Az ősnyomdászat

A könyvnyomtatás feltalálását példátlan siker koronázta. A nagy felfedezések kora ez, s a szedésnyomás döntő súllyal sorakozik közéjük. Ezért mondottuk, hogy az alkotó gondolat s a kor szerencsés találkozásának hőse Gutenberg. De sikerét nemcsak az biztosította, hogy foganásra kész, termékeny talajra hullott, hanem bizonyos belső dinamika is lendítette terjeszkedését. Gondoljuk el: megszületik egy mesterség, mely százszorosan felülmúlja elődjének teljesítő képességét; ahogy Uldrik Han egyik kiadványának joggal dicsekvő kolofonja mondja: Imprimit ille die, quantum non scribitur anno ("Egy napon annyit nyomtat, amennyit egy év alatt nem lehet írni"). S teljesen készen születik meg, úgy látszik, technikáján nincs mit fejleszteni, céljának tökéletesen megfelel, csak át kell venni eszközeit, s a mester máris minden igényt ki tud elégíteni velük. S ezek az eszközök könnyen hordozhatók; néhány tucat betűbélyegző vagy anyaminta, öntőműszer, szedővas - ennyi az egész. Papiros, ólom mindenütt szerezhető, a betűket napok alatt ezrével lehet kiönteni, az egyszerű sajtógépet bármelyik ács vagy maga a nyomdász is felállíthatja. A munka végeztével beolvasztja ólmát, s odábbáll.

Itt az oka, hogy ez a ma annyira helyhez kötöttnek látszó mesterség különös módon mint vándoripar jelentkezik, s kezdi meg diadalútját. És minthogy kitanulása nem nehéz, bárki gyorsan mesterré lehet, a mestereket pedig szűz, szabad tér várja mindenütt, előd és versenytárs nincsen. Ez a helyzet s a könnyen hordozható felszerelés a vállalkozó kedvnek rendkívüli ösztönzéseket adhatott, és ez az, amit a találmány belső dinamikájának neveztünk.

Már felsoroltunk néhány példát, mily lelkesedéssel fogadta a kor Gutenberg találmányát. De még ma is meglep, mily gyorsan, a felfedező munkával egyidejűen terjedt a hír, s mily rögtönösen megértették jelentőségét, egyik bizonyságául annak is, hogy őt tartották a feltalálónak. VII. Károly francia király 1458. október 4-én kelt rendeletével éremvésőjét, Nicolas Jensont Mainzba küldi, mert ott "messire Jehan Guthemberg chevalier", a vésésben és a betűk előállításában ügyes ember, feltalálta a művészetet, hogyan lehet poncolókkal és betűkkel nyomtatni. Ez az első hivatalos okmány a nyomdászat terjedéséről. Ugyanakkor vagy egy évvel később már működik Johann Mentelin nyomdája Strassburgban. 1460-ban Albrecht Pfisteré Bambergben. 1462-ben egy német nyomdász a Po és az Arno közt nyomtat olaszul; 1464-ben a subiacói kolostor apátja két német nyomdászt fogad fel; 1466-ban Ulrich Zell Kölnben nyomtat, 1467-ben a Bechtermünze testvérek Eltville-ben, 1468-ban Günther Augsburgban. S három évtized alatt, 1500-ig, az ősnyomdászat térképe így fest, az eddig ismert adatok szerint: 18 ország 260 városában 1125 nyomda működött vagy működik; Olaszországban 536, Franciaországban 195, Németországban 179; városok szerint: Velence 150, Párizs 56, Bologna 46, Lyon 41, Róma 39, Köln 32, Milano 31 nyomdának adott otthont. Ezek persze gyakran rövid életűek voltak. Kiadványaikból a GW körülbelül 40 000-et regisztrált eddig. A példányok száma sem megvetendő, ha összegezhetnők, sokmilliós eredmények jönnének ki, s a latin nyelv nemzetközivé tette az árut, a könyvek százával utaztak Danzig és Lyon között. A. Koberger egyetlen kiadványából, a Schedel-krónikából Buda látképével több mint 500 példányt küldött Olaszországba, s azonkívül további szállítmányokat Párizsba, Lyonba, Toulouse-ba, Strassburgba, Baselbe, Bambergbe, Frankfurtba, Ingolstadtba, Lübeckbe, Danzigba, Breslauba, Posenbe, Krakkóba, Prágába, Passauba, Bécsbe, Budára, Grácba.

Meg kell kísérelnünk az eligazodást ebben a rengetegben, de kérjük az olvasót, ne várjon teljességet. Három mozzanatot emelünk ki, amelyek segítenek korszakválasztó vonalat húzni a nyomdászat történetében. Az első mozzanat s egyúttal korszak, a terjeszkedés ideje, nagyjából 1500-ig tart. A nyomdászat "bölcsőkora" ez: prima typographiae incunabula, Bernhard von Mallinckrodt kifejezése szerint (incunabulum: bölcső), aki 1639-ben Kölnben megjelent De ortu et progressu artis typographicae ("A nyomtatás művészetének eredete és fejlődése") c. munkájában először használta ezt az elnevezést. Ugyancsak ő jelölte meg a bölcsőkorszak határát is az 1500. évben. Másodízben a francia Philippe Labénál tűnik fel az incunabulum szó (Nova bibliotheca librorum manuscriptorum: "A kéziratos könyvek új tára", 1653), míg aztán a 18. században általánossá vált. Nálunk azonban nem honosult meg a magyar fordítása, hanem az ősnyomtatvány és ősnyomdászat kifejezést használjuk.

A kijelölt időpont - 1500 - vitatható, de már hagyományossá lett, s nyomós okok szólnak mellette. Az egyik az a változás, amely a könyvnyomtatás és a társadalom viszonyában ez idő tájt már kialakul, a másik az újító egyéniségek fellépése, akik felismerik a nyomtatás technikai öntörvényűségét, s megteremtik a mai értelemben vett könyvet. A három döntő mozzanat tehát: a földrajzi elterjedés, a társadalmi környezet hatása és az újítás vagyis a végleges elszakadás a kódextől, a középkortól.

Természetesen már a terjeszkedés is sok társadalmi tényezőtől függött, azonban a könyvtermelés anyaga, a nyomtatványok tárgya, szellemi tartalma nagyjából megmaradt a középkori keretek között. De rendkívül fontos, hogy a nyomtatóipar művelése nem állt céhkényszer alatt: a cenzúrától eltekintve, korlátozásoktól, szabályoktól függetlenül fejlődhetett. Semmiféle előírás, törvény nem szabta meg a kiadványok példányszámát, a velük való kereskedés területét, az egy-egy műhelyben alkalmazható dolgozók számát, mint a céheknél általában. Ezáltal a nyomdászat - ahogy Hermann Barge írja - egyszerre azoknak a kora kapitalisztikus vállalkozásoknak a sorába állt, amelyek már a 15. században, különösen kereskedelmi téren, mindenfelé feltünedeztek, és fejlődésnek indultak. Eleinte, érthető okokból, csak német mesterek terjesztik az új találmányt Európa-szerte, s az első olasz, francia, angol nyomdászok is vándorolnak, vagy külföldre mennek a mesterséget kitanulni; ez még nem igazi nemzetköziség. Az első, valóban kapitalisztikus és nemzetközi tünet egyes cégek, "firmák", azaz "rögzített" üzletek állandó jellegű filiálé-alapítása, vagy ilyenek sora odahaza és külföldön. A mainzi Fust-Schöffer nyomda, Gutenberg utóda, Frankfurt am Mainban és Párizsban alapít leányvállalatot, a speyeri Peter Drach Frankfurtban, Lipcsében, Strassburgban, a nürnbergi Anthon Koberger pedig az egész nemzetközi könyvkereskedelemben vezető helyre tesz szert. De ezek még elszórt tünetek. Általában egy-egy nyomda működése helyi szükségletekhez alkalmazkodik, s tulajdonosa egy személyben betűöntő, nyomdász, kiadó, kereskedő. Ez meglehetősen ingataggá tette az egyes műhelyek erősödését, fejlődését; egyik oka lett egyfelől a vándorlásnak, másfelől a versenyképesebb vállalkozók felülkerekedésének. Már ekkor feltűnnek kisebb, gyengébb nyomdák, melyek a nagyobbaknak bérmunkát "szállítanak". Az egyik nyomdász meggazdagszik, a másik eladósodik, s híreink vannak bérviszályokról mesterek és legények között. Így már 1471-ben, azaz 25 évvel a nyomtatás megindulása után, a bázeli nyomdamunkások szabályszerű sztrájkba léptek, mert megtiltották nekik, hogy a munkafeltételek megjavítása érdekében szervezkedjenek, s csak a városbíróság közvetítésével sikerült megegyezést elérni. A városi tanács végzései elég érdekesek: a mester köteles legényeit tisztességesen ellátni, a fegyelmezetlen munkást elbocsáthatja, de bérét ki kell fizetnie; a legény viszont bármikor kikérhette bérét és távozhatott; minden szerződésnek legalább fél évre kellett szólnia. Jellegzetes azonban az a rendelkezés, amely a munkások szervezkedését, közös fellépését szigorúan tilalmazza: az osztályharc világos megnyilvánulása. Azonban az ellentét a munkaadók és a munkavállalók közt nem volt oly éles, mint a többi iparban; maga a mesterség félig-meddig tudománynak, egykorú szóval "művészetnek" (ars) számított, mai szóval magasrendű szakmunkának, s a korhoz képest valóban magasabb képzettséget követelt. Nem volt ritka az akadémiai, azaz egyetemi végzettségű, "graduált" nyomdamunkás, és némi általánosítással azt mondhatjuk, hogy a szedők a régi világi és klerikus könyvmásolók közül, azaz a deákos műveltségű rétegből kerültek ki; mindenesetre az ő munkájukat folytatták. A korrektorok közt meg éppen gyakori a tudós, nemegyszer hírneves ember; igaz, hogy munkájuk jóval több volt a mai hibajavításnál, ők voltak a kiadók jobb keze, a szövegek sajtó alá rendezői. Ez a helyzet az összes nyomdamunkásnak társadalmi rangot, megbecsülést szerzett.

A bérek a munkakörök szerint természetesen különbözők voltak. Eleinte a régi céhrendszer hagyományai adták meg a munka keretét: a legények a mester patriarkális felügyelete alatt álltak, tőle kaptak szállást, élelmezést s ez minden szerződésben benne foglaltatott. Mihelyt azonban a műhelymunkát a fejlődés folyamán egyre nagyobb üzemesítés váltotta fel, s a dolgozók száma nagyra nőtt, a rendszer nem volt fenntartható. Az ellátáson kívül havi bér járt; a szedőké és a nyomtatóké nagyjából azonos volt. Henricus Mayer német nyomdász 1493-ban három szedőt szerződtet havi két tours-i tallér bérrel, három nyomtatót, az egyiket öt, a másikat három, a harmadikat két tallérral; a korrektor évi 50 rajnai forintot kapott. Perugiában 1476-ban havi két és fél arany egy nyomdászlegény bére; egy bázeli nyomdában a szolga három forintot kap. Jóval magasabb a korrektorok díjazása, ezek azonban a legtöbbször a képzett emberek, sőt a tudósok sorából kerültek ki, nekik kellett ügyelniük a szövegépségre, s általában a kiadói munka tudományos részét látták el. Díjuk havi 30-40 arany körül járt, de tudósa válogatta; a bolognai Andreas Portilia 1473-ban Petrus Nicolai de Zonis jogi doktort szerződteti korrektornak, munkadíjul kötetenként 120 aranyat és egy ingyen példányt fizet.

Egyébként már a bölcsőkorban megindul a nyomdászat belső, szakmai fejlődése, elszakadása a kézírástól, s lassan tapogatózva érvényesül az, amit a könyvnyomtatás öntörvényűségének neveztünk. A nyomtatott könyv semmiképp sem ugyanaz a termék, mint a kézzel írott; elég csupán arra utalni, hogy teljességgel másfajta munka hozza létre. Gutenberg még azt hitte, hogy a nyomtatás célja a kézírás utánzása, s félreértésének zseniális megoldása gyakorlatilag az lett, hogy erre a célra egészen más természetű munkanemeket talált fel. A terjeszkedés, az üzemi munka gyarapodása aztán oszlatni kezdte ezt a félreértést. Nincs módunk és terünk az alakulás e folyamatainak leírására, de elégséges, ha csupán az eredményeknél állapodunk meg. Először is a nyomtatás kezdő idejében használt s a kódexektől átvett misszálé-írás ünnepélyes, nagy formátumú betűi alkalmatlannak bizonyultak a nyomtatás, a könyvtermelés céljaira. Már Gutenberg, utóbb Schöffer tömegkiadványaikhoz kisebb típusokat öntöttek. Ezek megadhatták a példát, de az egyetemes érvényű mérték, a minta hiányzott, minthogy maga a gót kézírás ezernyi árnyalatú duktussal szolgált. Az első nyomdai típusok még ezek közt tétováznak, s eddig mintegy 2000 félét rostáltak össze az ősnyomtatványok korából. De a tömegtermelés kikényszerítette a normalizáló törekvéseket. Egyidejűleg úgy látszott, hogy a kis alakú antikva kerekedik felül; noha német eredetű (Adolf Rusch, Strassburg, 1464), a déli latin országokban általánossá lett. Német földön azonban nem tudta a gót formákat kiszorítani. Változatok jöttek létre, csakhamar elhagyták szülőhazájukat, nemzetközivé váltak. Szokássá lett a típusfajtákat a könyvek fajtái, tartalma szerint alkalmazni. A 15. század utolsó évtizedeiben az egyházi könyveket általában mindenütt gót típusokkal nyomják, a tudományos, tehát latin nyelvű műveket a bolognai egyetem lekerekített gótikus rotundájával, az antikva a haladó, humanista, főként olasz munkák és latin klasszikusok betűformája lett, mint volt a kódexekben is, a nemzeti nyelvű (lingua vulgaris) szövegek pedig a gótikusból kialakított, nem éppen tetszetős bastardát, "fattyúbetűt" kapják.

Lassú ütemben megkezdődik a kódexírás maradványainak kiszorítása is: az ikerbetűk és rövidítések (ligatúrák és abbreviációk) csökkentése. Schöffer ugyan egyszeriben elhagyja őket és már 1460-ban bevezeti a nagyobb címbetűs sorok szedését a kisebb szövegbetűsök elé vagy közé; ő alkalmazza először a nyomtatott többszínű iniciálét is. A rubrikálás, az iniciálé és a kolofon megmarad ugyan, de feltűnik a könyv elejére tett cím, sőt a megjelenés helye, évszáma s a nyomdász neve vagy cégjegye: az impresszum. Gutenberg maga nem használt zárószöveget; az első nyomtatott kolofont Fust és Schöffer illesztik a nagy Mainzi Zsoltárkönyv (Psalterium Maguntianum) végére, a megjelenés évével (1457), büszkén nevezve magukat a mű alkotóinak, tipográfiai újításaik önérzetében: "Ez a zsoltárkönyv a nyomtatás és betűkészítés művészi feltalálása útján készült minden tollal való írás nélkül, és Isten dicsőségére végbe vitetett Fust Johann mainzi polgár és gernsheimi Schöffer Peter által 1457-ben, Mária mennybemenetelének előestéjén." - Második záró szövegük a Catholicon végén áll, s nem nevezi meg a nyomtatót. A névtelenség és a szöveg fogalmazása, hangja adott okot rá, hogy Gutenbergnek tulajdonítsák, érdemes tehát magunk elé idézni: "A legmagasabbnak segítségével, akinek intésére a gyermekek nyelve beszédessé válik és aki gyakran a kicsinyeknek nyilvánítja, amit a bölcsek elöl eltakar, e jeles könyv, Catholicon, a Megtestesülés 1460-ik évében a hírneves német nemzet kegyes városában, Mainzban, amelyet Isten kegyelme a fennkölt szellemnek oly világosságával és bő ajándékával a Föld többi népének elébe helyezni és kitüntetni méltatott, nem az írónádnak, íróvesszőnek, tollnak segítségével, hanem a mintáknak és formáknak csodálatos összeműködésével, beosztásával és mértékével nyomatott és készíttetett. Ezért adassék Neked, Szent Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, a Hármas Egyistennek dicséret és tisztelet; és te, Catholicon, a könyvben szólaltasd meg az Egyház dicséretét és ne szűnj meg a jóságos Máriát magasztalni. Deo gracias." - Ez az alázatosan-önérzetes hang jól illik ugyan a kor stílusához, de a szöveg szokatlan, s nyilván teológus műveltségű papi ember fogalmazása, ki gondosan beleveszi vallásának legfőbb tantételeit. (Vö. a Luther előtti hitszakadás-mozgalmak.) Másfelől nem alap nélkül mondja Hermann Barge, hogy van benne valami ünnepélyes és vallomásszerű, sugallója annyira egybenőttnek látszik a nyomtatás feltalálásával, hogy minden isten iránti alázata mellett, szinte személyes büszkeséggel tekint reá. "Mindez Gutenbergre vall. Ki másnak lett volna joga a »minták és formák csodálatos összjátékát« dicsérnie, ha nem a feltalálónak?" Nos, miután egészen bizonyos, hogy nem Gutenberg volt a nyomtató, más magyarázatot kell találnunk. A Catholicon ("Egyetemes könyv") a középkor kedvelt lexikona volt, nem "devotionalis", kegyes olvasmány tehát, hanem tudományos, terjedelmében is jelentős, üzleti szempontból pedig nagy vállalkozás. Minde jelentőség tudatában Fusték, úgy látszik, nem elégedtek meg a szokásos egyszerű zárószöveggel, szebbet, nyomatékosabbat kívántak, s ezért tudós embert kértek a megfogalmazására. A művelt és tudós pap pedig tudatában volt a nyomtatás nagy jelentőségének, ünnepélyes, emelkedett szavakkal méltatta, s ez az, amit Barge és mások a találmánnyal való egybenőttségnek éreznek. Végül mindebbe beleoltotta a német ember, sőt a mainzi polgár jogos patrióta-büszkeségét is. Így jöhetett létre ez a sokat vitatott dokumentum, s hogy Schöffer és Fust nem kívánta nevének beszövését, ízlésre és stílusérzékre vall, s dicséretükre válik. - Jegyezzük fel még, hogy ugyancsak ők használnak először cégjelet (1462) nagy Biblia-kiadásuk végén, faágra akasztott két cégér (címer) formájában.

Teljesebb szakítást jelentenek a kódex-hagyománnyal a külön, önálló címlap kialakításának első kísérletei. A párizsi Jean Dupré a Missale Verdunensis (1481) első lapján megadja a szerző nevét, a könyv tárgyát, az évszámot azonban a kolofonban közli. Példáját néhány strassburgi nyomtatvány követi 1483-1484-ben. Az első teljes impresszummal: a cím a szerző, a hely, az évszám és a nyomtató jelzésével ellátott címlap 1484-ben tűnik fel, ez is Peter Schöffer kiadványa: Herbarius Maguntie impressus. Anno (MCCCC)LXXXIIII. ("Füveskönyv, Mainzban nyomtatva, 1484. évben." A címszöveg alatt a nyomdászjelvény, 49. ábra.) Ezeknek a kezdeményezéseknek nem lett folytatásuk egészen 1500-ig, amidőn a lipcsei Wolfgang Stöckel egyik kiadványán ismét megjelenik a teljes címlap. A szokás aztán a 16. század elejétől fogva általánossá lett.

A könyvdísz, a fametszetes illusztráció egy ideig a kódexekben kitaposott útját járja: könyvről könyvre vándorol, s követi példáját a pusztán ornamentális célból faragott fadúcos dísz is.

Ezek a technikai, formai újítások az első tapogatózó lépések a könyv magasra lendülő útján. A nyomtatott könyvben azonban a szellemi termelésnek új, dinamikusabb hordozója, segítője, sőt ihletője jelent meg, minden addiginál fürgébb, szaporább, ellenállhatatlanabb. Sem Gutenberg, sem az ősnyomdászok nem sejtették, hogy mesterségük a történelmet irányító erők sorába fog lépni. Maga Gutenberg nem akart egyebet adni géppel - tehát olcsóbban és nagyobb számban - írott kódexnél. Az első nyomdászok pedig abban látták és keresték boldogulásukat, mesterségük felvirágzását, ha a fennálló rend szolgálatába állnak. Mint a politikai és a társadalmi életben, e téren is jócskán érvényesült még a feudális berendezkedésű intézmények és az egyház hatalma. A könyvtermelés túlnyomó része egyházi célú, vallásos tartalmú. Kétségtelen, hogy a közérdeklődés is leginkább a vallásos és erkölcsösítő irodalom felé fordult, s mellette a régi közkedvelt világias műfajok, olvasmányok és közhasznú kiadványok felé. A meséskönyvek, mondagyűjtemények, útleírások, naptárak, új, olcsó kiadásainak száma egyszerre megnő. Új s már a nyomtatásból születő műfaj az újság őse, az egy-két leveles röplap a nagyvilágban történő eseményekről. A nagy nyüzsgés csakhamar felébreszti az egyházi hatóságok aggályait, s életbe léptetik a cenzúrát. A cenzúra először Kölnben üti fel a fejét: 1479-ben az egyetem rektora és dékánja IV. Sixtus pápától megszerzi a felhatalmazást, hogy az eretnek tartalmú nyomtatványok ellen egyházi büntető eljárást alkalmazzanak. Törvényerejű s így nagy jelentőségű volt Berthold mainzi érsek 1485-ben kiadott rendelete a frankfurti vásár után "a nyomtatott könyvekben feltűnő visszaélések és tévedések" ellen; megbízta a frankfurti városplébánost, hogy a nyomtatott és németre fordított műveket vizsgálja felül.

Látjuk, a könyvnyomtatás forradalmasító hatása a "bölcsőkorban" még alig érvényesül, a termelés nagyjából a középkori keretek közt marad. A haladás lényegében annyi, hogy a régi írott szellemi vagyont, némileg megtoldva, szélesebb körben, hasonlíthatatlanul nagyobb mennyiségben sokszorosítja és terjeszti el. A 16. század mozgalmaiban azonban az élen harcol, illetve maga válik a legélesebb fegyverré.

*

Ezt a szerepet az ősnyomdászok készítették elő, s ahogy mondottuk, feladatuk az új "művészet" elterjesztése volt. Tevékenységük, nem fáradó szorgalmuk arányairól fogalmat ad a terjeszkedésnek pusztán földrajzi képe is. Most tehát bejárjuk a térképet, annál inkább, mert így a helyi változatokról, teljesítményekről is képet kapunk.

