A fürdők megítélése tehát nem volt egységes a muszlim világban. A hadíszokban
egymásnak ellentmondó részletek olvashatók: a hammám védelmezői szerint
Mohamed egykor így kiáltott fel: "Mily csodás épület a közfürdő!"
Egy másik hagyomány szerint viszont az ördög
(iblísz) ezt mondta:
"Kértem Alláhtól lakóhelyet, és ő a hammámot adta."
A fürdő tehát hol mint pokol, hol mint földi Paradicsom jelenik meg a
középkori iszlám forrásaiban. Ezen a helyszínen - a körülmények nyújtotta
lehetőségek folytán - a léleknek és testnek alkalma nyílott a
kifényesedésre a megtisztulásra éppúgy, mint vallásos szempontból elvetendő,
erkölcstelen cselekedetekre. Az egyes emberek hitbuzgalmának mértékétől, a
közösség erkölcsöket megtartó erejétől függött az, hogy ki mire használta ezt,
az önmagában véve fontos egészségügyi-szépségápolási helyszínt.
Az mindenesetre hangsúlyozandó tény, hogy a muszlimok körében azokban a
középkori évszázadokban tapasztalhatjuk a fürdőkultusz kibontakozását, amikor
a keresztény Európában a személyi higiéné, a tisztálkodás elhanyagolt és
jelentéktelen területe volt a mindennapi életnek.
Illatszerek
Hérodotosz szerint Arábia illatokkal áldott föld. Az iszlám világának irodalmi
műveiből is áradnak az illatok, mósusz, ámbra és a rózsaillat lengi körül
költeményeiket és meséiket, és illatos részeket tartalmaz maga a Korán
[158] és a
szunna is, sőt bizonyos időszakokban (pl. az
cAbbászida kalifa,
al-Muqtadir 10. századi uralkodása idején) péntekenként még a Kába-követ és a
jeruzsálemi sziklatemplom szent szikláját is beillatosították. A tisztálkodás
és az illatosító anyagok használata "a Korán által szentesített
követelmény: ez nem csak lehetővé tette, de meg is kívánta akár a növényi,
akár az állati eredetű illatos anyagok előállítását, s az azokkal való
kereskedést."
[159] Az illatszerek használata többet
jelentett, mint illóolajok és esszenciák, ecetek és virágok alkalmazását. Az
illatok - mint magának a szépségnek, nyugalomnak és harmóniának a
tartozékai - a muszlimokat hozzásegítették az "isteni mű", a
teremtett világ tökéletességének érzékeléséhez. Az illat (a hasonlóság elve
alapján) az őselemek közül a tűzzel rokon, annak irányába száll, a szépség
útját mutatja.
Az emberek nem csupán saját testüket illatosították, hanem lakásukat és
kertjüket, leveleiket, ételeiket és italaikat, valamint szent helyeiket és
mecsetjeiket is. Azzal is tökéletesen tisztában voltak a muszlimok, hogy
mindenkinek a testéhez, egyéniségéhez vagy éppen betegsége gyógyításához
másmilyen illatszer való, és szakértelemmel választották ki a kisebb-nagyobb
terek illatosításához való anyagokat is. A parfümök és egyéb illatszerek
előállításához és forgalmazásához a szaktudáson kívül - ami
orvosbotanikai és zoológiai ismereteket éppúgy jelentett, mint
orvosi-farmakológiai felkészültséget, illetve kémiai technológiák,
desztillálási és egyéb eljárások ismeretét - szükséges volt az
illatanyagok szállításának és kereskedelmének kiépítése is. Ez előbbi Indiából
Andalúziáig ívelő útvonalat jelentett, melynek fontos állomásai voltak azok az
ázsiai helyszínek, ahol bizonyos - sokszor csak ott megtalálható -
illatszereket és fűszereket szereztek be a karavánok vagy más kereskedelmi
kontingensek tagjai. A számos muszlim körében igen kedvelt mósuszt például,
mely sok illatszer alapanyagaként szolgált, a kínai Turkesztánban levő
Khotanban raktározták. Az ázsiai szigetekről fontos növényeket szállítottak a
parfümipar arábiai központjaiba, az ámbrát viszont
(al-anbar) az Afrika
partjainál kifogott bálnák és cetek testéből vonták ki.
