, saját gyökérzet híján rendkívül múlandók, szinte évről évre hullanak le és hajtanak ki, mint a falevél.

Az irodalmi nyelv és a közbeszéd többé-kevésbé mindenhol különbözik egy kissé, de ez a különbség a régóta író népeknél, például a kínaiaknál és a japánoknál, egészen meglepő eltéréseket mutat. A beszélt nyelv mindig elöl jár, s egy kis tisztogatás, válogatás után rendesen felszívódik az irodalmi nyelvbe. Egyetlen kivétel a szabály alól a tudatos nyelvújítás; de most a nyelvről, mint élő szervezetről szólunk, mely független a mesterséges beavatkozásoktól. Már Cicero feljegyezte, hogy odahaza másképpen beszél, mint a szenátusban, s ez a társasági vagy utcanyelv nem lehetett egyéb, mint a későbbi olasz csírája; s hasonlóképp csírázott a francia, a spanyol, a portugál, a román. A klasszikus latin Khikherót mondott, a római utcafia talán Cicerót, aztán Csicserót, a francia Sziszerót. Az írott latinból az írás útján ezek a nyelvek sohasem fejlődtek volna ki, viszont oly sokáig maradtak alkalmatlanok az előkelő, irodalmi kifejezésre, hogy Dante forradalmi újításképp meri csak megszólaltatni a dolce stil nuovót. Viszont az irodalmi latinság írásbeli konzerválása tette lehetővé, hogy a középkor visszatérjen a klasszikus nyelvezethez; bár így is van bizonyos különbség a tudományosságban használt, klasszicizáló latin stílus és az ún. egyházi latinság között. A kiejtés dolgában pedig teljes a bizonytalanság, minden európai nép más-más fonetikával beszéli a latint. A magyar például századokon át lágyította a hangokat, a legszívesebben nem fogadta volna el az sz-et, s így mondta; voks, paks, taksa, virtus, fascikulus, rezignál, konzervál (reszignál és konszervál helyett) Horácius, Vergilius, Éneás; nem is szólva a meghonosult latin szavakról, mint: zsoltár, zsolozsma, ekklézsia, zsinat, vecsernye, lista stb. stb. Az élő latin nyelvek: az olasz, a francia szintén megpuhítják a klasszikus latin keménységét, az olasz így mondja: ányusz (agnus), eccse (ecce), a francia: toton (totum), ládamüsz (laudamus). A leglehetetlenebb az angolok latin beszéde, erről számtalan anekdota kering; Vergiliusnak ezt a sorát: "Tityre tu petules recubans sub tegline fagi", így skandálják az iskolában: "Tájtájrá tyu petyalisz rikjöbensz szöb tigmájni fedzsáj", vagy: "Et tu mi fili, Brute", angolul így hangzik: "Et tyu máj fájláj, Brutyi."

Az írás konzerváló hatásával magyarázható az is, hogy az élénk irodalmi életet élő népek nyelve egyre lassúbb ütemben, mintegy az irodalom fejlődésével párhuzamosan változik. A magyarban például sokkal kevesebb a szótani változás a kuruc költészet korától máig, mint Tinóditól a kuruc korig, s még kevesebb, mint a Halotti beszédtől Tinódiig.

Mindezeket nem csevegő kedvből, az olvasó szórakoztatására mondottuk el, hanem mert egy igen különös tünemény nyomára vezetnek el. Ha egy s ugyanazon szó írott alakját, betűképét mindenki a maga nyelve szerint más-más kiejtéssel, azaz hangképpel olvashatja el, ez azt jelenti, hogy az írás általában nem hű képe a beszédnek. Ha csak a legelterjedtebb ábécével, a latinnal író nyelveket tekintjük, látjuk, hogy a betűkép és a hangkép különbsége némelyikben óriási, úgyszólván megdöbbentő. Tegyük fel, hogyha az angol vagy a francia nyelv elenyészne, s csak írott emlékei maradnának meg, ezekből soha senki meg nem tudná, hogyan beszéltek az angolok és a franciák, mint ahogyan mi sem tudjuk, hogyan ejtették a latin szavakat a rómaiak. Ezt az angol szót például: thorough, igen pontatlan magyar átírás szerint valahogyan így ejtik ki: sz(öe)r(óu), ahol is az öe és óu a magyarban nem létező, átmeneti hangokat jelöl. Aki felcsapja egy idegen nyelv magyar olvasók számára készült szótárát vagy nyelvtanát, kellemetlen csodálkozással látja, hogy a betűk javarészét másképpen vagy másképpen is, de minden esetre többféleképpen lehet és kell kiejteni, mint a magyarban. Vagyis először az ábécét kell megtanulnunk.

Az írás eme tökéletlenségének két oka van: egy belső és egy külső, ám ezek állandóan összefonódnak. A belső ok az, hogy ha minden beszélt hangot külön jellel akarnánk jelölni, ábécénk nem 24 betűre menne, hanem száz meg százra. Példa a nyelvtudósok fonetikus ábécéje, amely a laikus számára olvashatatlan, s külön nyomdai felszerelés kell a kiszedéséhez. Megelégszünk tehát néhány alap-betűvel, s leírjuk például: megyek, de így ejtjük mëgyëk, azaz zárt ë-vel; leírjuk hegyek, de ejtjük: hëgyek, azaz zárt és nyílt e-vel; ismét leírjuk: egek s ejtjük végre "ahogyan írva van", mert e betűnk velejében csak a nyílt e hang jelölésére szolgál. N betűnk is csak egy van, holott n hangunk legalább kettő: egy foghangú, mint a nép szóban, s egy orrhangú, mint a hang szóban. Az orrhangoknak a francia nyelvben igen nagy a szerepük és változatosságuk, de a francia ábécé egy betűvel sem jelöli a különbségeket, nem is szólva a foghangú n-ről. A portugál például már igen: az orrhangú n-et egyszerűen elhagyja s az előtte álló magánhangzó fölé kacskaringós jelet biggyeszt; legnagyobb költője nevét például így írja: Camões; ez szabály szerint így volna ejtendő: Kamoensz (persze orrhangú n-nel), viszont ma már így mondják: Kamójs. De lehet egész betűcsoportokat "közös nevezőre" hozni; e német szavakat: leben, haben a beszéd lém és hám alakra egyszerűsíti. Van eset, hogy az ábécé valamelyik betűje a beszédben nem is szerepel; a francia c betű sz-nek vagy k-nak ejtendő, de c-nek soha, mert a francia nyelv ezt a hangot nem ismeri.

Azonkívül vannak eltévelyedések, fattyúhajtások, sőt, hogy úgy mondjam, törvénytelen betűk. A magyar ábécé gy-vel jelölt hangja egyáltalán nem a g-től származik, nem ennek a lágy alakja, hanem a d-é, aminthogy a cseh ábécé így is jelzi: d'. (Nb. a cseheké a legjobb európai ábécé.) Viszont a g nem egyéb, mint a k hang lágyítása, vagyis valahogyan így kellene jelölnünk: ky, ha már az y-t használjuk lágyítójelül; átmenet köztük az a hang, amelyet ch-val szoktunk írni, vagyis egyugyanazon torokhang három fokozatát, változatát három külön jeggyel jelöljük: k, ch, g. Aggályos a cs betű származása is; vajon csakugyan a c lágyítása-e vagy a t-é? A magyar egy időben ts-nek írta, s a német ábécé is a t-től származtatja, tsch-nek írván vagy még ijesztőbb betűképszörnyeteggel: tzsch-nek, amelynek elemzésére jobb nem vállalkozni. Egy német írót Zschaetzsch-nek hívnak, az olvasóra bízzuk, hogy olvassa el. (A cseh megint c-től eredezteti, s írja igen egyszerűen è-nek.) Ezeknél tehát nem egy betűt használunk több hang jelölésére, mint a magyar e és n, vagy a francia c esetében, hanem egy hangot jelölünk egész betűkonglomerátumokkal, s ezek hangzását külön meg kell tanulni, mert a betűképekből ugyan ki nem olvashatók. A legnehezebb a sora az angol olvasónak; ezt a nemzetközi szót például: Adam, kb. így kell ejtenie: Edem (mármint a magyar ábécé szerint); ha most ebben a formában leírjuk neki, így ejti ki: Idem, ha pedig ezt írjuk le neki, így mondja kb.: Ejdem, s ez az utóbbi betűkép az ő számára már kimondhatatlan. Ismeretes az anekdota a világjáró, sok nyelvhez konyító tengerészekről; csodálkoznak rajta, hogy minden nép máskép ejti ki a szavakat s egy norvég matróz így szól: "Bolondok a népek, ezt a szót: nation, a német így mondja: nacion, a francia: nászjón, az angol: nésn, ahelyett, hogy egyszerűen úgy olvasnák, ahogyan írva van: nasún!" A norvégek ti. nasún-nak ejtik. Ennyi példa talán elég.

A külső ok történeti. A szavak írott formája, betűképe ugyanis nagyjából s megközelítően azt a hangképet jelöli, amellyel a szó akkor rendelkezett, amikor az ábécét az illető nép átvette. A kiejtés azóta persze a legtöbb nyelvben tetemesen változott, de az írás, mint mindig, lehetőleg konzerválja az eredeti, egykorú betűképet. Az orosz a szó végén ma is ogo-t ír, ahogy valaha ejtette, holott ovo-t ejt, s a v hang jelölésére kifogástalan betűvel rendelkezik. Amikor a középkori francia leírta ezt a szót: vielx, csakugyan így is ejtette; ettől fogva e szó csak hézagosan követte a kiejtés variálódását; így lett belőle: vieulx (olv. viőlx), majd: vieux, s ennél meg is maradt, noha ma már így ejti: vjő. Nem egyszerű dolog az ábécé.

Mindebből az következik, hogy ábécéinket először alaposan át kellene szervezni, s aztán a kiejtés alakulása szerint állandóan reformálni. De amint számtalanszor hangoztattuk, az írás és alapanyaga, a betű konzervatív, nem szereti a reformokat, s inkább verejtékes munkával magoltatja magát, semhogy lépést tartson a haladással. Mentségére azonban állapítsuk meg mindjárt, hogy nem is a hangkép hű visszaadása az igazi célja, hiszen akkor kottáznunk kellene. Valódi feladata, hogy a szóba rejtett gondolatot, fogalmat híven közölje és megörökítse, s ennek tőle telhetőleg meg is felel. Arról természetesen nem tehet, ha a belerejtett fogalom tartalma idővel megváltozik, vagyis a szó jelentéstani változáson megy át. Ez a magyar szó például: marha, eredetileg szarvasmarhát jelentett, aztán általában háziállatot (aprómarha), utóbb vagyont (ezüst-arany marha), ma ismét szarvasmarhát és mint jelző, ostoba embert. A latin stilus szó jelentése íróvessző volt, ma irodalmi kifejezésmódot és ízlésáramlatot értünk rajta.

Ámde azt is észre kell vennünk, hogy az írás betűitől függetlenül mint gondolathordozó nem föltétlenül konzervatív. Amint egy előző oldalon, némiképp előre ugorva, már kifejtettük: amíg nehezen elsajátítható tudomány volt, a rögzítés, a megőrzés szerepét játszotta; ahogy azonban egyre egyszerűsödött, könnyű játékká vált az írás, a gondolatok járását is könnyűvé tette, s amióta a nyomtatás révén úgyszólván szárnyakon száll, a gondolattermelésnek, a szellemi újításnak legfőbb ösztönzője. Az írás forradalmár lett; a különös az, hogy forradalmi tevékenységének lebonyolítására egy igen maradi eszközt használ: az ábécét. Ide kívántunk kilyukadni. A képírás, a betűírás és a nyomtatás három döntő korszakot jelöl az írás és a könyv történetében. Az írásnak, mint gondolatterjesztőnek, megörökítőnek, könyv nélkül sok értelme nincs, csak magánhasználatra és hivatali célokra alkalmas. Ma már az írás és a könyv végképp biológiai egységbe fonódott.




Írás és műveltség

Mai történettudományunk elfogadott tétele, hogy a magasabb műveltség kezdetei körülbelül a Kr. e. negyedik évezred elejére nyúlnak vissza. Ami azelőtt történt, a műveltségnek lényegében más, alacsonyabb fokára vall; kezdet-kor az, történet előtti idő, praehistoria. Ami utána következik, már magasabb műveltség ölében fogant, fejlődése ellenőrizhető: ez a valódi történelem, s a két óriási korszak határánál éppen az írás megszületése áll. Írás nélkül magasabb műveltség nincs.

Az írástörténetek mindegyike ma is evvel a magától értetődőnek látszó megállapítással kezdődik, s Jensen, az íráskutatás eredményeinek legutolsó összegzője, szintén így jellemzi az írástudomány roppant jelentőségét: "Egész sor népet ismerünk - írja -, amelyek nem jutottak el a valódi írásig. De éppen ebből, hogy ezek a népek általában a műveltség alacsonyabb fokán maradtak, láthatjuk az írás fontosságát, mint a beszéd korrelátumáét, az emberiség magasra fejlődésében." Aloys Bömer pedig azt mondja, hogy amint az ember a beszéd által különbözik az állattól, akképp a kultúrember az írás által különbözik a barbártól. - Mégis bátorságot kell vennünk, hogy ezt a dogmaként elfogadott tételt, mely egy egész világtudománynak sarkalatos alapvetése, közelebbről megvizsgáljuk. Ha ugyanis az írás minden magasabb fejlődésnek, tudásnak eszköze, vehiculuma, bizonyos mértékig meg kell előznie ezeket a tudományokat. A történelmi tények azonban nem egészen fedik ezt a kényszerű logikát, sőt úgy látszik ellene mondanak: az írás nem előzi meg az őstudományok fejlődését, még a saját belső fejlődése is elmarad ezeké mögött. A régi kultúrnépek már igen fejlett, kialakult gazdasági, mérnöki, természettudományi, csillagászati ismeretek birtokában vannak, társadalmi, vallási, művészeti életüket az emberi szellem páratlanul gazdag kincseivel ékesítik, amikor írásuk még kezdeti fokon áll: a kép- vagy szóírásnál tart, s ott is marad hosszú századokon át. Közép-Amerika indiánjai nem is jutottak túl ezen a fokon, s műveltségük nemcsak Cortez spanyoljait ejtette bámulatba, hanem csodájára járunk ma is. Másfelől mivel magyarázzuk azt a tényt, hogy az egyiptomi írás legrégibb emlékein egymás mellett megtaláljuk az írás fejlődésének mind a három lépcsőfokát: a kép-, a szótag- és a hangzó-(betű)-jegyeket, s ezek meg is maradnak mindvégig, míg a görög és a kopt ábécé fel nem váltja őket? S ezek az emlékek egyidősek az öntöző berendezésekkel, a piramisokkal s a többi építészeti csodával. Hol vannak a könyvek, a feliratok, amelyekből nyomon követhetnők a mérnöki és egyéb tudományaik fejlődését. Mint jutottak el a Nílus áradásainak bölcs kihasználásáig? Honnan vették csillagászati ismereteiket, melyek egykorúak a nehézkes írás emlékeivel? A krétaiaknak tudomásunk szerint irodalmuk egyáltalán nem volt, írott emléke nem maradt fenn, noha írásuk egy szinten állt a környező, egykorú népekével - de műveltségük szinte megdöbbentően eredeti és túlfinomult. S mivel magyarázzuk meg más népek magas műveltségének, tudományának azokat a maradványait, amelyeket az írás átvétele vagy ismerete előtt alkottak meg?

