A történet folytatása közismert: a sáh leányának haja kötélhágcsóként szolgált
a bátor vitéznek, aki Romeo korai elődjeként felmászott szerelme párkányára.
(Ez valószínűleg az archaikus világfa megmászásának egyfajta szimbolikus
kifejeződése: a fán/hajfonaton való "felkapaszkodás" a felsőbb
világba vezet, a női szépség "elérése" és megtapasztalása az
ős-Egyhez visz el.)
Rudábé és muszlim társnői a középkori iszlám szépségideáljának megfelelően
tehát hosszú, csigákba rendezett sötét hajat viseltek. Voltak azonban
bizonyos területek és időszakok, amikor a rövid, felnyírt, illetve a szőke
női frizura volt divatos, mint ahogy például a 9-11. századi Andalúzia egyes
részein.
[102] A rövid hajat a 9. században Szíriából
Córdobába érkezett divatkreátor,
Zirjáb hozta szokásba, aki
szépségszalonokat nyitott a hispániai félsziget muszlim női számára. A szőke
haj elsősorban a keresztény rabnők befolyásának hatására vált eszményivé. Az
andalúziai berber vagy arab származású előkelő férfiak közül többen világos
hajú rabnőt választottak ágyasként vagy házastársként, s így leszármazottaik
egy évszázad alatt jelentősen eleurópaiasodtak.
[103] Ibn Hazm
szerint például
al-Nászir szőke nőt vett feleségül, és fiai is
- feltehetőleg anyjuk miatt - a világos hajú nőkhöz vonzódtak. A
dinasztia utolsó hercege,
Abú cAbd al-Malik Marwán
ibn cAbd al-Rahmán ibn Marwán, Andalúzia nagy költője is szőke
hölgyekhez intézte verseit.
[104]
E néhány kiragadott példából is kitűnik, hogy az arc bájainak leírásakor a
hasonlatok és megszemélyesítések között megjelentek a virágok (rózsa, nárcisz,
orgona, jázmin, szegfű, továbbá az ibolya, tulipán, bazsalikom, vadrózsa), a
gyümölcsök (alma, füge, birsalma, szőlő, datolya stb.), édes ízek (méz, cukor)
és különböző természeti jelenségek: például a szellő, a csobogó víz, a
vízesés, mint a nőkkel rokon tulajdonságokat felmutató dolgok. Hangsúlyozandó
ehelyütt, hogy ezeknek a költői képeknek a kibontásához és értelmezéséhez
figyelembe kell venni a felszínes olvasásukon túl rejlő, a muszlim
világértelmezés részleteire fényt derítő tartalmukat. Ezek az allegóriák
mind-mind a görög (hellenisztikus) humorálpathológia és alapelem-tan
örökségeként kerültek a muszlim költészetbe. Az antik görög doktrína szerint,
Empedoklész tanításaira visszavezethetően a négy alapelemhez (tűz,
víz, föld, levegő) társították a muszlimok is a négy alapminőséget (meleg,
nedves, száraz és hideg).
Hippokratész a négy alapelem tanát
továbbfejlesztve dolgozta ki az elemeknek megfeleltethető testnedvekről (vér,
nyálka, fekete és sárga epe) szóló elméletét (humorálpathológia), amit az
iszlám világának középkori orvosai is átvettek. Eszerint a testnedvek
egyensúlyának a felborulása okozza a különböző betegségeket, és az egészséges
állapot helyreállítása (egyszerű) gyógyanyagok adagolásával nagyban
elősegíthető. A fentebb említett költői képekben használt virágok, zöldségek,
gyümölcsök és egyéb élelmiszerek tulajdonképpen a korabeli gyógyítás során
általánosan használt szerek voltak, amelyeket abból a célból alkalmaztak, hogy
segítségükkel helyreállítsák a testnedvek megbomlott harmóniáját. (A
gyógyászati szakmunkák szerint például az ibolya "hideg és száraz"
természetű, vagyis a föld elemet jeleníti meg, és az epe kiürítését segíti. A
füge "meleg és nedves", a levegő mint elem szimbóluma, a sárga epe
tisztítója, kiváló vesegyógyszer.)