[160]
Az iszlám birodalmának nagy felhasználói piacára eljutva az illatanyagok
általában a városok
szúq-jainak és bazárjainak megfelelő utcáiban
kerültek értékesítésre, vagy vándorárusok vitték el azokat a vidéki
településekre, oázisokba. Bár minőségtől, fajtájától és ritkaságától
jelentősen függött egy-egy illatszer ára, tekintettel a nagyon magas
előállítási költségekre (sokszor nagy mennyiségű alapanyagot kellett
feldolgozni néhány csepp illóanyag kinyeréséhez, pl. az ámbra vagy a rózsaolaj
esetében), a veszélyes és fáradtságos szállítási körülményekre (egyes
illatanyagok több ezer kilométert is utazhattak vizen vagy szárazföldön, míg
megérkeztek rendeltetési helyükre, és kikötöttek egy muszlim férfi hennázott
szakállán vagy egy szépséges hölgy fekete hajkoronájának tincsein), a parfümök
általában igen drágák voltak. Árukat még az a tény is emelte, hogy a boltja
mélyén vagy a mecset kapujában, esetleg a poros utakon baktató árus szintén
próbálta vevőin behajtani a maga hasznát.
A fentebb ismertetett női szépségápolás tehát parfümök nélkül mit sem ért. A
fürdőzés után, a test- és arckikészítést követően a szépítkezési művelet
megkoronázása volt az illatszerek használata, és a nők otthonaikban, hárembeli
szobáikban megszámlálhatatlan apró, színes, illatesszenciákat rejtő üvegcsét
tartottak. Az iszlám története során fokozatosan teljesedett ki a parfümök
skálája, amelyeknek az előállítási módja gyakran ókori mintákat követett. A
legkedveltebb illatszerek között tartották számon a tömjént, a kámfort, a
mirhát, a nárdust, az ámbrát és a mósuszt, mely utóbbi anyagról a hagyomány
szerint Mohamed úgy vélekedett, hogy az a legértékesebb parfüm-alapanyag.
[161]
A kámforról a Koránban is szó esik, a Paradicsomban ezzel ízesítik az ivóvizet
(Korán 76:5). A tömjén szintén nagyra becsült és gyakran
használt szer volt a muszlimok körében, az illatosítás mellett alkalmazták
fertőtlenítésre, ördögűzésre, gyógyításra, továbbá a frigiditás és a meddőség
kezelésére.
[162]
A - jórészt illatos füstölők anyagaként szolgáló, így a vallásos
kultusszal összekapcsolódó - fenti szerek mellett már az iszlám vallás
kialakulása előtti időkben, a Szászánidák kora-beli Perzsiában megkezdték a
virágok illóolaját tartalmazó kivonatok készítését. E virágesszenciákról első
ízben egy 6. században keletkezett párszi műben esik szó, amelyben
II.
Khuszran uralkodó apródját,
Khus-Azúkot kérdezgeti a legjobb
parfümökről. Eszerint a jázmin, a perzsiai rózsa, a nárcisz, a kámfor, az
ibolya, a bazsalikom, az indiai lótusz és a majoránna felelt meg legjobban az
akkori ízlésnek, és a parfümök királynőjeként a "királyi rózsa, perzsiai
rózsa, szamarkandi bazsalikom, a tabarisztáni cédrátvirág, albán tavirózsa,
háromszoros adag indiai aloé-esszencia, tibeti pézsma és szikhri ámbra
elegye" szerepelt a korabeli receptben.
[163] A felsorolt
virágok mellett kedvelték még az orgona, a szegfű és a mirtusz illatát, és a
virágok mellett széles körben használták a muszlim nők (és férfiak) az olyan
- fűszerként is közkedvelt " növényeket illatosítóként, mint a
szerecsendió, fahéj, kardamom és sáfrány. E növények egészségvédő szerepében
annyira hittek, hogy Közel-Keleten például sokan hordtak nyakukban
szegfűszeg-fűzéreket vagy növényi illatanyagokkal átitatott ingeket.
