Menthot, az utolsó ismert beavatott egyiptomi főpap - hierogrammata -, aki Krisztus előtt a harmadik században élt és írt Memphisben, érdekes, bár eléggé zavaros történetet beszél el művének egyik részében. Sajnos, csak töredékekben maradt ránk Josephus Flavius római zsidó írónak Contra Apionem című művében. Hogy ez az ügyes, élénk, művelt író, maga is negyedik rendbéli zsidó pap, mit hagyott ki, mit változtatott meg Menthot történelmi művének idevágó részében, nem tudhatjuk. De a töredék, ha megértjük különös jelzőit, így is igen fontos.

Hadd olvassam föl neked, tanítványom, az eredetileg görögül írt szöveget.

"Amenophis (Eknaton) kívánta Istent látni, mint egyik trónelődje, Horus, s közölte ebbéli vágyát bizonyos Amenophis nevű férfiúval, Paapis fiával, ki bölcsessége és a jövendő ismerete folytán az isteni természet részesének tartatott. Ez azt mondá neki, hogy az Istent csak akkor láthatja, ha az egész országot megtisztítja a bőrpoklosoktól és a többi tisztátalanoktól. Örömében a király Egyiptomban minden külsőleg hibás embert, számra nézve mintegy nyolcvanezret, összegyűjtött, s őket a Nílustól keletre fekvő kőbányákba vetteté, hogy ott a kiutasított egyiptomiakkal egyetemben dolgozzanak. Köztük azonban tanult papok is valának, akik bőrpoklosságban szenvedtek. Ama bölcs és jövendőmondó férfiú mind magát, mind a királyt féltette az istenek haragjától, ha azokat nyílt erőszakkal bántanák, annál is inkább, mert bizonyos idegenek segítséget nyújtottak volna a tisztátalanoknak, és Egyiptomot tizenhárom évig hatalmukba kerítették volna. Eme véleményét, miután szóval nem merte a királlyal közölni, írásba foglalta, azután pedig önmagát kivégezte, s így a királyt teljes határozatlanságban hagyta."

"A kőbányára ítéltek vezért választottak maguknak, egy heliopolisi pap személyében, kinek neve Osarsyphos vala, s kinek mindnyájan esküvel fogadták engedelmességüket. Ez főparancsként meghagyta nekik, hogy se az isteneket ne imádják, se az Egyiptomban tisztelt szent állatok húsától ne tartózkodjanak, és hogy az összeesküvőkön kívül mással ne társalkodjanak. Miután efféle s ezekhez hasonló törvényeket hozott, amik az egyiptomiakkal egyenes ellentétben vannak, társaival együtt harcra készült Amenophis ellen. Ő akkor öt éves fiát egyik barátjánál elhelyezte, de háromszázezer emberből álló nagy hadserege ellenére sem mert a fölkelők ellen hadakozni, mert azt vélte, hogy Isten ellen hadakoznék, hanem Memphis várába vonult vissza. Végre mégis kitört fiával, Sethosszal egyetemben, s a bőrpoklosokkal és tisztátalanokkal találkozván, őket megverte, és közülük sokat megölve, Szíria határáig üldözte. Azt mondják azonban, hogy az a törvényhozó, ki államukat szervezte, származására nézve heliopolisi volt és Osarsyphosnak hívaték, azonkívül még a Mósze nevet is viselte."

Ezekben a sorokban első pillantásra felismerheted a történeti magvat, fiam. Igaz, Eknatonnak nem volt Szeth nevű fia, s arról sem tudunk, hogy Men-nofer várába zárkózott volna a "tisztátalanok és bőrpoklosok" elől, de a többi helytáll. Néhány jeles író szeretné az említett eseményeket a jóval későbbi Merneptah király idejébe helyezni, azonban Merneptaht sohasem nevezték Amenhotepnek. Annál inkább Eknatont. Merneptahnak nem volt Széti nevű fia, de Horemhab utóda Széti volt. A nyolcvanezres szám is jobban megközelíti a valóságot, noha az meg képtelenség, hogy a király négyszerte nagyobb, képzett, jól felszerelt haderejével ne merte volna megtámadni ezt a maroknyi népet, ami nyilván nem csupa férfiakból állott, s nem is volt katonailag kiképezve. Azon meg ne csudálkozz, hogy megverte, és Szíriáig üldözte Oszarszif népét, mikor végre hosszú rostokolás után elszánta magát a várból való kitörésre, hiszen az egyiptomi s egyéb királyok története sok világra szóló győzelmet vésett türelmes kövekre, amik a valóságban egészen másként festettek. A meztelen tény csak annyi, hogy zűrzavar, üldözés, csetepaté volt, s a "bőrpoklosok" eltávoztak Egyiptom határai közül. Minden lényeges adat helytáll.

Mósze tehát a Szináj-félszigeten levő egyiptomi bányavidékre igyekezett. Útja egyenesen Meribat Kadesen vezetett keresztül. Ezt, a másként Zuinak is nevezett, nagykiterjedésű oázist egy kissé bővebben kell jellemeznem.

A "kades" szó "szent"-et jelent. Kútjait, forrásait jelképesen a "jog forrásainak" nevezték, tehát az egész pusztaság vándorló, legeltető népeinek afféle időnként megismétlődő találkozásai, istentiszteletei, tárgyalásai folytak le ott. Népszövetségszerű semleges terület volt hát, rokonnépek, szövetségesek, perlekedők agórája, üzleti megbeszélések, vallási és politikai súrlódások, pörök fóruma. Oda küldték képviselőiket, főpapjaikat, véneiket, sejkjeiket az egész félszigetről, Palesztina déli részeiről, még Kánaánból is a sátorozó népek: keniták, arabok, beduinok, habiruk, izraéliták. Ott találkoztak a Kánaánban visszamaradt Jákób-fiak, akik nem vándoroltak Egyiptomba, hanem vagy a termékeny völgyekben sátoroztak, vagy fallal körülvett városkákban éltek. Így elsősorban az említett Izraél-töredék, azután a Jószif-törzs maradéka meg a Lea-utódok némelyike, így Jehuda-Simeon, Zabulon. A Zilpa-fiak közül Áser s Gileád-Gád némely nemzetségei. Kánaánitákkal keveredett, csökevény népek, annyifelé istent imádtak, ahányan voltak, de Jákób-él emlékét makacs ragaszkodással őrizték, s egymást testvéreknek tartották. Valaha, ősidőkben, mind együtt voltak Mezopotámia pusztaságain, s a Teráhtól származott Ábrahámot tekintették ősatyjuknak. Már említettem, hogy a leszármazás nem vérségi, hanem szellemi-vallási elvek alapján történt, fajta szerint voltak arám, elámi, kenita, foinik, akkád, ammonita, moabita, edomita s mindenféle egyéb eredetűek, noha a nyelvük ugyanarról a tőről fakadt.

Ezek között a népcsoportok, törzsek, nemzetségek, nyelvek, vallások, szokások, életformák és érdekek között a Lévi-Lavju-törzs vállalta az összekötő kapocs nehéz, nagy körültekintést, tárgyilagosságot és tekintélyt kívánó feladatát. Egyik töredéke csatlakozott a Koszembe települő törzsekhez, a nép zöme azonban Kadesben élt, a szent jogok forrásainál. Mikor pedig az efráimiták Já isten buzdítására fölkerekedtek, hogy kivándoroljanak, a szétvert nép egy része szintén Kadesbe került, s ott éldegélt a Lavju-törzs székhelyén. Ez annál érthetőbb, mert az itteni Lévi-nép istene is Já volt, a féltékeny, szigorú, bosszúálló szövetségi isten, az ő nevében és védelme alatt történtek az összejövetelek, folytak a tanácskozások, dőltek el a viták, az ő bálványa, ládája - mert itt is készítettek ládát, természetesen -, az ő urimja és tummimja mondta ki a föllebbezhetetlen ítéletet, az ő törvényei szabták meg a népek kapcsolatait. Általában már évszázadok óta Hammurápi törvényei voltak érvényesek Palesztinában.

Hát ezen, a hegyekkel körülvett, forrásokkal gazdagon öntözött, pálmaligetekkel, dús mezőkkel megáldott helyen bukkant föl Uszirszafi egy alkonyaton, s kért szállást a környéken tanyázó kis kenita-arab nép egyik sátorában. Házigazdája s vendéglátója, Kaleb tekintélyes férfiú volt: nemzetségének feje, sejkje vagy "hak"-ja. Egész sereg sátor sorakozott hatalmas sátra körül, rengeteg asszony, nagy tömeg zsivajgó gyermek, cölöpökhöz kötött teve meg szamár népesítette be lakóhelyét. Kint a legelőkön pedig juhok, kecskék nyájai, tevecsordák legelésztek pásztorok felügyelete alatt.

Mószét egy fekete, gyulladt szemű, sovány legényke vezette Kaleb sátrához. Olyan marconán, mégis udvariasan viselkedett - igazi férfi módjára össze tudta már egyeztetni a hajthatatlan keménységet az udvariassággal -, mint egy nagy felelősséget hordozó katona. Igaz, fegyvere is volt: lándzsája meg hosszú, görbe bronzkése. Kaleb előtt mélyen meghajolt, és jelentette, hogy vendéget hozott. Az "atya" szótlanul intett a fiúnak, élesen összehúzta sötét szemét, s végigmérte a jövevényt.

Ő pedig szívéhez, ajkához, homlokához emelte kezét, meghajolt, békességet kívánt. Kaleb, Jefutmé fia, nagy termetű, barna arcú, éles tekintetű, szigorú ember volt. A mozdulataival takarékoskodott. Meghajolt vendége előtt hosszú, barna köpönyegében, s megigazította a fejkendőjét. Arany karperecei megcsörrentek, gyűrűi megvillantak, kendőjének lebegő szárnyai alól kibújtak hatalmas, nehéz fülkarikái. Megfogta a nyakában függő amulétot, bizonyára gonoszelhárító igéket suttogott magában. Szívesen fogadta a vendéget. Sátrába vezette. Maga mellé ültette egy szép, piros szőnyegre. Rabszolgáló jött, nagy edényben főtt bárányhúst, kosárban kenyeret, hatalmas, puffadt korsóban kecsketejet hordott elébük. Most, hogy a házigazda étellel-itallal kínálta vendégét, már nem érhette őt semmiféle baj, bántódás, még akkor sem, ha történetesen ellenség lett volna.

De hát Uszirszafi nem volt ellenség, bár Kaleb gyanakodva nézegette. Azonban udvarias volt, nem firtatta, miért utazik kísérő nélkül a szamarán, miért nincs nála fegyver, még ékszereket sem visel. Majd elmondja, amit akar, ha elérkezik az ideje. Az nem nyugtatta meg, hogy a vendég áhítatosan imádkozott, a mosakodás műveletét a legfinomabb módon végezte, előzékenységet tanúsított még a hitvány rabszolgáló iránt is, hát még Kaleb iránt! Hiszen ettől még lehetett a legnagyobb gazember, aki éppen egyszerűségével, magányosságával, fegyvertelenségével akarja elámítani az embereket. Valamelyik ellenséges nép alattomos kémje. Vagy orgyilkos, aki valakit rejtett tőrrel, méreggel akar eltenni láb alól. Tudnivaló, hogy a gazemberek éppúgy imádkoznak, s éppolyan udvariasak, mint a becsületesek.

Vacsora után, mikor ismét megmosták kezüket, Uszirszafi elérkezettnek látta az időt, hogy néhány szót mondjon magáról és útjáról. Közölte nevét, atyjául Jethrót nevezte meg, a főpapot. Kaleb tisztelettel bólintott, sűrű, barna szakálla között megjelent az első mosoly. Ezután a botot mutatta meg Kalebnek, mert észrevette, hogy szemet szúrt neki már az első pillanatra. Megmagyarázta, hogy a bot zafírmarkolatán annak az istennek a neve látható, aki elküldte őt, hogy menjen népéhez, és szabadítsa meg a szolgaságból. Kaleb figyelmesen szemlélte a botot a tűz fényében, arca mély áhítatba borult, szemét behunyta, ültében háromszor meghajolt Uszirszafi előtt. Úgy adta vissza, mintha égette volna a kezét.

- Testvérem és barátom - mondta öreges tisztelettel, ámbár fiatal volt még, homlokán, szeme körül nem mutatkoztak ráncok, hajában, szakállában sem ezüstös szálak. - Áldott ez a nap, amelyen hozzám jöttél. Házam a házad, kenyerem a kenyered, edd a békesség tiszta sójával. Istenedet nem ismerem, nevének vonásait sem értem, s bár népemmel együtt írást ismerek, tudatlan vagyok, ne vess meg érte. De ha az Isten ilyen hosszú útra küldött, méghozzá egyedül, rábízva magad az ő segítségére, s ha ekkora hivatást vállaltál az ő nevében, nagy Isten lehet.

A távolban sűrű füstoszlop emelkedett a sötét Égre, mintha kigyulladt volna egy város. Ugyanekkor fölbukkant a Hold vörös korongja. A füstfelleget lángoló piros tűz s szende, halvány holdfény világította meg. Most, mintha égzengés támadt volna, kürtök harsogtak a távolban, körös-körül más kürtök felelgettek rá. A kürtszót rettentő kiáltás követte. Mintha a föld nyílt volna meg, hogy elnyelje az emberek ezreit mindenestül. S mintha vad mámorban örvendeztek volna saját elnyeletésüknek, üvöltött a kiáltás:

- Já! Já! Já!

Ismét a kürtök riadása s utána a kiáltás, talán még hatalmasabban, mint az imént:

- Já! Já! Já!

Majd zümmögő ének lengedezett feléjük a hideg, esti szellőben.

Mósze hallott már ilyen Já-kiáltásokat Gósenben az efráimiták között. Ugyanilyen vadul, mámorosan, követelően, alázatosan, rémülten és boldogan hangzott az is, de mennyivel gyengébben. Itt a kiáltás hatalmas volt, Mósze ereiben megdermedt a vér. Mintha nem emberek, hanem vadállatok vagy kóbor lelkek - sze'irim - ordítottak volna.

Most már tudta, mi történik ott. Szinte látta az óriási oltárt, a lobogó máglyát s rajta az áldozati állatot s tevékenykedő papokat, az Égnek meredő kagylókürtöket, a leboruló néptömeget. És látta az őrjöngő arcokat, az ordító szájakat, a remegve kitárt karokat.

- Engedd meg, hogy elvégezzem esti ájtatosságomat - mondta megrendülten Kalebnek.

Ő persze nemcsak megengedte, hanem maga is félrevonult egy kissé sátrától, hogy imádkozzék. Mósze pedig egy kis dombra távozott, s elmerült ájtatosságába.

Az egész környék, az egész pusztaság viharzott a Já-kiáltásoktól, a sötétkék füst mint vörös fénytől megvilágított, óriási pálma nyúlt fölfelé.

Elhatározta, hogy néhány hetet itt tölt, mert amit látott, hallott, nyilván bizonyította Istene rendelését: ide kellett jönnie, mielőtt hozzáfog a nagy műhöz, mert itt nyeri el a szükséges útmutatásokat.

Kaleb kíséretében már másnap reggel elgyalogolt a közös áldozati helyre. Nagy pálmaligetben állt a szürke, faragatlan kövekből rakott, valóban hatalmas oltár, éppen egy forrás csörgedező vizének fejénél, feketén a ráfröcskölt alvadt vértől, tűz lobogott rajta. A tisztáson néhány tágas sátor állt, bizonyára a főpap s a papok lakóhelyei. De kimagaslott közülük egy hatalmas sátorépítmény, az efráimiták Ohel Moedjéhez hasonló. Négyfelől út vezetett a tisztásra. A magas, érintetlen, tökéletesen egyforma pálmák olyanok voltak, mint egy egyiptomi templom oszloprengetege. Emberek jöttek-mentek, juhot, kecskét vezettek, volt, aki tinót. Félmeztelen, fejkendős papok sürögtek-forogtak, vizsgálták az állatokat, vajon hibátlanok-e. Vitatkoztak, kiabáltak, vagy éppenséggel vidáman nevettek. Kalebet már messziről tiszteletteljes szálemekkel üdvözölték, egy fiatal papocska elébe sietett, megkérdezte, miben lehet szolgálatára a tiszteletre méltó férfiúnak. Kaleb láthatóan büszke volt, hogy vendége előtt ilyen tekintélyes embernek bizonyul. Arca mosolytól ragyogott. Hamarosan egész csoport vette körül őket. Kíváncsi, szúrós tekintetű, beretvált ajkú férfiak; némelyek hosszú, színes köntösben, mások egyiptomias szoknyában, kendővel a vállukon. Néhányan lándzsára támaszkodtak, de botja mindeniknek volt. Érdeklődve nézegették az idegent, kérdő szemet vetettek Kalebre. Tartózkodók voltak, nem firtatták a jövevény kilétét. Különösen a botja ragadta meg figyelmüket. Látszott, hogy szeretnék megnézni, a történetét hallani. Minden szokatlan tárgy fölkeltette kíváncsiságukat, erős érzékük volt a tárgyak lelke iránt. A bot pedig viselője méltóságának jele volt.

Ekkor a csoport egy magas, karcsú, finom csontú férfiúnak nyitott utat. Mindenki fejet hajtott előtte. Kaleb is. Ő szintén udvariasan köszöntötte őket, lehetetlen volt föl nem ismerni rajta az egyiptomi nevelést. Hol látta már Mósze ezt a csapott homlokú, feltűnően hosszú fejű férfit? Fülében azonnal lágy hárfapengés, bársonyosan szárnyaló ének meleg hangjai zendültek meg. És máris meglepetten fölkiáltott:

- Pinehasz, testvérem!

A hosszú, sovány férfi egy pillanatra rámeredt, majd fény áradt szét barna arcán, karját kitárta, s örömmel kiáltotta:

- Mósze, testvérem!

Megölelték, megcsókolták egymást. A váratlan találkozás tanúi szintén örvendeztek, fürkésző tekintetük egy csapásra barátságosan ragyogott. Rögtön tudták, hogy a "testvér" szónak mélyebb értelme van, hiszen a két férfiú semmiképpen sem hasonlított egymáshoz. A találkozásban tehát valamelyik jótékony isten művét látták, fontos esemény megnyilatkozó mozzanatát, s azonnal keresni kezdték a jeleket is, amikből az eseményekre következtetni tudnának. Valóban, jobb felől egy sas repült át az égboltozaton. Összenéztek, s elégedetten bólintottak.

Mósze pedig meg Pinehasz nem győzték nézegetni egymást. Nagyon megváltoztak mind a ketten, mióta utoljára találkoztak az anui templomban. Különösen Mósze. Most szakállt viselt, még a bajuszát sem borotválta, s egyszerű mitanni ruházatában is olyan volt, mint egy eufrát-vidéki nagyváros szukallja. Egész megjelenésén nyugodt méltóság ömlött el. Arca barnább, vihartól, napfénytől edzettebb, mint régen. Viselkedése, minden mozdulata fejedelmi. Érett, uralkodó férfiú volt. Még a szemében is ragyogott az új erő, amit Pinehasz eddig nem ismert, noha csodálkozva látta, hogy eddig is benne volt, igaz, nem ilyen lenyűgöző mértékben.

Pinehasz hegyesre nyírt szakállt viselt, ajkát borotválta, mint az ázsiaiak, olyan volt, mint egy félig-meddig egyiptomi módon öltözött habiru. De könnyed finomsága, kedves mosolya, fekete szemében égő gyermeki kíváncsisága semmit sem változott.

Azonnal karon fogta Mószét, s el akarta vinni a saját sátrába. Csakhogy Kaleb most már semmiképpen sem nyugodott bele. Uszirszafi szamarát az Isten az ő sátra felé irányította, hát ragaszkodott hozzá, hogy nála lakjék. Ebben igazat adtak neki a többiek is. Vita indult meg, Uszirszafi azonban úgy döntött, hogy Kalebnél marad, ám olyan gyakran találkozik Pinehasszal, amilyen gyakran csak lehet.

Ebben mindenki megnyugodott.

Találkozásuk csakugyan sorsdöntő volt. Ez kiderült, mihelyt együtt ültek Pinehasz sátorában, s beszámoltak életük folyásáról. Pinehasz beavattatása után egy ideig Gósenben tartózkodott, segített letelepíteni azokat a szerencsétlen kánaáni csoportokat, amelyeket a habiruk elkergettek lakóhelyeikről, elrabolva nyájaikat, fölgyújtva falvaikat, kicsi városaikat. A sziklás, terméketlen hegyekbe szorultak, míg végül az éhínség kicsalta őket onnan is, hogy Horemhab elé járulva, menedékért könyörögjenek. Hát ezekkel a szegény kifosztott, éhező emberekkel bíbelődött Pinehasz. Csakhogy, mint mondta, álmában intést kapott, menjen Meribat Kadesbe, s miután a menekültek dolgait mások is ugyanúgy el tudták intézni, mint ő, habozás nélkül útnak indult. Itt, Kadesben sem visel tisztséget. Afféle egyszerűbb papi teendőket végez, még inkább tanácsokat ad vitás kérdésekben, mielőtt a Szövetség bírái elé bocsátanák azokat. Így sok súlyos esetben sikerült elintéznie a pöröket csendesen, nyomtalanul. Nem házasodott meg, jobbnak látja így egyedül. Nem találta meg azt a leányt, akiről tudná, hogy örök idő óta testvére, s az is marad mindörökké. Egyetlen rabszolgája egy fiatal kusita legény, őt sem tekinti rabszolgájának, inkább tanítványának. Mósze az egyszerű sátorban ülve s kenyeret, datolyát eddegélve látta is ezt a legényt: kedves, szolgálatkész, csendes fiú volt, büszkén mozgott, barna szeme odaadóan csüggött gazdáján.

Mósze is beszámolt életéről attól a pillanattól fogva, hogy a felügyelőt leütötte. Szűkszavúan beszélte el, hogyan utazott egy csempészhajón Ugaritba, onnét szamáron-gyalog Raszappa mellé, Jethróhoz, az egykori követhez. Elmondta, hogy feleségül vette Jethro legkisebbik leányát, az fiút szült neki, most otthon élnek atyjánál. Míg beszélt, a sátor megtelt Cippora s a két gyermek édes, simogató, meleg jelenlétével, néma hangjaikkal, lépéseik neszével, mintha elbűvölő árnyékok suhannának el a sátor hűvös mélyén. Egy pillanatra csend támadt, mind a ketten hallgattak. Mósze tenyerével végigtörölte arcát, aztán a pusztai jelenést mondta el olyan röviden, ahogyan csak tudta. Végül felemelte botját.

- Most már joggal az enyém - mondta csaknem komoran. - Ábrahámé volt. Ábrahámtól Jiszhakhoz, tőle Jákóbhoz, tőle megint Jószifhoz került, ő azonban nem adta egyik fiának sem, halála után a királyi kincstárban hevert, míg Jethro az öreg Nebmaarétól el nem kérte. Most azé, akinek a Név szemtől szembe kijelentette magát. Az enyém.

Pinehasz hosszasan forgatta, szemlélte a botot. A jelek értelmén eltűnődött. Mikor megértette, elsápadt, ajkát összeszorította, kezével elhárító mozdulatot tett. Visszaadta a botot Mószénak.

- Sohasem mondom ki ezeket a jeleket - mondta halkan, megsimogatta hegyes szakállát, s háromszor meghajolt álltában.

Naponta találkoztak, s egyre jobban elmélyedtek beszélgetéseikben. Pinehasz a bot megtekintése óta úgy tisztelte Mószét, mintha királya lett volna. Igaz, ő csak harmadfokú beavatott volt, míg Mósze viselhette a keresztet - de nem viselte -, így engedelmességgel tartozott neki, ám ez az engedelmesség a testvéri viszony határai között maradt. Mind a ketten ugyanannak a nagy műnek részesei voltak, a mű összekapcsolta őket. De mióta Mósze elmondta, hogyan jelent meg előtte tűzben-lángban a Név, mióta megmutatta különös botját, a tisztelet átalakult hódolattá, sőt félelemmé. Megdöbbent a tudattól, hogy akit ő mint herceget ismert, akivel együtt tanult Anuban, aki a kormányzói székben ült, majd elment világgá, egyszerre úgy jelenik meg előtte, mint az Egyetlen kiválasztottja. Ez az ember, akit olyan jól ismert, s mint barátját szeretett, abban a szörnyűséges kegyelemben részesült, hogy láthatta a Tüzet, hallhatta a Hangot, kimondhatta a Nevet, minden emberi törvényen kívül és felül áll, semmit sem tesz, mond, akar a saját akaratából, minden szava egyenest felülről jön... S most itt ül a sátrában, beszélget vele, barátjának és testvérének nevezi. Jár-kel a pálmák alatt, Kaleb sátrában alszik, ugyanolyan a ruhája, mint akármelyik egyszerű Mitanni-belié... Egy kis, szürke szamáron halad célja felé... Célja pedig távolibb és hatalmasabb minden célnál, amit eddig ember el akart érni: megszabadítani a szolgaságban szenvedőket, s az Ígéret Földjére vezetni.

Félelem és rajongás szállta meg Pinehaszt. Ez az ember, az ő testvére és barátja, szemtől szemben állt az Egyetlennel, az Elsővel, s el bírta viselni a rettenetes találkozás súlyát. Egyenesen, nyugodtan hordja küldetését, a szörnyű titkot. Otthagyta családját, egyedül vágott neki az útnak... Vajon tudja-e, mi vár rá? Bizonyosan tudja, hiszen mindent tud.

Ettől kezdve a nagy feladatról tanácskoztak. A részletek egyre világosabban bontakoztak ki előttük. Először is újra meg újra megvizsgálták s megfontolták a csillagok állását. Egyiptom számára hosszú zűrzavart, bizonytalanságot mutattak a csillagok. Horemhab születésének csillagai királyságot jósoltak, de addig, amíg ez el nem következik, Egyiptom tovább rohan a pusztulás útján, birtokai fölbomlanak, a leigázott népek fölszabadulása tovább folyik. Horemhab után megint visszazuhan a Birodalom a züllés állapotába, hogy azután ismét megszilárduljon, s egy új király győzelmes hadai járják be Ázsiát. Babilon csillagai arra vallottak, hogy ezt az egyre gyengülő országot elnyeli egy másik, Assur. Ugyancsak fölkelőben volt Chatti csillaga is, meg a vele szövetkezett Amurrué. Mitanni csillaga azonban örökre lehanyatlott. Ez a nemrég még olyan tekintélyes ország máris elvesztette önállóságát, követeket nem küldhetett, egyéni úton nem járhatott... Az egymás ellen torlódó, kibontakozó erők között megnyílt hát a keskeny út, amelyen a Szolgaság Házából ki lehet menekülni.

A kisebb részleteket is meghányták-vetették éjszakába nyúló beszélgetéseik során. Pinehasz sok fontos felvilágosítással szolgált, mert Kadesben évenként egyszer összegyűltek a Szövetségbe tartozó népek képviselői, s a világ minden részéből bőséges híreket hoztak. Tanácskozásaikból pontos kép bontakozott ki egymáshoz s a nagyobb hatalmakhoz fűződő kapcsolataikról, életviszonyaikról, érdekeikről. Erejük, gyengeségük egyaránt tisztán állott Mósze előtt. Mikor pedig Mósze a Jordán mentén Kánaánon áthaladt, olyan rokon népcsoportokkal találkozott, amelyek elevenen őrizték Jákóbról és Izraélről szóló hagyományaikat. Másfelől meg olyan habiruk fészkelték meg magukat néhány városban, így például Jerichóban, Szichemben, Baásánban, Jerusálim közvetlen környékén is, akik nem tagadják rokonságukat az Egyiptomban élőkkel, meg a Szinájon vándorló törzsek némelyikével, Áserrel, Zabulonnal. Még egy fontos eredményük volt a habiru támadásoknak: Palesztinában, tehát Kánaán déli részén, ahol a hegyek a pusztasággal érintkeznek: a szövetséges Jehuda-Simeon habiru törzsnek sikerült megvetnie a lábát, s Gázába is bevonulnia. Az egyiptomi hatalom a világ e részén összeomlott, s miután a majd trónöröklő Horemhabnak is csak a belső rend helyreállítása fog sikerülni - erre vallottak a csillagok -, a feltételek kedvezőek voltak. Valóban, az Isten, aki kijelentette nevét Mószénak, csalhatatlanul mutatta az utat.

Mósze pedig nem tudta, hol is hát az Ígéret Földje, ahova népét vezetnie kell. Ez a föld valóban nem létezett, az édeni állapot szimbolikus kifejezése volt, minden lét értelme és célja, minden küzdelem jutalma, az élet rabságából való szabadulás diadala. Nem is holmi evilági tartományba, országba akarta vezetni népét, hanem ki a világból, ki önnönmagából. A világ s önmaga fölé akarta emelni. De tevékeny férfiú lévén kereste a földön a helyet, ahol népe szabadon, a maga és Isten kívánsága szerint alakíthatná ki életét, az emberiség példájául megvalósíthatná az édeni állapot tisztaságát. Gondolt az Eufrát mindkét partján elterülő Bit Aidinra. Erre apósa is figyelmeztette. Gondolt az Eufrát-Tigris között levő Harranra, mert ott élt Ábrahám népe. Még magára Gósenre is gondolt, vagyis arra, hogy népét nem vezeti ki onnét, hanem szabaddá teszi mostani lakóhelyén, s ott valósítja meg Isten Országát. Ábrahám-Jebse is ott élt valahol. Hiszen a föltételek elsősorban szellemiek-lelkiek. Csakhogy hamarosan megértette a terv képtelenségét. Annak a népnek el kell szakadnia otthonától, földjétől, egész mostani életétől, egyiptomi rokonaitól, barátaitól, egyiptomi szokásaitól, törvényeitől... mindentől, amit megszokott, amibe beleülepedett. Ki kell mennie a szabadba, a pusztaságba, az egyedüllétbe, a megpróbáltatásba. Le kell vetkeznie mindent, ami hozzátapadt. S íme, napnál fényesebben kínálkozott Kánaán. Ábrahámnak, Jiszhaknak és Izraélnek ugyancsak lakóhelye. Az ivadékok egy-egy csoportja ma is ott él. Újabb rokonok vonultak be fegyverrel s hatalommal. Készen várta a megszabadítás népét, új élettel, új ajándékokkal, s ősi hagyományokkal az Istenről, akinek nevét valamikor tudta.

Mit kell hát tenni?

Mint minden dolog a világon, ez is egyszerű volt, magától adódott. Meg kell ismertetni velük Istent. Minden egyéb isten tiszteletét, imádását, bálványképét, törvényeit el kell törölni. Ki kell hozni a szináji bányák méhéből a "bőrpoklos" népet, igen, a méhéből, mert újjá kell születnie ennek a népnek. Ki kell nyújtóznia a napfényben, teleszívni tüdejét az élet levegőjével, világosságra kell lépnie, fölemelnie fejét, kiáltania, énekelnie, imádkoznia boldogan. Először az Alvilág rabságának kell véget vetni, azoknak adni meg a szabadságot, akik legmélyebbre süllyedtek. Majd Gósenre kerülhet a sor. Az eggyé vált nép aztán visszanyeri bátorságát, félelem nélkül tekint elnyomói szemébe, nem panaszkodik többé, hanem vállalja a szenvedést, nekivág a pusztának, diadalmasan és boldogan tör előre... Mert megtalálta Istenét, Istene megtalálta őt, Isten lesz a király fölötte...

- Az én népem Isten népe lesz. Ezt akarom. Ezt akarja az, aki kiválasztott engem - mondta Mósze halkan, rendíthetetlenül. - Szövetséget Istennel s szövetséget azokkal, akik elfogadják őt.

Pinehasz szótlanul nézte. Lelkében kirajzolódott a megnyilvánult Eggyel szövetséges nép képe. Merőben más nép volt az, mint amit megszokott. Körös-körül a királyok mind istenek voltak, s a népek ezeknek az isteneknek rabszolgái. Övék volt testük-lelkük, minden vagyonuk, övék a rongyaik is. "Te vagy a Nap, fölkelsz, és éltetsz minket, neked köszönhetjük életünket!" - zengték a népek a világ minden táján. Az új nép azonban mindenestül Istené lesz. Gyermekei a kicsik és nagyok.

Íme, itt ül Mósze, kimondta, amit még senki sem mondott ki. Hatalmas, nyugodt, erős, rettenthetetlen. Pinehasz mégis aggódott érte. Sohasem féltett még annyira senkit, mint Mószét ebben a pillanatban. Tudta, milyen törékeny a vállalt feladat súlyához képest, milyen kevés kell, hogy összeroppanjon, s akkor veszendőbe megy minden. Szinte remegett, hogy ő is csak ember, baj, betegség, halál érheti... Lelke elvesztheti egyensúlyát. Másfelől bizakodással tölthette el a gondolat, hogy az Isten nem jelölte volna ki, ha gyenge embervoltában is nem volna valami összetörhetetlen.

- Szolgállak téged, és szolgálom istenedet - mondta ünnepélyesen.

Elvezette a főpaphoz, Hobábhoz.

Hobáb úgy szerepel a Szentírásban, mint Mósze kenita apósa. Így hát három apósnevünk van már: a "midianita" Jethro, aztán Reguél - más változatában Rehaél - s végül a kenita Hobáb. Ha nem választjuk szét gondosan a személyeket, akiket a nevek jelölnek, méltán csodálkozhatunk a Szentírás vagy a hagyomány pontatlanságán. Azonban ilyesmiről ezúttal szó sincs. Hobáb valóban kenita volt, s miután a Szövetség főpapnak választotta, joggal tekinthető Mósze "atyjának" abban az értelemben, ahogy a lelki vezetőt atyának nevezik. Vagy az öregembert, akinek tekintélye s tudása irányadó a fiatalok számára.

Hobáb az Ohel Moed hatalmas sátra mellett lakott, egy meglepően szerény, kis kecskebőr sátorban. Ez viszont igen csinos volt, nemcsak Hobáb házanépe tartotta rendben, hanem a fiatal papok is. A nagy, pontosan földbe vert szögeken hibátlan kötelek feszültek, a fedél sima és feszes volt, a legvadabb szélroham sem téphette föl. A környéken semmiféle állat nem járt, csak egy fölnyergelt fehér szamár álldogált cölöphöz kötve, hogy a főpap bármikor használhassa. A ganét azonnal eltakarították mellőle, ha szemetelt.

A nyílás Kelet felé nézett, a fölkelő Nap első sugarai besütöttek a sátor szőnyeges, párnákkal, rézveretes ládákkal ékeskedő belsejébe. És mert Hobáb feleségei, szolgálói más sátrakban laktak, az öreg főpap teljesen egyedül volt, elmélkedéseiben, tanácskozásaiban nem zavarta, nem is merte volna zavarni senki.

Nagyon öreg volt, de szemmel láthatóan ép és egészséges. Azonban látogatói fogadására csak nehezen tudott volna fölkelni vánkosáról, ezért Pinehasz gyöngéden marasztotta:

- Ne mozdulj, atya! Íme, elvezettem hozzád testvéremet és barátomat, Uszirszafit, Jethro főpap fiát. Most leborul előtted, s tiszteletét lábad elé helyezi az enyémmel együtt. Béke veled!

Mind a ketten leborultak a szőnyegre. Hobáb nyájasan tekintett rájuk, megrázta kék zsinórral átkötött kendős fejét, jobbjával szívét, ajkát, homlokát érintette, s meghajolt ültében. Óriási termetű ember volt, válla széles, csupasz, barna melle boltozatos. Nyírott, fehér szakáll lengett sötétbarna arca körül, mint az ezüst. Fekete szeme úgy ragyogott, mint egy ifjúé. Elégedett, vidám embernek látszott, aki sohasem gondol a halálra.

- Köszöntelek, fiaim. Békesség lebegjen rajtatok - dörmögte vastag hangon.

Ekkor gyengén tapsolt. Fiatal pap futott elő, mintha a földből bújt volna ki egy nagy varázsló intésére. Pillanatok múlva egy korsó savanyú kecsketejjel, kenyérrel tért vissza.

Először átestek az udvariasság által megkívánt kérdéseken, érdeklődtek egymás egészsége, dolgai iránt. Ezután Mósze röviden bemutatkozott, vázolta életkörülményeit. A főpap sűrűn bólogatott, vagy a fejét rázta, finom mozdulattal töltött tejet egy nagy aranyserlegbe, kínálta őket. De nem szólt, figyelmesen hallgatott. Fürge szemét ide-oda jártatta rajtuk.

- Most pedig mondd meg, testvérem és fiam, miért jöttél ide, ki küldött, mit kívánsz, mi az, ami a szívedet dobogtatja - biztatta végül Mószét, s várakozóan nézett rá.

Ekkor Mósze nagyon halkan, minden szót gondosan megválogatva elmondta, kinek a nevében jött, mi a küldetése. A pusztai jelenésről éppen csak annyit közölt, hogy Isten, a világ Ura szemtől szembe szólt hozzá, kijelentette nevét, s azóta is szól csendes magányában, elmélkedései során. Hobábot láthatóan nagyon érdekelte, szemét összecsípve figyelte Mósze arcát, tekintetét, de közben mintegy magába süllyedt, saját belső hangjaival egyeztette össze a hallottakat. Mozdulatlan volt, még azt a legyet sem hajtotta el, ami széles homlokára szállt. Aztán is sokáig ült magába merülve, mozdulatlanul, mikor Mósze befejezte szavait.

- Mutasd a botodat - mondta végül röviden.

Mósze odaadta a botját. Hobáb figyelmesen nézte, forgatta, a rávésett jeleket tanulmányozta. Arca olyan volt, mintha kőből faragták volna. Áhítatos és szigorú, mint egy szoboré.

- A jeleket nem ismerem - szólt végül. - De annyit látok, hogy szent bot ez, még az ősöké lehetett, talán nem is emberi kéz műve. Kimondanád a nevet?

Feszült csend támadt. Hobáb is, Pinehasz is előrehajolt. Mósze habozott. Szemét behunyta, arca eltorzult, keze reszketőn fogta a botot. Hosszú percekig tartott, míg összeszedte magát és döntött. Ekkor azonban kisimult, fölragyogott az arca, szeme égett. Kiegyenesedett ültében, mintha megnőtt volna, egész testét belső tűz járta át. Suttogva szólt:

- Nem kerülhetem el, atyám, tehát kimondom. Miután Ő kimondta előttem, én is kimondhatom, ha szükséges. Az Ő neve... Já-hevah... - tagolta halkan, s mélyen meghajolt, homlokával érintette a szőnyeget. - Áldott legyen mindörökre!

