Előszó

Mint egy távoli, a szó legszínpompásabb értelmében véve egzotikus régió, a legősibb civilizáció kihaló fészke, úgy jelenik meg az ember képzeletében az a vidék, amelynek társadalmairól az itt egybegyűjtött írások többsége szól. E vizuális varázslat, a fantázia szárnyalása a "primitív társadalmak" életét illetően akkor is létrejön, ha az érdeklődő rendszeresen lecövekel a hazai és külföldi televízió-stúdiók távoli kalandozásokat bemutató sorozatai előtt, s mint egy idegen bolygóról, úgy nézi végig a kortárs természeti népek életmódjáról, szokásairól szóló etnofilm-feljegyzéseket, háborús riportokat, "érthetetlen" puccsokat, törzsi lázadásokat és etnikai vagy etnoregionális identitásfelmutatást. Vagyis ha korántsem ismeretlenek az indián arcok, ha korántsem megbotránkoztatóak már az érthetetlen rítusok, s ha a táplálkozás vagy a rokonsági rend bonyolultsága nehezen követhető az európai horizonthoz szokott befogadó számára, talán már megérinti a nézőt- olvasót az élményszerű beszámolók hosszú sora - de korántsem bizonyos, hogy a látottak-hallottak értelmezésére is vállalkozna. A dél-amerikai törzsi világ, a hordatársadalmak rendszere, a vándorló, gyűjtögető, vadászó csoportok mindennapi létének látványa mégis fölcsigázza a befogadni még hajlamos embert, s fölrázza abból a jólétből és védettségből, amelyben minden panasz ellenére, minden jelenkori fenyegetettség dacára még mindig sokszorosan nagyobb civilizációs biztonságban érezheti magát, mint bármely egyede az itt tanulmányozott nomád csoportoknak.

Kell ez a kontraszt. Kell, hogy a szegénység, a védtelenség, a világba- kitaszítottság látványa, képzete vagy adatszerű nyersessége ellenpéldát állítson számunkra. Kell, hogy a magunk huszadik század végi "modernségét" ne csupán azzal mérjük, mennyivel gyorsabban haladunk az utakon, mennyivel több hírforrást birtoklunk, mennyivel csillogóbb pénzt kezelünk és mennyivel impozánsabb társadalmi összefüggésekben van módunk a magunk helyzetét meghatározni a nomádokhoz képest. Viselkedésünk nyomán nemcsak abból támad kontraszt, mennyivel biztosabban, egészségesebben, teljesebben képzeljük a magunk létét az övékéhez viszonyítva, mennyire élvezzük a modernség és európaiság vagy pláne amerikaiság "többletét", a fensőbbség-, és másságtudat előnyeit, s hogyan éljük át még számos ilyen "emberfölötti" értéktartalommal megtöltött "fejlettségünket". Hanem erős kontraszt keletkezik mindeme népekről való tudásunk és az ő létük valósága között nemkülönben. S ha meg kéne határoznom, mivégre jelenik meg a Kiadó sorozatában (főképpen) a "harmadik világ" törzsi társadalmairól szóló kisebb írások válogatása, talán elsősorban e szembeszökő kontrasztok kialakítását, megerősítését tekinteném méltó válasznak. Nem mintha a magyar politikatudományt éppen a matakó törzsi jogszokásrend, a panare átmenet, a jávai falusi fundamentalizmus vagy az aché embervadászat érdekelné mostanság leginkább. De épp ellenkezőleg: mert azt hisszük olykor, hogy ha másokkal történik meg a genocídium, akkor legalább nem velünk, ha másokat fenyeget lassú átkulturálódás, az sem a mi veszteségünk, ha mások feleségeit rabolják el vagy mások férjeit uszítják radikális politizálásra, abban sem mi vagyunk a vétkesek. Azt képzeljük, hogy ha messzi távolból, színes riportfilmen látjuk a harmadik világ perifériáinak növekvő szenvedését, s ők nem látnak ugyanígy bennünket, akkor mi legalábbis a második világhoz tartozunk, s már nem is tartozhatunk soha ezután a "harmadikba". Holott politikai átmenetek, szélsőséges fajelméletek, fundamentalista felajzottságok, kultúraátvételi kényszerek, burkolt és nyílt genocídiumok ősidők óta hatnak, át- meg átmosnak immár modern kultúrákat is, primitívvé változtatnak fejlett kultúrákat, ősi hiteket és létmódokat törölnek el, kulturális fennsőbbségtudatokat terjesztenek úgy, hogy az mindig a saját kultúra kárára, a mások kultúrája ellen, s végső soron az egyetemes kultúra értéktartalmaival szemben fogalmazódik meg. Mégpedig nem másutt, mint a gazdaságban, a politikában, a mentalitásokban, az érdekek körében, a hitelvekben, az életmód-szabályokban, a hatalmi döntésekben és a politikai rendszer végrehajtó mechanizmusaiban testesül meg mindaz, amit az európai kultúra vagy az amerikai "szuperkultúra" magasleséről oly könnyen néztünk "fejlődésnek", "modernizációnak"...