Emellett a parfümök cseppjeiben megtalálhatjuk a különböző gyümölcsökből nyert
esszenciákat is, például a citrom, a narancs és a datolyapálma illatanyagait.
Az Ezeregyéjszaka varázslatos történetei közül a kilencedikben olvashatjuk
egy illatszerárusnál járt hölgy "bevásárlólistáját", aki
"...megállt az illatszerárusnál, és vett tőle tíz különféle szagosvizet,
rózsavizet, narancsvirágvizet, lótuszvizet és fűzfavirágvizet.
[164]
Vett két tábla cukrot, egy üvegcse mósuszos rózsavizet, rozmaringot, aloét,
ámbrát, mósuszt; vett alexandriai gyertyákat, végül mindent beletett a
kosárba..."
[165]
Az Andalúzia területén élők is nagy figyelmet szenteltek a parfümök
készítésének és használatának. Az illatszer-árusok gyakran az utcán, vevőik
szeme láttára állították elő portékájukat, igazodva azok ízléséhez,
igényeihez. Árultak illatos hajvizet és eceteket, fogporokat és szájvizeket
is, hogy a nők lehelete és haja is elbűvölő illatot árasszon. Egy hispániai
történet szerint
I. al-Hakám Omar emír egy csata kellős közepén arra
kérte apródját, hogy illatosítsa be őt cibettel, mert ha véletlenül elesik a
harcban, feje - mely csodás illatot áraszt - kiválik majd a többi
katona feje közül.
[166]
A színekhez hasonlóan az illatoknak is megvolt a maguk szimbolikus jelentése.
Perzsiában például a nárciszparfüm az ifjúságot, a rózsaillat a szerelmet, a
bazsalikomból nyert esszencia a gyermeki szeretetet, a violaparfüm pedig a
barátságot jelképezte.
[167]
Egy kutató véleménye szerint "az arabok igazán értettek a parfümökhöz.
Gondolatvilágukat éppúgy belengte illata, mint ahogy illatos volt tőle a
leheletük."
[168] A középkori világ előkelő
muszlimjainak életéhez tehát minden bizonnyal éppúgy hozzátartoztak az
elbűvölő illatok, mint a változatos színek, a varázslatos hangok és az ízletes
ételek vagy finom tapintású kelmék. Aki közülük megtehette, megteremtette maga
körül azt a környezetet, mely valamennyi érzékszervét kellemes ingerekhez
juttatta.
Öltözködés
A nők szépítkezéséhez szorosan hozzátartozott az adott korszakban divatos
ruhák és kiegészítők gondos megválasztása. Az öltözködési szokásokat
illetően - melyek az iszlám birodalmán belül koronként és területenként,
illetve társadalmi hovatartozástól függően természetesen változtak - a
kutatások elvégzéséhez nagyszámú miniatúra áll rendelkezésünkre. A viselet- és
divattörténetet vizsgálva haszonnal forgathatók továbbá azok az útleírások és
irodalmi alkotások, amelyek szerzői női (és férfi) ruhákról is írtak.
Az öltözködési szokásokat alapvetően az iszlám szemlélete határozta meg. Ez a
nőket illetően annyit tett, hogy fátyolt kellett viselniük, és nem
hangsúlyozhatták öltözékükkel testük vonalait. A ruhák színének és anyagának
gyakran szimbolikus jelentése volt, és nem egyszerűen a kor divatjától
függtek. Kifejezhették viselőjük társadalmi helyzetét, foglalkozását, vagyoni
állapotát, etnikumát és életkorát, sőt egyes uralkodói dinasztiáknak is
megvolt a saját ruhaszínük (pl. az
cAbbászidáké a fekete).