Ismét csend lett. Csak a jövő-menő emberek lépései csikorogtak a homokban. Mindez azonban olyan távolian hangzott, mintha a sátor magasan a föld fölött lebegett volna.

- Kimondtad hát - dörmögte a főpap megilletődve. Öregségtől bütykös, nagy ujjai ezüstszakállát morzsolgatták, szemét behunyta, meg megint kinyitotta. - Ezt a Nevet nem ismerem, fiam. De ismerem a Név első részét, ismeri népem is. Hatalmas és erős isten, félelmetes mindenki előtt, bosszújától remegnek a hegyek sziklái, hangja megreszketteti a földet, s lángja az Egekig csap, viharban száguld és üvölt... Szövetségünk Istene. De a név másik részét nem ismerem. Magyarázd meg, fiam, hallgatlak.

Ekkor Mósze halkan, tömören megmagyarázta a Név második részét: a befogadó, a szerető, az ölelő, a tűrő, a megbocsátó, a szerelmes Isten értelmét, Hevahét, az Égi Asszonyét. Majd a két Név együttes értelmét tárta a főpap elé. Végezetül a Név egyéb értelmére is világosságot vetett: az időtlenül létező, időben megvalósuló, sohasem változó Isten misztériumára. A jelek számértékeit is megmondta, s kifejtette, hogy e számok az át nem léphető Kör szellemi őreinek titkos számai, fogadalma azonban tiltja, hogy többet is mondjon.

Mondanivalóit azzal zárta, hogy ez az Isten az Egy, az első megnyilvánulás, minden létező tőle származik, az Ő teremtménye, az istenek és istennők seregei is, akárcsak az örökkévalóságok, a "kerekek", amiken a teremtés száguld. Hozzá képest minden hiúság és semmiség. Láthatatlan, megfoghatatlan, érzékelhetetlen. A szavak meddők, ha Őt akarják leírni. Sem érzékkel, sem értelemmel meg nem közelíthető, csak megélhető. Ahogy ő élte meg a puszta magányában, mikor érzékeit eltompította a déli Nap forrósága, értelme pedig szunnyadt.

Amit mondott, sem Hobáb, sem Pinehasz számára nem volt érthetetlen. Hobáb maga is tapasztalt már ilyen, bár halványabb pillanatokat, hiszen arra törekedett egész életében, hogy magányos meditációi a legmagasztosabb lelkiállapotba emeljék. Pinehasz pedig anui tanulmányai során megtanulta azokat a testi-lelki gyakorlatokat, amiknek révén ez az állapot elérhető. De persze, egyikük sem jutott el oda, ahova Uszirszafi, a kiválasztott. Tudták, ilyen ember évszázadok alatt ha egy születik.

Azonban a főpap, bármilyen bölcs, tapasztalt, nagy tudományú ember volt, mégis a puszták fia. Hitt az istenekben, istennőkben, gonosz lelkekben, láthatatlan erőkben, de csak ha jelét adták létezésüknek. Mósze istenében sem kételkedett, azonban mégis, mégis valami szokatlan, csodálatos jelét kívánta látni. Legalább annyit, hogy Uszirszafi a természet valami akármilyen csekély részén uralkodik istene segítségével. Vagyis ha mágikus erővel rendelkezik. Hiszen az ő istenénél alsóbb hatalmak kell hogy engedelmeskedjenek, s kell, hogy Uszirszafi a Névvel uralkodjék rajtuk!

- Fiam - mondta -, nálad kisebbek is meg tudják tenni, hogy a halott madár ismét életre keljen és repüljön, vagy hogy valamely talizmán segítségével megöljenek valakit, aki távol van. Te mit tudsz mutatni nekem? Legalább annyit tégy meg, hogy botodat változtasd kígyóvá. Ez nem nagy dolog, sokan megteszik itt is.

Mósze megdöbbent az öreg kenita szavaitól. Megdöbbent és elcsüggedt. Hát miért beszélt ő Istenéről, ha utálatos varázslást kíván tőle? Silány bűvölést, amilyet szerte a világon művelnek, Egyiptomban is, szemfényvesztők, kóklerek, csudamutogatók a szájtáti nép, az alamuszi papok, a tudatlan királyok bámulatára? Hát oda süllyessze Istent, ahol a botokból varázsolt kígyók fetrengenek?

Hobáb észrevette s megértette az Uszirszafi keblében dúló harag jeleit. De egy vonás sem rezzent meg barna, nyugodt arcán, nehézkes ujjai zavartalanul játszottak ezüstszakállában.

- Fiam - mondta nyájasan. - Jól tudom, hogy amit kívánok, nem méltó sem Istenedhez, sem hozzád, sem hozzám. Mégis érts meg. - Ujjával kimutatott a térségre. - Ott olyan emberek járnak-kelnek, akik a te Istenedet nem ismerik. Szegény, mindig rettegő emberek. Számba veszik a kedvező meg a kedvezőtlen napokat, figyelik a madarak repülését, s ha valamiért vissza kell fordulniuk, inkább nem mennek sehova, úgyis szerencsétlenség érné őket. Ha szamaruk, tevéjük lába megbotlik, elhárító fohászt suttognak. Amulétet akasztanak újszülöttjeik nyakába, még az állatokéba is. Hiszen te is tudod, így van ez mindenütt. Mit szólsz tehát, ha követelik, mutasd meg Istened hatalmát a gonosz erők fölött? Magyarázol nekik, mint nekem, tevékeny meg befogadó erőkről, tűzről, és vízről, férfiúi teremtésről, női befogadásról, első Fényről? Kijelented, hogy nem nyilvánul meg a te Istened, azonban mégis megvalósul? Hogy nem az időben létezik, s mégis létezik? Ó, fiam, akkor vagy félve elkerülnek mint megszállottat, mint szent őrültet, vagy agyonvernek mint csalót. És istened sohasem valósítja meg azt, aminek megvalósítására elhívott.

Mósze azonban nem hallgatott a bölcs atyára. Arca lángolt, szeme fénylett, homlokán kiduzzadtak az erek. Érezte, olyan düh ragadja el, amilyen a felügyelő agyonütésekor.

Fölpattant ültéből, mintha el akart volna rohanni. De megállt, földhöz vágta botját, s megvető hangon kiáltotta:

- Hát legyen úgy, ahogy akarod!

Nem egészen úgy értette, ahogy mondta. Vad indulatában oda akart vágni mindent, a bottal együtt. Ha Jáhveh ilyen feladatra szemelte ki, ha nem tudja mással, mint varázslattal, bűvöléssel szolgálni őt, ha le akarja süllyeszteni a bálványimádók, a mágusok, a szemfényvesztők, a kóklerek meg a szájtáti nép színvonalára, ha meg akarja alázni, ő egy lépést sem tesz. A "legyen, ahogy akarod" tehát nem Hobábnak, hanem Jáhvehnak szólt. Válasszon mást, küldjön el mást, tegyen, amit akar. Ő nem hordja tovább a botot. Hanem visszafordul, hazaüget szamarán Cipporához, gyermekeihez, Jethróhoz s nyájaihoz. És miután földhöz vágta a botot, valóban ki akart sietni a sátorból.

De mi történt?

A bot abban a szempillantásban tekergőző, fejét fölpeckelő, sziszegő kígyóvá változott. Mósze kővé meredve bámulta, Pinehasz fölugrott, hogy kitérjen a kígyó elől, ijedtében halkan elkiáltotta magát. Csak Hobáb maradt nyugodt és mozdulatlan. Szemrebbenés nélkül figyelte a kígyót.

- Emeld föl a farkánál fogva, s változtasd vissza bottá - mondta Hobáb.

Mósze most már alázatosan lehajolt, gőgje elszállt, mint a füst, csupán zokogó alázat maradt benne. Könnyei a torkát fojtogatták. Nem szólt, nem is szólhatott, hanem megragadta a kígyó farkát s fölemelte. Íme, bottá változott vissza.

- Nos, fiam, ennyi elég - mosolygott Hobáb. - Tartsd meg a botot, és járj vele békén Istened útjain. Amit Istened a te száddal kíván, megteszem. A kígyó igazi kígyó volt, a Tudás Kígyója. Já jelképe, s a bot igazi bot megint. Istened neve hatalmas.

Fölemelte mindkét karját, szemét behunyta.

Mósze tudta, milyen hatalommal rendelkezik. Az esemény mégis megdöbbentette. Hát valóban megtehet mindent, amit akar? Más valamit tudni, s más tapasztalni! Most tapasztalta, hogy úgy játszhat a természet erőivel, ahogy akar. Ám érezte ennek veszélyeit is. Ha nem vigyáz, s a maga érdekében használja ezt az erőt, elveszett ember. Ha csak egyszer is letér a tökéletes önzetlenség útjáról, ha csak egyszer is uralkodik rajta saját dicsősége, ha csak egy embert is a saját szolgálatára akar kényszeríteni, méltatlanná válik a Név kimondására. Ahogy Isten megnyilatkozott előtte, ugyanúgy el is zárkózik. Lehet, hogy csodákat akkor is tud tenni a Név birtokában, az emberek bámulatát, hódolatát, engedelmességét, félelmét ki tudja csikarni, de ha mindez hiúsággá válik, a vége pusztulás. Kezében a bottal, amely akármikor kígyóvá változhat, ha akarja, sőt egyéb, sokkal csodálatosabb csodákat is tehet, éppúgy eltávolíthatja az embereket Istentől, mint ahogy hozzá vezetheti. Tudok bűvölni - állapította meg Mósze. - De hát erre való-e a Név? Nem tudnak-e mások is ilyen vagy olyan név segítségével, és mégis gonoszok? Nem, nem, soha hiába ki nem ejtem a Nevet! Csak végső esetben, csak az ő dicsőségére!

Ezután Hobáb nyájasan elbocsátotta őket.

Ámde Mósze csodájának egykettőre híre futott egész Kadesben. Mószét mindenki alázatosan köszöntötte, fejet hajtott előtte. Meghívták a tanácskozásokra, véleményét tisztelettel hallgatták, magyarázatait sűrű szakállsimogatások között elfogadták. Tetszett nekik, hogy olyan szerény, szűkszavú, tiszteletteljes. Tanultsága lenyűgözte őket. Éles ítélőképességét, rendíthetetlen igazságosságát bámulták. Uszirszafi-Mósze afféle magányos bölcs lett közöttük, Isten Embere, aki nem visel tisztséget, mégis uralkodik a puszta szavával. Ha megjelent szerény öltözetében, utat nyitottak neki, mintha egy sereg fullajtár futott volna előtte. Járását, arcát figyelték. Étkezéskor neki adták a bárány fejét, de még a szemét is.

Kaleb, Hobáb egyenesen kijelentették, hogy szívesen hozzáadnák valamelyik lányukat, akit éppen választ. A sátrak mögül vagy vízért menet fekete, villogó szemű, délceg járású lányok pillantottak felé. Mósze megtisztelőnek tartotta az ajánlatot, de ragaszkodott magányához. Mit is kezdhetett volna ezekkel a bolondos-buta kis leányokkal? Cippora visszavárta őt, Cippora volt az egyetlen, aki az idők kezdete óta társul szegődött hozzá az idők végezetéig, s még őt is el kellett hagynia Istenéért. Sem teste, sem lelke nem kívánta a szerelem játékait.

Régi szokása szerint el-elbarangolt a környéken, egyedül. Most is szerette a sürgő-forgó nép nyüzsgését. Csilingelő tevék, szamarak érkeztek, indultak, karavánok haladtak át az oázison, s pihentek meg egy-két napra. A pusztaságból különös emberek jöttek. Sokféle nyelv pergett a pálmák alatt: arab, foinik, amalekita, edomi, kenita, kánaáni, egyiptomi, kusita, arám... És ahányféle nyelv, annyiféle szakáll: fekete, vörösre festett, kékre festett, ezüstös. Nagy, bozontos mezopotámiai, hegyesre nyírt habiru. Bajuszos meg borotvált ajkak. Meg csupasz arcok is, mint az egyiptomiaké.

Meribat Kades olyanféle hely volt, mint az arabok Mekkája. És ahogy az ottani kultuszhelyeket, a Kaába-követ, a Zem-zem forrást, a bálványokat, maccébákat és épületeket egy nemzetség birtokolta; ugyanúgy itt a Lévi-törzs volt a birtokos. Nem jogilag ugyan, ahogy manapság értjük ezt a fogalmat, hanem az ősiség hagyományai alapján. Nem volt a lévitáknak sátraikon, ruháikon, használati tárgyaikon kívül semmijük, éppen ezért tölthették be a közvetítő szerepét a népek között. Ők tartották fenn a Szövetség Sátrát, ezt a hatalmas, két részből álló bíbor-, vászon- és bőrépítményt, amely a világot ábrázolta szféráival, csillagaival, csillagjárásaival együtt. A négyszínű bíborfüggöny mögött ott állt remekbe készült állványán Já hétféle anyagból alkotott képe. Ott őrizték a jóslóeszközöket meg az ugyancsak jövendőmondásra szolgáló kis istenalakokat, a teráfokat. Ugyancsak ott voltak a régi szent edények: aranytálak, serlegek, füstölők s az istentiszteleti ruhák. A léviták abból éltek, hogy szolgálták istenüket, áldozatokat mutattak be, ünnepeket rendeztek, őrizték a Szövetség népeinek írásait, kalauzolták az idegeneket, sátrakat látogattak, tanácsot adtak, gyógyítottak, imádkoztak, amulétokat készítettek, olajba, vízbe nézve rejtett dolgokat, eseményeket láttak s közöltek, röviden: Já mindenesei voltak. Bebarangolták a pusztaságot is, híreket vittek-hoztak, üzeneteket adtak át. Abból az áldozati húsból, gyümölcsből, kenyérből, olajból éltek, abba a vászonba, bőrbe öltözködhettek, amit maguknak megtarthattak szolgálatuk szerint, vagy amit az önkéntes adományokból maguk közt szétoszthattak. Senki sem gyanúsította őket azzal, hogy a szívük ide vagy oda húz, ennek vagy annak az érdekében tesznek vagy nem tesznek valamit, hogy megvesztegethetők. A Lévi-törzs tagja akkor is Já szolgája volt, ha nem tevékenykedett az Ohel Moed vagy az oltár körül, hanem nyájat legeltetett a hegyekben, mesterséget folytatott, vagy éppen nem csinált semmit. Fiai Jákób s Lea fiainak vallották magukat s egész sor más nép rokonainak, testvéreinek. Éppen azért nevezték őket Lavjuknak, azaz csatlakozóknak, mert külön törzsi érdekeik, törekvéseik nem voltak.

Milyen törvények uralkodtak ezen a különös helyen?

Elsősorban időtlen vallási törvények, amiket még maguk az istenek nyilatkoztattak ki az embereknek. E törvények annyira mélyen gyökereztek a legkülönbözőbb törzsek tudatában, s olyan változhatatlanok voltak, hogy nem kellett bőrre, papírra írni, kőbe vésni őket. Így például mindnyájan az anyakecske tejében főzték meg a gödölyét, kövön morzsolt árpából sütöttek áldozati kenyeret a nagy tavaszi ünnepen, Niszan hó holdtöltekor bárányt ettek vörös boros, csípős mártásban, keserű füvet hozzá s kovásztalan kenyeret, ahogy valamikor, még a kőkorszakban táplálkozott az ember. Ugyancsak kőkéssel ölték meg az áldozati állatot. Istentiszteleten, ünnepen tiszta, fehér vászonba öltöztek, emlékezvén a korra, amikor még nem használtak festékeket. Áldozataikat a szabad Ég alatt, leginkább dombon vagy hegyen mutatták be. Körtáncot jártak az év némely éjszakáin. Tisztelték a vendégjogot: amíg valaki sátrukban, táboruk területén tartózkodott, biztonságban érezhette magát, akár barát volt, akár ellenség. A vándornak okvetlenül adtak szállást, az éhezőnek ételt, a szomjazónak italt. Széltében-hosszában hódoltak a vérbosszú törvényének negyed-, sőt hetedíziglen, de vigyáztak a kutak tisztaságára, képtelenség lett volna valamely ellenséges nép kútjait betömni, bemocskolni. A halottat, döglött állatot elföldelték, akárhol akadt útjukba. Tisztelték egymás isteneit, legföljebb elhurcolták őket győzelem esetén, de hát így volt rendjén, az isteneknek is el kellett ismerniök vereségüket. Ha a maguk választotta bírák valamely ügyet eldöntöttek, mindnyájan megnyugodtak benne. Vad, barbár, szegény, nehéz életű emberek voltak, de életüket szigorú szokások irányították.

Évszázadok óta ismeretesek voltak itt is Hammurápi, az istenkirály törvényei. A nagy uralkodó mindenütt érvényre juttatta csodálatos törvényrendszerét, s ez akkor sem ment veszendőbe, mikor óriás birodalma összeomlott, a meghódított országok és népek pedig leszakadoztak róla. A törvények élete igen szívós, akkor is ragaszkodnak hozzájuk, ha közvetítőjük évszázadok óta porlad, az istenek pedig, akik diktálták őket, visszavonultak szűkebb határaik közé.

Csodálkozzunk hát, hogy a Mószénak tulajdonított törvények gyakran meglepően hasonlítanak Hammurápi törvényeihez? Hiszen egész Kánaán, le a pusztákig, az ő uralma alá tartozott valaha, valóban a "négy égtáj" korlátlan királya olt.

Elég azonban annyi, hogy Mósze Meribat Kadesban nemcsak megismerkedett népének rokonaival, barátaival, ellenségeivel, hanem otthonra is talált köztük, részt vett életükben... Istenének hatalmát elfogadtatta velük; bár magát az Istent nem, hiszen még nem volt itt az ideje megismertetésének. Őt tisztelték, féltek tőle. Tervét elfogadták. Ez a terv pedig nem volt más, mint az Egyiptomból kihozandó nép eggyékovácsolása és felvétetése a Szövetségbe.

Mikor elbúcsúzott Kadestől, szívbéli barátokat s munkatársakat hagyott maga mögött. Hobábot fehér szamarára ültették, s Pinehasz, Kaleb meg mások társaságában elkísérte egy darabon. Majd megölelték, megcsókolták egymást, áldást mondtak a távozóra, jószerencsét kívántak neki, lelkére kötötték, hogy szolgáljon híradással. Ezt egyébként nem is kellett volna mondaniok, mert a hírek hihetetlenül gyorsan terjedtek a puszták fiai között. Karavánok, jövő-menő utasok, lógós katonák, szökött szolgák, kereskedők számoltak be a világ eseményeiről az esti tűz mellett. Így Uszirszafi is aligha cselekedhetett olyasmit, amiről egy-két nap alatt hírt ne szereztek volna.

Pinehasz szerette volna elkísérni Mószét a bányákba, majd Gósenbe is, de ő jobbnak vélte, ha marad. Minden eshetőségre, még az áruláséra is gondolnia kellett. Pinehasz pedig, mint egykori tanulótársa s szintén beavatott pap, testvére volt, benne tökéletesen megbízhatott.

Egyiptomban ekkor a két fogadott fiú, Szekaré meg Tutanchaton uralkodott. Már ha uralkodásnak lehet nevezni szánalmas kapkodásukat, torzsalkodásukat, gyámoltalanságukat. Horemhabnak elég munkát adott a belső rend megszilárdítása és fönntartása. Csapatait ki kellett vonnia Ázsiából, még a Szinájon levő bányákból is.

A nemrégiben még hatalmas birodalom tehát összeroppant. A leigázott népek, vazallus országok most ugyanolyan szemtelenül gúnyolódtak rajta, amilyen alázatos hódolattal fetrengtek egykor Őistensége trónusa előtt. Adót már régóta nem küldtek. Fejüket magasra emelték, világbirodalomról álmodoztak, gazdagságról, fényről. A kiskirályok, hercegek, városfejedelmek mindenike világhódítónak tekintette magát. Egymással s egymás ellen szövetkeztek, hadjáratokat folytattak, városokat ostromoltak, és romboltak le, népeket tettek földönfutókká, gabonaföldeket égettek föl, nyájakat raboltak el... Aton gyermekei lelkes szabadságvágyukban pokollá változtatták a világnak e részét.

Egyiptom tovább süllyedt a nyomorúság útján. Az elűzött istenek s papjaik csúfos bosszút álltak elűzőiken. Mindent vissza! Vissza a birtokokat, vállalatokat, falvakat, bányákat Ámunnak. Vissza az elkobzott kincseket, alapítványokat és jogokat Ptáhnak, Hathornak, Eszitnek, Konszunak s a többieknek. Vissza az adókat, a szolgáltatásokat. Vesszen Aton egyháza, pusztuljon minden "keresztes". Végig az egész Nílus mentén harci kiáltás, bosszúlihegés, jajszó viharzott. Akik kosszarvat viseltek, halálra keresték a kereszt viselőit. Az eddig mellőzöttek kárpótolták magukat. De ezt már ismerjük.

Tutanchaton, a beteges, félénk gyermekifjú áthelyezte székhelyét Thébába, Eknaton gyönyörű új fővárosa kiürült. Kertjeit, tavait finom homokkal hordta be a sivatagi szél, oszlopai ledőltek, tetőzetei berogytak, köveit, gerendáit, mozaikcserepeit széthordták a parasztok. Erődítményei rablók, tolvajok, gyilkosok, csavargók, üldözöttek búvóhelyeivé váltak. A romba dőlt utcákon sakálok meg hiénák kóbor kutyákkal verekedtek, dögkeselyűk szállták meg a paloták romjait, denevérek ütöttek szállást szeméttel megtelt termeiben. Pusztulását a thébai Fehér Ház meg a sértett istenek papsága csak siettette. Hiszen az átkozott gonosztevő, a Gyűlölt Álmodozó, a hamis király székhelye volt, bűnök, csúfságok, istenkáromló élet fészke, pusztuljon hát mennél gyorsabban. És pusztuljanak vele mindazok családostul, nemzetségestül, akik hívei voltak. Mindenki, aki valaha támogatta a gyalázatos hazudozót romlásba vezető útján. Mindenki, aki megtagadta Ámunt vagy a többi isteneket. El velük, a Birodalom tönkretevőivel.

Míg Tutanchaton nevét megváltoztatva Tutanchámunra - hányan változtatták meg a nevüket ekkor nagy sebtiben! - Thébában székelt, uralkodótársa és "testvére", Szekaré vagy Szmenchkaré Zo'anba helyezte át székhelyét. Félő volt ugyanis, hogy akár Amurru és szövetségesei, akár Chatti, netán e kettő együttesen, rátámad a Deltára, föltámasztja a néhai hikszosz-birodalmat, s végképp tönkreteszi Egyiptomot. A határon ugyan ott álltak Horemhab csapatai, de ki bízhatott mostanában bennük? Új veszély is bukkant föl a partvidéken: peleset, azaz filiszteus beszivárgás fenyegette az egész Deltavidéket. Ez a nép, szigeteiről elindulva, itt csendesen, ott erőszakkal megvetette lábát a kikötők sorában, föl a foinik vidékekig. Szekaré pedig hősiesen elhatározta, hogy rendet teremt, az utolsó órában megmenti a Birodalmat a barbárok mindenféle fegyverkező hordáitól.

Fiatal, nyegle, konok férfiú volt Szekaré, éppen ellentéte a beteges, félénk, visszahúzódó Tutanchámunnak. Termetre arányos, arca csinos. Végtelenül tudott gyönyörködni önmagában, tükörbe nézegetni, forgolódni. Hidegen, uralkodóian mosolyogni, pattogni, rendelkezni, büntetéseket osztogatni, embereket fölemelni s váratlanul lesújtani. Eknaton olyan egyszerűen öltözködött, mint egy közkatona. Szekaré bíborban, patyolatban járt, arannyal borított, piros cipőt viselt. Eknaton megvetette az ékszereket, gyötrelem volt számára, ha csillogó-villogó királyi díszben kellett mutatkoznia. Szekaré rogyásig rakta magát ékszerekkel. Személyesen kutatta fel a kincstárak régi remekeit, s hosszas válogatás után akasztotta magára. Csillogott-villogott rajta a nyakék, karperec, fülönfüggő, bokaabroncs, gyűrű, lánc, násfa, övcsat. Ahová csak ékszert akaszthat, húzhat, köthet az ember, mindent elborított aranyaival, drágaköveivel. Szemét, arcát, körmeit festette. Amilyen nyomorúságos volt a Birodalom, olyan ékes-fényes volt ő.

Érdekes párhuzamosság figyelhető meg, fiam, az elmúlt állapotok s a mostaniak, az akkori személyek s a most szereplők között. Thébában Tutanchámun, Zo'anban Szekaré, mint annak idején Eknaton meg Mósze. Az egyik szelíd, visszavonuló, tehetetlen, a másik erőszakos, mozgékony. Az egyik víz, a másik tűz. De mégis mekkora különbség a hasonlóságban! Mintha ezek az emberek, ezek az állapotok torz tükröződései volnának amazoknak! Aton, a Nap lehanyatlott (bár mint magát a Napot megsemmisíteni nem lehetett), az árnyékok megnyúltak, a világ elborult, s megtelt a sötétség lopakodó, gonosz, kiszámíthatatlan démonaival. Amekkora a különbség Eknaton meg Tutanchámun, Mósze meg Szekaré között, Eknaton s Mósze viszonya meg az övék között, akkora volt a szakadék, amibe Egyiptom zuhant.

De hát miért nem avatkoztak az események folyásába olyan nagy egyéniségek, mint Tiy, a királyi Anya, Eye, a királyi főtanácsadó, Horemhab, a fővezér?

Nos, a királyi Anya is, a főtanácsadó férj is részesek voltak abban, hogy a világbirodalomnak világbirodalmi istene legyen. Gőgjükben, telhetetlenségükben segítettek egy mozgalmat, aminek le kellett volna győznie a hazai meg az idegen istenek egész seregét. Hogy amint egy úr van a földön, egy úr legyen a Mennyekben is. Igaz, ezt nem odaadó hittel cselekedték, ám annál gonoszabb. Eknaton így imádkozott: "Belélegzem az édes leheletet, ami a Te szádból árad. Szemlélem a Te szépségedet mindennap. Az a kívánságom, hogy szép hangodat halljam, mint az északi szélét, amely élettel ifjítja meg csontjaimat, így ifjítson meg a Hozzád kapcsoló szeretet. Nyújtsd ki kezeidet felém, amelyek a Te szellemedet hordozzák, hogy elvehessem, és általa éljek. Nevezz a nevemen mindörökké, s életem sohasem szűnik meg." Mert ő hitt, rendíthetetlenül hitt a csontjait megifjító életben, az örökkévaló szeretetben, abban, Aki nevén nevezi, s mindörökké élteti őt. De Tiynek is, Eyének is csupán érdek diktálta forma volt, hasznos eszköz a hatalom kieszközlésére. Igaz, mikor Eknaton komolyan vette, amit ők csak politikának szántak, szakítottak vele, igyekeztek annyi akadályt gördíteni útjába, amennyit csak tudtak, s titokban paktáltak az elkergetett istenek papjaival. Nagy részük volt benne, hogy a szerencsétlen fiatal király minden reménye összeomlott, s oly sok testi-lelki gyötrelem közben, Istenéhez az utolsó pillanatig ragaszkodva, az örök életbe vetett hittel, de keserű búcsúval az ajkán, idő előtt halt meg. Hát egyelőre jobbnak látták kerülni a nyílt beavatkozást a két árnyékkirály dolgaiba.

Tutanchámun nem sok vizet zavart, napjai gyermekes játékok és semmittevés közben teltek. Fiatal felesége, Anchsenpaaton, Eknaton vézna kis leánya, ugyanolyan gyermekes, ártatlanul ostobácska volt, mint ő. Egyikük sem kívánt mást, mint szép ruhákat, ékszereket, játékot, táncot, zenét, nyájas arcokat, kedves, engedelmes szolgákat, szép ünnepeket. Szekaré meg csak hadd tetszelegjen a nagy királyok pózában, legalább elvégzi a mocskos munkát, amiben sem a királyi Anya, sem Eye nem óhajtott részt venni. Ők csak éveken át gyűjtött kémjelentéseiket bocsátották rendelkezésére hallgatag Ámun-papok útján, s tétettek el az útból mindenkit, akit fölöslegesnek ítéltek. Igen, legyen csak az ő keze véres, vájkáljon a szemétben, rontsa el még jobban, ami már úgyis elromlott, tegye magát alkalmatlanná, átkozottá - s aztán pusztuljon mennél hamarabb.

Horemhab? Ő bizony sohasem gondolt rá, hogy király legyen. Birkózott a felszabadult romboló erőkkel, ahol s ahogy csak tudott. Igyekezett fegyelmet tartani züllő seregében, fegyvereit Ámun föltámadt hatalmának megszilárdítására használta. Atonnal s egyéb istenekkel ugyan nem sokat törődött, akár barátja, a részeges orvos, de csak egy módot látott az ország állapotainak rendezésére: Ámun uralmának támogatását.

Ha azonban ő nem törődött is a tiarával, gondoltak rá mások. Egy szép napon a királyi Anya Eye társaságában fogadta, s érdemeinek elismeréséül fölajánlotta Baketaton kezét. Az öregedő katona szinte szédült a meglepetéstől. Hát lehetséges? Megkaphatja végül az elbűvölő hercegnőt, aki sok-sok éven át hidegen uralkodott a szívén, s aki miatt nem házasodott meg, bár népes családja lehetne, ami a korát illeti? Aki, mint egy távoli, gonosz csillag, ragyogott előtte, s betöltötte gyötrő sugaraival? Hiszen végül már nem is szerelem volt ez, hanem saját akaratának próbatétele, üldöző rögeszme, sértett hiúság, eltéphetetlen lánca a gyűlöletnek! Csaknem lehetetlen feladatokkal birkózott meg, hogy sarokba szorítsa a szép hercegnőt, s igent kelljen mondania. Tűrte Eye aljasságait, hízelgett, szövetségese volt, s naponta okádott e szövetség miatt. Kötéltáncot járt a szívének oly kedves király meg az oly utálatos Eye érdekei között. Elviselte a királyi Anya alattomos kémkedéseit és fondorlatait. Ó, nemcsak a Birodalomért! Ha őszinte akar lenni - s ő aztán őszinte volt! -, meg kellett vallania, hogy Baketatonért is. Most pedig elérkezett a pillanat, amikor az Anya s a mostohaapa együtt kínálják neki Baketatont!

De hátha a hercegnő tudtán, akaratán kívül? Hátha csak kecsegtető tét valami olyan cél érdekében, amit az ő ostoba elméje nem lát tisztán?

Csakhogy ezúttal nem így volt. Azaz így volt, de a hercegnő csodák csodájára nem tiltakozott. Feleségül ment Horemhabhoz. Már öregedett bizony, de azért szép volt, fürdők, dögönyözők, ruhatervezők, ékszerészek, festék- meg kenőcskészítők gondoskodtak szépségéről, nem hagyva említés nélkül, hogy maga is mindent megtett, s értett is hozzá. Hiszen egyéb célja nem volt az életben, mint szépnek lenni, szépnek maradni, hódolatot kelteni, uralkodni megközelíthetetlen, szinte már nem is földi testiségével. Gyermekkora óta erre használta minden képességét. Szép volt hát még most is. És a "szajha, akit még nem érintett férfiú", mint a koponyalékelő nevezte, életében először boldoggá tett valakit. Igaz, csak a nászéjszakáig tartott a boldogság, mert úgy összerugdalta, karmolta, úgy leköpdöste, gyalázó szavakkal, káromlásokkal úgy elhalmozta, vad sikoltozásaival úgy megszégyenítette a boldog katonát, hogy azonnal Szakkarába, állandó főhadiszállására utazott. De hát a házasság megtörtént. A korsót eltörték, a lakodalmi ünnepet megtartották, s ő a szépséges hercegnő férjének mondhatta magát. Megalázottságában nem is tudta, hogy a trónhoz vezető lépcső legmagasabbjára már fellépett. Tiy meg Eye nagy szeretettel vejüknek, fiuknak nevezték.

Ha csak futólag elemezzük is ezt a kort, föltűnik, milyen elasszonyosodás ment végbe Egyiptomban. Már Nebmaarén is a felesége uralkodott. Tiy példaképe Hacsepszut királyné volt, de bizony Nebmaare nem volt Tutmósze. Egyetlen fia, Eknaton nőiesen passzív, álmodozó, a szépségért rajongó, költői, művészi érzékkel megáldott érzelmi ember, külsejében sem mutatott sok férfiasságot. Nagy, lobogó szeme, húsos, finom ajka, széles csípője, vaskos lábszára, gyengéd, finom keze inkább nőre vallott, mint férfira, csupán lelógó, nagy álla volt férfiasan makacs. Apósa és mostohaapja vénasszonyhoz hasonlított. Ilyen volt a jelleme is: ravasz, korlátolt, erőszakos, alattomos, kapzsi, állhatatlan. Egyik utóda, Tutanchámun inkább leánynak látszott, mint ifjú férfinak. Ártatlan, nagy szeme gyermeki, szája puha, ívelt, arca finom, hangja gyenge, egy kissé mindig kérlelő. Szekaré meg csak hasonlítani akart igazi férfihoz. Karcsú, hetyke, pattogó mozgású, pergő szavú, erőszakos alakja torzképe a valódi férfinak. Húsos arcán, vékony ajkán egy férfivá varázsolt nő vonásai lappangtak, ahogy a fává varázsolt mesebeli leány megmutatkozik a fa alakjában. Szeme hidegen zöld, mint egy ékszer. Álla kerekded, érzelmes, de álnok. És olyan nagy volt a fara, akár egy eunuché vagy pederasztáé, noha nem lehetett annak tekinteni, hiszen felesége, Eknaton leánya, Meritaton mellett még vagy ötven válogatott nőt tartott háremében, s azokat is újakkal csereberélte, ha rájuk unt; vagy éppen azért? Könnyű belelátni olyan egyszerű, bár sokoldalúnak mutatkozó ember lelkébe, amilyen Szekaré volt.

Persze gyűlölte mostohatestvérét és sógorát, Tutanchámunt, csupán, mert volt. Mert élt. Mert a király örökbe fogadta, méghozzá előbb, mint őt. Bezzeg ha őt választotta volna elsőnek, nem került volna sor másodikra. Az a hülye, vízfejű kölyök: első! És ő, ő, az igazi, uralkodásra termett férfiú, második! Csak akkor vette elő Aton nyavalyás őrültje, mikor maga is belátta, hogy rosszul választott. Igen, Tutanchámun még neki sem volt jó. Mit akar hát Thébában? Miért nem rugdalják le a trónról? Miért viseli a tiarát az a tökfej, mire való a kezében a korbács meg a pásztorbot? Hiszen csak játék a számára. Ilyen súlyos időkben, ennyi, ekkora gondban, mikor erős kézre, gyors, éles, határozott értelemre, akaratra volna szükség, ott tétlenkedik egy taknyos kölyök, egy vízfejű, nyafogó, nyűgös senki. Ő pedig, Szekaré... Hát igen, csodálta, hogy Eknaton intézkedéseit még ma is tiszteletben tartják, nem teszik félre a kölyköt... Mire valók az orvosok? Hiszen a fiú nem is egészséges. Felesége bizonyosan még ma is szűz. Miért tartják a koponyalékelőket? Miért rendelkeznek a papok akkora hatalommal? Ilyen senkit eltüntetni annyi, akár egy békát. Jó, szépen el is temethetik, elsirathatják, gyönyörű halotti lakásba helyezhetik, egy-két nap múlva senki sem emlékszik rá. De hát, úgy látszik, őrá akarják bízni ezt a mocskos ügyet. Mint a többit is. Hát Szethre s minden seregére mondja, meg is teszi. Nem hátrál meg, félrerúgja azt a hullát, vagy átlép rajta, ha másképp nem lehet első és egyetlen Igazi király. Akire az országnak szüksége van. Aki a nagy Tutmószékhoz méltón ismét világhatalommá teszi Egyiptomot.

Az első pillanattól fogva szorgosan készítette útját a saját kizárólagos uralmához. Emberek százait, ezreit vetette börtönbe, ítélte halálra egyetlen kézlegyintéssel. Míg eddig a helyi bíróságoknak is vagy hat fokozatuk volt, ő előkelő személyek ügyében is maga döntött. Kihallgatásokkal, tanúkkal, jegyzőkönyvekkel, jogtanácsosokkal, eskükkel, próbákkal nem vesződött. Férfi volt, a határozottság embere, vállalta a felelősséget. Birtokokat kobzott el, falukat kergetett széjjel. Tízezreket küldött bányákba. Az isteneket elhalmozta ajándékokkal, javadalmakkal, alapítványokkal. A thébai Ámun-templomnak Szíriában elveszett kilenc faluja helyett kétszer annyit adott a Nílus mentén. Zo'ani palotájában olyan fényűzést fejtett ki, olyan dáridókat, dorbézolásokat rendezett, hogy róluk beszélt az egész ország. Visszaadta a királyi udvar régi fényét, mint mondta. Nem utolsósorban azért, hogy elhomályosítsa a thébai udvarét.

Míg ilyeténképpen folytak a dolgok, a sok bajhoz újabbak is járultak. Hiszen a baj sohasem jár egyedül, gyökerei egy tőbe torkollnak a mélyben. A baj valójában mindig csak egy, de megnyilvánulásai sokfélék. Ahogy a bőrpoklosság ütközik ki a test minden részén.

Először is marhavész tört ki a Deltában. Hiábavalónak bizonyult áldozás, füstölés, tűzzel való tisztítás, gyógyító füvek etetése, főzetek itatása, a leghathatósabb módszerek is csődöt mondtak. Rövidesen úgy kipusztult a szarvasmarha az egész Delta-vidéken, hogy mutatóban sem maradt. A csapás elterjedt a Nílus mentén is csaknem az első kataraktáig. Amilyen boldogok voltak a parasztok meg a birtokosok az új uralom kezdetén, annyira elkomorodtak most. Alkalmasint a megsértett Aton bosszúja volt ez, vagy a halott Eknaton lelkéé, akinek nevét kivakarták minden emlékből.

