Vannak természetesen olyan források is, amelyek azt bizonyítják, hogy egyes
szülők fiaiknál jobban ragaszkodtak leánygyermekeikhez, és ezt írásban is
kifejezték, például leányuk halála okán, amint azt tette Bassár Ibn Burd is a
8. század közepén:
A kislányokhoz való ilyenfajta atyai ragaszkodás azonban a középkori muszlim
társadalomban nem volt általánosnak tekinthető, az iszlám világában ugyanis
kevésbé örültek a lányok születésének, mint a fiúkénak. Jól érzékelteti
mindezt Az Ezeregyéjszaka egyik története is, amely arról szól, hogy hogyan
adott életet egy ikerpárnak
cUmar ibn an-Nu
cmán bizánci
rabnője,
Szófia. Először a kislánya született meg, így azt hitte,
hiába fohászkodott fiúért Alláhhoz. "Amint Szófia megszülte a gyermeket,
megvizsgálták a bábaasszonyok, s látták, hogy lány, kinek arca a holdnál
tündöklőbb" - szól az eseményről igencsak szűkszavúan a mese, és
folytatódik a második gyermek, a várva várt fiú világrajövetelének
leírásával: "A bábák megnézték, s látták, hogy fiú, hasonlatos a
teliholdhoz, homloka ragyogó, orcája rózsálló. Örvendezett neki a rablány,
örvendeztek a szolgák, az eunuchok és minden jelenlevő. ... a palotában
örömujjongásba fogtak. Meghallották a hírt a rablányok, s irigykedtek
Szófiára.
cUmar ibn an-Nu
cmánhoz is eljutott a hír, s
örvendezett rajta, azon nyomban odament, megcsókolta Szófia fejét, aztán
megnézte az újszülöttet, fölébe hajolt és megcsókolta. A rablányok megverték
a tamburinokat, megszólaltatták hangszereiket."
[26]
A fiú születése tehát - csakúgy, mint a világ sok, hasonlóan
patriarchális kultúrájában - valóságos örömünnep volt, szemben a lány
érkezésével. Míg az előkelő otthonokban a fiú születését pompás lakoma
követte, az újszülött kislányokat nem ünnepelték.
[27] Fiú
születésekor a 7. napon két tevét áldoztak, a lányok esetében csak egyet, sőt
ez az áldozat gyakran elmaradt...
A sémi népek körében elterjedt körülmetélés szokását a középkori iszlám számos
országában átvették mind a fiúk, mind pedig a lányok esetében. Ez a
kislányoknál a clitoris redőjének eltávolítását jelentette, legalábbis az
olyan, erős sémi hatás alatt álló helyszíneken, mint Szíria, Egyiptom,
[28]
Mezopotámia és az afrikai iszlám területek.
[29] Ezt a műveletet
azonban az iszlám nem írja elő!
A gyermek nevét a szülők választották, a kislányok gyakran kapták a próféta
valamely nőrokonának nevét (Ámina, Khádídzsa,
cAisha, Fátma,
Zajnab) és azok kicsinyítőképzős alakjait (Futajma, Ajsuna), de nagyban
befolyásolta a névválasztást a divat, a családi vagy helyi szokások is. A 10.
századi Andalúzia területén például a szabadok körében is divatba jött a
virágnevek és természeti jelenségek keresztnévként való használata, ami
korábban csak a rabnők esetében volt megfigyelhető: elterjedt a Nárcisz
(bahár), az Ibolya
(banafszadzs) és a Nap
(samsz), mint
név. A kiskirályságokra szabdalt ibériai területeken újabb nevek jelentek meg,
például a Mágia
(szihr), a Ragaszkodó
(widád), és később
gyakori névvé vált az
cAlva és a Butajna.
A gyermekek - így a lányok is - általában valamilyen becenevet is
kaptak
(kunja), és sokszor ezt a nevüket használták, nehogy a valódi
név rontást hozzon rájuk. A családi nevek használata már az iszlám idők előtt
is szokásos volt, a lányok esetében ez gyakran azt jelentette, hogy
személynevükhöz hozzátették a "valakinek a lánya"
(bint)
kifejezést, megnevezve az apját.
Leánynevelés
Miként fentebb kifejtettük, a tudás megszerzése, a muszlim lelkület
kialakítása tekintetében sem az iszlám szent könyve, sem pedig a hadíszok nem
tesznek különbséget férfiak és nők között. Ezért a hívő családokban a fiúkhoz
hasonlóan a lányok is elsajátították a vallás alapjait, megismerkedtek a Korán
szövegeivel. Édesanyjuktól és a nőrokonoktól megtanulták a helyes viselkedés
szabályait, az öltözködés és szépségápolás fortélyait, és bevezetést nyertek a
házi munkák és a gyermekgondozás, illetve a nevelés teendőibe. A muszlim
vallás kialakulásakor
al-Baladzúrí szerint öt olyan arab nő volt, aki
tudott írni-olvasni. Név szerint a következők: "Hafsza, Omar lánya, Umm
Kulszum bint
cUkbah,
cAisha bint Sza
cíd,
Karimah bint al-Mikdad és mindegyikük előtt
al-Shaffá', aki
cAbd Alláh al-Adavijja leánya volt, aki Hafszát is
tanította, miután a próféta feleségül vette azt. A próféta két özvegye,
cAisha és
Umm Szalama is tudtak olvasni, ám írni
nem."
[30] Egy hadísz szerint a nők egy csoportja
felkereste Mohamedet, hogy megkérdezze tőle, a hét melyik napját tartja
legalkalmasabbnak arra, hogy a nők tanulással foglalkozzanak, mire ő azt
felelte, hogy tanuljanak rendszeresen.