Már a 8-9. században többször előfordult, hogy - megkülönböztetendő az
igazhitű muszlimoktól - a kalifátus egyes nagyvárosaiban a más
felekezetekhez tartozók meghatározott színű ruhák viselésére köteleztettek
(pl. a keresztények kék, a zsidók sárga, a szamaritánusok pedig vörös felöltőt
viseltek egy 8. századi jogi döntés alapján.)
[169]
A hölgyek erkölcseire is fény derülhetett a ruházat színéből: egyes
időszakokban a tisztes, jó nevelést kapott és kiváló házból való úrinők csak
természetes színű ruhadarabokat (fehér, nyersszín, drapp stb.) viseltek, és
kerülték a színes anyagokat. (A szattyánbőrből készült, vöröses színű nadrág
például több korban a kairói örömlányok ruhatárának alapdarabja volt.) Az
elvált asszonyok fehér felsőruhában jártak, a gyászt viselő hölgyek pedig
fehérben vagy feketében, illetve kékben, miként az a Sáhnámében is olvasható:
Szuhráb halálakor - akit tévedésből ölt meg édesapja - anyja
"... kék gyászruhát vett föl, így öltözött,
de elvész a kék szín a könnyek között."
|
Zubejda királynő, Hárún al-Rasíd kalifa felesége egyik mese szerint fekete
gyászruhát öltött.
[170]
A ruhaanyagok közül a selyem, a szatén, a brokát, a bársony, az aranyszállal
átszőtt keleti kelmék jelentették a luxust, míg az alsóbb társadalmi rétegek
asszonyai lenvászon ruhákat viseltek, és fátyluk is nehezebb, durvább anyagból
készült, mint gazdag nőtársaiké.
Az illatszerekhez hasonlóan egy-egy ruha értéke aszerint változott, hogy
alapanyagát és díszeit honnan szerezték be, árában így benne foglaltatott a
nagy utazások minden tehertétele, melyen a selymekkel és muszlinokkal vándorló
kereskedők keresztülmentek. Külön növelte a ruha értékét a hímzés, illetve az
ékköves díszítés, amiről számos forrás szól. A fentebb említett Zubejda
például igazgyöngyökkel kirakott cipőket viselt a 8. században, és e
lábbeliket divatba is hozta egész Bagdadban az előkelő hölgyek között.
[171]
A hölgyek ruhadarabjai főleg házukon belül, maguk és férjük gyönyörűségére
kerültek kiválogatásra. Az idegen tekinteteknek mindig rejtve maradtak azok az
ízléses és finom anyagból készült fehérneműk, amiket a középkorban a muszlim
nők viseltek. Ezek fölé otthon - és az utcára - általában nadrágot
[172]
öltöttek, hiszen egy hadísz szerint "Alláh irgalmas azokhoz a nőkhöz,
akik nadrágot hordanak." E ruhadarab természetesen hosszú és bő volt,
amely éppen azért vált - az európai nők öltözködési szokásait messze
megelőzve - női viseletté, mert legjobban elfedte az alakot. A nadrág
anyaga és szabása koronként és vidékenként eltért: a perzsák például jobban
kedvelték a selyemből készültet, míg az egyiptomi nők kedvence a könnyű,
szellős, fehér lenvászonból varrt nadrág volt.
[173]
Óriási változatosságot mutattak az övek
(tikka), amik - bár nem
látszottak - a ruházat fontos kiegészítői voltak. Egy-egy öv a
ruhaneműkön belül a leginkább kifejezte viselője egyéniségét, gondolatait,
sőt, akár származását is. Több olyan előkelő menyasszonyról maradtak ránk
források, akik esküvőjükre különösen értékes vagy kimagaslóan nagyszámú (több
száz vagy ezer darab) gyönyörű övet kaptak ajándékba. Az Ezeregyéjszaka
történeteinek nőalakjai például arany, ezüst és ékkövekkel kirakott öveket
viselnek.
[174] Az övek változatos színe, mintázata,
díszhímzései azon szemlélők számára, akik rápillanthattak erre az intim
területhez tartozó ruhadarabra, számos üzenetet közvetítettek. Beléje varrott,
szerelmes versekből való idézetek, feliratok, a szeretett férfi neve és
egyéb "írott" szöveg ékesítette a tikkát.