A magyarázat csak egy lehet: mindezeknek az ismereteknek s alkotóképességeknek birtokába írás nélkül vagy az írással együtt jutottak el. Az írás éppoly tudomány volt, mint a többi, fejlődés előzte meg, s hosszú időkön át csak a kész, a kialakult tudásanyag rögzítésére szolgált. A tudományt nem írásban fejlesztették, hanem élőszóval tanították és adták tovább nemzedékről nemzedékre. Így kellett történnie a műveltségek kiszámíthatatlanul hosszú korszakain át, visszafelé a kezdeti idők, a "kőkorok" mélyéig, attól fogva, hogy az ember megtanulta az állat- és növénynemesítés törvényeit, kipuhatolta a csillagok járását, s emelt roppant megalitikus emlékműveket. Később, ma már nem mérhető korok és idők után, az írás lehetett a gondolat segítő eszköze, s használata valóban új korszakot jelent, de nem kezdetit, nem merőben újat: nem a magas, hanem egy magasabb kultúráét. Szakadék nincsen. Az egyiptomi tudósokról ismeretes, hogy kisimított, finom fövenyre nádszállal rajzolták számításaikat, öntözőcsatornáik, építményeik terveit, s ez volt nyilván a szemléltetőoktatás módszere is. De így történt másutt is, mindenütt. S az új ismeret megalkotása vagy közlése után elsimították a homokot. A szó szoros értelmében homokra írtak, nem kőre, fára vagy papírra, s tudományuk mégis fennmaradt. Arkhimédészt is ily munka közben lepte meg a gyilkos katona, s utolsó szava ez volt: "Ne taposd el köreimet!"

Azonfelül: az írás tudománya el is veszthető, s akkor vele vész a tudás is, amit "megörökített". Hogy Egyiptom történetét s révén a világtörténet egy óriási darabját ismerjük, úgyszólván véletlenen múlott. Ha Champollionnak és társainak fáradsága nem jár sikerrel, ma is azoknál a groteszk meséknél tartanánk, amelyek Egyiptom históriáját egészen a legújabb korig könyveinkben képviselték. A 18. században sok európai tudós még azt tartotta, hogy a piramisok vulkáni eredetűek. Másfelől az emlékek tanúsága szerint Egyiptomnak néger királyai és királynői voltak; de merre keressük ma azokat a néger népeket, amelyek hajdan egy világbirodalomnak adtak uralkodókat? Mit tud ma Kambodzsa népe elődeiről, akik Angkor-Vat álomszerű, dzsungel-benőtte mesevárosát emelték? Dél-Amerika őserdeiben él a pano indiánok törzse, meztelenül, a legprimitívebb gyűjtögetésből; fogalmuk sincsen az írásról, de amikor a spanyolok fölfedezték őket, szép képekkel teleírt könyvekből tanították gyermekeiket az ősök és az istenek történetére. Véletlen, hogy az észak-amerikai mikmek[3] törzs fennmaradt, s így sejthetjük, hogy Kanada indiánjai valaha fejlett hieroglifikus írással rendelkeztek. Sokfelé találunk Észak-Amerikában nyomokat, amelyek régi földművelő műveltségről tanúskodnak, s sziklafeliratokat, amelyeknek jeleit már a mai jelolvasó indiánok sem értik. A navahók (Észak-Mexikó) mesélik, hogy az égbolt valaha szép állatképeket mutatott, de egy prérifarkas elriasztotta őket, úgy hogy csak néhány csillagkép maradt meg; ezeknek a tudománya sem lehetett jelentéktelen, s ki tudja, minő kozmikus katasztrófát jelképez a prérifarkas, amely jeleiket, képeiket szétkergette? A mongolok és a türkök értetlenül állnak az orhoni, jenyiszeji, talasz-völgyi kőfeliratok előtt, s mit nem adnánk mi, ha rovásírásunknak emlékei maradtak volna fenn a honfoglalás előtti korból?

Mi csak a magunk múltját és főképp jelenét vesszük s értjük történelemnek, és nem is sejtjük, hogy műveltségünkben hány elenyészett kultúra roncsai és adományai lappanganak, amiket azonban nem az írás közvetített hozzánk.

De hát mégis, mi vezette rá az embert, hogy a maga rajzolta képben felismerje a gondolatközlés eszközét, s mi volt a föltétele annak, hogy az írás szükségletté váljék?

Mindkét kérdésre meglehetős valószínűséggel felelhetünk. Ismeretes, hogy a természeti, a kezdeti ember szellemi munkája eredendőleg képalkotó s nem fogalomalkotó természetű. Ahogyan a körülötte élő természet képekben és nem fogalmakban mutatkozik meg előtte, magától értetődik, hogy a reá tett benyomások is képszerűek lehetnek csak, s így őrződnek meg emlékezetében. Szellemi kincse képek formájában rakódik le, s következőleg a kép lesz önkifejezésének módja is. Innen ered a szókincs képes természete, amint láttuk, s innen ered a legősibb természet- és életmagyarázatok, a hitregék, mesék képes formája is, ahol a történet, a rege kimondatlanul magában hordozza saját értelmét, fogalmi magyarázat nélkül. A világtojás elterjedt mítosza például a világ létrejöttének történetét mondja el képes formában: ahogyan a tojás sárgája, közepe elválik a fehérjétől, úgy válik el a föld (a világ) szilárd anyaga a cseppfolyóstól, a víztől, s borul föléje a héj égboltja, firmamentuma, amelyet a kezdeti ember szilárd buroknak képzel el. Az "ahogyan", vagyis a hasonlítás mozzanata azonban hiányzik a regéből, minthogy a hasonlítás második fele már fogalmi, s csak mi, fogalmilag gondolkozó emberek mondjuk ki utólag, magyarázatul. A képekben "gondolkozó" ember számára azonban elegendő a rege, a képek sorozata.

A benne élő kép tehát a természet mása, s ha képalkotó, utánzó ösztönét követve nemcsak emlékezetében igyekszik megrögzíteni, hanem látható formában, képben is, akkor nyilvánvaló, hogy nemcsak maga ismer a kép tárgyára, hanem minden társa, aki rátekint. A látható kép megalkotásának pillanatában tehát megszületett a közlés ténye is. És ha a képalkotás egyenesen a közlés céljából történik, abban a pillanatban megszületik az írás. Az ilyen természetű közlés szükséglete pedig akkor jelentkezik, midőn az együttélés, a társas élet szerveződése olyan fokra hág, hogy a szóbeli közlés vagy az emlékezés már nem elegendő a munka zökkenőtlen elvégzésére s a kapcsolatok kívánt fenntartására. Még látni fogjuk, hogy a közlésnek van a képen, íráson kívüli módja is (tárgyírás), de szülő oka és célja mindkettőnek közös. Tudnunk kell azonban azt is, hogy ez a szükséglet nem mindig lép fel egyformán kényszerítő erővel, s a művelődésnek jelentős, hosszú szakaszai pereghetnek le a valódi írás használata nélkül. Igen sok nép van és volt, mely történetének késői szakaszában kész, kialakult írást vett kölcsön - ámde az írás születését csak erre a folyamatra vihetjük vissza, bárhol történt légyen is.

Viszont így érthetővé válik, hogy az írás első formája a képekben való írás, s hogy az ember vele együtt, kezdettől fogva jelképeket is teremt. Már a művelődés eléggé kezdeti fokain, a mozgékony nomád vadász- és pásztornépeknél gyakran találkozunk vele, azonban nem föltétlenül. Hogy a régibb, alacsonyabb kultúrában élő, de már képalkotó ember használta-e, hacsak jelképi formában is, valószínű (vö. totemképek). Az írás legkezdetibb formájának használatát, kialakulását tehát a nomád időkre tehetjük, noha ekkor még nem kényszerítő szükségként, inkább csak igény alakjában jelentkezett.

Hogy valódi szükségletté váljék, ahhoz a társadalmi fejlődésnek magasabb fokra kell hágnia. Ezt a fokot már könnyebb megjelölnünk, mert vele kezdődik a történelmi idő. Kr. e. kb. a 4. évezredben tűnik fel, az úgynevezett magaskultúrák kezdőkorszakában. Általában folyami műveltségeknek (potamikus kultúráknak) nevezik őket, mert ezek a "legszebb", legtisztább formái, de kialakultak más földrajzi környezetben is (Közép-Amerika, Észak-Afrika, Tibet). Kialakulásuknak társadalmi föltételei vannak, s általában mozgékony, harcias, állattenyésztő pásztornépek megjelenésére szokták visszavinni letelepült földművelő népek körében. De ez is csak gyakori eset, éppen nem szabály, mint látni fogjuk. Az idegen népek megjelenése természetesen hódítást jelent, azaz új társadalmi tagozódást, megváltozott gazdasági rendszert. Alapja az emberi munkaerő megszervezése, "ökonomizálása", s az addigi egymás melletti rend helyett az egymás fölé rendezés, vagyis a nemesi, a közszabad, a jobbágy- és a rabszolgaosztályokra tagolt társadalom kiépítése. Ezt a formát általában rabszolgatársadalomnak szokás nevezni, a rabszolga-gazdálkodás azonban nem kizárólagos és nem föltétlen tünete, különösen eleinte. Az alávetettség többnyire adók, szolgáltatások, politikai függés formájában érvényesül, s a rabszolgaság kifejlesztése inkább későbbi, új hódítások következménye. Mert ez az újfajta társadalom - ismét csak általánosságban szólva - rendkívül dinamikusnak mutatkozik mind befelé, mind kifelé. Befelé egy középpont köré tapadó városállamok szigorú megszervezésében, kifelé a szomszédos városállamok meghódításában. Így keletkeznek az első nagyhatalmak; vezetőik a hadvezérek vagy papfejedelmek alapította, örökös dinasztiák, isteni eredetű, mitikus megbízatás alapján, s az isteni, a másvilági rend mintájára építik fel birodalmaikat (teokrácia=istenuralom). Innen ered a föltétlen alávetettség, mely később nemegyszer valódi rabszolga-gazdálkodássá fajul, innen ered a termelés nagyarányú fejlesztése (öntözés, csatornák, utak stb.), s a hatalmi reprezentáció, az udvari-egyházi életforma kialakítása, roppant paloták, templomok, várak építése. Vele jár a termelés, ipar, kereskedelem, hadügy, közigazgatás, a jogi, a vallási élet tüzetes megszervezése, a tudományok, a művészetek fellendülése és - ide kívántunk eljutni - az írásművelés szükségletté válása. Innen ered, hogy az írásművelés mindezekkel együtt az államapparátusba beolvasztva, ennek fontos funkciójaképp jelenik meg mindenhol, s hogy az írás igazi fejlődése e műveltség és társadalmi rend kialakulásának kezdetével keltezhető.

Mindez természetesen nem jöhetett létre előzmények nélkül, a hosszú múlt - hogy úgy mondjuk - szervezetlenül, szétszórtan telt el, emlékeit csak a hagyomány tartotta fenn eltorzítva vagy még úgy sem, s veszendőbe mentek. Ez az oka, hogy a kialakult írásnak egyik első feladata lett e hagyományok megmentése, és féltett kincsként való átörökítése az utódokra. S ha ez a folyamat nem is játszódott le mindenütt ebben az általánosított, sztereotip formában, legfőbb mozzanatai az írásteremtő népeknél rendszerint megtalálhatók, s igyekszünk majd felkeresni őket.

*

Az írás legvégső gyökerét tehát az ember ösztönszerű képlátó, ábrázoló és másoló képességében, azaz pszichikai alkatában kerestük, sőt megtalálni véltük. Ezen a nyomon eljutottunk odáig, hogy az írás a fejlettebb társadalmi életnek eleinte hasznos, utóbb nélkülözhetetlen funkciója lett. De magyarázatlan maradt, miféle indítékból gyakorolta az ember oly korán és oly szorgalommal ábrázolóképességét. Gyakorlati haszon nélkül, a játszó kedv, a puszta gyönyörködés kielégítése sarkalta-e? Vagy komoly feladatot látott-e benne, s mi célja volt vele? A kérdés tisztázása fontos, mert nélküle az írás történetének sok jelentős mozzanatát nem érthetjük meg, vagy - ami rosszabb - észre sem vesszük.

Ma már nincs kétségünk afelől, hogy valaha a vallás volt minden ismeretnek és tudománynak az összefoglalója, summája; nekünk tehát ezen a nyomon kell elindulnunk, ha az írás kezdetének kezdeteit, praehistoriáját az ókorok homályából kibontani próbáljuk. A közhit szerint az ember annak a tárgynak (s a benne rejlő fogalomnak, gondolatnak) a képét, amelyet közölni kívánt, egyszerűen lerajzolta, kőre, fára, csontra véste; evvel a rajzzal indult volna meg az írás kialakulása, s a gyakorlati egyszerűsödés útján haladt tovább. A kezdeti korok emlékeinek vizsgálata azonban régóta eldöntötte, hogy a művelődés e fokán álló ember soha semmit sem rajzolt pusztán az ábrázolás kedvéért. A játék, a gyönyörködés még kevésbé mozdította, mint ahogy a gyermeknek sem játék a játék, hanem komoly feladat, készülés az életre. - A régi és a mai "ősember" mágikus világban él, titkos kapcsolatok közepette; minden cselekedete, szava szertartásszerű, rituális, és tevékenységének célja, hogy a világ jelenségei közt eligazodjék, a bennük rejlő ismeretlen erők, azaz "varázserők" ellen védekezzék, vagy a hasznára fordítsa őket. A mágia a természettudomány első foka; a természetben élő ember nem lehetett meg nélküle. A barlang falára vagy a fegyverre rajzolt ábra egyszerűen képvarázs volt, tehát nem is kép tulajdonképpen, hanem állandóan ható cselekedet, eleven erő; lerajzolása rítus.

Minthogy ezt az állítást sokan még ma is kételkedve fogadják, néhány adattal alátámasztjuk tételünket. Az ún. vadászvarázslat minden természeti népnél magától értetődő valami, s ennek kétségtelen hasonmását megtaláljuk a jégkori "ősember" barlanglakásaiban, kő- és csontmaradványain. Bizonyára élt másutt és előbb is ez a szokás, de emlékei a szabad ég alatt, kitéve az időjárás pusztító hatásainak, megsemmisültek éppúgy, mint a fára vagy bőrre rótt képek és jelek, holott ezeknek száma sokkal nagyobb kellett, hogy legyen. A varázslat természetéből folyik a barlangi állatábrázolások elképesztő hűsége, a természetismeret, a megfigyelés utolérhetetlen pontossága; minél hívebb volt a kép, minél jobban megközelítette a természetet, annál biztosabban működött a varázs, annál erősebb volt a hatalom, amelyet a vadász az elejtendő zsákmány felett szerzett.

Kiderült például, hogy a barlanglakó vadász részleteire bontva látta a gyors mozgást, a sebesen futó állatot, mint a fényképezőgép vagy a filmfelvevő, míg nekünk már csak elmosódott, összegező látásérzeteink vannak róla. A vadászvarázslat módját úgyszólván minden természeti vadásznépnél megfigyelték. A brazíliai singu indiánok és néhány észak-amerikai törzs az elejtendő vad képét homokra írja, a busmanok és ausztráliaiak fakéregre, kőre vagy menedékhelyeik, barlangjaik falára, természetesen megfelelő szertartások és varázsigék elmondása kíséretében. Meg vannak győződve róla, hogy a lerajzolás nemcsak állatot, hanem bármely tárgyat, sőt embert is kiszolgáltat halalmuknak. A varázslat rítusát Leo Frobenius saját szemével figyelte meg az afrikai cserjelakó pigmeusoknál: megkérte őket, hogy ejtsenek el a számára valamely vadat; a dolgot másnapra kellett halasztani, s ekkor, napkelte előtt az erdő tisztásán, ahová a napfény elért, elsimították a földet, és lerajzolták egy antilop képét; mikor a Nap első sugarát rávetette a rajzra, felkiáltottak, és belelőtték nyilaikat. Frobenius megjegyzi még, hogy a nyilak csakugyan ott sebezték meg az elejtett állatot, ahol a képét is érték. Az eljárás sikere természetesen autoszuggesztión, az önbizalom, a biztonságérzet, a sikertudat növelésén alapszik, a különbség csak az, hogy mi tudatalatti erőkkel magyarázzuk, míg a primitív természetismeret, a mágia magasabb erőkkel.