Németföld, a találmány szülőhazája áll természetesen az első helyen, s itt is a bölcső-város, Mainz. Schöffer folytatja Gutenberg művét (Fust csak csendestárs); hivatott tipográfus, a legelsők közé kell sorolnunk. Párizsban mint könyvmásoló és kalligráfus működött, innen került Gutenberg mellé, s valószínű, hogy grafikai tudása, szakértelme, rátermettsége már a mester környezetében is kiemelkedő szerephez juttatta. Tudását érző, becsvágyó ember lehetett, Gutenberg távozása után azonnal cégtárs lett, a műhely élére állt, feleségül vette Fust leányát, azaz benősült. De nem orozta el a feltaláló szellemi javait, mint sokan hitték és hiszik, sőt inkább meglepően önállónak mutatkozott; hálátlan sem volt, csak éppen nemigen állt módjában maradandó formát adnia érzéseinek. (A zárószövegekben kellett volna?) Fitz szerint Gutenberg hagyatékát, a 42 soros típuskészletét pusztán kegyeletből vásárolta meg Humerytől, s családjában is ápolnia kellett a mester tiszteletét, mert fia, Johann, két évvel atyja halála után (1505) Lívius-kiadásának Miksa császárhoz intézett ajánlásában hangsúlyozottan kijelenti, hogy "a könyvnyomtatás csodálatos művészetét 1450-ben találta fel a mindennemű mesterségekben járatos Johannes Gutenberg". - Peter Schöffer keze alatt kibővült, és hamarosan felvirult a nyomda, mutatja a nagy Zsoltárkönyv művészi kiállítása, e sokban új technikai remeklés, a nagyméretű Catholicon, teljesen új típusokkal, - mindkettő az első öt esztendő alatt, s mutatja szakmailag elsőrendű kiadványainak további sora. Cicero-kiadása (De officiis, "A kötelességekről", 1465) az első nyomtatásban megjelent klasszikus. Nagy sikert ért el említett, számos fametszettel díszített Herbariusa ("Füveskönyv", 1484), úgy hogy a következő évben már németül is kiadta, újabb képekkel; utána többhelyt mások is lenyomtatták. Nagy díszmű a Chronik der Sachsen ("Szász krónika", 1492), s jeles orvostudományi könyv Johann Cube munkája, a Gart der Gesundheit ("Egészség kertje"). Ezek a kiadványok már jelzik az érdeklődés növekedését a profán tárgyú munkák iránt. Schöffer 1503-ban halt meg, virágzó műhelyét fia, Johann vezette tovább.

Kiadás szempontjából igen érdekes könyv Bernhard Breydenbach műve: Peregrinationes in Terram Sanctam ("Zarándoklatok a Szentföldre", 1486). A szerző eleve avval a szándékkal indult Keletre, hogy tapasztalatairól útleírást fog kiadni, s magával vitte Erhard Reuwig utrechti festőt, hogy hiteles helyszíni megfigyelések alapján illusztrálja könyvét. Reuwig kitűnő illusztrátornak bizonyult, kép és szöveg eleven egységbe olvad a műben. Reuwig magát nevezi meg a könyv nyomtatójának, de a típusokból kétségtelen, hogy Schöffer műhelyéből került ki. - A mainzi ősnyomdászok közül kiválik Johann Numeister; pályája három-négy adatba sűrítve is jellemző az úttörőkre. Valószínűleg Gutenberg tanítványa volt, majd Itáliába vándorolt, s Folignóban nyomtatta hírneves Dante-őskiadását, az első olasz editio princepset. Hazatérve Mainzban működött egy ideig, de ismét vándorútra kelt, utoljára Lyonban tűnik fel.

Gutenberg életében még öt Rajna menti város állított nyomdát. A legkorábban Johann Mentelin Strassburgban, 1460 előtt. Nem tudjuk, hol tanulta mesterségét, s ez a körülmény meg a korai dátum adhatott okot rá, hogy utódai az ő számára követeljék a könyvnyomtatás feltalálásának dicsőségét. Egyébként ő adta ki az első német nyelvű Bibliát egy középkori fordítás szerint, s ez maradt a Luther-előtti 14 német Biblia-kiadás szövege. Strassburgban a század végéig nem kevesebb, mint húsz (20) ősnyomdász működött, köztük Adolf Rusch, az első antikva-típusok alkotója.

Bamberg következik időrendben; első ősnyomdásza, Albrecht Pfister (1460), Gutenberg 36 soros Bibliájának (vö. a fentebb tárgyaltakkal) típusaival dolgozik, mint már láttuk; tőle származnak az első értékes illusztrált kiadványok. - Köln az első egyetemi város, mely nyomdának adott otthont; Ulrich Zell vezette 1466-tól, Schöffer vagy talán Gutenberg tanítványa s az egyetem hallgatója, akinek tanúskodása oly fontos szerepet játszik a feltalálás történetében. Heinrich Quentell "Kölni képes Bibliá"-ja arról nevezetes, hogy 125 illusztrációja Dürerre és Holbeinre volt hatással. Rajtuk kívül még 28 nyomdász állít műhelyt Kölnben, de termelésük csak mennyiségben jelentős. - Eltvilleben a Bechtermünze-testvérek működése (1467-1480) nem számottevő, annál fontosabb állomás a svájci Bázel, ahol olyan mesternevek tűnnek fel, mint Auerbach, Kessler, Bergmann, végül az új században Froben (Frobenius Johannes). Johann Auerbach a párizsi egyetemen a magister artium fokozatát nyerte el, és nem kisebb professzor, mint Johannes a Lapide vezette be a tudományokba. A nyomdászatot Velencében tanulta, s így érthető, hogy kiadványaival ő egyengette a humanizmus útját Németföldre, felelevenítve a Rusch óta elhanyagolt antikva formát (1477). Nikolaus Kessler kiadványai Dürer által rajzolt fametszetese címlapjaikról nevezetesek. Johann Bergmann von Olpe nyomdájából került ki Sebastian Brant kultúrtörténetileg fontos munkájának, a Narrenschiffnek ("Bolondhajó," 1494) első kiadása a benne felsorolt 112 fajta bolondság kitűnő illusztrációjával, alattuk Brant három-három verssoros magyarázatával. - Augsburgban Günther Zainer neve mellett kell megállni (1468-1478), dúsan alkalmazza az illusztrációt, noha kép és szöveg teljes összehangolásáról még nála sem lehet beszélni, de az iniciálé és a könyvdísz nyomdai alkalmazásában úttörő. Kezdőbetűk nyomtatására addig csak Schöffer tett kísérletet a Zsoltárkönyvben, de abbahagyta. Zainer fadúcos iniciálékat faragtatott, így például az úgynevezett "gyöngyvirág-ábécét", egységes szép stílusban. Ezekkel s 112 képpel díszítve nyomtatta legnépszerűbb kiadványát, Jacobus de Voragine Legenda aureáját ("Aranylegenda", 52. ábra, szentéletrajzok). - Nünbergben a huszonöt éves Anthon Koberger indít el hatalmas üzemet (1470-1526), virágzása tetőfokán 24 sajtóval és 100 legénnyel dolgoztat, egyúttal tevékeny könyvkereskedő, üzleti hálózata messze terjed. Sokágú munkásságára jellemző, hogy az első magyar nyelvű nyomtatványt is ő adta ki 1484-ben, a Szent István jobb kezéről szóló éneket; ennek sajnos eddig egy töredéke sem került elő, csak a vers első szakaszának szövegét tartotta fenn egy kéziratos feljegyzés:

O deucheoseeges zenth job keez
mel'et magiar ohaitua neez
draagha genche neepeunknec
nag' eoreome ziueunknec.

("O dücsőséges szent jobb kéz / melyet magyar óhajtva néz / drága kencse népünknek / nagy öröme szivünknek.")

Ugyanitt állít nyomdát az európai hírű csillagász és matematikus Regiomontanus (polgári nevén Johann Müller) pusztán csak azért, hogy a tudományos művek nyomdai előállításának nehézségeit leküzdje; Mátyás udvarának is vendége volt, s a humanisztikus törekvéseket igyekezett összekapcsolni az egzakt természettudományok korszerű művelésével. - Speyerben Peter Drach kiadványa, a Spiegel menschlicher Behaltnis ("Az emberi maradandóság tüköre") különös fametszeteivel a művészettörténetben játszik szerepet. - Ulmban Johann Zainer, Günther testvére fejt ki sokoldalú kiadói tevékenységet 1472-től, orvosi munkát ad ki a pestisről, továbbá a Német krónikát, Boccaccio művét a híres asszonyokról többek között, végül a nagy sikerű Aesopust, melynek karakterizálásra törekvő, eleven ember- és állatábrázolásai iskolát csináltak, a fametszetek mestere azonban ismeretlen. - Lübeckben nagy hírre jut a cégjegyéről elnevezett Mákfej-nyomda (Mohnkopfdruckerei), a kapitalisztikus fejlődés új, különös tünete, hogy tulajdonosai váltják egymást, de a cég, a "firma" marad; nevezetes kiadványai: egy gyönyörű képes haláltánc-sorozat, a népi eredetű Róka-vers (Reynke de Vos: Reineke Fuchs) és Brant Bolondhajója. - Würzburgban feltűnik a rézmetszetes képdísz, Esslingenben Konrad Fyner dúsan díszített, ritka kiadványai hoznak új stílust, míg a Habsburg-főváros, Bécs ősnyomdászata meglepően jelentéktelen.

Olaszországban a könyvtermelés némiképp eltérő formákat öltött. Míg Németországban, ha céhen kívül is, de beilleszkedett az ipari műhelymunka szervezetének kereteibe, Itáliában a szerveződés szabadabb módjaira talált. Az olasz városállamokban a termelő- és kereskedőtársaságok már a 13. század óta kialakultak, s kifejtették gazdasági hatásukat; ez a kétszáz éves előny éreztette hatását a könyvnyomtatásra és a terjesztésre. Míg Európa többi részében megmaradt műhelymunkának, itt a nagyüzemű társas vállalkozás formáit vette föl. De máskülönben is bizonyos közös vonások jellemzik az olasz ősnyomdászatot, s ezek összefoglaló kép vázolásához segítenek. Subiaco, Róma, Nápoly, Milánó, Flórenc, Bologna, Verona s a többi bölcsőváros nemigen válnak ki helyi teljesítményekkel, csupán Velence jelent külön fejezetet az ősnyomdászat történetében.

A legelső olasz ősnyomtatvány egy töredék Krisztus kínszenvedéséről; nyomtatója, megjelenésének helye ismeretlen, 1462-1464 táján kelhetett. - Subiaco bencésklastromában állítja fel az első ismert ősnyomdát két német vándortipográfus: Conrad Sweynheym és Arnold Pannartz (1464), Schöffer tanítványai. Két év múlva Rómába mennek, s 1472-ben IV. Sixtus pápa támogatását kérve, felsorolják hétévi működésük eredményeit: 36 művet, javarészt latin klasszikust adtak ki, összesen 12 475 példányban. Már kizárólag az antikva-típust használják, amelynek itt valóban az antik hagyományokba visszanyúló gyökerei vannak; ezért lett már az antikizáló humanista kézírás duktusa is. Mintája, ahogy láttuk, a latin kurzív írás (már ahogy a Karoling kancellária fenntartotta): kerek formájú, szögletek, sarkok, nyúlványok nélkül, csupán némi "talpat" kap a betű. Sokkal könnyebb bélyegzőbe vésni, mint a gótikus típusokat, s könnyebb olvasni is: tiszta, józan, egyszerű, választékos; a klasszikus stílusérzék betűbe rögzítése, csak lényeget ad, a gót betű zsúfolt gazdagsága, túláradó ünnepélyessége helyett. Nem csoda, ha a kódexművészet székhelyének Flórencnek nyomdászai is felkapják a bolognai rotunda helyett, - de végleges kialakulását, maradandó formáit Velencében, majd Párizsban Vergetius és Garamondt keze alatt éri el.

Velence az olasz ősnyomdászat fővárosa, a munkát itt is németek kezdik, majd feltűnik a francia udvari éremvéső, Nicolas Jenson (1470), akit VII. Károly már 1458-ban Gutenberghez küldött tanulmányútra. Sweynheym és Pannartz antikvái még magukon viselik a gót ízlés emlékét. Jenson azonban oly mintaszerű ábécét rajzol, hogy a későbbi betűtervezők és reformálók is hozzá térnek vissza. Ezenkívül jelentősen csökkenti az abbreviaturák és ligatúrák számát, a csatlakozó formákat pedig végképp elhagyja. Világos jele ez, hogy a nyomtatás saját formanyelve kezd előtérbe nyomulni a kézírás hagyományaival szemben. Jensonnal egy időben a német Erhart Ratdolt (ugyancsak Velencében) a reneszánsz-ízlésű nyomtatott könyvdíszt teremti meg. Fametszetes iniciáléi és lapszéldíszei, keretrajzai nem utánozzák a reneszánsz-kódexek művészetét, hanem az antik motívumok alapján a fametszés és a fehér-fekete nyomás eszközeivel ugyanolyan művészi, tiszta stílushatásra törekszenek, mint a kódexek színpompás miniatúrái.

Az ív csúcsán Aldus Manutius (Aldo Manzio) működése áll; humanista tudós, a görög-római klasszikusok rajongója, ifjú korában a flórenci platónista filozófus, Pico della Mirandola tanítványa, a görög nyelvbe és irodalomba Adramüthenosz vezeti be. Élete feladatává az ókori szerzők kinyomtatását tette, hiteles és teljes kiadásokban, amivel megteremtette az editio princeps, az "őskiadás" fogalmát. Ő az első, valóban alkotó egyéniség Gutenberg után: kiadványa szövegéhez illő új betű- és könyvformákat, új nyomtatás- és szedéselveket teremtett. 1489-ben állította fel nyomdáját; eleinte Jenson antikva-formáit használta, s könyveit általában a szokásos fólió- vagy negyedrét-alakban jelentette meg. Végül is szakított minden kódexhagyománnyal és kézíráscsökevénnyel. Áttért a kis nyolcadrét-formára, úgyszólván zsebre tehető könyveket produkált, s olyasféle örömet okozhatott, mint az ókori leveles kódex feltűnése a tekercsek olvasóinak. A kis tükör fölöslegessé, sőt lehetetlenné tette a kéthasábos szedést (helynyerés), viszont lehetségessé az egészen kicsiny betűk használatát (ismét térnyerés), minthogy a kevés számú, rövid sorok közt nem téved el a szem. Betűtípusa teljesen új a nyomtatás történetében: az úgynevezett kurzívantikva, vagyis az antik és humanista kisbetűs kézírás nyomdai megfelelője. A kézírást, a betűk változékony, folyamatos egybefonását nem valósíthatja meg természetesen, csupán egymáshoz illesztheti az ólombetűket, azonban minden egyéb dologban, még a kissé jobbra dőlő duktusban is azonos vele, s a helykihasználás, a gördülékenység, az olvashatóság összes előnyét egyesíti. A hagyomány szerint a humanizmus atyamesterének, Petrarcának kézírását utánozta vele; maga cancelleresco-nak nevezte, minthogy a római kancelláriában ez a duktus volt használatos. Ugyanígy formálja ki a görög kurzív ábécét. Az új típus nagy diadalt aratott, különösen a barokk idején, amikor divatba jött a különféle írásfajták keverése egyazon szövegben, az egyes részek kiemelése céljából. Így aztán látjuk a kurzívantikvát rendes antikvával és fraktúrával keverve; sőt mindmáig kurzívval, azaz dőlt betűvel szedetjük a kéziratban aláhúzott, azaz kiemelendő szövegeket. Aldus vezette be a lapszámozást is. Amit alig kell említeni: a szorosan tapadó, kicsiny betűs szöveg feleslegessé tette az abbreviatúrákat és a ligatúrákat, s e nagy teljesítmény koronájaképp végleg fel is hagyott velük. S ezen a ponton konkretizálható a legjobban a haladás új foka: míg a kódexíró és az ősnyomdász a szóképet tekintette a szöveg alapegységének, Aldusnál a betű lett az alapegység. Az öntött betű, a szedésnyomás evvel önmagára talált, létrejött a nyomtatáshoz illő tipográfia, kialakul a gép könyve.

Nem csoda tehát, hogy Aldus kiadványai, az "Aldinák" fogalommá lettek, nemcsak formai, hanem belső tartalmi okokból is. A klasszikus, különösen a görög szerzőknek nem kevesebb, mint 28 editio princepse fűződik a nevéhez. Eleinte a kiadással járó filológiai (nyelvészeti és szövegkritikai) munkát is maga végezte, de vállalata növekedtével nem győzte egyedül, s ekkor a tudós literátorok egész csoportját vonta maga köré, amelyet Aldi Neacademiának neveztek el.

Az Aldinák a klasszikusok kis alakú, csinos, olcsó s egyúttal lehetőleg teljes kiadásai oly népszerűek lettek, hogy hamisították őket (például Lyonban), cégjegyével, a horgonyra csavarodó delfinnel együtt. Közkedveltségüket bizonyítja megritkult számuk és a fennmaradt példányok nyúzott állapota. Fontos kiadványai: az ötkötetes Arisztotelész (1495-1498) (53. ábra), Arisztophanész (1498), Szophoklész (1502) s az olasz fametszetes könyvek leghíresebbje, a Hypnerotomachia65 Polyphili (1499, 54. ábra), Francesco Colonna domonkos szerzetes antikrajongástól áthatott, allegorikus szerelmi költeménye, 170 fametszetes dísszel. Méltán mondotta Burckhardt[66], a renaissance nagy ismerője, hogy Aldus oly tudós kiadó és nyomdász volt, aminő kevés élt a világon.

Franciaország - különös módon - nem játszott dajkaszerepet a nyomdászat bölcsője körül. Az érdeklődés korán jelentkezett ugyan, s az új találmány hírét nagy lelkesedés fogadta, de inkább csak a tudósok, humanisták, szellemi emberek részéről; maga a nyomdászat, a "művészet" nem vonzotta a mestereket. Az első nyomdát a Sorbonne két lelkes tanára létesítette, Johannes Heynlin a Lapide és Guillaume Fichet. 1470-ben meghívtak három német nyomdászt, Ulrich Geringet, Michael Friburgot és Martin Crantzot, a Sorbonne-on adtak helyet műhelyüknek, maguk választották meg a kiadandó műveket, viselték a költségeket. Így látott napvilágot az első francia ősnyomtatvány: Gasparinus Barzizius[67] levelei (Epistularum libri, 1470) antikvával szedve, s minthogy a tudósok buzgó humanisták voltak, az általuk kiadott többi kiadvány mind e korszerű irányzat szolgálatában állt. Három évig vezették a nyomdát, s 23 művet adtak ki; ekkor Heynlin Bázelbe, Fichet Rómába költözött, a németek pedig önállósították magukat, s kiadványaikat Au Soleil d'Or ("Az arany Naphoz") cégjelzéssel látták el a ház nevéről, ahol dolgoztak. Azonban abbahagyták a humanizmus ápolását, visszatértek a középkori, teológiai-vallásos tárgyakhoz és a gót betűkhöz, nyilván a jobb kereset okából.

Ez a középkori tendencia egyébként az egész francia ősnyomdászatot jellemzi, sőt a 16. század első évtizedeit is, másfelől azonban - velencei mintára - a nagyüzemű termelés is. Jean Dupré sok társvállalkozóval, nagyszámú filiáléval dolgozik, fő gondját a szép, sőt pompázó kiállításra veti. Nagy része van a híres francia Livres d'Heures sorozatszerű kiadásában, mondhatni kultuszában. Ezek a fényűző kiállítású imakönyvek (Horae, Livres d'Heures, Libri d'Ore, Primers, Stundenbücher) már a kódexek idejében divatossá váltak, a napi áhítatgyakorlás céljait szolgálták, de nem kánoni, megszabott szövegű imádságokkal, hanem egyénien fogalmazott elmélkedésekkel, világi hívek számára. A francia nyomdászok főként a luxus-műfaj szolgálatába állítják műhelyeiket. Technikailag legtöbbre Antoine Vérard vitte, 1485-től kezdve két sorozatban adta ki Petites Heures és Grandes Heures (vagy Heures Royales) című imakönyveit, s minthogy a kódexekkel akart versenyre kelni, gyakran pergamenre nyomtatott, a fametszeteket kézzel festette ki, dús színekben, aranyozással, iniciálékkal, széldíszekkel oly bőségesen, hogy a dísz úgyszólván elnyomta a szöveget. De mind a dísz, mind a betű független a renaissance korízlésétől, megmarad középkori-gótikusnak, még Simon Vostre újszerű, poncolással telített metszetein is. Másik kedvelt, szintén középkori műfaja a francia ősnyomdászatnak a sokféle haláltánc-sorozat, melyekben ugyancsak a képek viszik a főszerepet. Egy ilyen haláltánc-képen maradt fenn a nyomdaműhely legrégibb ábrázolása is. A pompázó kiállítás, a díszítő technika dolgában azonban egy ideig vezető helyre kerültek a franciák.

Párizs mellett Lyon a másik nyomdaszékhely; gazdag kereskedőváros, a Német-, Olasz-, Spanyolföldre vivő utak gócpontja, szelleme szabadabb, elevenebb, s ez meglátszik könyvtermelésén is. Egy vagyonos, tekintélyes és tudományt kedvelő polgára, Barthalomeo Buyer hívja meg első ősnyomdásznak Guillaume le Royt 1473-ban, utána több német nyomdász telepedik le, sőt magyarok is dolgoznak Lyonban. Kiadványaik igen változatosak voltak, egyaránt adtak népszerű és tudományos munkákat, ókori szerzőket, modern humanistákat, középkori lovagregényeket és verses elbeszéléseket. - Rouen és Tours szerepe nem volt jelentős, nyomdászaik javarészt párizsi kiadóknak dolgoztak. Spanyolország és Portugália ősnyomdászatának sincs sok mondanivalója számunkra; főként német vándornyomdászok működnek; Salamanca egyetemi városa az egyetlen, ahol humanista szellemű, antikvabetűs kiadványok látnak napvilágot.