A haragos Isten - mert ilyennek látták a tudatlanok - eztán újabb figyelmeztetést intézett Egyiptomhoz. A Nílus vizének megvörösödése, azaz "vérré válása", mint a nép mondta, ami csak a nyár kellős közepén szokott bekövetkezni, most váratlanul, éppen tél végén köszöntött be. A víz ilyenkor előbb zöldes lesz a darfuri mocsarak poshadt vizétől, ihatatlanná, sőt károssá válik, majd megtisztul, s megint iható. Ezután tíz-tizenkét nappal válik olyan vörössé, mintha vérfolyam hömpölyögne partjai között. Ijesztő látvány ez, érthető, hogy a lakosság félelemmel nézi. A folyamágyból csatornák ezreinek hálózata lepi el az egész országot, mintha az emberi faj minden vérét belecsapolták volna. Ez már nem ártalmas, sőt egészséges, de képzeld el, fiam, az egyiptomiak borzalmát, mikor ilyen szokatlan időben, ilyen váratlanul történt a megszokott esemény. A legöregebb emberek, a legrégibb írások sem tudtak ilyesmiről. Vajon nem iszonytató csapások bekövetkezését jelzi-e a vérré változott folyó? Nem egy hamarosan elkövetkező vérfürdő hírnöke-e? Ó, hatalmas istenek, könyörüljetek! Mindnyájunknak meg kell halnunk, még az ártatlan csecsszopóknak is? Aton, irgalmazz, Ámun, segíts, Szeth, kegyelmezz! Élni akarunk, élni! Gyönyörködni a Nap fényében! Nem akarjuk a Halottak Országának Napját látni!

Ha reménykedtek, hogy a marhák pusztulása s a vérözön jelei után végre elkövetkezik a megnyugvás, a bocsánat és a virágzás ideje, nagyon csalódtak. A vérré vált vízzel egyidejűleg úgy ellepték Egyiptomot a békák, hogy még a házakba is beugráltak, az ágyakba is betelepedtek, az ételekbe is bemásztak. Estétől hajnalig fülsiketítő, észbontó, elviselhetetlen brekegés, ungatás, rityegés, nyekergés kardala zúgott, átkozott kardal, alvilági vizek s mocsarak lakóinak rettenetes zúgása. Ahová az ember lépett, ahová nyúlt, ahol leült, békák, békák tömege hemzsegett. Kicsiké, mint a babszem, nagyoké, mint egy-egy kő. Ennek persze így kellett lennie, ha már ilyen váratlan időben változott vérré a Nílus.

Továbbá mindezekből az is önként következik, hogy a szúnyogok s mindenféle mocsári rovarok tűrhetetlenül elszaporodtak. Azt lehet mondani, fellegekben rajzottak mindenütt. Ahogy a zöld, majd a vörös áradat békapeték s -porontyok milliárdjait sodorta a Deltáig, úgy szállította a szúnyoglárvák mérhetetlen tömegeit is. Érthető, hogy ahol sok a pocsolya, sok a szúnyog. És ahol sok a szúnyog, sok a béka. De hát hogyan? Máskor nem volt ez így, évezredeken át? Nem, mert most a télvég aránylag hűvösebb időjárásakor a vörös áradás kezdődött, békáknak, szúnyogoknak kedvező körülmények között. Volt hát annyi szúnyog, hogy az élőket halálra, a haldoklókat életre csípték. Behatoltak az ember orrába, fülébe, szemébe. A szegény, kis gyámoltalan gyermekek teste olyan volt, mint a bőrpoklosoké. Mindenki álmatlanul fetrengett ágyán, az éjszaka csendje (már a békabrekegés gyalázatos kórusa csendnek mondható) megtelt a kegyetlen vérszívók zümmögésével, az emberek már úgy érezték, mintha az agyuk zúgna. A szerencsétlen barmok pedig bőgve rohantak világgá gyötrelmeik miatt, amiket az orrukba, szemükbe telepedő szúnyogok, a zúgó bögölyök és legyek kínzásaitól szenvedtek. Hogy a szúnyogok meg a pőcsikek mennyire meg tudják vadítani az állatot, mindenki tapasztalta már. Még a szelíd marha is világgá képes futni, hát még az érzékeny ló, az indulatos szamár, a dühös teve! Mint szüntelenül suhogó korbács hajszolta Egyiptom állatait ez az ellenállhatatlan invázió. Lesoványodtak, tönkrementek tőle, még meg is döglöttek. A kolumbácsi légy csapása semmiség ahhoz képest, ami Egyiptomban történt. Ember-állat élete pokollá vált, nem is válhatott mássá, hiszen ember és állat léte szorosan összetartozik.

Föltámadt ezek után a délkeleti szél, s előidézte azt a sötétséget, ami a Szentírás meg a hagyományok szerint három napig takarta gyászos leplébe Egyiptomot. Chamszinnak nevezik ezt a szelet az arabok, március-május között szokott uralkodni mintegy ötven napig, de persze nem mindig egyforma hevességgel. A sivatagból fölkavart lisztes porral úgy megtelíti a levegőt, hogy piszkosbarnává vagy violaszínűvé válik. A forró, száraz levegő aztán úgy elpárologtat s fölszív minden nedvességet, hogy a tömlők kiszáradnak, a saruk, bőrövek összetekerednek, az ember bőre ég a forróságtól, mintha parázson perzselnék. A homály pedig egyre nő, nő, végül alig lehet néhány lépésnyire látni. Jaj annak, akit ez a forró szél úton talál! Egész karavánok, katonai csapatok merültek el már a sűrű homokködben, a finom por szemfödele alatt örökre. Gondolj csak Kambyszesznek az Ammon-oázis lakói ellen küldött hadseregére, amely a Chibis-oázis, jelenleg el-Chargeh és az Ammon-oázis, jelenleg Szivah között nyom nélkül eltűnt, mint Hérodotosz írja. (Csak nemrég fedte fel e nyomokat a magyar Almásy s a német von Esch.) Így veszett el a múlt század közepén egy harmincezer muzulmánból álló zarándok csapat nagy része is. Jól jellemzi a Szentírás ezt a sötétséget, mikor ezt mondja: "Oly sűrű vala, hogy megtapintható."

Még normális körülmények között is úgy szitál a sivatagi homok Egyiptomban, hogy az utakat folyton söpörni, sőt kotróekékkel is tisztogatni kell. Az épületeket védőfalakkal övezik, de még így is el-elmerül benne a húsz méter magas Szfinx. Hogy mi minden szunnyad a homoktenger mélyén, arról sejtelmünk sincs. Egy egész Atlantisz! Hát még a chamszin porfellege micsoda csapás. Behatol a házakba, mindent elfed. Nincs olyan finom rés, amin be ne szűrődnék. Nincs olyan szorosan záródó ajtó, ablak, amin a konokul sivító szél be ne fújna. Ember-állat zihál. Az utcák kihalnak. A tevék a földre fekszenek, nyakukat elnyújtják s bőgnek. A sötétséget markolni lehet. S a kihalt, lihegő világ fölött vörösen gurul a Nap el-eltűnő korongja.

Ekkor aztán kiszáradtak a vékonyabb csatornák, eltűntek a szúnyogok meg a legyek, elnémultak a békák... Egyik csapás megszüntette a másikat. Csakhogy újat is hozott. Sáskajárást. És amit megkíméltek a homokfelhők, azt letarolta a sáska.

Nézd ezt a barnás-zöldes, hártyásszárnyú állatot. A rovarok világa rettenetes, hiányzik belőle minden emberi vonás. Más rendszer, pontosan szólva: más téridő-görbület. De a sáska még ebben a riasztó, kegyetlen, hideg rovarvilágban is iszonytató. Feje, mint a paripáé, csakhogy nincs benne tűz, mint azéban, hideg, mint a jégkristály. Óriási állkapcsa rág, rág, szüntelenül rág, mindent, ami megrágható. Izmos, acélos combjai erős ugrással dobják a levegőbe, aztán a szélre bízza magát. Sok milliós seregben vándorol, mégis egyik sáskának a másikhoz semmi köze. Tökéletesen a saját egyéni életét éli, igaz, hogy nincs köztük semmi különbség. Nincsenek vezéreik, őreik, nem élnek családban, a közösségnek semmi nyoma. És mégis együtt járnak be óriási távolságokat, tarolnak le mezőt, rétet, erdőt, kertet, nem hagyva mást, mint puszta torzsot, csupasz ágat, földig tarolt pusztaságot.

Egyiptomban a sáska nem ritkaság, bár pusztításai nem voltak gyakoriak. Így első Amenemhet, a tizenkettedik dinasztia megalapítója fiához, első Uszerteszenhez intézett Intelmeiben ama csapások között, amelyek Egyiptomot meg szokták látogatni, a sáskákat is megemlíti, s pusztításukat a forradaloméhoz vagy a Nílus áradásának elmaradásához hasonlítja.

Együtt volt hát minden: az ázsiai országok elvesztek, s velük a gazdag adók is. Belső háborúság, egyenetlenség, zűrzavar marcangolta a társadalmat. Rendetlenné vált a Nílus szintjének mérése, elmaradtak a pontos jelentések, a följegyzéseket csak úgy-ahogy tartották nyilván, a korai zöld, majd a vörös áradat váratlanul érte a csatornák felügyelőit. (De meg mással foglalkoztak ők most: árulkodással, besúgással, bosszújuk betöltésével, irigységük jóllakatásával vagy a saját bőrük, kenyerük mentésével.) A korai áradás meghozta a szúnyogokat, legyeket, békákat. A tavaszi napéjegyenlőség forró vihara a sötétséget s a porfellegeket. Meg a sáskákat. Ezzel aztán teljes is volt a szörnyű csokor.

Nem volt teljes, nem is lehetett. A Talmud azt mondja, hogy Isten elküldte pusztító angyalainak milliárdjait, hogy öljenek meg Egyiptomban minden élőt. Persze, ezek az angyalok olyanok voltak, amilyen a művük. Pestisjárvány támadt előbb a Felső-Birodalomban, azután szerte az egész országban. Ahol annyi a szúnyog, a légy, ahol olyan nagy az ínség, mint ekkortájt Egyiptomban volt, csoda, ha pestisjárvány nem üti fel a fejét. A halál angyalai láthatatlanul, a forró levegőben szállva, megérintették az embereket, s azok dideregve, izzadva, elkékülő ajakkal, szederjes arccal összeestek. Ki utcán, ki hajón, ki házban, mezőn vagy halászat, madarászat közben a Nílus nádasában. Nem válogattak szegények és gazdagok, nemesek és rabszolgák, papok és katonák, csecsemők és vének, férfiak és nők, négerek és igazi egyiptomiak között. Besurrantak a paloták pompás hálószobáiba, s a szerető karjában elaléló fiatalasszony egyenesen a halálba hanyatlott. Átlebegtek a hűvös teraszokon zenét hallgató, bort iddogáló előkelők társaságán, s míg egy úr vidáman nevetett, szomszédja lezuhant a padlóra, serlegét kiejtette görcsös ujjai közül, szürke arcán eltorzult a mosoly. Elsuhantak a Nílus fölött, s a halász kifordult csónakjából, várta már a krokodilok tátott állkapcsa. Besurrantak a parasztházba, nyálkás ujjaikkal megérintették az anya emlőjét szopó gyermeket, és a csecsemő tátott szájjal, szeme fehérjét kifordítva, utolsó nyögéssel hullott le az életadó mellről. Anyja ráborult, zokogott - s meghalt ő is. A halál angyalai megölték a szálas, fiatal férfit, miközben ökreire jármot tett, hogy a mezőre induljon - s ott esett össze a bámuló jószág mellett. Terhét cipelte a meztelen rabszolga, egy intés, a teher lezuhant, maga is mellé borult, gazdája hiába várta, szidta, amíg ő is el nem némult örökre, s hasonló nem lett rabszolgájához a halál egyenlőségében.

Rettenetes siralom ez, elviselhetetlen szörnyűség. Sem a zo'ani, sem a thébai Palotát nem lehetett elzárni a kegyetlen "angyalok" elől. Behatoltak oda is a festett oszlopok közé, végiglengtek a folyosókon, teraszokon, galériákon, szobákon anélkül, hogy a tükörfényes padlókat érintették volna. Áthatoltak az illatos füstön is, amivel az isteni család védekezett ellenük. Semmibe vették az áldozatokat s az amulétokat. Nevettek a varázslatokon. Itt is, ott is összerogyott az előkelőség, egy szép asszony, egy őrt álló katona, egy rabszolgáló, válogatás nélkül. Rettenet és pánik uralkodott mindenütt.

Ha sorozatos szerencsétlenségek sújtanak egy országot, az emberek szüntelen azt kutatják-firtatják, ki, mi lehet az okuk. Az emberi természet pedig olyan, hogy a csapások okát nem önmagában, hanem másokban keresi. Azokban, akiket gyűlöl, akiket irigyel, akiktől fél. Mondogatták, majd kiáltozták Egyiptomban is, hogy minden bajt az idegeneknek, a dögvészeseknek, a bőrpoklosoknak köszönhetnek. Az ő átkozott isteneik előbb megnyomorítják Egyiptomot, azután kipusztítják, hogy végül bevonulhassanak a Kettős Birodalomba, s megalapíthassák a maguk uralmát. Gonosz mágusok szivárogtak Egyiptomba, elsősorban Koszembe, barbár ázsiaiak, iszonytató varázstudományuk előtt meg kell hátrálnia Egyiptom minden tudományának. Áldozatok, istenek, papság, tudósok, orvosok, bölcsek, talizmánok, imádkozások, füstölések, ráolvasások: haszontalanok. A puszták és sivatagok, a kopár, idegen hegyek varázslói fölemelték pálcájukat Egyiptomra, ráküldték pusztító démonaik seregét, s most mindenkinek meg kell halnia. Nem Aton és nem Eknaton sértett lelke nehezedik a népre, ők csupán tétlenek. Hanem az idegenek fekete lelkeinek, a föld alatti lakóknak csontkeze. Mindnyájan elvesznek! Nincs többé remény, nincs öröm, nincs vigasság. Vesszenek a héberek, a habiruk, a góseniek, vesszen minden idegen! Föl kell koncolni apraját-nagyját, karóra, fára, falra velük! Tapossák ki a beleiket, ne irgalmazzanak az anyaméhben sarjadó magzatnak sem, a tehetetlen véneknek, a szüzeknek s a nagyanyáknak sem! Mindenki az ő cinkosuk, aki nem igazvérű egyiptomi. Meg kell vizsgálni, kik a körülmetéletlenek s pusztuljanak! Még házaikat is le kell égetni, a jószágaikat is megölni, a gyümölcsfáikat is kitépni, a vetéseiket is kitiporni. Vagy ők, vagy mi, nincs más választás!

Mindez érthető és természetes volt. Különösen mert híre terjedt, hogy Gósen lakosai között nem dühöng a döghalál. Valóban nem is dühöngött. Ez csoda lett volna, ha ott is annyi lett volna a légy meg a szúnyog, mint máshol. Nem fenyegette a sivatagi homok halálos ölelése sem. A pusztulás angyalai is elkerülték tehát.

Egy pillanatig se tulajdonítsd e rettentő csapásokat Mószének, Aharonnak vagy Jahvehnak, az ő istenüknek, fiam. Vakmerő rágalom s káromlás lenne ez. Jahveh minden ember istene, minden létező az Ő teremtménye, mindenki az ő édes gyermeke. Micsoda gyalázatosan emberi elképzelés, hogy Jahveh egyfelől csapásokkal sújtja Egyiptomot, csak hogy eleressze szolgáit, a hébereket, másfelől megkeményíti a király szívét, hogy ne engedjen, s újabb csapásokat vonjon a maga ártatlan alattvalói fejére. Hogy míg egyik népét biztatja, simogatja, a másikat kegyetlen talpa alá tapossa. Jahveh a héberek megszabadítását rábízta kiválasztottjára, Mószéra, ő pedig semmit sem tett, ami Jahveh lényével ellenkeznék. Ami Egyiptomban történt, nem volt csoda, hanem az emberi lelkek állapotának, ember és természet kapcsolatának egyenes következménye. Mósze megvetette a csodát, mint mindenki, aki Isten Emberének nevezheti magát. Irtózott a varázslatoktól is. Olyan szellemi Istennel találkozott, aki nem ábrázolható képben, szóban, írásban, aki nem fogható meg emberi módon. Hát elképzelhető, hogy midőn a legsüllyedtebb s legárvább népet vissza akarta vezetni az Ígéret Földjére, vörös áradattal, békákkal, szúnyogokkal, marhavésszel, homokviharral, sötétséggel, sáskajárással, pestissel gyötörjön egy másik népet egy silány király megtörése végett? Hogy mikor e király szíve végre meglágyul, Jahveh ismét megkeményítse azt - a saját dicsőségére? Fiam, kedves tanítványom, soha, soha Mósze ilyen istent nem szolgált volna. Leköpte, kinevette volna ezt az istent. Jobb isteneket is megtagadott, semminek nyilvánított. Elképzelhető, hogy ilyen eszközökkel szolgálta volna Jahveht? Ó, nem, nem, százszor is nem! Hazug, álnok és hitvány minden magyarázat, ami ilyen világításba helyezi Mósze Jahvehját, Jahveh Mószéját.

Az meg nevetséges ostobaság, hogy Aharon kinyújtotta botját, s íme, sorra bekövetkeztek a csodálatos, siralmas események. Aharonnak csak olyan botja volt, mint akárki másnak. Atyjától örökölte. Aharon szelíd, csendes, kissé nehézkes, igen jóindulatú ember volt, hogyan is vetemedett volna ilyen szörnyűségre. Hogyan merte, tudta volna megtagadni testvérét, Mószét? Nemcsak őt. Hanem atyját, Amramot, a főpapot is?

Vessük hát el ezeket a hitvány koholmányokat mindörökre, fiam.

Országának állapota miatt Szekaré hol tomboló kétségbeesésbe, dührohamokba, hol fásultságba, csüggedésbe, majd tevékenységi lázba zuhant. Tanácsadói ellentétes véleményeket mondogattak, csalóka reményeket hangoztattak, hízelgésekkel nyugtatták, mert féltek tőle. Hazudtak vagy hallgattak.

Most pedig fordítsuk el figyelmünket Egyiptomról.

Hagyományaink szépen mondják el, hogy míg az Örökkévaló Mószéhoz szólt az égő csipkebokorból, hangja két hanggá különült. Az egyik ezt mondta Mószénak: "Eredj, és szabadítsd meg népemet!" A másik így szólt Gósenben, a szolgaság földjén Aharonnak ugyanakkor: "Kelj föl, s menj ki a pusztába!" Aharon pedig így is tett.

Elbúcsúzott feleségétől, két fiától, anyjától, nénjétől s elindult. Az ismerősöktől, rokonoktól nem köszönt el, mert titkon indult. Valljuk meg: szökött! Éppen torkig volt már azzal az élettel, amit neki, a főpap fiának, a szabad embernek kényszermunkában kellett töltenie. Ebben az időben pedig, mikor Zo'anban székelt Szekaré, az állapotok tűrhetetlenekké váltak. Aharonnak ismét Patumba kellett vonulnia téglát vetni, agyagot taposni. Amennyit könnyített Mósze a héberek sorsán, annyit nehezített rajta az új király.

S Aharon a szívében unszoló Hangra hallgatva, fölkerekedett, a Szináj-félszigetre menekült.

Mind a ketten elindultak hát: Mósze Kadesből, Aharon Gósenből. Találkozniuk kellett az úton, ezért van írva: "Szeretet és igazság találkoznak, jog és béke ölelkeznek." Mert Mósze lett az igazság, Aharon a szeretet, Mósze a jog, Aharon a béke!

Fárán sziklahegyei között találkoztak, a három bánya egyikének közelében. Mósze egyenesen oda indult, Aharon pedig ott keresett búvóhelyet a sok bányamunkára hurcolt héber s mindenféle egyéb "bőrpoklos" népség között. Egyiptomi katonaság már hírből sem volt itt, de a bányákban azért dolgoztak, dolgozniok kellett. A felügyelők nagy része ugyanis nem tért vissza Egyiptomba. Oly görcsösen ragaszkodott a hivatalához, hogy bánya meg rabszolgák nélkül élni sem tudott volna. Úgy-ahogy folytatta hát a munkát a saját szakállára, a kibányászott malachitot, zafírt, rezet s egyéb értékes termékeket Edomba, Arábiába, Foinikiába adta el. Mindenüvé, ahova lehetett. Kereskedők jöttek a világ minden tájáról, megrakták tevéiket, arannyal, ezüsttel fizettek. Amit pedig nem lehetett eladni, raktárakban várta Egyiptom hatalmának, vele együtt a király csapatainak, felügyelőinek, kincstárnokainak, írnokainak visszatérését. Ők meg, a hűséges tisztviselők, a dicséretet, a kitüntető aranyláncot s magasabb hivatalt várták. No meg sokan úgy vélekedtek, hogy miért ne csikarjanak ki a föld mélyéből mennél többet, amíg lehet, a maguk zsebére. Jó üzlet volt ez, jobb, mint odahaza tűrni a bajokat s a két tehetetlen uralkodó szeszélyeit. Ha jól megszedték magukat, gondolták, majd kinéznek valami békés helyet, például egy kikötővárost, ahol úri módon lehet élni, s a szerzett tőkét gyümölcsöző vállalatba fektetni.

Így jóformán kisajátították a bányákat. A kényszermunkásokat szökött katonák, afféle zsoldoskülönítmények segítségével tartották kordában. Kezdetben a három nagy bányavidék külön-külön dolgozott egymás mellett és egymás ellen. Átkos versengés fejlődött ki ebből: leverték az árakat, a bányatulajdonossá előlépett felügyelők minden elképzelhető módszerrel igyekeztek kitörni egymás nyakát. Ám végre is megértették, hogy ez a helyzet tarthatatlan. Ezért aztán tanácskozásra ültek össze, s megesküdvén minden istenekre, szörnyű átkokat mondva arra, aki a megállapodást netán megszegné, megegyeztek a közös munkában. A három bánya élére egy félhéber-félegyiptomi felügyelőt választottak, elkülönítették a malachit, a zafír meg az egyéb drágakövek értékesítését a rézétől, ónétól, megszabták az árakat, közösen gondoskodtak a katonák fizetéséről, a munkások élelmezéséről... Így aztán a bányászat tovább virágzott a zavaros időkben is.

A fáráni bányákba menekült hát Aharon, s beállt munkásnak. Könnyen megtehette. Mióta elapadt a király által küldött kényszermunkások áradata, a rabszolgák ára siralmasan emelkedett. Hát nem válogattak az emberekben. Aki jött, nem kérdezték, honnan, miért hordta el az irháját, kicsoda-micsoda, hanem beírták, s munkára alkalmazták. Jobb helyet kaptak persze, mint a rabszolgák meg a büntetésből ide küldött kényszermunkások, ellátásuk is jobb volt. De könyörtelenül ledolgoztatták a vállalt esztendőket, ha pedig valaki odább akart állni, zsoldosaikkal kézre kerítették, s most aztán mehetett a föld gyomrába, mint akármelyik rabszolga.

Így álltak az ügyek, mikor Mósze a munkások lakótelepén megjelent. Magas, sziklás, kopasz hegyek közé ékelt falu volt, csupa egyforma, háttal összeépített kis ház, hogy megtakarítsanak egy-egy falat. A házak keskeny, nyílegyenes utcákra nyíltak, amelyek úgy keresztezték egymást, mint a sakktábla kockái. Minden házacska előtt tenyérnyi udvar, egy-két silány pálma vagy még az sem. Folyton mekegő kecskék árválkodtak az udvarokon, rágták a tikkadt gazt, falevelet, fakérget, görhesek voltak, mint azok a meztelen gyermekek, akik a porban csúsztak-másztak, meg az utcákon kergetőztek fülrepesztő zsivajjal. Rettentő lárma volt itt hajnaltól késő estig. A kecskék bőgtek, a gyerekek ordítoztak, sírtak, az asszonyok veszekedtek, átkozódtak, gyermekeiket verték. Héber, egyiptomi meg mindenféle habiru szavak keveredtek össze, s alakultak önálló nyelvvé, a bányatelepek zagyva népének közös nyelvévé.

Reménytelen világ volt ez. Mégis akiknek családját ötven-hatvan évvel ezelőtt hurcolták ide, amolyan arisztokrata réteget alkottak, úgy viselkedtek, mint az előkelőségek, lenézték a később jötteket, szigorú szokásaikból nem engedtek. Maguk választották csoportvezetőiket, ez a szabadság illúzióját táplálta szívükben. Ősi vallási törvényeikhez ragaszkodtak, istentiszteleteket tartottak, áldoztak, ünnepeiket a nagy egyiptomi ünnepeken ülték meg. Néhány lévita család itt is hagyományos összekötő kapocs hivatását töltötte be, akár Kadesben vagy Gósenben.

Asszonyok, gyerekek csoportosultak Mósze körül, mikor szamarán megérkezett, s bámulták, mint valami Égből szállott csodalényt. Silány életük végtelen unalmában nagy esemény volt az idegen fölbukkanása s méghozzá szamáron. Ni, milyen furcsa ember, szakálla nyíratlan s bajusza is borotválatlan. Milyen idegenes a ruhája. Milyen ékes botot tart a kezében. S milyen büszkén ül szamarán, milyen szép az arca, elbűvölő a tekintete. Láttatok már ekkora szemet? És ilyen ragyogó sötétet? Ugyan ki lehet, mit akarhat itt? Csak nem valami elűzött király? Egyiptomból menekült herceg, aki álruhában, elváltoztatott képpel bolyong a világban? Ki vagy, tiszteletre méltó idegen, honnét jössz, kit keresel itt?

A szamár megállt, félénk, kíváncsi kérdések zúdultak Mószéra. Ő a nép Vénei után érdeklődött, vagy olyan elöljáró iránt, akivel fontos ügyben beszélhet. Az asszonyok rögtön, egymást túlkiabálva ajánlkoztak, hogy elvezetik egy Téti nevű férfiúhoz, az mindent megmond, ismeri a távoli bányák elöljáróit és Véneit is. Mindenkit ismer, még írni, olvasni, számolni is tud! Mósze kiválasztott egy rongyos, kócos fiatalasszonyt, vezesse hát a megnevezett Téti házához. Elindultak, egész sereg nő meg gyermek követte őket, izgatottan.

Téti egyiptomi nevet viselt ugyan, de héber volt. A tömeg lármája kicsalta düledező vályogházából. Csodálkozva nézte az idegent, ujjaival ijedten vakarta bozontos, ősz szakállát, mellét. Majd a jövevény elé ballagott, egyiptomiasan mélyen meghajolt, s kitárta karját. Öregember volt, ruhája mindössze egy kötény, az is piszkos, szakadozott. Egyiptomi módra hajadonfőtt járt, vágott haja kócos volt s teli szeméttel. Mintha éppen gyászolt volna.

Mögötte egész sereg kíváncsi fej tolongott az ajtóban. Asszonyok, gyerekek ősz meg fekete feje. Vörös, csipás szemek meredtek Mószéra olyan rémülettel, mint az üldözött vadállatoké.

Mósze leszállt szamaráról, meghajolt Téti előtt, kérte, fogadja őt házában, hogy fontos üzenetet adhasson át neki. Bementek tehát a sötét házba. A lármás kíséret azonban nem tágított. Az udvaron szorongott, várt, várt valami csodát. Sőt végig az utcán egyre újabb meg újabb kíváncsiak loholtak Téti háza felé. Mintha tűzvész támadt volna.

Az öreg Téti fejedelmien intett, s a háznép kitakarodott az egyetlen szobából. Ketten maradtak. Nézték egymást. Az öregember tétován, alig uralkodva félelmén, Mósze pedig nyugodtan, szerényen.

- Mit kívánsz tőlem, uram? - hebegte tétován Téti.

Mósze körülnézett. Az alacsony, szűk vályogház sarkában kormos tűzhelyen trágyával táplált, vékony kis tűz lobogott, maró füstje betöltötte a szobát. Két másik sarokban egy-egy foszlott, piszkos gyékényszőnyeg hevert, bizonyosan az egész család fekvőhelyei. A fal mellett három nagy cserépkorsó. Semmi egyéb. Még egy rozoga asztal, egy silány szék sem. A mennyezet fekete volt a füsttől. Az agyagpadló göcsörtös, szemetes. Olyan nehéz, áporodott levegő feküdte meg a szobát, hogy Mósze csak az ajtó felé fordulva tudott lélegzeni. Ó, ez nem Amram szegényes kis házának tiszta, üdítő levegője volt.

- Isten így szólt hozzám: kelj fel, és szabadítsd meg népemet a Szolgaság Házából - mondta Mósze halkan. Szemét az öregre tapasztotta, mint a parazsat. - Mert az én népem kiáltása elért hozzám, s nem hallgathatom tovább.

- Uram, uram - hebegte Téti, s a lábát váltogatta. Széles, fekete, mocskos volt a lába, mint a vadlúdé.

- Szolgaságtoknak vége - folytatta Mósze emelt hangon, hogy odakinn is elhallgattak, s lesték szavait. - Mondd meg ezt a munkafelügyelőnek, minden csoportvezetőnek. Vigyék hírül a föld mélyébe és szerte a föld színén is. Mondd, hogy az Úr elküldte szolgáját, jöjjenek ki a föld alól, tegyék le a kalapácsot, ne rakják meg többé a kosarakat. Aki fönt van, ne szálljon le a mélybe, aki lenn van, azonnal szálljon föl.

- De uram... - dadogta Téti rémülten. - Hiszen ha én azt mondom... megkötöznek, tömlöcbe vetnek, agyonkorbácsolnak... egész családomat... Nem, nem... ilyet nem kívánhatsz tőlem! Ki vagy te? Mi a neved? Honnét jössz, kinek a nevében?

- Engem Az küldött, Aki lesz. Nevem Uszirszafi, de nevezhetsz Mószénak is, mert Fiú vagyok, Annak fia, Aki küldött. Eredj hát azonnal, ne félj, kiáltsd hangos szóval: vége a szolgaságnak, ezt mondja az Úr! És azonnal gyűjtsd össze a nép Véneit. Szólni akarok hozzájuk.

- Nem... nem merem, uram... - zokogott Téti, nyírott szakállát tépte, kihúzgálta belőle a szemetet, s öntudatlanul leszórta. Odakint az udvaron döbbent némaság lett úrrá az egyre növekedő sokaságon. Csak egy kecske bőgött, egy kisgyermek sírt.

Mósze felemelte botját, nem fenyegetőleg, csak intésül. Hatalma, tekintélye jelképét. Arca megkeményedett, szeme izzott. S ettől a tekintettől lángra gyúlt Téti szíve, érezte, egy pillanatig sem habozhat, ennek a parancsnak engednie kell még mindnyájuk pusztulása árán is. Igen nagy hatalma lehet annak, aki ilyen botot hordoz, királyi botot, egyetlen bothoz sem hasonlót. Királyi erő sugárzik ebből a szempárból, olyan férfié, aki hozzászokott, hogy minden óhaját azonnal teljesítsék habozás, szemrebbenés nélkül. Ha ez az ember azt kívánná, hogy azonnal hordják el a Szináj-félsziget összes hegységeit, azt sem lehetne megtagadni.

Lehajtotta a fejét, majd a térde is megcsuklott. A földre omlott, úgy hebegte sírva:

- Uram, uram, megteszem, amit parancsolsz. De ha bántódásom esnék, vagy a családomra zúdulna valami csapás, ne hagyj el, kérj segítséget attól, aki küldött.

- Itt fogok lakni nálad - jelentette ki Mósze. - Most hívd be házad népét, s eredj, tedd, amit mondtam.

Téti ismét intett, s a háznép, egy sovány, fogatlan, nehezen totyogó vénasszony, két fiatalabb nő, egy növendéklány meg hat kisebb-nagyobb gyermek, beóvakodott a házba. Mósze egy gyékényre ült, Téti pedig térdig hajolt Mósze előtt, kihátrált az ajtón.

- Szamaram a tiétek, adjátok el, vegyetek az árán ennivalót - utasította Mósze a ház riadt népét.

Hoj, hoj, még ilyet! Hogy valaki, utasember, odaajándékozza szamarát az első házban, ahová a lábát beteszi! És parancsolgat Tétinek, a munkások egyik elöljárójának, Manasszé házából származó tekintélyes férfiúnak, aki az írást is ismeri, számolni is tud! Ő pedig megy, azonnal megy, végrehajtja érthetetlen kívánságát... Jól hallották-e? Nem azt mondta az idegen, hogy azonnal hagyják abba a munkát? Aki fent van, ne szálljon le, aki lent van, szálljon föl, tegye le a kalapácsot, ne töltse meg a kosarakat, vége a szolgaságnak? Ezt izeni az Úr, aki őt küldötte? Melyik úr? Milyen úr? Talán Őistensége, a király? Az ő követe-e? De hiszen akkor gyaloghintóval érkezett volna, fényes ruhában, ékszeresen, nagy kísérettel! Nem szamáron, szakállasan, szegényesen! Hogyan üzenhet a király, hisz olyan távol van, katonái is elmentek már régen... Vagy Eknaton támadt föl, született újjá, akit megátkoztak, s bosszút áll?

Riadtan, szótlanul nézegették a gyékényen ülő Mószét. Szívük reszketett a rémülettől. A legkisebb gyermek, egy ótvaros, gyulladt szemű, kis, karon ülő fiú sem mert nyikkanni.

Végre a vénasszony megemberelte magát. Fekete árpakenyeret meg egy marok datolyát helyezett Mósze elé a gyékényre. Szégyenkezve kínálta:

- Nincs egyebünk, uram. Fogadd el. Egyél. Majd a szamarad árából méltóbb eledelt készítünk. Ne vess meg minket szegénységünkért... Anat irgalmazzon mindnyájunknak.

A különös idegen meghajolt ültében, s evett néhány falatot a savanyú kenyérből, egy-két szemet a silány szárított datolyából. Erre valamennyien megkönnyebbültek. Egy nagy szemű, fekete kislány, akinek napégette, sovány testét mindössze egy piszkos kötényke takarta, közelebb bátorkodott hozzá, s botjára mutatva megszólalt:

- Milyen szép botod van!

Mósze elmosolyodott, s ekkor mindnyájan mosolyogtak. A vénasszony beszélni kezdett azon a nyekergő hangon, amin a szegény asszonyok beszélnek, talán azért, hogy a mindenütt jelenlevő, mindig lesben álló gonosz lelkeket meghassa, nehogy még több bajt okozzanak, mint amennyit úgyis okoznak. Bizony, a kenyerük rossz, de a liszt javát, főképp a búzalisztet, a bányák urai, a felügyelők meg az írnokok kapják. És a matszaik, mert az ő kezükben van a fegyver. De hát aki felül van, mindennek a színét kapja, aki meg alul, az a seprűjét. Ilyen az élet, ilyen a világ, ez a törvény. Ezt láthatólag azért nyöszörögte el, hogy szólásra bírja az idegent. Az idegen azonban hallgatott. Mire az öregasszony másfelől kerülte meg. Puffadt hasán összefonta fekete ujjait, fejét előrebillentette, s áhítatosan felsóhajtott:

- De hát még azért is hálát kell adnunk Baál Motnak, áldott legyen a neve mindörökké, mert mégis táplál minket ajándékaival, szegény, semmirevaló embereket. Mik vagyunk mi, uram? Aljanép, söpredék. Szemét, amit akármikor fölkaphat a szél, s oda sodorhat, ahová akar. Az istenek is csak annyit törődnek velünk, hogy éhen ne haljunk. Nincs helyünk még a másvilágon sem, másvilág sincs a mi számunkra... Mert ha meghalunk, az Alvilág feneketlenségébe kerülünk, és nem támadunk föl soha.

- Ugyan, nagyanyám, mit untatod a tiszteletre méltó vendéget - szólt rá bosszúsan az egyik fiatalasszony. - Még azt hiheti, elégedetlenek vagyunk... lázadozunk...

Mósze figyelmesen hallgatta őket, nagyon is belelátott a szívükbe. De azért egyre kifelé, a távolba figyelt, mintha olyan eseményeket követne, amiket senki sem láthat, csak ő. És valóban egyre hangosabb lárma hallatszott. Nemcsak a telep bolydult föl, hanem távolabb is megszólaltak a hegyek. Mintha vihar közelednék, mintha sziklák szabadulnának el a kopár, vörös napfényben égő hegyoldalakon, s gördülnének tompa morajjal a mélybe. Mintha várostrom kezdődnék, hajítógépek fognának romboló munkába. Mintha nagy tűz lobogna és huhogna valahol a hegyek katlanában. Idekint pedig, a keskeny, piszkos, áporodott utcán lótás-futás, kiabálás támadt, mint mikor ellenség tör be egy városba, s a nép összevissza rohangál, kiabál rémületében.

Az idegen arca azonban nyugodt, mozdulatlan s komoly maradt, csupán a szeme ragyogott föl, mintha arra gondolt tolna, hogy: no már kezdődik!

A házban levők azonban elsápadtak. - Hoj, Anat, irgalmazz, kegyelmezz! - kiáltotta fojtott hangon a vénasszony, s felemelte száraz kezét. Az ótvaros kisfiú anyjához bújt, arcát kötényébe rejtette. Csak a fiatal leány arcán ragyogott föl vad öröm.

Ebben a pillanatban sebbel-lobbal érkezett egy nehézkes járású, nagytermetű férfi. Derekán egyiptomiasan körülcsavart szoknya, vállán lobogó kendő. Szakállas, barna arcán szinte őrült öröm és rémült ijedtség. Megtorpant a küszöbön, szemét körüljártatta a házban.

- Hát igaz! Hát csakugyan te vagy! - kiáltotta vastag, zengő hangon, s kitárta izmos karjait, Mószéhoz lépett, megállt előtte szétvetett lábbal, szemében könny csillogott. - Mósze! Öcsém!