A hű ábrázolásba vetett ősrégi varázshit még a kora ókori magas kultúrájú népeknél is tovább élt. A régi egyiptomiak halottaiknak előbb fából, utóbb a tartósabb, kőből faragott képmásait helyezték el a sírokban, s ezeknek hűségét máig is csodált tökélyre vitték; így biztosították, hogy a lélek felismerje egykori testét, és ismét lakást vegyen benne.

De a képvarázs művelésének hosszú évezredei alatt kialakultak szkématikussá vált, egyszerűsített, jelszerű ábrák is, melyeknek jelentését már csak a varázsló ismerte.

A jellé egyszerűsített ábra mindig magában hordozza az eredeti kép teljes mágikus erejét, s megtartja sokáig még írássá, betűvé válása idején is. Csattanós bizonyíték erre az ógermán runák históriája. A germánoknak már az írás átvétele előtt voltak fára rótt varázsjeleik, a runák, s ez a szó eredeti formáiban: rynds és rune varázslást, illetve titkot jelent. Az ábécét a 2-3. században egyesen és világosan mint írást, betűt vették át a latin vagy a görög ábécé valamelyik változatából, mégis azonnal átruházták reájuk a runa szót, s magától értetődően űzték velük varázslataikat. Írásrunáknak nevezték őket még akkor is, midőn varázserejük már szertefoszlott, s csak sokára lett belőlük "betű", azaz Buch-stab, a bükkfa pálcáról, amelyre eredetileg rótták. De az Edda még teljes lendülettel énekel a runa-varázsról:

Győzelmi runákat tanulj, ha győzelmet akarsz,
Vésd őket a pöröly nyelére,
A vércsatornára [a kardon] s a fényes lándzsahegyre,
S mikor ezt teszed, kétszer mondd ki: Tyr [Thor]...
Hullámrunákat tanulj, ha azt akarod,
Hogy vitorlás paripád bizton járja a tengert;
Az evezőkbe égesd a runákat,
Vésd a kormánylapátra és tatra.
Zúghat a hullámverés, feketén tajtékozhat a hab,
Épségben térsz vissza a tengerekről.

A runák ereje a szellemeket is fogvatartja!

Szellemrunákat rójj, ha akárki másnál
Okosabb kívánsz lenni,
Amiket feltalált és mondott, amiket elsőnek rótt
Odin, a kigondoló.

A runákat ugyanis Odin, a vihar- és halálistenből lett főisten találta fel.

De nemcsak az írásjelek származnak naturális képábrázolásokból, hanem mindennemű dísz, ornamentika és művészeti alapforma. Vagyis egyáltalán nem az esztétikai érzék, a gyönyörködtetés-vágy szülte őket, eredetük, céljuk éppúgy mágikus volt, mint az írásvarázsé. Célszerű lenne a múzeumok milliónyi cserépedényének ún. szalag-, füzér-, zsinór-, háló-, futó kutya-, meander- stb. díszítését, díszeit ebből a szempontból szemügyre venni. Legrégibb formáik és színeik, az edények alakjával együtt, éppúgy világmagyarázatot, természet- és életszemléletet tartalmaznak, mint a kezdetkorok összes többi emléke. A megértést persze nehézzé teszi, hogy ezek is szkématizálódtak, a sokszori ismétlés folytán vonalaik mind jelszerűbbekké lettek, s mikorra jelentésük elmosódott, a varázserő kiveszett belőlük, formájuk is elvesztette minden kapcsolatát az eredetivel, s felismerhetetlenné vált.

A kép, a rajz, a dísz tehát nem ábra, mindig magát a tárgyat (a modellt) és a rajta végrehajtandó cselekedetet jelenti, vagy pedig a rajzolás maga a végrehajtás.

Kinek nem tűnt fel betűsoroknak, az ábécéknek változhatatlan s a régiek által valóban szentnek tartott egyformasága? Ezek a betűk valaha mind jegyek, azaz képek voltak, de ma már alig vagy semmiképp sem tudjuk kibogozni a mágikus kapcsolatokat, melyek a képek sorrendjét megszabták.

Annyi azonban bizonyos, hogy az írásjegyek titkos értelműek voltak, "szentek", nemcsak az egyiptomiaknál, akik valóban szent jeleknek, szent véseteknek (hieroglüpha) nevezték őket, hanem a többi népnél is. Pontosabban szólva: titkos, ezoterikus értelmük is volt, s ezt csak a beavatottak ismerhették. Szakrális, titkos tudomány volt, hosszú időkön át csak papok művelték, s ismerete azonos volt az isteni tanok bírásával is. Írni, olvasni bárki megtanulhatott, de a beavatást nem könnyen osztogatták. A művelődés elterjedése természetesen egyre jobban profanizálta a szent tudományt, s evvel az írás mágikus jellege is elmosódott. Ez az átalakulás jelzi az első nagy állomást az írás és a művelődés viszonyában. Vele elértünk a történeti időkhöz.

Mindaddig a képek, a jelek valóban mind ábrázolnak valamit, de funkciójuk ugyanakkor jóval több, mint az ábrázolás. S éppen ebben a funkcionális, mágikus, vallásos ábrázolásban látjuk mi az írás eredetét, nem pedig a pusztán gyakorlati célú lerajzolásban.

Az írás világiasodásának folyamata azonban lassú, csak a görögökkel ér véget, s ez az időszak egyben a betűírás kialakulásának a kora is. Most, hogy az írás és a művelődés viszonyát nagy általánosságban vizsgáljuk, nem szükséges állandóan tekintettel lennünk az összes jelentős írásfajta fejlődésének egyes szakaszaira; nagyjából azonos folyamatok ezek, s ami meglepő, körülbelül azonos időben mentek is végbe a földgolyó legkülönbözőbb részein. S így a viszony is, amely az írást a műveltség általános szervezetébe belekapcsolta, lényegében ugyanaz volt Amerikában, Egyiptomban, Mezopotámiában, Indiában és Kínában. Hozzánk legközelebb a mediterrán és az elő-ázsiai, közel-keleti írások állanak, hiszen ott gyökerezik a nyugati félteke műveltsége - ha tehát írásról beszélünk, egyelőre ezekre a területekre gondolunk. Az időszakot pedig, minthogy írásán a kép-rendszer uralkodik, a hieroglifaírások korának nevezzük.

A hieroglif kor, amely lassan vetkezni kezdi a vallásos-mágikus szemléletet 3-4000 évre tehető; a görögökkel zárul, az ő kezükben a keletről kapott örökség egy új műveltséggé vegyül át: az európai civilizáció alapképletévé. Az írás viszonya a szellemi élethez: az irodalomhoz és a tudományossághoz e sok ezer esztendőn át lényegében más, mint manapság. Az irodalom kollektív, személytelen; a vallásos élethez s a politikai-dinasztikus célokhoz kapcsolódik. A liturgikus irodalom természetesen a népi hagyományokban gyökerezik, s magában foglal minden műfajt: lírát, epikát, prózai tudományt. (Legismertebb példánk a Biblia.) A költészet és a nagy érzékkel művelt politikai-történeti irodalom mellett idővel helyet nyernek az egzakt tudományok, de ezek ágai nem válnak el teljesen egymástól: velejében mindegyik a vallásnak s a vallás kereteiben a jóslásnak segédeszköze csupán. A jóslás, a jelolvasás, vagyis a kedvező és kedvezőtlen előjelek kutatása a természettudományok bábája, s óriási elterjedése a mágikus szemléletből érthető. Minden állami és magánvállalkozást jelolvasás előzött meg, s ez rendkívül elősegítette a megfigyelőképesség fejlődését. Megjósolták a királyok uralkodásának időtartamát, az égi jelenségeket, a nap- és holdfogyatkozásokat, a hadi vállalkozások, az aratás, a vadászat, a halászat, az üzleti ügyek kilátásait, nem is szólva a családi élet eseményeiről, a horoszkópról, betegségekről; megjósoltak mindent. A jóslás módszerei elmélyítették a figyelmet a csillagászati jelenségek iránt, ráterelték az érdeklődést, a megfigyelést a vad- és a háziállatok életmódjára, a növényekre, a fiziológiai, az orvos- és természettudományi tüneményekre, az időjárásra. Hogy egyet említsünk, már Babilonban[4] megfigyelték a víz színén tükröződő színjátékot, amelyet interferenciatünemény néven Newton tanulmányozott 4000 évvel utóbb.

De az egész tudományos életben és irodalomban a kollektív jelleg az uralkodó, s ez megakadályozza a szerző vagy a tudósegyéniség előtérbe nyomulását. Szerző egyáltalán nem szerepel a megrögzített, személytelen irodalomban, senki sem fogalmaz, az írásnak tehát nem az irodalmi termelés a célja, hanem csak az irodalom létrejötte után veszi át a megrögzítő, az összegyűjtő eszköz szerepét.

A kor vallásos-kollektív szemlélete és az írás nehézkessége okozta együttesen, hogy a hieroglif-korból (a hivatalosan megörökített nagy művek, szövegek mellett) fennmaradtak ugyan vázlatos, alkalmi feljegyzések, levelek s hasonló szövegek, de fogalmazvány alig. Ez annyit jelent, hogy az írás ekkor nem szolgálja az egyéni gondolatközlő törekvéseket, s nem alkalmas arra, hogy az irodalom kollektív jellegét áttörje. Íráson természetesen nem csupán a betűvetés technikai műveletét értjük, hanem az írásművelés egész elhelyezkedését, szerepét a társadalmi életben. Az írói egyéniség kiemelkedése évezredek átalakulásainak eredménye, s első nyomai a betű-ábécével író népeknél (foinikok, zsidók, görögök) találhatók. A jelrendszerek nehézkessége miatt az írásművelés mesterség, életpálya, tudomány lett, amely egész embert követelt; csak külön szakemberek foglalkoztak vele, s ezek csakis vele foglalkoztak. A másoló más tudományt nem űzött, nem volt önálló tudós, hanem képzett hivatalnok, de természetesen nem nélkülözhette az irodalmi-tudományos tájékozottságot. A tudós, a pap bizonyosan tudott írni és olvasni, de tudományát nem írva művelte, s szerzeményét sem a saját keze írásában, sem a maga neve alatt nem hagyta ránk. A tudós, az "író" nem írt, csak meditált, alkotott vagy gyakorlatilag művelte szakmáját (orvos, mérnök stb.). Az ő nevét nem ismerjük, de a másolóét igen, ott áll a lemásolt mű végén, már csak azért is, hogy tudni lehessen, mekkora munkadíj illeti.

Ma a gondolattermelésnek nélkülözhetetlen motorja, mintegy technikai végrehajtója az írás; ez a gyakorló területe a gondolatkritikának, s nélküle csak hagyományszerű, népi költészet keletkezhetik. Az élőszóval előadott irodalom (tanítás, előadások, színház, rádió stb.) már előzetesen leírt, megfogalmazott irodalom, a szó csak a terjesztésnek egyik eszköze, s ha valóban irodalmi célú, okvetlenül megörökítésre törekszik. A mi szellemi munkánknak az írás a bábája és a koporsója.

E korban az írás bábaszerepe hiányzik. Ne felejtsük, hogy az írás ifjúkoráról van szó, amikor még egy rejtélyes és nagy tekintélyű tudomány dicsfényét kölcsönzi művelőinek, s társadalmilag is előnyös, szinte kiváltságos helyet biztosít számukra. Az írástudók elejétől fogva tudatában voltak hivatásuk magasabbrendűségének. Az egyiptomi irodalomnak becses emléke az a tanköltemény, amelyet a 11. dinasztia idején (Kr. e. 2160-2000) egy írástudó intézett fiához, buzdítván, hogy e jeles pályára lépjen. Sötét színekkel festi a kézművesek nehéz életét, nyomorát, azután így szól: "Én láttam az erőszakot, én láttam az erőszakot, azért hát csak a tudományon járjon az eszed! Én néztem a kézművesek munkáját, s valóban, semmi sem ér fel a tudományokkal. Mint a vízbe, úgy merülj el Kémi[5] könyvébe; ezt a szabályt fogod találni benne: Ha az írástudó Szilsziliszbe megy tanulni, a testi munkátlanságból semmi gondja se támad, más gondoskodik jólétéről, ő meg se mozdul, pihen. Fel van írva pontosan a szabályba: Láttam a mesterségeket képeken leírva, veled is megszerettetem az írói mesterséget, a te anyádat (táplálódat); nem csupán üres szó itt a földön, s aki azon igyekezett, hogy kiskorától fogva gyümölcsöztesse, tiszteletben részesül; elküldik mindenfelé, megbízásokat kap. Aki nem adja rá magát, nyomorban marad. - Aki írástudó, már csupán ezért is elébed teszik. Nem olyan foglalkozás ez, mint a mesterségek, miket szemed elé tártam; ott egyik társ gyűlöli a másikat. Soha még egy írástudónak nem mondották: Dolgozz ezért meg ezért, s meg ne szegd az előírást. Amikor én téged Khonuba vittelek, bizonnyal csak irántad való szeretetből tettem; mert ha csak egy napot nyertél az iskolában, az örökkévalóságnak szól az; a munkák, miket ott végeznek, olyan tartósak, mint a hegyek..."

A nimbuszra való vágyakozás általános emberi sajátság, eltérít a dolgok egyszerű, érthető formában való közlésétől, s a tudomány egyedárusítására tesz hajlamossá. A céhbeli tudós misztikus zárkózottsága, auguri öntudata és fölényes, néma mosolya ma sem ritka jelenség. Még kevésbé volt régen, s a gondolat műhelytitkai és az írás népszerűsítése elől, a nehézkes eszközökön kívül, a céhszellem is elzárta az utat. Így aztán az írás és az irodalom között éppen fordított volt a viszony, mint ma. A hieroglifek irodalmában nyoma sincs a gondolatkritikának (mint például a görögöknél), s velejében kimerül a hagyománykultuszban, a rögzítésben. Lapidáris egyszerűsítéssel azt mondhatnók, hogy csak a már "közölt", ismert és elterjedt irodalom kerül leírásra; a könyv tartalmát, szövegét előbb számtalan élő szavú "kiadásban" véglegesítették, s amikor már mindenki tudta, azaz "olvasta", csak akkor írták, "nyomtatták" le. Ami irodalom kellett hogy állandó közlésre kerüljön, azt recitálták vallásos és egyéb alkalmakkor a tömegnek vagy az illetékes hallgatóknak. Az írás nem forrása az irodalomnak, hanem torkolata, gyűjtőmedencéje; nem a gondolkodás támogatója, hanem az emlékezeté. A könyvszerkesztés nem magva a szellemi erők csírázásának, mint ma, hanem a termelés végső, hagyományszerűen megrögzített és változhatatlan stádiuma. A gondolat útja az írástól független. Babilonban akad szöveg, amelynek 1000 év múltán készített másolata szóról szóra, írásjelről írásjelre megegyezett az eredetivel; de már az is régi lehetett.

Ha mérlegre vetjük e kiváló népek nagy szellemi erejét, őstudományt teremtő képességeit, érdeklődésének elevenségét és sokoldalúságát, érzelmi életének mozgékonyságát, akkor be kell látnunk, hogy az irodalom nem tükrözi a vele egykorú szellemi élet teljességét, az írásműveltség nem halad az egyetemes műveltséggel párhuzamosan. Míg az alkotó erő egyéb teljesítményei igen magas szintre emelkednek, az irodalom ezeket csak mintegy utólag és hézagosan szívja fel magába. Bizonyos szempontból nézve, az irodalom hamis vagy talán csak hiányos képet ad a kelet-mediterrán népek értelmi evolúciójáról. Mozdulatlannak, megrögződöttnek láttatja, olyannak, mint amely minden előzmény nélkül ott áll haladásának végső fokain. E fokokat tekintve, fel kell tennünk, hogy az élet mozgalmasabb volt, mint az irodalom, vagyis hogy az írás a kultúrában - a miénkhez viszonyítva - csekélyebb, szolgaibb szerepet játszott.