A művelt muszlim nő alakja számos irodalmi műben és képzőművészeti alkotáson
is feltűnik. A Firdauszí által írott Sáhnáméban, illetve Az Ezeregyéjszaka
meséiben például sok, tanult és lovaglásban, kardforgatásban járatos nő lép
elénk. A művelt nőkről íródott életrajzokból legtöbbször kitűnik, hogy vagy
gazdag családok lányai voltak vagy apjuk maga is kiváló tudósként szerzett
hírnevet, aki leányának is biztosítani akarta a tudást. A tudós nők többsége
(több, mint fele) valamely férfi családtagjától nyerte képzését (apa, férj
vagy fiútestvér), és csak kevesen tanultak fogadott tanártól (tanítónőtől).
[31]
Ibn Szahnún például egy művében azt írta, hogy
cIsá b.
Miskinnek szokása volt, hogy a délutáni ima kezdetéig Koránt olvasott
lányainak, unokáinak és unokahúgainak, és egyéb dolgokat tanított nekik.
[32]
Al-A'sha, a híres költő is maga nevelte leányait, s amikor azok
művelt hölgyekké növekedtek, és ők mondtak véleményt apjuk verseiről.
[33]
A nők többnyire nem látogattak olyan nyilvános órákat, amelyek a mecsetekben
vagy magánházakban kerültek megtartásra. Esetleg arra nyílott lehetőségük,
hogy függöny vagy rács mögül hallgassák a tanár szavait, így azonban éppen az
iszlám tanítás lényege, a szüntelen kérdezés és vita (illetve ezek lehetősége)
veszett el. Míg a fiú diákok állandóan kérdésekkel "ostromolták"
tanáraikat a jobb szövegértés, a helyesebb nyelvhasználat érdekében, a
lányoknak ilyenfajta tájékozódásra esetleg a családi körben folyó oktatás
keretében nyílott lehetőségük. Az otthon folyó ismeretszerzésnek viszont
kétségtelen előnye lehetett az olcsóság, ráadásul a ház falai között nem
eshetett csorba a nő tisztességén, és akár fátyol nélkül is tanulhatott. Az
almeriai
Radzshana esete, aki a híres Korán-magyarázó
al-Daní
előadásait egy függöny mögött üldögélve, sűrűn elfátyolozottan hallgatta,
inkább egyedinek, semmint tipikusnak mondható. A 9. század második felében
olyan andalúziai tanítókról is szólnak a források, akik házukban fogadták női
tanítványukat, hetente egy alkalommal, egyedül. Így végezte tanulmányait
például az a berber eredetű nemesi családból származó
Umm al-Haszán bint
Szulajman, aki élete során kétszer még Mekkába is eljutott.
[34]
A későbbi századokban is van híradás olyan nőkről, akik egy-egy neves tanár
kedvéért nagyobb utazásokat tettek, de mindez ugyancsak ritkaságnak számított.
Az egyes könyveket megtanuló hölgyek is kaphattak olyan tanúsítványt
(idzsáza), amelyben tanáruk elismerte tudásukat, és feljogosította őket
az ismeretek átadására.
[35]
Házasság
Muszlim tanítások a házasságról
A lányok leggyakrabban addig foglalkoztak tanulmányaikkal, amíg férjhez nem
mentek. A koranikus törvény a házasság alsó határát lányoknál 12, fiúknál 15
évre teszi. A kislányokat ezért általában 10-12 éves korukban jegyezték el.
(E korai időpontnak egyik legfontosabb oka az volt, hogy a leánynak szűzen
kellett házasságra lépnie.) A házasságkötést, a feleség viselkedését, illetve
a válást illetően az iszlám források bőséges útmutatást közölnek. A Korán
világosan kinyilvánítja, hogy a házasság kívánatos a muszlim hívők esetében,
és az a társadalom két tagja között köttetik, és célja az emberi élet egészére
nézve az érzelmi biztonság és a lelki harmónia megteremtése. A házasság a
szereteten és a könyörületességen alapszik: "(Alláh) jelei közé tartozik
az, ahogy sajátmagatokból feleségeket teremtett nektek, hogy velük lakozzatok.
És szeretetet és irgalmat rendelt el közöttetek."
(Korán 30:21)
Bár a Koránban az áll, hogy a nőket ugyanaz a jog szerinti bánásmód illeti meg
férjük részéről, mint amivel ők tartoznak férjeiknek, "a férfiak
(azonban) egy fokkal fölöttük állnak."
(Korán 2:228)
Ez azt jelenti, hogy kötelesek védelmezni és eltartani a nőt és megszületetett
gyermekeit.
A párválasztásról a Korán a férfi és a nő szempontjából is ír: "Ne
házasodjatok pogány asszonyokkal, amíg nem lesznek hívők! Egy hívő rabszolganő
bizony jobb egy pogány asszonynál - még akkor is, ha ez tetszik nektek.
És ne adjatok feleségül (hívő asszonyokat) pogányokhoz, amíg nem lesznek
hívők. Egy hívő rabszolga bizony jobb egy pogány férfinál, még akkor is, ha
ez tetszene nektek. Ezek (a pogányok) a pokol tüzéhez hívnak, Alláh azonban
- ha úgy tetszik neki - a Paradicsomba és a megbocsátáshoz
hív."
(Korán 2:221) A muszlimok a házasságkötést
nem tartják ugyan szentségnek, de a Korán egyes részei szerint van valamiféle
"szent karaktere", mivel ünnepélyes kapcsolat. A muszlimoknál a
házasság civil szerződés, még írásbeli megállapodás sem szükséges a
megkötéséhez. A házasulandók megegyezésekor mindössze két vagy három felnőtt
tanúra van szükség (két férfire vagy egy férfire és két nőre).
Az iszlám jog szerint (a szunna alapján) a leányt senki nem kényszerítheti
arra, hogy saját akarata ellenére házasságra lépjen. Az Ibn Hanbal által leírt
2469. hadísz szerint Mohamedet egyszer felkereste egy fiatal nő, akit apja
férjhez kényszerített. A próféta megadta neki azt a lehetőséget, hogy
válasszon a házasság folytatása vagy annak érvénytelenítése között.