Anglia ősnyomdászatának különössége, hogy Németalföldön született meg. Egy angol vászonkereskedő, William Caxton, Hollandiában kitanulta a nyomdászatot, és egy francia illuminátor, Colard Mansion társaságában nyomdát állított Brüggében. Itt adták ki az első angol ősnyomtatványt: Recuyell of the Historyes of Troye címmel ("Trója történeteinek gyűjteménye, 1474). Caxton csakhamar visszaköltözött Angliába, s a Westminsterben működő nyomdájából egész sor nagyszabású munka került ki, többek közt Chaucer Canterbury Tales ("Canterbury mesék") című műve. Nagy szöveghűségre törekedett, de a kiállításra, díszre nem sok gondot fordított, mint a régi angol nyomdászok általában. Nem kevésbé különös, hogy ugyanebben az időben egy holland nyomdász, Geerard Leeu Antwerpenben sorozatosan adott ki angol munkákat, Angliába szállíttatta őket, élénk forgalmat bonyolítva le.

Hollandia és Belgium a 15. században még egy ország volt: Németalföld; ősnyomdászatának termelése mennyiségben tetemes, de sejteni sem engedi, hogy egykor száz éven át az elsők közt lesz az európai tipográfiában. Szerepe a szedésnyomás feltalálásában homályos és vitás, és minthogy az úgynevezett hollandi "prototipográfiák" egytől egyig keltezetlenek, velük itt nem foglalkozhatunk újból. (Vö. a "Papír és sajtó Európában" c. fejezettel.) Az első megállapítható évszám 1472, Johann von Paderborn nyomdaalapításának éve Aalstban; egyébként azonos a budai ősnyomda megindulásának évével. Következik Utrecht (1473), majd Deventer, Löwen, Antwerpen, végül Brügge (1474-1475). Jellemző a kiadványok mennyisége: csupán Deventer 600 ősnyomtatványt számlál, Geerad Leeu antwerpeni műhelye 110-et. A tartalom és a minőség igen vegyes, sőt a nyelvi megoszlás is: latin, francia, angol, német egyaránt szóhoz jut a hollandi és a flamand mellett. Éppily vegyesek a betűfajták, a bastarda mellett leginkább a német fraktúra hatása érvényesül, némi helyi árnyalattal.

Csehországban 1476-ban indul meg a nyomtatás, tehát három évvel később, mint nálunk, s némi felakadás után 1493-ban folytatódik Mikulás Bakalár működésével, akinek első kiadványa valószínűleg Mohamed csehnyelvű életrajza volt. A cseh ősnyomdászat azért nevezetes, mert meglepően sok inkunábulumot nyomtatott; míg nekünk egyetlen magyar nyelvű ősnyomtatványunk sincs, latin is csak kettő, a csehek 31 cseh nyelvűvel dicsekedhetnek. Egyébként Thuróczy Chronica Hungarorumának első kiadása egy brünni nyomdában készült 1488-ban.

Magyarországon aránylag korán, 1472-ben jelenik meg az első ősnyomdász, a német Andreas Hess, mégpedig meghívásra. Így legalább egy tucat országot előztünk meg a nyomtatás behozatalával, de sajnos, a szép kezdetnek nem lett semmi folytatása. Több tudósunk azt tartotta, hogy Mátyás kódexszeretete és nyomtatott könyv iránti ellenszenve állta útját a nyomdászat fellendülésének, sőt egyenesen ez buktatta meg Hess vállalkozását. Fitz József azonban Hess-monográfiájában bőséges adatolással kimutatta, hogy erről szó sincs. Mátyás modern uralkodó volt, nagyon is jól megértette a "hallatlan találmány" (res inaudita) jelentőségét, s elismeréssel nyilatkozott teljesítményeiről. Levelezésében az első alkalommal, midőn könyvről tesz említést, Pomponius Laetusnak mond köszönetet egy nyomtatvány megküldéséért (1471): "Boldog-boldogtalan hangoztatja a közmondást: inter arma silent Musae. Mi azonban, jóllehet egymást érő háborúkba vagyunk keveredve, ami kevés időt szakíthatunk, örömest szenteljük a tudományoknak. Ezért van, hogy a tőled nyert ajándékot is oly kedvesen és szívbeli örömmel fogadtuk, és hogy az általad mostanában Rómában annyi gonddal és ékesen kinyomtatott Silius Italicust is az utóbbi napokban már többször végigforgattuk. Ifjú korunkban is kedves olvasmányunk volt ez s most - minthogy harcokról énekel - annyival kedvesebb, mert magunk is hadviselésben töltjük életünket." Háborúban, politikai sakkhúzásaiban igen ügyesen hasznosította a sajtót; Bécs ostromakor Hess nyomdájában készült, lázító falragaszokat csempészett a városba, Strassburgban és Nürnbergben röpiratokat nyomtatott a császár ellen. Végül pedig elrendelte, hogy a magyar liturgiás könyveket kinyomtassák az egyházmegyék számára. Másfelől azonban nincs semmi olyan adatunk, hogy Hesst vagy általában a magyar nyomdászatot támogatta volna.

Hess a római Lauer-nyomdában dolgozott, midőn Karai László budai prépost, Mátyás alkancellárja 1470-1471. évi római időzése során megismerkedett vele, és Budára hívta. Hess 1472-ben állította fel nyomdáját, s egy ideig "munka nélkül" volt, amit úgy kell értenünk, hogy nem nyomtatott ki semmit, hanem valószínűleg nyomdáját szerelte fel, és munkásait tanította be. A következő év tavaszán Karai támogatásával, de nem az ő megrendelésére adta ki a Chronica Hungarorumot, talán valamely kódexszöveg nyomán, melynek szerzőjét nem ismerjük. Ez tehát editio princeps. Antikva-matricáit Rómából hozta, Budán három sajtógéppel és négy szedővel dolgozott, s a könyvet két kisfólió alakú kvinternión "hozta ki", Fitz számításai szerint legalább 300 példányban, körülbelül két arany áron. A kolofonban megnevezi magát, a Karaihoz intézett ajánlásban pedig elmondja vállalkozása történetét. A GW kilenc fennmaradt példányáról tud, közülük kettő Magyarországon, a Széchenyi és az Egyetemi Könyvtárban van, a többi így oszlik meg: Bécs, Braunschweig, Krakkó, Lipcse, Párizs, Prága, Róma. A krónikán kívül még két humanista tárgyú munkát adott ki: Basilius Magnus De legendis poetis ("Az olvasandó költőkről") és Xenophón Apologia Socratis ("Szokratész védőbeszéde") című művének latin fordítását. Ezeken kívül valószínűleg egy misekönyvet, melynek nyoma veszett és Antonius Florentinus Confessionaleját. Nyomdája 1477-1480 közt szűnik meg, nem tudni, mily okból, nevét többé említve sehol sem találjuk, sem típusai nem tűnnek fel sehol. Ebből arra következtetnek, hogy nyomdája elpusztult, talán tűzvész által, s ő maga is meghalt ezidőtájt.

Mert felvetődik a kérdés, miért nem akadt munkájának folytatója? Műhelyében egyaránt dolgoztak magyar és külföldi munkások, s ha az utóbbiak a mester halála után elköltöztek, annál természetesebb lett volna, ha az általa kitanított magyarok közül valamelyik önállósítja magát. A nyomda pusztulása azonban megmagyarázná a legények elszéledését. Az addigi pártfogók sokallhatták egy új felszerelés költségeit, talán megrendelők sem mutatkoztak, a könnyűlábú nyomdászok tehát útra keltek virágzó műhelyt és a továbbtanulásra alkalmat keresni.

Egyik külföldi legénye, a morva Mathias Moravius már 1474-ben, Hess budai működése idején Nápolyban nyomtat, a német Johannes Haman az 1480-as évek végén Velence kiváló nyomdászaként tűnik fel, a magyar Petrus Ungarus 1482-ben Lyonban működik. A többi külföldön felbukkanó magyar ősnyomdász közül egyikről sem tudni, megfordult-e Hess műhelyében, de arról mindenképpen tanúskodnak, hogy jutott volna Budára vagy általában Magyarországra nyomdász, ha valaminő ismeretlen ok nem gátolja letelepedésüket. Akkori szokás szerint a nyomdászok is nemzetükről vagy szülőhelyükről nevezték el magukat, rendesen latinul, a név tehát biztos adat eredetükre nézve. Viszont gyakran megváltoztatják nevüket, ezért nem mindig lehet tudni, melyikről van szó. Így az említett Mathias Moravius nápolyi nyomdájában korrektorként működik Bernardinus Siculus, azaz Székely Bernát, de vajon azonos-e az ugyancsak Nápolyban nyomtató Bernardus de Daciával? (Erdélyt ugyanis humanista módra gyakran Daciának nevezték.) Az 1477-ben Velencében dolgozó Petrus de Bártfa vajon nem azonos-e az említett lyoni Petrus Ungarusszal? Nyilván magyar az 1492 előtt ugyancsak Lyonban működő Johannes Fabri. Gabriel Brunch Hungarus, azaz Broncs Gábor 1492-ben Valenciában 98 matricát vásárol. Andreas Corvus de Coronax 1482-ben Velencében nyomtat, neve magyarra fordítva: Brassai Holló András, azaz erdélyi szász ember volt, mert Corona Brassó vagyis Kronstadt latin neve. Erdélyi ember Thomas Septemcastrensis (neve Erdély német nevének, Siebenbürgennek latin fordítása), aki Modenában tűnik fel. Basaynus Hungarus nevével Cremonában találkozunk 1494-ben. Simon de Ungaria Bolognában könyveket ad ki, de maga nem nyomtat. Feltűnő azonban, hogy mindezek a magyarok és szászok gondosan elkerülik Németországot, csak olasz és francia földön keresnek boldogulást, sőt még Spanyolországba is elvetődnek.

Nem valószínű, hogy ennek oka Mátyás német háborúi lettek volna, mert ugyanekkor Budán több könyvárus működik, s mind német műhelyekben nyomtatja könyveit. Így jelent meg, mint láttuk, a Szent István jobb kezéről szóló ének a lipcsei Kobergernél 1484-ben. 1488-ban egy brünni nyomda adja ki Thuróczi krónikáját, s nagy kelete lehetett, mert még ugyanabban az évben Theobald Feger budai könyvárus Augsburgban is kinyomtatja. Pap János (Joannes Pap librarius Budensis) a velencei Bonetus Locatellusnál megrendeli a magyar szentek legendáinak kiadását. Kaym Orbán és Ruem György már a századforduló idején működnek, s a mohácsi vészig még számos társuk említtetik.

*

A nyomtatást általában teljes rokonszenv, sőt elragadtatás fogadta, és hallatlan siker jutalmazta. De a diadal nem volt akadálytalan. Minden újítás eleve problematikus: előre nem látott kérdéseket kell megoldania, s nemcsak az anyag maga fejt ki ellenállást, hanem a külső életrend is, amelyben el kell helyezkednie. Régi érdekeket sért meg, gyökeres szokásokat bolygat fel, kialakult ízlést horzsol, kényelmetlen gondolatokat támaszt. A nyomtatás elsősorban a könyvmásolók és kéziratárusok céhének érdekeit horzsolta, s Párizsban például a stationariusok testülete fel is zúdult a behívott német nyomdászok működése ellen. De a szakmai ellenállás jelentéktelen volt, és simán lebonyolódott, az új ipar helyet adott a régi céhek dolgozóinak, s nemegyszer közülük kerültek ki a legjobb ősnyomdászok, mint Peter Schöffernél láttuk. Ez az oka, hogy oly sok tanult ember, pap, klerikus tűnik fel közöttük: megvolt az iskolázottságuk, az átváltás nem ment nehezen. Gyakran a kolostori scriptorium egyszerűen nyomdává alakult át. Az ellenállók felszívódtak, sőt nemegyszer munkáskereslet állt be, a rokon iparokat meg éppen fellendítette az új mesterség terjedése, így az ércvésést, fametszést és a papírgyártást. Viszont a fejlett ízlésű, de konzervatív könyvgyűjtők nem fogadták osztatlan örömmel az új iparcikket; sokak szemében a könyv, minden könyv egyéni teljesítmény volt, és most éppen az lett a bűne, hogy iparcikké, tömeggyártmánnyá vált. Mátyásról is azt híresztelték, alaptalanul, hogy lenézte a nyomtatott könyvet, de már például a kortársa, Federigo da Montefeltre, Urbino hercege egyenesen ellensége volt, s egyetlen nyomtatványt sem engedett be pompás gyűjteményébe. Sokan voltak hozzá hasonlók, s bizonyára helyesen jegyzi meg Svend Dahl, hogy részben ez is magyarázza, miért törekedtek az első nyomdászok a kódexek utánzására. Ami pedig a kényelmetlen gondolatokat illeti, a cenzúra gyors bevezetése tanúskodik felébredésükről.

De azáltal, hogy gépi termékké lett, megváltozott a könyvnek gazdasági helyzete is. A nagyarányú olcsóbbodás vagyis a piac növekedése nemcsak tartalmi bővülést, gyarapodást hozott, nemcsak a népies tárgyú irodalmat szaporította krónikák, meséskönyvek, kegyes olvasmányok, naptárak, jóskönyvek sereges nyomtatása által, hanem az írástudás terjesztése révén új igényeket is támasztott, növelte és új irányokba terelte a pénzforgalmat. Így lett elsősorban a könyvkereskedés önálló foglalkozássá. Ez egyik fő kapocs, amellyel a könyvtermelés a kialakuló kapitalizmus gazdasági rendjébe illeszkedett. Néhány példát már említettünk. Eleinte a nyomdász kiadó, nyomtató és kereskedő nemegyszer papírgyártó volt egy személyben, vagyis az ipar különböző ágai, a régi műhelymunka szervezete szerint, egy kézben egyesültek. De csakhamar megjelenik az utazó könyvügynök, árjegyzék szerint kínálja vételre egyes nyomdászok kiadványait. Így Jenson Velencében, Mentelin Strassburgban, Zainer Augsburgban nyomtatott könyvjegyzéket ad ki, s küld szerteszét a könyvekkel együtt ügynökei útján. Mikor aztán az ügynök nemcsak egy kiadó érdekében dolgozik, hanem maga gyűjti össze áruját, s a saját hasznára terjeszti, megszületik az önálló könyvkereskedő, a szortimenter, aki az eladott könyvek után engedményt, rabattot kap. Viszont, ha valamely nyomdásznál könyvet rendel meg: kiadóvá válik. Más esetben a nyomdász nyit boltot műhelyétől távol eső városokban, ezzel áttöri a műhelymunka kereteit, s kapitalista jellegű vállalkozásba fog. Ugyanezt teszi, ha kis nyomdásznál bér fejében rendel munkát. Ilyen vállalkozó-üzletember típusa a nürnbergi Anthon Koberger; már említettük, hogy nyomdájában 24 présen több mint 100 mesterlegénnyel dolgoztatott: kiadványainak száma 220-ra rúg, fióküzletei voltak Frankfurtban, Párizsban, Lyonban, olasz, holland, osztrák, magyar és lengyel kereskedőkkel állt összekötetésben, ügynökei bejárták ezeket az országokat. Velencében a francia Nicolas Jenson fejtett ki hasonló üzleti működést. Feltűnik az üzleti társulás is, de nem kényszerből, mint Gutenbergnél, hanem vállalkozási formaképpen; a tőkés, a nyomdász, a kiadó, könyvárus, másfelől a tudós korrektor, a fametsző művész mint közös érdekű üzletfelek egyesülnek. Mi több, maga az író, a könyv szerzője vagy fordítója is közéjük állhat, de ez mindmáig kivételes ritka eset, holott az egész társaság belőle él. Ebben a tekintetben nem sok változást hozott az új találmány, s e borús mozzanattal le is zárjuk a korszak történetét.





III. fejezet
Reneszánsz, humanizmus, hitújítás
A polgári rend

A könyvnyomtatás feltalálása a második döntő állomás az írás megszületése óta a gondolat megrögzítésének és terjesztésének útján. Az írást merőben új, gépi műveletté tette s teljesítményét határtalanul megsokszorozta; ebben a formában sokkal erősebb és tevékenyebb szerepet vitt a történelmet formáló erők játékában, mint évezredeken át, míg kézzel vetették papírra. A gazdasági-társadalmi átalakulás első tünetei már a kora-reneszánsz idején felismerhetők ugyan, Petrarca is megtöri a humanizmus útját, a hitújító mozgalmak sem Lutherrel kezdődnek, de éppen az eltelt évszázad mutatja az érlelődés lassúságát. Ebbe az erjedő folyamatba vet mintegy robbantóanyagot a nyomtatás, s viszi példátlan gyorsasággal kifejletre. Ha nem is előzi meg korát, mint sok más találmány, de új hajtóerőt dob bele, s e réven döntő szerepet játszik; nélküle az események bizonyára más alakot, más sorrendet vettek volna fel.

Ha ily nagy fontosságot tulajdonítunk a nyomtatásnak, meg kell vizsgálnunk kissé közelebbről, mi történt voltaképpen. A középkor végének legfontosabb, döntő mozzanata a polgári osztály kialakulása volt. A gyarapodó népesség s a civilizáció emelkedése oly mértékben megnövelte az iparral és kereskedéssel foglalkozók számát, hogy számottevő osztállyá tömörültek, s hivatásuk természete szerint vásárhelyeken, forgalmi csomópontokon, közigazgatási székhelyeken, védelmet nyújtó várak körül letelepedve, vár-asokat alkothattak. Az anyagi munkának, a javak termelésének és szétosztásának új súlypontjai támadtak, s lakosaik a tömörülés által több-kevesebb függetlenségre, öntudatra tettek szert. Az öntudat természetesen az anyagi cselekvés értékelésében, előtérbe helyezésében jelentkezett, szemben a középkor hatalmi-katonai-szellemi (hűbéres-lovagi-egyházi) cselekvésével. Így természetes szövetségesei lettek a királyságnak az oligarchizmussá fajult hűbéri rendszerrel szemben. A feudális társadalom legnagyobb teljesítménye: a védekezés az iszlám térfoglalása ellen, vagyis a keresztes háborúk s ezeknek végrehajtó szerve, a lovagi rend idejét múlta, üres és haszontalan formává lett. A lovag oligarchává, azaz herévé vált a jobbágyság és főként a polgárság nyakán, mely megteremtette és gyarapította a vagyont. Míg eredetileg betöltötte hivatását: e vagyon védelmét idegen hódítókkal szemben, most, hogy a vagyon már nem szorult védelemre, csak elvenni és elkölteni tudta. Mindinkább a társadalom terhének bizonyult, olyan hatalommal rendelkezett, mely nem illette meg, s mind jobban kicsúszva természetes életfeltételei közül, nemegyszer a társadalom ellenségének, rablólovagnak csapott fel.

S a vagyon mind nagyobb mértékben halmozódott fel a polgárság kezén, egyre jobban növelte társadalmi öntudatát és ellenállását a feudális berendezkedéssel szemben. Ott, ahol a történelmi múlt vagy a földrajzi helyzet, vagy pedig mind a kettő különösképpen kedvezett a polgári munka szerveződésének, így Észak-Itáliában s a Keleti-tenger partvidékén, csakhamar önálló politikai hatalommá nőtt, s tevékeny ellenállást fejtett ki a feudalizmus fenntartóival, a pápasággal és a császársággal szemben. Észak-Olaszországban még az ókor óta életben maradtak a városias civilizáció hagyományai, mert hiszen a görög-római művelődés par excellence városi művelődés volt. Itt, Toszkánában és a Pó vidékén egyre-másra virultak fel a kereskedő városállamok. Velence, Génua, Padova, Flórenc, Piza; természetesen a római köztársasági hagyományokhoz kapcsolódtak, s éppily természetesen fordultak szembe a német-római császárság eszméjével, mely önállóságukat megsemmisítéssel fenyegette. Kereken megtagadták a leghatalmasabb politikai elgondolást, melyet a középkor megszült: a római impérium feltámasztását; a világ uraival, a Hohenstaufokkal és a pápákkal szálltak szembe. Az impérium az itáliai városok ellenállásán vérzett el, s bukása egyúttal a polgári demokratikus állameszme első sikerét jelentette. A Hansa-szövetség városai még a császári Németországban is privilegizált helyzetet tudnak kivívni, s hasonlóképpen növekszik a Rajna mentén, Németalföldön felvirágzó iparvárosok politikai súlya. Az oligarchiával szembeforduló nemzeti királyságok a polgársággal szövetkezve ez időben mind a demokratikus irányú haladás megvalósítói.

Ez volt az egyik rés, mely a középkor roppant arányú, de idővel megmerevült és túlterhelt épületén hasadt, s a résen a polgári osztály nyomult a társadalom középpontja felé. A másik rést a pápaság ingadozásai nyitották meg. A pápai trón ekkor már oly nagy világi hatalmat jelentett, hogy betöltője akaratlan is a hatalmi érdekháborúk sodrába került volna. Most aggálytalan hatalomra törők ültek rá, vagy pedig ütőkártya lett az érdekeltek kezében. Ez a hatalmi erősödés, de belső hanyatlás aztán a hitújító mozgalmaknak tárt kaput, amelyek alatt viszont függetlenségi és szabadságtörekvések lappangtak.

A mennyei birodalom vonzóereje igen sokak szemében megcsökkent, az anyagias gondolkodású polgárság amúgy is inkább a földre irányította tekintetét. Emennek vonzóereje viszont egyre nőtt, határai kitágultak, kincsei sokasodtak. Marco Polo, Rubruquis és mások utazásai a Föld távoli, roppant kiterjedésű országaira hívták fel a figyelmet, az iránytű aztán közelebb hozta e tájakat, s a puskapor nem csupán a képzelet, hanem a gazdasági élet számára is meghódította őket. A Föld megkisebbedett, gömb alakú lett, határai kiestek a végtelenségből és bejárhatókká váltak. Megnőtt a kalandozásnak, meggazdagodásnak, hatalomszerzésnek vágya, aranyláz gyulladt az emberekben, kis országokat tett egyik napról a másikra nagyhatalommá, elvezette Vasco de Gamát Indiába, Kolombuszt Amerika partjaira. S a távcső még a csillagokat is közelebb hozta.

Így nyomult mind jobban előtérbe a világ, melyet szemünkkel láthatunk, kezünkkel tapinthatunk, a föld, amely csodálatos kalandok, álombeli gazdagság, határtalan hatalom kilátásait nyújtja; a gyakorlati élet, mely kielégíti szellemünk, érzékeink, ösztöneink, tettvágyunk sarkallását, - röviden, előtérbe nyomult az egész emberi és földi világ, a humanum és természet, a maga szűk körű, de eleven és változatos drámájával. Az élet nem eszköz volt többé, a belső tökéletesedés eszköze, hanem cél: önmagának, az embernek és a természetnek megismerése. A metafizikai világmagyarázat és az aszkétikus életforma helyett a racionális és természettudományos magyarázat, s a reális, anyagi életforma kialakítása lett az európai művelődés programjává. E törekvések hordozója pedig, történelmi rendeltetéssel, a polgár volt.