Így például tudjuk, hogy Mezopotámiában eddig mintegy 100 000 agyagtábla került napvilágra; nincs jogunk ebből a számból a még lappangó és elpusztult irodalom terjedelmére következtetést vonni, de némi adatelemzésre módot adnak az eddigi leletek is. "Babilóniában és Asszíriában - írja Fitz József (1888-1964) - az agyagtéglákra rótt irodalom hatalmas könyvtárépületeket töltött meg -, ma ugyanezek az ékírásos szövegek egyetlen állványon elférnek." A 100 000 agyagtábla ma talán egy kisebb magánkönyvtár anyagának felel meg, s a mi számunkra több ezer esztendő termésének maradványait jelenti. Ekkora könyvmennyiséget ma egy kisebb európai ország évente termel. Assur-bán-apli a teljes sumér-kaldeus-bábeli-asszír irodalmat egybe akarta hordani ninivei könyvtárába, egész szervezetet mozgósított erre a célra ("mesterek gyülekezetét"), amelynek feladata volt, hogy a birodalomban s a külföldön feltalálható szövegeket rendszeresen gyűjtse össze és másolja le. Ha tehát egy megfelelő eszközökkel rendelkező szervező, ki bizonyára jól volt értesülve az irodalom terjedelme felől, egy intézkedés alapján s egy szervezettel lemásoltathatónak vélte azt, e tényből következtetést vonhatunk 3-4000 esztendő írásbeli teljesítményeinek nagyságáról. Az említett 100 000 táblát száz másoló, ha mással nem foglalkozik egy emberöltő alatt teljes kényelemmel feldolgozhatta volna. Ha csupán ezer táblát számítunk egyre, harminc esztendő alatt tíznaponként kellett volna egy-egy agyagtáblát teleírnia. Ez az arányszámítás persze teljességgel hipotetikus, és híjával van a gyakorlati tapasztalatnak, mégis fogalmat nyújt az írói tevékenységről; s ha hozzávesszük, hogy e leletek nagy része nem irodalmi-tudományos, hanem levéltári anyag, akkor mégsem beszélhetünk e nép "rendkívüli íráskedvéről", mint a kutatók általában teszik. S amit az asszír-babiloniakról mondtunk, mutatis mutandis áll a hierogliffel író legtöbb népre is.

Már az írás formájában, a jelek kezelésében sokkal nagyobb változatosságot mutatnak ezek a népek, de ezt elsősorban az anyag s az íróeszköz, vagyis a technika hozza magával. Az ékírás technikáját az agyag határozza meg; karaktere gépies, gyakorlati, anyagias. Semmi szempihentető tér, a száraz forma felett lebegő változatosság a ductusban, csak takarékosság, fárasztó helykihasználás, jeltörpítés, sűrítés, ami egyedül a feladat technikai végrehajtását ismeri céljának, s a végeredményben iparszerűvé teszi az írást. Igaz, hogy törpíteni és sűríteni kellett, mert egy mai regény terjedelmű könyv több ládát töltött meg; s igaz, hogy az agyag és az ezernyi apró tábla nem alkalmas az esztétikai ösztön kielégítésére: a szín teljesen hiányzik, a barna, fekete, vörös cseréplapokon az írás csupán bemélyedés, véset; képre-díszre hely nincs bár éppen illuminálni, egy-egy kis képpel-rajzzal cifrázni lehetett volna. A képesség megvolt rá, erről a szobrok, domborművek, az ornamentika pompás művészete tanúskodik; de a kőre felrótt írás jottányit sem különbözik a könyvírástól, sőt avval a barbár szokással találkozunk, hogy a szöveget rávésték a domborművek és a szobrok alakjaira. Az ékírás apró bolhabetűi zsúfolt, sűrű sorokban végtelen végig vonulnak a nagyszabású kompozíciók alakjain, isteneken, királyokon, harcosokon, népeken, hegyen-völgyön, erdőn-mezőn.

Sokkal több szeretetet és játékos fantáziát árul el a fatáblára, selyemre vitt kínai írás, amely a díszítő formáknak, a "szép"-írásnak tucatnyi változatát teremtette meg. Még inkább mondható ez az egyiptomi képírásról, mely a kurzív ductus, a kézírás kialakulása után is mindvégig megtartotta finom, könnyed rajzú képformáit, élénk színeit, meglepően találékony változatosságát, úgy hogy egy-egy teleírt falfelület ritmikus összhangja tisztára művészi hatást ébreszt. S persze, szerencsésebb az egyiptomi könyv anyaga, a papirusz is; a fehér lapon a meleg fényű, sötétbarna tinta s a rubrum vöröse szemet gyönyörködtető; díszesebb, drágább tekercseken az íráshasábok felett pedig tarka képek szalagfríze vonul.

Az igazi írásművészetet azonban Bizánc hozza, az ókor bukása után. A bizánci könyv több mint iparművészeti teljesítmény: ihletett művészet. Talán kevesen tudják, hogy a török elől Velencébe menekült bizánci könyvművészek illuminációi adták az első lökést a kora reneszánsz festőinek, s e réven ők indították el az egész reneszánsz művészet nagyszerű felívelését. De az európai írástudományról később szólunk.

Állítható talán, hogy az írás a történelmi idők ókorában nem az irodalmi termelést szolgálta, lényegében csak szerencsés eszköz volt a kialakult hagyományok, a befejezett alkotások fennmaradásának biztosítására. Hogy történettudományunk a tárgyi emlékekkel szemben oly előkelő szerepet tulajdonít a kora ókori írásműveltségnek, annak több oka lehet. Egyrészt hajlandók vagyunk hinni, hogy az írás éppoly fontos, gyakori és nélkülözhetetlen eleme volt az életnek, mint a mai időkben, másfelől helytelen távlatot teremt az is, hogy az írott emlékek a legkönnyebben használható s legközvetlenebb forrásai a múlt feltárásának. Nem kell "megszólaltatni" őket, maguktól beszélnek. A régészeti maradványok, romok, emlékművek, művészi alkotások más síkokon fejezik ki mondanivalóikat, s noha a maguk nyelvén ékesebben szólnak, adatszerű utalásokkal alig-alig szolgálhatnak. Az élet, a civilizáció egyéb termékeinek emlékei pedig szórványosak, töredékesek s e roncsok nyelvét megszólaltatni nehezebb, mint egymással egybevetni az irodalmi dokumentumok tanúvallomásait. Az a nagy gyakorlati és tudományos haszon, amit a történettudós az írott forrásokból merít, önkéntelenül megnagyítja szemében e forrásteremtő munka méreteit. Pedig a felsorolt példákon láthattuk, hogy a költészet s a tudomány önállósága, szakmai autonómiája ismeretlen fogalom e korban; minden az "isteni világrend" fenntartásának vagyis a vallásnak szolgálatában áll, még a látszólag világi, gyakorlati célú tudomány is - mint ahogy az egész állam, az egész társadalom egy isteni eszme megvalósítására alkotott szervezet. Az orvoslásban épp annyi helyet, ha nem többet, foglal el a rítus, az imádság, a ráolvasás, mint a gyógykezelés; a csatornák ásását, az épületek emelését a királyok, vagyis isten földi megszemélyesítői indítják el isteni parancsok szerint, vallásos szertartásokkal. (Ez a szokás máig fennmaradt, csakhogy a földi hatalom képviselői végzik.) Az irodalomnak, a tudománynak ez az alárendeltsége rámutat a lépcsőfokra, amelyet az irodalom, a tudomány s nyomukban az írásművelés e kor jelenségeinek értéklétráján elfoglal. Öntörvényű s pusztán saját anyagukból merítő szellemi törekvésekről, a mai értelemben véve, alig beszélhetünk. A hieroglif-népek felhasználták a költészetet és a tudományokat, de igaz értelemben vett irodalmat: szellemi életüket teljesen s híven tükröző képet nem teremtettek belőle.




Az írás ősformái

Az írás története természetesen nem az első leírt betűvel veszi kezdetét, hiszen az írás lényege voltaképp nem egyéb, mint egy gondolatnak látható formában való megörökítése. A megörökítésen, a maradandó formán van a hangsúly, mert a taglejtés például, noha szintén látható jel s kifejez valamit, nem írás. Így hát közlőjelnek, azaz írásjelnek nevezhető minden olyan eszköz, amely alkalmas arra, hogy egymagában tudósítson valakit valamiről, közöljön valamit. Amikor az ember például halottja sírja fölé követ állít, a lent nyugvó emlékét örökíti meg, s kegyeletét közli az arra járóval.

Ez a tárgy-írás; az efféle tárgyakkal való jelzések minden népnél, minden korban megtalálhatók, s eredetük bizonyára azokba az időkbe nyúlik vissza, amikor az ember társas életet kezdett élni. Jelentésük és formájuk ezerféle. Az óceániai szigetlakó a tilos ösvény elejére megtört gallyat állít, a civilizált országokban falun tilalomfát (keresztet), botra tűzött széna- vagy szalmacsomót szúrnak le, a városokban vörös lámpást gyújtanak. A technikai kivitel változik, a szokás ugyanaz marad. Ha a polinéziai bennszülött az erdőben gyümölcsfát talál, meghatározott módon rákötött levélfonadékkal jelzi birtokba vételét. Hasonló tulajdonjelet akasztott vagy vésett a fára a régi germán, ha odvában vadméhtanyára bukkant. A nomád népek, a vándor emberek, a hivatásos csavargók az útjelzések egész bonyolult, sokjelentésű rendszereit fejlesztik ki. A mi cigányaink egy útszéli bokorra kötött rongydarabbal vagy földbe szúrt faággal nemcsak az útirányról, hanem az elhaladtakról és céljaikról is tudnak felvilágosítást adni. Hasonló módszerrel élnek a tovavonuló néger törzsek. Weule írja: "Ha az észak-amerikai abnaki vadásztörzshöz tartozó indián utána jövő társait értesíteni akarja, merrefelé ment, a menetirányba mutató botot szúr le ferdén a földbe. Egy közvetlenül az ág tövébe szúrt cövek ezt mondja: erre mentem, de nem messzire; a távolabbra dugott cövek ezt jelenti: messze vagyok; több cövek sorjában ugyanannyi napi távollétet jelent." A mi régi vándorlegényeink, mai csavargóink, az amerikai "hobo"-k stb. az utak mentén, szálláshelyeiken hátrahagyott jelekkel minden fontos tudnivalóról értesítik társaikat: a falu vagy város lakóinak jelleméről, kereseti módokról, közbiztonsági állapotokról, a rendőrség szigoráról; minálunk ezt "cinkelésnek" hívják. Ugyanígy tájékoztatják a koldusok falra, kapura rótt jelekkel szaktársaikat, hogy a ház gazdája bőkezű-e vagy szűkmarkú, szelíd-e vagy goromba. Ha az indián egy elhagyott sátorhely bejáratrészénél földbe vert cöveket talál, megtudja ebből, hogy a hely nem alkalmas sátorverésre. Az európai turistaösvények bemeszelt fáin, forrás-, menedékház-jelzésein ilyen ősrégi hagyományok élnek tovább, éppúgy mint a vadászok szándékosan hátrahagyott nyomjelzéseiben. S általában százféle más jel: a póznára szúrt, tűzveszélyt jelentő vagy tűzrakást tilalmazó szénacsomó, a kocsmaajtó fölé akasztott gyaluforgács vagy borókaág, a mesterségeket jelző cégérek vagy jelvények, a kürt a postahivatalok ajtaján, a szárnyaskerék, a közlekedési szabályokra figyelmeztető táblák, sőt a katonai rangjelzések - mind kezdetleges írásjelek.

Nagyrészüknek közös vonása az emblémaszerűség, azaz jelentésüket nem magukban hordozzák (mint például a lakatos cégére: a kulcs, vagy a kovácsé: a patkó), hanem közmegegyezés ruházza rájuk. Ilyenek például a katonai rangjelzések, az egyesületi, a pártjelvények, a sportversenyek "kupái", érdemrendek, a címerek egy része, a babérkoszorú, a homlokpánt (diadém, a korona őse). A vallások telve voltak és vannak velük; embléma volt Uszir (Ozírisz) níluskulcsa, Zeusz villámkötege, Thor pörölye és minden istenjelvény; a bráhmanok homlokjele, a buddhista szentek glóriája, a vértanú-pálma, a szűzek lilioma, a püspök pásztorbotja, süvege, a papsapka (birétum), a cingulus és így tovább a végtelenségig. A mohamedánoknál a turbán kötésmódja elárulja, miféle közösségbe, rangsorba stb. tartozik a viselője. Az ilyen, társadalmi helyzetet, állapotot jelző emblémák nagy számban voltak és vannak: a bűnözők megbélyegzése (tüzes billoggal), a zsidók sárga foltja, a lányok pártája, az asszonyok fejkötője. A biedermeier kor polgár erkölcse a felserdült fiúra hosszú nadrágot adott, a lányra hosszú szoknyát, de ha férjhez ment, szabad lett a keblét lemeztelenítenie (dekoltázs). Igen érdekes tanulmány, miért mosódnak el ilyen "szokások", hogyan cserélődnek újakkal, s a művelődés figyelője sok kuriózus tünetre bukkanhat.

Mindevvel korántsem tértünk el tárgyunktól. Így láthatjuk, hogy noha a tárgyírás használata térben, időben és változatosságban szinte korlátlan, mégsem lehetett belőle igaz írás. A tárgy-jelek hátránya, hogy nagyrészük megegyezéses értelmű, azaz használatuk szűk körű, ezenkívül jelentésük nem sokféle változatának kifejezésére képesek csak. Viszont mélyebb tartalmat is lehet beléjük vinni. A sírkőállítás szokását már említettük. Arábiában sok helyütt látni ma is a szentek sírépületein felállított köveket, ezeket olajjal keni meg az arra járó hívő, vagyis áldozik a halott emlékének. Innen ered az emlékműállítás halhatatlan szokása.

Bővebb teret nyújtanak a feljegyzésekre az ún. rováspálcák. Ezek hosszában kettéhasított fadarabok, s különösen szerződések, kölcsönök, adófizetések, darabszámra végzett munkák ellenőrzésére alkalmasak. Használatuk a magyaroknál általános volt; az adószedőt ravónak, rovónak nevezték, innen ered a "megróni" szó s a szólásmondás: "sok van a rovásodon" stb. Ma is előfordul: a két pálcarészt egymás mellé illesztve, egy-egy jelet rónak rá, s a felek maguknál tartják az egyik darabot, amelyre így csak közakarattal lehet újabb jelet vésni, azaz a szerződés egyoldalúan meg nem változtatható, csalni nem lehet. Ha például bizonyos számú fuvar elvégzéséről van szó, a munkaadó és a munkavállaló összeillesztett pálcájára minden forduló után közös bevágást rónak, ami kizárja az utólagos nézeteltéréseket. De egy magányos pálcára is lehet meghatározott jelekkel számadásokat, feljegyzéseket róni, s ez a könyvvezetés nálunk még a múlt században is dívott a számadó juhászoknál, gulyásoknál stb. A rovásos feljegyzés igen nagy területeken volt használatos. Szibériában, Afrikában, Óceániában ma is él, Német-, Francia-, Oroszország mind ismerte, Angliában még a múlt században is használták adószedésnél, nálunk meg éppen gyakori volt, ahogy említettük, s különösen a fuvarosok kedvelték egészen a legújabb időkig. Eredete ennek is szerfölött régi lehet. Az aurignaci kor[6] (jégkor) vadászemberének tanyahelyein több csontmaradványt találtak (fapálca, ha volt, rég elkorhadt) kisebb-nagyobb számú, de láthatóan valamely rend szerint rájuk rótt vonaljelekkel. Ezeket a rovásokat aligha lehet puszta dísznek tekinteni, mert a régi korok embere az öncélú díszítést nem ismerte, s minden vésetének, rajzának célja, értelme volt; így lehetséges, hogy ezek a rovások csak valaminek a számbavételét, valamely munka lerovását jelezték, vagy az emlékezet erősítését szolgálták.