[36]
A hagyományok nagy része szerint Mohamed azt ajánlotta a hívőknek, hogy
eljegyzés előtt nézzék meg a választott nőt, mivel a házasságkötés egyik
fontos alapja a leány teste.
[37] A középkor évszázadai során
azonban a vőlegény általában nem láthatta menyasszonyát az esküvő előtt,
kivéve, ha az valamelyik (apai ágon való) unokahúga volt, akit kislány
korából ismert. Ilyen rokoni szálak híján a család nőtagjai vagy hivatásos
kerítőnő szervezték a házasságot. Ez utóbbiak tevékenysége gyakran volt
csúfolódás és gúny tárgya a régi arab mesékben és történetekben, mint olyan
pénzéhes nőszemélyeké, akik haszon reményében bárkit bárkinek kiközvetítettek.
[38]
A fiatalemberek jobban jártak, ha édesanyjukra vagy más nőrokonukra bízták a
menyasszony kiválasztását. Ők szabadon elmehettek a lányos házhoz,
találkozhattak az ifjú leánnyal (akit gyakran a nők számára fenntartott
nyilvános fürdőben szemeltek ki), és beszéltek neki a vőlegény erényeiről
(legalább annyira túlozva, mint a kerítőnők).
A felek kölcsönös egyetértésével megkötött házassági szerződés alapvető részét
alkotja a hozomány (arabul
mahr vagy
szadáq) meghatározása,
melyre a menyasszonynak joga van; jegyajándéka mindvégig az életében saját
tulajdonát képezi, válás esetén is megtarthatja azt
(Korán 2:229).
A
mahr eredetileg (a dzsahilijja korában) olyan kompenzáció volt,
amelyet a vőlegény a menyasszony családjának fizetett, kárpótlásként azért,
hogy hosszú évek szülői gondoskodása után a leányt kiemelte családi
környezetéből, és saját házába vitte. Ha törzsbeli rokonhoz (unokatestvérhez)
ment nőül a leány, akkor efféle "kártérítésre" nem mutatkozott
szükség. Később a jegyajándék a menyasszonynak nyújtott hozományt jelentette,
amelynek minimális és maximális értékhatárát a négy jogi iskola
törvénymagyarázói eltérően ítélték meg. Meghatározó volt a jegyajándék
értékét illetően a menyasszony származása, rangja, életkora, szépsége. A
jegyesség ideje alatt a menyasszony családja előkészítette a lány kelengyéjét:
szőnyegeket, ruha- és ágyneműt, háztartási eszközöket. Ezen időszakban a
vőlegény - társadalmi hovatartozástól függően " ajándékokat
küldözgetett a menyasszonynak, például gyümölcsöt, édességeket, selyemsálat.
Hozománya felett a muszlim nő élete végéig saját maga rendelkezett, férjének
ugyanis kötelessége volt, hogy feleségét és gyermekeit, esetleg magára maradt
nőrokonait is eltartsa, őket élelemmel, ruhákkal és minden egyéb, az élet
fenntartásához szükséges dologgal ellássa, illetve hogy számukra lakást
biztosítson. Az iszlám jog tehát már a korai időktől kezdve elismeri a nő
jogát saját pénzére vagy egyéb tulajdontárgyaira vonatkozóan.
[39]
Joga volt eladni, elajándékozni, elzálogosítani vagy bérbeadni értékeit,
illetve ezeket használta fel például abban az esetben, ha válás vagy
megözvegyülés esetén magára maradt, és saját élethelyet kellett teremtenie.
Esküvői szokások
Az esküvői szokások helyszínenként, időszakonként és származástól, vagyoni
helyzettől függően is változtak. Gyakori volt, hogy a szertartást valamely
ünnepnapon tartották, vagy olyan, hivatásos asztrológus által meghatározott
napon, amelyet az ifjú pár közös életét illetően szerencsés kezdetnek véltek.
[40]
Az esküvő előtti napon a menyasszonyt és a vőlegényt is fürdőbe kísérték, és
előkészítették a nagy napra.
[41]
A menyasszonyt az ünnep reggelén gyönyörűen kifestették, megfésülték,
felöltöztették. A felékesített leányt fiatal barátnői kísérték a vőlegény
házához, hangos énekszóval. Fontos volt az, hogy az első találkozáskor az ifjú
ara milyen benyomást tesz leendő férjére, ezért vagyoni helyzettől függetlenül
minden család igyekezett lélegzetelállítóan szép és drága ruhát beszerezni -
legfeljebb kölcsönkérve azt. A középkor századaiból fennmaradt néhány leírás
ezekről a ruhákról, főként olyanokról, melyeket gazdag családok leányai
viseltek. Mohamed gyereklány felesége,
cAisha például
házasságkötésük napján bahreini vörös-csíkos ruhában pompázott, és azonnal
divatba is hozta ezt a viseletet a medinai nők körében.
[42]
Valóban mesés az a leírás, mely az egyiptomi vezír,
Samsz ed-Dín
leányának esküvői ruháiról szerepel Az Ezeregyéjszaka egyik történetében:
"Jött a vezír lánya az öltöztetőasszonyok között. Ezerféle illatszertől
illatozott, haját felékesítették, illatos füstölőkkel megfüstölték,
ékszereinek és ruházatának pompája a perzsa császárokéhoz volt fogható;
öltözékére egy palást borult, melybe színaranyszállal vadállatok és madarak
voltak beleszőve, jemeni nyakéke ezreket ért, gyűrűinek foglalatában
császárokat megszégyenítő drágakövek ültek."
[43] És ez
csak az első ruha volt, melyet hat további, szintén pazar öltözék követett...