Az anyagi és szellemi termékenységnek szinte gátjaszakadt áradása tört fel. Nem csoda, ha már a 16. század közepén rinascitának, újjászületésnek nevezi Giorgio Vasari, a festő, s Ulrich von Hutten, a humanista, a lelkes közérzésnek ad hangot, amikor így kiált fel: "O saeculum! Minő korszak! A tudományok virágzanak, a szellemek ébredeznek: öröm az élet!"

Láttuk, mily lelkesedéssel fogadta a kor a nyomtatás feltalálását, s most értjük, hogy ez a hév az egyetemes felbuzdulás tüzéből csapott fel. A nyomtatás feladata pedig az lett, hogy az olajat hordja erre a tűzre. Amit e könyv elején mondottunk, most megvalósult: az írás nem pusztán kánoni szövegek, lezárt irodalom és tudomány megörökítője, hagyományrögzítő tömegigények kielégítője volt többé, hanem megfordítva, új eszmék bábája, a gondolattermelés melegágya, az eleven, formáló kritika küzdőtere. S ahogyan a reneszánsz utat nyitott az egyéni alkotásnak, s jellegzetesen a nagy egyéniségek korszakává vált, a könyv történetéből is eltűnt a névtelen szerző, másoló és illusztrátor, s helyükbe léptek az önálló és hírnévre vágyó alkotók, írók, festőművészek és márkás nyomtatók. A nyomtatott könyv tette lehetségessé, hogy egy Erasmus Rotterdamus mindjárt első művében oly, soha nem hallott, szabad kritikának adjon hangot, s hogy kis írószobájában világtekintélyt szerezzen, világi és egyházi fejedelmek vitáit döntse el, távoli, névtelen tanítványokat segítsen tanácsaival. A könyv tette lehetővé, hogy a fametszetes illusztráció Dürer, a két Cranach, Holbein, Burgkmair, Baldung irónja nyomán önálló művészeti ággá fejlődjék. És sok ága, teljesítménye volt még az európai művelődésnek, amiket a nyomtatás szolgált vagy ösztönzött; nem sorolhatjuk fel mindet, de nagy részükkel még találkozni fogunk.





Humanizmus és hitújítás

A humanista írók bőségesen elmondják, mit találtak oly elragadtatott csodálatra, sőt imádatra méltónak az antik kor alkotásaiban. De ha lelkesedésüknek mélyebb okát keressük, azt kell néznünk, hogyan beszéltek a középkorról. Sőt néznünk se kell nagyon, elég a fülünket hegyeznünk, s meghalljuk Rabelais "roppant kacaját". Az újkor embere a csömörig eltelt a középkor életformáival, eszméivel, s az ókori emberideál az ellentét erejével ragadta meg képzeletét, kielégítetlen életvágyát. Az életvágy zabolátlan erővel tört fel, s az "újjászülető" győztes csak kacagni tudott leterített ellenfelén; a nevetségesség pedig öl. A középkor föltétlen elvetéséből és az ókor föltétlen csodálatából új életforma születik meg és új műveltségeszmény, amelynek megfogalmazásához a klasszikusok nyújtják a kánont. De a szövegek és filozófiák a mi számunkra most nem fontosak; elég annyit tudnunk, hogy a humanista író a reneszánsz-ember alkatának másik oldalát, a szellemit mutatja, s a klasszikus irodalom és művészet csak eszköz és mód, hogy kiélhesse szellemének ösztönzéseit. Ez a szellem pedig életörömet sugároz, a földi világ szeretetét, az emberi természet erejébe vetett hitet. Ezért hajolt a humanista arra, hogy a kereszténységben az emberi természet elnyomóját és az antik értékek lerombolóját lássa. Bár ez inkább a reakció hirtelen túlzása volt, s már Gerhard Groote megindítja a devotio moderna, a "modern hitbuzgalom" erős áramlatát, mely az elmúlt korszak időtálló erkölcsi értékeit összeegyeztetni igyekszik a felszabadulás friss nyereményeivel. Az antik példa nyomán megmaradt az autonóm személyiség kiépítésének célja, a finom érzék a kultúra, a művészet kincseinek áthasonítására, amit Petrarca hirdetett. A másik oldalon azonban a "szabad vallásosság" komoly és igazolt programmá válik, amely az Evangéliumot összebékíti Platónnal és a sztoával, s amelyet Délen egy Pico della Mirandola, Északon egy Erasmus valósít meg. A filozófia, a jogtudomány, a képzőművészet mind megkapja a humanizmus támogatását, míg a természettudomány már sokkal inkább a saját lábán áll ekkor, semhogy a filológiai módszereknek hasznát vehetné. Csakhamar el is szakad tőle, s egy-egy Kopernikusz, Galilei egzakt vizsgálódásait Newton autonóm tudomány-rendszerezése tetőzi be.

Mindebből érthető, hogy a humanisták eleinte vonzódtak a hitújítás törekvéseihez, de az ő felszabadító útjuk nem arrafelé vezetett, amerre Lutheré. Javarészük (Agricola, Celtes, Reuchlin) nem fogadhatta el Luther üdvösségtanát, s végül a nagy reformátor mellett jóformán csak Melanchthon maradt, mint vele egyívású humanista fegyvertárs. A szakadást aztán maga Erasmus proklamálta Diatribéjában. De az írók oldalán a nagy könyvnyomtatók is táborba szálltak, és felvonultatták a maguk betűhadseregét. A humanizmus ügye mellett léptek a síkra a legnagyobbak: Aldus, Froben és Estienne.

A könyv történetírói híven beszámolnak róla, hogy már a 15. század utolsó évtizedeiben és az új század elején az olasz nyomdászat veszi át a vezető szerepet, s megújítva a betűtípusokat, elterjeszti az antikvát messze nyugati és északi tájakig. Ezt a hatást azonban annak köszönhette, hogy az olasz nyomdász-kiadók, élükön Aldusszal, úgyszólván fenntartás nélkül a humanizmus szolgálatába álltak. Aldus, amint láttuk, megteremtette és intézményesítette a humanista könyvkiadást, a klasszikusokhoz illő típusokat, a középkorral szakító betűrendszert alkotott, és tökéletesítette a nyomdatechnikát is. Ez az oka, hogy kiadványai és a hozzá hasonlók oly példátlan népszerűségre tettek szert, s egy időre háttérbe szorították a német tipográfia termékeit tulajdon hazájukban is. Egy német humanista, Heinrich Glareanus 1516. október 19-én kelt levelében ezt írja Ulrich Zwinglinek: "Nem hagyhatom említés nélkül, hogy Wolfgang Lachner, Frobeniusunk apósa, éppen az órában egy szekértehernyi klasszikust hozat Velencéből, a legjobb Aldina-kiadványokat. Ha kapni akarsz közőlük valamit, mondd meg gyorsan, és küldj készpénzt. Mert alig érkezik meg egy ilyen rakomány, máris vagy harmincan állják körül, csak azt kérdik: Mibe kerül? és hajba kapnak rajta. S a gerjedelem e kincsek után csakhamar szabályos dühöngéshez lesz hasonlóvá, és nemegyszer olyan embereket is elfog, akik az efféle könyveknek semmi hasznát sem veszik, és még csak nem is értik őket." Amint tudjuk, a könyvrajongás tipikus tünete, ha az ember olyan könyvet is megvesz, amit nem olvas el. - Aldus működését a századforduló után tetőzi be; véglegesíti a kurzív-antikva uralmát a humanista könyvkiadásban, elveit és céljait maga fogalmazza meg Juvenalis-kiadásának előszavában (1501). Ő az első nyomdász-dinasztia megalapítója, művét fia, majd unokája viszi tovább egy századon át. Híressé vált nyomdászjele, a horgonyra csavarodó delfin (Festina lente = "Lassan siess" jeligével) fogalommá lett az Aldinákkal együtt a könyvek országában.

Észak szellemi fejedelmének, Erasmus Desiderius Rotterdamusnak bajtársa a bázeli Johann Froben (Frobenius) lett. Már 1513-ban kiadta a mester Adagia című munkáját, szép antikva betűkkel. Midőn egy év múlva Erasmus Bázelbe érkezett, házában szállt meg, meleg barátságot kötött a tudós könyvkiadóval, és tervei ellenére három esztendeig ottmaradt. Mint előbb Velencében Aldusnál tette, most Froben munkásságában vett tevékeny részt, s nála jelentette meg műveit. Többek közt az Újszövetség első kiadását, amellyel az egzakt tudományos szentírás-kritika úttörője lett. Froben ízig-vérig humanista volt, nagy tudományos becsvágy sarkallta, s jellemző, hogy mindössze csak két német nyelvű munkát adott ki. A röpiratokat, népkönyveket, "német dalocskákat" stb. lenézte, arra törekedett, hogy a tudósvilágot kívül-belül makulátlan, szép formájú, becses tartalmú művekkel lássa el. Hivatásának érezte, hogy a humanizmust tőle telhetőleg diadalra juttassa, s csakugyan ő szerzett széles nyilvánosságot a legnagyobbaknak, elsősorban Erasmusnak. Hogy a német humanisztikus tudományosság így másodvirágzásra jutott, s nem nyelték el a reformáció hitvitái, neki köszönhető. Valóban a szellemi élet vezérei közt foglalt helyet. Nagy gondot fordított a szép, gondos tipográfiára és a művészi könyvdíszre; ebben útmutatóan elöl járt. Neki dolgozott a két Holbein, Hans és Ambrosius, különösen gyönyörű címlapkereteikkel csináltak iskolát (55. ábra). Ha meggondoljuk, hogy egy-egy ilyen kiadvány Erasmus, Holbein és Froben nevét és művét fűzte egy csokorba, az ő szellemüket tükrözte, a tisztelet mély érzése fog el. Froben egy ideig Lutherrrel is együttműködött, kiadta latin munkáit, s egy-egy Erasmus- vagy Melanchthon-kiadványát ajánló sorokkal elküldte neki. De amikor Erasmus és Luther útjai szétváltak, hű maradt barátjához, és kiadta Luther-ellenes művét: De libero arbitrio diatribe ("Értekezés a szabad akaratról"). 1517-ben halt meg, nyomdáját fia vezette tovább, nála lakott Erasmus is élete utolsó éveiben.

A legkiválóbb francia humanista-nyomdász szintén dinasztia sarja: Robert Estienne (Robertus Stephanus, 56. ábra). Atyjának, az alapító Henri Estienne-nek tanulóéveiről semmit sem tudunk, már 1500 előtt Párizsban nyomtat, saját műhelyét 1504-ben állítja fel, s ez ettől fogva egy évszázadon át az elsők között áll. Három fia mind jeles nyomdász lett, közülük Robert a "nagy" kiadó, maga is tudós filológus, latin szótárát (Thesaurus linguae Latinae, "A latin nyelv kincsestára", 1532) többször is kiadta, javítva. Egyformán humanista és vallásos meggyőződésű volt, nyelvészeti tudományát klasszikus és bibliai szövegek megtisztításában érvényesítette, viszályokba is keveredett miatta a Sorbonne teológusaival. Tipográfiai törekvéseiben nagy segítségére volt Tory működése és I. Ferenc támogatása. Geoffroy Tory a reneszánsz nagy betűművészeinek egyike, eredetileg tudós volt, de a nyomtatás elcsábította a tudományoktól, s ő törte meg a gótika uralmát a francia tipográfiában. 1529-ben adta ki Champfleury ("Virágzó mező") című könyvét, melyben nemcsak a nyelvészettel, a helyesírással foglalkozott, hanem a nyomtatás esztétikájával is. Kiderült, hogy kiváló betűtervező- és metszőtehetség lakozott benne, könyvében nem kevesebb, mint 13-féle antikva-alfabétumot rajzolt magyarázatul és mintaképpen. Amint a címlap mondja: "Virágos mező, amelyben foglaltatik az attikai betűk illő és igaz arányának művészete és tudománya, amely betűket másképp antik betűknek és közönségesen római betűknek neveznek, az emberi test és arc szerint arányosítva." Ez a könyv adott alapot és mintát a francia reneszánsz tipográfiájának. Elveit I. Ferenc király, a père des lettres ("a betűk atyja") valósíttatta meg. Claude Garamont rajzai alapján a krétai származású Angelus Vergetiusszal példásan szép típusokat metszetett, ezek voltak a "királyi görög" betűk (grecs royaulx vagy grecs du roy), s három nagyságban kiöntette őket: először a nagyobb grádus, a gros romain készült el, evvel nyomtatták Euszebioszt[68] 1544-ben, a kisebb cicero-típussal 1546-ban az Újtestamentumot, a gros-parangonnal 1550-ben ismét az Újszövetséget. Garamont betűi, főként a nagybetűk, felülmúlják Alduséit, s nemcsak a kortársak csodálatát vívták ki, hanem mindmáig a legszebb arányúnak tartott nyomdabetűk, s a monotip szedőgép legkedveltebb típusává lettek; mai nyomdásznevük garmond. Ugyanígy tőle származik a mai ciceró is. A grecs du roy betűbélyegzői, patricái a király tulajdona voltak, de a nyomdászok rendelkezésére bocsájtotta őket, azonban a matricák kiverése után ismét deponálniuk kellett a kincstárnoknál. A velük nyomtatott könyvek címlapján pedig fel kellett tüntetni, hogy Typis Regiis (a király betűivel) szedték. A bélyegzők később elhányódtak, ezért 1616-ban a francia udvar diplomáciai eljárást indított, hogy visszaszerezze Genfből az egyetlen megmaradt sorozatot, mely akkor az ott működő Estienne-ek birtokában volt; öt évig tartó tárgyalás után meg is kapták. I. Ferenc ugyanis Robert Estienne-nek adta őket használatra, s ő nyomtatott velük először. De az Estienne-kiadványoknak nemcsak a tipográfiája, hanem dísze is jellegzetesen franciás, tiszta vonalú, könnyed, klasszicizáló. A király igen nagyra becsülte a tudós nyomdászt, személyes barátság fűzte hozzá, gyakran felkereste lakásán, s míg Estienne a soron levő korrektúrát befejezte, a király nagyműveltségű feleségével, Josse Bade leányával beszélgetett, vagy a gyerekekkel játszott. Egyébként I. Ferenc mind őt, mind Toryt királyi nyomdász címmel (imprimeur du roy) tüntette ki; ő hozta be a kötelespéldány intézményét is: minden kiadványból egyet a királyi könyvtárnak kellett beszolgáltatni. - Pártfogójának halála után Estienne nem érezte magát biztonságban a Sorbonne-nal való ellentétei miatt. Genfbe költözött, Kálvin híve lett, heves vitairatot adott ki, s működését a szigorú diktátor szolgálatába állította. 1559-ben halt meg.

*

Aldus, Froben és Estienne példája jól szemlélteti, mily szoros kapcsolatban állt a humanizmus a kor nyomdászatával, s hogy mily serkentően hatottak egymásra. Más természetű, de annál viharosabb hatást tett Luther fellépése és a hitújítás mozgalma. Vallási oldalaitól eltekintve is szabályszerű forradalom volt, nem csupán szellemi újítás, mint a humanizmus, s éppen nem véletlen, hogy ekkor törtek ki a parasztforradalmak. A német parasztháborúban is régóta lappangó feszültség robbant fel, Luther adott neki határozott célt, teremtette meg fegyvereit. Első kiáltványát még "A német nemzet keresztény nemességéhez" intézi, második irata már "A keresztény ember szabadságáról" szól. Luther vallási és nemzeti hősként lépett fel, úgy tekintettek reá, mint felszabadítóra; jellemző, hogy a hamar divatba jött röplapokon gyakran feje körül dicsfénnyel ábrázolják vagy pedig galambbal, a Szentlélek jelképével (katolikus szimbolika). A mozgalom elsőrendű propagandaeszközként használta a nyomtatást, s a vallástani, erkölcsi, politikai művek és vitairatok áradata zúdult ki a nyomdákból. Az ősnyomdászat pompás fóliói, a Miksa császár-felé díszművek eltűntek, vagy erősen háttérbe szorultak, a nyomtatás munkája a mennyiségre termelésre terelődött át. Hiába történt az egyházi és állami (császári) cenzúra gyors megszervezése, mely nemegyszer halállal fenyegette a hitújító iratok terjesztését, maguk a nyomtatók és kereskedők is két táborra oszlottak, pápistára és lutheristára, s ennyiben aktív szerepet vittek a vallási-politikai harcban. Itt tűnik ki először világosan a nyomtatás, a sajtó szoros kapcsolata a történelmet alakító erőkkel; nem csupán szükségletet kiszolgáló ipar, hanem mozdítóerő. A nyomtatott írás valóban tömegcikké vált. Hogy Luther Biblia fordításával kezdjük: az Újtestamentumot Melchior Lotter 1522-ben adta ki Wittenbergben, s elég magas áron, másfél aranyforintjával árulta, mégis 5000 példány fogyott el belőle három hónap alatt; Hans Lufft a Luther-Bibliára specializálta magát, 100 000 példány körül adott el belőle (57. ábra). Míg a "bölcsőkorban" a kiadványok példányszáma átlag 300-ra tehető, Luther kiáltványát Melchior Lotter egyszerre 4000 példányban adta ki, s ez a tömeg néhány nap alatt "szétrepült a világ négy tája felé", mint Luther örvendezve írta.

A nagy mennyiség és a mohó kereslet egyik szüleménye az úgynevezett "kettősnyomás". Gyakran megtörtént, hogy míg az első íveket nyomták, a tervezett példányszám kevésnek mutatkozott, ezért a kiadó a többi ívet már jóval magasabb példányszámban nyomtatta ki; emiatt az elsőket újra kellett szedetni és nyomtatni, amiből számos variáns keletkezett. A nagy mű természetesen ritka, a kiadványok zöme kis terjedelmű könyv, néhányleveles füzet vagy éppen röplap ("egyleveles nyomtatvány"). A röpiratszerű kis könyv más téren is divatba jött, nyelvtanok, naptárak, gyógyszerkönyvek, gyakorlati tanácsadók, népdalgyűjtemények, mindenfajta "népkönyvek" jelentek meg egyre-másra névtelen szerzőktől, olykor párbeszédes formában, kisemberek szólalnak meg bennük, elmondva véleményüket a világ dolgairól: a demokratizálódás tünete. Csakhamar feltűnt a nevezetes eseményekről hírt adó, képes röplap, az újság őse; így például a magyar parasztforradalomról, Dózsa elégetéséről ilyen röplapokból értesült a világ. Ezeknek is, mint a táblanyomatoknak, a nagy mennyiség lett a vesztük, a szó szoros értelmében elhasználták őket, alig maradt belőlük valami. Luther tételének első kiadásából, amelyet a wittenbergi templom kapujára szögezett ki 1517. október 31-én, egyetlen példány sem őrződött meg, második lenyomatából csak kettő, a harmadikból három.

A tömegtermelést növelte, hogy a szerzői és kiadói jog, mai értelemben, ismeretlen volt, legalábbis nem respektálták. A nyomdászok aggály nélkül utánnyomták egymás kiadványait, legfeljebb ha kellett, utánozták az eredeti címlapját, s ráhamisították az impresszumot. Így született meg az "utánnyomás", melynek eltiltása ma sarkalatos törvény. Lutherék szívesen látták ezt a tünetet, mert elősegítette a mozgalom terjedését, de néhány túlzott visszaélés az ő türelmüket is felborzolta. Megtörtént, hogy Luther egyik befejezetlen írását egy hűtlen szedő eltulajdonította, és más városban eltorzítottan, hibákkal tele kiadta. Luther felháborodásában "Intelem a nyomtatókhoz" címen iratot adott ki, s jól megnyomta benne a tollat: "Kegyelem és békesség! Mi dolog ez, kedves Nyomtató Uraim, hogy egyiktek a másikat ily nyilvánosan megrabolja és lopja és így egymást rontjátok? Vajon talán útonállókká és orzókká lettetek? Vagy vélitek, hogy Isten benneteket megáldani és gyarapítani fog efféle álnokságok és csínyek fejében? Én belefogtam a posztillák megírásába Háromkirályok napjától Húsvétig, s akkor besurran egy fickó, egy szedőlegény, aki a mi verejtékünkből él, ellopja kéziratomat, mielőtt végbevittem volna, elviszi és kint az országban kinyomatja, hogy költségemet és munkámat meghiúsítsa." Hozzáteszi még, hogy a nyomdásznak keresztényi szeretetből két-három hónapig várnia illenék, mielőtt más munkáját utánnyomja. A gondatlan és önkényeskedő kiadásban legkivált Johann Ballhorn lübecki nyomdász jeleskedett, olyannyira, hogy nevéből csúfszót csináltak a torzító és avatatlan nyomdamunka jelzésére: "verbalhornen" (elbalhornítani).

A termeléshez mért arányokban szerveződött a könyvpiac is, mégpedig szó szerint a piac, a vásár (Messe). A kiadók és kereskedők évente kétszer, tavasszal és ősszel, összesereglettek Frankfurtban, a keleti és nyugati árucsere csomópontján, kicserélték áruikat ívszám szerint, alkudoztak, rendeltek, eladtak. A forgalom a város külön könyvnegyedében zajlott le az üzletekben és a kapuboltok alatt (Gewölbe = boltív), s itt rakták nagy hordókba a könyveket a kor szokása szerint, hogy a szállítás káraitól megóvják. Külföldről, Hollandiából, Olasz- és Franciaországból is jöttek kereskedők, 1564-től kezdve kész, nyomtatott katalógusokkal, árjegyzékekkel, s így áttekintést nyertek a piacra kerülő áruról. Ez a szokás él ma is a német könyvkiadók féléves könyvkatalógusaiban. Frankfurtot később héttérbe szorította a Lipcsei Vásár (Leipziger Messe). A kereskedelmi organizáció szívósságára vall, hogy a fogalommá vált Lipcsei Vásárt a második világháború után, a romba dőlt városban csakhamar felújították.