[175]
A nadrág fölé rövidebb, bő taft- vagy szaténszoknyát húztak,
[176]
és inget, melyet már az iszlám előtti időkben is hordtak. Erre rövid kabátkát,
pelerint
(mizár) vagy más ruhadarabot öltöttek, és ékszerekkel
díszítették magukat. Sokan viseltek köntöst, lábukon pedig pamutból vagy
gyapjúból készült zoknikat, illetve selyemszalagokkal tekerték be a lábukat,
s így harisnyához hasonló ruhadarabot alkottak.
[177]
Az utcára kilépve a nők az iszlám országaiban többnyire fátylat öltöttek vagy
- esetleg - köntösük kapucnijával takarták el a hajukat. Arcuk elé
fehér színű géz- vagy tüllszerű anyagot vontak, melyet - a fátyol alatt
- hajukhoz erősítettek. Az utcai járkáláshoz szükségük volt cipőkre vagy
papucsokra, jóllehet, otthon - a vastag szőnyegekkel borított -
lakásban nem viseltek semmilyen lábbelit. Bár a szegények facipőben vagy
saruban jártak, a lakosság legnagyobb része bőrpapucsot hordott. A
legközönségesebbeket szamárbőrből, a legfinomabbakat pedig zsiráfbőrből
készítették a cipészek.
[178]
Az Ezeregyéjszaka meséiben több helyen is olvashatunk a történetek
szereplőinek ruházatáról, a 9. éjszakán például egy bagdadi fiatal nő
papucsáról tett említést a mesélő, aki piacra menvén "hímes
gyékényszegéllyel és cifra szalagocskákkal díszített papucsot viselt."
[179]
Azokon a területeken, ahol jelentős volt az évszakok közötti
hőmérséklet-különbség, külön őszi és téli ruhákat is varrattak a nők és
férfiak. Bár - északi szomszédaikat utánozván - a birodalom keleti
felében is elterjedt bizonyos "téli" ruhadarabok divatja (pl.
viasszal bekent "esőkabátok" viselete a száraz éghajlatú Bagdadban),
a hidegebb hónapokra igazából csak a magas hegyekben élőknek, illetve az
andalúziaiaknak kellett felkészülniük. Itt télen az előkelő nők - a
férfiakhoz hasonlóan - nyúl vagy birka bőréből készült, finom
kikészítésű, prémes bundákat hordtak, és nyúl- vagy kecskebőr kiscsizmát. A
vidéken élő földművesasszonyoknak a hideg napokban be kellett érniük a
gyapjútunikával, szövetinggel, ami fölé kecskebőr kabátot húztak.
[180]
Az évszakokhoz igazodva írta elő a ruhaviselet szabályait a 9. század elején
Bagdadból Córdobába érkezett kurd énekes-zenész, a kifinomult ízlésű
Zirjab, aki divatnaptárat készített. Ebben azt ajánlotta, hogy télen bélelt
kabátot és bundát, nyáron fehér, könnyű anyagokból készített ruhákat
viseljenek az andalúziaiak, tavaszra pedig a mintás és élénk színű öltözékeket
javasolta.
[181]
Andalúzia területén - a középkori iszlám világán belül leginkább -
nagy hatást gyakorolt a muszlimok viseletére az északi területeken élő
keresztények ruházata, és ez a befolyás fordítva is érvényesült. Bizonyos
keresztény uralkodók arab szokás szerint öltözködtek, és trónszék helyett a
földön, keresztbe tett lábbal üldögéltek párnáikon, a muszlim katonák pedig
páncélingük felett ujjatlan, hosszú köpenyt hordtak, mint a keresztény
lovagok.
[182] A források szerint egyébként a hispániai muszlim
férfiak és nők viselete nem annyira az észak-afrikai öltözködési stílust
követte, sokkal inkább a szíriai és perzsa divatot. A nők - a férfiakhoz
hasonlóan - bő ujjú ruhát hordtak. A ruhák színe, anyaga nem csupán az
időjárástól, hanem viselőjük társadalmi helyzetétől is függött.