A családok helyzetéről tanúskodott a meghívott vendégek száma és az esküvői
lakoma fogásainak változatossága.
Hárún al-Rasíd kalifa (uralk.
786-809) fiának,
al-Ma'múnnak (uralk. 813-833) az esküvője -
mely vélhetőleg a földkerekség egyik legfényesebb lakodalma volt - 19
napig tartott, és a káprázatos dínom-dánomra a jelentős számú rokon és barát
mellett meghívták a birodalom hadseregének vezetőit is. Más főrangú urak,
kalifák és szultánok gyerekeinek esetében hasonló lakodalmakat tartottak. Az
egyik egyiptomi mameluk szultán,
al-Nászír Mohamed Ibn Kaláún leányát
Kanszún emírhez adta nőül, és a 7 napos mulatság alatt 5000 birkát,
100 ökröt és 50 lovat vágtak le és sütöttek meg, nem beszélve a
megszámlálhatatlan szárnyasról, melyeket a vendégek bekebeleztek. A frissítők
és sütemények elkészítéséhez tizenegyezer darab cukorsüveget használtak fel.
[44]
Az esküvői lakomán férfiak és nők elkülönítve vehettek részt, csakúgy, mint a
különféle mulatságokon. Szokásosak voltak olyan, a termékenységet és
gazdagságot szimbolizáló rítusok, amelyek a kézfogót követően főleg a nők
köréhez kapcsolódtak. Amikor például Mohamed leánya, Fátma feleségül ment
unokabátyjához,
cAlíhoz, apja feleségei két pálmarostokkal kitömött
párnára fügét, datolyát és illatosított vizet tettek, utalva az ifjú pár
eljövendő életére. Gazdag családok gyermekeinek egybekelésekor gyöngyöket,
jószagú golyócskákat szórtak a tömegbe vagy hintettek a házasulandókra.
Különös gonddal díszítették fel az asszonyok azt a szobát vagy sátrat, ahol
sor került a nászéjszakára. Gyakran ez volt az a hely, ahol a gyertyafényben
férj és feleség először pillantották meg egymást. Ha a leányról ezen éjszakán
kiderült, hogy nem szűzen lépett a házasságba, férje eltaszíthatta.
[45]
Évszázadok során át a muszlimok körében is szokásos volt a násznépnek
felmutatni a szüzesség bizonyítékát (a foltos lepedőt vagy fehérneműt), amit
az asszonyok magas hangokat hallatva fogadtak. Reggel a fiatal pár mindkét
tagja fürdőbe vonult, természetesen külön-külön, férfi és nőtársaik
kíséretében, és ez ismét alkalmat adott az ünneplésre és szórakozásra.
Az esküvői ünnepségek végeztével a feleség férje házába került, elhagyva a
számára biztonságot nyújtó, ismerős családi környezetet. Egy modernkori
palesztin ének, mely hasonló a középkorban született dalokhoz, így jeleníti meg
az idegen otthonba való beilleszkedés gyötrelmeit:
"
A lány elhagyja apja házát férje házáért,
Elhagyja az öröm házát a búbánatért,
Elhagyja jó szüleit pár idegenért..."[46]
|
A házasságkötésnek általában a férj anyja örült legjobban, különösen ha
középosztály-beli vagy parasztasszony volt, hiszen új menye új munkaerőt
jelentett a családjának, ráadásul olyan személy volt, aki nem csupán férjének,
de anyósának is engedelmességgel tartozott. A házasságban született gyermekek
nevelését is gyakran a férj anyja felügyelte.
Anyaság
A muszlim feleség akkor nyerte el legkedvezőbb helyét a családban, ha
fiúgyermeket szült. Attól fogva
umm-nak nevezték, ami annyit tett, hogy
"anyja valakinek". A Korán és más iszlám jogforrások kivételes
odafigyelést írtak elő az anyákkal kapcsolatosan, alátámasztva a muszlimok
azon felfogását, hogy a nő elsődleges feladata az életben az, hogy gyermeket
szüljön. Fontosnak tartották, hogy a kisgyermeket édesanyja tejével táplálja
és hogy az első éveiben ő nevelje. A kívánatos szoptatási idő a Korán szerint
két év, amit még akkor is igyekeztek betartani, ha időközben a gyermek szülei
elváltak.
(Korán 2:233) Az iszlám világában a gyermekek
életük végéig tisztelettel tartoznak szüleiknek, kiemelten az édesanyjuknak. A
Koránban több helyen olvashatóak ezzel kapcsolatos kinyilatkoztatások:
"Meghagytuk az embernek szüleivel kapcsolatban - (hiszen) az
édesanyja kínos-keservesen hordozta őt s az elválasztásáig két év telt el
-, hogy »légy hálás nekem és szüleidnek!«"
[47] (Korán 31:14)
Egy hadísz szerint egyszer egy férfi kereste fel Mohamedet, és ezt kérdezte:
"Ó, mondd, Alláh küldötte, ki az az emberek között, aki legérdemesebb
arra, hogy jó kísérőm legyen? A próféta erre azt válaszolta: Az édesanyád. A
férfi erre azt kérdezte: És még kicsoda? A próféta azt mondta (újra): Az
édesanyád. A férfi azt kérdezte: És még ki? Csak akkor felelte azt a próféta,
hogy: Az édesapád."
[48]
A gyermekek születése biztosítékot jelentett a szülőknek arra nézve, hogy idős
korukra nem maradnak támasz nélkül. Ha egy asszony nem tudta gyermekkel
megajándékozni férjét, gyakran ő maga választott számára újabb feleséget,
olyat, aki alsóbb társadalmi rétegből származott. Így a társfeleség
(darra)[49] szinte szolgaként került a házba, és
gyermekeit az első feleség úgy nevelte, mintha sajátjai lennének. Noha
gazdasági szempontból és a gyermekáldást illetően voltak előnyei az efféle
házasságnak, érzelmileg nagy tehertételt jelentett mindegyik feleség számára,
miként ezt az alábbi arab mondás is bizonyítja: "A társfeleség keserű,
lett légyen bár azelőtt mézeskancsó."