A reformáció nyomdászatánál, ilyen körülmények közt, nemigen lehetett szó minőségről, technikai fejlődésről. A tipográfia megmutatja teljesítőképességét, sietve és sokat nyújt, de a szakmai igények csökkentése árán. Az árut olcsón kell adni, a papír gyenge, gyakran silány, a betűk hanyagul metszettek, a szedés rozoga, a kopott fadúcokat a végkimerülésig használják, a könyv a tucatgyártmány képét ölti fel. Viszont nem szabad elfelejteni, s már mondottuk is, hogy a hitújítás a könyv addig ismeretlen népszerűsítését, demokratizálását hozta magával, s azóta is a könyv, a sajtótermék maradt a tömegek megnyerésének, a propagandának leghatásosabb eszköze. Ekkor sikerült először tevékenyen bevonni az átlagembert a kor társadalmi és szellemi küzdelmeibe. Azonban a technikai hanyatlás meglátszik még a protestáns liturgikus munkákon is, amelyekre pedig nagy súlyt helyeztek, mégsem mérkőzhetnek a katolikusok kiadványaival; a hitújítás reprezentatív műve, az "Augsburgi misekönyv" (1555) alig állítható a jobb katolikus misekönyvek mellé. De a római egyház liturgikus nyomdászata sem a régi, a század második felében láthatólag megsínyli a nagy erőveszteséget; területileg is visszavonul, először Dél-Németországban, majd Rómában és Antwerpenben összpontosul kiadói tevékenysége.

Sötét oldala a hitújításnak a szekularizációt követő könyvpusztítás. Hogy a pápista könyvek ellen fordult, érthető de nem a düh, amellyel válogatás nélkül rombolt. Az 1525. parasztfölkelés szabályszerű háború volt, s ami ekkor odaveszett, a háború rovására írandó. Csak Thüringiában hetven klastromot dúltak fel, megsemmisítve könyvkincseit, s így történt mindenütt, ahová a háború, a nyugtalanság elharapózott, hasonlóképp a francia hugenotta harcokban is. A könyveket égették, szaggatták, vízbe hajították, makulatúrának adták el. Már a szekularizációt végrehajtó fejedelmeket és hitbuzgó reformátorokat nagyobb felelősség terheli; az ő vandalizmusuk az egyik oka, hogy a középkor kódexkincséből s a nagybecsű ősnyomtatványokból, amiket az előző háborúk és tűzvészek megkíméltek, ily kevés maradt fenn számunkra. Később a szenvedélyek csillapultával a protestáns egyházak is belátták a pusztítás oktalanságát, s felléptek ellene. A dániai Ostenseben 1577-ben tartott egyházgyűlés ezt a határozatot hozta: "Az egyház régi könyveit, a misszálékat, graduálokat, zsoltárkönyveket és bibliákat, legyenek bár papírból vagy pergamenből, nem szabad elhajítani vagy könyvkötésre használni." Luther felszólalására a német városi tanácsok gyűjteni kezdték a klastromi könyvtárak maradványait, és a maguk régi gyűjteményeit gyarapították velük, vagy újakat alapítottak; így tett nem egy fejedelem is. Sok ma fennálló német városi könyvtár eredete ide nyúlik vissza. A katolikus egyház pedig, amit megmenthetett, a maga portáján gyűjtötte össze. A többi országban többé-kevésbé hasonlóképp folytak le a dolgok.

A nagy harcok közepette nem egy könyvnyomtató jut jelentős, sőt vezéri szerephez. Luther Wittenberget tette Németország, illetve a reformáció szellemi középpontjává; a század elején még szürke kisváros fejedelmi székhellyé lett, majd egyetemet kapott, s Luther fellépése után már nem nélkülözhette a nyomdát. Luther első műveit, valószínűleg 95 tételét is Johann Rhau-Grunenberg nyomtatta, de a nagy reformátor termékenységével nem tudott egyedül megbirkózni. Ekkor maga Luther hívta el Lipcséből az ifjabb Melchior Lottert apja mellől, akit aztán egy fél tucat újabb nyomdász követett. Közöttük Johannes Lufft (58. ábra) úgyszólván kizárólag Luther Bibliájának kiadásával foglalkozott. Szerepük több az egyszerű nyomtatásnál, a vezér fegyvertársai voltak.





Nyomtatás és könyv a 16. században

Az antikva, Aldus vezénylete alatt egy időben Németföldre is behatolt, de a hódítás nem volt tartós, sőt csakhamar kialakult a nemzetinek mondható germán típus: a fraktúra. Az átmenet az úgynevezett schwabachi írás, a gót kerekebb formája; azonban titok, miért nevezték így már elterjedése idején, minthogy Schwabachban sohasem működött nyomda. A fraktúra jellemzője az éles szögletesség, a tört vonal (fractum = törött) és az elefántormánynak nevezett kacskaringó, amellyel a nagybetűket cifrázták fel. Első alakja az augsburgi Johann Schönsperger kiadványaiban: Miksa császár Imakönyvében és a Theuerdankban[69] (59. és 60. ábra) tűnik fel, igazi formája pedig Dürer Triumphwagenjében ("Diadalkocsi"). De ennek némi története van.

Ugyanis e könyvek kiadása I. Miksa császár terveiből született meg. Miksát ugyan az "utolsó lovagnak" szokás nevezni, azonban volt érzéke az újdonságok iránt is, felismerte a nyomdászat hivatását és teljesítőképességét. Bizonyára a kor nagy könyvbarát-fejedelmeinek példája lebegett előtte, de továbbment egy lépéssel, becsvágya az volt, hogy a nyomdászat révén növelje a maga hírnevét és a német irodalom és tudomány hasznát. Egész sor válogatott, fametszetekkel díszített mű kiadását vette tervbe, összesen 130-ét, s a legelső német nyomdászokat, továbbá korának legnagyobb művészeit, Albrecht Dürert, Lucas Cranachot, Leonhard Schäuffeleint, Jörg Kölderert, Hans Burgkmairt és társaikat kívánta munkába állítani. A humanista szellem ugyan távol állt tőle, sokkal inkább a német lovagi romantika, a fejedelmi őskultusz és a vallásos érzés sarkallta, de a terv így is nagyszabású volt; 1519-ben bekövetkezett halála miatt azonban kevés valósult meg belőle. Az Imakönyvet maga írta a törökveszély ellen alapított Szent György-lovagrend tagjai számára, hogy keresztes hadjáratra buzdítsa őket. A betűket valószínűleg a császár titkára, Vincenz Rockner rajzolta, a könyvdíszt és képeket pedig többek közt Dürer és Cranach, s a munkát az idősebb Johann Schönsperger nyomtatta ki 1512-1513-ban. A Theuerdank verses lovagregény, ugyancsak Rockner betűivel nyomtatta Schönsperger, a könyvdísz pedig Hans Burgkmairtól és Hans Schäuffeleintől származik (1517). Az igazi fraktúra azonban Dürer "Diadalkocsi"-jában és egyéb elméleti munkáiban jelenik meg. Sokáig magát Dürert tartották a betűk tervezőjének és a nyomtatónak is, de az igazi tervező Johann Neudörffer volt, ki maga mondja el egy helyütt, hogy Hieronymus Andreae nürnbergi betűmetsző számára megrajzolta "a fraktúraírás egy próbáját". Dürer csupán támogatta őket. A Neudörffer-Andreae-féle fraktúrát először Hieronymus Rodler, simmerni nyomdász vette át, majd a frankfurti Sigismund Feyerabend, aki több kisnyomdát is dolgoztatott, s ekképp győzelemre segítette a fraktúrát. Ezután 250 éven át egyeduralmon volt a "német betű"; a 18. század végén a klasszicizáló ízlés hatása alatt Johann Friedrich Unger megreformálta, s ebben az alakban él máig.

Dürer fametszeteinek egyébként oly nagy hatásuk volt a német könyvdíszre, hogy valósággal Dürer-korszakról beszélhetünk. Már 1498-ban Nürnbergben megjelent Apokalypsis-sorozata, 15 nagy fametszet, melyeket méltán neveznek korszakalkotónak a grafikusművészet történetében. "Mert itt - írja Dahl - a fehér-fekete kép színektől szabadon és függetlenül alakul ki; a pompás festői hatást csupán a fény és az árnyék játéka fejti ki, a fekete vonalak és a fehér papiros ellentéte." Egyéb fametszet-sorozatai és rézmetszetei aztán betetőzik művészetét. Bázelben Erasmus Rotterdamus és az ifjabb Hans Holbein találkozása ad alkalmat Frobennek, hogy a kor kiváló művész-tipografusai közé emelkedjék. Kétségtelen, hogy mint Itáliában történt, Németföldön is a nyomtatás virágoztatja fel csodamód rövid idő alatt a fametszés művészetét. S tudományos célokra is beállítják, amint például a strassburgi füveskönyvek gyönyörűen szemléltetik.

*

A német nyomdászatról ezek után nem sokat kell szólnunk. A tipografusok közül az augsburgi Heinrich Steiner tűnik ki önálló irányával és könyvdíszítő stílusával. Eleinte a hitújítás szolgálatába állította műhelyét, utóbb idegenből fordított népszerű művek kiadására tért át. Illusztrációinak kiváló mesterét nem ismerjük, Petrarca egyik művéhez rajzolt képei nyomán "a Petrarca-mester"-nek nevezik; realisztikus megfigyelése, gazdag kifejezőképessége a hollandi mesterekre emlékeztet. Frankfurt am Mainban Christian Egenolff jelentős tudománynépszerűsítő működést fejtett ki, a kiváló nürnbergi rajzolóművész, Hans Sebald Beham segítségével. Ugyanitt Sigismund Feyerabend meglepően nagyarányú vállalkozó-szervező tevékenységet folytatott, majdnem az összes helyi nyomdászt közös társaságba (Companei) vonta össze, számtalan munkát segített napvilágra, nem kevésbé termékeny illusztrátorokkal. Ezek egyikéről, Jost Ammanról tanítványa azt mondotta, hogy négy esztendő alatt annyi képet rajzolt, amennyit egy szénásszekér sem bírna elcipelni. Amman azonban jeles művész volt, az eleven, mozgalmas életképek mestere, amit különösen a foglalkozásokat ábrázoló képsorozata (Eygentliche Beschreibung aller Stände, "Az összes hivatások sajátképi leírása", Nürnberg, 1588) és kártyakönyve mutat. Ám ha a tanítvány megjegyzése tréfás is, lényeges kortünetre tapint: jelzi az elhajlást a barokk túlzásai, zsúfoltsága felé.

Itáliában nem folyt oly ellentétektől szaggatottan az élet, mint Európa többi részében, a hitújítás szele nem csapott át az Alpokon, s a reneszánsz pogány örömkultuszának és a humanista szellemnek egyképpen hódoltak a pápák és a fejedelmek. Az egyetértés jele, hogy az Aldus-nyomda, az ókori klasszikusok fő kiadója egész működése alatt a pápáknak is tett szolgálatokat, s az alapító unokája, a nagy múltú műhelyet megszüntetve, 1597-ben Rómába költözött és a vatikáni nyomda vezetését vette át. Ellentétek akkor kezdtek mutatkozni, amikor a humanizmus keresztényellenes irányt vett, kételkedő és istentagadó felfogásnak adott hangot. Ez már az ellenreformáció, másképp katolikus reformáció idejére esett, mely erélyesen szembeszállt az újítás fenyegető tüneteivel. Intézkedései nyomán a vallásos művek száma ismét megszaporodott, s 1558-ban megjelent a tiltott munkák első jegyzéke (Index librorum prohibitorum), amelyek olvasását külön engedélyhez kötötték.

Technikailag az Aldus-törte úton haladt tovább a tipográfia. Lodovico Arighi Rómában fontos lépést tett előre: a kurzív-antikvában pontosan szétválasztotta és szabályozta az (u) és a (v), továbbá az (i) és a (j) használatát, mert addig rendszertelenül keverték őket, így például német szövegekben olykor vnsert szedtek unser helyett, viszont Euat Eva helyett. Ugyancsak Rómában Antonio Blado igen szép, kalligrafikus antikva-formát alkotott, és hivatalos tipografussá (tipografo camerario) lépett elő. Több értékes editio princeps került ki a műhelyéből, és a könyvdíszre is, főképp a fametszetes arcképre nagy gondot fordított. Jacopo Mazzochi pedig a később általánosan elterjedt címlap-keretrajzokat teremti meg.

Flórencben a Giunta-család alapít dinasztiát, de a Giunták régóta kereskedők, nagy üzleti érzékkel szervezik meg cégüket már a 15. század végén, egyébként azonban Aldus nyomdokain haladnak. A két testvér közül Filippo a flórenci nyomdát vezeti, Lucantonio Velencébe költözik, míg a család többi tagja külföldön telepedik le, Lyonban, Madridban, Salamancában, Burgosban. Íme az új ipar már ilyen korán módot nyújt egy nemzetközi tőkés-család szervezkedésére (vö. Fuggerek, Rotschildok).

Velence a nyomdászok egész seregének ad otthont, a humanizmus nemzetközisége folytán a könyvvilág fővárosa lesz, s megtartja vezető helyét az egész századon át. Az ellenreformáció itt is érezteti hatását, a kiadók egy részét szolgálatába állítja, de mellette élénken virul a reneszánsz szabados, hitetlen szelleme. Jellemző, hogy az erkölcsi aggálytalanság, sőt durvaság megtestesítője, Pietro Aretino itt kapott kiadót Francesco Marcolino személyében. Ismeretes, hogy Aretino fürge és termékeny költői tehetségét példátlan zsarolásokra használta fel, pénzért ontotta dicshimnuszait, lekenyerezés híján pedig gyalázkodásait, s e réven oly félelmes hatalommá nőtt, hogy mindenki meghunyászkodott előtte és fizette; mellesleg a pornografikus műfajban is kivált.

A velencei nyomdászat irodalmi és tudományos színvonala azonban mit sem csökkent, sőt emelkedett, formai hanyatlásról szó sincs, mint Németországban. Ellenkezőleg, mind a tipográfia, mind a könyvdísz kitűnő újítókra, továbbfejlesztőkre talál. A legjelentősebb Gabriele Giolito de Ferrari működése (1541-1578), a reneszánsz nagy olasz klasszikusait adja ki, hozzájuk méltó gondozásban és rendkívüli sikerrel. Ariosto hőskölteménye, a kor reprezentatív irodalmi alkotása, az Orlando Furioso nem kevesebb mint 28 kiadásban került ki műhelyéből, Petrarca szonettjei 22, a Boccaccio Decameronéja pedig 9 kiadásban. Leleményes és ízléses találmánya a képes inicialé-alfabétum: minden egyes betűbe valamilyen antik mitológiai jelenetet vagy alakot rajzoltat, így például az (L) betűbe Lédát, az (O) betűbe Orpheuszt. A képes iniciálé ugyan már a kódexekben is általános, de ott a betű és a kép közt nincs kapcsolat, s az utóbbi tárgya a szövegből van véve. Giolito kezdőbetűi azonban minden klasszikus szöveghez használhatók. A címlaptervezésbe is új gondolatot vitt, mint O. Clemen írja: "Magáévá tette azt a 15. században már feltűnt eszmét, hogy a címlapot mintegy templomkapunak fogja fel, a címszöveget oromzat, oszlopok és lépcsőzet képe közé foglalja; a rajzba dús díszítést varázsolt római fegyverekkel, hadiszerszámokkal, harcosokkal, istenekkel és hősökkel, géniuszokkal és puttókkal, virágfüzérekkel és szalagokkal."

Ez az úgynevezett archiktektonikus (építészeti) címlap, s a bőséges díszítés szintén a reneszánsz kelléktárából való. Mindez igen megfelelt a korízlésnek és azonnal széles körű utánzásra talált. A képes iniciálék ötletét például Geronimo Scoto vette át Boiardo-kiadásában, csakhogy a betűkbe bibliai jeleneteket rajzolt. Kurziv-antikvája egyike a legfinomabb vonású típusoknak, miket a század produkált.

Franciaországban ismét más a helyzet. Kevés nép változtatta meg oly élesen ízlésalkatát, mint a francia: földje a gótika szülőhelye volt és hazája marad az egész középkoron át, a 16. század első évtizedeiben is. Ekkor hirtelen leveti magáról az északias gót életstílust, mint valami kinőtt ruhát, s a déli, latin reneszánsz világába lendül át. Ezt a pálfordulást VIII. Károly és XII. Lajos itáliai hadjáratának szokás tulajdonítani, de a változás mélyebb gyökerű, nem okozhatták pusztán külső hatások. A latin örökség: a gall szellem magára talált a humanizmus és reneszánsz felfrissült levegőjében, felülkerekedett, s az olasz példa segítő erejével legyűrte a germán befolyást. E három elem egybeolvadásából nőtt ki aztán a jellegzetes francia klasszicizmus, mely kétszázados korszakot alkotott a nép történetében. Voltaképpen a gall és germán elem forrott össze új etnológiai vegyületté, és friss erővel állt bele az újkor belső harcaiba, hódító vállalkozásaiba, s mind gazdaságilag, mind politikában és kultúrában vezető helyre emelkedett.

Két-három évtizeden át a régi ösvényen halad tehát a könyvnyomtatás is. A gót betű, főként a bastarda uralkodik, az antikva alig kap helyet, szintúgy a régi marad az illusztráció és könyvdísz. Az újítás elején két nyomdász áll: Josse Bade és Henri Estienne (latinos nevükön Jodocus Badius Ascencius és Henricus Stephanus). Mindkettő képzett tudós, mint Aldus és Froben. Bade Genfből jövet Itáliába ment görögül tanulni, visszatérve Lyonban működött, majd Párizsban telepedett le. 1503-ban megalapította műhelyét, a Praelum Ascensianumot, melynek cégjegye (szignetje) a könyvsajtó egyik legrégibb ábrázolása, igen elterjedt, sokan utánozták, maga is háromszor változtatta. Klasszikusokat adott ki és kora tudósainak, köztük Erasmusnak műveit. Betűben, könyvdíszben az olaszokat utánozta, egyéni szokása azonban, hogy az antikva szöveg kiemelt részeit gót típusokkal (lettres de forme) szedeti.

Kortársa volt Henri Estienne, veje pedig emennek fia, Robert, a humanista tipografusok feje. Őt már ismerjük, nyomdáját fia vezette tovább. Méltó volt atyjához, már ifjan nagy filológiai tudományra tett szert, atyjával kiadatta Anakreon editio princepsét, Rómában fölfedezte Szicíliai Diodórosz[70] ismeretlen töredékeit, kapcsolatot tartott fenn kora nagy tudósaival; saját munkája a görög nyelv nagy szótára (Thesaurus linguae Graecae, 1572), atyja latin szótárának párdarabja. 1557-től Genfben működött, de üzleti érzéke elmaradt tudományos tehetsége és buzgalma mögött, anyagi nehézségekbe bonyolódott, amelyekből a kor legnagyobb pénzembere, Ulrich Fugger segítette ki. Hálából - tréfás célzással atyja címére - Hulderici Fuggeri typographusnak nevezte magát. - Robert Estienne számos fia s ezek fiai mind jeles nyomdászok voltak, részint Genfben, részint Párizsban működtek; a dinasztia utolsó tagja visszatért a római hitre, Párizsba költözött, és ő is megkapta az imprimeur du roi címet.

Párizsban a humanista és a vallásos kiadók mellett több nyomdász a francia nyelvű irodalom terjesztésén szorgoskodott; ezek már a hazai nyelvű (lingua vulgaris) könyveket is antikvával nyomtatják a bastarda és a gót helyett. Közülük Denys Janot François Rabelais halhatatlan műve, a Gargantua et Pantagruel kiadásával szerzett érdemet. - A párizsi könyvkiadással csak Lyon tud versenyezni, de lehetetlen a reneszánsz francia tipografusainak nevét felsorolnunk. A lyoniak közt Robert Granjon nevéhez fűződik a kurzív-antikva megfranciásításának érdekes, de nem nagy sikerű kísérlete. Az egykorú francia kézírást akarta megközelíteni. Típusfajtája, a lettre françoyse d'art de main ("francia betű kéz[írás] módjára") szemre csinos, de nehezen olvasható, a betűket egyfelől túl sok fölösleges farkinca ékesíti, másfelől túl sok rövidítés nyeli el; nem is lett népszerű, leginkább iskolakönyvekbe talált utat.

Németalföld nyomdászai közül messze kimagaslik és az egyetemes könyvtörténetnek is nagy alakja Christophe Plantin. Nem híve egyik szellemi irányzatnak sem, hasonlóképp nem betűteremtő, hanem mindkét téren eklektikus. Viszont mind tartalomban, mind formában a lehető legjobbat válogatja össze, amit a kor nyújthat. Francia származású, 1549-ben Antwerpenben telepedik le, polgárjogot szerez, s az előző szorgos években szerzett széles körű tapasztalatait rendkívüli energiával érvényesíti. Mint könyvkötő és kereskedő kezdi, megismerkedik a fa- és rézmetszés technikájával, mint kezdő tipografus minden lehetséges műfajú könyv kiadására vállalkozik, minden nyelven, képpel és kép nélkül, liturgikus, teológiai, verses, tudományos, allegorikus művektől Valverde Anatomiájáig; a magyar Zsámboky Emblemata című munkáját is ő adja ki (1564). Mikor Antwepenben letelepszik, az egykorú tipográfia minden vívmánya és fogása - hogy úgy mondjuk - a kisujjában van. A bastardát félreveti, a legjobb francia típusokat szerzi meg: Garamont, Le Blé antikváit, még Granjon civilitéjét is felhasználja flamand nyelvű kiadványaiban, az addigi fraktúra helyett. Nagy súlyt vet nem csupán a díszítő, hanem a szemléltető, oktató célú illusztrációra is, a kitűnő fa- és rézmetszők egész sorát foglalkoztatja. Eleinte anyagi nehézségei voltak, hamar leküzdötte őket, megnyerte Németalföld uralkodójának, a spanyol II. Fülöpnek kegyeit. Ezt főként legnagyobb tudományos és nyomdai teljesítményével, a Polyglott Bibliával érte el. Nyolc kötetben együttesen adta ki a Szentírás öt nyelvre fordított szövegét; a héber, kaldeus, görög, latin nyelvű kiadást a bécsi szír nyelvű egészítette ki (1568-1573). A király 6000 dukátot, majd 24 000 forintot folyósított a magánpénztárából. Plantin 12 pergamenpéldányt nyomtatott az uralkodók számára, 1200 olcsóbb fajtát, különböző árakért, a kiállítás minősége szerint.