Pálcaformájú a hírvivőbot is; nevét onnan nyerte, hogy üzenet-küldéskor használták, s velejében mnemotechnikai, emlékezetgyámolító célt szolgált. Ahány pontból állt az üzenetvivő mondanivalója, annyi különböző formájú jelet véstek a botra, s ezeket a futárnak meg kellett jegyeznie. Ugyanolyan eljárás ez, mint amikor csomót kötünk a zsebkendőnkre. A rováspálcával szemben már bizonyos fejlődésre ad alkalmat a hírvivőbot, amennyiben az azonos tartalmú pontozatok hasonló jeleket kapnak. Európában a skandináv népek használtak ilyen botokat háborúkor, sereggyűjtésre, ahogyan egy régi norvég törvény előírja. (Hasonlított tehát a magyarok véres kardjához.) Használata Jensen szerint az ausztráliai népek közt a legelterjedtebb, de Gordon Maccreagh, a neves dél-amerikai utazó is leír egy hasonló eszközt, amellyel a Vaupés folyó menti indiánok élnek. Aki ezeknek az indián törzseknek a területén akar utazni, jól teszi, ha valamely hozzáértő bennszülöttel ilyen botot faragtat. A faragó különböző jelek formájában rávési a megrendelő személyét, útirányát, céljait stb.; itt a jeleknek tehát már határozott, bárki által leolvasható tartalmuk van. Maccreagh névjegybotnak nevezi, szerepe ugyanaz, mint az útlevélé. Mikor az utazó egy faluhoz érkezik, előbb a botot kell beküldenie, ott elolvassák, s ha nincs ellene kifogás, a főnök botjával együtt visszaküldik; ellenkező esetben csak az utas botját, amelynek jelentése ezáltal útilapuvá változik. Az eljárás az indiánok fejlett udvariasságáról tanúskodik. Egyébként az észak-amerikai indiánok közt is használatos, s ezek egész útleírásokat tudnak reáróni, hegyek, síkságok, folyók egymásután következő jelzése által. Egyes kutatók szerint Kínában ezekből a faragott botokból fejlődött ki a szerződés-szövegezés egy újabb formája, amely már közel áll a maihoz.

Jelzésmód és használat dolgában hasonlít hozzá a vampum-írás; az algonkin és irokéz indiánok találmánya, csakhogy ennél az ábrák mellett a szín s maga az anyag, a kagyló is jelentőséggel bír. Vampum magyarul kagylót jelent, s az irat nem egyéb, mint egy kagylókkal telefűzött szalag, amelynek közepébe különböző színű és nagyságú kagylókból formált figurákat illesztenek. Ha például egy törzs a másiknak fekete szalagot küld, közepén a harci bárd vörös ábrájával (máskor vörös szalagot fehér bárddal), ez hadüzenetet jelent; fehér szalagon két egymást fogó, sötét színű kéz békekötést. Képünkön (2. ábra) egy indián törzs és William Penn[7] kézfogása látható.

Ily módon a kagylószalag történelmi okmány is volt és lehet, noha velejében csak jelkép, s ha megőrzik, emlékeztető. Használata megszabott rítusokhoz köttetett: mikor a kiküldött követ az idegen törzs vezetőinek tanácsa elé lépett, magasra emelte a szalagot, és így szólt: "Evvel a vampummal megnyitom szemeiteket és megtisztítom füleiteket..." Ha ajánlatát elfogadták, otthagyta a szalagot, s ez így a megállapodást dokumentumszerűen megrögzítette. És bármily sok vampumot őrzött is idők folyamán egy-egy törzsfőnök, mindegyiknek "tartalmát", az elmondott beszédeket s az esethez fűződő körülményeket mind pontosan emlékezetében tartotta, az írástudatlan népek rendkívüli megjegyzőképességével. Feladata volt az is, hogy időnként egybegyűjtse a törzs fiataljait, az okmánytár minden egyes darabját tüzetesen megmagyarázza és emlékezetükbe vésse. Így a vampum az ivadékról ivadékra szálló törzsi krónika fenntartásának eszköze lett. A névjegyboton és a vampum-övön már feltűnik az írás fő kelléke, a bárki által olvasható közlés, igen kezdetleges formában.

Egy másik kagylóírás ma is használatos még: a kauri-füzér. A nyugat-afrikai Rabszolgapart négerei üzennek, leveleznek vele; egy kauri kagyló magában tagadó értelmű; kettő, nyílásával egymás felé fordítva, barátságot, egyetértést jelent, elfordítva ellenségeskedést, nézeteltérést és így tovább. Jelentését egyébként körbefűzött jeltárgyakkal bővíteni lehet; pl. egy füzéren négy kauri kagyló közé és mellé két kis nádköteg és egy gyümölcshéj van kötve, jelentése rokonoknak és barátoknak szóló értesítés: "A családapa betegsége súlyosbodik, állapota egyre rosszabb."

Noha nem ad tartalmi közlést, mégis sokkal bonyolultabb a zsinór- vagy a csomóírás. Nemzetközi neve kipu, így hívták Peru és Bolívia régi lakosai, s rendszeres használata az inkák (királyok) hatalma alatt fejlődött igen magas fokra; ők valószínűleg az araukánoktól vették át. Egyébként más népek is ismerték, sőt a kínai hagyomány szerint ez volt az írás legősibb alakja. (Egyszerű keresztkötés formájában már találkoztunk vele.) A kipu velejében szintén mnemotechnikai eszköz volt; különböző vastagságú és színű zsinórokra kötött csomók tömegéből állt. A rövidebb-hosszabb, gyakran több méter hosszú, vastag főzsinórról tarka színű fonalak ágaztak szét rojtszerűen; ezeket bonyodalmas módon összefonták, és csomókba hurkolták. A csomók jelentése a fonal színétől, a hurkolás módjától és számától függött. E rendszernél fogva főként statisztikai összeírásokra, számvitelre, közigazgatási célokra szolgálhatott.

Használata: a legvastagabb fonalból fűzött csomó jelenti a legmagasabb értékű összeírandó anyagot, a reákötött csomók pedig ennek az anyagnak a mennyiségét; e köré aztán különböző színű, fokozatosan vékonyodó zsinórok sorakoznak, kisebbedő csomókkal, az anyag- és számérték csökkenése szerint. Ha például népszámlálásról volt szó, a legvastagabb fonál jelentette a hatvan évesnél idősebbeket, a csomók pedig ezeknek a számát; az utána következő az ötvenéveseket és így tovább. Tárgyak, terméseredmények s más effélék összeírásánál ranglistára szedték a dolgokat: az első volt a kukorica, a második a borsó, utána következett a bab, a tök és minden egyéb. A kipu pontos jelentését természetesen csak az tudta kiolvasni, aki ismerte az összeírás tárgyait, különben puszta számsornál többet nem kapott. Ebből valószínű, hogy az állami adminisztráció rendben tartására használták, s ennyiben neki is okmány-jelentősége volt. A "könyvelést" külön hivatalnoki kar végezte, a kipu-kanajakok, s nem lehetett könnyű a dolguk, mert például egy sírban talált kipu-köteg 4 kilogramm súlyú, rendkívül hosszú és csomóinak száma végtelen. Garcilaso de la Vega, az inka hercegi származású, de spanyol nevelésű történetíró (17. sz.) azt írja, hogy a peruiak a kipukkal fel tudták sorolni az ütközetek, a követségek, a királyi rendeletek számát, de az üzenetek és a rendeletek szavait már nem voltak képesek beleszőni. Más írók szerint krónikákat, költeményeket, törvénygyűjteményeket is feljegyeztek ugyan vele, de ezt valószínűleg úgy kell érteni, mint a vampum-írásnál láttuk. Egy spanyol történetíró mindenesetre azt mondja, hogy egy hozzáértő indiánnal elmagyaráztatta több kipu-köteg tartalmát, s így szerzett művéhez forrásanyagot. A puna-indián pásztorok ma is ismerik, s kizárólag állatállományukat tartják vele számon. Mindebből az következik, hogy a ránk maradt kipukötegeket sohasem fogjuk megfejteni.

De a csomóírás felbukkan a kínai történelemben is, s így a kínai írásról szóló fejezetben még találkozunk vele. Viszont Hérodotosz írja, hogy a régi perzsák a csomózott fonalat időmérésre használták; az ún. "kicsi öv" formájában ugyanott egy politikai szövetség jelvénye lett belőle. Úgylehet, a germánoknál is volt valami jel szerepe a fonalas csomózásnak, mert belőle származik a runa-rendszer ferdeágú kereszt-jele, amely névhelyettesítő és tulajdonjogot jelentő jegy, s ma is Knoten azaz csomó a neve.

Végül említsük meg a testre írt, bőrbe edzett jeleket: a tetoválást, helyesebben tatuálást (ta-tau); ez közismert szokás, különböző színű és alakú ábráknak az élő ember bőrébe való edzéséből áll. A kultúra kezdeti fokain álló népeknél mindenütt megjelenik; első célja mágikus: a jelbe foglalt erőt átviszi a jelet hordozóra, varázslat tehát, s ezért igen nagy a fontossága. Aki bőrén viseli valamely hatalmas isten, személy vagy állat jelét, hasonlóvá válik hozzá; de általánosabb előnyöket is lehet elérni egy-egy szín, a vörös, a kék stb. egyszerű alkalmazása által: egészséget, öregkort, nemzőerőt. (NB. a tatuálás bizonyos módja a napszúrás, bőrégés ellen is igen alkalmas védekezés, de a népek ezt csak mellesleg említik.) Még általánosabban szolgálhat valamely törzsbe, társadalmi kasztba, klubba való tartozás jelölésére; így például a 20. század és Európa kellős közepén a náci SS-harcosok is karjukra tetoválták a csodatévő jelet. Végül jelenthet életkort, kiváló cselekedetet, mint az érdemrend. Az új-zélandi maorik dekoratív művészetté fejlesztették. Testfestés formájában a mi civilizált történelmünkben is szerepet játszott; az óbrit (kelta) nemesség tagjai kékre festették bőrüket; a római diadalmeneteken a császár látható testrészeit, arcát, kezét pirosra festették, ez volt a halhatatlan istenek és az örökélet színe; a bizánci császárok és házuknak tagjai szintén rituálisan festették magukat, s hajukat, szakállukat aranyporral hintették be.

*

A tárgyírás bemutatásánál látszólag sokfelé kalandoztunk el, de nem felelőtlen szeszélyből, hanem céltudatosan. Egy dologról bizonyára meggyőztük az olvasót, arról, hogy az írásra, közlésre használt tárgyak családja roppant nagy kiterjedésű és változatos, időtlen idők óta rendkívüli életerőről és szaporodó képességről tesz tanúságot, eleven kapcsolatban áll az egyetemes életformák szövevényes szervezetével, onnan kivágni, s pusztán magában vizsgálni nem lehet, éppúgy, mint magát az írást sem. Tapasztalatunk szerint azonban szerepét a művelődés történetében nem méltatták eléggé, sőt magában az írás történetében is fontosabb mozzanatot jelent, mint első pillantásra látszik. Ugyanis éppen az írás eredetét borító homályt segít eloszlatni.

Noha a tárgyakkal való írásnak gyakorlati értéke, tudósításra, tartalomközlésre való célszerűsége nyilvánvaló, mégis megvizsgálandó, vajon eredendőleg is csupán ez az ésszerű gyakorlatiasság állott-e a bölcsőjénél, pusztán az a felismerés szülte-e, hogy egy-egy gondolat valamely tárgyba belerejthető, s így továbbítható? Sok példát, adatot hoztunk fel, mely alkalmas megvilágítani a kérdést. Azért is tettük ezt, mert mostanában az az elmélet járja, hogy a tárgyírás jellegénél fogva gyakorlati eredetű szokás, a közlés kényszere vagy nyilvánvaló haszna váltotta ki, kb. úgy, mint az első szerszámok használatát. Az írás eredetéről ma már aligha tagadható, hogy képvarázs volt, azaz semmi köze az írótevékenységhez, s az elmélet szerint úgy lett belőle írás, hogy az ember végre is átlátta, hogy a tárgyíráshoz hasonlóan a képnek is van közlő képessége, s ettől fogva e tulajdonságát szükség szerint felhasználta "írásra". Ennek a két gyökérszálnak: egy gyakorlati szokásnak és egy mágikus tevékenységnek összefonódásából nőtt ki aztán az írásművelés terebélyes fája.

A kérdésre a válasz mégsem ilyen egyszerű, illetve a gyanús éppen az, hogy a válasz nem egyszerű, hanem kétoldalú, heterogén. Nem kívánunk eleve mindent a mágiába belesüllyeszteni, de kétségtelen, hogy az emberiség minden közös cselekvése egy-egy gazdaságilag és kulturálisan egységesen determinált korban törvényszerűen egyértelmű és egységesen meghatározott. Az is kétségtelen, hogy azokban a korokban, ahol az írás kezdeteit kereshetjük, az ember a mágikus szemlélet hatása alatt állt, ez volt a döntő, meghatározó tényező a maga és a világ viszonyában. Az olyan "szokás", mint a tárgyírás, lehetett gyakorlati célú, de tudjuk azt is, hogy egy-egy tevékenység csak akkor válik igazában szokássá, ha formája, végbevitelének módja kötelezővé lesz, azaz törvényerőre tesz szert. A törvényszerűség pedig azt jelenti, hogy akkor is meg kell tartani, ha a gyakorlati célhoz nem föltétlenül szükséges az előírt forma, vagy más eljárás is lehetséges. A szokás így rítussá válik, a forma a cél elérésének föltételévé és biztosítékává. Így tehát a tárgyírás sem lehetett más, mint szigorúan formális, törvényerejű szokás; azzá kellett válnia, hogy szokássá, írássá legyen.

A gyakorlati, a "szokásos" cselekvés és a szertartásos, mágikus cselekvés közt a szemléleti különbség ezen a ponton elenyészik. Viszont a szemléletmód nem változtatja meg a lényeget. Mi tehát a lényegi különbség a kétféle cselekvés között? A racionális cselekvés tárgya konkrét, határozott, ismert fogalmakkal dolgozik, módszere a logika, vagyis a fogalmakban rejlő tényszerű erő, tartalom felhasználása. A mágikus cselekvés tárgya határozatlan, ismeretlen, módszere prelogikus, vagyis a formális ténykedésben rejtőzni vélt elemi, általános, "szellemi" erők felhasználása. Az egyikben az ismert mozzanaton van a súly, a másikban az ismeretlenen, s ez szabja meg a kétféle módszert. De a cél mindkettőben azonos, gyakorlati, "ésszerű", s nem más, mint az ember és a természet viszonyának rendezése - amott felismert, tisztázott jelenségek, emitt ismeretlen, homályosak felé.

Végelemzésben tehát ez a megkülönböztetés: gyakorlati tevékenység és mágikus tevékenység - nem szabatos. A varázslás lényegében nem egyéb, mint ismeretlen vagy érzékfölötti, tehát "magasabb rendű" természeti erők felhasználása, azaz célja teljesen gyakorlati. S minthogy ama régi ember ezeket az erőket nem ismeri, csak egy dolog biztosíthatja tevékenysége sikerét: a szabályok pontos megtartása, a rítus. A végső kérdés tehát az, vajon hogyan jutott ezeknek a vélt vagy valódi szabályoknak birtokába az ember? De nincs itt a helye, hogy erre válaszoljunk, az írás történetére csak annyi tartozik belőle, amennyit eddig elmondottunk.