[50]
Többnejűség az iszlámban
A kutatások szerint az iszlám előtti időkben a nomád arab törzsek tagjai
körében a poligámiára és a poliandriára is találhatunk példákat, ezeket
azonban olyan speciális gazdasági-politikai okok hozták létre időlegesen,
amilyeneket a Korán keletkezésének időszakában is feltételezhetünk. A
többnejűség kérdését illetően a szent könyv 4. szúrájának 3. verse a mérvadó,
amely szakaszban valóban szerepel az a kitétel, hogy egy muszlim férfinek akár
négy felesége is lehet, ám ennek megvannak a feltételei. A kutatók szerint
feltételezhető, hogy olyan történelmi pillanatban született versről van szó,
amikor a mekkaiakkal harcoló legelső (medinai) muszlim férfiak közül számos
elesett a harcmezőn, különösen az Uh'ud város melletti csatában. Az
iszlám hit védelmében hősi halált halt katonák özvegyeit és árváit támogatandó
villantotta fel a Korán a többnejűség lehetőségét: "Ha attól féltek, hogy
nem tudtok méltányosan bánni a (női) árvákkal, akkor házasodjatok meg a
néktek tetsző nőkkel: kettesével, hármasával, négyesével! Ám ha féltek, hogy
nem tudtok igazságosak lenni (egyszerre többhöz), akkor (vegyetek feleségül)
csak egyet, vagy (elégedjetek meg) azzal, ami (rabszolganőt) a jobbotok
birtokol. Ezzel tudjátok leginkább elkerülni azt, hogy igazságtalanul
cselekedjetek."
(Korán 4:3) Ez a részlet, illetve a
Korán más versei, amelyek arról szólnak, hogy képtelenség egyformán
igazságosnak lenni több asszony irányában
(Korán 4:129),
sok muszlim gondolkodó szerint nem a többnejűséget, hanem éppenséggel a
monogámiát propagálják.
Nemi kapcsolat a házasságban
A muszlim gondolkodás szerint a szerelem lényege az, hogy a szerelmes a lehető
legteljesebb egységet keresi az általa hőn szeretett személlyel, szellemi,
lelki és testi értelemben is. Fizikai szinten ez a szexuális egyesülés által
teljesülhet be leginkább, ám ez csakis akkor lehet Istennek tetsző, ha lelki
és szellemi egybeolvadás is kíséri.
Ibn Arabí szerint tévúton jár az,
"... aki asszonyához vagy bármely nőhöz kizárólag az élvezet kereséséért
közeledik; az ilyen ember önmagával kapcsolatosan éppoly tudatlan, mint
bármely idegen, akinek soha nem nyílt meg."
[51]
Az iszlámban férfiak és nők között csak a házasságon belül engedélyezett a
nemi kapcsolat, amely tehát nem csupán a gyermeknemzés és az örömszerzés
forrása, hanem magasabbrendű (misztikus) jelentést is hordoz: "Az
asszonyaitok szántóföld nektek. Menjetek a szántóföldetekre, ahogyan csak
akartok! Küldjetek előre (jócselekedeteket) lelketek számára és féljétek
Alláhot!"
(Korán 2:223) Mohamed a hagyományokban
megőrzött gondolatok szerint házastársaknak a nemi együttlét valamennyi
formáját megengedhetőnek tartotta, kivéve annak anális módját. A szexuális
aktus időpontját illetően pedig ez az előírás olvasható a Koránban:
"Kérdeznek téged a havibajról. Mondd: »Kórság az.« Ezért
tartsátok távol magatokat az asszonyoktól a havibaj idején, s ne közeledjetek
hozzájuk, amíg meg nem tisztulnak! Ha megtisztultak, akkor közösüljetek velük
úgy, ahogyan Alláh elrendelte számotokra."
(Korán 2:222)
A házasságtörésről a Korán keményen rendelkezik: a paráználkodó férfinek és
nőnek is száz-száz korbácsütés jár
(Korán 24:2), és ezt
követően többé nem házasodhatnak tisztességes muszlimmal
(Korán 24:3).
A házasságtörés tényét azonban alaposan bizonyítani kell: "Aki tisztes
férjes asszonyoknak kelti rosszhírét, és azután nem hoz négy szemtanút, azt
korbácsoljátok meg nyolcvan korbácsütéssel, és ne fogadjatok el tőle
tanúságtételt soha többé!"
(Korán 24:4) "És
azok, akik (saját) feleségeiknek keltik rossz hírét és önmagukon kívül
nincsenek tanúik, akkor a tanúság az legyen, hogy négyszer tanúbizonyságot
kell tennie Alláh előtt, hogy az igazat mondja, és ötödszörre úgy, hogy Alláh
átka legyen rajta, ha hazudik!"
(Korán 24:6-7)[52]
A Korán szerint viszont "a jóravaló asszonyok engedelmesek és vigyáznak
arra, ami (a kívülállók számára) rejtve van, mivel Alláh vigyáz (arra).
Akiknek nyakaskodó természetét félitek, azokat intsétek meg, kerüljétek őket
(a házastársi) ágyakban és lássátok el a bajukat!..."
(Korán 4:34)
Válás
A muszlim vallásjog szerint a válást a férfi és a nő egyaránt kezdeményezheti,
ha valamelyikük úgy érzi, hogy házassága sikertelen vagy boldogtalan. Például
akkor, ha "egy asszonynak félnie kell attól, hogy férje rosszul bánik
vele, vagy (huzamosan) elhanyagolja őt, akkor nem róható föl vétkükül, ha
békés megegyezésre jutnak egymás között. A békés megegyezés jobb (a
viszálykodásnál)."