Plantin működését egyelőre megakasztották a holland szabadságharc zavarai; akkor Leydenbe költözött nyomdája egy részével, s csak élete vége felé tért vissza Antwerpenbe, midőn a király hadvezére, Alexander Farnese ismét elfoglalta a várost. Vagyis reakciósnak, amellett mindig hithű katolikusnak mutatkozott, de halála után levelesládája irataiból kitűnt, hogy a salamancai inkvizítor, Léon de Castro nem hiába nézte gyanakvó szemmel a működését. Ugyanis titkos tagja volt a "Szeretet Háza" nevezetű familista szektának, s nem egy iratukat titokban kinyomtatta. Amikor 1589-ben meghalt, vállalata teljes virágjában volt, noha üzleti hatásköre megcsökkent a felszabadult Hollandia Belgiumtól való elszakadása által. Antwerpeni nyomdáját egyik veje, Jan Moretus (Moerentoff), a leydenit a másik veje, Franz Ravelingen (Raphelengus) vezette tovább.

Oroszországban 1556 táján, Rettegett Iván idejében indul meg a nyomtatás, különleges és sajátszerű kezdetekkel. Ennek okait Szidorov az orosz nyomdászat történetéről írott munkájában így fejti ki: "A mi első nyomdászaink nem ismerik a sor szabályos kizárását, úgy hogy soraik gyakran különböző hosszúságúak, nem ismerik a szóközök szabályos használatát, gyakran nem választják el a szavakat egymástól; másként szólva: nem ismerik a nyugati nyomdászat legegyszerűbb szokásait, melyek ebben az időben már magas fokon állanak. Mindezekből pedig csak azt a következtetést lehet levonni, hogy a moszkvai nyomdászat Rettegett Iván alatt önállóan született meg, külföldiek közvetlen vezetése nélkül, különböző nyomtatott könyvek tanulmányozásából, abból a törekvésből, hogy megismételjék és elsajátítsák a nyomdászat technikáját, hosszú, nehéz, sajátos kísérletek vállalásával, melyek nem egyszerre hozták meg a kívánt eredményt, de végül is meghozták."

Szidorov evvel megnevezi a lényeget, de nem kapunk választ a kérdésre, miért nem mentek a vándornyomdászok Oroszföldre, midőn annyi külföldi művész (például olasz építész), kereskedő, mesterember járt ott, vagy miért nem mentek az oroszok külföldre tanulni? A cirill írás mégsem lehetett döntő akadály, hiszen ebben az időben Nyugaton már vígan nyomtatnak görög betűkkel. Talán a pravoszláv ortodoxia ellenállásán múlott a dolog, mert az orosz nyomdák termékei hosszú ideig kizárólag vallásos tárgyúak, s az egyház idegen eszmék becsempészésétől tarthatott. Ebből és a tényből, hogy az első nyomdákat cári, azaz állami támogatás tartotta fenn, arra következtethetünk, hogy nem voltak megrendelők. Így tehát hasznot hajtó üzleti vállalkozásnak nem volt alapja, s ez megmagyarázná a külföldi mesterek távolmaradását.

Érdekes helyi változata az orosz tipográfiának a kétszínnyomás technikája, amely szintén a nyugati módszerek nem ismeréséből származik. Tudjuk, hogy már Schöffer rájött a réselős, vakbetűs eljárásra, amely némi időbeli hézag után általánosan elterjedt: míg feketével nyomtattak, a más színűnek szánt szövegrészek helyét töltőanyaggal, réselőkkel, vakbetűkkel rakták ki; ezután kiemelték a fekete sorokat, s a réselők helyére szedték a kihagyott vörös- vagy kékbetűs szöveget, majd ráhajtották a tűre szúrt ívet, és lenyomtatták. Az egésznek titka a tűreszúrás (punctura) által elért, hajszálpontos találkozás (regiszterezés) volt, Gutenberg találmánya. Az oroszok is utánozni akarták kódexeik szép vörösbetűzését, de ők egyszerre nyomtatták mind a két színt: először feketével festékezték be az egész szedésformát, aztán a vörösbetűsnek szánt részről letörölték, és vörössel kenték be. Ez az oka, hogy a vörösön néha átüt a fekete festék maradéka vagy hogy a festék megújításakor néha téves sorokra kenték a vöröset, s így akaratlan variánsokat hoztak létre. Az első ismert orosz nyomtatványok: három Evangélium, két Zsoltárkönyv és egy úgynevezett triod, vagyis a mise változatlan kánoni része. Mind a hat könyv 1556 táján jelent meg, a nyomtatók neve ismeretlen.

A kor színvonalán álló első orosz tipografus Ivan Fjodorov; működése csak három évre terjed: 1563-ban adta ki az "Apostol" című munkát, két év múlva két breviariumot (csaszovnyik, előírt napi imák papok számára), ezután Lengyelországba költözött. Önálló, egyéni stílusú grafikus volt, nem szedett, hanem fametszetes, művészi rajzú címlapokat alkalmaz, ízléses iniciálékat és könyvdíszeket. Kevés munkájával is erős, hosszan tartó hatást gyakorolt az orosz nyomdászatra.

Magyarország 16. századi nyomdászatáról döntő képet nyújt néhány statisztikai adat. 31 nyomdáról van tudomásunk: Abrudbánya (1569), Alsó-Lindva (1573), Bártfa (1579), Besztercebánya (1578), Brassó (1535), Debrecen (1560), Detrekő (1579), Eperjes (1573), Galgóc (1582), Gyulafehérvár (1567), Kassa (1560 előtt), Keresztúr (1598), Kolozsvár (1550), Komjáti (1573), Magyaróvár (1558), Monyorókerék (1588), Nagyszeben (1544), Nagyszombat (1578), Nagyvárad (1565), Nedelice (1573), Németújvár (1582), Pápa (1577), Pozsony (1594), Rárbok (1584), Sárvár (1539), Sempte (1573), Sic (Schützing, 1492), Szászsebes (1580), Szászváros (1582), Szeged (1547), Vizsoly (1596). - A 31 nyomda közül 30 a hitújítás szolgálatában áll, egy a katolikus ügyet védi és ellentámadásba megy át. Ez annyit jelent, hogy a reneszánsznak nálunk Mátyással vége szakadt, az ország a hitújítás forradalmába sodródott; a nyomdák kevés száma pedig a török hódítás növekedésére utal. Mátyás után a középkor rendszeréből csak az elfajult oligarchizmus maradt meg, felszította a parasztforradalom lángját, a megtorlás pedig természetesen csak rontott a helyzeten. A parasztság megvonta segítségét a török elleni, nemzetvédő harcoktól, a magára maradt nemesség Mohácsnál döntő kudarcot vallott, s többé nem is tudott megfelelni nemzetvédő feladatának. A társadalmi elnyomatás ellen és a nemzeti függetlenségért folyó küzdelem azonban nem csitult el, csak más formát öltött, átjárta a hitújítás mozgalmait, és új irodalmat teremtett a hitvitákon kívül is: vallásos színezetű, nemzeti és demokratikus ihletésű költészetet. Az oligarchiával szemben a protestantizmus szabadítja fel az élesebb társadalmi kritikát; terjesztői, a prédikátorok többnyire a népből származnak, s szélesebb látókörrel, korszerű műveltség birtokában bírálják a romlásnak indult ország viszonyait. Szemükben már a nép teszi az országot, s a nép panasza az ország baját hirdeti. Mindezt nem csupán versek, prédikációk, oktató- és vitairatok mondják el, hanem a könyvszerzők és nyomtatók programszerű vallomásai is. Elsősorban csak magyarul és jól érthetően akarnak írni, és könnyen olvasható könyveket nyomtatni. Bornemisza Péter ezt írja a nagyszombati tanácshoz intézett levelében: "Irtam én is egy postillat, kibe az szokot Euangeliomokat nagi büen es oly niluan meg magiaraztam, hogi akar mel falubeli parasztczagis könien meg ertheti. Kit azert is mieltem hog czak egy giermek oluasasara is sokan tanulhassanac. Tudom kedig hogi ot kigielmetec köztis sokan uadnac, kic az fele tanusagokat eheznec." Pathai István pápai prédikátor pedig ezt mondja egy könyve előszavában: "Irtam peniglen magyar nyeluen, es igen paraszt bezedekkel, chak az szegeny kössegnek es nemely gyönge magyar irás oluasoknak keduekert, nem igyekeztem semmit az szonak bölchen es kötelessen való formalasara..."

Mindazáltal a magyar tipográfia érthetetlenül későn indul meg, a budai nyomda megszűnése után 60 esztendeig teljes az űr, semmi adatunk sincs. A dolgot az teszi első pillantásra érthetetlenné, hogy külföldön ugyanekkor, sőt már a bölcsőkorban több magyar nyomdász önállóan működik. Ez a tünet és a tény, hogy az első magyar könyvek egy része külföldön, Krakkóban, Bécsben jelenik meg, csak egy magyarázatra ad módot: a régi feudális rendszer elfajulása, a főúri "kalandosok" anarchikus üzelmei, Budai Nagy Antal, Dózsa György, Cserni Jován felkelései annyira megzilálták az ország életét, hogy Karai László, Mátyás reneszánsz-ízű kezdeményeinek folytatására sem érzék, sem alkalom nem maradt, s a nyomtatás felkarolása nem volt érdeke senkinek. Igaz, hogy a zűrzavar ezután sem szűnt meg, sőt tetőzi a török, de új erő tört a küzdelembe: a bonyolult összetételű hitújító mozgalom, mely "magyar vallássá", azaz politikai élű fegyverré kovácsolta a német eredetű protestantizmust. A nyomdászat felkarolása tehát elsőrendű érdeke lett az új hit terjesztőinek, azaz velük együtt, a század második negyedében jelent meg a küzdőtéren, hatvan évvel Hess András után. A tipográfiát, mint intézményt nem ő, hanem a nyomdász-prédikátorok hozták be az országba.

A hátráltató mozzanat az oligarchizmus elfajulása volt, s ezen mit sem változtat, hogy az új század első magyar nyelven nyomtató műhelye, a sárvár-újszigeti még főűri alapítás. Sőt ezt megelőzően az első fennmaradt magyar nyelvű könyvet is egy főrangú asszony, Perényi Gábor özvegye, Frangepán Katalin nyomatja ki Krakkóban 1533-ban. A könyv: "Az zenth Paal leueley magyar nyeluen", Komjáti Benedek szerzetes fordításában és magyarázataival, vallásmagyarázat tehát, Perényiné egyéni kívánságának szülötte és a fordító alkalmi vállalkozása. Mind ennek, mind a többi 16 magyar koranyomtatványnak (1532-1556) krakkói megjelenését a magyar-lengyel kapcsolatok megsűrűlése magyarázza; a török ugyanis elvágta az Adria és a Délkelet felé irányuló terjeszkedésünket, mire kereskedelmünk Észak felé, Lengyelországon át vette útját a legközelebbi tengerhez, a Baltihoz.

Második e századi nyomdánkat a brassai Johannes Honterus (családi nevén Johann Grass) alapította szülővárosában, 1535. évben. Honter a szászok nagy reformátora és tanítója, Luther és Melanchthon Erdély evangélistájának nevezik. Bécs, Krakkó főiskoláin s valószínűleg még több más helyen szerezte meg polihisztori tudományát, humanista ismereteit; ezek mellé kitűnő kartografussá, fametszővé és nyomdásszá képezte ki magát. Még Bázelben szerkesztette és adta ki Magyarország első pontos, nagyméretű térképét (1532), Frobentől tipográfiai felszerelést szerzett, 1535-ben hazament Brassóba, berendezte nyomdáját, melyet a hitterjesztés, az iskolázás és a tudományok szolgálatába állított. Eredeti és görögből fordított kiadványainak száma 30, főként iskolakönyvek, földrajzi, jogi munkák és egyházi iratok. Kizárólag német, latin és görög nyelvű műveket adott ki, s mint a szászok általában, csak a német műveltséggel tartott fenn kapcsolatot, nem kereste a közeledést a magyarsághoz. Ezért az erdélyi szász nyomdászat története, néhány gyér száltól eltekintve, inkább csak terület szerint tartozik Magyarországhoz. Honter, mint tipografus, korának legjobb színvonalán állt, fametsző tehetsége, nyomdászati tudása, szépérzéke kiadványait ritkaság-becsűekké teszik. Halála után Wagner Bálint, majd a magyar Szebeni Nyírő János lett a nyomda vezetője, ő adta ki az egyetlen magyar nyelvű munkát: "Fons vitae, az életnek kútfeje" címűt, 1565 körül.

Harmadik nyomdánk Nádasdy Tamás, a nagyhatalmú lutherista főúr alapítása, 1536 táján otthont adott két tudós reformátornak, Dévai Bíró Mátyásnak és Erdősi Sylvester Jánosnak sárvár-újszigeti birtokán, az ő kérésükre állította fel a nyomdát, vezetésével Erdősit bízta meg, de a tipográfiai munkákat egy Strutius nevű német ember végezte, magyar nyelvtudás híján és egyébként is igen gyarlón. Ő nyomtatta ki Erdősi latin nyelvű magyar nyelvtanát (Grammatica Hungaro-Latina, 1539). Ez az első magyar nyelvtan, a Donatusok módszere szerint készült. Európában csupán a német előzte meg (1527), utána a francia következett (1557). Második művét ("Uy Testamentu[m] mag'iar nelwen", 1541) még Strutius kezdte szedni, de Abádi Benedek, Dévai Bíró és Erdősi-Sylvester krakkói tanulótársa hozta napvilágra. Igyekezett rendet teremteni Strutius hagyatékában, s erről zárószövegében számol be, amely érdekes dokumentuma a reformátor-nyomdászok törekvéseinek:[71] "A könyv nyomtató isteni kedvet kíván annak, az ki ezt olvassa. - Ha valahol az nyomásban való vitekre találsz, aból én tüled bocsánatot kérek. Mert hogy meg értsed, ez könyvet nem én kezdettem el, hanem más, kit az jó úr (Nádasdy) sok ideig nagy költséggel itt tartott. És mikoron el kisvén hozzá fogott volna, és látták volna, hogy az nehezen irhetné vigit, úgy hivata engemet hozzája, hogy az mennél hamarabb az keresztyéneknek kezekbe juthatna. Mikoron azirt láttam volna az betüt, hogy nagy kisedelem nélkül nem mielhetni véle, mint hamarsággal lehete ugyan, azon betüt meg igazitám, egy nihányat hozzá csinálván, hogy szapora (gyors) lenne az dolog, és hamarább vigit irhetnők." Láthatjuk, a reformátoroknak nagy gondjuk volt a jó és szép nyomtatás, de még nagyobb a sürgősség, hogy a könyv, a tan "mennél hamarabb az keresztyéneknek kezekbe juthatna." Így a hitterjesztő hév elnyomta a tipografus becsvágyat. Ennek ellenére az újszigeti nyomda két fennmaradt terméke (valószínűleg több is volt) megállja helyét az egykorú hanyatlás sodrában, baja inkább az, hogy betűje, szedése nagyon is lengyel és német mintákhoz, szokásokhoz igazodik, amit Abádi krakkai tanulása magyaráz.

A század második felében megszaporodik a nyomtatóműhelyek száma, rövidre kell fognunk az ismertetést. Tipográfiai szempontból úgy sem nyújtanak sok mondanivalót, inkább a nyomtatók élettörténete fontos és az érdekes kultúrtörténeti anyag, ez azonban nem tárgya könyvünknek. A lényeget így foglalhatjuk össze: eleinte az egyházi és császári hatalom nem lépett fel nyomósan a hitújító törekvések ellen; Erdősi-Sylvester például, megvallott lutheranizmusa ellenére, a bécsi egyetemen a héber nyelv tanára lett. A veszedelem súlyosbodtakor azonban erőszakos eszközökkel, üldözéssel próbálták elnyomni a protestantizmus terjesztését, ami természetesen szította a tüzet. Ekkor belátták, hogy az új hit ellen csak saját fegyvereivel lehet felvenni a harcot, s evvel kezdetét vette a vitairodalom és az ellenreformáció. Emellett persze az erőszakos nyomás sem szünetelt. Másfelől tény, hogy ahol a protestantizmus valamelyik felekezete uralomra jutott, nem kisebb kíméletlenséggel használta ugyanazokat az eszközöket a katolikusok s a többi felekezet ellen, amelyekkel őt nyomták el. Különösen külföldön volt így, nálunk a független Erdélyben a három nemzet (magyar, székely, szász) együttműködése megteremtette a viszonylagos szabadság fellegvárát. A sok villongást persze nyomtató és nyomtatvány egyaránt megsínylette. Méliusz Juhász Péter írja: "A szegény nyomtatóknak is, sem házok sem jövedelmök... Annál fogva jó műszereket a szegény nyomtatók nem csinálhatnak... Miként az oskolák, a prédikátorok fészkei megromlanak ez nagy, sok háborúságok miatt, így az Isten a nyomtatást a mi országunkban megfogyatkoztatá."

Nagyjelentőségű Heltai Gáspár működése; szász származású (Caspar Helth, latinosan Helthus), de nyelvben és érzésben magyarrá vált. Roppant tevékeny ember volt: pap, író, nyomtató, krónikás, énekgyűjtő, meseíró, Biblia-fordító, erkölcstanító, hitvitázó, filozófus; magyar, német, latin nyelven írt. Ő írta az első magyar nyelvű s azonnal népszerűvé lett magyar történelmet Bonfini, Brodarics, Zsámboki és mások nyomán. Neki tulajdonítják a "Salamon és Markalf" című népkönyv fordítását. Kiadta Tinódi Lantos Sebestyén összes munkáját "Cronica" címmel, kottákkal (1554), s általában a műveltségterjesztő, gyönyörködtető népszerű művek egész sorát. Nyomdáját 1550-ben állította fel Hoffgreff György, a kitűnő tipográfus társaságában, de a társ megférhetetlen természete sok viszályt okozott, hol szétváltak, hol összebékültek; végül 1559-től 1574-ig, haláláig egyedül dolgozott. Halála után özvegye, majd fia vezette a nyomdát, melynek igen jó felszerelése volt, csinos antikva betűkkel s igen szép, reneszánsz stílusú címlapkeretekkel, ornamensekkel rendelkezett.

Erdélyben Brassón és Kolozsváron kívül még Gyulafehérvárt, Szebenben, Abrudbányán és Szászvároson létesültek nyomdák a 16. század folyamán. Javarészt református kézen voltak, de Gyulafehérvárt az erősödő unitáriusok szereztek műhelyt János Zsigmond jóvoltából. A királyt Dávid Ferenc nyerte meg az új hitnek; Váradról elhívták a kalandos életű, tehetséges Hoffhalter Rafaelt (1565). Ez a kitűnő tipográfus sorra kinyomtatta Dávid munkáit, azonban evvel s főként néhány metszetével magára vonta a kálvinisták haragját, olyannyira, hogy hirtelen halálát e haraggal szokták kapcsolatba hozni. A metszetek a Szentháromságot mint háromfejű cerberust ábrázolták a mennyország kapujában, s igen hegyes tüske lehettek a máshitűek szemében, mert Rákóczy György fejedelem végül 1636-ban mind kitépette őket Dávid könyvéből. - Az abrudbányai nyomdát szintén unitárius pap, Karadi Pál vezette; 1569-ben adta ki irodalmunk egyik nagybecsű emlékét, a "Comoedia Balassi Mennihart árultatásárul" című éles szatírát. - Szebenben a szászok működnek a Martin Heuslinger-alapította nyomdában 1575-től 1701-ig. - A 80-as évek elején két román diák, Sierban és Marian Szászvároson állít nyomdát, s az Ószövetséget adja ki román nyelven. - Végül Kolozsvárt a század végén a jezsuita kollégium szerel föl műhelyt, de az, úgy látszik, csak kísérlet lehetett vagy annak bizonyult, mert csupán egy kiadványáról tudunk (Canisius katekizmusa, 1599).

A szűkebb Magyarországon Huszár Gál élete egyvégtében bujdosás az üldöztetés elől, nemegyszer igen drámai körülmények között. 1555-ben tűnik fel Magyaróvárt mint menekült prédikátor, innen Bécsbe megy, Hoffhalternél kitanulja a tipográfiát, kis fölszerelést kap tőle, visszatér Óvárra, többek közt kiadja Sztárai Mihály "Igaz papság tüköre" című gúnyiratát, menekülni kényszerül miatta, s ettől fogva sohasem önként hagyja el lakóhelyét. Kassára fut, nagy népszerűsége miatt két érsek kéri "Gál pap" kiszolgáltatását, hívei megszöktetik, Debrecenbe viszik nyomdástul; itt Méliusz, a "debreceni pápa", a "magyar Kálvin" segítségével megalapítja a nagyhírűvé leendő debreceni nyomdát, de úgy látszik, nehezen tűri Méliusz diktátori hajlamait, mert két év múltán Révkomáromban találjuk, járja a falvakat, a nép özönlik prédikációira, mire az esztergomi érsek elfogatóparancsot ad ki ellene, azonban a dunai csajkások megszöktetik. Nagyszombatba jut el, innen újabb elfogatóparancs űzi tovább, évekig bolyong, míg Forgách Imre trencséni főispán a Nyitra melletti kis Komjáti faluba teszi hitszónoknak. Prédikál, nyomtat, kiadja Bornemisza Péter magyar posztilláit (1573). 1574-ben a pápai gyülekezet hívja meg, odaköltözik, s a következő évben a pestis elragadja.

Bornemisza Péter irodalmunk nagy alakja, legerőteljesebb megvalósítója a hitújítás népies irányzatának. Már bécsi tanuló korában lefordította Szophoklész Elektráját, illetve valamelyik német vagy latin iskolai drámautánzatát. Egy ideig Balassi Bálint nevelője volt, s lefordíttatta vele a "Betegh lelkeknek való füves kertecske" című munkát. Huszár Gállal Bécsben ismerkedett meg, majd Komjátiban segédkezett neki. Ő is örökké vándorolt, megülte Kassa és Bécs börtönét, Nagyszombatban az érsek székhelyén prédikált; végül Sempte majd Detrekő urainál talált menedéket az üldözések elől. Hatalmas, sokirányú működést fejtett ki, nyomdai munkájában bizonyosan segítői voltak, így Mancskovics (Farinola) Bálint, maga is kitűnő tipográfus.