Egy gyakorlati eredményt talán leszűrhetünk. Ha helytáll az a feltevésünk, hogy az ábrázolás a mágikus életforma egyik funkcionális alkatrésze, akkor megjelölhetjük a társadalmi formák váltakozásának, fejlődésének azt a szakaszát is, amelybe az írás "születése" elhelyezhető, ahol kialakulása legelső kezdeteit vette. Az általános művelődéstörténetből tudjuk, hogy az anyajogú társadalmak megszerveződése idején s vele közös folyamatban nyomult a mágikus szemlélet a vallási élet előterébe. S ha állításaink összhangba hozhatók a kutatás minden egyéb idevágó eredményével, akkor pontosabban kirajzolódik előttünk a megszülető írás első lépéseinek egész környezete, s a homály, mely ezt a pillanatot oly sűrűn borította, kissé megvilágosodik.




II. fejezet
Hieroglif írás
A képírástól a betűírásig

Az eddig felsorolt "írás"-módok megegyeznek abban, hogy az igazi írói tevékenység hiányzik belőlük; nem függetlenek az anyagtól, amelyre rovattak, anyag és jel együtt teszi az írást: a vampunban a kagyló is szinte éppoly fontos, mint a beleszőtt ábra, a kipu fonál nélkül el sem képzelhető, a tatuálás csak testre edzve érvényes. Ámde az írás célja a puszta közlés, s e mellett a hordozó anyagnak csak gyakorlati jelentése van; célját pedig akkor éri el, ha a közlendő gondolatot a lehető leghívebben ábrázolja. Mégis, ahogy már láttuk, az írás elsőrendű megteremtője nem a közlésvágy volt, indítóoka és célja mágikus értelmű. A vadász, ha megfelelő szertartások mellett a falra rótta az elejtendő állat képét, megbűvölte vele, ha fegyverére véste, biztos találatot ért el. Természetesen minél pontosabb, hívebb volt a rajz, annál teljesebb, sikeresebb a varázslat. Ez az ihletője a barlangi művészet megdöbbentő jellemzőerejének, realisztikus hűségének, nem az utánzás ösztöne, nem a játék, sem a gyönyörködtetés vágya, nem az esztézis. Találunk ugyan a barlangi rajzok mellett hevenyészettnek ható, vázlatszerű vagy torz alakú ábrákat is, de ezek jelentése számunkra kihámozhatatlan, a bűvölésnek, a rítusnak valamilyen más, ismeretlen formáját rejthetik. Viszont logikus, hogy a képeknek közlőértéke, írásjelmivolta is hamarosan megvilágosodhatott, éppen a rajz világossága, közérthetősége folytán. Ha a vadász a bölény, az oroszlán, a vadló fára, csontra vésett vagy bőrre írt ábráját elküldte valamelyik társának, emez könnyen megérthette, hogy az állatokat elejtette, vagy vadászatukra hívja őt. Az első ilyen, hordozó anyagától független közlés volt tehát az első, kezdő lépés az írás kifejlődésének útján.

Az ábrázoló tevékenységnek ez a szemlélete azonban erősen módosítja a művészetek kialakulásáról vallott eddigi nézeteinket. Sokáig úgy vélték, hogy már a barlangi[8] művészetet is az ember természetes művészi képessége, játékos, gyönyörködő ösztöne szülte; ez a nézet már a múlté, de persze érthető az is, hogy a művészettörténetek az ősművészetet öncélú tevékenységképpen tárgyalják.

Hogy az ábrázolás és az írás kezdetben azonos tevékenység volt, igazolja, hogy a legtöbb nyelvben mindkét fogalmat ugyanaz a szó fejezi ki. A magyar egészen a 19. századig "írta" a képet. (Arany János egyik versét a "fényképíró úr"-hoz intézi), s a nép ma is iratos húsvéti tojásról, iratos hímzésről beszél. A német schreiben ősei a latin scribere és a görög szkariphaoma vésést, kőre, fára való bekarcolást jelent; a szláv pisat (írni) etimológiailag a latin pingere (festeni) és az óhindu pinkte szóval azonos.

A döntő kérdés azonban ez: ha az ábrázolás és az írás egy kulturális fokon azonos művelet, mi különbözteti meg e kettőt, honnan tudjuk, mikor állunk szemben vallásos tevékenységgel és mikor közléssel. Minthogy a két művelet célja más és más, legcélszerűbb, ha gyakorlati alapon közelítjük meg a kérdést. Midőn a kép tárgya, tartalma epikai, elbeszélő jellegű, kompozíciója bonyolult, széthulló, kivitele vázlatos, jelzésszerű, egyszóval kevéssé "művészi", akkor valószínű, hogy valaminek az elmondása, leírása, közlése a célja, azaz a rajz írás. Efféle véseteket (petroglifákat) sziklákon, barlangok falán tömérdek mennyiségben hagyott reánk a kezdetkorok "művészete", s még gyakoribbak, mert számuk is nagyobb lehetett, a kődarabokra, csontra, szarvra, fára, bőrre karcolt vagy festett leletek. A legismertebb lelőhelyek Franciaország déli része, Spanyol- és Svédország, Észak-Afrika, Észak-Amerika és Grönland, de a világ minden tájáról szinte áttekinthetetlen mennyiségben kerültek elő. Az írásnak ezt a fajtáját, minthogy módszere, eszköze a kép, képírásnak, piktografiának nevezzük. Megfejtésük ritkán támaszkodik szilárd alapra, s rendesen "vadászjelenet", "táncjelenet", "harci jelenet" stb. címmel könyvelik el az érthetőbbeket.

A figurális ábrázolások nagy számából s főleg kivitelük módjából, epikai jellegükből bizonyosnak látszik, hogy készítőik már gondolataik közlésére használták őket, mint ahogy a mai "ősember" is teszi. Ausztrália, Óceánia, Afrika, Északnyugat-Szibéria népei közt sokféle változatára akadunk, illetve akadtunk ennek a képírásnak, s a legsűrűbb használatnak Észak-Amerika indiánjai között örvend. A rajzok természetesen nem művésziek, céljuk már nem a tárgyak hű "átvarázslása", hanem csupán jelzése a legjellemzőbb körvonalak felvetése által. A gyakorlat folytán vagy a kezdetleges ábrázoló képesség miatt, az egyes jelzések annyira megegyszerűsödnek, hogy szinte már csak utalásokká, szimbolikus ábrákká, helyesebben írásjelekké válnak, s az avatatlan föl sem ismeri bennük az eredeti mintát; sőt egyezményes jelek is feltűnnek rajtuk.

A képírás tehát már valóban írás; egységes jellemzését nehéz megadni, minthogy az emberiség egész ismert életén végigvonul, s a földkerekség minden táján élt és él. Elemi formájúnak akkor vehetjük, amidőn még tisztán csak rajz, jelenetet vagy történetet ábrázol, azaz beszél el, minden rövidítés, szkématikus vagy megegyezéses jel nélkül. Ilyen egy ismert busman sziklafestmény; tökéletesen ugyanaz, mint a mi csataképeink és történelmi festményeink, s éppoly könnyen érthető: a busmanok elraboltak egy marhacsordát, s védekeznek az őket üldöző kafferek ellen. Nem kevésbé világos egy másik busman festmény: struccvadászatot mesél el, jobb felől a struccnak álcázott vadász közeledik, s a gyanakodó struccok viselkedését pompás megfigyelő művészettel jeleníti meg. De a legtöbbre ezen a téren az indiánok vitték, ám a nagy gyakorlat folytán már sok egyezményes jelet, egyszerűsítést, szimbolikus és utalásszerű ábrát használnak. Ezek egy-egy törzsnél általában közösek, de lehetnek egyéniek vagy alkalmiak is. Így a lenape (delavár)[9] indiánoknál az embert egy kör s felső részére vont ferde vonal jelenti, azaz a fej és a skalp ábrája; a háborút ferde szárú kereszt, az eget vízszintes vonal, fölötte félkörív. A dakoták lópatát rajzolnak, ha lovat vagy lólopást akarnak jelezni; emberalak, magasra tartott pipával, hadba vonulást jelent. Felsőkar rajza keresztbe rótt vonalakkal, sájen indiánt ábrázol, minthogy ezek harcba indulás előtt felső karjukon bevágásokat ejtettek áldozatképpen. Vörösre festett testrész a sebesülést, fejetlen ember halottat jelent, ugyancsak halottat a totemállat megfordított, fejjel lefelé álló ábrája; nyilak és napok a vándorlás irányát és a napok számát. Az ábrák túlnyomó része azonban figurális, teljesen kirajzolt alak. Kőre, fára, faháncsra egyaránt vésik, rajzolják őket, de főként mégis állatbőrök belső, szőrtelen oldalára, s életük minden fontos eseményét meg tudják örökíteni. A sziklára vésést jelentősebb helyeken alkalmazzák, forrásoknál, folyók átkelő helyein, kőbányákban, s rendesen totemállataik képét vésik fel, de történeteket is. A fát inkább üzenetküldésre, levélírásra használják, a terjedelmesebb bőrt pedig törzsi krónikák, háborúk, vadászatok, politikai események feljegyzésére, azonkívül egyéni hőstettek, sőt egész önéletrajzok leírására is.

Komoly történelmi dokumentum a lenape indiánok híres Valam Olumja (vörös festmény); ökörbőrre festett képírásos krónika, a lenapék kivándorlását beszéli el északi hazájukból, harcaikat a falligevikkel, letelepedésüket Kelet-Pennsylvaniában, egészen a fehérek megérkezéséig. Hasonlóképp történeti tartalmú, évről évre folytatott krónika a nomád dakoták vanijetu ve'vapi (téli elbeszélések) című képfestménye; a feljegyzések a múlt század elejéig nyúlnak vissza, minden esztendőben reáírták azt az eseményt, amelyet a tél végén tartott ünnepélyes tanácskozás megörökítésre méltónak ítélt, s amelyről azután az egész évet elnevezték. Az éveket jelző képek a középpontból kiinduló csigavonal mentén haladva helyezkednek el, fekete, vörös vagy többféle színnel festve. - Az odzsibuák meséket, elbeszélő költeményeket, dalokat írtak le, a tartalmat szemléltető, megérzékítő ábrákkal. - A kró indiánok bőrkrónikája háborút beszél el, de az események sorát nem tudjuk nyomon követni; a kép két felső sarkában látható lábnyomok és lópatkók a halottak számát jelentik, a háromszög alakú jelek a harcosokét, az emberalakok hadi eseményeket és hőstetteket, a körök és korongok a Napot, a kis háromszögek pedig a napok számát. A képírást a magas műveltségű aztékok már igen régen művészi tökélyre emelték, amint egy következő fejezetben látni fogjuk.

Most tekintsünk meg néhány tipikus példát. 1849. január 27-én az odzsibua indiánok az Egyesült Államok elnökének képírásos kérvényt nyújtottak be; ebben igényt támasztottak a nagy Felső-tó mellett elterülő kisebb tavak vidékére; a kérvényezőket Oskabavisz vezeti totemállata, a daru képében; minden társának szemét és szívét vonal köti össze az övével, annak jeléül, hogy egyformán látják a dolgokat és együtt éreznek; Vaimittagonz, Ogomagosz és Mukomiszudainsz, a kis teknősbéka mind a nyest toteméhez tartoznak; Omuskoze a medvecsalád tagja, a következő alaknak viszont a man-hal, végül az utolsónak a cápa a totemje. A vezető szeméből vonal nyúlik ki az elnök felé, egy másik vonal pedig a kérdéses tavakig. - Egy sziklarajz, a felső-tó-vidéki indiánok műve, s hadjáratot ábrázol: a főnök lovon ül, jobb kezében varázsbot; az öt csónakban 50 harcos foglal helyet, ezeket a főnök hadsegéde vezeti, név szerint Kiskamunazee, amit onnan tudunk, mert a csónak fölött a halászsas, indiánul kiskamunazee, képe látható. Itt tehát folyón való átkelésről van szó, s hogy a hadművelet sikerült, mutatja a teknősbéka, a szárazföld szimbóluma; az égbolt és a belerajzolt három Nap pedig világosan jelzi, hogy három nap alatt bonyolódott le. - Magántermészetű közleményt tartalmaz egy indián leány levele (4. ábra.), amelyben egy indián ifjút hív meg barátságos látogatásra. Először a saját törzsének totemjét, a medvét (a) rajzolja fel a kép bal sarkába, a feladó megnevezése céljából, alája pedig a címzett totemjét, a halat (b). A két sátor (c, d) családja lakását jelöli, amely három tó (e, f, g) közelében található; a wigvamból út (h) vezet a főútvonalra (i), onnan pedig újabb elágazás (j) az ifjú lakhelye felé. A három kereszt (k, l, m) a leányt és két nővérét jelenti, minthogy ők már keresztények, az egyik sátorba rajzolt kéz pedig a saját sátrát, ahol ezt a levelét írta. - Egy másik "írás" ennél is egyszerűbb, az is megérti, aki sohasem látott ilyet, különösen, ha tudja, hogy a középre rajzolt ferde kereszt cserét jelent. A kép értelme, illetve a levél tartalma ez: a puska tulajdonosa 30 darab hód bőrt (ezt a puska mellé rajzolt hód és a 30 vonás fejezi ki) hajlandó elcserélni egy bölény-, egy menyét- és egy vidrabőrért.

Ez az írásmód tehát mondanivalóját képek segítségével közli, s ezért képírásnak, piktografiának nevezzük. Az a gondolatcsoport, amelyet egy-egy ilyen piktogram tartalmaz, többé-kevésbé tetszés szerinti szavakkal, szabadon választható sorrendben mondható el. Az írás (a képek) és a használandó szavak közt szoros kapcsolat nincsen. Viszont könnyen elképzelhető, hogy egy szűkebb tárgykörben mozgó írástevékenység szükségszerűen gyakran fog élni ugyanazokkal a képekkel, ami által a képhez tartozó, a kép értelmét fedő szó is ugyanannyiszor megismétlődik. Ilyen módon a kép és a szó kapcsolata megrögződik, s a kép egy és már csak egy meghatározott szót jelent. Sok esetben ez már eleve nem is lehet másképpen: a hal, a medve, a sátor, a tó képe kell, hogy a neki megfelelő szóval olvastassék. Ebben áll a szó-írás kialakulásának kezdete, s a fejlődés útja ettől kezdve kettős: tartalmi és formai. Tartalmilag: a többjelentésű képek fedőszavai közül mindegyre több hull ki a használatból, a kép értelme specializálódik egyetlen fogalomra (ideára), egyetlen szóra, s attól kezdve a rokon értelmű szavak közül csak ennek az egynek az ábrázolására szorítkozik, ennek az egy fogalomnak, illetve szónak az írásjegyévé válik. Minél több ilyen szókép, szójegy keveredik a képek közé, a képírás annál inkább szóírássá válik. A formai változást az írásgyakorlat hozza magával; ha sokszor kell ugyanazt a képet lerajzolnunk, a rajz mindinkább egyszerűsödik, vázlatosabbá válik tollunk alatt, lassan egyre inkább kivész belőle a rajz képszerű, ábrázoló jellege, s végül puszta jellé lesz, amelyben már alig valami emlékeztet a jel eredeti tárgyára, a modellre. Amikor aztán a forma és a jelentés kapcsolata teljesen elmosódik, akkor az írásjel már csupán egy hangcsoportot idéz fel tudatunkban, s eszünkbe sem jut, hogy valaha ábrázolt valamit. Így például a "vár" írásjele vagy a várakozás vagy a várépület fogalmát fogja eszünkbe juttatni a szöveg tartalma, logikája szerint, noha eredetileg csak a várépületet ábrázolta.