(Korán 4:128) A férj poligámiája
szintén oka lehet a nő részéről kezdeményezett válásnak, ha ezt a házassági
szerződésben lefektették. A Korán szerint "az elvált asszonyoknak -
az illendőségnek megfelelő - ellátás jár! Ez az istenfélők
kötelessége."
(Korán 2:241) A nőt tehát válás
esetén nem lehet egyszerűen kitenni a házból. Válás után az asszonyok azonban
kötelesek legalább három hónapot várni az újabb férjhezmenetellel,
[53]
mert ez idő alatt kiderül, hogy nem állapotosak-e elhagyott férjüktől. Ha a
nő gyermeket vár, a volt férj visszafogadhatja őt
(Korán 2:228),
vagy várnia kell az újabb házasságkötéssel a csecsemő megszületéséig. A férfi
eltaszíthatja feleségét
(taláq), ám ilyen esetben csak a harmadik eskü
számít. Ettől kezdve nem érintheti feleségét, legfeljebb akkor, ha azt már
újabb férje hasonló módon eltaszította.
(Korán 2:229-230)
A nőknek lehetőségük van arra, hogy férjüktől bizonyos összeggel (például a
hozomány visszaszolgáltatásával) megváltsák a szabadságukat. A férjnek el kell
engednie feleségét, ha az úgy kívánja: "Ne tartsátok vissza őket
kényszerrel, hogy áthágjátok (ezáltal Alláh előírásait)! Aki eképpen
cselekszik, az önmaga ellen vét."
(Korán 2:231)
A női lét keretei: hárem és fátyol
A muszlim nők helyzetét illetően nagy változásokat hozott Közel-Keleten az
cAbbászidák kora (750-1258). Az iszlám terjedése következtében a
muszlimok számos kultúrával találkoztak. A győzelmek, a meggazdagodás, a
városi életmód önmagukban is hozzájárultak az életmódváltáshoz, a harcosok
öntudatának megerősödéséhez, és mindehhez csatlakozott még a perzsáktól és
bizánciaktól átvett sok-sok kulturális elem. A kalifátus korában több, az
újonnan meghódított területek szokásaiból merített "státusz-szimbólum"
is megjelent a városlakó, tehetősebb arabok között. Ilyen volt például a nők
és gyerekek házon belül való elkülönített életterének kijelölése és a nők
fátyolviselése. Mohamed személyes életvitele mindezt már a 7. században
előkészítette, ő ugyanis saját feleségeit egy idő után függöny mögött, idegen
férfiak szemeitől távol tartotta. A Korán azonban nem írta elő
általában a
nők lefátyolozását, sem pedig a külvilágtól való elzárásukat. Egyértelműen és
csakis a próféta feleségeiről szólnak az alábbi részletek: "Ti próféta
asszonyai! Ti nem olyanok vagytok, mint bárki is az asszonyok között. Ha
istenfélők vagytok, ne legyetek alázatosak a beszédben, nehogy az, akinek a
szíve beteg, vágyat érezzen (irántatok)! Beszéljetek úgy, ahogy illik. És
maradjatok a hajlékaitokban és ne cifrálkodjatok úgy, ahogyan a hajdani,
pogány korban tették!"
(Korán 33:33) és "Ti
hívők! Ne lépjetek be a próféta hajlékaiba - ha csak engedélyt nem
kaptatok - evésre, anélkül, hogy kivárnátok a kellő időt arra! Ha azonban
meghívást kaptatok, lépjetek be. (...) És ha kértek valami eszközt a
feleségeitől, akkor függöny mögül kérjétek! Így tisztább marad a ti szívetek
és az ő szívük is."
(Korán 33:53)
Az iszlám korai időszakában az arabok legnagyobb része nem is tudta volna
teljesíteni ama kívánalmat, hogy feleségét a ház elkülönített részében tartsa,
hiszen a nők is dolgoztak, például parasztasszonyként a földeken vagy árusként
a piacon. Az iszlám világában legelőször az
cAbbászida kor
uralkodói és főúri udvarain belül jelent meg a külön női lakrész, amikor a
törvényes feleségeket kiemelték, és a rabnők fölé helyezték. Az egy helyben
való tartózkodás tulajdonképpen azt jelentette, hogy az előkelő nőknek nem
kellett dolgozniuk, és korlátozott mozgáslehetőségük valamiféle luxus
kifejeződése volt, amolyan kitüntetéses helyzet. Hamarosan azonban a női
lakrész ezen jelentése (ennek eredeti, perzsából átvett megnevezése a
harím)
[54]
elmosódott, és az elkülönített női lakótér a szüzesség, az illem
védelmezésének szimbólumává vált.
[55] A városlakó férjek és
apák így óvták családjuk nőtagjait az idegen férfiaktól, és már kisgyermekként
minden fiú megtanulta, hogy felnőttként csak a nők korlátozott csoportjával
állhat kapcsolatban (közeli rokonaival és házastársával). A nő tisztaságának
védelme egyben a férfi becsületének
[56] (card)
megóvását is szolgálta. A nők a férfiaknál jóval ritkábban hagyták el
lakóházukat, általában csak akkor léptek ki az utcára (testüket fedő, bő
ruházatban és fátyolban), ha nyilvános fürdőbe, mecsetbe, kórházba vagy
rokonlátogatóba indultak.
A háremmel együtt a kalifátus időszakában széles körben elterjedt a muszlim
nők között a fátyolviselés szokása is. Az iszlám történetét és jelenét
illetően az egyik sok vitát kiváltó jelenség ez. Mint fentebb már idéztük, a
Koránban világosan az áll, hogy Mohamed feleségeinek kellett elrejtőzniük a
kíváncsi tekintetek, az idegen férfiak sóvár szeme elől - függöny
(hádzsisz) mögé! Maguk a muszlimok történelmük során vallásjogi
iskolától, társadalmi helyzettől vagy vallási irányzattól függően eltérő
módon ítélték meg a fátyolviselés szokását. Az ókori Keleten - jóval
Mohamed fellépése előtt - elterjedt viselet volt a fátyol a nők körében.