Nem kevésbé zaklatott életű Rafael Hoffhalter. Ekkoriban a hitfelekezetek már ügynökökkel és kémekkel dolgoztak, ilyen titkos ágense volt a svájci protestáns vezetőknek Hoffhalter, de ez a neve álnév; lengyel származású, eredetileg Skrzetuskinak hívták, hazájából Hollandiába menekült, majd Svájcba ment, onnan Bécsbe küldték, itt a jeles Caspar Kraffttal nyitott nyomdát, s magyar tárgyú munkákat is kiadott. Bécsből eltűnik három évre, 1565-ben Debrecenben bukkan fel, egy évig dolgozik a nyomdában, egyik kiadványa, Werbőczi Tripartitumának magyar fordítása, tipográfiai remek. Ugyanez év végén már Váradon találjuk, innen Gyulafehérvárra megy, ahol "hirtelen" meghal.

A debreceni nyomdát, mint láttuk, Huszár Gál alapította a saját felszerelésével. Ennek egy részét a város megvette, s Huszár távozása után Méliusz tovább dolgoztatott vele, de igen gyarlón. Ekkor Török Mihályt hívták meg vezetőül, fellendítette a nyomdát, az ő idejében dolgozott itt Hoffhalter is. Török öt évig működött, utána Komlós András két évig, majd Hoffhalter fia, Rudolf, tíz esztendeig, végül Csáktornyai János hat évig. Utódának, Lipsiai Rheda Pálnak működése javarészt már a következő századra esik, amely a nyomda virágzásának ideje.

Debrecen az egyetlen magyar város, mely hosszú életű nyomdát tudott fenntartani. Rövid életű nyomda működött még Galgócon (Mancskovics Bálint, a Vizsolyi Biblia tipografusa), Besztercebányán (Scholz Kristóf), Eperjesen (egy ismeretlen vándornyomdász), Bártfán (Gutgesell Dávid, majd Klösz Jakab). Szlovéniából jött hozzánk Manlius János, midőn hazájából kiutasították, 23 éven át (1582-1602) főként a Dunántúlon és Horvátországban dolgozott. Nemcsak lakóhelyét változtatta gyakran, hanem a nevét is, nyomtatványaira pedig olykor elferdített helynevet tett ki. Hatvan kiadványát ismerjük, több mint fele magyar. Ő adta ki nálunk az első hír-lapot az akkoriban szokásos röplap: Neue Zeitung formájában. Két ilyen alkalmi hírlapját ismerjük, az egyik a szigetvári basa dúlásait írja le németül, a másik az első magyar nyelvű röplap, szintén hadi hír: "Bátori Zsigmondnak győzhetett nyereségéről Trgovist, Bukarest és Giurgiu alatt" (Németújvár, 1597). Legjelesebb kiadványa Magyari István műve: "Az országokban levő sok romlásoknak okairól" (Sárvár, 1602), ez a könyv váltotta ki Pázmány Péter közvetlen fellépését a hitújítás ellen.

A század végén nagy vállalkozásba fogott Károli Gáspár: a teljes Biblia lefordításába és kiadásába. Jobbágygyerek volt, külföldön tanult, már 1555-ben Wittenbergában hozzáfogott a munka előkészületeihez. Idehaza mint egyházszervező és író működött; pártfogója Ecsedi Báthory István volt, Németországból nyomdát, betűket hozatott s a Gönc melletti Vizsolyban nyomdát rendezett be számára. A tipográfiai munkákat Mancskovics Bálint végezte, s mind neki, mind Károlinak az ifjú, lelkes Szenczi Molnár Albert segédkezett. Másfél esztendei nyomdamunkával készült el a nagy mű, 1590-ben, három 400-400 oldalra terjedő kötetben (62. ábra): "Szent Biblia az az: Istennec ô és wj testamentvmanac prophétác es apostoloc által meg iratott szent könyuei. Magyar nyelwre fordittatott egéßlen és wijonnan... Visolban MDXC".[72]

Mint első kísérlet, nem mentes a hibáktól, nyelvezete azonban gyökeres, őserejű, az igazi bibliai magyar nyelv, amelyet azóta sem ért utol senki; irodalmunknak nagy eseménye, s a fordítás népszerűsége folytán átment a nép nyelvébe is. Több mint száz kiadást ért meg idehaza és külföldön. A későbbi protestáns fordítók mind hozzá tértek vissza, így már Szenczi Molnár Albert és Tótfalusi Kis Miklós, igyekezvén kisimítani fordítói botlásait és egyenetlenségeit.

Katolikus részről Telegdi Miklós volt az első, aki a szó fegyverével vette fel a harcot a hitújítók ellen. Nagy tehetségű, művelt ember, kiváló szónok volt; a nagyszombati főiskolán tanárkodott, pécsi püspök[73], majd érseki helynök lett. Nagyszombati prépost korában állította fel az első katolikus sajtót; 1577-ben 1000 forintért megvette a bécsi jezsuiták sajtóját és a maga házában felszereltette. Ebből a műhelyből indult ki az ellenreformáció, s belőle lett az esztergomi káptalan, majd az érsekek támogatása révén a nagyszombati, utóbb egyetemi nyomda, amely 1948-ig állt fenn. Különös azonban, hogy Telegdi első vitairatát ("Telegdi Miklós pécsi püspöknek felelete Bornemisza Péternek Fejtegetés nevű könyvére") nem itt, hanem Nagyváradon nyomatta 1580-ban.

*

A könyvkötés művészetének keleti hatás ad erőteljes lökést a reneszánsz idején. Az arab népek, a törökök és perzsák bőrmunkáló tudománya nemcsak a technikában járt elöl, hanem a művészi ornamentika teremtésében is. A mohamedanizmus ábrázolást, képet tiltó parancsa természetes ösztönzést adott a díszítőérzék, a fantázia kifejlődésére, s megszülte a tárgytalan ornamentikának azt a stílusát, melyet ma is arabeszknek, maureszknak, azaz arabos, móros díszítésnek nevezünk. A hatást az olaszok vették át, s a középkori képszerű díszítéssel vegyítve, a felületdekorációnak új stílusát alakították ki. Mindenekelőtt az aranyozás alkalmazását bővítették meg, ami a préselő technika megváltoztatásával járt; a középkori vaknyomás ugyanis domború mintát hagyott a bőrön, míg az aranylapocskákat mélyítve kell lepréselni. Eleinte nagy műgonddal keverték a kétféle módszerű díszítést, s ebben különösen Mátyás budai műhelye végzett úttörő munkát. A fennmaradt Corvina-kötések egyébként sok gondot okoztak a műtörténészeknek, vitás volt, vajon Olaszországban készítették-e flórenci vagy nápolyi mesterek, vagy pedig Budán magyarok, török könyvkötők részvételével. Loubier azonban Gottlieb és Hevesy nézeteinek helyesbítésével kimutatta, hogy Budán készültek flórenci mesterek vezetése mellett. Ez, ha meggondoljuk, természetes is, minthogy Mátyás 30 másolót foglalkoztatott Budán, s ezek munkáját bizonyára nem küldte el Olaszországba köttetni. Egyébként egy budai könyvkötő nevét ismerjük ezekből az időkből, mert egy Párizsban levő kódex hátsó tábláján görög betűkkel írva áll: Lucas Coronensis illigator Budensis ("Brassai Lukács budai könyvkötő").

A másik keleti újítás kéregpapír alkalmazása fatábla helyett, ez megkönnyítette a kötés technikáját, és növelte a díszítés szépségét. Használatát már Aldus is bevezette könyvkötőműhelyében, ahol rendszeresen köttette kiadványait, akkoriban általános szokás szerint ("kereskedelmi vagy kiadói kötés"). A kéregpapír különösen kis formátumú könyveknél volt előnyös, ám csekélyebb szilárdsága és tartóssága miatt csak a 18. században szorította ki végképp a fatáblát. Az igénytelenebb, azaz szegényebb köttetők könyvein és a mindennapi használatra szántakon még sokáig egy olcsó és tartós kötéstechnika dívott: a fatáblákat csak félig vonták be bőrrel, s úgy erősítették a könyv fokához, a deszkatáblák többi része fedetlen maradt. Jól látható ez például Dürernek Erasmust ábrázoló híres és szép metszetén (1526), amely egyúttal az egykorú íróasztalt, felszerelést és írásgyakorlást is bemutatja: Erasmus a tintatartót bal kezében tartja, hogy a kevés tintát felvevő íróvesszőt könnyen belemárthassa.

Aldus kötései elsőnek mutatják a keleti (általában mohamedánnak nevezett) hatást, s minthogy messze földön elterjedtek, magukkal vitték az új stílus és az aranynyomás ismeretét. Ő is vegyíti a vaknyomást az arannyal, s a tábla közepére nyomott címszöveget is aranyozza. A flórenci Giunták változtatás nélkül utánozzák, nyilván tetszetős, kapós volta miatt. Fontos szerepük volt Aldus luxuskötéseinek is, miket műgyűjtők számára külön gonddal készíttetett. A gazdag gyűjtők döntő hatást tettek a reneszánsz-könyvkötés történetére, kötőmestereik iskolákat csináltak, s ezeket a gyűjtők nevéről szokás elnevezni. Mátyást már említettük, a "corvina-kötés" szintén fogalommá vált. Az úgynevezett Grolier-kötések az olasz reneszánsz-könyvkötés tetőfokát jelentik. Jean Grolier ugyan francia ember volt, XII. Lajos és I. Ferenc olaszországi hadainak kincstárnoka, s Aldustól rendelt könyveinek kötésstílusát fejlesztette tovább "iskolájában". Főbb elemei: a kettős keret, a mértékletesen alkalmazott, finomvonalú geometrikus dísz.

A másik iskola vagy stílus Tommaso Maioli nevéhez fűződik, s ez megint francia eredetű, a lyoni Guillaume le Noirban gyanítják egyik mesterét. (Maioliról semmit sem tudunk.) Már kevésbé geometrikus, inkább arabeszk ornamentikájú, gyakran teltebb a felület vagy pedig a cím-kartus (foglalata) sűrűbb fonadékú.

Nevezetesek még a Canevari-kötések. Demetrio Canevari a pápák udvari orvosa volt, kiderült azonban, hogy semmi köze a róla elnevezett kötésekhez. Ezeket az antik kámeák mintájára egy-egy medálba foglalt Apolló-kép díszíti, amint kocsiját szakadék felé hajtja, s ezért cameo-kötéseknek is nevezik őket; más eredetiségük nincs, szépek, de Aldina-Grolier-stílusúak. A hírhedt könyvtolvaj és könyvhamisító Girolamo Libri eszelte ki a mesét, hogy a cameók Canevari kötései, így akarta a tulajdonában levő példányok értékét emelni. Sikerült is olyan hírüket vernie, hogy a gyűjtők magasra hajtották az árukat, minélfogva a múlt század végén egy bolognai hamisító banda kitűnő ízléssel és szakértelemmel nagy számban hamisította őket.

Grolier és Maioli az olasz kötésművészet eredményeit Franciaországba plántálják át, itt termékeny talajra találnak olyannyira, hogy a francia könyvkötészet vezető helyre kerül, s uralmát megtartja a 19. századig. Különösen az uralkodók teszik becsvágyukká, hogy könyvtárukat pompázó luxuskötésekkel gazdagítsák. XII. Lajos, I. Ferenc, Medici Katalin, III. és IV. Henrik, Valois Margit az elsőrendű mesterek egész seregét foglalkoztatják, s ezek mind egyéni ízléssel gazdagítják, árnyalják a kor stílusát. (G. Eustace, É. Roffet, G. Tory, a híres nyomdász, C. Pioznes, N. Ève stb.). Ornamentikájuk mindvégig franciásan gondos, tiszta rajzú, áttekinthető, mégis egyre jobban gyarapodik, halmozódik a dísz, mintegy a barokk zsúfoltság előjeleképp s végül elérkezik a túltelítetten ható fanfare-stílushoz.

Európa északibb részein egy új technikai módszer visz fordulatot a könyvkötés történetébe. Közvetve ez is a hitújítás szüleménye, minthogy a tömegtermelés gyorsabb és egyszerűbb munkát tett szükségessé. A régi, kicsiny mintabélyegzők szaporátlan, körülményes módszere nem bírta a versenyt a megnövekedett szükséglettel. A század utolsó harmadában elkezdik nagyobb, olykor könyvtábla nagyságú fémlapokra gravírozni a díszt, ezekkel egyszerre kisajtolják az egész oldalt vagy a középrészt, vagy pedig többször egymás mellé nyomtatják őket, végül hengernyomók szalagdíszével futtatják körül. Ebben az eljárásban már sok a gépiesség, kirekeszti az alkalmi, egyéni kompozíciót, hanyatláshoz vezet. A tábla hosszában és a keresztben futó szalagdíszt például nem lehet úgy elvágni a találkozásnál, hogy a sarkokon egymásba fonódjanak, ezért tovább gördítik és befejezetlenül hagyják. Megesik, hogy a függőlegesnek rajzolt díszt vízszintesen nyomják, úgy hogy a figurális ábrák lefekszenek, hanyatt dőlnek. Mind a lemez-, mind a hengerbélyegzők arany nyomásúak, vagyis a dísz homorú. A középrész rendesen lemezről nyomott figurális kép, bibliai jeleneteket, szenteket, angyalokat, arcképet, címert stb. ábrázol, a keretező dísz madarakat, virágokat vagy ornamentális motívumokat ismétel. A hitújítás idején erősen divatba jött a reformáció nagy alakjainak, Luthernek, Melanchthonnak, Erasmusnak dombornyomású mellképét vagy egész alakját sajtolni a középmezőbe, nemegyszer nagy művészek, mint Lucas Cranach, rajzai szerint. De a német fejedelmekről, az ókori istenekről, történeti nagyságokról, klasszikus írókról, a Biblia hőseiről is készültek fémdúcok, továbbá allegorikus ábrázolatok, címerpajzsok, jelenetek. Volt olyan kötéstábla, mint Loubier mondja, amely valóságos mintagyűjteménye volt a könyvkötő dúcainak: Melanchthon álló alakját egyhelyütt például nem kevesebb mint 14 lemeznyomat veszi körül, a szász fejedelmek arcképei, címerek, bibliai figurák és szalagdíszek. A képeknek ilyen keverése elterjedt rossz szokássá lett, az ízlés hanyatlását jelzi, válogatás nélkül préselték, ami éppen akadt.

De a java termés megmaradt művészi színvonalon s a műgyűjtőknek dolgozó mesterek, így a württembergiek, heidelbergiek munkái a bibliofilia fejlettségéről tanúskodnak. A század harmadik harmadában már az olasz-francia hatás is érvényesül, a középmezőt, az évszámot, a köttető monogrammját, a szedett címszöveget aranyozzák, terjed az arabeszk, s a szász udvari könyvkötő, Jakob Krause nemes stílusú, egyéni művészetet teremt a hazai hagyományok és az idegen hatás vegyítésével.

Végül mindezeken kívül feléled a középkori ötvöskötés, a nemesérctábla divatja is, de inkább csak az anyag (arany-ezüst) használatában azonos vele, ornamentikában az egykorú bőrkötést utánozza; legszebb példányai a königsbergi aranyművesek műhelyeiből kerültek ki.

*

A könyvtárak sorsáról már több helyütt szóltunk. A nagy gyűjteményekbe természetesen besorolódnak a nyomtatás termékei, de sok volt a pusztulás is, és a megmenekült roncsok a városi és állami fejedelmi könyvtárakban, a közgyűjtemények őseiben gyűlnek össze. Megszületnek és növekednek az iskolai könyvtárak, a prédikátorok pedig igyekeznek a működésükhöz szükséges műveket megszerezni. De a nyomtatás nagy ajándékaképpen most már a szerényebb tehetségű embereknek is módjukban áll könyveket szerezni, a tudósokról nem is szólva. S ezek a kisebb-nagyobb polgári gyűjtemények, amennyiben nyomuk maradt, rendkívül becses műveltségtörténeti adattárak, mert híven tükrözik gazdáik szellemi igényeit és a kor kulturális színvonalát. De sajnos, ilyen adatok gyéren maradtak reánk, feltárásuk és rendszerezésük, amily érdekfeszítő, oly ágas-bogas munka, épp azért kevesen vállalkoznak reá. A legtöbbször végrendeletek, adakozások utalnak magánemberek könyvgyűjteményeire, rendesen minden részletezés nélkül. Így például a század közepén Serjéni Ferenc 180 könyvről rendelkezik; Csorba Gergely debreceni civis 1570-ben könyveket hagy örököseire, mennyit, nem tudjuk, éppúgy mint Wagner Lőrinc és Cracer Lukács könyvhagyományáról sincs számszerű adatunk. A könyvgyűjtők leginkább tanítók, iskolamesterek sorából kerülnek ki. Hanselius János kassai tanító és harangozó hagyatéka 40 művet sorol fel 60 kötetben, görög és latin klasszikusokat, Luther, Melanchthon munkáit. Hasonló lehetett az eperjesi Fabinus Lukács és a selmecbányai Haunolt János gyűjteménye is.

A tudósok könyvtárainál kedvezőbb a helyzet, s szerencsére éppen egy nagy magyar tudós nagyhírű könyvtáráról részletes adatokkal rendelkezünk e korból. Zsámboki János 1531-ben született Nagyszombatban, atyja elég vagyonos volt ahhoz, hogy külföldi iskolákra küldhesse, s a kiváló tehetségű ifjú az olasz, francia, német egyetemeken kora egyik legkiválóbb tudósává képezte ki magát. 26 éves korában már a bolognai egyetem tanára lett, de nem ült sokáig egy helyen sem, 20 éven át vándorolt, széles ismereteket szerzett, főként a történelmet és az orvostudományt búvárolta, becses forrásanyagot, ritkaságokat gyűjtött, sűrűn érintkezett Európa kiváló szellemeivel. A könyv, a nyomdászat igen érdekelte, barátságot kötött Plantinnel és az ifjabb Estienne-nel, s mikor két évtizednyi mozgalmas vándorlás után, 33 éves korában Bécsben letelepedett, gyűjteményét hatalmas könyvtárrá és kis múzeummá fejlesztette. Itt a Habsburgok udvari orvosa lett, emellett mintegy 40 történelmi tanulmányt írt, Tinódi verses krónikája nyomán latinra ültette át Eger hősies védelmét, akkoriban világraszóló eseményt; kiadta Ranzanus, Brodarics és Bonfini műveit, ez utóbbit megtoldotta a Mátyás utáni évtizedek történetével. Humanista lévén, latinul írt, és a Sambucus nevet használta. Nagy tudományos tekintélyre tett szert, de költséges gyűjtőszenvedélye anyagi nehézségekbe döntötte. Ekkor 530 válogatott görög és latin kéziratát (kódexét) megvételre ajánlotta Miksa császárnak, de csak utódjával Rudolffal tudott megegyezni a 4590 forintnyi, eléggé tetemes vételárban. Ám a császár, a Habsburgok ősi szokása szerint, nem sietett a fizetéssel, még orvosi tiszteletdíjával is hátralékban maradt, úgy hogy Zsámboki haláláig (1584) 6700 forint követelésének csak egyharmadát kapta meg. Özvegyének később sikerült a fennmaradt tartozás felét behajtania, s így a Habsburgok ezúttal is olcsón jutottak egy becses és nagyhírű gyűjtemény birtokába.

Zsámboki könyvtáráról részletes katalógus készült és másolata szerencsére épségben maradt a velencei Szent Márk Könyvtárban. Gulyás Pál lefényképeztette és feldolgozta; innen tudjuk, hogy a jegyzék 2618 tételből áll, de voltaképpen több művet foglal magában, mert egy szám alá sorolja a colligatumkat (egybekötött munkákat), s olykor más, összetartozónak vélt kiadványokat. Eszerint Zsámboki könyvtárában a következő tudományok voltak képviselve: legfőként a természettudományok, orvostan, gyógyszerészet, aztán a történelem és földrajz, továbbá csillagászat és okkultizmus, matematika, teológia, filozófia, filológia, jog- és államtudomány, végül zene. A gazdag orvos-természettudományi részben a legfőbb forrásművek, Galénosztól és Avicennától kezdve a kortárs Paracelsusig, mind helyet foglaltak, egyéb nagy értékű munkák hosszú sora mellett. Csupán az úgynevezett Régi Magyar Könyvtár[74] anyagából majdnem százra menő darabot sorol fel Gulyás Pál. Halála után könyvtárának többi része is a bécsi császári, ma Nemzeti Könyvtárba került, s ekkor készítette róla az átvevő könyvtáros, Blotius az említett jegyzéket.





IV. fejezet
Barokk és ellenreformáció (17. század)
A könyv élete a 17. században[75]

Az előző fejezet elején utaltunk reá, hogy a 17. század a rendszerezés kora volt gazdasági, társadalmi, hatalmi és szellemi téren egyaránt, még a hitújítás is ezt a célt szolgálta a maga dialektikájával és a vallásháborúk fegyverével. Magától értetődik, hogy a könyvtermelés és kereskedelem együtt haladt a fejlődéssel, egyik fő tényezője, hatóereje lett. Éppen ezért nem magától értetődő, hogy a könyvtárügy (a könyvgyűjtés) alig mutatja hasonló szerveződés jeleit, fejlődése egészen más irányt vesz. Igaz, hogy a klastromi könyvtárak megsemmisítése után sok helyütt megindult a városi, egyházi, fejedelmi könyvtárak megalapozása, de ez csak alkalmi intézkedések sora volt, és gyümölcseit a harmincéves vallásháborúk ismét letarolták. Igaz az is, hogy a felekezeti iskolázás intézeti, kollégiumi gyűjtemények keletkezését hozta magával, de mindezek szétszórt, egymástól távol eső tünetek, s nem vethetők össze a középkor intézményes, kijegecült könyvtárszervezésével. A reneszánsz jellegzetes műgyűjtő könyvkultusza is egészen más természetű, mint a barokk reprezentatív könyvhalmozása. A középkor klastromi és főiskolai könyvtárhálózata a korszak egyházias művelődésének egyetemes alapjául szolgált; a reneszánsz fejedelmi és főúri gyűjteményei az antik irodalom, a humanisztika és a középkor vallási, történelmi könyvtermését sorakoztatták fel pompázó keretek közt, s ezek legalább a tudósvilág részére hozzáférhetők voltak. A barokk könyvgyűjtés karakterisztikus formája a harcoktól aránylag kíméltebb francia földön alakult ki. Stílusát még a Grolier-féle fényűző ízlés teremtette meg. I. Ferenc könyvpártolása pedig udvari divattá tette. S evvel megkaptuk a magyarázatot. A könyvgyűjtés a főrangú, előkelő élet egyik illendő tevékenysége lett éppúgy, mint valamely udvari méltóság viselése, palota-építés, ünnepélyek rendezése, pompakifejtés, műtárgygyűjtés, vadászat - röviden reprezentáció, presztízs-ügy, még rövidebben személyes hiúság kielégítése.