[105] Többek között az édes íz, a nedves
minőség, a víz mint alapelem került kifejezésre tehát a nőket megjelenítő
allegóriákban, a természetből vett különféle hasonlatokban.
Több verses és prózai műből is kitűnik, hogy női attribútumnak tartották
továbbá a hűvösséget, melyet a holdfényes éjszaka, a hideg víz és más
szimbólumok kifejezésével írtak le. Bár a történelem során több más népnél is
megjelent a nőiség hideg, a férfiasság meleg mivoltának ábrázolása (ami több
dologból is következett, például a női test ciklikus működésének és a Hold
fázisainak összekapcsolásából, a régiek mítoszaiban ugyanis a Hold mint
"hideg", "kihűlt" égitest szerepelt - szemben a
meleget és életet adó, termékenyítő Nappal), az arabok körében a női szépség
"hidegének" leírása más jelentést is hordozott. Egy német
orientalista, Wiebke szerint az ilyenfajta hasonlatok megértéséhez szükséges
annak az éghajlati sajátosságnak az ismerete is, mely a Közel-Kelet arabjainak
mindennapjait meghatározta: a perzselő, szinte elviselhetetlenül forró
nappalok után beköszöntő holdfényes éjszakák enyhet és felüdülést nyújtó
hűvössége.
[106] A lágy szellőként, hűvös Holdként vagy hideg
vízként leírt nő tehát több, mint egyszerűen szép testű lény: ő a muszlim
férfi életét felfrissítő, üde társ!
A női test
A szép női arc és a divatnak megfelelő, ugyanakkor misztikus jelentést is
hordozó hajkorona nem merítette ki a női szépség fogalmát. A karcsú, kecses,
arányos női test leírása szintén számtalanszor szerepelt a középkori muszlim
szerzők műveiben. A nők alakját leggyakrabban hajló ciprushoz, cédrusfához,
szilfához, cukornádhoz, pálmához, erdei fenyőhöz, búzakalászhoz, nádhoz vagy
az alifhez
[107] hasonlították, amelyek mind-mind
életfa-szimbólumok például Kisázsiában. Járásukat pedig a könnyed léptű őzek,
antilopok, oryxok és gazellák mozgásával rokonították.
[108]
Ciprushoz volt hasonlatos a fentebb már említett Sáhnáme című eposz hősnője,
Rudábé, és sok más társnője a versek szerint, egyik költeményében pedig Szádi
így kiáltott fel szíve hölgyéhez fordulván: "Te büszke cédrus!"
[109]
Al-Dzsauzijja szerint az arabok azért szerették jobban a vékony, karcsú
nőket, mint a kövéreket, mert azt gondolták, hogy a hajlékony, könnyű testű
nők eszesebbek, mozgékonyabbak és jólneveltebbek, mint dundi társaik.
[110]
Ugyanez a vélemény tükröződik Az Ezeregyéjszaka egyik híres meséjében is,
amelyben egy jemeni úr hat rabnője vetélkedett, ki-ki saját testi adottságait
dícsérve. A kövér rablány saját testét a mészárosnál kapható húshoz, kövér
madárhoz és borjúhoz, illetve gyümölcsöskerthez, dúsan termő ághoz
hasonlította. A muszlim irodalomban az erős, termékeny női test szimbólumaként
használták továbbá a gömbölyű, sokmagvas gyümölcsöt és zöldségféléket, mint
például a sárga- és görögdinnyét, a gránátalmát, az érett fügét, a szőlőt és
a tököt. A karcsú nő viszont azzal érvelt, hogy a hozzá hasonló nők tetszenek
igazán a férfiaknak. "Hála legyen Alláhnak, aki megalkotott, remekbe
formázott, megadta, hogy engem kívánnak mindenek, hasonlatossá tett a zsenge
ághoz, melyhez hajlanak a szívek. Ha kelek, könnyedén kelek, ha leülök,
kecsesen ülök. Szellemem könnyen csapong a tréfában, kedvem pezseg a
vigasságban. (...) Néhány falat étek engem már jóllakat, egy kevés víz eloltja
a szomjam, játékom könnyed, finom a kedélyem, élénkebb vagyok az apró
verébnél, fürgébben csapongok a seregélynél, ölelésem a vágyakozók üdve, az
epedők enyhe, termetem ékes, mosolyom édes, olyan vagyok, mint könnyű fűzfaág,
hajlékony nádszál, illatozó bazsalikomvirág."