9. ábra Andalúziai falusi nő gyermekével
Forrás: Greus, Jesús (1988):
Así vivían en al-Andalus. Anaya, Madrid, 30. o.
Hispánia muszlimok által benépesített területei már a 11. században elérték
azt a fejlettségi szintet a könnyűipar tekintetében, hogy megtermelték a
számukra szükséges szövetek és selymek jelentős részét. Számos, a spanyol
nyelvben ma is megtalálható (gyakran archaikusnak tűnő) szó idézi a félsziget
muszlim századainak fényes textilipari eredményeit és divatját. A bőrök
cserzésével, a hímzéssel, a szövetkészítéssel kapcsolatos szakkifejezések
Európa más részeire is átkerültek, mint például a vajpuhaságú, gyönyörűen
kikészített bőr elnevezése, a "kordován".
[183]
Ezeken a nyugati területeken nagyon fontos volt a luxus-anyagok készítése,
Andalúziában a 13. században körülbelül 800 műhelyben foglalkoztak ilyesmivel.
Az arab kereskedők által Kínából hozott, a selyemhernyó termesztésével
kapcsolatos ismeretek is meghonosodtak Hispániában, és
II. Abd al-Rahmán
idején divatba jött az eperfaültetés, és ennek nyomán nagyot lendült előre a
selyemipar.
[184]
Noha a középkor során helyenként és időszakonként, uralkodótól vagy vallásjogi
iskolától függően többször megfigyelhető az öltözködési szokások hagyományos,
egyszerű formákhoz és színekhez való visszafordulása, mindvégig jelen volt a
luxus, ami gyakorta csillagászati árú ruhákban, extravágáns fejfedőkben vagy
pazar kiállítású ékszerekben érte el csúcspontját. A divat szeszélyei, az
állandó viseletbeli változások mellett azonban a muszlim Kelet és Nyugat
öltözködésében megfigyelhető volt bizonyos állandóság, miként azt egy 17.
századi francia nemes is megjegyezte, 10 éves perzsiai tartózkodása nyomán:
amikor Iszfahán városában megnézte a "14. századvégi nagy hódító,
Timur Lenk ruháját, (...) felfedezte, hogy a körülötte járó-kelő
iszfahámiak öltözete semmiben sem üt el ettől az immár háromszáz éves
ruhadarabtól. A perzsák viselete mind a ruhák szabásában, mind a kelmék
színeiben és mintáiban sok évszázados hagyományokhoz ragaszkodott."
[185]
Ékszerek
A muszlim világ bazárjainak színes forgatagában a szabók és
rövidáru-kereskedők, a papucs-készítők és illatszerárusok boltjai mellett a
nők gyakran látogatták az ötvösök és ékszerművesek műhelyeit, akik fénylő
portékájukkal nem csupán a piac forgatagát színesítették, hanem az öltözékeket
is.
Az ékszerkereskedelem a középkor során nagy jelentőségre tett szert a
Közel-Keleten: Indiából és Jemenből szállították a rubint, Dél-Iránból és Omán
partjai mellől érkezett a bazárokba az igazgyöngy, a Vörös-tengerről korall,
Ceylon szigetéről zafir, Egyiptomból smaragd, Abesszíniából és Kelet-Afrikából
pedig elefántcsont és aranypor került az előkelő muszlimok tulajdonába,
díszítendő ékszereiket, ruháikat és más használati tárgyaikat.
[186]
(A ma oly értékesnek tartott gyémántot az iszlám világának mesterei kemény
anyagok átfúrásához használták, illetve egy évezreddel ezelőtt Khorasszánban
és Mezopotámiában méregként.)
Az ékszerek anyaga, színe, kivitelezése éppúgy jelezte viselőjének anyagi és
társadalmi helyzetét, nemét és származását, ahogy az illatszerek és a ruhák.