Mósze gyorsan talpra állt, elmosolyodott, megölelte Aharont. Mert ő volt, Aharon, a kedves testvér, a gyermekkori játszótárs. Ugyanaz tetőtől talpig, szinte semmit sem változott. Csak hatalmas termetű férfiúvá fejlődött, vállas, széles mellű, súlyos, izmos férfiúvá. Csak az arca lett barnább, sötétebb, kemény árkokkal barázdált, csak széles homlokát szántották végig hosszú redők. Csak a hangja lett vastagabb és zengőbb. Egyébként nehézkes mozgása, lelkes szeme, a szavak hangsúlya ugyanaz maradt.

Percekig álltak összeölelkezve. Aharon zokogott. Megcsókolták egymást jobbról, balról. És kissé hátrább lépve, tetőtől talpig ki-ki jól megnézte a másikat.

Aharon alig jutott szóhoz izgalmában, örömében, csodálkozásában. Kapkodva összevissza kiabált, nevetett és sírt. A kérdések úgy torlódtak ki ajkán, mint nyitott zsilipen az áradat. Hogy kerülsz; ide? Hol voltál, honnét jössz? Miért vagy itt, mit akarsz? Mi történt veled? A kérdések közé egy-egy gyors jelentést is lökött, mintha az áradat köveket zúdított volna magával. Atyánk meghalt, anyánk maga maradt Mirjammal. Megszöktem a kényszermunkából egy másik kényszermunkába. Nem nézhettem már a nép nyomorúságát, most itt még nagyobb nyomorúságot kell néznem. Uszirszafi, Uszirszafi, mikor ezt a nevet hallottam... Téti fut, mint egy megszállott s kiabál: az Én Leszek, az Én Vagyok küldött, tegyétek le a kalapácsot, ne töltsétek meg a kosarakat... aki a mélyben van, szálljon föl, aki fönt van, ne szálljon le... itt a szabadulás ideje... Rögtön tudtam, csak te lehetsz! Uszirszafi csak egy van, s aki így beszél, az is csak egy!

Mósze visszaült a gyékényre, tovább eszegette a savanyú kenyeret, a silány datolyát. Aharon azonban nem ült mellé, bár némileg megnyugodott már, hanem testvére előtt topogott, mint egy forgolódó bika, szinte alig fért a szűk házban Az asszonyok, gyermekek még jobban megriadtak az újabb eseménytől, aminek szemtanúi voltak. Mind egy csoportba húzódtak a tűzhely mellett, hangosan sóhajtoztak, bárcsak jönne már az atya, a nagyatya, Téti, ki mindent tud, mindent megmagyaráz, s megnyugtatja a rémült kis nyájat.

Míg Mósze Aharonnal beszélgetett, helyesebben míg Aharon összevissza torlódó szavait hallgatta, s egy-egy rövid megjegyzést, kérdést tett, az egész bánya fenekestül fölfordult. Téti, mint az égő fáklya lobogott végig a lakótelepen, ki a bányába vezető, tekervényes, köves úton, s hangját visszaverték a kopár hegyek, megsokszorozta, tovább-tovább adta a visszhang. Először tétován, majd nekibátorodva, végül mintegy kétségbeesett vadsággal üvöltözte az idegen szavait: "Azonnal tegyétek le a kalapácsot, mondja az Úr! Ne töltsétek meg a kosarakat, mondja az Úr! Aki fent van, ne szálljon le, aki a mélyben van, szálljon föl, mondja az Úr!" Ezeket a szavakat kiáltozta a berekedésig, ezekhez ragaszkodott görcsösen, mert így nem volt felelős semmiért. Végül egészen elkábult, már úgy érezte, mintha álmodnék, csak futott, futott lihegve, ahogy öreg, köszvényes lába futni bírt. Kövekbe botlott, nem törődött vele, kaptatón igyekezett föl, meredeken ereszkedett alá, szédelgett a hőségtől, nem tudta, mit tesz, csak ment, ment, lihegett, szemébe folyt a verejték. S kiabált: "Azonnal tegyétek le a kalapácsot, azt mondja az Úr!" És hozzátette, mint egy lázító vers ismétlődő zárósorát: "Elérkezett a szabadulás napja, mondja az Úr!"

Az emberek megálltak, figyeltek, s továbbadták a lobogó szavakat. Mit kiabál Téti? Elérkezett a szabadulás napja? Tegyük le a kalapácsot? Ne szálljunk le? Ezt mondja az Úr? Miféle úr? Ó, jaj, nagy események történnek most, talán föltámadt Eknaton, talán fölszabadít minket a rabságból, megyünk haza mindnyájan...

Némelyek látták a szamaras idegent, s azonnal az ő személyével kötötték össze Téti rettenetes szép szavait. Megszállta valaki Tétit, valamelyik Isten, akinek a szamaras ember a követe...

És akik a kibányászott köveket cipelték, eleresztették a kosár fülét, megtörölték izzadt homlokukat, kiköpték a fogaik között csikorgó keserű homokot, s mentek vaktában, amerre láttak, ahol embereket tudtak. S kiabálták ők is: "Elérkezett a szabadulás napja! Aki fent van, ne szálljon le, aki a mélyben van, szálljon föl, mondja az Úr! Mondja az Úr! Hallottátok? Itt a szabadulás napja! Téti kiabálja, megszállta valamelyik isten!" A megrakott kosarak pedig ott maradtak az úton. Akik terhelt szamarakat tereltek a raktárak felé, otthagyták állataikat, s Téti szavait kiabálva szétfutottak. Akik a csigákon járó kosarakat húzták föl a bánya mélyéből, eleresztették a köteleket, kiabáltak, csodálkoztak, arcukon felragyogott a remény sugara, szemük kigyúlt, s futottak szerteszét. A vakmerő parancs gyorsan lehatolt a mélybe is, ahol a tárnákban, mécsek pislogó fényénél törték a köveket a mezítelen rabszolgák. Összenéztek, fölüvöltöttek, odavágták a fejtőkalapácsot, s tülekedve másztak a lengedező létrákon fölfelé. Vaksi emberek százai léptek ki az aknákból, arcukat a fénybe merítették, szemüket dörzsölték, kinyújtózkodtak, mélyen szívták tüdejükbe a szabad levegőt, a forró szelet. Köhögtek, ordítoztak, még sírtak is. Aztán nekivágtak a hegyeknek-völgyeknek, mint a megszállottak ordítozták Téti üzenetét tovább, tovább... Akinek családja volt, hazarohant, hogy elmondja a nagy hírt. Akinek nem volt, összeölelkezett hasonló elárvultakkal. Egymás vállára borulva táncoltak, énekeltek, sírtak és kiáltoztak: "Itt a szabadulás napja, mondja az Úr! Aki fenn van, ne szálljon le, aki a mélyben van, szálljon föl! Ezt mondja az Úr!" Hogy ki az az Úr, aki ezt mondja, nem tudta senki. De azt tudta, hogy az ő szívükben élő vágy öltött szavakat, az ő lelkükben parázsló tűz kapott lángra... s akárki legyen az az úr, igazat mond, parancsa igaz parancs, nem szabad, nem lehet megtagadni. A raktárakban futkosó, számoló, a mérlegek körül vitatkozó írnokok és felügyelők arca pedig elsápadt, a munka megállt. Kosarak kirakatlan maradtak, zsákok megtöltetlen, az elhagyott szamarak ordítottak terhük alatt, a letérdeltetett tevék bőgtek. Így hát az írnokok és felügyelők is odacsapták lajstromaikat, s elhagyták a mérlegeket, tárva-nyitva felejtették a raktárajtókat, s mentek jelentést tenni főnökeiknek, vagy egyenesen haza, a családjukhoz, hogy mindnyájan együtt legyenek, ha valami szörnyűséges dolog történik.

Akik pedig szívükön viselték gazdájuk vagy a maguk hasznát, hiába futkostak, veszekedtek, könyörögtek, hiába rázták korbácsukat, emelgették botjukat. Az emberek a képükbe röhögtek, néhol megverték őket, a földre lökték, beléjük rugdaltak, némelyeket meg is ölték ott helyben, puszta ököllel, kővel, ahogy éppen lehetett. Sok-sok év, sok-sok keserűség, sérelem, nyomorúság állt most bosszút még ártatlanokon is. Mósze egyszerű szavainak hatása gyors és rettentő volt. Alkonyatkor már kavargó darázsfészekké vált az egész bánya, s a vörös napsugárban lángoló hegyek a szabadság vad, fenyegető dalaitól harsogtak. Mósze olyan szilárd, ellentmondást nem tűrő hangon beszélt, ahogy csak Isten küldöttje beszélhet. Önmagában nem kételkedett, mert nem kételkedett Istenében. Nem félt, mitől is félt volna! Ő már átlépett a Halál Kapuján, másodszor is megszületett, s mindezek után szemtől szembe szólt hozzá az Úr! Szava tehát olyan volt, mint a kard. Tudta, mindennek így kell lennie, ez a törvény. Szerte a világon megszokták az emberek, hogy halálukig az istenkirály szolgái, a magas rangúak csakúgy, mint a rabszolgák. Életük, testük-lelkük, minden vagyonuk, még szegénységük is a király. Mósze azonban kimondta, hogy senki sem szolgája senkinek, hanem valamennyien Istennek. Az ő nevében beszélt, neki engedelmeskedett maga is. Tudta, hogy aki keresi Istent, azt az Isten keresi, aki hívja Istent, azt az Isten hívja, aki feléje fut, a felé az Isten fut, aki látja Őt, azt az Isten látja. Lángra lobbantotta a tüzet, ami szívük mélyén parázslott. S e sok parázsló tűz egyszerre felcsapott, s megemésztett mindent, ami eddig szilárdnak látszott.

Istené a nép, Isten szabadsága a népé. Ez volt az eddig ki nem mondott vakmerő igazság. Erre kelt föl minden rabszolga a bányában.

Mindenki látni akarta Uszirszafit, a jövevényt! Ezrek tolongtak a szűk utcában még késő éjszaka is. Ő pedig az ajtóhoz lépett, s megmutatta magát egy pillanatra. Mindkét kezét felemelte, magasra tartotta a botot. Most először nézett szembe a néptömeggel, a lázadó szörnyeteggel. Először látta az állati örömtől eltorzult arcokat, a lángoló szemeket, a fölemelt kezek hullámzó erdejét, az eggyéolvadt vörös, fekete, barna testek kavargó örvényét, hallotta a félelmes tombolást, égzengéshez hasonló üvöltést. Mozdulatlanul állt a homályban, nem nézett senkire, bár mindenkit látott, hanem messze el, a magasba, a sötétedő Égre. A körös-körül meredező sötét hegyormokra. Aztán lassú, megfontolt szóval ezt mondta:

- Vigyétek el a hírt mindenüvé, ezt mondja az Úr: elérkezett a szabadulás napja. Népem panasza elhatott hozzám. Eredj, és vezesd ki népemet a Szolgaság Házából. Aki fenn van, ne szálljon le, aki a mélyben van, szálljon föl, mondja az Úr!

S visszafordult a házba. Aharonhoz lépett a füstölő mécses világában. Karon fogta, a sarokba vezette, maga mellé ültette a gyékényre. Suttogva szólt:

- Testvérem, már most mindent tudsz, amit egyelőre tudnod kell. Elmondtam annyit, amennyit szabad volt mondanom. Küldetésemet ismered. De így szólt hozzám az Úr a tűzből: ajkad dadogó, nyelved béna, állítsd magad mellé testvéredet, Aharont, hogy szószólód legyen, ahogy te szószólóm vagy nekem. Aharon testvér, tudod, engem két nyelven neveltek. Anyánk nyelvét nem beszélem tökéletesen. Aztán megismerkedtem még más nyelvekkel is, jól-rosszul, ahogy lehetett. Így szavaim közé egyiptomi, habiru, kaft, akkád, arab meg sokféle más szavakat keverek. Hogyan szóljon az Úr nevében az, aki nem beszél tisztán? Ezután tehát te fogsz szólni helyettem.

Aharon fejet hajtott testvére előtt. Most már visszanyerte szokott nyugalmát. Ismerte Mósze legközelebbi terveit, föltette rájuk életét. Tudta, hogy amit Mósze akar, úgy kell lennie, s az fog történni, amit ő akar. Miután pedig Mósze rettenet nélkül pillantott a jövőbe, ő sem félt.

Még azon az éjszakán elfutott az események híre a másik két bányavidékre is. Emberek százai indultak el gyalog, vágtak neki az útnak szamárháton, tevén, s vitték a hírt, mint lobogó fáklyák, kiáltozták Uszirszafi súlyos szavait változtatás nélkül eredeti keménységükben és élességükben. A bányák közül Serbat Khadim volt legtávolabb Fárántól. De hajnalra már ott is megállt a munka, aki fönt volt, nem szállt le, aki a mélyben volt, fölkapaszkodott a létrákon. A szomszédos Nakb Rukineh-bánya már egyidőben kelt föl Serbat Khadimmal. A lázadás teljes volt.

A bányák közös igazgatósága, a volt egyiptomi királyi felügyelők társasága nem tudta, mihez kezdjen. Először ki-ki saját szakállára a fegyveres őrséghez folyamodott segítségért, de a szökött katonákból toborzott zsoldostársaság parancsnokai nyomban tudták, hogy elérkezett az ő idejük: most úgy zsarolhatják sarokba szorított uraikat, ahogy akarják. Igaz, eddig is ők élvezték a fehér kenyeret, a húst, a szárított halat, a datolya javát, még sört, olykor bort is ittak, zsoldjukat nem ezüstben, hanem aranyban kapták, mégis miért ne szorítsanak ki többet, ha lehet? Miért ne álljanak bosszút némely felügyelőn, aki valóságos vagy vélt jogaikban megrövidítette őket, netán személyes viselkedésével szolgált rá a gyűlöletre? Avagy puszta irigységből, mert a szerencsések, vakmerők, az aljasok, mohók, a csalók, a hazugok, a képmutatók mérhetetlen vagyont harácsoltak állati sorban tartott munkásaik verejtékéből nekik pedig, az őröknek, csak odalöknek valamit, amit éppen muszáj. Így hát azt mondták, bizony nem szállunk szembe a lázadókkal egyelőre, nem kockáztatjuk a bőrünket ennyi zsoldért, ilyen ellátásért. Meg az embereink is megbízhatatlanok, csupa szökött rabló, tolvaj, gyilkos... követelőznek, aranyat, bort akarnak, ruhát is, sarut is... Hát tessék előbb meggondolni, mit hajlandók lepöngetni a nyereségből.

Ezután a három bányaigazgató tanácskozásra futott össze a fő főigazgatóval. Félelemtől rettegve, sápadtan, dühtől lángolva, öklükkel hadonászva, isteneket, istennőket emlegetve tanakodtak. A helyzet iszonytatónak látszott. Mert valaki kimondta a gyalázatos szót, hogy elérkezett a szabadulás napja! Ki ez a valaki? A vakmerő gazember? Honnét szerezte hatalmát? - hogy a bányák népe egy szóra követi! Atótinak, a fáráni bányák volt felügyelőjének, aki újabban tulajdonosa lett a bányának a maga akaratából, kellett volna ezt megmondani. Az ő telepén tört ki ugyanis a váratlan lázadás. De Atóti nem tudott semmit. Még a lázító nevét sem. Csak annyit hebegett, hogy egy idegen érkezett Téti, a lakótelep egyik elöljárója házába, kiadta a parancsot a lázadásra, az őrült Téti beszaladgálta az egész környéket, s egy állítólagos ismeretlen úr nevében mindenkit a munka abbahagyására izgatott. Ő az első pillanatban semmibe vette a dolgot, de csakhamar katonasághoz kellett folyamodnia. És a katonaság, a katonaság, nem nyúlt fegyverhez. Ez a disznócsürhe csak nyugalom esetén használható. Mikor pedig baj van, vonogatja a vállát, vigyorog s követelőzik. Követelései szörnyűségesek, elviselhetetlenek... de mit tehetünk? Teljesítenünk kell, ha belepusztulunk, ha tönkremegyünk is. Vagy legalább ígérnünk kell, aztán, ha a veszély elmúlt, visszavonhatjuk lassanként. Atóti egyébként nem sokat tárgyalhatott, szamárra kapott, s ide futott Khadimba, hogy hírt hozzon a történtekről. S mert azt hitte, itt nyugalom uralkodik. Most látja, hogy a lázadás megelőzte őt itt is...

Társai bőszen rákiabáltak, ne azt mondja, amit ők is látnak, hanem hogy ki a lázító. Meg kell fogni, agyon kell verni. Ki kell tépni a lázadás gyökerét, könyörtelenül meg kell büntetni a részeseket. Hol van? Hogy hívják? Kik a cinkostársai?

Ordítoztak, vitáztak, tanakodtak, szidták egymást. Nevetséges vádakat szórtak egymás fejére, például olyasmit is, hogy valamelyikük szintén összejátszik a lázadókkal, ki akarja semmizni társait. Nem bízott senki senkiben. Emiatt megsértődtek. Féltek is, hogy életükkel, egész családjuk életével fizetnek most eddigi hatalmukért. Tudták, hogy mi a bosszú, s hogy negyed- meg hetedíziglen szokták végrehajtani, menekülni előle nem lehet. Mégis, miután visszanyerték egy kicsit a józanságukat, intézkedésekben állapodtak meg. Elsősorban teljesítik az őrség követeléseit, azután elfogatják a lázítót s minden kolomposát...

Ekkor már a főigazgató házából, ahol a megbeszélés folyt, látták a fölgyújtott felügyelői, írnoki, munkavezetői házak égre gomolygó füstjét. A hegyek vad ordítozást visszhangoztak körös-körül.

Mósze meg Aharon eközben nem mozdult ki Téti házából. A nyomorult viskó főhadiszállássá alakult át. A házbeliek közül csak az egyik fiatalasszony maradt ott, hogy gondoskodjék a férfiakról, a többit szétküldték a rokonokhoz, ismerősökhöz, szomszédokhoz, ne legyenek láb alatt a szűk házban. Megjelentek a nép Vénei, a hagyományok, tudományok vallási törvények őrzői a legkülönbözőbb fajtából, törzsekből, nemzetségekből. Éppen olyan szegény, rongyos, piszkos kényszermunkások, mint a többi, de méltóságosan viselkedtek, s igyekeztek okosak lenni a váratlan helyzetben. Először is azt kívánták, Mósze igazolja küldetésének isteni voltát, számoljon be önmagáról. Ez megtörtént. Kézről kézre adta botját, megmutatta a rávésett jeleket. Majd röviden elmondatta Aharonnal - ő maga nem beszélt -, kicsoda, micsoda, honnét jött, milyen csoda történt vele a pusztában: az Úr szemtől szembe szólt vele, megparancsolta, hogy szabadítsa ki népét a Szolgaság Házából. A Vének bólogattak, ámuldoztak, szakállukban turkáltak, gondolkodtak. Majd a nevét kívánták hallani annak az Úrnak, aki Uszirszafit küldte, Mósze azonban csak annyit mondott:

- A Név ott van a boton. Nem mondhatom ki. De azt mondta az Úr: ha kérdik, ki küldött, mondd, hogy az Én Vagyok, Aki Leszek küldött. Eheje, áser, eheje. Az Ő szolgája vagyok én.

Erre a Vének sorra fölkeltek a földről, Mósze elé léptek, mélyen meghajoltak előtte. Ünnepélyes pillanat volt ez. A házban a legyek zümmögését is hallani lehetett.

- Úgy szolgálunk téged, ahogy te szolgálod istenedet - mondták egyszerre, s visszatelepedtek megint, hogy utasításait hallgassák. Egyikük, a legvénebb sírva fakadt.

- Engem még akkor hoztak ide bányamunkára, amikor te még gyermek voltál, fiam - zokogta. - Egész életemet itt töltöttem, ezen az átkozott helyen. Egyik fiam itt pusztult el a föld gyomrában, sziklát döntöttek rá a gonosz lelkek, s meghalt. A másik fiamat nyomorékká korbácsolták, aztán elvitték máshová, sohasem kaptam róla hírt. Itt temettem el a feleségemet, itt nyugosznak három unokám csontjai. Naponta vártam már a halált, mert nem hittem, hogy valaha is hallom még a csodálatos szavakat: itt a szabadulás napja! Népemet elsirattam, szülőföldemet elfeledtem... De lám, most népem ismét él, föltámadt, mint Mót, áldott legyen a neve, kilépett a föld alól, ifjú megint, és virágzik a kedve... szülőföldem emléke visszatér, mintha ott járnék az egykor szabad földön, ahol nyájak, csordák legelésznek, mandulafák virulnak, szőlő érik... Hoj, fiam, áldott legyen az Úr, a te istened, áldott légy te, az ő szolgája, áldott legyen mindenki, aki a szabadság igéit kiáltja...

Így siránkozott, örvendezett sűrű könnyhullatások között. Leborult Mósze előtt, megölelte, megcsókolta, majd Aharont is ölelésével, csókjaival fogadta fiává, miközben önmagát halálig szolgájuknak nevezte. Szavai bátorsággal töltötték el azoknak a szívét, akik félelemtől remegtek.

Ezután tanácskozás kezdődött, mit hogyan s mikor cselekedjenek. Mósze maga csak néhány szót szólt, a többit Aharon mondta el. Legelőbb is véget kell vetni a bosszúnak, rablásoknak, gyújtogatásoknak. "Enyém a bosszú, én megfizetek!" - mondja az Úr!

Ennek kijelentésére nagy szükség volt, mert az egész bányavidéket ellepte a fölgyújtott házak sűrű füstje, a megdühödött emberek bútort, ruhafélét, ládákat, zsákokat, hordókat hurcoltak a raktárakból meg a tisztviselők házaiból, az utakon hullák hevertek, sikoltozó nők, síró gyermekek, üvöltő férfiak kerestek menedéket sziklaodúkban, szakadékokban.

A fölkelés célja azonban nem az volt, hogy mindenki kedve szerint raboljon, öljön, égessen, tobzódjék telhetetlen bosszújában, kielégíthetetlen vágyaiban. Hanem hogy Istenhez térítse azokat, akik eddig sötétségben tengődtek. Mósze tehát istene nevében megparancsolta, hogy a nép válasszon vezetőket, foglalja el a raktárakat, igazságosan részesüljön kenyérben, húsban, olajban, ruhában s amiben eddig szükséget látott. És dicsérje Istent, aki hatalmasabb minden isteneknél. Ugyanezt a parancsot küldte a két másik bányavidékre is.

Most már a katonaság félteni kezdte még az eddig kapott zsoldot, jó ellátást is, de késő volt. A lázadást nem lehetett leverni. Itt-ott némely parancsnok szembeszállt a néppel, de elszigetelt csoportjaikat csúfosan szétverték fejtőkalapáccsal, dorongokkal, kövekkel. A halottakat temetetlenül hagyták, az elfogottakat pedig a bányákba hurcolták, rájuk torlaszolták az aknát. Ott, az Alvilágban, tehettek, amit akartak. Az okosabb parancsnokok azonban egy százados javaslatára csatlakoztak a fölkeléshez, elfogadták Uszirszafi Istenét istenüknek... miért ne tették volna? Hiszen ugyanolyan üldözöttek és szökevények voltak ők is, mint a munkások. Sokan az ő lányaik közül választottak feleséget vagy szeretőt. Sokféle fajtából verődtek össze ők is: egyiptomiakból, héberekből, kaftokból, habirukból, arámokból, szíriaiakból.

Csak az látszik hihetetlennek, hogy Mósze előtt szinte első szóra meghajolt nemcsak apósa, nemcsak Kades főpapja és sok törzsfője, sejkje, papja, hanem - ami még különösebb - a bányák rabszolga népének minden vezetője is. Mi volt ennek az oka?

Mósze egyéniségének lenyűgöző ereje. A megjelenése, a szeme, a hangja, a rendíthetetlen biztossága. Isten nevében jött, az Ő nevében szólt, cselekedett. Merte volna-e ajkára venni Isten nevét, mert volna-e parancsolni, ha Isten nem szólt volna hozzá? Akadt volna-e olyan vakmerő, aki jog és alap nélkül hivatkozni mer akármelyik istenre? Nem rettegett volna bosszújától? Nem ölte volna-e meg azon nyomban saját félelme? Még kisebb rangú istenek, még kóbor lelkek neveit sem merték kimondani abban az időben, nemhogy olyasmit hirdettek volna, mint Mósze... Hogy szemtől szembe szólt hozzá Isten, a legfőbb, a leghatalmasabb, ezt meg ezt parancsolta neki! Mósze szavaiban nem kételkedett senki.

Ott volt aztán a botja, a libanoni cédrusból, malachitból, zafírból faragott, rubinttal ékesített, ősrégi bot, rajta a titokzatos Név jelei. Hát hogyan merészelt volna ezzel a bottal mutatkozni, ha nem lett volna hozzá Istentől kapott, megmásíthatatlan joga? Még egy felügyelő, egy adóvégrehajtó, egy munkavezető botját, egy katonai parancsnok korbácsát sem merte volna a kezébe venni senki. Közönséges utasember botjához sem nyúltak akkoriban a kerek világon. A bot, a korbács a személyiség jelképe. Benne rejlik a személyiség varázsa, varázs a szó szoros értelmében. Bűvölő erő, rontást hozhat arra, aki jogtalanul eltulajdonítja. Sok bot kegyeletesen szállt apáról fiúra, fiúról unokára. Rajta volt a tulajdonos jegye, neve, jelképeinek dísze. A keze fogása, melege, megtett útjainak bélyege. Hát még a királyi pálca, pásztorbot, korbács! Milyen lebírhatatlan veszélyes erők zsúfolódtak abban?! És a bírói pálca! Szinte maga a megmásíthatatlan törvény, az igazság. Mósze botjáról a vak is láthatta, hogy minden más bottól különbözik. Erősebb, varázslatosabb a királyi botnál, a bírói pálcánál, minden jelvénynél a világon. Ilyen csak egy van, s csak azé lehet, aki méltó rá. Akinek Isten adja hatalmi jelvényül.

A bányák művelése megszűnt, a nép egy része elszéledt, csatlakozott a pusztában kóborló rokonaihoz, visszatért Gósenbe, ahonnét elhurcolták. A katonák letették fegyverüket vagy elvándoroltak, zsoldba álltak máshol. A felügyelők, írnokok megszöktek. Azok az urak pedig, akik a bányatelepeket mint a sajátjukat igazgatták, vagyis beleültek az egyiptomi király tulajdonába, összeszedtek annyi kincset, amennyit lehetett, s a békésebb kikötővárosokba tették át üzleti tevékenységük színhelyét.

Levi, az ismert aggadista mond erről megszívlelendő dolgokat.

A lakosság többsége azonban ott maradt. Mégpedig azért, mert Mósze elrendelte, hogy mindenki, aki elfogadta Jahveht s az ő szavára hallgat, maradjon a helyén, s várja meg Aharon meg Mósze visszatérését. A nagy többség tehát maradt. Most már a boldog várakozás reményében, urai könyörtelen igájától fölszabadultan, a raktárak készleteiből élve utált, de megszokott helyén. Pihent, lézengett, ünnepelt, tanítói köré sereglett, s hallgatta biztató szavaikat, az örök dolgokról szóló bölcs magyarázataikat s a szívdobogtató híreket, amik gyors szárnyon röpültek ide Egyiptomból s a világ minden tájáról.

Mósze pedig Aharonnal, az öreg Tétivel s néhány válogatott társával elindult Koszem, azaz Gósen felé.

A Vörös-tenger mentén haladtak. Útközben a mindenfelé szétszórt héber néptöredékek, hallván Isten Emberének tűzként terjedő hírét s a bányák fölkelésének csodálatos sikerét, előjöttek a hegyek szurdokaiból, a tágas legelőkről, ahol a pásztorok között maguk is pásztorokként éltek, oázisok, kutak környékéről. Mintha a földből bújtak volna elő. Sok góseni menekült volt köztük, akik inkább vállalták a hontalanságot, a családtalanságot, az éhezést, de kemény nyakukat nem tudták beletörni a téglavetés megalázó szolgálatába. Napokig tanyáztak a part menti karavánúton, s várták a Szabadítót. Uszirszafinak ugyanis mát ez volt a neve.

Mikor pedig fölbukkant a csoport s legelöl Uszirszafi, elébe futottak, leborultak, ujjongtak, sírtak és nevettek. Kezüket az Égre emelték, ordítoztak: "Szabadító! Isten Embere! Is Elóhim! Is Já! Áldott, aki az Úr nevében jött! Já! Já! Adonáj! Körülvették, kosarakban datolyát, kenyeret hordtak elé, könyörögtek, hallassa szavát. Mósze pedig megáldotta őket, fölemelte botját, s így szólt:

- Az Úr küldött engem. Eredj, mondta az Úr, vezesd ki népemet a Szolgaság Házából. Mert népem jajszava elhatott hozzám. Ha pedig kérdik, ki az, aki küldött, mondd: az Én Vagyok, Aki Leszek küldött. Eheje, áser, eheje - kiáltotta Uszirszafi. Várjatok türelemmel, amíg visszatérek. Mindent, amit tudnotok kell, megmond testvérem, Aharon, az én szószólóm. Mert nyelvem dadogó, ajkam béna, nem tudok olyan tisztán beszélni, ahogy az Örökkévalóhoz méltó. Aharon szava pedig tiszta és hibátlan.

Aharon azután meghagyta, válasszanak vezetőket, s várjanak békén, türelemmel, amíg a Szabadító visszatér. S ők elégedetten letelepedtek a karavánút mentén, szívük csordultig volt örömmel, reménységgel, hittel. Így történt ez egészen a góseni erődítményekig mindenütt.

Elimben, tehát épp az út felén, Horral találkozott Mósze. Ott volt a várakozó csoportban. Külsőre éppen olyan, mim a többi szegény héber csavargó. Szakállt növesztett, finom egyiptomi ruházatát a pusztai beduinokéval cserélte fel, ékszereket nem viselt, haja hosszú volt, a hátát verte. Mikor Eknaton meghalt, s elkezdődött hívei üldözése, megszökött hazájából, maradék aranyát, drágaköveit egy arab családnak ajándékozta, s ezzel örök időre jogot nyert, hogy mint családtag éljen köztük, sőt a tekintélyes atya még olyan terveket is forgatott a fejében, hogy Horhoz adja egyik leányát feleségül. Hor nem kapott rajta, az atya sem erőltette, úgy vélte, meg kell várni az Egyiptomban folyó események végét, vajon mi lesz még ebből az előkelő szökevényből.

Hor szökése óta mindig várt valami csodálatos fordulatot életében. Álmai is erről beszéltek. Tudta, igen, tudta, hogy amint ő vár és virraszt, ugyanúgy virraszt valaki más is valahol, egy örökké éber férfi, akinek szemét nem takarja fátyol. Egy férfi, akinek a nevét nem tudja. Azt sem, hol él, honnan jön. De azt igen, hogy hamarosan. Nem kell rá sokáig várnia. És találkozik vele.

Mikor aztán híre futamodott, hogy mi történt a bányavidéken, nagy izgalom szállta meg. Egy hang ezt súgta neki: "Ez ő!" Lázasan adták szájról szájra a nevét: Uszirszafi. Meg a másik, újabb nevét, amivel a nép ruházta föl: Szabadító. Hor szíve megdobbant. Érezte, futnia, futnia kell Uszirszafihoz. Mégis várt. Valami kényszerítette, hogy várjon. Jobb, ha nem rohan ellenségei karmaiba, hanem itt marad, Uszirszafi el fog jönni, csak ki kell várnia az idejét.

Mert mindennek ideje van.

És valóban eljött. Szakállasan, egyszerű öltözékben. Egy vállas, nagy termetű, kissé lomha, nyírott szakállú férfi meg egy görnyedt, ősz öregember között lépdelt. Kezében szép, régi bot, fején fehér kendő. Mögötte fáradt, poros emberek csaknem komor csoportja, de sötét szemük ég, mint megannyi gyújtó üszök. Hor nagyon ismerősnek látta Uszirszafit. Mohón kutatott emlékezetében, hol látta már. Mert valamikor sűrűn látta, mellette élt...

Hirtelen észbe kapott. Arca kigyúlt. Harsányan elkiáltotta magát:

- Mósze!

A Szabadító meglepetten fordult felé. Ki tudja itt az ő egykori nevét? Hor azonban már kivált a tömegből, futott felé, kitárt karral. Mósze is megismerte. Összeölelkeztek, megcsókolták egymást. Hor zokogott, Mósze mosolygott.

Nem váltak el többé.

Elimtől már csak mintegy ötnapi távolságra volt Gósen határa, ezt az utat azonban egy hét alatt sem tudták megtenni a tengerpart hosszában várakozó nép miatt. Itt is, ott is újabb csoportok verődtek össze, a pusztából folyton szivárogtak a menekültek, szökevények, csavargók, rokontörzsek, nemzetségek fiai, akik ősidők óta egy homályos álmot melengettek a szívükben Ígéret Földjéről, igazságról, békéről, jólétről rég halott ősapák jóslatai szerint. Mószénak s kíséretének mindenütt meg kellett állnia, szólnia a néphez. Aharon meg Hor utasításokat, intézkedéseket közvetített, az öreg Téti pedig szünet nélkül törölgette szakállára folyó könnyeit, hangoztatta boldogságát, jósolgatta az elkövetkező idők sorsfordító eseményeit. Egyébként ő szolgálta ki Mószét meg Aharont, önkéntes rabszolgájuk lett. Ruhájukat mosta, szárítgatta, fejüket olajjal kente, ételüket, italukat elébük helyezte, álmuk felett vigyázott. Minden szükségessel bőven ellátta valamennyiüket a nép. Hoztak bárányt, tejet, sajtot, fügét, datolyát, olajat, vásznat, sarut, övet. Hogy ne kelljen gyalogolniok, szamarakat, sőt tevéket tukmáltak rájuk. Mósze tevén utazott Elimtől kezdve, a többiek szamáron. És mert senki sem akarta visszavinni, amit hozott - a visszautasítás súlyos sértés lett volna -, volt már néhány felesleges tevéjük meg szamaruk is. Azokat Téti utasítására a busásan kapott adományokkal rakták meg. Csodálatos volt e szegény, gyakran éhező, olykor-máskor rablásra is vetemedő nép áldozatkészsége. Mindenét odaadta volna jószívvel. Éjszakára sátraikba hívták Mószét meg kíséretét, a legjobb falatokkal vendégelték meg. Követelték, beszéljen Istenéről, aki szemtől szembe szólt hozzá. Sokan fölkerekedtek, otthagyták nyájaikat, családjukat, követték. Az asszonyok bűvös talizmánokat akasztottak az állatok nyakába, nyerget, kantárt apró csengettyűkkel díszítettek, hogy hangjuk elriassza a gonosz lelkeket. Amulétokat akasztottak Mósze kíséretének a nyakába, amiknek varázserejét már nemzedékek tapasztalták. Titkos ráolvasó, elhárító igéket súgtak nekik, tenyerükből nagy sikert, rettentő hatalmat, hosszú életet, erőt, sok gyermeket, számtalan unokát, rengeteg nyájat-csordát, roppant tömegű aranyat, drágakövet jósoltak. Ruhájukat simogatták, testvérnek, fiúnak nevezték őket, szemük fényének, reménységüknek, oroszlánoknak. Tüzeik ott égtek Mósze meg legközelebbi társainak sátrai előtt, egész éjjel virrasztottak, suttogva beszéltek, hogy álmukat ne zavarják. És folyton, újra meg újra, telhetetlenül hallani akarták saját szájából ugyanazokat a szavakat: eljött a szabadulás napja, aki fenn van, ne szálljon le a mélybe, aki lenn van, szálljon föl, ezt akarja az Úr, az Örökkévaló, az Eheje Áser Eheje, aki tűzből való, tűzből szólt a Szabadítóhoz. E szavakat hangoztatták, forgatták, fejtegették, magyarázták.

Ha pedig Mósze vagy Aharon reggel megjelent a sátor ajtajában, leborultak, üdvrivalgásuk megreszkettette a levegőt: "Áldott légy! Szabadító! Szabadító! Oroszlán! Áldott, aki az Úr nevében jött!"

Útjuk diadalmenet volt. Mire megkerülték a Vörös-tenger iszapos, nádas csücskét, s az egyiptomi parton fölmeredt Baál Szafon régi foinik szentélye a meredek hegycsúcson, már egész kis hadsereggé szaporodtak. Tevék, szamarak sora cuppogott az iszapban, törte a végtelen nádtengert. Kezüket kardjuk markolatán tartó férfiak védték Uszirszafi s Aharon féltett személyét. A sereg szótlanul, éberen vonult - csaknem nyolcszáz ember. Ennyire duzzadt a halálig követők száma Fárán óta.

Ott keltek át a határon, ahol a dagálytól, a déli szél hullámtorlasztó erejétől hajszolt tenger gyakran el-elöntötte a síkságot, s visszahagyta süppedékeny iszapját beláthatatlan nád- meg sástenger kövér ágyául. A határt itt alig ellenőrizték, hiszen a karavánút jóval távolabb torkollott Egyiptomba, erődtornyok, sorompók, őrházak között. Néhány magányos szökevényre a határőrség nem vetett ügyet, meg kinek jutott volna eszébe, hogy százasával, seregestül, megrakott állatokkal kerüljön a mocsarak felé? Ki bolond kockáztatni jószágát, rakományát? Nos, hát Mósze meg Hor ilyen bolondok voltak. Habozás nélkül nekivágtak a Sástengernek, ahogy ezt a limányos területet nevezték, biztosan és nyugodtan vezették rajta csapatukat, semmi baj nem történt, még egy szamár sem süllyedt el. Uszirszafi annak idején bejárta, s jól megnézte ezt a vidéket is, maga sem tudta még, miért. Emlékezett a porongos helyekre. Aharon góseni volt, megfordult itt, mikor csatornaépítéshez hajtották társaival. Hor katona volt, ismerte ezt a terepet, mint a tenyerét. A kíséret tagjai közül meg sokan csatangoltak erre szökésük idején. Olyanok is voltak, akik egykor itt legeltették nyájaikat. Mósze útja tehát nem volt olyan veszélyes, mint ahogy a tengertől, mocsártól irtózó egyiptomiak képzelték.