[111]
Al-Dzsáhíz megpróbálta összebékíteni a két nézőpontot, és azt írta egy
művében, hogy az a nő az igazán szép, aki se túl kövér, se túl sovány, aki
egyenes hátú, vékony derekú, feszes húsú és nincs súlyfeleslege.
[112]
Számos középkori muszlim írt dicsőítő költeményeket a női keblekhez és
csípőhöz. Bár több író is jelezte, hogy eme testrészeket illetően
tapasztalható a legnagyobb különbség a férfiak ízlésében, több állandó
hasonlat és jelző is kiemelhető a versek soraiból, amelyekkel ezeket a
testtájakat illették. A kebleket gránátalmához, elefántcsonthoz, ezüsthöz,
mézhez, rózsához hasonlították, és megénekelték kívánatos kerekségét. A
perzsáknál e női testrész szimbóluma volt továbbá a kismókus
(szindzsáb), a selyem
(harír), a jázmin
(dzsazmín).
[113]
A női csípőt lágy homokdűnéhez, hajladozó sivatagi bokorhoz hasonlították, és
gyakran kapta a "bársonyos" jelzőt. A nő vulváját "pézsmaillatú
kehelynek"
[114], nyulacskának vagy éppen álnok
oroszlánnak nevezték. Verseltek még a női köldökről, telt combokról, kemény
lábikrákról és finom bokákról. A köldök például olyan testrész a muszlim
tanítások szerint, melyet (felnőtt korban) csakis a nő társa láthat, mások
számára mindig rejtve marad. Szimbóluma például a rózsabimbó, a macskaszem,
különféle gyümölcsök bogyója. A szép lábak leírása kapcsán a költők és írók
gyakran kiemelték a feszes, bársonyosan puha bőrt és a kecsességet.
Geoerotizmus
E néhány példa felvillantásával is érzékelhető, hogy a nők szépségéről
számtalan irodalmi mű született a muszlim középkorban. A szépség megítélése
nem csak egy-egy korszak divatjától vagy a szemlélő ízlésétől függött, hanem
földrajzi területtől is. A kutatók beszélnek bizonyos "geoerotizmusról",
ami annyit tesz, hogy a különböző országokból vagy vidékekről származó nők
testi adottságai eltéréseket mutattak. A muszlim világ gazdag kalifái és más
előkelő urai között több olyan is akadt, aki megpróbált minél több helyszínről
rabnőket (ágyasokat) hozatni magának, hogy megtapasztalja ezeket, a nők
esetében megfigyelhető eltéréseket, illetve hogy benyomást szerezzen különböző
országok lakóinak szexuális szokásairól.
Ilyenfajta, más kultúrák esetében is népszerű "osztályozást"
(valójában inkább vitatható értékű és szubjektív általánosítást) készített
például
al-Szujúti a nőkről. Leírásai szerint a bizánci nők szép
formájú szeméremtesttel rendelkeznek, ám vulvájuk rövid és széles. Az
andalúziai nők mint a "legszebbek és legillatosabbak" jelennek meg
leírásában, az indiai és kínai rabnőket viszont a legcsúnyább, legpiszkosabb
és legbutább asszonyoknak tartotta. A fekete bőrű rablányokról azt jegyezte
fel, hogy kellemes és engedelmes szeretők.