Evvel eljutottunk a fogalom- vagy szóíráshoz, azaz ideografiához. Az írás képjellege ezen a fokon már megszűnik; az írásjegy egy-egy hangcsoport jegyévé változik, s mindig ezt fogjuk használni, valahányszor ez a hangcsoport írás közben előfordul, bármi légyen a jelentése. Ha például valaha az ér szó jelölésére a kis patak képét alkalmaztuk, ezentúl akkor is a belőle származó jegyet fogjuk írni, ha a szövegben ütőérről, értékről, valaminek a megértéséről, eléréséről, érett gyümölcsről, érdemről, érvényről, érintkezésről, érdekről stb. van szó.

Nem ok nélkül soroltunk fel ilyen sok szót; ahogyan látható, javarészük elvont jelentésű, képe nincs, s mégis egyszerűen, könnyen, ugyanazzal az egyetlen jellel leírható. Az írás tehát megszabadult attól a roppant tehertételtől, hogy minden szót, fogalmat képszerűen kelljen megérzékítenie, alkalmassá vált az emberi gondolat árnyalatainak megrögzítésére, vagyis irodalmi használatra.

Ez pedig igen nagy dolog; mondani is felesleges, hogy a művelődés történetében mit jelent, ha az irodalom és a tudomány írva művelhető, gyarapítható és megörökíthető. De a szóírás kialakulása nagy fontosságú fordulatot teremt más szempontból is; vele az írás nyelvhez kötötté válik, vagyis alkalmat ad a nemzeti írásrendszerek kifejlesztésére. A képírást bármilyen nyelvű ember megérti - az indián leány levelét magyarul olvastuk el - nem kell hozzá több, mint hogy felismerjük a képek értelmét. Ez a szóírásra is áll mindaddig, míg a szójegyek képszerűsége el nem mosódik, sőt némi tanulással még a stilizált jegyeket is el tudjuk olvasni. Nem tréfa, hogy aki például a kínai szójegyek jelentését ismeri, a maga nyelvén elolvashatja a kínai szövegeket. Ezt a tüneményt nevezzük paszigrafiának. - Mihelyt azonban a jelek már csupán hangcsoportokat, azaz határozott, szótári értelemben vett szavakat jelölnek, csak az érti meg a jelentésüket, aki ezeket a szavakat ismeri, aki az írás nyelvén beszél.

Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy az ember, örömmel felismervén az előnyt, amit a szóírás jelent a képírással szemben, rögtön nekifogott az új rendszer kialakításának. Az írás történetében nem beszélhetünk időhatárokról, egymástól elkülönült fejlődési korszakokról, de még csak tudatos vagy tudatosan kiaknázott felismerésekről sem, hanem pusztán csak szokásokról, amiket itt-ott új tapasztalatok gyarapítanak. Majdnem minden írásrendszer, a kialakulás igen magas szintjein is, hosszú időkön át keverékformákat mutat. A piktogramma még képet, tárgyat ábrázol, nincsen szóhoz kötve; a hieroglifa már egy határozott szót jelöl, s a kettőt gyakran együtt leljük meg, sőt hozzájuk járul a harmadik fokozat, a fonogramma is.

A fonografia, vagy szótagírás, maga is tipikus keverékalak, s a szójegyeknek (a szóírás jegyeinek) bonyolultabb használatából áll. Formájára nézve teljesen megegyezik a mi újságjaink képrejtvényeivel, ún. rébuszaival. Az efféle rejtvényeket mindenki ismeri; ha például a levélhordó szót akarjuk elrejteni, lerajzoljuk a falevél s utána a hordó képét; ha a határ szót, felírjuk a hatos számot és az ár nevű szerszám képét. Itt tehát a szójegyeknek egészen szabad használatát látjuk, s már nem a leírt jegy eredeti jelentése, hanem csak a hangzása jön számításba: a hatos szám és az ár rajta nem hat darab árat jelent, hanem földterületet.

Persze, ha a szótagírás feltűnését mint örvendetes könnyebbedést könyveljük el, csak a kép- és a szóírás nehézségeihez viszonyítva beszélünk így. Az írás evvel a rébuszfejtés stádiumába jutott, s még így is nagy gyakorlatot kívánt. A nehézségeket a mexikói spanyol hittérítőknek az írástörténetből ismert példájával szemléltethetjük: a Miatyánk latin szövegét kellett azték szójelekkel leírniuk, e két szónál tehát: Pater noster, először leírták a zászló jelét, amelynek hangzása pa, utána a kőét: te, aztán a fügekaktuszét: nosz, s végül megint a kőét: te. Az r hang ismeretlen lévén az azték nyelvben, az indiánok megközelítő hűséggel elolvashatták a kívánt szöveget: Pate noste.

A szótagjegyek behozatala a szójegyek közé sok nehézséget okozhatott azért is, mert egy hagyományt tört át, az írás pedig igen hagyományszerető találmány. De maga az íróember is eladdig évszázadokon át ahhoz volt szokva, hogy a szavaknak, a fogalmaknak az ábráját, a képét jegyezze le írás közben - ez volt az ő számára az írás természetes munkája, mivolta, s ha az ábrák eredeti alakja el is mosódott már az emlékezetében a leegyszerűsített formák mögött, az írásjelek tárgyakat jelentő, képi természete a tudatában maradt. Mármost a szótagjegy gyökeresen szakít evvel a hagyománnyal, a képet-író eljárással; pusztán egy-egy hangcsoportot rögzít oly jegyekkel, melyeknek csak a hangértéke azonos az eredeti, a képet megadó fogalom szavával. Példaképp vegyünk egy már említett analógiát a magyar nyelvből; ezt a szót: vár (valaki várakozik) ugyanazzal a jeggyel kellett leírnia, amely a vár-épület szót jegyezte; evvel az egész eljárás bizonytalanná vált, s a félreértés elvben elkerülhetetlen. Hogy a bajon segítsenek, bevezették az ún. fogalomhatározók (determinatívumok) használatát, amit a fentebbi példán is bemutathatunk. Ha a várakozásról van szó, odatesszük melléje az ember jelét; ha erősségről, akkor az épület jelével determináljuk a vár jelét.

Ez a módszer különösen a kínai írásban használatos, minthogy a kínai nyelv csupa egytagú tőszóból áll, s így lehetetlen őket szótagjegyekre szétbontani. A fang szó például csónakot, helyet, fonást, illatot, keresést és még sok egyebet jelent; ezek közül azonban képpel úgyszólván csak a csónak ábrázolható. Ha tehát a kínai a hely szót akarja leírni, akkor a csónak jegyét a föld jegyével determinálja, a fonás szónál a selyem jegyével, és így tovább. A babiloni írásnál nagyjából rögzíteni tudjuk a szótagírás bevezetését, az egyiptomiban együtt szerepel a szó- és betűírással, de a jelek mindenütt arra vallanak, hogy eleinte írásbeli bizonytalanságnak, tökéletlenségnek tetszhetett azok szemében, akik nagyszámú eredeti szójegyet ismertek, s nem volt szükségük rá, hogy nehézkes determinatívumok által magyarázzák szótagjegyeiket. Ezért mintegy mesteri bravúrképpen megtették, hogy a szójegyet szótagjegyekre bontva újra leírták, amivel egyébként a helyes értelmezést csakugyan végleg biztosították. Idővel azonban nyilvánvaló lett az újítás nagy gyakorlati haszna, s a babiloni írástanítók például ilyen fogalomhatározó jelek segítségével könnyítették meg tanítványaiknak az új meg új jegyek tanulását.

Az utolsó állomásnak: a betűjegyeknek kialakulása a szótagírásból már különösebb nehézségek nélkül mehetett végbe. Itt azonban tudnunk kell, hogy az egyiptomi írás, amelyből az európai ábécék végső fokon származtak, sohasem törekedett a magánhangzók jelzésére. A nyugati sémita és az arab betűrendszerek ma sem ismerik a magánhangzókat, s ennek az lehet az oka, hogy ezek a népek (mint általában több ázsiai és afrikai nép) nyelve nagy tájszólásszerű változatosságot mutat a magánhangzók használata terén, vagyis ezek mintegy másodrangú szerepet játszanak a mássalhangzókkal szemben. A magyarban is elég gyakori tünet ez, például: ismer, esmer, ösmer, üsmer, vagy; puffan-püffen, kavar-kever, honnan-hunnan; ezeket a változatokat az is felismeri, aki csak az egyik alakjukat használja. Megérthetjük tehát, hogy a keleti népek miért írhatnák az ismer szót ilyen formában: smr; a maguk szavaival meg is teszik baj nélkül, mert hogy például a smr szót nem sömörnek, hanem ismernek kell olvasni, a mondat értelméből nyilvánvaló lesz. A magánhangzók ingatagságára jellemző még, hogy puszta megnyújtásuk vagy más-más hangsúlyozásuk új értelmet ad a szónak; ismét magyar analógia: török, tőrök, törők. A belső-ázsiai nyelvek nagy részére éppenséggel jellemző ez a tulajdonság, s ismert az anekdota Kőrösi Csoma Sándorról, hogy midőn jó napot akart kívánni néhány tibetinek, kacajra fakasztotta őket, mert a hibás hangsúlyozás által szavai azt jelentették, hogy hasmenésben szenved.

Azok a nyelvek tehát, amelyeknek írásrendszere nem törekszik a magánhangzók feltüntetésére, szótagjegyeik sorában eleve külön jegyet (vagyis betűt) nyertek minden mássalhangzójuk számára. Ilyen betűjegynek alkalmas minden olyan szótagnak a jegye, amely szótag egy mássalhangzóból és egy magánhangzóból áll. Ebben a szótagjegyben például: ki, az i betű úgy sem volt jelezve, a jegy tehát megáll pusztán a k betű jelzésére is, azaz itt egy szótagjegy a használatban betűvé alakult át. De persze, ha ezt a jelrendszert olyan nép veszi át, amelynek a nyelvében a magánhangzó egyenlő értékű a mássalhangzóval, kénytelen némi erőszakot alkalmazni, hogy a mássalhangzókból (jegyekből) magánhangzókat nyerjen. Ezt az újítást szintén a görögök hajtják végre; így lesz náluk a nyugati sémita alef (', emphaticus, nyomatékjelző, hehezet) alfává, vagyis a-vá, a he e-vé, az ájin o-vá, a jod i-vé, ü-vé.

Az előző oldalakon vázlatosan végigkövettük az írásjelek elvi fejlődését a képírástól a betű-(hang-)jegyekig; így könnyebben megértjük majd a nagy írásrendszerek történetét. Kétségtelen tény, hogy minden ismert írásrendszer a képírásból fejlődött ki, s ma is a kép- és a betűírás közötti létra valamelyik fokán áll. Ezt a számtalan rendszert azonban fölösleges volna egytől végig mind szemügyre venni. Négy olyan írás van, amely a világ művelődésében kiváltképpen fontos szerepet játszott, s így elsősorban érdekelhet bennünket: az azték és a maja (ez a kettő rokonsága miatt egy osztályba sorolható), a kínai, a babiloni és az egyiptomi írás. Ezek keletkezését, kialakulásuk egyes korszakait a történelmi idők keretében pontosan elhelyezni nemigen lehet, sőt még az sem bizonyos, hogy egymástól teljesen függetlenül fejlődtek-e? A fenti sorrend tehát nem az időrendi egymásutánt akarja feltüntetni, hanem inkább a fejlettségük elért fokához és történeti szerepükhöz alkalmazkodik. Az azték-maja írás például megállt a vegyes szó-szótagírás egy elég kezdeti fokán, a kínai - a nyelv természete miatt, mely csupa egytagú, ragozatlan szóból áll - elvben szóírás, de látni fogjuk, mégis éppen eléggé bonyolult; a babiloni a szó-szótag-betűírás keveredését mutatja mindvégig, míg az egyiptomi az, amelyből az európai népeknek s az ázsiaiak nagy részének ma is használt betűcsoportjai kialakultak, de meg kell jegyeznünk, hogy erre nézve a bizonyító anyag még nem teljes.

Azonban fontos tudnunk, hogy a képírással kezdődő összes írásrendszer mind a szó szoros értelmében vett írás, azaz csak gyakorlati-technikai kapcsolat fűzi az anyaghoz, amelyre íratik - nem úgy, mint az írás ősformáinál, ahol az anyag maga is szöveg. Mindazáltal az anyag jelentőségét sem szabad lekicsinyelnünk. A mozdíthatatlan anyag: a barlang, a szikla vagy az épített fal még igen kis mértékben szolgálja az írás célját, a közlést. A falra írt gondolat csak ahhoz jut el, akit útja arra visz. Az írás megkívánja tehát a mozdítható, még pedig könnyen mozdítható anyagot, s a gazdaságosat, hogy könnyűsége mellett sokat közölhessen, végül pedig a nagy mennyiségben találhatót, hogy sokat lehessen írni. Az írás és az olvasás technikájának többi követelményét aztán a gyakorlat hozza magával. Midőn az írás leválik a falról, vagy egyáltalán nem azt használja, megszületik - ősi formájában a könyv. Könyv volt tehát már minden kő, fa, csont, cserép vagy bőrdarab, amelyre a régi ember rótta első közléseit; könyv volt az azték-maja indián agávé-rostpapírja, a kínai bambuszlapocskája, a sumér agyagtáblája, az egyiptomi papirusztekercse, a hindu pálmalevele, s minden egyéb anyag és forma a középkor pergamenkódexéig, amelyben végre a magunk könyvére ismerünk. S ekkorra a könyv lett magának az írói munkának az igazi fejlesztőjévé, a gondolat melegágyává. A falra, emlékművekre, ércre, dísztárgyakra vésett betű megmaradt monumentálisnak, díszítő célúnak mind a mai napig.




Amerikai írások

Sok a feltevés arra nézve, hogy a közép-amerikai indián népek írásai miért álltak meg a szó- és szótagírás aránylag kezdetleges fokán, vagy addig sem jutottak el, holott műveltségük sok egyéb téren oly magasra emelkedett, hogy ma is csodálatra késztet. A kérdésre nehéz feleletet adni, minthogy azok a feltételek, amelyek az Óvilág nagy írásrendszereinek kifejlődését elősegítették, adva voltak itt is. Beidegzett gondolkodásmódunk szerint azonos okoknak azonos következményeket kell szülniük, s ha az indiánoknál a magas műveltség minden alkatelemét megtaláljuk, érthetetlenné válik, miért maradt írásuk alacsonyabb fokon. De óvakodnunk kell az általánosításoktól, még kérdés formájában is. Már eleve jeleztük azt a nézetünket, hogy az írás fejlődésének üteme hosszú időkön át nem követi a többi társadalmi funkcióét, még a tudományművelését sem; más szabályokhoz igazodik, helyesebben másféle okoknak engedelmeskedik. A kínai írás a ragozatlan gyökszavakból álló nyelv miatt rögződött meg a szóírásnál, s a kínaiak ma, a 20. század közepén tudatosan vetik el a reform gondolatát, mint célszerűtlent. Az egyiptomi írás nagyjából az ismert kezdetek óta alkalmazta a szó-, a szótag- és a betűírást, mégsem rázta le az előbbi kettő terhét, noha a folyamatos, kurzív formák hamarosan megjelentek. Viszont a sémiták az egyiptomi rendszert fejlesztik, meglepő gyorsasággal, betűábécévé, s ezért ezt a mozzanatot: idegen népek közbelépését, őrizzük meg emlékezetünkben. Ugyanekkor közvetlen szomszédságukban, az egyiptomi és sémita hatások alatt fejlődött krétai írás csak a szótagolásig jut el, míg az egyiptomi ős megőrzi eredeti formáit akkor is, midőn a görögök Alexandriában, tehát egyiptomi földön, már a tőlük eredt, de magukévá tett betűkkel írják az Iliászt.