Éjjel vonultak át, holdtölte idején, jól megválasztva az időt, amikor a tenger dagálya nem fenyeget, és déli szél sem fúj. Ha valaki távolról hallotta volna őket, azt vélte volna, hatalmas vízilósereg töri a nádat. A csengettyűket leszedték, a szamarak száját bekötötték, hogy ne ordítsanak. A teve meg szótlan állat, ha egyszer megindult, csak megy, megy gőgösen, magasra tartott fejjel, s különösebb ok nélkül nem bőg. Ha egyik-másik bőgne, ugyan ki törődnék vele? Senki sem kél fel mély álmából, hogy kiszaladjon a kísértetekkel teli éjszakába, sárban, nádban törtessen, csak hogy megnézzen egy bőgő tevét.

Hajnalban Egyiptom, Kem vagy Micraim földjén álltak. Héber, habira területen. Egy kis falu mellett, Eliszmánál, bő legelőn, kertek alatt, csendes, lankás vidéken. Az igazi munka küszöbén.

Hor megparancsolta, széledjenek el a falu meg a szomszédos falvak házaiban egyesével-kettesével, köszöntsék a lakót az Úr nevében s a béke szavával, adják nekik szamaraik, tevéik minden rakományát, hadd örüljenek szegénységükben. Arról azonban, hogy kik, s mit akarnak, egy szót se, mert ő, Hor, saját kezével öli meg, akinek eljár a szája. Ha egyiptomival találkoznak, vagy olyannal, aki rossz szemmel tekint rájuk, ne fenyegetőzzenek, ne kezdjenek vitát, ne csúfolódjanak, főképp ne verekedjenek. Aki hatalmaskodik, meghal.

Szükségtelen volt Hornak ilyen kemény intelmeket intéznie a szürke hajnali égbolt alatt némán várakozó férfiakhoz. Mindenki tudta, hogy rajta fordul meg az Örökkévaló ügye, akinek nevét nem szabad kimondani. Ők sem hallották, de egyszer bizonyára hallják s megismerik. A sivatag szülöttei tudtak hallgatni. Nem egy szövetkezés, veszélyes vállalkozás titkát tartották meg sihederkoruk óta. Aztán meg többé-kevésbé mindnyájan rokonok, testvérek voltak, egy valaha nagy család elszéledt tagjai. Hazájuk a sivatag, mindnyájukat ugyanazok a gonosz lelkek fenyegették, emberek, vadállatok, megpróbáltatások edzették.

Másnap továbbvonultak a Krokodil-tó mentén Északnak, Pa-Tummal szemben.

Mit érzett Mósze, mikor csaknem tíz év után ismét Egyiptom s Gósen földjén állt? Ismét szívta különös levegőjét, legelőinek, kertjeinek illatát, fölé borult gyermekkora égboltja, látta az akkori csillagokat odafönt s a kis vályogházakat idelent? S belépett egy Manasszé-törzsbeli házba, mély meghajlással köszöntötte Osziélt, a házigazdát, s kimondta a "békesség" szavát? Mikor megpillantotta a hazai arcokat, tapasztalta a régi szívességet, szép szokásokat, ette a kenyeret, itta a kecsketejet, s hallgatagon körülnézett a hajnali világosságban?

Nagyon is megtanulta már, hogy hátra ne tekintsen, hanem csak előre. Ha a múltban elmélyedt, sohasem azért tette, mert visszakívánta, sajnálta elmúlásukat, nem éldelgett emlékein s hangulatain, hanem hogy önmagát jobban megítélhesse. De ezen a hajnalon még ő sem tudott szabadulni a szomorú örömtől, ami akkor fogja el az embert, ha sorsa ifjúkora színhelyére veti. S méghozzá olyan hosszú távollét után, a messzi idegenből. Hát Mósze is megilletődötten ült Osziél asztalánál, álomszerűnek látta a történteket, álomszerűnek azt is, ami ezután történni fog. Ő, a mindig éber, átengedte magát egy kicsit emlékeinek, fájdalmas hangulatainak, a boldog álomszerűségnek s a biztonság érzésének, amit csak otthonában érez az ember. Lehet, hogy a hosszú út is kifárasztotta, a teve szokatlan döcögő rázása, a sokféle levegő, a nappali forróság s az éjszakai hideg, a köréje sereglő új meg új emberek társasága. Hátradőlt székén, abbahagyta az evést, keze mozdulatlanul feküdt az asztalon, s fogta a tejesedényt, szemét behunyta. Így ült percekig, nem is tudta, meddig, mert az idő megállt fölötte. Ült mozdulatlanul elmerülve önmagába, mint a búvár, mikor gyöngykagylóért száll a tenger fenekére. A házbeliek pedig, látván elrévedését, s hogy Téti, akit rabszolgájának gondoltak, lábujjhegyen félrevonul a ház sarkába, összenéztek, s halkan kimentek a házból. Csodálatosnak látták az idegent, tisztelték, de féltek is tőle.

A tökéletes magány mint zsongó tenger ölelte magába Mószét. Az a tökéletes magány, amiben az ember egy a földdel, az emberekkel, a múlttal és a jövővel, egy az egész világgal. Amikor magával a léttel teremt benső kapcsolatot, mint az anyaméhben lebegő magzat.

Lassan szállt föl ebből a mélységből, s először is annak a különös költeménynek a szavai kezdtek zengeni a lelkében, amit atyjától, Amramtól kapott keskeny, finom papírra festve könnyed, népies írással. Ahogy ezt az éneket vagy imádságot olvasta a hajón, mikor Észak felé vitték a ropogó vitorlák a dagadó-süllyedő, egyenletesen lélegző tengeren, most is mintha vitorlák csattogtak volna fölötte füllel nem hallható módon, s szemmel nem látható tenger emelkedett-süllyedt volna a végtelenben.

Úgy zsongott, susogott a költemény hangja, mint egy megfoghatatlan asszony, mint egy meztelen, jóságos árnyék, aki akkor is ott van az ember mellett, amikor nem gondol rá. Lépten-nyomon követi. Elhallgat, ha az élet a maga biztos medrében hömpölyög, de megszólal, amikor sorsdöntő események kezdődnek. Mószénak eszébe jutott a kedves, szépséges kis hercegnő, akit anyámnak szólított, s a szelíd, adakozó héber asszony, aki tejével táplálta. A két asszony alakjával együtt megjelent Cippora is, fölé hajolt, s megcsókolta a homlokát. Él-e, hal-e a hercegnő? Megvan-e még Jozabét a tiszta kis házban? Hiszen Aharon már régen eljött onnét, azóta meg is halhatott. Sír-e utána Cippora, a kedves, alázatos, szorgos, mindig daloló feleség? Vajon teljesül-e valaha Jozabét vágya, hogy Mósze feleségének ajándékozza a királyi ékszereket?

Még egy mozdulat, egy mély lélegzetvétel, s Mósze itt volt megint a szegényes házban, az asztal mellett. Kinyitotta szemét s körülnézett. A Nap vakítón tűzött be a tárt ajtón, arany lemezzel borította be a szürke falat, szikrázott a tejeskancsó oldalán. Az egyszerű, szegényes bútorok, a szakadozott gyékénygöngyölegek a sarokban, a fal mellett sorakozó kőedények kigyúltak a fényben. A sarokból pedig a mozdulatlanul üldögélő öreg Téti ragyogó arca fordult felé. Nyomban elmosolyodott, amint Mósze kinyitotta szemét s rápillantott.

- Feküdj le, uram, és aludj egy keveset - unszolta gyengéden, mint egy apa. - Elfáradtál.

- Nem, nem - szabadkozott Mósze egészen frissen. - Ennyi elég volt. Kipihentem magam.

Most már nem törődött sem a múlttal, sem a költeménnyel, sem Szetamonnal, Jozabéttel, sem Cipporával. Csak azt nézte, mi a legközelebbi, a legfontosabb tennivaló. Az a hatalom, akivel tűzben-lángban találkozott, egy pillanatra sem engedte ki öleléséből. Tenni kellett, tenni, végezni az Ő művét.

Aharon s Hor lépett a szobába. Aharon lassan és nehézkesen, mint egy engedelmes, óriási gyermek, Hor fürgén, fiatalosan és frissen, mintha jeges vízben fürdött volna meg, s most tűzben égne a teste. Máris teli volt lázas katonai tervekkel.

Mind a ketten Mósze mellé telepedtek.

Hor azonnal magyarázni kezdte, hogy most meg kell valósítani a régi gondolatot: válogatott, hivő férfiakból olyan fegyveres csapatot kovácsolni, amely kész meghalni az utolsó lábig Istenért. Mert a király nem fog szó nélkül beletörődni sok-sok ezer szolgájának elvesztésébe. Lehetséges, hogy egész Gósent le kell szakítani a Delta területéről, s amíg a népet a kivonulásra szervezik, védekezni kell. A védekezés nem reménytelen, ha meggondoljuk, milyen állapotban van Egyiptom s milyen megbízhatatlanok rosszul fizetett, gyengén ellátott csapatai. A kerületek alkirályai is bizonyosan takarékoskodnak haderejükkel, egymás ellen tartogatják, mert rövidesen el kell következnie a végső leszámolás idejének. Két hitvány király áll szemben egymással.

Aharon idegenkedett az erőszaktól. Nem szerette a fegyvert, a hadsereget, a harcot. Erősen hitte, hogy mindent meg lehet valósítani szép szóval, tárgyalással, jóakarattal. Aggódott a népért, de különösen a családjáért. Mindent el lehet veszíteni, ha fegyveres erőt toborzunk, mondta, hiszen szinte kihívjuk a gyűlölködő királyt, magunkra zúdítjuk gonosz tanácsadóit, hadi sikerekre vágyó katonáit, akik annyi kudarc után szeretnének dicsekedő feliratot vésetni sírjuk kamaráiba. Jó ürügy lenne ez, hogy kiirtsák, nyíltan is rabszolgává tegyék, szétkergessék, kifosszák Gósen lakosságát. Kitöltsék rajta dühüket, megitassák a vérszomjas egyiptomiakat, akik minden bajukért a hébereket teszik meg bűnbakká. Aharon óvatos ember volt, mint a nagytermetűek többnyire, de ezt, persze, nem tudta, el sem hitte volna, ha ráolvassa valaki. Leghősibb cselekedete az volt, hogy megszökött a kényszermunkából, s élete kockáztatásával átmenekült a határon. Ez a tette mindig igazolta őt.

Mósze szótlanul hallgatta a vitát. Hagyta, mondja el mindenik a magáét. Ő azonban már tudta, mit kell tenni. Mindig is tudta, ha önmagába tekintett! Mintha egyetlen magból bomlott volna ki az események ága-boga, virágja s végül az érett gyümölcsök leszedése.

- Meg kell keresni Szakkait s Hofnit - fordult Horhoz nyugodtan. - Ide kell hívni őket. Ez a legsürgősebb teendő. Együtt kell lennünk mindnyájan az Úr művének elvégzésében. Őket itt várjuk meg. Azután össze kell gyűjteni az egész nép Véneit és vezetőit, hogy megismertessük velük az Úr akaratát. Meg fogjuk győzni őket, ők pedig meggyőzik népüket. Ha ez megtörtént, szállásunkat áthelyezzük az ország belsejébe, közel Zo'anhoz. A városok lakói között sok a héber, némelyikben ők vannak többen. Egy egyiptomi ház mellett egy héber ház áll, egy egyiptomi család mellett egy héber család él. Sokan egyiptomi nevet viselnek, egyiptomi módon élnek, hivatalt vállaltak, kereskednek, vállalataik vannak, birtokaik, hajóik. De azért héberek. Ha olykor, titokban is, de héberek. Mellettük, közöttük kell lennünk. Mindenkit meg kell mentenünk, ki kell vezetnünk, akármilyen mélyre süllyedtek is. A királlyal tárgyalnunk kell, igazunk tudatában és érdekében. Mindent meg kell tennünk, hogy békén távozhasson a nép a Szolgaság Házából. Az Úr nevében megyünk, az Ő akaratát adjuk a király tudtára. Bizonyos azonban, hogy nem fog engedni sem az Úr akaratának, sem a mi érveinknek, sem az igazságnak. Hiszen, értsétek meg jól, testvéreim, nem engedheti ki hatalma alól a népet, amely kényre-kedvre kénytelen szolgálni őt, ő pedig egy darab kenyérrel, egy rossz ruhával, egy ital vízzel sem tartozik. Országa csak örül, ha gyötri ezt a népet, mert ki nem gyűlöl minket Egyiptomban. Azt se feledjétek, testvéreim, hogy nincsenek a királynak még új hadifoglyai, rabszolgákhoz nem jut, a munka meg sok és sürgős. Ázsia támadásától rettegnek a királyok Egyiptomban, s ez be is következhet, ha szövetségre lép Chatti, Babilu meg Amurru s a többi kisebb-nagyobb fejedelmek. Én tudom, hogy nem következik be, de nem tudják ők. Tehát az iga csak súlyosodni fog, puszta félelemből is. Hor alakítson hát jó fegyveres erőt, nem nagyot, mert nem akarom az egész népet egyetlen hadsereggé tenni. Csak akkorát, hogy Egyiptom is, a mi népünk is érezze erőnket. Egy hadvezér van Egyiptomban, testvéreim, aki összetörhet minket, Horemhab. Ő azonban nem fog ilyesmire vetemedni, már okosságból sem. Miért erősítené meg a két hitvány király uralmát? Miért szerezne nekik győzelmet, hírnevet, zsákmányt? Horemhab barátja volt Eknatonnak. Hűségesen szolgálta haláláig, gyakran titkon, a király akarata ellenére. Sem Szekarét, sem Tutanchámunt nem fogja szolgálni.

- Majd kényszerítik rá - vetette közbe Aharon. - A király parancsa isteni parancs, mondják ők.

- Nem kényszeríthetik, mert övé az egyetlen erős hadsereg. S mert egyik királyt sem tartja isteninek. Horemhab semmiben sem hisz, csak a fegyverben és önmagában. Eknatonban sem hitt, tanúja vagyok ennek, tanúja Hor testvérem is, de szolgálta, mert szerette - magyarázta Mósze.

Egyiptomi nyelven beszélt. Szavai tökéletesen megnyugtatták Hort is, Aharont is. Hor kívánsága teljesült: erős, válogatott sereget alakíthatott. Aharon is elégedett volt: igazsággal, tárgyalással fogják rábírni a királyt, hogy engedje el a gósenieket. Horemhab pedig, az egyetlen igazi katona, nem fogja megtámadni őket, hogy olcsó szolgálatot tegyen Szekarénak.

Téti a sarokban ült, s olyan rajongó arccal figyelte a tanácskozást, legfőképpen Mószét, mintha nem emberek, hanem égi lények társaságában ült volna. Mit bánta ő a családját, nyomorúságos otthonát, a fáradalmakat, a veszélyeket! Öregember volt, semmi sem kötötte már a hiú világhoz. Gyermekei, unokái majd boldogulnak nélküle. A szolgaságnak vége. Sohasem hitte volna, hogy megéri, de lám, megérte, most már nem kívánt mást, mint Isten Emberének közelében lenni, látni, hallani, szolgálni, vigyázni rá... Ugyan mit is veszíthet már ő? Az életét? Hát vegyék, öreg már, legalább szépen hal meg, az Úr szolgálatában. Tetemét tisztességesen eltemetik, emlékét megőrzik, nevét azok között emlegetik, akik a Szabadító barátai, a nagy mű megvalósítói, az Úr akaratának végrehajtói voltak.

Míg Mósze Osziél házában tanácskozott, s ette a szegény juhpásztor savanyú kenyerét, itta a tejet, aludt egy hitvány gyékényszőnyegen a házigazda meg serdülő gyermekei között - négy felnőtt fiát kényszermunkára vitték Patumba -, s beszélgetett velük mindennapi gondjaikról, álmaikról, azalatt Aharon kezébe vette vándorbotját, hogy sorra járja s gyűlésre hívja a nép Véneit, főpapjait, vezetőit. Hor pedig hozzáfogott kicsi, de erős seregének szervezéséhez. Minthogy a határon átjött férfiak szerteszóródtak a falvakba, sok lótás-futásba került ez a munka. Egyenként kellett megismerkednie mindegyikük jó meg rossz tulajdonságaival, képességeivel, kiválasztani a tizedeseknek, ötvenedeseknek, századosoknak alkalmas férfiakat. Húzódoztak a gondolattól, hogy ezután engedelmeskedniök kell a kiválasztott tiszteknek, mert egyenlő rangúaknak tartották magukat, nyakasok voltak, vigyáztak önérzetükre, könnyen megsértődtek. Uszirszafit akarták szolgálni, senki mást. Aharon vagy Hor sem uralkodhatott rajtuk, ha nem akarták. Miután azonban Hor rendelkezései Uszirszafitól származtak, ő pedig az Úr nevében parancsolt, belenyugodtak az új rendbe.

Gósenben gyorsan elterjedt Uszirszafi visszatérésének híre. Sokan emlékeztek rá abból az időből, amikor mint kereskedő járta be a tartományt, majd hirtelen "király" lett Zo'anban, s könnyített terheiken. Egyszerre hirdetni kezdték, hogy ő a Szabadító. Mirjam régi jóslata szárnyra kelt, bejárta az egész vidéket. Ő az a férfiú, aki nagyobb minden hébernél, s akinek neve élni fog, amíg a világ világ! Az Úr nevében jött. Mert nagy események következnek, az Úr hívja az ő népét... Legyetek készen, mondja az Úr! Ezt suttogták, mondták, kiáltozták szerte egész Gósenben. Hallottátok? Talán láttátok is? Nagy sereggel jön, válogatott férfiak élén, Já nevében bosszút áll értünk és apáinkért. Minden megaláztatásunkért, szenvedésünkért, elrabolt szabadságunkért, ünnepeinkért. Szüzeinkért, elhurcolt gyermekeinkért, nyájainkért, egész megtaposott életünkért... Ezt mondták, és ökölbe szorult a kezük. Keletre néztek, ahonnét a Szabadítónak jönnie kell. Híre futamodott, hogy itt van, ott van. Látták a katonáit is, karddal, bárddal, parittyával, lándzsával nyargalnak szamaraikon, fényes sisakot viselnek, mindegyiknek nyakában az Úr rettentő talizmánja, sérthetetlenek, győzhetetlenek! Mind tudja a Nevet. Já titkos nevét, a viharzóét, aki szél szárnyán repül, hangja iszonyú üvöltés, kezében olthatatlan fáklya, remegnek tőle a népek...

Elsőnek a habiruk kapták föl a fejüket. Egy részük hadifogolyként került ide. Ők harcoltak Jebusz, azaz Jerusálim, Gezer, Szichem, Gabaon, Gáza alatt az egyiptomiak ellen, s nem felejtették el, hogy ugyanaz a Mósze vagy Uszirszafi, aki most mint Szabadító tért vissza, telepítette le őket ezen a földön. Más részük meg Horemhab s a kegyes Eknaton jóvoltából nyert békés otthont, mikor Sze'ir hegyeiből az éhség élőcsalta, s bebocsáttatást kért vagy csupán egy darab kenyeret, egy marék sót. Ők meg ezt nem felejtették el, csak annál jobban fájt, hogy szolgaságba jutottak. Megcsaltaknak érezték magukat. A régóta itt lakó héberek pedig felcsillanó szemmel reménykedtek, hogy végre szabadulnak a kemény munka igájából, s visszatérhetnek ősi, szabad életmódjukhoz, a legeltetéshez, szántás-vetéshez, szőlőműveléshez. Mert arra nem gondolt senki, hogy ki kell mennie a pusztába, ahonnét valaha Ábrahám jött az éhínség elől, s Jákób is, mikor az aszály miatt egy szem gabonája sem volt.

Néhány nap alatt elterjedt a Szabadító megérkezésének híre mindenütt, elhatolt a városokba is. Rokonok, jó barátok, ellenségek adták tovább szájról szájra. Bazárokban, piactereken, utakon, vendégfogadókban csak róla beszéltek.

Mósze itthon volt, s tudta, hogy a következő Niszan hava nagy tavaszi ünnepén ki fog vonulni a nép, hogy többé vissza ne térjen.

De Gósenben mégsem robbant ki oly hevesen a fölszabadulás, mint a bányavidéken. Minden nyomorúság ellenére a góseniek nem süllyedtek olyan mélyre, mint a bányák föld alá kényszerített rabszolgái. Itt még voltak szabad földek, szőlők kertek, legelők. A szabad földön többé-kevésbé szabad emberek. És voltak, akik egészen egyiptomiasan éltek: városban laktak, egyiptomiakkal barátkoztak, egyiptomi ruhát s nevet viseltek, egyiptomi nyelven beszéltek. Üzleteik, vállalataik voltak, vagy részt vállaltak egyiptomiakkal együtt. Összeházasodtak, bonyolult rokonságba keveredtek egymással. A Delta sokféle keveréknépe között arcuk jellegzetes vonásai sem voltak annyira föltűnőek. Sokan hivatalban ültek nemzedékek óta, sokan meg annyira meggazdagodtak, hogy palotáik, háztartásuk, hangos ünnepeik vetekedtek az egyiptomiakéval. Ki-ki igyekezett könnyíteni életén: kivonta magát népe sorsa alól, megtagadta származását, istenét, szokásait, hagyományait, igyekezett mennél jobban hasonlítani az uralkodó néphez, egyiptomibb lett maguknál az egyiptomiaknál, ahogy ez már lenni szokott. Megtetézték az ő szidalmaikat, jobban fölháborodtak, keményebb rendszabályokat kívántak, mint azok. Csakis azért, hogy ne tartsák őket az üldözött nép fiainak. Hallani sem akartak Szabadítóról. Nevettek rajta. A kósza híreket kézlegyintéssel tették hallatlanná, vagy a nyugtalan ostobák meséinek tekintették. Ki az az "Úr", akinek névében a Szabadító jön? Ismertek minden istent, istennőt, műveltek voltak, tudták, olyan isten nincs. A nép lázong, mert lusta, irtózik a rendszeres munkától. Majd egy szép napon kiderül, hogy a Szabadító csak ábránd, akkor megnyugszik megint.

Sokan megdöbbentek azonban, mert szemtanúktól hallották, hogy egy Uszirszafi nevű férfiú, aki valamikor bejárta Gósent, fegyveres csapattal tért vissza idegenből, s valóban föl akarja szabadítani a szolgaságra vetett népet. És társaságában van két elvetemedett, tanult egyiptomi is: Hor, Eknaton volt magas rangú katonája meg Hofni, egy szökevény pap. Továbbá egy Szakkai nevű héber, akit a másik kettővel együtt a Fehér Ház neveltetett, mert egy napon születtek Eknatonnal, a gonosztevővel. Hát tessék, így táplált az isteni Család kígyókat a saját kebelén. Mondták, hogy Uszirszafi is így került az isteni Családba, kitett héber gyerek volt, elsőszülött, akit az anui papoknak kellett volna adni, de éppen akkor találta meg egy hercegnő, amikor Eknaton született, s magához vette, fiává fogadta. Nem lett volna jobb valamennyit ott hagyni, ahol volt, a szegénységben, a tudatlanságban? Izgatottan vitáztak, mozgósították előkelő barátaikat, hogy serkentsék a királyt (mind a kettőt) erélyes intézkedésre. Ők csak azokat az érveket hangoztatták, amikre az egyiptomiak is fogékonyak voltak: a héberek szövetkeznek, vagy már titkon szövetkeztek is törzsrokonaikkal, el akarják foglalni Egyiptomot, ki akarnak irtani minden előkelő családot, véres bosszút akarnak állni valóságos, de még inkább vélt sérelmeikért, a veszély nagy, máris itt van, sürgősen tenni kell ellene. A gyalázatos lázítók így szeretnének hatalomra jutni. Előbb fölgyújtják az elégedetlenkedő Gósent, azután az egész Deltát, végül magát az országot, egészen a Négerföldig. Végképp el akarják taposni Kem ősi műveltségét, isteneit, hatalmát.

Valójában magukat féltették a végveszélyt kiáltó héber előkelőségek. Mert olyan hírek is keringtek a városokban, hogy a Szabadító és serege elsősorban az árulónak, hitehagyottnak tekintendő gazdag hébereket fogja kiirtani, mégpedig a vérbosszú törvénye szerint. Negyedíziglen és hetedíziglen. Nevüket lajstromba vette, családtagjaikat számon tartja, még az újszülött csecsemőket is. Az egyiptomiak héber ágyasait pedig meztelenül fogják végigkergetni a piacokon, aztán a folyóba dobják őket. Egyre sűrűbben megtörtént, hogy a bazárok, piacok alantas népe alkudozás közben öklét rázva kiabálta:

- Majd megennéd még ezt a halat! Majd torkodon akad még a szálka! Majd örülnél, ha egy fej hagymát kaphatnál. Jön már a Szabadító, futni és nyüszíteni fogtok előtte, mint a nyulak! És tekeregni a talpa alatt, mint az eltaposott kígyók!

A Zo'anban székelő király rendőrei letartóztattak mindenkit, aki a Szabadító nevében fenyegetőzött, az ő jövetelét hirdette, dicsőítette. Azonban a matszai rendőrökben sem bízott: ők sem voltak egyiptomiak. Az egész Delta lakossága csak "söpredék"-ből állott; kaftokból, hikszoszok ivadékaiból, újabban pelesetekből, kerititákból, pelegikből, nem szólván a héberek s habiruk nagy tömegeiről. Tiszta egyiptomi katonákat követelt Horemhabtól. Horemhab azonban meg sem jelent Őistensége előtt, Thébában tartózkodott a másik udvarnál, s ezt Szekaré még csak bűnéül sem róhatta fel. Horemhab viselkedése pimasz volt, de tökéletesen jogszerű. Pláne mióta feleségül vette Baketatont, nem lehetett felelősségre vonni.

Mósze tevékenysége elé tehát sok akadály gördült, de tisztában volt velük. Tudta, a nép melyik rétegei, törzsei, nemzetségei fognak először tüzet, s melyek gyúlnak ki nehezebben. Sem ő, sem munkatársai nem vesztegették az időt. Szakkai tanácskozásra hívta össze a Véneket, az istenek főpapjait, Uszirszafi pedig személyesen mondta el a legfontosabb tennivalókat, s hívta fel őket az Úrhoz való csatlakozásra. A Vének között is voltak, persze, akik vonakodtak az Úr parancsainak követésétől, de a két Jószif-törzs: Efráim meg Manasszé Vénei, élükön Já ifjú Jehósuahjával meg a harcias benjáminiták vezetői azonnal leborultak Mósze előtt, s megfogadták, hogy Istene mellé állnak, követik az ő szolgáját halálukig. A töredék léviták feje Aharon volt, éppen Uszirszafi testvére, a próféta Mirjam öccse, s ez megingatta a bizonytalanokat. Csak egy Vén, a Dán-törzs főpapja ellenkezett makacsul. Megtépte ruháját és szakállát, port hintett a fejére, kétségbeesetten kiáltozta: - Zúdítsuk magunkra Kem királyainak még nagyobb dühét? Nehezítsük meg még jobban népünk terheit? Lépjünk a pusztulás útjára, amin Efráim indult el annak idején? Emlékezünk még rá - üvöltötte keserűen -, hogy kivonult a pusztába, s csaknem az utolsó lábig elveszett! Csontjaik ott száradnak a sivatag homokjában, ellenségeik leöldösték őket, mint a vadakat! Csúfosan tért vissza, aki megmaradt, alig tudta összeszedni magát máig. Egy részük meg eltűnt, elkallódott, fölszívta a forró homok, idegen népek közé vegyültek, elvesztették, elhagyták istenüket... Nem, nem akarunk Efráim sorsára jutni!

- Láttam őket Meribat Kadesben - szólt Uszirszafi csendesen. Úgy ült a földön, botját a térdére fektetve, mint egy kőszobor. Arca nem moccant, de a szeme égett.

- Lehet, hogy láttad az elfajzottakat - fakadt ki a Vén, de már elvesztette biztosságát, mert a jelenlevők ujjongtak örömükben.

- Nem fajzottak el - jelentette ki Mósze. - Nyájakat legeltetnek a környéken, és bemutatják áldozataikat, megtartják ünnepeiket. Most pedig testvéreiket várják.

- Lehet, hogy várják, de emlékezzetek, tiszteletre méltó férfiak, hogy elpusztult Já szent képe! Újat kellett készíteni!

- Meribat Kadesben láttam Já hatalmas képét - mondta Mósze.

- Hát az Ohel Moed? Nem törték-e össze, nem szaggatták-e darabokra ellenségeitek a pusztában? Nem újat kellett-e állítanotok?

- Láttam az Ohel Moedet Meribat Kadesben, jártam benne - szólt ismét Mósze. - Hatalmas oltár áll előtte faragatlan kövekből. A Sátorban pedig ég minden lámpa, s a Kenyerek naponta megújulnak az aranyasztalon.

Erre a Vén már nem tudott mit mondani. Könnyekre fakadt, leült a földre, s jóslatokat mondott a nép pusztulásáról. Gyökerestül irtanak ki bennünket, a magzatot sem kímélik anyja méhében. Mikor azonban Aharon lassú, megfontolt szóval elmondta, hogy az Úr akaratából Uszirszafi Kadesben hagyta testvérét, Pinehaszt, hogy megállapodott Hobáb főpappal, megegyezett Kalebbel s a kalebitákkal, akik pedig a hatalmas Jehudához tartoznak, hogy Áser meg Zabulon szintén csatlakozik Uszirszafi Istenéhez, a Jehudával szövetségi Simeon pedig máris készen áll az Ígéret Földjére való vonulásra, s hogy amint valamennyi góseni törzs elfogadja az Urat kivonul, egyesül a bányák népével, az Úr ki fogja jelenteni magát, szavát hallatja, s a népet fölveszik a Szövetségbe, valamennyien meghajoltak Mósze előtt s kijelentették:

- Ahogy szolgáltuk eddigi istenünket, Jákób, Jiszhak és Ábrahám Istenét, úgy szolgáljuk a te Istenedet is.

A megmásíthatatlan formulát tehát kimondták. S most már a tennivalókról tanácskoztak napokig. Aharon áldozatot mutatott be egy nagy kövön Él Saddájnak, ezen mindnyájan részt vettek, azok is, akik Baál Szafont, Baál Mótot, Baál Adadot, Baál Anatot, Aseratot vagy Dán-élt, a bika képében ábrázolt Holdistent tisztelték. Ez már jelentős lépés volt az Egy imádásának helyreállítása felé.

Mindez egy félreeső pálmaligetben történt, tiszta forrás mellett, biztonságos helyen, szigorú titoktartással. Utána ki-ki elszéledt lakóhelyére. Hor is elment, hogy férfiakat toborozzon, válogasson. Aharon azonban Mósze mellett maradt Osziél házában.

Zavaros eseményekről, kapkodásról, ellentétekről, reménységről, félelemről, hősiességről, riadt gyávaságról, hitről és kételkedésről számolok be, fiam és tanítványom, magam is zavarosan, kapkodva, vázlatosan. Mint az álló, poshadó vizet, úgy kavarta föl Mósze botjával a góseni népet. És persze, fölszínre került a mocsok is.

Hanem akármilyen titokban, lépésről lépésre folyt Mósze tevékenysége, csaknem minden kiszivárgott az igazán szent titkok kivételével. Hiszen amit hárman tudnak, mindenki tudja. Mósze terveit, szavait, működését pedig nem hárman tudták, hanem sok százan, hamarosan sok ezren. Így azt is megtudta valaki, hogy Uszirszafi azonos azzal a Mószéval, aki Maror felügyelőt agyonütötte, majd eltűnt. Ez a valaki nem volt más, mint Dathan, a Dán-törzsbeli Pallu fia, Selomith Dibri leánya férje, akinek súlyos gyalázata miatt történt a gyilkosság.

Különös ám az emberi lélek. Dathan szép, fiatal feleségén erőszakot követett el a hatalmaskodó felügyelő. Őt magát rendőreivel megverette, fogva tartotta, amíg a parázna merénylet történt. Majd, ki tudja, miért, elkeseredetten üldözte, gyötörte, a sarkában volt. Végül megverte saját kezűleg - s ez volt az utolsó erőszak, amit életében elkövetett. Dathan akkor leborult az alkirály előtt, hálát rebegett, áldotta vélt istenét, mert megtorolta a rajta esett sérelmet. Idők folyamán mégis mi történt ebben a megtaposott, megbosszult lélekben?

Selomith könnyen meggyőzte arról, hogy közte és Maror között nem történt semmi, éppen ezért a kudarcért üldözte tovább férjét olyan dühösen. A házaspár valóban szépen élt együtt, gyermekeik születtek, a régi sebek begyógyultak - hisz valójában sebek nem is voltak. Dathan azonban egyre félt, rettegett, hogy a felügyelő halála miatt előbb-utóbb ő kerül halálos veszedelembe. Bűnösnek érezte magát a halálában. Ha Selomith valóban áldozatul esett volna vágyainak, bizonyosan nem lett volna benne bűntudat. Csakhogy amint teltek-múltak a hónapok, Dathanban eloszlott a kitöltött édes bosszú öröme, s gondolkozni kezdett. Talán mégsem kellett volna Marornak meghalnia... Tisztelte az egyiptomiakat. Fölnézett rájuk, csodálta erőszakosságukat, tudásukat, ruháikat, ékszereiket, városaikat, palotáikat, templomaikat, gúláikat, királyaikat, isteneiket, mágiájukat... Megrögzött szolga volt ő, erős, tagbaszakadt, lázongó és zúgolódó, szabadságról, bosszúról álmodozó szolga. De a felelősségtől irtózott. Megerősödött benne a meggyőződés, hogy Marornak nem is kellett volna meghalnia, egy-két botütést kibír ő, a fontos mégiscsak az, hogy békesség legyen, ne mondjanak rá semmit, lelkét ne terhelje gonosztett... az ember legyen óvatos, húzza be a nyakát, a Marorok jönnek és mennek, lám, utóda nem olyan kegyetlen, csak ritkán ver, inkább ordítozik, olykor egy-egy kis könnyítést is enged. Selomith pedig? Nos, Selomithtal nem történt semmi. Bánta hát a gyilkosságot nagyon, magát okolta érte, jóvá is tette volna, ha tudja, mi ennek a módja.

Mikor aztán híre terjedt, hogy Uszirszafi Gósenben tartózkodik, megdobbant a szíve. Olyan izgalom szállta meg, hogy alig bírt magával. Mennie, mennie kellett, elmondani, amit tud. Sem éjjele, sem nappala nem volt. Selomithnak nem szólt semmit. Azonban annyit emlegette a felügyelő előtt, hogy fontos mondanivalói volnának a király számára, addig bizonygatta ezt, addig könyörgött, követelődzött, amíg a felügyelő legyintett, s azt mondta, menjen hát Zo'anba, jelentkezzék a Palotában kihallgatásra.

A főudvarmester előtt is olyan szívósan bizonygatta fontos mondanivalóit, amíg egyhetes ácsorgás, kitartó magyarázkodások után csakugyan a király elé bocsátották. Hasra esett a trón előtt, káprázó szeme alig látta a terem szépségét, az udvari előkelőségeket, a néger szolgákat, a matszai testőröket s magát a királyt. Elfúló lélegzettel, zavarosan, szégyenkezve, önmagát semminek érezve, a nagy feladatban mégis fölmagasztosulva beszélt, amikor megkapta az engedélyt:

- Isteni uram, por és szemét vagyok a lábad alatt, de szavam ezúttal ne legyen légyzümmögés a füledben... Az az ember, aki Gósenbe jött, föl akarja szabadítani szolgáidat.

- Tudom, csak hadd próbálja meg - felelte a király recsegő hangon, mintha a torkát szorították volna. - Azért jöttél, hogy ezzel untass?

Az előkelők tisztelettel nevettek a trón körül.

- Megcsúfolja jogarodat, meggyalázza tiarádat! - kiáltotta Dathan. - Szövetkezett ellenségeiddel, megtámadja, ledönti trónodat!

- Csak hadd próbálja meg - recsegte gúnyosan a király.

Dathan kétségbeesett. Úgy érezte, rögtön megragadják, vesztőhelyre hurcolják... s ez lesz az ő büntetése Maror haláláért. Íme, maga rohant a végzete elé. Sírva fakadt, mint egy gyermek, s vadul kiáltotta:

- Az az ember, Uszirszafi nem más, mint Mósze, Maror felügyelő úr gyilkosa! A volt alkirály, a Gyűlöletes Álmodozó testvére és barátja... aki megszökött Maror megölése után! Holttestét gyalázatosan otthagyta keselyűk s hiénák étkéül. Mósze, Mósze ő, senki más! De nem a hercegnő fia, hanem egy héber asszonyé, aki kitette a folyóparton a sás közé... A hercegnő nem anyja, hanem az a héber asszony!

Összevissza beszélt, maga sem tudta, mit. Szavaira azonban nagy csend támadt. A király előrehajolt trónusán, megvetéssel, de kíváncsian nézte a térdeplő, remegő héber szolgát.

- Mósze? Mósze az alávaló lázító? - Zöld szemében világosság gyúlt, kövérkés arca elvörösödött. - Jól van - mondta rekedtesen. - Jól van. Jól tetted, hogy megmondtad. Most eredj innen.

Dathan csak annyit hallott, hogy mehet, nem fogják megölni. Föltápászkodott a síkos padlóról, hajlongott, hátrált, megfordult, megint visszafordult, ismét hajlongott, kiszédelgett a teremből. Egy testőr karon fogta, úgy vezette ki. Boldog volt, de kínzó szégyenérzés is gyötörte.

Mikor Mósze meghallotta Dathan árulását - mert mindenről tudott, önkéntes kémek tájékoztatták az egész Deltából -, így szólt:

- Most látom, hogy e nép szolgaságánál is nagyobb elvetemültsége!

- Hogyan szabadíthatsz meg minket, uram? - kérdezte csüggedten Osziél. - Bűneink iszonytatóak. Nem könyörülhet meg rajtunk az Örökkévaló, áldassék a Neve mindörökké. Hiszen el kell fordítania arcát rólunk, hitványokról!

- Törvénye tisztára fog mosni benneteket - vigasztalta Mósze.