Az itt közölt fordítások aligha emelkednek a könyvtárnyi szakirodalom legfontosabb alapművei közé. Mindazt, amit e témakörökről ki lehetne adni, nemhogy egy intézet, de egy egész tudományos világ sem győzné megjelentetni. E tematikus válogatás, amely javarészt tájegységi-regionális szempontú, csupán aprócska jelzése annak, amit ez írások nyomán a társadalomkutatás számos ágazata problematizált az elmúlt évtizedekben. Az itt megjelenő írások java dél-amerikai nomád társadalmi csoportok helyzetét mutatja be, s bár jobbára jelen időben, mégis olyan atmoszféra által körüllengve, mintha fél vagy egész évszázaddal(-évezreddel) ezelőtti világtájakon barangolnának a szerzők. Többségüket viszont áthatja az aggodalom is: egy pusztuló, átalakuló világról hoznak hírt a terepmunkán dolgozók - ami nem lenne baj, hiszen minden élő változik, ez létezésének talán egyik alapfeltétele is -, azonban a változások iránya nem épp valami ideális cél felé mutat. Ez ideális cél meghatározása ugyanakkor épp a változás direkt vagy áttételes sürgetését rejtené magában, sanda értékítéletet, amelyet a helyi végrehajtók feladata lenne "közvetíteni", a "fejlődés" érdekében bármi áron...

Pedig pontosan az ellenkezőjéről van szó. S a morális feladatvállalás, az elesettekért vállalt elköteleződés ezért került az első helyre az írások között: Mark Münzel épp a felkészülés, a tapasztalat, a megdöbbenés és a küzdelem személyes útján át világítja meg, milyen módon nem menekülhet a terepmunkát végző kutató a genocídium problémájának tisztázásától, hogyan nem viheti magával kutatási helyszínére egy idegen társadalom értékrendjét, s hogyan viszi mégis, hogy utóbb szószólója, önjelölt védője legyen mindazoknak, akiket a népírtás állandó vagy alkalmi, közvetlen vagy áttételes, ősi vagy modern változatai fenyegetnek. A társadalomkutató feladata azonban nem lehet csak a mozgalmi harc, tapasztalnia, rögzítenie, értelmeznie, tanítania kell mindazt, amit tapasztalt, megjegyzett, megértett és átadni képes. Ezt a szerepet, a huszadik század harmadik harmadában élő modern "mesélők" szerepét vállalta a szerzők többsége egy tőlünk távoli földrész etnikai térképének, életfolyamatainak megrajzolása, pontosítása közben.

E. R. Service a Tűzföld járatlan útjain, egyszerre jéges szél és őserdő, fókák és vadkacsák között élő "csónakos" indiánjai közé kalauzol. S ha itt csupán az éghajlat és a környezet pusztítja is az őslakosokat, életviláguk teljessége már magában véve meghökkentően nélkülözi a túlélés esélyét, mégis megélnek.

Niels Fock írása a társadalmi konfliktusok értelmezésének és a deviancia elfogadásának illetve büntetésének kérdéskörét járja körül egy törzsi szervezet szintjén. Áttekinti az emberek és csoportok közti szabályozott társadalmi akcióknak számos olyan változatát, amelyek a falusi és a települések közötti viszonyokra is kihatnak. A szerző írásainak rendszerint - mint jelen esetben is - sajátos vonása, hogy a társadalomszervezet és a konfliktuskezelés (konfliktus-szabályozás) összefüggéseit segítik áttekinteni.

Otto Zerries elemzése a nomád gyalogos népekről készült, vadászó és zsákmányoló törzsekről, melyek a folyómenti nomád népekhez képest is kezdetleges életmód fenntartói, s kultúraátvételi gyakorlatuk, életvezetési rugalmasságuk szempontjából sajátos egymásközti hierarchiába rendeződnek. Köztük helyezi el a szerző az achékat, Münzel tanulmányának nomád csoportját is, s úgy mutatja be ezeket a gyűjtögető-zsákmányoló-vadász kultúrákat, mint egységes társadalmi-szellemi komplexumokat.