[115] A núbiaiakról
külön kiemelte, hogy arányos testükkel és szerelmi praktikáikkal képesek újra
meg újra felkelteni a férfiak vágyakozását. E szerző ugyanebben, a
Kitáb
al-idháh című könyvében az arábiai nőket is jellemezte: az irakiakat
attraktív szépségekként említette, a szíriai muszlim nőket pedig úgy, mint
akik a legkedvesebbek. Általában véve az arab és perzsa nőket tartotta a
legkiemelkedőbbnek, szépségük mellett hangoztatva termékenységüket és
hűségüket. A török nőket ellenben hideg, rossz természetű teremtményeknek
állította be, jóllehet kiemelte eszességüket.
[116]
Egy másik, 12. században élt evorai szerző szerint a berber nők a legjobb
szeretők, a fekete-afrikaiak a legmegfelelőbb dajkák, a legkitűnőbb énekesnők
viszont a mekkaiak. A perzsa hölgyeket kiváló neveltetésük okán, a bizánciakat
mint csodás házvezetőnőket emelte ki, a szláv rabnőket pedig szőke hajuk
miatt tartotta gyönyörűnek. A török, egyiptomi és szíriai muszlim nőket ő
éppenséggel jó tulajdonságaik miatt dicsérte.
[117]
Egyes szerzők, mint a neves aleppói orvos,
al-Sirází a női szépség
"kellékeit" próbálták osztályozni és rendszerezni, például az alábbi
módon: "(Legyen a nőn) 4 fekete dolog: haja, szempillái, szemöldöke és a
szemei; 4 fehér dolog: bőre, fogai, szemefehérje és a fénypont a szeme
bogarában; 4 piros dolog: nyelve, ajkai, orcái és az öle; 4 kerek dolog: arca,
feje, bokája és az öle; 4 hosszú dolog: nyaka, termete, szemöldöke és haja;
4 jószagú dolog: orra, szája, hónalja és a vulvája; 4 széles dolog: homloka,
szemei, mellkasa és orcái; 4 kicsi dolog: szája, keze, lába és keble és végül
1 dolog legyen szűk rajta: a vulvája."
[118] A négyes
szám szerepeltetése a muszlim művekben nem véletlenszerű. Ez az iszlám
kozmológiájának négy alapminőségére utal; ennek értelmében négyszögletes a
muszlim paradicsomkert is, négy folyó táplálja, négy világtáj alkotja.
[119]
A természeti minőségek négyessége valamennyi művészeti ágra nagy hatást
gyakorolt az iszlámban: a díszítő művészetben gyakori a középkorban a
négyszirmú virágok ábrázolása, négy húrt feszítettek a középkori arab lantokra
(sárga, vörös, fehér és fekete színre festve, utalván a testnedvekre), négyes
csoportokra osztva képzelték el a világ különböző dolgait, jelenségeit, így a
női szépség jellemzőit is.
A színek szimbolikája
A női test szépségének taglalásakor a forrásokban nagy szerep jutott a
színeknek, miként azt például
Henri Pérès francia
irodalomtörténész kifejtette az andalúziai költészetet tárgyaló
elemzésében.