Tudta, hogy a király mindenáron meg akarja öletni. Nem félt. Mosolygott Aharon aggodalmán, Hor szigorú biztonsági intézkedésein. Hor ugyanis válogatott testőrökkel vétette körül, a ház ajtaja előtt éjjel-nappal két fegyveres állt, még akkor sem hagyta őrizet nélkül, mikor szokásos alkonyati sétájára indult a környéken, vagy reggel, este egy kis dombon imádkozott. Mósze tiltakozott ez ellen, Hor azonban nem engedett. Legfeljebb távolról követték az őrök, bokrok, fák mögé rejtőztek, hogy ne zavarják. Az öreg Téti pedig minden ételt, italt titkon megízlelt, s csak akkor adta urának, ha meggyőződött róla, hogy nem tettek bele mérget. Mósze erről nem is tudott.

Dathan a szolgaságba süllyedt nép igazi, jellegzetes alakja volt, egyesült benne minden meghunyászkodás, ami egy népet lealjasíthat. A másik jellemző alak Korach, a városi, magas rangú, gazdag héber megtestesítője. A hagyományok halhatatlanná tették a nevét, akár Dathanét. Még a Koránba is bekerült Karun néven mérhetetlen gazdasága és fösvénysége révén. A Misnában se szeri, se száma azoknak a helyeknek, amelyek kincseit emlegetik, márványoszlopai Eszter Könyvében is szerepelnek.

Korach Izkar fia Kohat nemzetségéből, okos viselkedéssel, nagy önuralommal, jó házassággal, vesztegetéssel, hízelgéssel, üzleti tehetséggel s nem mindennapi életkedvvel egyik hivatalból a másikba emelkedett. Mikor pedig Szekaré elfoglalta a trónt, azaz mindjárt Eknaton halála után kincstárossá nevezte ki. Forrásaink görögül "katholikosz"-nak nevezik, ez olyanféle rang, amilyent Jószif viselt Apapi hikszosz király idején. Felügyelete alá tartoztak nemcsak a királyi család összes kincstárai, hanem a Szináj bányái is. Mióta e bányák aranya, drágakövei, reze, ónja a király számára elveszett, ez a bányafelügyelői méltóság inkább dísz volt csupán, mint valóságos hatalom. De a méltósághoz tartoztak a bányák "kulcsai", azaz titkos tervrajzuk, a lelőhelyek, erek ismerete, a föld alatti raktárak tartalmáról, értékéről szóló feljegyzések, tehát minden, ami ilyen értékes nagyüzemek igazgatásához, értékesítéséhez szükséges.

Mindezt együttvéve a kincstárak "kulcsainak" nevezték, s azok is voltak. Hogy e kulcsok közül melyik s hány került a bányákat kisajátító s a maguk szakállára művelő felügyelők birtokába, nem lehetett tudni. De hogy valamennyi Korach kezében volt, az bizonyos.

Persze tudta a módját, hogyan kell a királyi kincseket, évezredek csodálatos drágaköveit, aranyát, ékszereit, gyöngyét úgy gondoznia, hogy a maga kezéhez is ragadjon egy s más. Sem a nyilvántartásban, sem az elszámolásban nem volt ezért semmi hiba. Korach valójában nem abból gazdagodott meg, amit lopott - s ezt javára kell említeni -, hanem üzleti vállalkozásaiból, amikbe a kezéhez tapadó értékeket befektette. Miután értesülései jók voltak, s már akkor tudomására jutottak, amikor még senki sem tudott róluk, nem egy fontos gazdasági intézkedést, törvényt maga javasolt a királynak, vagy fölhatalmazása révén maga adott ki saját felelősségére. Így a vele való üzleti kapcsolat nagyon értékes volt. Meg is fizették az egész ország üzletemberei, vállalkozói, különösen a Delta élelmes foinikjai, héberei, pelesetjei. Így közvetve még akkor is behálózták érdekszálai az ázsiai kikötőket, amikor Egyiptom csapatait kivonták onnét. Sőt azt sem lehet mondani, hogy Szináj bányáihoz ne lett volna már semmi köze. Sok rejtett útja volt az aranynak, a drágakőnek, a réznek, ónnak már akkor is, és Korach tudta, melyek ezek az utak, amelyeken a kincsek csörgedeznek.

Korach hol Men-noferben, hol Thébában, hol Zo'anban, hol meg Pathumban lakott. Mindenütt volt palotája, udvartartása. Földbirtokai, falvai végigsorakoztak az egész Nílus mentén. Hajói nemcsak a folyamot járták, hanem a tengert is. Hát még mennyi hajó volt, ami látszólag nem tartozott a vagyonához, mégis ő rendelkezett vele mint a vállalat titkos részese! Ha Korach tizenkét négertől vitt gyaloghintója megjelent, a nép köréje csődült, kísérte, bámulta fényes öltözékét, csillogó ékszereit, közönyös arcát, díszbe öltözött fegyveres kíséretét. Inkább bámulta, mint kedvelte. Hagyományaink feljegyzik, hogy míg Jószifhoz odafutottak az emberek, Korachnak még az utcai gyerekek is hátat fordítottak s kiköptek, mert soha senkinek nem adott semmit.

Ismerte Mószét. Csakhogy ő még alacsonyabb rangú tisztviselő volt, mikor Mósze az egyiptomi előkelőségek között forgott. Hajlongott előtte, nyájasan mosolygott rá, szolgálatait ajánlotta neki, de ismerte az udvari intrikákat, erőviszonyokat, hát nem kereste Mósze társaságát a kelleténél jobban. Mószéból sohasem lesz király - gondolta, s ebben igaza volt. Látta, Mósze mennyire alárendeli magát a Gyűlöletes Álmodozónak, méghozzá nemcsak érdekből, mint ő, az okos üzletember, mindig a háttérben maradva, hanem hittel, szeretetből. Mószéra tehát nem várt fényes jövő Eknaton halála után. Így kapcsolatuk nem hágta át a szokásos illendő, futólagos szóváltások határát.

Mikor aztán Mósze fölbukkant Gósenben, Korach gondolkodóba esett. Ismerte annyira Mószét, hogy tudja, amire fölteszi életét, meg is valósítja. Ha ki akarja szabadítani a hébereket Gósenből, hát kiszabadítja bármi áron. Azt is tudta, hogy Mósze istene, akinek nevében beszél, valóságos, hatalmas isten, nem afféle szédelgés. Igyekezett Mósze szavairól, tetteiről annyi értesülést szerezni, amennyit csak lehetett. És sokat lehetett. Hiszen volt tekintélye, vagyona, voltak besúgói, rendőrei, bizalmas tisztviselők. Amit elébe hordtak, meggondolandó volt. Mósze, a királyi hercegnő fia, a negyedik rendbéli beavatott pap, Eknaton testvére és barátja, a volt hadvezér és alkirály nem tett csodákat, nem kápráztatta el az embereket. Hanem következetesen hivatkozott istenére, akinek titkos Nevét a botjára vésve hordozta. Botja ősrégi, hír szerint még Ábrahámé volt, a mesebeli ősapáé. Állítólag magától attól a sohasem hallott istentől kapta, akinek nevében beszél. Korach mindent tudott Mószéról. Pontos értesüléseket nyert a bányában történtekről is. Nem volt tehát semmi kétsége aziránt, hogy mi következik Gósenben.

Ilyen pontos értesülések birtokában azt hihetné az ember, azonnal a királyhoz sietett, föltárta előtte a valóságot, s rendszabályokat tanácsolt neki. Korach azonban nem ezt tette. Hanem így gondolkozott: az az ember így is, úgy is véghez viszi szándékát. Istene hatalmas isten, talán valóban hatalmasabb minden más isteneknél. Az egyiptomiaknál bizonyosan, hiszen ezek még a nyomorúságoktól sem tudták megóvni Egyiptomot! Hogy az az ember különb akár Szekarénál, a kevély, ostoba, hányaveti, hazug fickónál, akár Tutanchámunnál, a játszadozó, beteges kölyöknél, abban semmi kétség. Bizonyosan máris szövetkezett a pusztai népekkel, talán a kánaánitákkal is. Nem lehetetlen, hogy Amurruval is van valami közössége. Másként hogyan vállalkoznék ekkora föladatra? Hogyan merészelne ujjat húzni Egyiptom királyával? A hátát bizonyosan biztosította. Távolabbi tervei világosak: új népet szervezni, hadsereget teremteni, aztán betörni Egyiptomba, meghódítani a Deltát, elkergetni az ostoba Szekarét, háborút, lázadást indítani Théba ellen... Új dinasztiát, új Birodalmat teremteni, amely a kataraktától s a sivatagtól az Eufrátig terjedjen. Ha pedig mindez lehetséges, sőt bizonyos, miért támogassa ő Szekarét? Miért kockáztassa életét, családja jövőjét, vagyonát, tekintélyét? Ha Mósze fölülkerekedik, bizonyosan kiirtja minden ellenségét. Kár lenne hát ellenséges viszonyba kerülni vele. Ha most semlegesen viselkedik, a kellő pillanatban pedig csatlakozik hozzá, mindent megtarthat, sőt még nyerhet. Elvégre ő is héber, ha egyiptomi módon él is. Igaz, Mósze Birodalma barbár birodalom lesz, de annál jobb. Barbárok között művelt egyiptominak lenni nem utolsó dolog. Ajnározni fogják, megbecsülik, tejben-vajban fürösztik, méltósággal, hatalommal, kitüntetésekkel halmozzák el. Egyike lehet az eljövendő Birodalom megalapítóinak. Míg ha kitart Szekaré meg Tutanchámun roskadozó kettős trónusa mellett, csak veszthet...

Így gondolkozott az okos, előrelátó Korach. És hallgatott a király előtt, akár a többi méltóságok, tanácsadók, akik hajlongtak, hallgattak vagy hazudtak.

Mikor később találkozásra került a sor Mósze, Aharon meg Szekaré között, Korach tanácsolta a királynak legbuzgóbban, hogy fogadja a két lázítót. Ő ellenzett leghevesebben minden erőszakos lépést. Ő bizonyítgatta legszívósabban, hogy Mósze nem akar mást, mint a népet megnyerni új istenének, s ünnepi áldozat bemutatására háromnapi járóföldre távozni, de valójában maradjon minden a régiben. Csakhogy ne szaladjunk nagyon előre!

Mert a találkozásra s a királlyal való vitákra csak akkor került sor, mikor a hébereket, habirukat Mósze munkatársaival már az új Isten híveivé tette, s mindenkit meggyőzött arról, hogy a szabadság napja elérkezett.

Ez kora tavasszal történt, mikor a szokatlan áradás vértengerré változtatta Egyiptomot, s az idegengyűlölő nép a héberek Istenének szörnyű bosszújától rettegett.

Külsejére nézvést Korach igen rokonszenves ember volt. Jól túl az ötvenedik évén, egy kicsit eltestesedett, nem túlságosan, csak illően. Így közepes termete is tekintélyt mutatott. Ám azért fürgén mozgott, ha kellett, a lassúságot csak azóta erőltette magára, mióta magas méltóságra emelkedett. Széles arcán legfeltűnőbb a szája volt. Igazán nem csúfolódásképpen mondom, de hasonlított a békáéhoz: széles, nagy száj volt, csupa nyájasságból többnyire nyitva is szokta tartani, ha valakinek a szavait hallgatta, jelezvén, mily odaadóan figyel. Kis barna szemét összehúzta, mintha a szemével is mosolyogna. Orra hajlott volt ugyan, de a cimpái szélesek, mint a jó vérű lóé. Ez életerőre vallott. Persze, arcát egyiptomiasan borotváltatta, hivatali ténykedései alatt azonban kis, merev, szögletes, fekete álszakállt viselt. Meg dúsan göndörített parókát. Mindig remegő, kérő hangon beszélt, roppant szívesen, kedveskedve, szinte bizalmasan. Olyan volt a hangja, mint a makrancos lóval bánó kocsisoké vagy az állatszelídítőké, akik a Fehér Ház meg az előkelő paloták számára oroszlánokat nevelnek. Páratlan vendéglátó volt, ebben rejlett sikereinek egyik titka. Ötven-hatvan, olykor száz vendég ült asztalánál, s micsoda ételeket ettek, italokat ittak! Korach konyhája egyike volt a leghíresebb konyháknak. Felesége sem vette volna a lelkére, ha valamelyik vendég nem ette volna magát félholtra. Csodálatosképpen neki is olyan széles szája volt, mint férjének, ez a jellegzetes száj öröklődött két lányára s a fiára is. Különösen a kisebbik lánya volt nagy szájú.

Korach és egész családja abban a szent meggyőződésben élt, hogy az úriember életének célja a jó evés, ivás, szép ruha, kényelmes lakás. Már mondtam, fiam, hányan éltek akkortájt ebben a szilárd meggyőződésben. Ha még most is nehéz próbáknak, beavatási vizsgáknak vetették volna alá a tisztviselőket, s csak beavatási fokozatuk szerint juthattak volna hivatalukba, Korach sohasem lett volna királyi kincstáros, legfeljebb írnok egy raktárban, miután írni, számolni tudott. Főképpen számolni. Leveleit, jelentéseit ugyanis titkárai fogalmazták, Korach sohasem ismerte ki magát az egyiptomi nyelv bonyolult törvényeiben, az előkelő, finom, ilyen meg olyan időbeli stílust pedig megvetette. Feleségéből is kitűnő szakácsnő lett volna akármelyik előkelő udvarban, nagyobbik lányából, aki egy tiszta vérű egyiptomi kereskedőhöz ment feleségül, kellemesen csevegő komorna, a kisebbikből meg, hát a kisebbikből afféle konyhaleány, aki hagymát vág, mosogat, libát töm, s komoran zúgolódik egész nap, mert csak aludni szeretne, folyvást aludni. Ez a leány volt az egész család titkolt keserűsége. Még szépen öltözködni sem tudott, társaságban pedig úgy viselkedett, mint akinek minden mindegy, minden csak untatja. Ha már keserűségről van szó, hát Korach meg a felesége eléggé aggódott a fiú miatt is. Mintegy harmincéves, jól megtermett, vidám fickó volt, atyja vállalataiban segédkezett, azonban semmi jelét sem árulta el a gazdagság tiszteletének. Felőle ugyan elajándékozhatta volna atyja minden vagyonát, akár belehajigálhatta volna kincseit a Nílusba, azzal sem törődött volna. Ha egy hajószállítmány késett, a fiú nem verte a fejét öklével, nem futott le s föl a szobában, nem ácsorgott a rakparton, nem kérdezősködött fűtől-fától, nem küldött postagalambokat, hanem csak nevetett és várt. Atyja hiába hajszolta munkára - elve az volt, hogy a tisztességes ember szüntelenül dolgozzék -, ő inkább tekergett, csónakázott, vadászott, nők körül forgolódott. Ahelyett hogy megnősült volna, hol itt, hol ott hagyott el egy fattyúgyereket, ebből aztán botrányok, követelőzések, pörök támadtak. Ám hagyjuk Korach családját. Igen nagy megbecsülésnek örvendett egész Egyiptomban. Sok héber büszke volt rá, mint aki megmutatta, hogyan lehet okosan, becsületes szorgalommal, tehetséggel érvényesülni a Szolgaság Házában is.

Mikor a Nílus vize "vérré vált", Korach azonnal gondolkodóba esett. S mert nemcsak az egyiptomiak tulajdonították a héber mágia gonoszságának ezt az első csapást, hanem maguk a héberek is hirdették, hogy Já bosszúja, Korach tisztában volt mindennel. S azonnal a fenyegető ismeretlen Isten felé fordult. Korach vallásos volt. Részt vett minden hivatalos ünnepen, elöl lépkedett a körmeneteken, amikor a papok roskadozva vitték valamelyik isten, istennő kicsiny szobrát, áhítattal lengette a füstölőt, gazdag áldozatokat küldött az oltároknak, alapítványokat tett, papokkal barátkozott, etette-itatta őket. Házában, helyesebben: palotájában minden igazi vallásos lelkületre vallott. De tudta, hogy a drága fából meg márványból faragott istenképek tehetetlenek, drága ruháik, ékszereik csak úgy díszítik őket, mint a bábokat, a port le kell törölgetni róluk, maguk még erre sem képesek. Persze, attól tartózkodott, hogy efféle véleményének hangot adjon.

Mire elkövetkezett a második csapás, majd a harmadik, a negyedik, az ötödik s így tovább a pestisjárvány, amely a héberektől évtizedeken át elvett elsőszülött fiúkért válogatás nélkül szedte cserébe az egyiptomiakat, Korach izgalma, rémülete, aggodalma elviselhetetlenné vált. Úgy keringett zo'ani palotájában, mint egy rettegő vadállat. Mindig nyájasan mosolygó arca komor volt és sötét. Étvágya elveszett, testes alakja lefogyott. Felesége még rémültebb volt, mint ő. Kora reggeltől késő estig újabb meg újabb rémhírekkel hozakodott elő. Borzalmas jövőt, teljes pusztulást jósolgatott. Fia feléje sem nézett a vállalatok ügyeinek, többször kereken kimondta, hogy a héberek új istenéhez kell csatlakozniok, mégpedig azonnal, ha mindenük rámegy is. Korach nem idegenkedett ettől az istentől, annál inkább vagyona elvesztésétől. Ha ő csatlakozik, hát éppen vagyona megmentése végett csatlakozik, hiszen az új isten nem fukarkodhatik a jutalommal. Kisebbik leánya gyászos képpel járt-kelt, vagy tétlenül üldögélt, s vörösre sírta a szemét. Ő mindig, mindentől félt. A munkától, a tudománytól, az istenektől, a férfiaktól, az állatoktól, a csillagoktól... rettenetes leány volt. Korach dühében véresre rágta ajkát.

Szekaré, a király meghasonlásba esett. Akárhogy szépítette a dolgot, látnia kellett. Az adók elmaradtak. Az ok: az országos marhavész. A sáskák. A betegség, az ijesztő halálozás. Tegnap még trónusa előtt hajlongott valaki, ma már halott. Tegnap lakoma volt a Palotában, zene, tánc, akrobaták, s a vendégek közül ketten estek össze az utcán, kibuktak gyaloghintójukból, mint a zsák. A thébai udvarban meghalt egy fiatal hölgy meg egy kisfiú. Galambpostán rémült levelek érkeztek, amiket Szekaré titkárai nem titkolhattak el. És a sötétség? A sűrű, áthatolhatatlan sötétség három napig szünet, enyhület nélkül? A Nap vörösen, sejtelmesen gördült a sötét ködben, a város megürült, az állatok bőgtek, a madarak elnémultak, s eltűntek. Még a Palota ajtónálló testőrei is reszkettek félelmükben. Ki lehetett-e ezt bírnia még olyan embernek is, mint Szekaré? Amilyen nyegle, hányaveti férfiú volt, annyira összeroppant most.

Belebetegedett a félelembe. Úgy érezte, a Halál lelkei settenkednek körülötte. Torka égett, szeme beragadt, minden tagja fájt, s olyan nehéz volt, mintha ólomba dermesztették volna. Feje zúgott. Szédült. Homlokán verejték ütött ki. Az álom elkerülte, rémképeket látott. Városokat romokban, hullák ezreit, belükre akasztott embereket, anyákat, akiknek hasát fölmetszették, égő házakat, őrült menekülőket. Látta önmagát is, amint szobáról szobára fut, asszonyait az ablakon hányják ki... És mindenütt nyírott szakállú, hosszú köntösű emberek. Kezükben görbe kés, kard, dorong, sarló, égő fáklya. Tudta, hogy mindezt az átkozott héberek, a sunyi kutyák, az alattomos sakálok, a könyörtelen hiénák okozzák. Az ő varázslatuk ez. Élükön egy áruló ordít, magasra emelt botjával pusztulást küld az egész világra, átkokat mond az országra, szörnyű, szörnyű... És nem tudja elfogatni, megöletni, megsemmisíteni! Senki sem nyúl hozzá. Mindenki gyáva, gyáva...

Hagyományaink elmondják, hogy a király "bőrpoklosságba" esett, azonban, miután nem a lelkét gyógyította elsősorban, hanem a testét, nem szabadulhatott a rettentő betegségtől mindaddig, amíg a hébereket ki nem engedte a szolgaságból. Szekaré, persze, nem esett bőrpoklosságba, de hogy viszonzásul bőrpoklosnak nevezték azok, akiket az egyiptomiak általában bőrpoklosoknak, dögvészeseknek szoktak nevezni, nem csoda. Állapota, helyzete sem volt jobb, mint a bőrpoklosoké. Az pedig mély igazság, hogy a lelkét kellett volna gyógyítania. Mert a lelke beteg volt, halálosan beteg, olyan beteg, mint maga az ország.

Megérett tehát a helyzet, elkövetkezett az idő, amikor Szekarénak tárgyalnia kellett Mószéval meg Aharonnal. Most már nemcsak Korach unszolta erre, hanem udvari méltóságainak többsége is. Voltak ugyan, akik erőszak alkalmazását javasolták: katonaság küldését Gósenbe, házak fölgyújtását, marhák, juhok elhajtását, minden gyanús ember letartóztatását, kivégzését, az egész lakosság széttelepítését, nők, férfiak gyermekek rabszolgaságra vetését, úgyis kevés a rabszolga, az árak megfizethetetlenek... De a higgadtabbak a titokzatos isten még súlyosabb megtorlásától tartottak, s így végül győzött a félelem, azaz más szóval: az okosság.

Ebben az időben Mósze már Pathum közelében tartózkodott Aharonnal. Megérkezett Szakkai is, őt nyomban továbbküldte a Szináj bányáiba a szükséges utasításokkal. Hor szertejárt a kerületben, nem lehetett tudni, hogy hol, mert ugyanabban a házban két éjjel nem aludt.

A lázadás rohamosan terjedt.

A Hercegfal építését abbahagyták. A kényszermunkások letették a szerszámot, csak a kalapácsokat tartották meg s elszéledtek. A pathumi raktárépületek állványai megürültek, csak néhány bányamunkás lézengett itt-ott, meg akik minden gyalázatos állapotot meg tudtak szokni. A felügyelők előbb ordítoztak, bottal kergették a munkásokat munkahelyeikre, de hiába. Majd rendőrökhöz folyamodtak: fogdossák össze az összeesküvőket. Ám a rendőrök ugyanúgy féltek a héberek istenétől s a rejtelmes Uszirszafi meg Aharon csodatevő botjától, mint az egész Delta-vidék, hát a kisujjukat sem mozdították. Sőt figyelmeztették a hébereket, hogy mások netán nem lesznek olyan megértők, mint ők, tehát legyenek óvatosak. Azután katonaságot követeltek a felügyelők. Horemhab azonban Thébában tartózkodott, mindenki tudta, miért. A király tekintélye tehát összeomlott, s a felügyelők, írnokok jobbnak látták, ha nem emésztik magukat olyan ügyért, amiből még rájuk is kár származhatik.

A csatornák tisztogatása, a víz bevezetése, lebocsátása megszűnt. Minek vesződjenek vele, hiszen úgyis elmennek innét hamarosan. Mire pedig visszajönnek, más világ lesz itt, szabad világ, dicsőséges világ, az új Isten birodalma. És hát ha a Nílus felügyelői nem törődnek a dolgokkal, jelentések nem érkeznek a vízállásról, utasításokat nem ad senki, miért törjék magukat itt a kis öntözőcsatornák őrei?

Zo'an, Pathum, Pi-baszt s a többi városok bazáraiban, piacterein, utcáin izgatott néptömegek kavarogtak. Szekaré palotáját egész tábor vette körül. A nép viselkedése fenyegető volt. Az egyiptomiak követelték, hogy a király őistensége vessen véget a nyomorúságoknak, mentse meg országát a pusztulástól. A héberek, habiruk meg egyéb rokonfajtájúak pedig bíztató híreket vártak, fenyegetőleg vagy gúnyosan nézegették az ismert egyiptomiakat, de hallgattak. Szinte senki sem ment a bazárokba, piacokra, hogy eladjon, senki sem, hogy vásároljon. Alig is volt mit vásárolni, legfeljebb halat a közönyös kaft halászoktól. A héberek sem bárányt, sem marhát, sem vajat, sajtot, sem lisztet, sem főzeléket, sem egyéb ennivalót nem szállítottak a városba. A Delta előkelői megpróbálták, ezúttal első ízben, hogy mi a hiány érzése. Főzeléket, gyümölcsöt nem tarthattak raktáraikban, sem friss húst. Ó, jaj, azt kellett enniök, amit a saját birtokaik szolgáltattak! A birtokok pedig messzi voltak, gyakran Felső-Egyiptomban. A szolgáltatások is elmaradoztak a sok nyomorúság miatt.

Ekkor Mósze kijelentette:

- Övezzük fel magunkat, testvéreim, s menjünk a királyhoz. Elérkezett a szabadulás ideje. Isten nevében megyünk, s azt mondjuk, azt tesszük, amit Ő parancsol.

Imádkoztak, felövezték magukat az útra. Megragadták botjukat, elköszöntek a házbeliektől, s Zo'anba indultak. Csak ketten akartak menni, de nem akadályozhatták meg, hogy sokan csatlakozzanak hozzájuk. Részint féltették Isten Embereit, részint ott akartak lenni, ahol a jövendő forr. Indulás előtt azonban Mósze még megparancsolta, hogy "tisztuljanak meg", vagyis metélkedjenek körül, mint az egyiptomiak, vagy a Lévi-törzs fiai. Sok meggondolás juttatta Mószét erre az intézkedés re. Fülét nem kerülte el ugyanis a fenyegető hír, hogy az egyiptomiak el akarnak fogni minden körülmetéletlen férfit. Továbbá arra is gondolt, hogy a szolgaságban önérzetét vesztett népet egyenlővé tegye a gyűlölt, de csodált egyiptomiakkal. Végül el akarta különíteni népét a pusztaság körülmetéletlen népeitől, nehogy elkeveredjék köztük, fölszívódjék, isteneiket, szokásaikat fölvegye. Talán az is késztette, hogy míg ők a királlyal dűlőre jutnak, a nép szenvedést vegyen magára, forrjon össze a fájdalomban, a lemondásban. Mire elérkezik a nagy nap, mindnyájan meggyógyulnak.

Utasítását szájról szájra adták mindenütt, úgyhogy mikor ő Aharonnal s a csatlakozottak csoportjával Zo'anba érkezett, a körülmetélkedést végrehajtotta mindenki a gyermekeken is, aki Mósze Istenének hívéül, szolgájául, katonájául szegődött.

De körülmetélkedtek még azok is, akik idegenkedtek az új Istentől, vagy nem sokat törődtek vele, mert a maguké vagy egyiptomiaké jóságosnak bizonyult. Az istenek élete szívós. Évezredekkel ezelőtt az asszonyok Istárnak, Astarténak Nap, Hold meg csillag alakú apró süteményeket készítettek áldozatul, s nem ilyen süteményeket készítenek-e ma is nagy ünnepeken? Ősi időkben emberáldozatokat mutattak be, s nem ezt az áldozatot jelképezi-e még ma is a fonott kalács? Így a héber férfiak körülmetélkedtek hát, ám a régi isten azért tovább élt, Astarténak tovább készültek az áldozati sütemények, az istenek és istennők bálványai előtt tovább füstöltek a jó illatok, zengtek az énekek.

Mósze tehát meg Aharon Zo'an felé haladtak kísérőikkel. Csak az első napi utat tették meg gyalog. Másnap már a ház népe, amelynél az éjszakát töltötték, két szamarat erőszakolt rájuk, s hogy meg ne sértsék a jó embereket, kénytelenek voltak elfogadni. Szamáron kocogtak hát, a többiek meg gyalog haladtak mellettük. Amerre mentek, a nép kitódult elébük, leborult, ujjongott, áldotta a Szabadító Istent, aki küldte. Újabb meg újabb önkéntes kísérők csatlakoztak hozzájuk. Ellátták őket minden jóval, ami szegénységüktől kitelt. Öltek galambot, libát, bárányt, gödölyét. Kenyeret sütöttek lánglisztből. Legszebb kosarukban tették vendégeik elé a datolyát, fügét. Legszebb edényeikben a kecsketejet. Házukat gondosan kitakarították, hátha éppen náluk száll meg a Szabadító. Ünnepi ruhát öltöttek, előszedték ékszereiket. A gyermekeket megmosdatták, illő viselkedésre intették. Fölsöpörték az udvarokat, elhordták a szemetet. Mert az Úr parancsa ez volt: "Legyetek tiszták, ti az Én népem vagytok!" S egyébként is, hogy állhattak volna meg szégyenszemre a Szabadító előtt mocskosan, loncsosan, aki egyenesen a király elé megy, fegyvertelenül, Istene és igazsága nevében?

Ha városon haladtak át, a nép csőstül rohant utánuk, ordítozott, magasra emelte a kezét, táncolt, sírt. Mozogni sem lehetett az utcán, amerre mentek.

Ahogy lelkesedett a héber nép, úgy kesergett, átkozódott és rettegett az egyiptomi. Igen, egy nép volt megszületőben, s amely nép hordta, most keserves kínban vajúdott. Ki kellett löknie magából, szabad útjára engednie. Ha szül, a ringyó is úgy jajgat, csikorgatja a fogát, hányja-veti magát, mint az ártatlan feleség, aki égi szerelemben foganta magzatát.

Zo'an határába érkeztek, az elpusztult hikszosz erődítmények elé, a tavaszi virágpompában úszó, gazdag legelőkre, rétekre, szántóföldekre. A pálmaligetek közé, a Hor Vize nevezetű Nílus-ág vidékére. A vörös alkonyati égre kirajzolódtak a város templomainak hasáb alakú pilonjai, a királyi Palota dombon álló épületei. Keskeny, kék-piros zászlók röpködtek a szélben, mint a lángok, s a zászlók között fehér galambok raja keringett, el-eltűnve, majd meg élesen fölragyogva a fényben. A város felé vezető úton tevekaraván lépdelt zajtalanul, egyenletesen, mint sötét árnyék. Csengői csilingelése, hajcsárai kiabálása nem hatolt el idáig. A régi kép, a régi hangulat éppen olyan, mint mikor Mósze, az alkirály errefelé ballagott magányos, alkonyati sétáin. És mikor a felügyelő agyba-főbe verte Dathant, ő pedig megölte a felügyelőt. Azóta nem látott egyiptomi pilonokat, zászlókat, azóta nem suttogott fülébe a papírkáka hullámzó tengere.

Mósze azonban nem állt meg, hogy egy pillanatot szenteljen emlékeinek. Minthogy pedig hallgatag ember volt, sem a mellette kocogó Aharonnak, sem a mögöttük haladó férfiaknak nem tűnt föl a szótlansága. Pedig hányféle érzés, mennyi emlék kavarodott föl szívében, mikor ismét azon a földön járt, ahol ifjonti ragyogásának ideje eltelt. Lám, a város képe semmit sem változott, ismer minden kimagasló épületet, minden utcát. Tudja, hol áll egy-egy régi szfinx, amit a hikszoszok faragtak egyiptomi mintára esetlenül. Hol a bazár, a piactér, hol a rév, ahol át lehet kelni a Hor Vize túlsó partjára. A barna arcok, a villogó, sötét szemek, a sovány, karcsú, inas vagy zömök alakok egytől egyig ismerősök. Ugyanazok a fejkendők, ágyékkötő ruhák, övek, saruk, ugyanaz a kiáltozás, nevetés, csúfolódás, káromkodás, tülekedés. Ugyanazok a fekete hajú, fekete szemű, sima arcú leányok, ráncos képű vénasszonyok. Ugyanazok a halaskosarak, gúlába rakott cserépedények. Ugyanaz a szemét, bűz és illat.

Aharon szintén keveset beszélt, mióta Mószéval találkozott. Most azonban, mintegy magában, korholni kezdte Mószét, miért nem látogatták meg legelőször is anyjukat s nénjüket. Ez lett volna az első kötelességük. A szegény öregasszony búslakodik két fia után, azt sem tudja, élnek-e, halnak-e, élete nyomorúságos, semmi öröme, vigasza a világon. Aharon újra meg újra kitért erre a gondjára, mióta Gósen földjén jártak. Mósze eleinte mintha maga is Jozabét s Mirjam meglátogatását tartotta volna első dolgának, de ahogy teltek a napok, egyre ritkábban említette. Keményszívűnek, közönyösnek, hálátlannak lehetett volna gondolni, ha nem hagyta volna el a családját is azonnal, mihelyt az isteni parancsot megkapta. Aharon megértette, most egy mindennél nagyobb s nehezebb ügyről van szó, annak kell alárendelniök magukat, az Úr műve nem tűr mást. Azért mégsem volt nap, hogy ne figyelmeztette volna Mószét kötelességükre. Aharon jó fiú volt, szíve lágy, érzelmes. Gyöngéden csüggött anyján, nénjén, a kis házon, a helyen, ahol élete nagy része eltelt. Ugyancsak vágyott felesége, két fia után is. Emésztette az aggodalom, nincs-e valami bajuk. Talán halál is esett azóta, hogy ő elment... Ahogy beljebb hatoltak a tartományba, türelmetlensége nőtt. Sokat sóhajtozott, maga elé képzelte őket. Egyre konokabbul unszolta Mószét, menjenek már, hiszen csak néhány napi kitérés, nem kell hosszabb időt tölteni otthon. Mósze azonban szemrehányóan tekintett Aharonra. Pillantására Aharon, a nagy darab, szakállas férfiú, gyermekként lehajtotta fejét s elkomorodott, mint mikor Mósze vezér, ő meg alvezér volt a játszótársai között. Csak magában zúgolódott, évődött, szomorkodott.

- Ki tudja, milyen sors elébe megyünk, testvéreim - kezdte aztán távolról. - Talán még be sem jutunk a Palotába, s máris elfognak, s börtönbe vetnek, megkínoznak, megölnek bennünket. Holttestünket a falra akasztják, el sem temetik.

Mósze megrántotta szamarának kantárját. Egyenesen nézett előre, a város felé. Talán nem is hallotta Aharon szavait s a mellettük, mögöttük gyalogló férfiak hangos beszélgetését.

- Meg tudjuk-e győzni a királyt? Sok hazug, képmutató, gonosz tanácsosát, ádáz ellenségeinket?

Mósze összevonta szemöldökét, oldalvást pillantott Aharonra. De ő sarkával megütötte szamara csánkját, Mósze mellé kormányozta egészen szorosan, úgyhogy a combjuk összeért. És keserű szavakra fakadt.

- Legalább anyánkat, nénénket láthattuk volna előbb! Legalább a feleségemet, fiamat megölelhettem volna, megmutathattam volna neked! Legalább tudnám, élnek-e, halnak-e van-e betevő falatjuk. Legalább valami ajándékot vihettünk volna nekik?!

Ekkor azonban Mósze indulatosan megszólalt:

- Ha fölszabadul a nép, benne fölszabadulnak ők is! Ahogy az Úrnak gondja volt egész népére, gondja lesz rájuk is. Te pedig hallgass. Addig nem lesz látogatás, találkozás, ölelkezés, amíg az Úr azt nem mondja: mással is törődhettek most már. Ezért hát hallgass, testvérem, s ne bosszants értelmetlen szavaiddal. Mindennek megvan a maga ideje.

- De ha féltem őket! - kiáltotta keserű indulattal Aharon. Botjával, az atyjától örökölt bottal rácsapott szamarára. Az nehézkesen megugrott. Aharon keményen visszafogta.

- Aki valóban hisz, nem fél - mondta röviden Mósze.

- Én hiszek - kiáltotta Aharon erősködve. - Ha nem hinnék, nem volnék melletted ezen az úton, amely talán utolsó utunk.

- Aki hisz, tudja, hogy a félelmek oktalan gyerekességek csupán. Valóságnak vélsz olyan fenyegetéseket, amik csak látszatok. Ki, mi árthat neked, ha veled az Úr?

- Aharon beharapta szakállát, fejét leszegte és hallgatott. Alig tudott uralkodni magán, hogy vissza ne fordítsa szamarát, s ha csak egy pillanatra, mégis lássa anyját, nénjét, családját. Aztán készséggel követi Mószét, akár a kínos halálba is. Nem, nem félt semmitől, legalább nem tudott róla. Bár a világ, bizony, valóságos, fenyegető világ, nem látszat, mint Mósze mondja. És gyötrelmes gondolat volt számára, hogy a kis házban élők valamelyike talán betegségben sínylődik, talán halálán van, talán zaklatják, üldözik őket, a házukból is kikergették, ő pedig, a fiú, a testvér, a férj s apa, feléjük sem néz, nem segít rajtuk. Mit szólna Amram, ha élne?

Azonban kénytelen volt meghajolni öccse előtt. Komoran ügetett mellette tovább. Érzéseit csak az árulta el, hogy szamarát kissé visszafogta, s elfaroltatta Mószétól. Ő azonban mit sem törődött vele. Egyenesen, nyugodtan léptetett, mint aki bizonyos magában, s tudja, hogy Aharon szavai nem jelentenek semmit.

Zo'anban azonnal nagy tömeg verődött össze körülöttük, alig tudtak a ház elé tülekedni, ahol az éjszakát kellett tölteniök. Valaki vagy valakik elrendeztek már mindent. Puthiél, egy egyiptomi nevű héber háza készen várta a vendégeket, tisztán, pálmaágakkal ékesítve, a házigazdától a leghitványabb rabszolgálóig kimosdva, illatosan, ünnepi ruhában. A szűk udvaron pedig nagy tűz lobogott Uszirszafi kísérete számára, s buzgó rabszolgák két bárányt pirítottak nyárson, hordtak elő korsókat, szárított fügenyalábokat, hagymát.

Egyiptomi módra kis asztalkákon terítettek, megrakták mindennel, ami megvásárolható, kölcsönkérhető, kamrából kihordható volt. Puthiél hajlongott, pornak, szemétnek nevezte magát Uszirszafi meg Aharon lába alatt, szavait légyzümmögésnek a fülükben. Az ősz hajú háziasszony irult-pirult, hebegett, kínálgatózott. A rabszolga a legszebb tálban hozott lábmosóvizet, a legszebb alabástromkancsóban illatos kenetet. Ki tudja, hátha utolsó pihenőhelyük e ház az Úr szolgáinak? Hátha az utolsó falatot eszik életükben? S hátha, jaj, nekik is utolsó vendégeskedésük ez, mert utána elkövetkezik a számonkérés, a bosszú, a halál? Nem voltak gazdagok, de mégis életüket adták volna. Csak legyen mennél ünnepélyesebb, díszesebb ez a vendéglátás.