Paul Henley, aki épp ennek az akkulturációs átmeneti folyamatnak elemzője, az amazóniai panare-indiánokat már nemcsak tradícióik bemutatásával elemzi, hanem a körülöttük élő kreol lakossággal kialakult és folytonosan változó kapcsolat alapján, amelyben kutatói tapasztalatként fogalmazódik meg az, hogy a primitív kultúrák megközelítésében nemcsak a kommunikációs nehézségek, nyelvi határok és életviteli próbatételek nehezítik az értékmentes feltárást, de gyakorta a legfőbb akadálya a valódi megismerésnek a kutató személye, hozott ismeretanyaga, értékrendje is. Ezzel Henley visszavezet bennünket ahhoz a gondolatkörhöz, amelyben első kalauzunk Münzel volt.

Az őserdei marginális kultúrák ismertetése a szerzők vállalt feladata - s valljuk be, a folyómenti kultúrák nomád népeinek életmódjáról, szokásrendszeréről, sajátos gazdálkodási és szellemi kultúrájáról ma már majdnem közismertek ezek a változatok. A tanulmányok érdeme (esetenként több mint negyedszázaddal ezelőtt kelt írások ezek), hogy azidőtájt néhány francia és német antropológust leszámítva alig-alig volt elmélyült érdeklődés a dél-amerikai földrész máig "érintetlen" nomádjai iránt. E dolgozatok korántsem a teljesség igényével tekintik át a dél-amerikai földrész törzsi vagy horda-társadalmait, s e tekintetben számos kiegészítésre szorulnak ma már. Azonban a nomád életmód (amely a szerzők által itt-ott használt "ősi" vagy "archaikus" jelleg helyett legalább annyira a "kortárs" jelzővel lenne illethető) számos elemének, s annak a komplex kultúrának, teljes életvilágnak érintőleges ábrázolása, melyet a szerzők célba vesznek, igencsak arról szól, hogy bármely pontján a Földnek, bármely történeti korban és bármiféle változáskényszer mellett is éppoly kerek egészek ezek a kultúrák, mint a "modernség" vagy az európai mintájú civilizáció vívmányaiként körülünnepelt más "minták". Semmivel sem szelídebbek, semmivel sem kiszolgáltatottabbak, semmiképp sem alacsonyabb rendűek, mint a román parasztoké, a brit tengerészeti hivatalnokoké, a lapp pásztoroké vagy a chicagói biztosítótársaságok fővállalkozóié. Talán egyfajta kihívásként értelmezhető, s mégis mosolyognivalóan naivnak tetszik, hogy az ubde neherek vagy az achék már nevükben, etnikai önbesorolásukban is hordják a megkülönböztető (egyben átfogó) jelentést: "emberek". Hol jobbak, hol félelmesebbek, hol elesettebbek, mint mások, de éppúgy emberek. S ha a szerzők csupán erre figyelmeztetnek e rövid regionális ismertetőkkel, már érdemes volt írásaikra odafigyelnük.

A szerzők egyenként is, együtt is a dél-amerikai bennszülött csoportokról, törzsi vagy hordatársadalmak helyzetéről szólnak, vagyis olyanokról, amelyek az államiság szintje alatt élnek. S éppen mert a kontraszt erősségét kívánjuk hangsúlyozni, került "kötetünkbe" a Nyugat-Jáva államosodott világának konfliktusait bemutató Ensering-tanulmány, amelyből az is kiderül, hogy nemcsak eltérő etnokulturális típusú (vadász, gyűjtögető, növénytermesztő, állattartó, vándorló, "gyalogos" és "csónakos", stb.) "primitív társadalmak" vannak, s nemcsak a gazdaság, a politika, a vallás, a kultúra mentén meghúzható szintvonalak vannak, amelyek alapján az idealizált társadalmi "fejlődés" is különböző lehet, hanem a kultúrák installációját, eltérő tartalmait, sajátos céljait illetően is összehasonlítások végezhetők. A "primitívség" (a szó félremagyarázott, "elmaradottságként" vett értelmében) olykor korántsem az ősi kultúrákat jellemzi, hanem sokkal inkább a modern fejlett kultúrákat vagy kvázi-modernizált politikai- és nemzetállamokat. A genocídium, a népírtás modern eszközkészletével rendelkező, ám pusztító ősi elven működő, érdekeit totális intoleranciával érvényesítő "kultúra" azonban aligha szolgál rá a tradicionális viszonyok között megszokott "megbocsátással" való összehasonlításra. A bennszülött kultúrák védekező eszköztára annyiban persze tényleg "primitív", hogy a pusztító hatást, az ellenfél megsemmisítését valóban kezdetleges, kevésbé hatékony eszközökkel próbálja elérni, mint az etnocídium kortárs irányzatai.