A legegyszerűbb, de higiéniai-egészségvédő szerepük miatt gazdagok és
szegények körében egyaránt elterjedt "ékszerek" voltak a
szegfűszegből, fehér nárciszból, szürke ámbrával vagy kámforral átitatott
gyöngyökből készült illatos füzérek. Az ékszereket valamennyi társadalmi réteg
tagjai annyira kedvelték, hogy csak különleges esetekben mellőzték
használatát, például ha gyászoltak, miként Hamadáni egyik makámájában
olvasható: "A (sirató)asszonyok szétszórták hajukat - verték
mellüket, hogy majd meghasadt - nyaklánc ékkő rajtuk nem maradt..."
[187]
Ibn al-Wassá 900 körül írott művében, a "Jó szokások könyvében"
felsorolta, hogy az akkori bagdadi nők miféle ékszerekkel szépítették magukat.
Elterjedt volt az akkori időkben, hogy fonott selyemszálon vagy bojtos
aranyszálon függő amuletteket hordtak a nyakukban, emellett láncokat, drága-
vagy féldrágaköveket (fekete obszidiánt, hegyikristályt, korallt, korundot
stb.), gyöngysorokat viseltek, és a nők hajukba is gyöngyöket fűztek.
[188]
Egyes időszakokban - főként a 12. század után - az ékszerek a köznép
körében is elterjedtek, mert az egyes termékek megfizethetőbbé váltak. Erre
utal az alábbi történet is: Egy kereskedőt álmából kopogtatás vert fel, és
"íme, egy nő volt, hozott egy gyöngynyakéket - Ragyogó volt, mint a
víz, és a délibábnál kevélyebb - És megvételre felkínálta - És
szinte kiraboltam, annyi volt az ára - Oly semmi pénzért vettem meg
nyakékét..."
[189]
A kagylógyöngy az arabok körében a tisztaság és a szépség szimbólumaként
szerepelt, valamennyi ékszer között a legnagyobb presztízse volt. Miként az
előbbi idézet mutatja, jelképezte a vízcseppet is. A középkori költő, Szádi
szerint a gyöngy nem más, mint egy, az égből aláhulló és megkövesedő esőcsepp,
melyre a kagyló héja rácsukódott.
[190] A gyöngyről a Korán
is több helyen szót ejt, mint "szétszóródó" vagy mint
"elrejtett" kincsekről
(Korán 54:24; 56:22-23; 76:19).
A gyöngy és gyöngysor emlegetése az iszlám keleti és nyugati országaiban is
minduntalan megfigyelhető a költészetben. Szerepelhetett úgy, mint a női
szépség és külsőhöz tartozó ékszer-darab,
[191] de
jelképezhette az egészséges, ápolt fogakat, és sok más dolgot is, például a
kalligráfiában járatos hölgy írását, miként
Safíjja Bint cAbd
Alláh, a 11. században élt malagai költőnő írta: "Megmutatom neked
írásom gyöngysorait..."
[192] Maga a gyöngyszem pedig
szimbóluma volt a leány szüzességének is, miként
Haríri egyik (fentebb
már idézett) makamájában olvasható: "(A szűz) ... mint kagylóban a
gyöngy, csodás...",
[193] és jelképezhette a
szomorúságot, a könnyeket is.
[194]
A gyöngysorokat és a ruhadíszként használt gyöngyöket a muszlim világ nyugati
területén is nagyra tartották a nők. A 9. században
II. Abd al-Rahmán
több, a bagdadi palotából - melyet egy polgárháború során romboltak le
- való ékszert vásárolt, amelyek között volt egy 10 ezer aranydénárért
vett híres gyöngysor, amit Sárkánynak hívtak, és valaha Hárún al-Rasíd kalifa
feleségének nyakán pompázott. Az andalúziai emír ezt kedvenc barátnőjének adta
ajándékba, és az egész félszigeten beszéltek róla akkoriban.
[195]
A szegényebb nőknek kevésbé értékes gyöngysorokkal is be kellett érniük,
amiket apró szemű gyöngyökből készítettek.