Hallgatagon csodálták Mószét, lesték fukar szavait, pillantását, mosolyát, mozdulatait. Aharon nyíltabb, beszédesebb volt, ő mondta el, hogy holnap a király elé járulnak, s előterjesztik az Úr kívánságait. Jaj, lehetetlen volt gyötrő izgalom nélkül hallgatni ezeket a kívánságokat! Az idős Puthiél meg sovány, ősz hajú felesége mindegyre ijedten tekingettek körül, mintha a falak is hallgatóznának. Rettenetes, csodálatos, magasztos kívánságok! Engedje el a király békésen az egész népet, mindenkit, aki menni akar, azonnal. Vége a szolgaságnak. Hát lehetséges ez? Szemük, arcuk kigyúlt, lélegzetük elakadt, kezüket a szívükre nyomták, könnyeztek. A család fiatalabb tagjai, legények, leányok ujjongtak. A gyermekek bámultak. Hanem azért a félelem annál jobban szorongatta torkukat, varázsigéket suttogtak, talizmánjaikat simogatták. Ekkora örömre csak borzasztó csapás következhet.

Mósze nyugodtan ült közöttük, keveset evett, sem bort, sem sört nem ivott, csupán narancslevet. Aharon szívesebben evett, szerette a jó falatokat, szokása is volt egyszerre több fogásból enni, egy kis mártásos húst, egy kis salátát, egy kis kenyeret, közbe-közbe fügét, datolyát, majd megint sült libát, halat. Olykor azonban megállt a keze valamely tál fölött, vagy letette a szájához emelt italt, arca elsötétült, szemét behunyta. Nem félelem tört rá orvul, nem nem, Amram főpap fia tanítványa nem félhetett! Hiszen élete kockáztatásával szökött át a határon, a Krokodil-tó nádasának útvesztőiben, menekült a bányába, s vállalta nehéz sorsát. Csak szívébe szúrt a fájdalom: hátha csakugyan ez az utolsó estéjük, s ő annyit sem tett meg, hogy fölkereste volna anyját, nénjét, feleségét, fiait. Majd a vele szemben ülő Mószéra tekintett, s keserűen látta, milyen nyugodt, milyen biztos. Úgy ült az asztalnál, mint egy király a testőrei között, akit semmi bántódás nem érhet. Hát nincs ennek az embernek szíve?

Néha-néha csend lett a szobában, a házbeliek elsápadtak, figyeltek. De csak az utcán összesereglett nép zúgása hallatszott meg az udvaron evő-ivó emberek hangos beszélgetése. Nem, a király vagy nem akarja, vagy nem meri, vagy nem tudja elfogatni őket. A beszélgetés, edénycsörgés ismét folytatódott. A szolgák égő lámpásokat hoztak, s elhelyezték tartóikon. Az est ünnepibbé vált. Nem zavarta senki, semmi.

És utoljára tértek nyugovóra kijelölt szobájukban az Úr követei a nagy nap előtt. Puthiél meg szorongó felesége pedig virrasztott álmuk fölött reggelig.

Azon az éjszakán Szekaré ilyen álmot látott.

Tróntermében trónusán ült teljes királyi díszben. Udvari méltóságai körülötte. Azonnal szemébe ötlött egyik kormányzójának, Bekenptahnak meghökkentően gúnyos, szemtelen, némiképpen rejtelmes arca. Úgy nézett reá, mint aki mindent tud, de semmit sem mond. Szekaré csodálkozott ezen az arckifejezésen, mert egyébként Bekenptah igen komoly, gúnyolódásra korántsem hajlamos férfiú volt. Szekaré azonban nemcsak meglepődött, hanem dühös is lett. Szerette volna saját kezével megpofozni az idős, szemtelen urat, kikergetni a teremből, még jól bele is rúgni. Ám ilyesmire nem kerülhetett sor, mert neki trónusán kellett maradnia, s királyi arcot öltve várni valami izgalmas eseményt, aminek okvetlenül be kellett következni, s amit valamennyien izgatottan vártak.

Egyszer csak nyílt a szemben levő ajtó, s ősz öregember lépett be rajta. Magas, vállas, méltóságteljes alak volt, sarkig érő, cifra ázsiai köntös díszelgett rajta, igazi drága babiloni köpönyeg. Lábán piros cipő, mint némely főpapoknak. Fehér haja a vállára omlott, hófehér szakálla elborította mellét. Kezében mérleget tartott. Mindnyájan kíváncsian fordultak felé, Bekenptah arca pedig rejtelmesebbé, még gúnyosabbá vált.

Az ősz öreg nem köszönt, nem hajolt meg Szekaré előtt, hanem, mint aki egy pillanatot sem késlekedhet, fölakasztotta a mérleget a mennyezetre. Hogy hogyan akasztotta föl, azt a király nem értette, mert a mennyezeten nem volt kampó, azon kívül olyan magas is volt - valóságosan olyan magas! -, hogy nem lehetett elérni. Az ősz öreg mégis elérte, fölakasztotta, kiegyengette a serpenyők összecsavarodott tartóláncait. Ekkor hátralépett és intett.

Erre az összes udvari méltóságok, legelöl a kormányzó, sorra a mérlegre másztak. Hogy hogyan fértek el a mérleg serpenyőjén, azt Szekaré meg sem kérdezte önmagától, nem is csodálkozott, mert ott voltak mind, ki állt, ki ült, s a lábát lógatta, ki meg térdelt. Nagyon komolyak voltak, mint akik fontos ügyben buzgólkodnak, csupán az átkozott Bekenptah mosolygott csúfondárosan.

Mikor valamennyien együtt voltak, honnét, honnét nem, az öreg, ősz ember egy bárányt emelt a mérleg másik serpenyőjébe. Szelíden, engedelmesen, ártatlanul feküdt a bárány a mérlegen, ahogy a bárány szokott, ha szereti a gazdáját. És íme, most csodálatos dolog történt. A bárány egymaga lehúzta a serpenyőt a földig, a méltóságok, előkelők, tanácsadók pedig fölszálltak a mennyezetig. Az ősz öregember semmit sem szólt, csak megint hátralépett, meghajolt, kinyújtott karjával a mérleg fölemelkedett serpenyőjére mutatott. Aztán a padlózatig süllyedtre, melyben a bárány feküdt.

Majd levette a bárányt, mire az eltűnt, az emberekkel megrakott serpenyő pedig megint leszállt a földig. A méltóságok, előkelők és tanácsadók sorra leléptek róla, s a trón köré sereglettek, mint akik elvégezték fontos feladatukat. Ellenben Bekenptah, a kormányzó olyan csúfondárosan tekintett a királyra, mintha azt mondta volna: "Hát íme, most tudsz mindent, egy szavam sincs az egészhez!" Csakugyan, mintha Szekaré mindent tudott volna, amit tudnia kellett. De mégsem mondhatta ki. Mert nem lehetett kimondani. Olyan gyötrő érzés volt ez, hogy a király torka elfulladt, kezével a nyakához kapott, egészen előrehajolt trónusán, s várta, várta, hogy az ősz öregember kimondja, amit ő is tud, de nem foglalhat szavakba. Hiába kapkodott ugyanis szavak után, erre semmilyen szó sem illett. Az ősz öreg meg nem szólt semmit, leakasztotta a mérleget, hóna alá fogta, megfordult, s a legilletlenebb módon, köszönés nélkül távozott. Viselkedésén nem csodálkozott senki, még az ajtónálló őrség sem.

Ekkor Szekaré rettegve, izzadtan, összetörten fölserkent, s mintha még látta volna az ősz öregember köpönyegének lebbenését, amint az ajtón kiment. Éjszaka volt még, de már hajnalra járt az idő a király hálószobájában álló vízióra szerint. Két lámpa égett az asztalkán. A Palotában csend volt.

Szekaré nem tudott elaludni többé. Olyan magánosnak, olyan világtól elhagyottnak érezte magát, mintha végeláthatatlan sivatag kellős közepén feküdne. Torka égett, nyelve a szájpadlásához tapadt, szájában keserű nyál gyűlt össze. Kiköpött a padlóra, mint egy hajcsár, ivott néhány korty narancslevet, az aranypohár reszketett a kezében. Szédelegve gondolt álmára: olyan elevenen élt benne, mintha valóságosan megtörtént volna. Az a különös érzés pedig, hogy érti, tudja, mit jelent, most is kínozta, s annál jobban, mennél konokabbul igyekezett szavakba foglalni. Elveszett embernek látta magát, nem tudta, miért? Noha verejtékezett, mégis fázott. Sivár társtalanságában arra gondolt, fölkeresi egyik ágyasát, azt, amelyik legjobban el tudta érzékeit kábítani. De keserűen legyintett. Tudta, ezen a magánosságon még ő sem segíthet.

Letört, fásult, ingerlékeny hangulatban rendelte maga elé álomfejtőit és csillagtudósait, mikor végre megvirradt. A Palotában lakó álomfejtők s asztrológusok szolgálatkészen jelentek meg a nagyobbik lakószobában, mert az udvarmester ábrázatáról leolvasták, hogy Őistensége a szokottnál is veszélyesebb. A király komoran, izgatottan mondta el álmát, s ők gondolkoztak. Kérdezősködtek is némely mellékes részlet felől, például, voltak-e gyöngyök az ősz öregember szakállában, milyen ábrák díszítették selyemköntösét, s milyen volt annak a színe? Végül is azon szálltak vitába, hogy a mérleg Usziré mérlegének tekinthető-e, de Usziré sohasem ábrázoltatik ősz öregember alakjában, pláne ázsiai barbáréban. Az ítélő isteneknek negyvenketten kellene lenniök, az álomban megjelentek pedig vagy többen, vagy kevesebben voltak, de nem pontosan annyian, akárhogy számítjuk is. Ami még meggondolandóbb: nem volt majomfejük. A királyi főasztrológus, egy hosszú, sovány, rejtelmesen mosolygó, szűkszavú pap azt dünnyögte, hogy a bárány s a mérleg adja meg az álom kulcsát, a Bárány, azaz a Kos égi képe meg a vele szemben levő Mérlegé. Többet azonban nem mondott, ez a nap ugyanis kedvezőtlen nap volt, semmiben sem volt szabad dönteni. Szekaré érezte, hogy a Kos meg a Mérleg jelképében kell kutatni az értelmet, tudta is, átkozottul tudta, csak kimondani volt képtelen. A tudósok meg féltek, hátha mégis kimondja. Mert ők értették az álmot. Pusztulást jelentett, szinte ordított az értelme. Csakhogy, mint mindig, most is éppen az nem tudta szavakba foglalni, aki álmodta.

Szekaré elkergette tudósait, akik egy hajszállal sem segítették az álom megfejtésében. Csak később, mikor országos ügyeit intézte, magyarázta meg neki éppen Bekenptah, az álomban gúnyosan mosolygó kormányzó a maga módján, ravaszul, de komoly képpel:

- Álmod azt jelenti, isteni Uram, hogy mi, gyarló tanácsadóid és szolgáid, semmit sem érünk. Mert egy birka is lehúzza a mérleg serpenyőjét, mi pedig a magasba lendülünk könnyűségünk, hitványságunk miatt. Por és szemét vagyunk isteni lábad alatt, szavunk légyzümmögés a füledben, de legyen is az, hallgass saját mérhetetlen bölcsességedre a koszemi lázadó rabszolgák, ama bőrpoklosok és nyomorékok ügyében, akiknek feje, Uszirszafi, ma elébed borul.

Ez a ravasz magyarázat eléggé elfogadható volt, s a király érezte, Bekenptah rátapintott a lényegre. Némileg megnyugodva adatta magára királyi díszeit, s foglalta el helyét a trónteremben. Méltóságai körülállták. Ott volt Korach is, a királyi kincstartó. Mind várakozással tekintettek a koszemiek kihallgatása elé. Mindnyájan helyesnek tartották már, ha Őistensége elengedi azt a gyalázatos népet, amelynek istene annyi súlyos csapással látogatja az országot, s végül teljesen tönkreteszi. Az eddig következetesen konokak sem javasoltak már katonaságot, megtorlást, kiirtást s egyéb erőszakos módszereket, csupán ahhoz ragaszkodtak, hogy Őistensége háromnapi járóföldre engedje el a hébereket, ha már annyira ragaszkodnak új istenük imádásához. Nyilván Meribat Kadesbe akarnak menni, a pusztában kódorgó barbárok régi szent helyére. Hát menjenek. Majd ha visszatértek, könnyebben el lehet bánni velük. Istenük is leveszi rólunk sújtoló kezét.

Uszirszafi meg Aharon előtt tehát föltárult az ajtó, a két góseni belépett.

- Aperek! Aperek! - kiáltotta kétszer a főudvarmester és tapsolt. Azaz: "hajtsátok meg fejeteket!" Úgy kiáltotta, mint a hajcsár a tevének, mikor térdre parancsolja. S ahogy a fullajtárok kiáltoznak, mikor valamely előkelőség gyaloghintaja előtt utat nyitnak a tömegben.

A kiáltás elhangzott, a két góseni meghajtotta fejét, de nem térdelt le a trón előtt. Szerényen, nyugodtan, biztosan álltak. Így állt valamikor tán ugyanitt, ha nem is ezek között a falak között Ábrahám, Jószif, azután Jákób. Majd alázatos, ajándékokkal kedveskedő vén héberek következtek, ők leborultak a király előtt könyörgő szolgákként. Ismét hosszú idő telt el, s most megint népének vezetője állt az isteni király előtt s - nem borult le. Nem borult térdre testvére sem. Mind a ketten álltak és vártak.

Visszatért tehát Mósze abba a Palotába, ahol maga is uralkodó volt. Lába azokat a lépcsőket taposta, azokat a fényes mozaikpadlókat, amiket akkoriban. Ugyanazokon a folyosókon haladt végig, azokon a termeken és csatornákon. Hitte-e volna akkor, hogy váratlanul, egyik óráról a másikra, egy szál ruhában, üres kézzel, egyetlen rabszolgáját is szélnek bocsátva, titkon megy el innét? Mikor pedig elment, s a révész a hátán vitte a csónakba, majd a csempészhajón nézte az eltűnő hazai partokat, gondolhatta volna-e, hogy egyszer még visszatér ugyanebbe a Palotába, s viszontlátja árkádjait, teraszait, díszes falait, cifra oszlopait, szálas, mozdulatlan testőreit? Uramfia, hátha valamelyik folyosó szögleténél rábukkan öreg rabszolgájára is? Olyan különös, olyan megfoghatatlan s mégis olyan természetes, valóságos, törvényszerű volt minden, hogy Mósze nem csodálkozott. Hanem ment egyenesen, biztosan, mint aki otthon van. Szilárd nyugalma rendíthetetlenné tette a csodálkozásra hajlamos Aharont is.

Nem beszélt: Aharonra, szószólójára bízta, mondja el az Úr kívánságait. Aharon pedig megköszörülte torkát, megsimogatta szakállát, mint néhai atyja szokta, s a király recsegő kérdésére, mit akarnak, nyugodtan mondta:

- Kérünk a nép nevében, engedd el, hogy imádhassa istenünket, s áldozhasson neki.

A nép nevében? Ez megdöbbentően hangzott. Sohasem vett addig a szájára ilyen szót senki. Beszéltek a király nevében meg ilyen-olyan isten nevében, beszéltek istenkirály nevében az egész világon. Istenek meg istenkirályok egymás közt intézték ügyeiket, békéjüket, háborúikat, házasságaikat, rablásaikat, kereskedelmüket, zsarolásaikat... De a nép! Ki törődött a néppel? Ki szólt a nevében? Követeléseket előterjeszteni? Igen, a legyőzött, a meghódoltatott nép Vénei leborultak a nagy urak előtt, sírtak és könyörögtek, kegyes szívükre hivatkoztak, fogadkoztak, hogy híven szolgálják utolsó csepp vérükig, isteneiket a magukénak tekintik... Zsákokat öltöttek, kötéllel a nyakukban fetrengtek a porban, ajándékokkal kedveskedtek... De hogy a nép nevében, a nép kívánságát vágta volna valaki a király elé? Ilyen még nem történt. Minden emberi s isteni törvény megtiprása ez. Lázadás, kihívó bűn, gyalázat... nincs is rá szó!

A király előredőlt trónusán, ajka rángott, szeme tüzelt, kezében remegett a korbács meg a kampós pásztorbot. Jól megnézte az előtte álló két férfiút, mintha nem akarna hinni érzékeinek. A méltóságok is megdöbbentek, ilyen viselkedésre gondolni sem mertek volna. Halk zúgás morajlott végig rajtuk. Még Korach is csóválta a fejét.

- Miféle nép? Mit akar az a nép? Hogy mer követelőzni a nép? Nem az én szolgám-e minden nép, amely az országban él? Nem az én pásztorbotom alatt legel-e, nem az én korbácsom bünteti?

Hangja rikácsolt, arca elvörösödött, zöld szeme villogott.

- A nép nem a tied, ó, király, hanem Istené! - felelte Aharon elszánt nyugalommal. - Isten szolgája minden ember és minden nép. Mi is Isten szolgái vagyunk. Istenünk pedig azt mondja: menjetek a király elé, mondjátok, engedje el az én népemet a szolgaságból, hogy imádhasson engem a pusztában.

- Kik vagytok? Kik vagytok? - rikácsolta Szekaré, mert a torka úgy elszorult, mintha fojtogatnák. És nem tudott, nem tudott szabadulni nehéz álmától. - Rólad már hallottam - fordult dühös gúnnyal a mozdulatlan Mószéhoz. - Te Uszirszafi vagy, igazi neved Mósze. Alkirály voltál ebben a Palotában, Koszem ura és parancsolója a hamis király uralkodása idején. Betolakodtál az isteni Családba, királyi nevelést kaptál, pedig héber vagy, egy ismeretlen szolgáló fattya! Kitettek a folyóba, ott szedett föl Szetamon. - Csaknem fölemelkedett ültéből, így kiáltotta elcsukló hangon Mósze arcába: - Gyilkos vagy! Megöltél egy nemesembert, egy felügyelőt, egy királyi szolgát! Nem félsz, hogy elfogatlak, fejjel lefelé a falra akasztalak?

Világos, zöld szeme Mósze nagy, sötét szemébe fúródott. Gúny, düh, fenyegetés volt a tekintetében. Olyan ember szeme volt, aki tudja, hogy rettegnek tőle, azt tehet, amit akar, nem vonhatja felelősségre senki. Aki megszokta, hogy mindenki leborul előtte, s csak akkor szólal meg, ha kegyesen megengedi. Aki reggeltől estig hallja a legelőkelőbbek szájából a dicsőítő szavakat: te vagy a legnagyobb, a világ ura vagy, isten! S a maguk semmiségének bizonygatását: por és szemét vagyunk a lábad alatt, szavunk légyzümmögés a füledben, hason és hanyatt fetrengünk előtted, mint a kutyák. Aki, ha kinyújtja kezét, mindent megkaphat: földet, kincset, asszonyt, s még boldogan mosolyognak is hozzá. És mégis, mégis, ebben a pillanatban, életében először, a magáénál nagyobb akarattal találkozik, nem akarja hinni, hogy lehetséges, kicsinyli ezt az akaratot, hetyke gőggel száll vele szembe, csúfondáros és dühös... Agyában pedig ott kavarog az éjszakai álom, az ősz öregember alakja, a fölakasztott mérleg s a bárány a mérleg leszálló serpenyőjében.

Előtte pediglen két idegen férfiú áll, az egyik tagbaszakadt, szálas barbár, a másik közepes termetű, karcsú, de szilárd és megingathatatlan. Nagy, sötét szemét nyugodtan emeli a királyéhoz, meg sem rebben, nincs benne sem harag, sem kihívás, sem gúny, sem félelem... A beavatottak egyenes, sugárzó szeme ez, akik mindent tudnak, túl vannak a halálon, éppen ezért megölhetetlenek. Szekaré szeretné lesütni a szemét, szinte ellenállhatatlan ez a vágya, nehéznek érzi pilláit, mint a köveket. Ám újra meg újra arra gondol, hogy miféle jogon mer ez az ember előtte állni egy nép, a saját szolgái nevében, s egy ismeretlen isten nevében követelőzni, sőt ő maga nem is beszél, rábízza a társára, mintha minden szava törvény volna, csak akkor szabad kimondani, amikor istene megengedi vagy megparancsolja. Nyomorult héber fattyú, egy hercegnő szeszélye emelte magasra, egy átkozott, hamis király tette hatalmassá... Gyilkos, megölt egy előkelő nemest, mert kezet emelt valamelyik szemtelen szolgájára... És itt áll, szembenéz vele nyugodtan, emelt fővel, szótlanul.

A teremben olyan nagy volt a csend, hogy hallani lehetett a trónus mellett álló szolgák ütemesen lengetett pávafarok-legyezőinek halk suhogását.

Nem bírt uralkodni magán, keserűen fölnevetett, s gúnyosan kiáltotta:

- Mióta van istenük a rabszolgáknak? Ki az az isten?

- Jáhveh - mondta halkan Mósze. Ez volt az egyetlen szó, amit eddig kimondott. S mozdulatlanul, egyenesen nézett tovább a királyra.

Nem ismerem ezt az istent - fitymálkodott megvetően Szekaré. Húsos ajkát lebiggyesztette, ahogy a pajtásával vetélkedő kölyök szokta, ha a másik atyja erejére, hatalmára hivatkozik. Nyeglén körülnézett az előkelőségek karéján, mint aki másoktól várja saját igazának megerősítését. - Nos, ismertek ti olyan istent, akit Jáhvehnak hívnak?

Természetesen az történt, amit várt és kívánt. A méltóságok és előkelőségek egymásra tekingettek, majd buzgón rázták a fejüket.

- Nem, isteni király - szólt mindnyájuk nevében Bekenptah. - Forgattuk az írásokat, tanulmányoztuk minden nép minden nyelven írt följegyzéseit, nem egy közülünk a Szent Iratok Ismerőjének címét viseli, de ilyen istenről nem tudunk. Jáhveh nem isten.

- Hallottad? - kiáltotta dühös diadallal a király.

- Ti a halottak között keresgéltetek - válaszolt Mósze csendesen. - A mi Istenünk él. A mi Istenünk örökkévaló.

- Hány esztendős? - firtatta a király nyeglén. - Mióta uralkodik? Miféle városokat foglalt el? Mely országokat hódított meg?

- A világ kezdete előtt volt, a világ vége után lesz. Ő mindig van, s mindig megvalósul - felelte Mósze olyan rendületlenül, mintha egy kölyköt oktatna.

- Rabszolgák! - tört ki erre ismét a király. - Istent támasztottatok magatoknak, hogy kimentsen a szolgaságból? Majd megtanítalak benneteket, hogy Égnek és Földnek istene kicsoda! Én vagyok!

Kinyújtotta korbácsát, dühtől vörösen rikoltotta:

- Takarodjatok! Majd megtudjátok, hogyan döntöttem rólatok!

Mósze meg Aharon fejet hajtottak, s kihátráltak az ajtón. Dermedt némaság kísérte őket, mintha kővé vált volna a trónterem levegője.

Szállásukra tértek nagy tömeg kíséretében. Az összeverődött nép ugyanis a Palota kapuja előtt tanyázott türelmesen üldögélve a földön, kenyeret, datolyát majszolva és csevegve, Uszirszafi s Aharon dolgában biztosan. A kapuőrök közt kilépő két férfiú arcáról igyekeztek leolvasni, milyen eredménnyel jártak a királynál. Örvendezni akartak, csakhogy Mósze meg Aharon arca nem árult el semmit. Nagy csend támadt hát, a nép szótlanul vonult utánuk Puthiél házáig, s ott megint letelepedett szoros karéjban, hogy mozogni sem lehetett a szűk utcán.

A Palotában mindenki érezte, hogy a király nem viselkedett bölcsen. Elragadta az indulat, kiabált, gúnyolódott, fenyegetőzött, végül teljesen elveszítette türelmét. Igaz, ez érthető, hiszen Uszirszafi meg a társa olyan isten nevében terjesztette elő kívánságait, aki nincs, eddig legalább sohasem volt. S egy nép nevében, amely ugyanolyan szolgája a királynak, mint a többi. Kívánsága törvénytelen. Vakmerő fölforgatása, megtiprása minden isteni és emberi jognak. Ha nem volna annyira vérlázító, őrültségnek lehetne mondani. És mégis az ő legyőzhetetlen mágiájuk zúdít annyi bajt, nyomorúságot Egyiptomra, ezt maguk a héberek is vallják, vállalják. Mi következik most?

Az következett, hogy Szekaré tovább haladt a tehetetlen düh útján. Azonnal kiadta a parancsot, hogy a héberek mától fogva kétszer annyi téglát vessenek, mint eddig, a rendőrök erőszakkal kötelesek munkára kényszeríteni őket, aki pedig ellenáll vagy vonakodik, kihallgatás, ítélkezés nélkül nyomban megölendő. Mószét meg Aharont pedig el kell fogni. Milyen kár, hogy ott a trónteremben nem fogatta le őket testőreivel! Dühében kapkodott. Uralkodnia kellett volna magán!

Korach, Izkár fia még jobban megrettent a következményektől, mint a többi méltóság. Ő nem vette olyan félvállról a héberek új istenét, különösen mióta látta Uszirszafit meg Aharont, s tanúja volt a király előtt lejátszódott jelenetnek. Sohasem találkozott olyan szemmel, amilyen Uszirszafié volt, mikor a király szemébe nézett. Lenyűgöző, félelmes, Korach csaknem remegett. Hol vette Mósze ezt a pillantást? Ismerte régebben, bár csak futólag. Már akkor is nyugodt, fölényes, szilárd fiatal férfi volt. Szerény, csendes. A szeme előtt meg kellett hajolni. Most pedig? Most ijesztő, rettenthetetlen, mintha nem emberi, hanem isteni szem volna. Mikor kimondta Jáhveh nevét, Mósze arca sugárzott, szeme világított. Annak az istennek neve van, ha pedig neve van, akkor él.

Egész nap tanácskozott. Új híreket kapott galambpostán az ország minden részéből. Sötét kép tárult elé, nem titkolta, nem is titkolhatta, mert előkelő barátai ugyancsak kaptak galambpostákat, némelyikhez küldöttek is érkeztek. Panasz, könyörgés mindenünnen. Meg kell hát győzni Őistenségét, engedjen a kívánságnak. Úgyis engednie kell. Ezt mindenki tudja, aki jelen volt Mósze meg Aharon kihallgatásán, s látta viselkedésüket, hallotta szavaikat meg a királyét is.

A rendőrök, persze, nem hajtották végre a parancsot. Még hogy elevenen elrothadjanak, családostul elvesszenek a héberek pusztító angyalainak bosszújától? A kényszermunkások pedig rá sem hederítettek többé a kétszer annyi téglára, a halálos fenyegetésre. Még az olyan Dathan-féle emberek is hiába károgtak: "Majd meglátjátok, hogyan szabadít meg titeket Mósze! Mert Mósze ő, közönséges gyilkos, szökevény, hitehagyott! Mondjátok meg neki, hogy nem akartok elmenni!" Hogyan, hogyan sem, talán családi fecsegések útján, híre terjedt, hogy a dúsgazdag, hatalmas Korach is Uszirszafi pártján áll. Sokan mondták ekkor: "Ha Korach is megy, mi inkább maradunk! Ha ő pártolja a mi ügyünket, inkább vesszen az egész!" De sem az egyik, sem a másik morgolódás nem rendítette meg a nép zömét. Az hitt, bízott, várt, készült tovább.

Aharon csodálkozva látta, hogy Mósze kora reggel éppen úgy elvégzi szokott testgyakorlatait, mint mióta találkoztak. Életének rendjén semmit sem változtat. Nyugodt, hallgatag, nyájas. Félelemnek, szorongásnak, türelmetlenségnek nyomát sem mutatja. Keveset, de jóízűen eszik, éjjel mozdulatlanul alszik, lélegzése hosszú és mély. Aharon nyugtalan volt, nem tudott aludni, figyelte Mószét. Még bosszankodott is ezen a nyugalmon. Ha legalább néhány napra meglátogathatták volna anyjukat, nénjüket, ha láthatta volna feleségét, fiait, ő is nyugodtabban viselné el ezeknek a napoknak minden terhét!

Nem látott azonban Mósze lelkébe. Mert bizony, mikor visszavonult szobájukba, hogy egyedül maradva leboruljon egy kis szőnyegre, s átadta magát az Istenével való néma társalkodásnak, így sóhajtott:

- Ó, jaj, Uram! Azt mondtad, hogy te türelmes és kegyelmes Isten vagy, és általam teljesíted be az atyáknak tett ígéretedet. Jaj, hiába mondtam ki Nevedet a király előtt! Csak nagyobb nyomorúságot zúdítottam a te népedre.

Révületében nem tudott semmiről. Nem tudta, hol van, reggel van-e vagy éjszaka. A hangtalan Hang azonban tisztán, kedvesen, szelíden, noha egy kissé korholón szólalt meg benne, mint távolról, mélyről zizegő suttogás:

- Jaj, Mósze, ők, az atyák, mikor szolgálni akartak engem, nem kérdezősködtek a nevem felől. Mikor azt mondtam Ábrahámnak: neked adom ezt az országot, s ő el akarta temetni feleségét, Szárait, földet vásárolt a sír számára. De nem sóhajtozott utánam. Mikor ezt mondtam Jiszhaknak: neked adom ezt az országot, s ő egy korty vizet akart inni a forrásból, de rátámadtak Gélyar pásztorai, nem nyöszörgött utánam. Mikor azt mondtam Jákóbnak: neked adom ezt az országot, s neki menekülnie kellett Ésau elől, nem siránkozott utánam. Te pedig, akinek megmondtam a Nevemet, amely hatalmamat foglalja magában, már az első megpróbáltatáskor panaszkodol? Ha csak igazságos volnék, megbüntetnélek. De kegyelmes vagyok, megbocsátok. Menj hát. Ismét elküldelek a királyhoz, hogy kívánságomat elébe tárd. Akármilyen megátalkodott, tiszteld benne a királyt. És megint elküldelek a néphez, szabadítsd meg csodálatos módon az én Nevemben. Akármilyen bűnös, becsüld benne a népet. Ne ítéld el, ha bűnei megsemmisíteni látszanak erényeit.

Másnap aztán reggeli imádságukat, tisztálkodásukat elvégezve s magukhoz véve néhány falat sajtot, egy ital tejet a remélve-rettegő Puthiél-család körében, így szólt Mósze Aharonhoz:

- Menjünk a Palotába a király elé, ne várjuk meg, amíg hív. Megátalkodott ő királyi gőgjében, s noha ártani nem tud, mert nincs miképp, mégsem szánja el magát, hogy hívjon.

Némi vita kerekedett. Aharon vonakodott. Meg kell várni, mit tesz a király. Ha mégis el akarná, el merné fogatni őket, várják meg azt is. Bizonyosan hírt kapnak róla s elmenekülhetnek. Puthiél meg a felesége Mósze kívánságát pártolta. Mósze azonban nem sok szót vesztegetett Aharon meggyőzésére, hanem fölkelt, derekára csatolta bőrövét, megszorította saruja szíját, s így szólt:

- Menjünk!

Aharon követte.

A nép egész éjjel kitartott a ház előtt. Tüzet raktak, beszélgettek, énekeltek, mókáztak, hátukat falnak vetve szundikáltak, vagy köpönyegükbe burkolózva a földre feküdtek. Őrizték Isten Embereit. Mikor ők kiléptek a kapun, nyomban fölkerekedtek, s ronthatatlan bizakodással követték a Palota katonáktól, oroszlánoktól őrzött főkapujáig. Útközben sokan csatlakoztak még hozzájuk. Férfiak, nők, gyerekek.

A kapuőrség beeresztette Mószét meg Aharont. A szorongva lépkedő, szakállát markolászgató Aharon hallotta, amint öccse így suttog magában: "Kapuk, nyíljatok meg az Úr kívánsága előtt... Oszlopok, ne álljatok elénk, bocsássatok bennünket... Márványfalak és szobrok, ne akadályozzatok minket, az Úr kívánságát visszük... Be kell töltenünk akaratát..." Akadály nélkül jutottak a főudvarmesterig, s ő sem erőszakoskodott. Sőt inkább félénk tisztelettel hajolt meg előttük, s nyomban a trónterembe sietett, elhárítván útjából a várakozókat, ügyes-bajosokat, akik mellé sündörögtek, és suttogva kérték, írja a nevüket előrébb, igen fontos ügyben várnak Őistensége szavára.

Szekaré még rosszabb éjszakát kínlódott végig álmatlanul, szinte halálos betegen, mint előbb. Hol az álom különös jelképei forogtak elméjében, hol a saját tegnapi viselkedésétől tudott volna felordítani, hol azon töprengett, mit tegyen. Tanácsadói, tisztviselői telezúgták a fejét alattomos hírekkel, aggodalmaikkal, komor jóslataikkal. Mikor Korachnak a szemébe kiáltotta: de hát honnét vegyek rabszolgákat, ha ezt a csürhét eleresztem? - a kincstáros bőséges szavakkal így felelt: "Isteni uram, ha elbocsátod ezeket a lázadó szolgákat, megszűnik a nyomorúság, elmúlik a sok csapás, életben maradnak többi szolgáid. Ismét nyugalom, virágzás köszönt országodra. Termékeny évek, bő áradások, szaporodó nyájak és gulyák, békesség, bizakodás következnek azután. És te, isteni uram, ismét háborúba vezetheted hadaidat, mint Tutmósze, a Nagy. Visszanyerheted, amit most vesztesz, sőt sokkal többet. Jogarod alatt meghajolnak a népek, határaidat kiterjesztheted a Purattuig, letöröd Chati, Assur, Amurru szarvát, adófizetőddé teszed Babilit. És ismét annyi adó áramlik országodba, isteni uram, mint hajdan. Dicsőséged elhomályosítja Tutmósze s Amenhotep dicsőségét, leronthatatlan emlékek hirdetik nagyságodat az idők végezetéig. Akkor, isteni uram, annyi rabszolgád s hadifoglyod lesz, amennyit kívánsz. Engedd hát legalább háromnapi járóföldre ezt a hitvány népet, hadd imádja istenét a pusztában. És a csapások meg fognak szűnni."

A király hajlott a tanácsokra, bár gőgje konokságra unszolta. Nehéz volt beletörődnie, hogy akarata ne teljesüljön korlátlanul. De bár titkolták előtte, mégis sejtette, hogy a kényszermunkások ma sem dolgoznak, holnap sem fognak dolgozni, a rendőrök, akár egész Egyiptom, reszketnek a héberek istenének hatalmától. Abban nem bízhatott, hogy Horemhab visszatér Thébából, s katonáit segítségére hozza. Érezte, hogy válik tehetetlenné, hogy bénul meg ő, az "Ég és a Föld ura", ő, az Isten. Királyi trónusán ül, tiarája a fején, drága ékszerei nyakában, kezén-lábán, korbácsa, pásztorbotja a kezében, parancsolgat, rettegteti környezetét, a föld pedig inog alatta. Ha azt parancsolná, hogy akár Bekenptaht, akár Korachot, akár valamelyik tisztviselőjét vessék börtönbe, végrehajtanák. De ha héberek ellen ad ki parancsot, nincs foganatja.

Ezenkívül meg-megjelent képzeletében a szakállas, ősz öregember is, mintegy figyelmeztetésül, hogy úgyis annak kell történnie, amit ő jelez, s a király a lelke mélyén tud, de nem képes szavakba formálni.

Megengedte hát, hogy a két héber ismét elébe járuljon.

Mósze meg Aharon ezúttal sokkal hódolatosabban üdvözölte a királyt, mint először. Térdig hajoltak előtte, kitárták karjukat, s így maradtak, amíg el nem hangzott a főudvarmester kiáltása és tapsa, hogy fölegyenesedhetnek.

- No, hát meggondoltátok magatokat? - kérdezte Szekaré különös, fojtott, rikácsoló hangján, mintha összeszorult volna a torka. - Változtatott istenetek az akaratán? - tette hozzá gúnyosan, látva a két héber tisztességes viselkedését.

- Az Úr, az Örökkévaló ezt üzeni a mi szánkkal: járuljatok a király elé, mondjátok, bocsássa el népemet, hogy imádhasson engem a pusztában - felelte Aharon bátran. Látta ugyanis, hogy a király tehetetlen velük szemben.

Szekaré hátradőlt trónusán, behunyta a szemét. Nyegle, puha arca, jól táplált, asszonyos teste szinte elomlott. Nagyon fáradtnak, fásultnak látszott ebben a pillanatban. Nem csoda. A gyötrő álmatlanság, a tehetetlen düh, a félelem, az újra meg újra fölbukkanó gondolat, hogy annak kell történnie, amit az álombeli öregember mutatott, elfárasztotta. Udvari méltóságai aggódva figyelték. Még a legyezőket lengető két szálas néger is mozdulatlanná vált. Bizonyosan megkönnyebbült volna mindenki, ha Őistenségét is elérte volna a héberek pusztító angyalának egyike, s holtan bukott volna le trónusáról.

Hanem a király ismét megemberelte magát, a héberekre tekintett, halkan szólt:

- Ha elbocsátom a szolganépet, vajon leveszi rólam istenetek a kezét?

- Ahogy az ember viselkedik, ó, kegyelmes király, úgy viselkedik Isten is - mondta Aharon méltóságosan, s megmarkolta szakállát.

Szekaré elgondolkozott az egyszerű mondáson, ám képtelen volt a mélyére hatolni. Világéletében irtózott az egyszerű igazságoktól, írásokat nem forgatott, a régi bölcseket, például a nagy Imhotepet nem tanulmányozta, hiszen arra valók a papok, mindenféle tudós emberek, hogy helyette is gondolkozzanak. Legfőbb törekvése az volt, hogy igazi, férfias férfi legyen, hát többre becsülte a vadászatot, az ivást, a nőkkel való foglalatosságot, mint a tudományt. Ajkát lebiggyesztette, azonban ravasz akart lenni. Így szólt hát:

- Imádkoztok-e, hogy múljék el országomról ez a sok keserves baj?

- Imádkozunk, de imádságunk hasztalan, ha magad is nem imádkozol, ó, király - válaszolta Aharon még méltóságosabban.