A kultúra, amely a nyelv, a politikai szervezet, a területi hovátartozás, a csoportjellemvonások eloszlása, a helyi közösségi struktúrák komplexitása és az ökológiai egyensúly szerint eltérő emberi-társadalmi egységeket, differenciált etnikai csoport-sajátosságokat hoz létre, s különösen az etnikai kultúrák nem az áldozatok számával mérik hatékonyságukat, nem a kiontott vér és emberélet az eredményességi mutatójuk. Talán ettől is oly védtelenek. S talán ettől érdemesek megkülönböztetett figyelmünkre.

Feltűnőnek találhatja az olvasó néhány olyan témakör beemelését a "politikai" antropológia alapszövegei közé, amelyek első tekintetre a kulturális antropológia más területeihez tartoznának (vallási rendszer, boszorkányság, vadászat stb.), de amelyek egyfelől számos, a politikai rendszerre, a törvénykezésre, a jogok és kötelezettségek gyakorlására vonatkozó megjegyzést tartalmaznak. Ezek az antropológia történetében megnevezhető korai korszakot (is) jelzik, amelyben még nem különült el a politikai berendezkedés elemzése, de az alkalmi megvilágítások mögött felsejlik a hatalom szerepe, a munkamegosztási rendszer és a társadalmi szerepek eloszlása, az ellenségképek kialakulási folyamata, a félelem, harag és agresszió levezetésének módjai, vagy éppen a manipuláció, befolyásolás diskurzusainak kezdeteiről kapunk pillanatfelvételt. A politikai antropológia ilyetén "kiterjeszkedése" ma már sokkal látványosabb: a szimbolikus beszédmódok, térkisajátítási eljárások, hárítások és alárendelések, kirekesztések és bezárások, határhelyzet-megnevezések nyelvi, testi, közösségi, térségi, vallási vagy artisztikus elemei egyaránt bekerülnek a diszciplína vizsgált témaköreibe.

A kiadványunkban közölt dolgozatokat javarészt kulturális antropológus bölcsészhallgatók fordították. Az ELTE Kulturális Antropológia tanszék tevékenységét segítő, lényegében ellenszolgáltatás nélkül végzett munkájukért ehelyütt mondunk köszönetet. Bízunk abban, hogy vállalásuk mindenki számára jelentőséggel bír, amennyiben etnikai, regionális, politikai, kulturális vagy morális érzékenysége gyarapodhat ez írások megismerésével.

Sajnos olykor a fordítási körülmények, vagy a kellő körültekintés nélkül regisztrált forrásmegjelölés megnehezíti, hogy az eredeti forrásokat minden esetben visszakereshessük. Ennek azért is volna jelentősége, mert több esetben egész kötetnyi anyag egy kiemelt részéről van szó, s a fordítás csupán egy részletre terjed ki - az ezzel kapcsolatos körülményeket az egyes tanulmányok jegyzetanyagának kiegészítéseként közlöm.

A fordítás-válogatás, melynek java része az MTA Politikai Tudományok Intézetében működő Etnoregionális Kutatóközpont szorgalmazására készült, eredetileg tematikus kiadványsorozat lett volna, amely azonban financiális szűkösségek okán nem láthatott napvilágot. Ugyanakkor a hajdani egyetlen egyetemi tanszék mellett immár négy-öt egyetemi és főiskolai kurzus is vállalja a politikai antropológia oktatását. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a fordítások elkészülését követően kiváló kézikönyv jelent meg "Politikai antropológia" címmel az Osiris Kiadó Szemeszter-sorozatában, Zentai Violetta szerkesztésében, s összeállítása rendkívül fontos forrásmunkákat tartalmaz, a tudományág korszerű ismeretanyagát áttekintő bevezetőjét pedig hiánypótlónak kell minősítenünk. Az általa válogatott tanulmányok részint építenek is a kötetünkben közölt régi forrásokra, részben sokkal inkább a tudományág diskurzus-változását tükrözik, mint az itt olvasható írások zöme. Mégis szükség van a korai források közzétételére és a klasszikus problematikák megismerésére, mert ezek nélkül a helyét kereső és rangját (okkal) követelő tudományterület mai kérdéseit csak nagy bátorsággal tudjuk elhelyezni az antropológia tudástartományai között. Az itt közölt tanulmányok kötetformájú összeállítását egyes fejezetcímek alatt látom teljesebbnek, s ekként sem gondolom teljességgel reprezentatívnak, hiszen számos szerző és szemléletmód, korszak és tematika kimaradt a terjedelmi korlátok miatt. Röviden: a Zentai-kötetben közölt írások és a kötetünkben szereplők még mindig nem fedhetik le a politikai antropológia minden érdeklődés-irányát, iskoláját és tematikus irányzatát. E feladatra majd a további kiadványok hosszú sorának lehetne vállalkoznia, ha a tudományterület végre helyére kerülhet és befogadást nyer az egyetemi- akadémiai magaslatokon.