A könyvtár a palota olyan tartozéka lett, mint a fogadóterem, a díszebédlő vagy a lóistálló. A könyvtárteremben kellett felhalmozni a műtárgyak, ritkaságok és drágaságok gyűjteményét is. A szabályt csak megerősíti, hogy néhány, valóban nagyszabású egyéniség számára a könyvgyűjtés több volt ennél: személyes hajlam, érdeklődés, szellemi igények kielégítése. Richelieu egyenesen hatalmi ösztönből, céltudatosan pártolta a könyvnyomtatást és a tudományokat. Mazarin szenvedélyes bibliofil volt kora ifjúságától kezdve. Könyvtárosa, Gabriel Naudé az első, mai értelemben vett könyvtári szakembernek nevezhető, széles keretű beszerzési programja az európai könyvpiac minden zugát figyelem alatt tartotta, a Mazarin-könyvtár állományát 40 000 kötetre növelte, s 1645-ben hetenként egyszer a nyilvánosságnak megnyitotta. Ezenkívül könyvtártani vezérkönyvet írt, az elsőt Advis pour dresser une bibliotheque ("Útmutatás könyvtár állítására") címmel. A könyvtár Mazarin kegyvesztettsége alatt szétszóródott ugyan, de a bíboros hatalomra visszatérte után, újat állított mely 1691-ben nyilvánossá lett, és ma is egyike Párizs legszebb közkönyvtárainak.

A főúri díszkönyvtáraknak ilyen "nacionalizálódása" másutt is gyakran megfigyelhető, sőt a jelentősebbeknél ez a folyamat, szerencsére és a közhaszon javára, törvényszerű lett. Németország egyik legpompásabb gyűjteményének, a Braunschweigi Nemzeti Könyvtárnak alapjait még Leibniz, a barokk lángelméjű polihisztora szervezte meg. Mikor Ernő Ágost herceg 1691-ben wolfenbütteli könyvtára vezetőjéül hívta, a nagy filozófus, mint Naudé tanítványa, kitűnő szervezőnek bizonyult. Igaz, hogy a herceg nem csupán a költségeket fedezte, hanem tevékeny részt vett a munkában is, maga írta össze a könyvtár katalógusát több mint 4000 oldalon. Halálakor az állomány 116 000 kötetre ment, azaz többre, mint a párizsi Királyi Könyvtáré. Hasonlóképpen a Porosz Állami Könyvtár eredete Frigyes Vilmos berlini gyűjteményére megy vissza, melyet 1659-ben nyitott meg a közönség előtt, s nagy összegekkel támogatott. A könyvtár 1699-ben kötelespéldány-jogot kapott, s ma a legelső német intézmények között áll. A müncheni nemzeti könyvtár V. Albrecht herceg (1558), a bécsi I. Miksa császár, a párizsi egyenesen Bölcs Károly (1373) gyűjteményéből ered. A fejedelmi könyvtárak sorsa azonban hosszú ideig a fenntartók hajlamaitól, szeszélyétől, pénzügyi helyzetétől függött, ezért történetük hullámvonalon mozog. Amikor Peter Lambech, hamburgi történettudóst 1662-ben a bécsi udvari könyvtár élére meghívták, a kincset érő gyűjteményt vastag porréteg alá temetve találta, úgy hogy a takarítás és rendezés egy esztendőbe került.

Ily módon az a furcsa helyzet állt elő, hogy míg a könyvtermelés a réginek sokszorosára dagadt, a hozzáférhető, kihasználható nagyobb gyűjtemények száma megcsappant. A könyváradat viszont statisztikai tényként tanúsítja, hogy az olvasás terjedt, az olvasók száma megnőtt; vagyis az ellentmondást a könyvtárhiány és a nagy fogyasztás közt talán épp az magyarázza, hogy az olcsó és nagy tömegű könyv az egyes olvasó, a magánember számára is hozzáférhető lett, s ki-ki többé-kevésbé a maga erejéből elégíthette ki igényeit. A tudósok, szerzők bizonyosan boldogan éltek az alkalommal, hogy nem kell többé drága és ritka kéziratok után vándorolniuk, hanem helyükbe hozza a nyomtatott könyvet a kereskedő. Ekkora kényelemről a középkor nem is álmodott, s most mindenkinek kijutott belőle, aki csak könyvre vágyott. Sőt Glareanus leveléből[76] láttuk, hogy nemcsak az olvasás, hanem a puszta beszerzés, gyűjtés is szenvedéllyé vált, sokan csupán bírásvágyból vásároltak.

Másfelől a könyvek megsokasodása lehetetlenné tette az eddigi raktározási módot: kidagadtak a pultokból. A helyszaporítás kérdését ideig-óráig nem volt éppen nehéz megoldani: a ferde pultokat vízszintesre csapták, azaz polccá változtatták, a hátukon fekvő könyveket talpra állították és glédába sorakoztatták; a polcokból többet is raktak egymás fölé, ha kellett a padlótól a mennyezetig, az így támadt könyvesfülkékbe pedig asztalt, széket helyeztek, azaz olvasófülkévé változtatták. A konzervatív angolok ehhez a módszerhez folyamodtak, illetve ez volt személy szerint Thomas Bodley nevezetes újítása, midőn az 1598-1600 években az oxfordi Divinity School ("Istenségről nevezett iskola") könyvtárát átalakította. Mintája is volt ugyan, mégpedig az oxfordi Corpus Christi kollégium pultjai, melyek fölé már régebben két sorban élükre rakták a könyveket, helytakarítás céljából. (Ugyanis a könyvtártermeket bővíteni, a pultok számát a végtelenségig szaporítani nem lehetett; a középköri könyvfektetés szokásával végképp fel kellett hagyni.) Bodley következetesen végigvitte a gondolatot, kihasználta, azaz megnövelte a belső férőhelyet, s így a gazdaságos raktárállványok egész sorát nyerte; a magasan levő könyvespolcok megközelítésére pedig galériát épített. Így a régi hagyományos forma nagyjában megőrződött, s egyúttal be tudta fogadni az újkor könyvszaporulatát. A hagyomány erős lehetett, mert még Christopher Wren, London nagy újjáépítője is ragaszkodott hozzá, noha Párizsban már látta a barokk teremkönyvtár szép új példáit. Wren először reneszánsz-mintájú középponti, felsővilágítású elrendezést tervezett, de végül összes könyvtárépületénél visszatért a hosszútermes, kettős keresztállványos módszerhez, csakhogy ezek közeit falhoz támasztott egyes állványokkal látta el, ami által a férőhely ismét bővült és téres, kényelmes olvasófülkék keletkeztek. Evvel és művészi architektonikus megoldásaival oly mintát teremtett, mely még a 19. században is példaképül szolgált Angliában.

A kontinensen azonban a reprezentációra, ünnepélyességre, pompára törekvő barokk ízlés nem érezte jól magát ily fülkékre tagolt, a könyveket elrejtő stúdiók műhelyszerű intimitásában. A fülkéket rövid úton kirámolta, ezáltal a termet felszabadította az állványokhoz való alkalmazkodás kényszere alól, szélességben, magasságban egyaránt szabadon alakíthatta, kiképezhette, s az így megszaporodott falfelületeket a könyvek rendelkezésére bocsáthatta. A többit aztán elvégezte a nekilendült barokk fantázia. Így jöttek létre e pompázó könyvkatedrálisok és bazilikák, melyek a műemlékek lenyűgöző hatását keltik a látogatóban, aki lábujjhegyen, kinyújtott nyakkal szemlélődik, de gyakorlati használatukra gondolni sem mer. Első példáik még a 16. században épültek, így a madridi Escorial könyvtára (Herrera, 1567), a római Bibliotheca Vaticana (Domenico Fontana, 1587), a milánói Ambrosiana (mai alakjában 1603-1609), teljes kivirágzásukat a 17. század végén és a 18. század elején érték el.

*

A könyvkereskedelem legfőbb szerve, lebonyolítója továbbra is a vásár, s a latin könyvnyelv uralma révén a század végéig nemzetközi jellegű. A nagy középpontok, Frankfurt és Lipcse vetekednek egymással, a harmincéves háború folytán Lipcse egy időre alulmarad a versenyben, de 1680 táján kivívja az első helyet, s tartja sokáig. A forgalom megnövekedtével a nyomtató-kiadók most már nem ügynökeikkel dolgoztatnak, hanem maguk jönnek el lebonyolítani üzleteiket, sőt megkezdődik a nyomdász-, a kiadó- és a kereskedőszakmák különválása. Az árucsere formája készpénzvásárlás vagy hitel, de Németországban fellendül a "természetbeni" cserekereskedelem, a század végére szinte uralkodóvá válik, s hátrányaival, visszaéléseivel válságos helyzetet teremt. Az egész 18. század úgyszólván e válság kiéleződésével és leküzdésével telik el.

A csereüzlet természetesen azért kapott lábra, mert eleinte sok előnnyel járt. A számos, apróbb-nagyobb fejedelemségre tagolt Németországban a százféle rendelkezés, taksa, vám, pénzfajta, előjog és szokásjog megnehezítette a pénzforgalmat, az üzleti számítást, s ezt egyszerűsítette az árufajták mennyiségi cseréje: a só és a bor értékviszonya például mennyiségben könnyen meghatározható volt. Még könnyebben ment a dolog a könyvnél, melynek alapegysége az ív, ekkorra már kialakult. Csereüzletfélére ugyan már a 15. század végén is akad példa: a strassburgi Rusch két bála papirosért egy bála könyvet adott, de az ilyesmi elszórt tünet maradt. Azonban a század közepén kivilágosodott, hogy a könyvcsere a raktár megtöltésének egyszerű módja, s egyúttal ingyen alkalom a nyomdász-kiadónak áruját terjeszteni, világgá bocsátani. A mértékegység alapján pedig tiszta volt a számítás: ívet ívért adtak-vettek bálaszám.

De sajnos kivilágosodtak a hátrányok is; a nyers mennyiségi számítás nem vette figyelembe, hogy a könyv minőségi áru, szellemi termék, s nem az anyaga szabja meg értékét. Jól járt a kereskedő, ha "elfekvő" árujáért jó nevű szerzők kelendő könyveit kapta, s rosszul az üzletfele, kinek raktárában az elsózhatatlan bálák tovább dohosodtak. A dolgok ilyen állása persze nem kerülte el az éberebb nyomdász-kereskedők figyelmét, s szántszándékkal, egyenesen a csere céljára kezdtek olcsó könyveket selejtes papíron nyomtatni, avval a számítással, hogy jobbat kapnak érte. De ily módon került piacra a raktárakban felgyűlt, kisboltokban, könyvszatócsoknál, könyvkötőknél megrekedt hordalék is. Ám akármennyit vándorolt a silány áru boltról boltra, javarésze eladhatatlan maradt, valahol megülepedett; a raktárak szaporodtak, a készlet nőtt. Az árusok e baján voltak hívatva segíteni az aukciók, vagyis kiárusítások, árverések, melyeknek gondolata valószínűleg Lodewijk Elzevier fejéből pattant ki. Az ötlet bevált, Hollandiából csakhamar átterjedt Angliába, majd Németországba, s a 18. században élte virágkorát, - de éle megint csak a tisztességes kereskedelem ellen fordult. A csekély értékű anyagot ugyanis nem volt nehéz a becses művek közé csúsztatni a nyomtatott katalógusokban, melyek sokkal nagyobb, változatosabb készlettel és főként hírveréssel csalogatták a vevőt, a könyvbarátot és a műgyűjtőt pedig egyenesen ritkaságokkal. Az aukciók izgatott, szerencsejátékszerű légköre aztán megadta a végső lökést a vásárlókedv felszításának. A raktártól való szabadulás legelfajultabb formája végül is könyvlutrik rendezésében jelentkezett. Itt a vevő zsákbamacskát vásárolt, azt sem tudta mit fog kapni, ha egyáltalán kap valamit, a kiadó pedig minden szemetet zsákba dughatott. Ez az üzleti fogás már egyenesen a könyv szerepének, jelentőségének elposványosítása, s a művelődésvágy, a szellemi élvezet helyett a játékszenvedélyre spekulál.

Legvégül pedig a cserekereskedelem szabályszerű csaló mesterkedésekre is alkalmat adott. A kiadó az ívek sorszámozásánál néhány szignatúrát (ívszámot) egyszerűen átugrott, s így a könyvet egyszerűen nagyobb terjedelműnek tüntette fel a valóságosnál; minthogy a vásárokon a bálákba rakott árunál nehéz, sőt lehetetlen volt a részletes ellenőrzés, a szélhámos baj nélkül megúszta a csalást.

Németországban tehát a hanyatlás tüneteit látjuk e téren is, és legfőbb okát a csereüzletben kell keresnünk. A hollandusok, akik ekkoriban a legjobb világmárkákat termelték, nem is álltak kötélnek, értékes tartalmú, jó papírra szépen nyomott könyveiket csak háromszor-négyszer annyi német árura voltak hajlandók kicserélni. De a nyugati országokban nem is volt talaja a cserekereskedésnek. Franciaországban, mint láttuk felülről szervezték meg mind a nyomtatást, mind a forgalmat. A nyomtatók és kereskedők szakszervezeti kamarájának (chambre syndicale) felállítása, a kiadás központosítása az Imprimerie Royaleban úgyszólván kizárt minden jelentős egyéni vállalkozást, úgy hogy a vidéki nyomdászat elsorvadt, csupán a nagy kereskedő-gyárváros, Lyon tudott jelentőségre szert tenni.

Hasonlóképp Velence is hivatalos megszervezéssel igyekezett nyomdászatát a régi színvonalon tartani. Már 1567-ben megalakították a nyomtatók és könyvárusok egyesületét (Collegio di Stampatori e Librari), de az érdekelteket nem nagyon csábította a tagsággal járó ellenőrzés és korlátozás, úgy hogy 1568-ban kötelezővé tették a belépést, és a felügyeletet kiterjesztették az egész tipográfusiparra. 1604-ben a Collegio felhatalmazást nyert, hogy minden olyan nyomtatványt, melyet nem az egyesület tagjai adtak ki, lefoglalhasson, s műhelyeiket, raktáraikat elkobozhassa. A köztársaság ezekkel az intézkedésekkel a burjánzó zugnyomdászatot akarta elfojtani, s egyúttal minden eszközzel támogatta az értékes termelést. De egyik törekvése sem ért el sikert, Velence kora lejárt, megszűnt kereskedelmi világhatalom lenni, s evvel együtt elvesztette vezető helyét a könyvtermelésben, tipográfiában is. - Anglia nyomdászainak szervezkedése inkább céhjellegű. Az 1403-ban alapított "Könyvmásolók Testvériségét (Fraternity of Texwriters) 1557-ben átalakították a "Stationariusok Társaságá"-vá (Stationers Company), amely ugyanazt az ellenőrző funkciót végezte, mint a velencei Collegio. De minthogy a nyomdák számát a kormányzat szabta meg (igen alacsonyan), s mert Oxford és Cambridge féltékenyen őrizte előjogait, a tipográfia nemigen fejlődhetett, viszályok támadtak, munkanélküliség állt elő. Nem segített ezen az sem, hogy a könyvek példányszámát kötelezően eléggé magasra, 1250-1500-ra emelték. Ezek a viszonyok okozták, hogy Anglia könyvkereskedelme oly sokáig holland és német bevitelre szorult; nemcsak latin nyelvű műveket hoztak be, hanem - amint láttuk - egy ideig az angol könyvek javát is Hollandiában nyomtatták. A 17. században pedig az angolok élénk részt vesznek a frankfurti vásárokon; John Bill 1617-től 1628-ig rendszeresen kinyomatta a német vásárkatalógusokat. Az önálló nyomdászat és könyvkereskedés Erzsébet uralkodása, a nagyhatalommá fejlődés idején kap csak igazi lendületet.

A könyvtörténet-írók gyakran tesznek kísérletet, hogy kiszámítsák a könyvek átlagárát, olcsó vagy drága voltát valamely korban. Nézetünk szerint az ilyen számítás mindig fiktív, mert a könyv sohasem mennyiségi, hanem minőségi áru, nem fonttal-rőffel mérik, vagy ha igen, már baj van. Igen nagy általánosságban s egészen hozzávetőlegesen a terjedelemhez, az ívek számához viszonyítható az ár, de ez legfeljebb az üzleti anyagkalkulációt irányító tényező. A forgalmi érték, a "bolti ár" megszabásába már sok más körülmény is belejátszik: a kiállítás, a példányszám: vagyis a várható kelendőség, a terjesztés költsége; a terjesztő ügynökök jutalékot, a viszonteladók rabattot, a tömeges vásárlók és esetleg egyes intézmények engedményt kapnak, ugyanígy a propagatív célú vásárok, könyvnapok, ünnepi hetek stb. vevői. A raktárkiárusításoknál vagy az antikvár-forgalomban az ár az eredetinek töredékére szállhat alá, sőt gyakorlatilag el is enyészhetik: ha senkinek sem kell a könyv, legfeljebb makulatúraként adható el, de ekkor már megszűnt könyv lenni, ipari nyersanyaggá vált. Ennek az esetnek ellentéte, amikor valamely könyv ára az egekbe száll. - Így volt mindig a nyomtatás eleje óta, így van ma is. A napisajtó termékei, a hírlapok csak filléres árúak lehetnek, noha terjedelmük olykor viszonylag óriási, viszont rendszeresen, évfolyamokba kötve senki sem gyűjti őket (csak a közkönyvtárak), azaz csupán napi, aktuális értékük van, s a szó szoros értelmében ephemeridák, múlékonyak, 24 óra alatt nyersanyaggá válnak. De van maradandónak szánt könyv is, amely fillérekért kapható, s van, amit csak vagyonos, nagykeresetű ember vehet meg. A terjedelem itt sem döntő, a bibliofil kiadású kis remekmű aránylag és abszolúte többe kerül, mint a vaskos népszerű kiadvány vagy tankönyv. Röviden: nemigen lehet megállapítani, hogy valamely korban a könyv olcsó-e vagy drága termék. Ha olcsónak azt nevezzük, ami a dolgozók napi átlagkeresetének egy bizonyos részénél többe nem kerül, akkor olcsó csak a tömegcikk lehet, s ez eleve meghatározza a tömegkönyv műfajait. Vannak művek, miket lehetetlen alacsony áron előállítani, például művészettörténeti munkák, holott műveltségterjesztés szempontjából fölöttébb szükséges és örvendetes lenne, vagyis a könyvek ára nem mérlegelhető egységes szempontból. Szociális szempontból nézve vannak eleve drága kiadványok: a szakmunkák, a tudománynépszerűsítő, művészeti, az orvosi, a műszaki munkák, holott lehet, hogy az előállítónak, a kiadónak ugyanakkor kevés hasznot hoznak, azaz a kiadás szempontjából nézve olcsók (nem kapósak). Ezek alapján minden fenntartással egy merész végkövetkeztetés felé hajlunk: noha az olcsó kiadványok száma és változatossága igen nagy, a könyv ma mégis a drágább termékek közé számít. Aránylag kevesen vannak olyanok, akik művelődési igényeik kielégítésének költségeit a maguk zsebéből fedezhetik. E mellett bizonyít a könyvtárak és a műveltségterjesztő intézmények (film, rádió, tanfolyamok, előadások, múzeumok, kiállítások stb.) nagy száma, népszerűsége, sőt puszta léte.

Mindezt azért említjük itt, mert a 17. század könyviparának és kereskedelmének szerveződése a fogyasztók tömegesebb jelentkezése már fölveti ezeket a problémákat. Fölveti, de megoldásukra kevés módot ad, s éppen ezt akartuk az előbbiekben megmagyarázni. Mindenesetre nyújt annyi adatot, hogy árelemzésekbe, összehasonlító számításokba bocsátkozhatunk, de ezek végül is fiktív eredményekre vezetnek, azonkívül a gazdasági, kereseti és művelődési viszonyok olyan mélyreható ismeretét kívánják meg, amit csak külön tanulmány formájában lehetne az olvasó számára hasznosítani. Felhozunk egy adatot szemléltetőpélda-képpen: 1700 körül Németországban egy énekeskönyv 7 garasba került, ugyanennyi volt egy munkás napi átlagbére; most keressünk valami hasonló mai tömegkiadványt, teszem házi tanácsadót vagy szakácskönyvet -, hasonlítsa össze az olvasó ennek átlagárát egy munkás napi átlagkeresetével, s mondja meg, drágább-e a hétgarasosnál vagy olcsóbb? A felelet nem könnyű.[77]

De a könyvek ára a 17. században nem volt rögzített; a kiadók és viszonteladók egymás közt bizonyára kötött árszabás szerint dolgoztak a nagy vásárokon (vö. "frankfurti taksa", "lipcsei taksa"), de a hozzácsapott haszonárak, "bolti árak" a kereskedők számításaitól, a kereslet-kínálattól függtek, s szerfölött változékonyak voltak. Természetesen minél nagyobb haszonra törekedtek, s nyomtatott katalógusaikban óvakodtak a fix ármegjelöléstől. Ez csak a 18. század közepe táján kezdett szokásba jönni, s mikor például egy német kereskedő, Georgi, 1742-ben kiadta nagy "Európai könyvlexikon"-át, terjedelem- és ármegjelöléssel, kartársai erős ellenszenvvel fogadták e számunkra oly becses mű megjelenését. Mint Dahl megállapítja, a 17. század második felében Németországban a könyv ára ívenként 2-5 pfennig közt mozgott, de külföldön magasabbak voltak az árak. Míg például egy lipcsei kiadású Cicero ívenként 2 pfennigbe került 1664-ben, Elzevier 1692-es Cicero-kiadása ívenként 12 pfennigre is felment, csakhogy persze sokkal szebb és jobb volt a kiállítása.

A szerveződés további tünetei közé tartozik a nyomdász-céhek kialakulása, a jogoknak és kötelességeknek ugyanoly bonyolult szövevényével, a hasznos tevékenységnek és a visszaéléseknek ugyanolyan keverékével, mint a többi céhnél. Idővel a tipográfia egyes munkanemei önálló iparággá fejlődtek, így például a betűöntés.

Az új század aztán a könyvtörténet minden felsorolt, visszás és egészséges tünetét továbbérleli, s végül döntés elé sodorja.




Hátra Kezdőlap Előre