[120] Mint erre már fentebb utaltunk, ez is a
testnedvek tanával hozható összefüggésbe. Miként a lant húrjai, úgy a ruhák,
a tinták, a papírok, a virágdíszek, ékszerek, ételek és italok, illatanyagok,
szőnyegek és falak színe is a kozmikus törvények figyelembevételével került
kiválasztásra. A nők bemutatása során a muszlimok különösen kedvelték a fehér
és a fekete ellentétének kiemelését, és számos többletjelentést hordozott a
piros és a sárga szín is. A fehér-fekete színpárral egyrészt az iszlám
birodalmának különböző pontjairól származó nők eltérő bőrszínét
szimbolizálták, másrészt ez a két szín volt használatos a nappal és az
éjszaka ábrázolására, mely napszakok szembeállítása gyakorta szerepelt a
szerelmes költeményekben. A fehér nappal (a hajnal) általában az elválást, a
búcsút, a szerelmesek elszakítását hozza el a versekben, míg a fekete éj a
szerelmesek (tiltott) kapcsolatainak jótékony beburkolója, ezért - a
nappallal szembeállítva - kedves. Egy 11. században született perzsa
költemény szerint:
"(...) Takaró függöny az éj, bűnöket árúl el a nap,
Nyugodalmat hoz az éj, s a nappal bánatot ad."[121]
|
Egy másik hasonlatpár szerint a fekete az ifjúság, a fehér az öregség színe (a
hajszín miatt), és a sémiták-hamiták különbségeinek kiemeléséhez is gyakran
használták leírásaikban a fehér-fekete színpárt. E két szín ellentéte, a női
szépséggel kapcsolatban hozzájuk kötődő gondolatok Az Ezeregyéjszaka meséiben
is megjelennek: a már idézett szépség-vetélkedő jemeni rabnői között akadt egy
fehér és egy sötét bőrű is. A fehér leány többek között e szavakkal kellette
magát:
"Színem égi jel, szépségem elérhetetlen, bájam legyőzhetetlen, rajtam
mutatnak szépen a kelmék, érettem bomlanak az elmék. A fehérségben számos
erény mutatkozik, közülük való, hogy fehéren hullik az égből a hó. A hagyomány
szerint a fehér a legszebb szín, s fehér turbánnal ékeskedik a muszlim.
Mindazonáltal ha mindent felemlítenék a fehérnek dícséretére, mondandómnak nem
érnék végére."
[122] E rabnő hivatkozott a
Koránra
is, mely szintén előnyként említi a világos bőrt: "Azok, akiknek fehér az
orcájuk, Alláh kegyelmében lakoznak, s örökkévalók abban."
[123]
A fekete rabnő ellenben saját szépségét magasztalta, idézvén egy költeményt:
"Csak feketét szeretek, mert ő mutatja eléd
az ifjú fürtök meg a szív meg a pupilla színét,
s nem tévedés az, hogy a fehéret elkerülöm,
hisz ősz haj és szemfedő színe az, és sose szép!"[124]
|
Az ilyenfajta női vetélkedések, a szeretett férfi kegyeiért folytatott
küzdelmek valószínűleg nem csupán szimbolikus síkon, hanem a mindennapok
vonatkozásában is értelmezhetők. Erre utalnak például azok a gondolatok,
amelyeket a - keleti nőtársaiknál nyilvánvalóan sokkal szabadabban élő
- 10-11. századi andalúziai költőnők szedtek rímbe. A költőkirálynő,
Walláda hűtlenkedő kedvesének,
Ibn Zajdúnnak, a granadai berber
szépség,
Hafsza bint al-Haddzs al-Rakunijja pedig saját szerelmének,
Abú Dzsafárnak tett szemrehányást azért, mert fekete rabnővel hált.
[125]
Ez utóbbi hölgy felháborodva írta szíve választottjának (akihez egyébként
annak korai halála után is mindörökre hű maradt), hogy finom ízlésével nem
tartja összeegyeztethetőnek a fekete bőrű nő csodálatát, akit Hafsza
"virágtalan kertnek" nevezett. Hasonlóan gondolkodott az az arab
király is, aki Szádi egyik költeményében lekicsinyelte
Medzsnún
sötétbőrű szerelmesét,
Lejlát.
[126] Az uralkodó
megkerestette a lányt, és megnézvén "... a füstösbőrű, vézna teremtést,
(...) nagyon csúnyának találta, mert még háremének legsilányabb szolgálója is
szépségben több, kellemre különb volt nála."