A gyöngyfüzéreken, láncokon kívül az ékszerészek változatos formájú
fülönfüggőket, brosstűket, karpereceket és karláncokat, illetve kéz és
lábujjra húzható gyűrűket készítettek. Az ékszerek előtűnnek a Korán
paradicsomi állapotokat leíró részeinél is, például az alábbi szúrában:
"Akik hisznek, és jótetteket cselekszenek, azokat Alláh kertekbe bocsátja
be, amelyek alatt patakok folynak; arany- és gyöngy-karperecekkel ékesíttetnek
ott és selyem lesz az öltözékük"
(Korán 22:23)
10. ábra Középkori andalúziai ékszerek
Forrás: Greus, Jesús (1988): Así vivían en al-Andalus. Anaya, Madrid, 34. o.
Az Ezeregyéjszaka egyik legelbűvölőbb szereplőjét,
Nuzhat al-Zamánt az
alábbi módon ékesítették fel, mielőtt a király elé vezették: A kereskedő
"finom inget hozott neki, továbbá egy fejre való kendőt, mit ezer
dínárért vett, egy hímes török öltözéket, s topánkát vörösarannyal hímzettet,
gyönggyel és drágakővel kivarrottat. Fülébe igazgyöngy berakásos aranykarikát
akasztott, ezer dínárt érőt, nyakába arany nyakéket, mely keble gránátalmái
közül csüngött, keble alá majd a köldökéig érő drágakő kösöntyűket; tíz gömb
és kilenc félhold csüngött rajtuk, minden egyes félhold közepében egy zafírkő,
minden egyes gömböcske közepében egy rubinkő szikrázott; a kösöntyű értéke
háromezer dínár volt, csak egy-egy gömböcske ért húszezer dirhemet. Az egész
öltözet, amit ráadott, jókora vagyonra rúgott."
[196]
Több költeményben is kiemelték a korabeli költők az ékszerek ragyogását (a
Plejádok csillagaihoz, holdfényhez, napsugárhoz hasonlítva a különböző kövek
és nemesfémek megvillanó színárnyalatait), és esetenként szóltak az ékszerek
megzörrenő hangjáról is, amit erotikusnak tartottak - lévén, hogy a nő
mozdulataival kapcsolatos jelenség:
"(a lány) úgy sétál át lassudan szomszédnője sátorától,
ahogy a felhő vonul: nem siet, s nem tétováz.
Díszeinek zizegő neszét hallod, ringva lépdel,
mint mikor a szél kacér estikék között cicáz."[197]
|
A nők ékszereiket elefántcsont-ládikában tartották vagy intarziákkal díszített
kis dobozokban, és - mint személyes tulajdonukkal - tetszőlegesen
rendelkezhettek értékeikkel. Azok a szegény nők, akiknek zománc- vagy
ezüstgyűrűkre, szines üvegből készült karperecekre is alig tellett,
kölcsönözhettek is ékszereket, legalább az olyan jeles napokra, mint egy-egy
esküvő.
Az ékszerek és drágakövek a középkori muszlim emberek életében ugyanazt a
szerepet töltötték be, mint az illatszerek vagy a szép ruhák: hozzájárultak az
esztétikus megjelenés, a szépség és harmónia megteremtéséhez, védelmezték
viselőjüket. Orvosi műveik sora mutatja, hogy tisztában voltak például a
drága- és féldrágaköveknek a szervezet egyensúlyát elősegítő és fenntartó
hatásával. Színüket, anyagukat, formájukat megfeleltették a muszlim világkép
elemeivel és alapminőségeivel, ezért használták őket a díszítésen kívül
testi-lelki gyógyításra, gondolatok közvetítésére is, és fontos szerepet
játszottak viselőjük egyéniségének kifejezésében. Segítettek az isteni
harmónia beteljesítésében, és távolról sem csak az volt tehát a szerepük,
hogy viselőjükre irányítsák a figyelmet: fontos szimbólumai voltak e
csecsebecsék az absztrakt szépségnek; végső soron magának az Isten által
teremtett világnak a harmóniáját tükrözték vissza ragyogásukkal.