Előkelő indiai, perzsa és zsidó nők is viselték, ezzel hangsúlyozva nemesi
származásukat, erkölcsi feddhetetlenségüket, vallásosságukat. Előírás volt
továbbá a fátyolviselés (a haj eltakarása) a gyülekezetbe lépő vagy prédikáló
keresztény nőknek is. A Bibliában, Szent Pál korinthusiakhoz írott első
levelében az alábbiakat olvashatjuk erről: "... minden férfinek feje a
Krisztus, az asszony feje a férfi, a Krisztus feje pedig az Isten. Minden
férfi, aki fedett fővel imádkozik vagy prófétál, szégyent hoz fejére. De
minden asszony, aki fedetlen fővel imádkozik vagy prófétál, szintén szégyent
hoz fejére, mert ugyanolyan, mintha megnyírták volna. Mert ha az asszony nem
fedi be a fejét, akkor vágassa le a haját, ha pedig szégyen az asszonyra haja
levágása vagy leborotválása, akkor fedje be fejét."
(1Kor 11,4-6)
A fátyol tehát - már az iszlám kialakulása előtt - több helyszínen
elválasztotta a hívőt a hitetlentől, az erényest az erkölcstelentől, a szabad
nőket a raboktól.
Az iszlám világában az első évszázadokban főként az előkelő hölgyek viselték
fejükön eme ruhadarabot, és ez éppúgy státusz-szimbólum volt, miként a
gazdagok palotáiban perzsa mintára megjelenő női lakrészek. Napjaink egyik
libanoni költője, bizonyos
"Adonisz" a közelmúltban egy
cikkében a fátyolviselés vallásos szimbólumként való értelmezésével
próbálkozott. Kiemelte, hogy a törzsi időkkel szemben, az iszlám vallás
követői kedvelték az elvont, metafizikai jelentést is hordozó kifejezési
formákat, és e gondolat jegyében értelmezhető a nők fátyolviselése is. Mindez
szerinte természetes következménye az Egységről, a világ Teljességéről
alkotott muszlim gondolatoknak, amelyek - túllépve a földi létezés
dimenzióin - felülkerekednek a kísértésen és az érzelmeken. A nő arcára
boruló fátyol a nőt megóvja a csábítástól, így férfiak és nők is
felülemelkedhetnek az ösztönök világán.
[57] Alátámasztja ezt
az értelmezést egy régi történet, egy, a fátyolviseléssel, illetve magával a
női tisztességgel összefüggő eset, melynek kapcsán Mohamed és követői
összetűzésbe keveredtek Medina befolyásos és gazdag zsidó közösségének
tagjaival.
[58]
Szádi egyik költeménye is jól mutatja, hogy hogyan szolgált a fátyol a
nők erkölcseinek megóvására. A "Vagy-vagy" című rubáiban ezt írta:
"Vagy rejtsd el az arcod, legalább bajt se kavar,
Vagy vágyra tüzelj, s gyújtsd fel a házat, de hamar!
Nem fér meg a szűzi élet és a nagy szerelem:
Nyílj meg, vagy a függönyt szemeden varrd be hamar!"[59]
|
Ez a vers egyértelműen úgy ábrázolja a fátyolt, mint a szemérem, a tisztesség
megóvásának eszközét, azon ruhadarabot, mely határvonal, korlát a tiszta élet
és a testiség között. Számos más műben is említik a fátylat, melynek
felemelése a férfi szerelmének elfogadását jelezte, például a Sáhnáme című
elbeszélő költemény több részében. Egy, a 8. század elején élt költő,
Omár
Ibn Abi Rabica egyik szerelméről,
Szurajjáról írta az
alábbi sorokat:
"
S ő el is jött fátylasan, ám a fátylán átütött
orcájának hímpora, zsenge rózsa szirmaképpen..."[60]
|
Hozzá hasonlóan más költők is megénekelték fátyol mögött rejtőző kedvesük
szépségét - utalva ezzel a hölggyel kialakult bizalmas viszonyra,
illetve szimbolizálva magát a beteljesült szerelmet. Bassár Ibn Burd
ghazáljának néhány szavával is sokatmondó volt:
"És amit fátyla közt rejt:
merő arany meg illat..."[61]
|
A források szerint az iszlám birodalmának nyugati részén, Andalúziában nem
vették ennyire szigorúan a nők fátyolviselését. Ott a lányok és asszonyok
- köszönhetően a berber nők hagyományosan viszonylag szabad helyzetének,
illetve az európai hatásoknak - gyakran nem is takarták el arcukat, és
több irodalmi műből is kiderül, hogy az utcán járva idegen férfiakkal is
szóbaálltak, mint például az
Ibn Hazm által felidézett córdobai leány,
aki
al-Ramádíval az utcán beszélt meg randevút.
[62]
Henri Pérès feltételezése szerint a nyugati muszlim nők keleti
nővéreiktől eltérő viselkedése és öltözködési szokásai azzal is
magyarázhatóak, hogy az andalúziai háremekben túlságosan megnövekedett számú
keresztény rabnő és ágyas miatt csökkentek az előkelő arab-berber nők
férjhezmenési esélyei.