[127]
Medzsnún azonban minden esztétikai szempontnál és szépségideálnál
fontosabbnak tartotta saját, szubjektív érzéseit, és ezt válaszolta:
"Lejla szépségét Medzsnún szemének ablakán keresztül kell nézni, hogy
látásának titka visszaragyogjon rád."
[128]
4. ábra Medzsnún és Lejla ábrázolása
Forrás: Wiebke, W. (1993): Women in Islam. Markus Wiener Publishing, Princeton & New York. 172. o.
A fehér és fekete színhez hasonlóan a piros és a sárga is jelentős szerepet
kapott a női szépség költői ábrázolásakor. A piros a nő szemérmetességét, az
epekedő szerelmesével kacérkodó szűzlányt, magát a szerelmet, illetve a női
szeméremtestet is szimbolizálhatta. A humorpathológiai tanok szerint ez a vér
színe, így a nők ábrázolásához a piros több szempontból is köthető (például a
havi tisztulás, a defloráció vagy a szülés eseményeire való rejtett utalás
kapcsán). Gyakran valamely természeti tárgy segítségével került kifejezésre a
piros szín: a rubin, a cseresznye, a virágbimbó, rózsa vagy tulipán
említésével. A sárga pedig egyrészt a nyugtalan, sápadt, kétségek közt
vergődő, féltékeny, szenvedő szerelmesek színe volt (akikben túltengett a
"sárga epe"), másrészt ugyanakkor ez a napfény, a csillagok, a
ragyogás visszatükrözője a szerelmes költeményekben. Miként az Ezeregyéjszaka
337. meséjében is, e színt a csillagok, az aranypénz, az ékszerek és a
sáfrány jelenítették meg a női szépséget leíró alkotásokban. (A sárga
ellenpontja több helyen a barna.)
Felvillantva néhányat a középkori muszlim világ koronként és területenként,
szemlélőtől és divattól függően eltérő, női szépségeszményt leíró művei közül,
végezetül egy olyan költeményt idézünk, amelyben a fentebb leírt ideálok és
szimbólumok sokasága jelen van. E vers hősnőjének szépsége szinte esszenciáját
adja a különféle nőideálok közös vonásainak. (A költemény érdekessége, hogy
valamikor az iszlám vallás keletkezésének pillanatában íródott, egy beduin
arab lányhoz,
Fatmához szóló kaszída
[129] ez, mely még a
dzsahilijja
korának erkölcseit idézi fel, ám már előkészíti és megalapozza a muszlim
szépségfelfogást.)
"...(a lányt) sátrából kivontam, s ő úsztatá nyomunkban
maga után leomló himes-szép köntösét,
s jutván végtére messze törzsének táborától,
a hullámos homokban, a lankán üstökét
kétoldalt megragadva elkaptam, mire karcsú
izmos dereka, combja engedve meghajolt.
Bársony csípője keskeny, bordája mint megannyi
aranyrúd, oly rugalmas s oly fénylőn-síma volt.
A teste tiszta, fehérét helyenként sárga váltja -
tán struccmadár, mely édes, tilos vízből ivott.
Nyaka, mint a gazella nyaka - kinyújtva mégsem
hosszabb a kelleténél, gyöngyök gyűrűiben;
hajának szénfeketéje szépen símul fejére,
s mint a datolyapálma fürtje, oly sűrüen;
hol rendben felcsavarva, hol meg lazán omolva
tornyosodik fonatja csigásan fölfele;
dereka drágalátos, oly karcsú, mint az íj-fa,
combja izmos s fehér, mint papirosz levele.
Pézsmaillatot áraszt ágya fölött, sokáig
alszik még reggel is, és nem ölt fel pongyolát.
Ajándékoz busásan, ujjai egyesítik
a gyíknak fürgeségét s a nárcisz illatát..."[130]
|