A babiloni rendszer végső fázisában szintén szó- és szótag-jegyekkel ír, s így tűnik el a történelem színpadáról. Peru megreked a kipunál, mely nem is írás voltaképpen, hanem csak feljegyző, lajstromozó módszer, az aztékok kép-, szó- és némi részben szótagírást használnak, a maják valószínűleg szójegyekkel élnek. Szerfölött ágas-bogas problémahalmaz előtt állunk tehát, mely ugyancsak próbára teszi a történetíró oknyomozó készségét. Töprengéseinket talán ebbe az összefoglaló kérdésbe sűríthetjük: ha a magas kultúra kikényszeríti vagy serkenti az írás szélesebb gyakorlatát, miért nem kényszeríti ki egyúttal a leggyakoribb formát, a betűírást?

Noha a tudományos kutatás meglehetősen feltárta már a magas kultúrák alkatát és életfunkcióit, tartózkodunk tőle, hogy az előttünk álló ismeretanyagból általános érvényű elméletet próbáljunk leszűrni; sőt éppen az anyag természete figyelmeztet az elméletállítás szervi nehézségeire, s arra int, hogy az adatokban az életet keressük, ne a teóriát (bármekkora, íróasztal melletti kényelmet ígérjen is). Így hát a kérdést minden alkalommal újból feltesszük, s mindig újból keresünk rá feleletet.

Az amerikai magas műveltségek vizsgálóinak nagy nehézségek közt sikerült a népek, nyelvek, események zűrzavarából kihámozniuk néhány megbízható megkülönböztetést. A Mexikóban tetőződő kultúra ívét a Floridai-öböl partján élő olmékek indítják el, de fontos szerephez jutnak a tőlük északra lakó totonákok is. A vezetés az olmékeké marad a Mexikói-felföld többi népével, az otomakokkal és a zapotékkal (spanyolosan: zapotec) szemben a spanyol betörést megelőző századokig.[10] A Kr. u. 9. században kezdődik egy északi vadásznép, a nauák benyomulása több hullámban, más-más név alatt. Az első hullám a tolték nevet viselte, az utolsót csicsimáknak hívták; ennek azték nevű törzse uralkodott a 15. században, s éppen a taraszkok meghódoltatásával foglalkozott, amikor a spanyolok megjelentek. Cortez e viszály révén, a taraszkok segítségével foglalta el Mexikó, azaz Mesika fővárosát, Tenochtitlant[11].

Az olmékok szomszédságában keresik a másik nagy kultúrnép, a maja őshazáját. A maják uralmi területe a történelem folyamán Dél-Mexikótól Honduraszig szélesedett, s a kakcsikél, kicsé, nikarao és csorotega törzsekre telepedett rá. A Nicaragua-tó a néprajzi határ, amely a harmadik nagy műveltségövezetet, a dél-amerikait az északitól elválasztja.

Itt a vezető nép a csibcsa volt; utóbb ez is bekebeleztetett a Bolíviában székelő inkák, azaz fejedelmek birodalmába. E roppant államalakulatot a kecsuák alapították, s a spanyol hódítás, a konkviszta idején az Ecuadortól Közép-Chiléig és Argentínáig nyúló területeket foglal magába. Határain belül számos nép önálló kultúrát fejlesztett igen magas fokra; hogy csak a legfontosabbakat említsük: a tengerparton a mocsika, csimu, naszka, ika, az Andes fennsíkján az ajmara vagy kolla nép, a tiahuanacui romország valószínű építője. Ennyit a népekről.

A kronológiával azonban baj van. A múlt századi Amerika-kutatás, a természettudományos felfedezések hatása alatt, geológiai időhatárok szerint mérte a történelem szakaszait, és tízezer évekkel számított. A rákövetkező pozitivista visszahatás ezzel szemben a közellátás hibájába esett, Amerika történetét kb. 1500 esztendőre szűkítette, s a fejlődés összes szakaszát e néhány század határai közé sajtolta. Nem valószínű, hogy az a történelem, amely az Óvilágban ezredévek alatt pergett le, az Újvilágban 10-12 évszázadra zsúfolódott volna össze, s a spanyolok idején már a szétbomlásig hanyatlott. E nagy bizonytalanságnak az az oka, hogy a kutatás a dokumentumok gyűjtésénél és rendezésénél tart, s az összehasonlító forrásanyag hiányzik, nem úgy, mint a keleti ókorok történeténél.

Legújabban egy fizikai-kémiai eljárással, az úgynevezett radiokarbon-módszerrel vizsgálják az emlékek korát, s ez egzaktságánál fogva minden eddiginél megbízhatóbb eredményeket szolgáltat; azonban még nem teljesen kidolgozott, s újdonsága miatt nem alkalmazhatták a teljes emlékanyagra.[12] Az eddigi számítások ingadozását jellemzi, hogy például Marcel Cohen írástörténetében (1953) a maja magas műveltség kezdetét Kr. e. a 7. századra teszi, az írás használatáét Kr. u. a 4. századra; az azték műveltségét és írásét Kr. u. a 12-ikre; a német Hermann Trimborn (1953) a maja történelem kezdetét időszámításunk elejére helyezi, az olmék-totomakét a 3. századra. Nyilván egyik sem fogadja el, vagy veszi tudomásul a radiokarbon-módszer eddigi (bár vitatott) eredményeit, amelyek 800-1500-2000 évnyi eltolódásokat mutatnak ki visszafelé, s például az olmék-totonák kultúra hatalmas emlékét, Teotihuacan[13] rommezejét Kr. e. 1474-gyel datálják, a zapoték Monte Albánt Kr. e. 650-nel keltezik, az észak-perui Chavin de Huantart Kr. e. a 9. századdal. A dolgok ilyen állapotában a magunk részéről mellőzünk minden időrögzítő kísérletezést, s magának a történelmi anyagnak rendszerezését vesszük figyelembe.

Mi a különbség az óvilági és az újvilági civilizációk gazdasági rendje közt? A felelet rögtön adódik: az Újvilág indiánjai nem ismerték a lovat, a marhát, a tevét, azaz történetükből és kultúrájukból teljességgel hiányzott a nomadizáló állattenyésztés. Holott az Óvilágban éppen a pásztornépek benyomulása a letelepült földművelők közé okozta igen gyakran az alacsonyabb és a magasabb műveltség roppant jelentőségű cseréjét. E hiány ellenére Amerikában mégis megtaláljuk ugyanezt a kultúracserét. Az alacsonyabb művelődés itt is két rendre tagolódik ugyan: a vadászó és a növénynevelő gazdálkodásra, de viszont a magas kultúra kezdetét jelző egymás fölé település, hódoltatás éppúgy megtörténik vadász és földművelő népek közt (vö. nauák és olmékek), mint a földműves-földművesek közt (vö. maják és hódoltjaik, kecsuák és a többi "inka"-népek); s az utóbbi a gyakoribb. Hogyan ment végbe ez a folyamat?

Noha a ló, a szamár, a teve, a disznó, a juh, az eke, a kocsi, a kerék, a vas ismeretlen, mégis mind északon, mind délen megtaláljuk az ültetvényes gazdálkodás összes - éspedig rendkívüli intenzitással művelt - formáját, a természet adta viszonyok szerint. A mexikói felföldön tóparti kertészkedés folyik, középen a nedves őserdőkben egyes állami-vallási központok körül szétszórt tanyagazdálkodás, Peru partjain az öntözéses oáziskultúra, az egyiptomit és mezopotámiait nemegyszer meghaladó teljesítményekkel, a magas-hegyvidéken a teraszos gazdálkodás, elképesztő méretekben. Mind e népek tökéletesen földhözkötöttek és növényevők (összes háziállatuk a félig szelíd láma, a pulyka és a kutya), gabonájuk a kukorica, az ő "találmányuk" a krumpli, a dohány, a tök, gyümölcsük a banán, az ananász, a mexikóiak itala a kakovatlból készült csokolatl, részegítője a pulké, az agávébor, a délieké a csicsa, a kukoricapálinka. Főterményeik nélkül a mi mai civilizációnk sem képzelhető már el, azaz a termelésben és a velejáró tudományokban ugyanannyira vitték, mint az Óvilág népei, csakhogy pusztán ember erővel.

Ez azt bizonyítja, hogy a fejlődéshez, a tipikus magas kultúra kialakításához itt nem volt szükség eltérő gazdasági formák találkozására. S hogy az emelkedés mégis megtörtént, azt mutatja, hogy az egynemű gazdálkodás a fejlődés bizonyos fokán terjeszkedő, hódító erőre tesz szert, még az oly "földhözragadt" természetű is, mint a földművelés. A túlnépesedés feszítő kényszeréről e roppant területeken nem beszélhetünk (még ma sem), a terjeszkedés mindig csak politikai természetű volt. A jobb szervező-képességen múlt-e a dolog, vagy föltegyük-e, mint az egyéneknél, a népek természetes hierarchiáját? De a hierarchia sokféle lehet. Az inkák vezette kecsuák meghódoltatták a náluk magasabb kultúrájú csimukat s a legalább egyenrangú aimarákat; a nauák az olmékeket stb., s a politikailag alávetettek megőrizték, továbbépítették a magukét. Próbáljunk egy fokkal mélyebbre tekinteni!

A birodalomalapítás Amerikában is, mint majdnem mindenütt, rárétegződés útján ment végbe, azonban nem egyforma államképződményeket hozott létre. A régi majákról nem tudjuk, alakítottak-e egyáltalán államokat, s "országuk" nem állt-e csupán templomkörzetekből, tanyagazdaságot űző lakossággal? Később városszövetségeket találunk náluk, így a "mayapáni ligát", Chichén Itza, Mayapán és Uxmal szövetkezését; az államforma azonban mindvégig szigorúan teokratikus marad. Egészen hasonló hozzá a mexikói "azték hármasszövetség", de ez már államföderáció, területi alapon, három főváros, Tenochtitlán, Texcoco és Tlacepan központjával. Az államhatalom gyakorlása itt viszont a "háborús király" (katonakirály) és a "békekirály" (polgárkirály) szükség szerinti hivatalcseréjében áll; alapja pedig a falugazdálkodás. A maják déli szomszédja, a csibcsa-terület kifejezetten kiskirályságok, aprófejedelemségek mozaikjára tagolódik, városállamokra, aminőkből az egyiptomi és a mezopotámiai birodalmak álltak össze, s aminőket a görögöknél és a középkori Európában találunk; a lakosság viszont városokba tömörül. Délen pedig az inkák egy központilag szigorúan szervezett óriásbirodalmat építenek számtalan népből, csak a római császári impérium hasonlítható hozzá; a lakosság ehhez képest megoszlik város-, oázis-, falu, tanyalakókra.

E sokféle államalakulat végelemzésben mind egyfajta gazdasági renden alapul, belső tagozódásuk is nagyjából azonos, ez pedig megegyezik az óvilágiakéval. Mindenütt a hódító és az alávetett népekből alakulnak ki a társadalmi osztályok: a jobbágyság, a közszabadok, a hivatalnokréteg, a nemesek és papok rendje, felül a királlyal, de nem kasztszerűen, hanem bizonyos fokú keveredéssel. A rabszolgaság bevezetése itt is inkább másodlagos, a kialakult állam hódító hadjáratainak eredménye, s a jogtalanná tett hadifoglyok munkaerejének korlátlan kihasználásából áll. A többi dolgozó alávetettsége velejében vallási természetű, s lényegét adók, szolgáltatások kötelezettsége teszi. A belső struktúra tehát nagyjából azonosnak mondható az óvilági államszervezetekével.

De van egy nagy kulturális különbség. Az Óvilágban az újfajta művelődés fermentumát javarészt a nomád és letelepült népek keveredése szolgáltatja, s a nomádok szabadsághoz, önállósághoz szokott, mintegy "felvilágosultságra" hajló erkölcsi alkata rányomta bélyegét az egyesült népek fejlődésére, viselkedésére. A bélyeg főként életszemléletükön, vallási rendszereiken tapintható ki, de hatalmi törekvéseikben, jogérzékükben és magánéletükben is megmutatkozik. Mindezeknek Amerikában úgyszólván semmi nyoma. Az a nyomott, lidérces, halálmisztikára hajló, babonás lelkivilág, amely mindenkit megüt, aki az amerikai ókultúrákkal egy kissé megismerkedik, s amely a régi indián népeket ma is fogva tartja, a röghöz ragadt földművelő tipikus ősi alkata. A szörnyistenek, sárkányok, kígyók, halálfejek kultusza, a kannibalizmus, a kegyetlenség, a szolgaság panasztalan elfogadása és természetes gyakorlása, a tompa közöny és az extatikus kirobbanások váltakozása egy nehéz, monoton életforma állandósított kényszerére s valaminő természetes dialektika elmaradására vall e szerencsétlen népeknél. Csak evvel magyarázható, hogy az inka birodalom, a világtörténet e legagyonfegyelmezettebb, még az álmokat is ellenőrző társadalma létrejöhetett, amelynek csúcsán az Inka sem volt egyéb, mint a maga isteni mivoltának, legparányibb tevékenységében is szabályokhoz kötött rabszolgája.

Ez a hosszú fejtegetés szükséges volt, hogy megkísérthessük a feleletet a kérdésre, miért maradtak fejletlenek, nehézkesek az amerikai írások. Úgy látszik, azért, mert állami funkcióként gyakorolták mind a háromfélét, s ez a feladat alakította ki formáikat. A perui csomóírást, ha ugyan írásnak nevezhető, már láttuk, s minthogy itt az államélet velejében a munkák megszervezéséből állt, igazgatásához elegendő volt ez a módszer is. A munkák előírását, a termékek beszolgáltatását, a javak elosztását, a népesség számát, csoportosulását stb. hiánytalanul rendben lehetett tartani egy ilyen statisztikai szerszámmal; mert szerszám volt, semmi egyéb, a táblázatok, rovatok és számadatok helyettesítése madzagokkal és rájuk kötött csomókkal. A kulturális szükségleteket a rítus, a szájhagyomány és a képzőművészet elégítette ki. A maják papi földjén a vallás szolgált normául, fel kellett jegyezni a csillagok állását, kiszámítani pályafutásukat, a naptári ciklusokat; innen ered a maják meglepő csillagászati és matematikai tudománya, s így írásuk valószínűleg e számítások és adatszerű feljegyzések rögzítésére szolgált. A mexikói királyságok főként történeti és egykorú események megörökítésére törekedtek, s e célra elegendőnek találták a tiszta képírást, kiegészítve a szó- és szótagírás kezdeti formáival. - Végül a tiahuanacui romba dőlt ország emlékein írást nem is találunk, csupán jelképek tömegét; de ezek értelmezése körül még áll a vita.

Mindezeken túl még egy mozzanatot szeretnénk kiemelni, ám ez inkább egy impresszió megrögzítése csupán, semmint szakszerű megjegyzés, azért is hagytuk utoljára. A képszeretet, az ábrázoló és a dekoratív hajlam, az emberi természet eredendő, közös vonása, de két népnél: az egyiptominál és az indiánoknál különösen fejlettnek látszik, s ennek révén fontos szerepet kapott az írásművelésben. Az indiánoknál elegendő, ha megtekintjük templomaik, palotáik, középületeik, piramisaik zsúfolt, kifogyhatatlan, túlterhelt díszítését. Még piramisaikat, e kőhegyeket is szobrokkal, domborművekkel, ornamensekkel, festményekkel halmozták el, hozzá hasonlóra másutt példa nincs, holott a piramisépítészet egy időben az egész földkerekséget elborította. Írásukban is kevés egyszerűsítő hajlam mutatkozik; vagy marad a képek gondos, ügyesen részletező, epikus kidolgozásánál (aztékok), vagy pedig telezsúfolja a teret vaskos, agyonrajzolt, cifra jelek tömör seregével (maják). Nyoma sincs a könnyed, pontos sorvezetésnek, mint például az ékírásnál és a kínai írásnál, vagy a tárgyias ábrázolásnak s az organikus elrendezésnek, mint az egyiptomi hieroglifáknál.



Kezdőlap Előre