[63]
Napi foglalatosságok
A középkori muszlim nők körében a társadalmi pozíció és a származás, illetve a
vagyoni helyzet határozta meg azt, hogy ki milyen körülmények között és hol
éli le az életét. A nők mindennapjai, munkavégzési és szórakozási formái nagy
változatosságot mutattak. Az iszlám vallás létrejöttének időszakában az első
muszlim nők többsége nehéz körülmények között élt, és nap mint nap sokat
dolgozott, sőt a harcokban is részt vett. Később, a 8-9. századtól kezdve
élesen elváltak egymástól az iszlám társadalmán belüli rétegek, és a felsőbb
körökhöz tartozó nők legfőbb feladata annyi lett, hogy felügyeljenek
gyermekeik nevelésére és a ház szolgálóira. Ők napjuk nagy részét azzal
töltötték, hogy testápolással és szépítkezéssel foglalatoskodtak, szemben
azokkal a kereskedő- vagy kézműves-feleségekkel, illetve mezőgazdaságból élő
asszonyokkal, akik férjük portékáját árulták, vagy a földeken dolgoztak,
hazatérvén pedig vezették a háztartást.
1. ábra Főző asszony
Forrás: Wiebke, W. (1993): Women in Islam. Markus Wiener Publishing, Princeton & New York. 90. o.
Hamadáni egyik makamájában egy kereskedő így beszélt, feleségét magasztalván:
"a madíra készítésében való ügyességét dicsérte, és ecsetelte főzésben
való gondosságát, mondván: Óh, uram, ha látnád, amikor köténye a dereka körül
lobog, és szerte a házban sürög-forog, a lábasoktól a kemencéig és a
kemencétől a lábasokig, és tüzet szájával szuszogva szít, és apró kezével
aprítja a fűszert, és ha látnád, hogy a korom azon a tiszta orcán foltot ejt,
és hogy a füst azt a tündöklő ábrázatot befüstöli, bizony mondom, a szemed e
látványtól könnyekkel lenne teli, én bizony szerelmes vagyok belé, merthogy én
is kedves vagyok az ő szívének, boldog is az a férfiú, aki magáénak mondhat
egy ügyes kezű, szerető feleséget, és a hitvesével boldogságban él..."[64]
A szegényebb nők otthonukban leggyakrabban fonással és szövéssel foglalkoztak,
az Almorávidák korában (1090-1145) pedig Sevillában szép számmal éltek
hímzőnők.[65]
Voltak olyan foglalkozások is a muszlim országokban, amelyek kifejezetten női
szakmának számítottak, például a bábaasszony. A mamelukok Egyiptomában említik
még a fürdők női személyzetét, a kerítőnőket, a zsibárus asszonyokat, a
menyasszony-fésülő nőket és a siratóasszonyokat. Jól érzékelhetően tehát
- csakúgy, mint az ókori Keleten - a középkori iszlám világában
szintén asszonyok látták el a nők körüli, szépítkezéssel, öltöztetéssel,
szüléssel összefüggő teendőket, és ők voltak a halotti szertartások ismerői és
gyakorlói. Az iszlám országaiban szép számmal akadtak prostituáltak is, noha
e "mesterség" gyakorlását a Korán és a hadíszok egyértelműen
tiltják, léte ellenkezik a muszlim tanításokkal. A testüket áruba bocsájtó nők
azonban a források szerint ott voltak minden nagyváros utcáin és a
karavánszerájokban, és esténként kísérővel jártak-keltek, aki gyertyával ment
a nyomukban, és azt arcuk elé tartotta, ha valaki szerette volna szemügyre
venni őket.[66]
A gazdagabb családok női lakrészén belül, ahol számos nő és gyermek élt
együtt, szigorú hierarchia uralkodott, amely meghatározta a női mindennapokat.
Más és más feladatuk volt a törvényes feleségeknek, az ágyasoknak, a különböző
értékkel és képzettséggel bíró rabnőknek. Az uralkodói udvarok háremében a
rend fenntartása érdekében titkárnőket is foglalkoztattak, és a nők hozzá
fordulhattak apróbb-nagyobb problémáikkal, mielőtt még a ház urát zavarták
volna. A fejedelmi udvarok hölgy tagjainak mindenütt kialakult a nőkből (és
eunuchokból) álló kiszolgáló személyzete, és alkalmaztak orvosokat,
kincstárnokokat, szakácsnőket, előimádkozókat, kávé-felszolgálókat, szabókat
stb. A hárem első asszonya szokásosan az anyakirálynő volt, de valamennyi ott
élő nőnek voltak saját alárendeltjei, akiken "uralkodhatott". A
hierarchia legalján álltak azok a konyhai alkalmazottak, akiket főleg a
kevésbé szép és tehetséges rabnők (gyakran fekete bőrűek) közül válogattak ki.
E konyhában dolgozó nőkre ugyanakkor fontos és sok munka hárult az előkelő
házakban, hiszen a gazdag nők egyik legfőbb mulatsága éppen az volt, hogy
vendégfogadásokat rendeztek, és rokonaikat, barátnőiket pazar lakomákon látták
vendégül. Az iszlám történelem és meseirodalom egyik legkiemelkedőbb női
szereplője, Hárún al-Rasíd imádott felesége, Zubejda különösen magasra
emelte a gasztronómiai élvezetek színvonalát. Pompás estélyein a vendégek
csodásan fűszerezett piláfokat ettek, mandulával és tejjel táplált csirkék
húsából készített ízletes sülteket, datolya- és szőlőbort, rózsavizet,
gyümölcs-szorbetet, mézes-pisztáciás süteményeket és Perzsiából jégágyon
Bagdadba szállított dinnyét fogyasztottak.[67] Az
Ezeregyéjszaka Zubejda alakját számtalanszor felidéző meséi sokszor adnak
kimerítő leírást a középkor századaiban fogyasztott változatos arab
ételekről, jelezvén, hogy az előkelő nők mindennapjainak is fontos részét
jelentették a gasztronómiai élvezetek.
Az előkelő hölgyek azonban szabadidejükben - ha eleget tettek vallásos
kötelezettségeiknek, gyermeknevelési feladataiknak és a házvezetés rájuk rótt
terheinek - még az étkezésnél is jelentősebb gondot fordítottak szépségük
ápolására.