- Hát jó - egyezett bele a király látszólag engedékenyen. - Elbocsátom a népet háromnapi járóföldre, imádkozzék, ahogy akar. De nem hiszek nektek. Ezért az asszonyokat, gyermekeket túszként visszatartom. Hogy bizonyosan imádkozzanak értem is és visszatérjetek.

Bölcseink megjegyzik, hogy a király úgy viselkedett, mint a gonoszok, akik az Örökkévaló után kiáltanak, mikor csapás sújtja őket, de nyomban megkeményednek, ha irgalmát tapasztalják. Szekaré is meg akarta keményíteni szívét, mihelyt a héberek istenének kegyelmét tapasztalta, akiben nem hitt.

- Jöjjetek vissza néhány nap múlva - mondta ki határozatát. - Látni akarom imádságaitok eredményét, s akkor döntök. Ha elengedlek is a pusztába, asszonyaitok, gyermekeitek itt maradnak. Most távozzatok.

Mósze meg Aharon ismét térdig hajoltak, s kitárták karjukat. A legtökéletesebb illendőséggel hátráltak az ajtó felé.

Szekaré tehát elégedett volt önmagával: nem indulatoskodott, ravasz is volt, ígéretet tett a kívánság teljesítésére, meg vissza is vonhatta. A túszok visszatartása pedig olyan gondolat volt, ami csak a legnagyobb királyoknak juthatott észébe. Nos, kiderül hamarosan, vajon a héber isten elfogadja-e az alkut.

Nem fogadta el. A most következő napok meghozták mind azt a rettenetet, amiről már szóltam. Jaj, panasz, átok, hasztalan áldozatok és imádságok országszerte. Szekaré olyan nyomorultnak érezte magát, mint egy rabszolga sem a kerek világon. Nyomorúsága annál elviselhetetlenebbé vált, mert hiszen az ő hatalmát, az ő akaratát látszólag nem korlátozta senki, semmi. Trónusán ült, tiara volt a fején, szolgák sürögtek körülötte, előkelő méltóságok lesték a szavát. Mindene megvolt, amit csak kívánt: paloták termei, kertjei, ruhák és ékszerek, válogatott ételek-italok, asszonyok, zene, tánc, akrobaták, arannyal kivert kocsik, mesterien idomított paripák, vadászok és gyors agarak, hajók, gyaloghintók, illatszerek, kenőcsök fürdők... Mégis tehetetlen volt, mint egy béna. A falat nem ment le a torkán, erőltetve ivott a pihentető kábulatért, csömörrel gondolt a nőkre. Ébren vagy kábító félálomban szenvedte át az éjszakákat. Beteg volt, arca sápadt, szeme beesett, karikás. Tagjai nehezek. Minden pillanatban várta a szörnyűséges halált, a pusztító héber angyalok fojtó szorítását.

Körülötte mosolygó hajlongás, hízelgés... Most először látta meg az arcokon az álarcot. Először hallotta meg a hangokban a hamisat. Először pillantotta meg a szavak mögött nyelvét nyújtogató hazugságot. Ez volt a legborzasztóbb. Senkinek sem hihetett, még a gyermekes, kis, csúnya feleségének sem.

Sivár magányossága elviselhetetlen volt. Sírni szeretett volna, mint egy gyermek, csakhogy nem tudott sírni.

Mikor Korach ismét tanácsolta, bocsássa el hébereit, s vessen véget a nyomorúságnak, dühösen a térdére csapott, s így rikácsolt:

- Egyiptomiak vagytok-e vagy héberek? Válassz! Honnét származnak ezek a csapások? A ti testvéreitektől. Vagy megszűnnek, vagy titeket is elkergetlek velük együtt.

Korach elsápadt. Ő is bizonyítékokat várt még, hogy nagyratörő terveiben döntsön. Bizonyos akart lenni a dolgában. Otthon csak haszontalan fia erősködött a kivándorlás mellett, ezt a támogatást nem köszönte meg. Felesége azonban zokogott, férjes lánya erélyesen egyiptominak vallotta magát, kisebbik leánya meg, az ostoba liba, félt, rettegett a távozás gondolatától is. Toporzékolt, kiabált: ő nem akar elpusztulni a sivatagban ronda, büdös barbárok között! Korach tehát lényegében ugyanúgy tétovázott, mint a király. Megeshetik azonban, hogy Őistensége azon tölti ki dühét, aki legközelebb áll hozzá. S micsoda örömmel hajtanák végre a parancsát rajta, a gazdag Korachon! Hogy ünnepelné az átkozott, irigy nép az ő bukását!

Az egyiptomiak között egyre több hang egyre sűrűbben hangoztatta: "Nagyok ezek a héberek! Egy isten van velük." Kétszeres buzgalommal hirdették ezt, akik egyiptomi módon éltek, de szívükben héberek maradtak. Ezt hallotta Korach is üzletfelei, ismerősei, barátai között. A király kifakadása is veszélyre figyelmeztette. Kockázatos lépéseken törte a fejét, például hogy álruhában fölkeresi Mószét, okos ajánlatot tesz, megegyezik vele, azaz "minden fordulatra lefedezi magát", mint üzleti nyelven mondta. Csakhogy világéletében irtózott a kockázatos lépésektől. Mérhetetlen vagyonát, magas méltóságát éppen annak köszönhette, hogy nem szeretett kockáztatni.

Még néhány nap múlt el egyre türelmetlenebb bizonytalanságban. Egyiptomban temettek. Lépten-nyomon találkozni lehetett halottat vivő szánokkal - ősi módon szánra tették a halottat, emlékezésül arra az időre, mikor még kereket nem használtak, akár az indiánok -, jajveszékelő siratóasszonyokkal, gyászoló rokonokkal, zeneszóval, énekelő papokkal. És akik halottakat kísérték, nem tudták, holnap nem őket siratják-e el. A "parazitáknak", vagyis a holttesteket kikészítő embereknek nem volt pihenésük. A tetemeket lúgozó medencék tömve voltak. Úriemberek, akiket díszes sír illetett volna meg, kénytelenek voltak megelégedni egyszerű, deszkával bélelt sírral, mert nyugvóhelyük építése közben váratlanul haltak meg. A szegények, rabszolgák hullái napokig hevertek temetetlen.

Sürgősen tenni kellett hát valamit, hogy a világ rendje ismét helyreálljon, s ne pusztuljon ki az egész ország.

Ilyen körülmények között, gőg ide, konokság, hiúság oda, a király kénytelen volt beletörődni héber szolgáinak elbocsátásába.

Mielőtt Mósze Aharonnal utoljára ment a Palotába, megüzente Hornak, hogy a kivonulás Niszán hó tizenötödik napján kezdődik, mindössze egy hét telik el addig, mindenki csomagoljon, készüljön. Az indulás Pathum polgári külvárosából történik, a Deltában élő héberek tehát ott gyülekezzenek a jól megerősített, falakkal körülvett városrészben. Röviden: szállják meg ezt az erős várost, melyben évtizedek óta kényszermunkások voltak, az építkezések görnyedő rabjai. Érezzék most magukat ugyanott szabadoknak, győzteseknek. Azt is elrendelte továbbá, hogy az indulás estéjén öljenek bárányt, süssék meg parázson, egyék keserű salátával és vörös mártással, de a csontját ne törjék össze. Mósze ezzel az intézkedéssel az itt-ott meglevő gyermekáldozatot kívánta állattal helyettesíteni. Tudván tudta ugyanis, hogy az ősi szokásaihoz ragaszkodó népet ilyen döntő lépés megtétele előtt képtelen volna véres áldozataitól visszatartani, a bárányt tehát a gyermek jelképéül, de a Kos-korszak jelképéül is szánta.

Mósze rendelkezését azonnal kihirdették a héberek s habiruk között, de nem vagyok benne bizonyos, fiam és tanítványom, hogy azért itt-ott nem öltek-e meg néhány gyermeket, különösen a Já-imádó efráimiták meg Manasszé-beliek oltárain. S nem gyermekvérrel kenték-e meg az oltárok köveit. Tudjuk, ez a szokás még évszázadokkal később Kánaánban is föl-fölbukkant.

Ekkor már a nép átesett a körülmetélkedésen, s testben-lélekben megváltozva, megtisztulva, az új Isten hívéül avatottan, vele mintegy eljegyezve várta sorsának eldőlését. Mikor Lévi fiai házról házra járva vagy kikiáltók útján hírré tették az Úr legújabb parancsolatát, forró izgalom láza söpört végig az egész tartományon. Mósze intézkedéséből újra kitetszett, Isten Embere valóban felsőbb parancsot közvetít: Niszan tizenötödik napja a szokásos nagy Tavaszünnepre esett, amikor egy héten át tartó bőséges áldozatokkal kedveskedtek Jákób-élnek, de külön-külön törzsisteneiknek is, galambok, bárányok, kosok, tömegével, hatalmas közös táncokkal, énekekkel, zenével, itallal a telihold ezüstös fényében a szabad ég alatt. Most ennek a tavaszi ünnepnek még jobban megnőtt a jelentősége: valóban újjászületést, szabadságot, az életerő teljét látták és értették meg benne. Minden eddiginél nagyobb táncra, ujjongóbb dalra készültek: a Szolgaság Házából való dicsőséges kivonulásra.

Mósze pedig, Aharon oldalán lépdelve, ismét elsuttogta szavait a Palota kapuihoz, lépcseihez, oszlopaihoz, falaihoz és szobraihoz, azok ugyanúgy megnyíltak, félreálltak előttük, mint legutóbb.

Szekaré igyekezett ugyanolyan nyegle királynak látszani, mint eddig, azonban még a felületes megfigyelő is észrevehette, milyen elgyalázott állapotban ül trónusán. Arca petyhüdt volt s hamuszürke, szeme vörös, beesett, szeme alja kék. A festékek sem tudták kellőképpen kendőzni beteges állapotát, lelki megtörtségét, sőt még rikítóbban kiemelték. Tiarája, ékszerei, pompás ruhája mintha bálványon hivalkodtak volna, a megüresedett, halott bálványok egyikén, amelyek egy lépést sem tudnak tenni saját akaratukból, még a port, a légyköpéseket is másoknak kell isteni arcukról letörölniök.

Ezen a mai éjszakán Szekaré ugyanis egyáltalában nem aludt, hanem a halálát várta. Mintha a világmindenségből egyetlen néma szózat áramlott volna felé az éjszaka csendjében, s ettől meglazultak a csontjai is. Egyedül, gyámol nélkül az éjszakában, föltápászkodott ágyából, térde remegett, teste borzongott, keze tétován tapogatózott a homályban. Támolyogva ölelt át egy porfíroszlopot, hogy össze ne essék. A halál borzalma reszketett körülötte az egész országban. Rémképeket látott: feleségét, ágyasait, gyermekeit holtan a fényes padlón, megfeketedve, ahol éppen összeestek vagy félig lecsüngve ágyukról. De arra nem volt elegendő ereje, hogy bejárja a Palotát, s megnézze mi a valóság.

Reggelre kelve nagy néptömeg verődött össze a Palota előtt. Csakhogy most nem a héberek, hanem az egyiptomiak gyűltek a főkapu elé. Nem is elégedtek meg a néma várakozással, mint azok, hanem elsodorták az őröket, nem törődtek az oroszlánokkal, bezúdultak a kertbe, betódultak a folyosókra, elárasztották az oszlopos árkádokat. Anyák voltak itt karon ülő gyermekeikkel, emlőiken csüngő csecsemőikkel, apák fiaikkal és leányaikkal, öregek unokáikkal. Jómódúak, finom öltözékűek, ékszeresek vegyültek szegényekkel, félig meztelenekkel, akiknek csak a fülükben fityegett egy-egy olcsó ékszer vakság ellen, nyakukban silány cseréptalizmán vagy szkarabeusz. És akik büdösek voltak az izzadságtól meg a tisztátalan munkájuktól. De ki törődött most ruhával, ékszerrel, jó illattal, finom modorral, mikor egy félelem, egy gyötrelem, egy kívánság uralkodott mindnyájukon! Mikor csak egyet kiáltozott mindenki reszketve, rikácsolva, zokogva, dühösen, kétségbeesve, hogy csak úgy visszhangzottak a gyönyörű falak:

- Ereszd el őket, vagy mindnyájan meghalunk!

A sokaság karja fölemelkedett, mint egy erdő, botok és kardok meredeztek a tömegből, nem hogy fenyegessenek s öljenek, hanem hogy könyörögjenek. Ám ez a sokaság csak egy része volt annak, amely a folyó mentén, az utcákon, a kertekben, a bazárokban, a piactereken zúgott, hullámzott, siránkozott és reszketett. Botok és kardok ezrei meredeztek mindenütt az Égre, a szájak tízezre ordítozta, jajgatta:

- Ereszd el őket, vagy mindnyájan meghalunk!

A sűrű tömeg itt is, ott is utat nyitott egy-egy halotti szánnak, a siratók csoportjának, a zenekarnak s a papoknak. Újabb meg újabb halottak utaztak a Halottak Városa felé.

Ők ketten pedig, Mósze meg Aharon, a Fény felé lépkedtek nyugodtan, biztosan, emelt fővel a körülöttük kavargó hullámzás közepette.

Azonnal a király elé bocsátották őket.

Szekaré gúnyos arcot erőltetett magára, de látszott, hogy nem talál az archoz illő szavakat. Csak néz, néz előrehajolva, hol a két szerényen álló héberre, hol a nagy teremben sereglő méltóságokra. Kezével tétován a torkához nyúl, majd a szemét dörzsöli keze fejével, olyan lazán fogva a korbácsot, hogy csaknem kihull ujjai közül. Végre halkan, rekedten megszólal:

- Hát valóban meg akarjátok ölni Kem minden fiát?

Gúny helyett panasz, vád, riadt könyörgés remegett hangjában.

Aharon megcsóválta a fejét. Mósze pedig megszólalt halkan nyugodtan:

- Uram, a mi istenünk nem ölni akar, hanem éltetni. Azt mondja az Úr: ember, aki meg akarod szabadítani népemet a szolgaságból, szabadíts meg minden népet és minden szolgát. Mert nemcsak a te népedet akarom megszabadítani, hanem Egyiptomot is.

A királyt láthatóan meglepték ezek a szavak. Gyulladt szemét tágra nyitotta, ajka megrándult, keze akaratlanul megemelte egy kissé a pásztorbotot.

- Hogyan? Hogyan gondolja ezt a ti istenetek? - kérdezte élénken.

- Mondd azt, ó, király: ti héberek és habiruk, legyetek szabadok. Szolgáim voltatok eddig, legyetek szolgái ezután Istennek. És mondd ezt, ó, király: ti, Kem fiai, legyetek szabadok. Szolgáim voltatok eddig, legyetek szolgái ezután az Örökkévalónak. És mondd ezt, ó, király: eddig én, a ti uralkodótok, nem voltam szolgája senkinek. Szolgája leszek ezután az Örökkévalónak.

- Minden nyomorúságod elmúlik, ó, király - folytatta Mósze szavait lelkesen Aharon -, s elmúlik az emberek minden nyomorúsága a kerek világon, ha nem szolgálnak többé a népek téged, hanem az Örökkévalót, s te magad is Őt szolgálod, ahelyett hogy uralkodnál a szolgák millióin. Így áll ismét helyre a tökéletes egység az Örökkévaló és az ember, az ember és a világ között. Így gyógyul meg a te lelked.

Szekaré e szavakban ismét talált olyasmit, ami kevély önérzetét sértette. Hogy ő, az isteni király ne uralkodjék többé népein, hanem legyen szolga? Méghozzá annak az Örökkévalónak a szolgája, akinek nevében ezek a barbárok szólnak! Forgassa fel a világ egész rendjét? Ismét dühroham fogta el, homloka elvörösödött, nyakán kidagadtak az erek. Keményen megmarkolta korbácsát. Ki akart törni. De a csendben félelmesen hallatszott a Palotába zúduló néptömeg kiáltozása, mint sziklákat ostromló hullámverés:

- Ereszd el őket, vagy mindnyájan meghalunk!

S agyában vadul kavarogtak az ijesztő képek, amik éjszakákon át gyötörték: halott feleségének, szép ágyasainak, az élet, az öröm és a kéj e remekművű edényeinek borzasztó hullái, a szótlan, ősz öregember szakállas alakja, a magány, a tehetetlenség árnyai, a lámpa fényében imbolygó félelmek, a riasztóan ingadozó oszlopok... és a halottakat hurcoló temetési szánok, amiken naponta újabb meg újabb néma tetemek utaznak a Holtak Városa felé. Feje tele volt a nép zúgásával, panaszával, siralmaival, papok gyászénekeivel, sípok, citerák zengésével-pengésével... Hallgatott.

Mondd ki, ó, uram, amit ki kell mondanod - kérlelte Mósze lenyűgöző tekintetét a király vörös foltos, sápadt arcára tapasztva. - Mondd ki, hogy meggyógyulj és élj. Mondd, hogy ti, héberek, legyetek szabadok. Szolgáim voltatok eddig, legyetek ezután szolgái az Örökkévalónak.

Szekaré arca ebben a pillanatban furcsamód meztelennek látszott. Mintha lehullottak volna királyvoltának, gőgjének, félelmének, nyegleségének összes álarcai. Sápadt, mozdulatlan, elernyedt, gyámoltalan volt az arca, mint egy szenvedő gyermeké, aki szeretne anyja ölébe bújni, de anyja halott már, mozdulatlanul pihen képekkel, írásokkal díszített sziklasírjában, a bejárat zárókövét pedig pusztító átkok s kitárt karú védőszellemek állják el örökre. Szembenézett hát Mószéval mintha, még utoljára irgalmat kérne, majd a mozdulatlanul figyelő udvari előkelőségeken pillantott végig. De mintha azok is csak egy szót várnának, ugyanazt, amit Mósze.

Fejét lehajtotta, tiarája a homlokára csúszott. Halkan, rekedten, elfulladva mondta ki az első szavakat:

- Héberek és habiruk fiai... - azután kiáltva a többit: Elbocsátalak titeket!

Hátradőlt trónusán, behunyta a szemét, mindkét kezét térdére bocsátotta. Nyitott ajkakkal lihegett. Azt hitték, holtan fordul le azonnal. De nem. Kiegyenesedett, szürke arcán kínos rángás futott végig, félig dühös, félig csúfondáros, félig gyermekes grimasz, s így kiáltott föl erőszakos hangon:

- Szolgáim voltatok eddig, legyetek szabadok. Szolgáljátok ezután Isteneteket!

Mintha láthatatlan, irtózatos súlyú kőtömbök tűntek volna el a teremből, az egész Palotáról, az egész világról. Egy óriási piramis mérhetetlen kőhalmaza. Mindenki föllélegzett, kiáltások törtek elő a méltóságok és előkelőségek ajkán, s ezúttal őszinték, igazak, szívből szakadtak:

- Őistensége szólt! Ó, isteni bölcsesség! Ó, páratlan bölcsesség! Te szóltál, s mindenki él!

Leborultak a trónus előtt.

Csak Mósze meg Aharon nem borult le. A király pedig kinyújtotta korbácsot tartó kezét, és sürgetően kiáltotta:

- Menjetek! Menjetek! Nem akarom többé látni arcotokat!

- Nem fogod többé látni az arcunkat - felelte Mósze.

Meghajoltak, kihátráltak a teremből.

Odakint utat nyitottak nekik, s ők mentek nyugodtan, biztosan, alázatosan lehajtott fejjel az ujjongó sokaságban, mint akik tudták, mi fog történni, s mégis csodálják az Örökkévaló útjainak tökéletes pontosságát. Mert lám, szabad akaratából szólt és cselekedett mindenki, mégis az történt, aminek történnie kellett.

Alig tudtak utat törni. Önkéntes kísérőik és őreik erőszakkal tolták félre az embereket. Héber asszonyok simogatták ruháikat és sírtak. Egyiptomi anyák emelték magasra gyermekeiket és nevettek. Héber férfiak tették vállukra a kezüket, s érthetetlen szavakat kiabáltak. Egyiptomi férfiak ujjongtak körülöttük, botjukat, kardjukat rázták. De a düh, a gyűlölet, a bosszúvágy hangjai is fölcsattantak a népből. Sokan szívesen agyonverték volna őket s minden hébert a rémület napjaiért, halott kedveseikért olcsó elégtételül. Mind a ketten fegyvertelenek voltak, ízekre téphették volna őket, de híveik védő karja s az Úrtól való iszonyú félelem visszatartotta a gyűlölködőket a gyilkosságtól.

Az ezután következő napok kavargó zűrzavarban teltek. Zúgott az egész Delta-vidék, pozsgott egész Gósen. A szabadság első mámora után mohón csomagoltak, búcsúzkodtak a távozni készülők. Álmatlanul töprengtek a bizonytalankodók. Veszekedtek a meghasonlott családtagok: feleség került szembe urával, fiú apjával, testvér a testvérrel. Rokonok, régi jó barátok, évtizedeken át közös nyomorúságban szenvedők szakadtak el egymástól örökre. Sokan úgy vélekedtek, ha már úgyis szabadok, miért mennének el. Miért hagynák itt földjüket, állataikat, házukat? Hiszen visszatérhetnek régi békés foglalkozásukhoz, nem kényszeríti ezután őket senki robotmunkára. Mások azért vonakodtak, mert üzleti érdekeik kötötték őket. Sokan mentek volna szívesen, de várni kívántak, míg egyik-másik fontos ügyük eldől. Ismét mások riadoztak a bizonytalan pusztai élettől, megemlékeztek az őseiket sújtó éhínségről. Emlegették Efráim kudarcát: a sivatagban porladó csontokat, az elkallódott nemzetségeket. Já képének pusztulását. Sokakat egyiptomi rokonságuk tartóztatott. A leányt egyiptomi szeretője, a legényt egyiptomi jegyese. Aztán meg hogyan lehessen hat nap alatt mindent összeszedni, kiválogatni a szükségest, félretenni a fölöslegest, mikor ilyen esetben minden olyan kedves és nélkülözhetetlen? Hát a megszokott, jól ismert tájékoktól, az árnyas pálmaligetektől, mandulásoktól, fügeerdőktől hogyan lehessen ilyen röviden elszakadni? Igaz, sok szenvedés jutott osztályrészükül ezeken a tájakon, de ide köti-e az emberi szívet a szenvedés is a helyhez, ahol ősei szíve dobogott, ahol atyái, gyermekei szíve porlad?

Hiába, választaniuk kellett: maradnak-e hát, lehúzza-e őket a múlt s a mindennapi élet ezer súlya, vagy kitépik gyökereiket, s elindulnak az Ígéret Földje felé a pusztaságba, vállalva a homokvihart, éhséget, ellenséges támadásokat, fáradalmakat, ismeretlen megpróbáltatásokat.

Mósze a döntés után azonnal magához rendelte Hort meg a törzsek Véneit. Ki szamáron, ki gyalog, ki csónakon igyekezett nagy sietséggel Puthiél házába. Harmadnapra ott nyüzsögtek mindnyájan a szűk szobában. Hor vidáman, fürgén, mint a hal, ha elemébe bocsátják, a Vének komolyan, szótlanul, szakállukat simogatva, hümmögve, mint olyan bölcs férfiak, akik uralkodnak érzéseiken ebben a sorsdöntő órában is. A Házban nagy volt a fölfordulás, rendetlenség. Puthiélék is csomagoltak. Rabszolgák jöttek-mentek, cipeltek ládákat, zsákokat, batyukat. Az udvaron eladásra hozott szamarak ordítoztak.

Mósze meg Aharon előbb Horral beszélték meg a kivonulás rendjét, a nemzetségek és családok számát, a biztonsági intézkedéseket, a határerődök parancsnokainak küldendő utasításokat, a királyi hivatalokból megszerzendő parancsok továbbítását, mindazt a sok kérdést, ügyet, amit ekkora művelet gondos és pontos végrehajtása támaszt. Hor nem sokat időzött Puthiél házában, reggel érkezett, egész nap tanácskozott, este indult, eközben alig falt egy harapás kenyeret, alig ivott egy korty tejet. Ám éppen így érezte jól magát. Ismét vezérkari főnöke, teljhatalmú katonai megbízottja lehetett Mószénak, akivel oly nehéz és dicső napokat élt meg Szanáában.

Ezután a Vénekre került a sor. A nagy ebédlőteremben gyűltek össze tanácskozásra. Terem? Hát ez túlzás! Csak ebben a szerény házban mondták teremnek. A hetven férfi számára szűknek bizonyult. Szőnyegen, székeken, ládákon ültek, vagy éppen álldogáltak. Sok fontos kérdést kellett eldönteniök. Kényszeríteni a vonakodókat, tétovázókat, gyámoltalanokat, hogy készüljenek, menjenek. Véget vetni minden siránkozásnak, aggódásnak, az emlékek bolygatásának. Evégből hangoztatni kell, hogy az ősatya, Jákób Kánaán földjén alussza örök álmát, s utolsó akarata szerint ott akar pihenni Jószif is. Végrendeletét, mármint egy legendás végrendeletet Efráim Jehósuahja őrizte, nemzedékről nemzedékre szállt, s egy szó sem veszett el belőle. Így hangzott, amint a fiatal Jehósuah minden szót kellőképp hangsúlyozva, hunyt szemmel, szakállát fogva elmondta a moccanás nélkül figyelőknek: "Tudom, elkövetkezik az az idő, mikor az egyiptomiak, elbizakodottságukban szolgaságra vetnek titeket. De az Örökkévaló, Jákób-él, Jószif-él és Jiszra-él és Ábrahám-él, akinek keze hatalmas, és karja segítésre kész, kivezet titeket atyáink földjére. Akkor emeljetek föl és vigyetek engemet koporsómban, hogy abban az egyetlen országban pihenjenek csontjaim, ahol a halottak meglátják Istent!"

Komor méltósággal csengtek a régi szavak, mindnyájan megrendülten hallgatták. Aharon mint Amram főpap utóda s a Léviek vezetője megmagyarázta e szavak rejtett értelmét a legmélyebbig s a legmagasabbig, azután egyhangúan eldöntötték, hogy Jószif koporsóját kiemelik a Nílus medréből, ahová annak idején elsüllyesztették, nehogy áldozati hellyé váljék. A koporsó kiemelését és az útra való elkészítését Jehósuah vállalta mint a Jószif-házhoz tartozó efráimiták feje. Ugyancsak eldöntötték, hogy Aharon népének férfiai, miután eddig is efféle munkát végeztek, gondoskodjanak az egész nép áldozatainak, imádságainak, ünnepeinek megtartásáról, nehogy szétszóródjanak a pusztaságban, külön-külön áldozván s ünnepelvén. A léviták hajtották végre Mósze parancsát a körülmetélkedésre is. Mósze joggal hivatkozott Meribat Kades lévitáira, a szolgálatokra, amiket a gyakran szemben álló törzsek közös érdekeiért végeznek.

Most hát Niszan hó tizenötödik napjának előestéjén minden családfő öljön bárányt, csontjait ne törje meg, egyék keserű salátával, kovásztalan kenyérrel, ahogy ősidőkben ették az áldozatot, mikor az ember még nem használt kovászt. Vérével pedig kenjék meg az ajtók szemöldökfáit a pusztító angyaloknak figyelmeztetőül, hogy ebben a házban meghozták már az engesztelés áldozatát mindnyájukért, odaadtak egyet a család tagjai közül, bár csak jelképesen, bárány alakjában. Ez is időtlen idők mágikus cselekménye volt, s Mósze nem tilthatta meg. Arra gondolt ugyanis, hogy még az utolsó pillanatban Egyiptom fölgerjedt népe mészárlást rendez a héberek között. Az ajtók szemöldökfájára kent vér riassza vissza őket, a héber mágiától rettegőket.

Aztán kiürült a ház, s most Aharon újra kezdte nógatásait és unszolásait, menjenek végre Jozabéthez és Aharon feleségéhez. Ki tudja, milyen állapotban vannak, hogyan gondolkoznak a sorsdöntő eseményekről, milyen félelmetes hírek, mendemondák, kósza fecsegések riasztják őket? Segít-e nekik valaki, van-e tehenük, kecskéjük, juhuk, amiről gondoskodni kell, ád-e valaki szekeret, igavonót, szamarat, hogy rendben otthagyhassák régi otthonukat? Ennyi gondoskodást igazán joggal elvárhatnak fiuktól, férjüktől! Aharon a szakállát markolgatva nyugtalanul járt le s föl a házban, meg-megállva Mósze előtt s vastag hangon zúdítva rá érveit. Mósze türelmesen hallgatta, s ez már végképp kilendítette sodrából Aharont. Hát csakugyan nincs ennek szíve? Nem érez semmi kötelességet anyja, nénje, rokonai iránt? Ő bizony nem bánja, elmegy maga, látnia kell őket, gondoskodnia róluk. Az indulás napjára majd ott lesz Thekuban, azaz Szukkóthban, ahogy a héberek nevezték. S már döngő lépésekkel indult az ajtó felé, hogy fölkerekedjék. Ki ölje meg náluk a bárányt, ki kenje meg vérrel a szemöldökfát, ha ő nincs otthon?

Mósze fölemelkedett székéből, s megállította Aharont:

- Bátyám, fordulj vissza. - S mikor az reménykedőn visszafordult, keményen, bár halkan folytatta: - Milyen zűrzavaros érvekkel akarod előttem leplezni aggodalmadat s gyámoltalan érzéseidet? Férfiú vagy, az Úr szolgája s az én szószólóm! Tedd a dolgodat! Avagy csakugyan attól félsz, hogy Mirjam, a látó nem tudja, mit kell tenniök? Hogy Jozabét, aki tejével táplált minket, nem tudja, hogyan kell értenie az én parancsaimat? És hogy Lévi fiai, akik atyánkban főpapjukat tisztelték, hitványul cserbenhagyják özvegyét, a mi anyánkat, a mi családunkat? Végezetül kételkedsz abban, hogy az Úr, midőn engem elküldött népének megszabadítására, téged pedig az én szószólómul, veszni engedi Jozabétet, Mirjamot, feleségedet, fiaidat? Az-e a mi gondunk, hogy családi dolgainkkal bíbelődjünk, amikor az Úr művét kell szolgálnunk? Hoj, milyen könnyen itt maradnál te is, még te is, ha családod könnyeit látnád, panaszait hallanád!

Aharon lecsüggesztette fejét s hallgatott. Még mondani akart volna valamit fiúi, férji, apai kötelességeiről, a gondról, amit rábízott az Úr, de nem tudott szólni. Mósze csaknem megsajnálta. Ismerte jól, tudta, hogy kell vele bánnia. Nem vesztegetett hát reá több dorgáló szót, hanem így folytatta:

A Palota titkári hivatalába kell menned, Aharon. Gondoskodnod kell a határőrség parancsnokának küldendő utasításokról. A király pecsétjével ellátott rendelkezéseket még ma gyorspostán el kell küldeni, ha nem küldték volna el. Nehogy a király, megbánván engedékenységét, késlekedjék, vagy akár valamelyik tisztviselője rosszindulatból hátráltassa a kivonulást. Mert lehetnek, akik így gondolkodnak: hadd kerekedjen föl a bőrpoklosok és nyomorékok átkozott népe, hadd vonuljon a Migdolig, mi majd lezárjuk a határt, zavaros intézkedésekre hivatkozunk, a rendőrök, katonák meg eltapossák a sokaságot, hátulról utánanyomulnak, megszállják elhagyott házaikat, s akkor se ki, se be. Olyan rendben kell történnie mindennek, testvérem, mint egy hadgyakorlaton. Ami a mi rendünket illeti, azért felel Hor. De ami az egyiptomiakét illeti, azért nekünk kell felelnünk.

Aharon megadta magát, ámbár hallgatott, s nem mozdult. A szakállát rángatta.

- Míg te családunknál mindent elvégeznél, s végre megnyugodva térnél vissza Thekuba, a határon összevissza zilálnának mindent a király tisztviselői. Nem szörnyedsz el a gondolatra, hogy családunk szép rendben, ökröskocsin vagy szamarakon a legnagyobb biztonságban érkeznék a határig, s ott pusztulna el százezerrel együtt? Indulj hát, s végezd a dolgodat. Ne tekingess mindig hátra! Ez az Úr parancsa!

Ekkor Aharon mélyen meghajolt Mósze előtt, s még most sem szólva semmit, lassan kiment az ajtón.

Az utolsó napokról nincs sok mondanivalónk. Könnyen képzelheted, fiam, azt az izgalmat, sürgés-forgást, tanácskozást, búcsúzkodást, sírást, örvendezést, bátor tervezgetést, haszontalan kapkodást, ami akkor uralkodott egész Gósenben. Sokan már két-három nappal előbb megérkeztek Thekuba, mert mindig vannak, akik nem akarnak elkésni. Ott aztán hajléktalanul tanyáztak a tereken, utcákon, kapuk környékén családostul, szamarastul, kecskéstül. Lézengtek a városban, rettegtek az egyiptomiaktól, s nem tudták, hol öljék meg az áldozati bárányt, hogy kenjék meg az ajtó szemöldökfáját. Ebből sok baj keletkezett, még halálos végű verekedés is a dühös egyiptomiakkal. A kapuőrök könyörtelenül bezárták a kapukat az újabb érkezők előtt. A rendőrök utcáról utcára kergették a bennszorult ostobákat, arra hivatkoztak, hogy nem érkezett el még a parancsban megszabott nap. Ők meg itt keseregtek, vádaskodtak halálos rémületben, mert hol egyék meg a bárányt keserű salátával, vörös mártással, kovásztalan kenyérrel, hogy hárítsák el a pusztítás angyalait a bárány vére által? Máris holtaknak érezték magukat.

Mindegy, így szokott ez már lenni. Vannak sietők, s vannak késlekedők.

Niszan hó tizenötödik napjának előestéjén a nép zöme mégis otthonában ült útra készen. Batyukkal a vállukon, bottal a kezükben ették az emberek a sült bárányt vörös mártással, keserű fűvel, kovásztalan kenyérrel, s kenték meg az ajtók szemöldökfáit a bárány vérével. Kapkodva ettek, alig rágva meg a falatot, reszkető izgalommal, alig szólva egy-egy szót s folyton kifelé figyelve a nyitott ajtón a fölmálházott szekér, a bőgő ökrök, tehenek, bégető juhok, mekegő kecskék, ugató kutyák irányában. Fényes, holdvilágos este volt, a megszokott, kedves fák ezüstösen remegtek a hűvös szellőben. Messze nyújtóztak a mezők, rétek, ligetek, domboldalak a lebegő ragyogásban, s az Ég olyan magas és tág volt, hogy a végtelenig lehetett látni. Mindenfelől készülődés zaja hallatszott: szamarak, tevék, szarvasmarhák bőgése, nyugtalan kutyák vonítása. Néhol énekeltek, mint a méhzümmögés, így erősítve szívüket a szinte kibírhatatlan feszültségben. Másfelől meg víg gyermekkacagás, kiabálás hangzott. A gyermekeknek minden szokatlan esemény kimondhatatlan öröm forrása.

És bekapva néhány falatot, a maradékot pedig az asztalon hagyva, nyolcvan-százezer ember indult neki a bizonytalan jövőnek bizakodó kedvvel. Szekerek hosszú sorai zörögtek-nyikorogtak Theku felé ormótlan, korong alakú kerekeiken, a rakomány tetején gyermekek ültek, köztük egy-egy nagyanya, nagyapa, aki már nem tudott gyalogolni. Megrakott szamarak baktattak szorgosan, ahogy ez az állat mindenbe bölcsen beletörődik, s csak tennivalóját nézi. Tevék himbálták báláikat, utasaikat gőgösen föltartott fejjel, bele-belebőgve a holdfényes éjszakába. Majd meg szegény gyalogos családok bukkantak föl a karavánok mellett, vállukon cipelték motyójukat, hátukon a járni nem tudó kisdedet. Szótlan családapák ballagtak mellettük bottal, rossz saruban vagy éppenséggel mezítláb. A kocsin kuporgók lekiabáltak hozzájuk, magukhoz vették az öregeket, a gyengéket, a kicsinyeket. Néhány erősebb szamárra, tevére még föl lehetett rakni egyet s mást, könnyítettek hát a cipelők terhén. Régi ismerősök találkoztak, örvendezve ölelték meg egymást, röviden elmondták, ki halt meg, ki ment férjhez, kinek született gyermeke utolsó találkozásuk óta, s aztán megfogadták, hogy sohasem válnak el többé. Haragosok kibékültek ezen az éjszakán, s csodálkoztak, milyen semmiségért gyűlölködtek évekig. Fiatal legény fogta kézen azt a leányt, akit eddig tiltottak tőle, s haladtak most együtt Kelet felé. Igen, Kelet felé, Kelet felé vonult a nép tízezre, többször tízezre, most Theku irányában s onnan megint tovább, egyre Keletnek, ahol a hatalmas Hold fölkelt, s ahol a még hatalmasabb Nap fog fölkelni hajnalban, lövellő sugarakkal. A Fény felé mentek fáradhatatlanul, ernyedetlenül, megállás nélkül.

Akik pedig képtelenek voltak elszakadni otthonuktól, egyiptomi érdekeltségeiktől, rokonaiktól, emlékeiktől, szüleiktől, gyermekeiktől vagy sírjaiktól, némán tekintettek az elvonulók után. Szemükből könnyet töröltek ki, sóhajtottak, szótlanul zárták be az ajtót, s dőltek álmatlan nyugovóra. Sokan kétségbeestek a hirtelen rájuk szakadó magányban. Sokan egymást vádolták, okolták a maradásért. Sokan pedig vad kétségbeeséssel kapkodták össze a legszükségesebbet, s rohantak kiáltozva, zokogva a távozók után. És miután nem törődtek sem a Vének, sem a léviták, sem Hor önkéntes katonáinak rendelkezéseivel, meg bárányt sem öltek, vérével sem kenték be az ajtó szemöldökfáját, nem tudták, mit tegyenek. Céltalanul bolyongó csoportok lézengtek még napokig az egész tartományban. Utat vesztettek, el is késtek, hát leültek egy-egy fa alá, tehetetlenül bámulták a vékony csatornák csörgedező vizét, és hangtalanul sírtak.

Sokan ottmaradtak Gósenben. Héberek is, habiruk is. Bíztak a szabadságban, remélték, hogy hajdani foglalkozásukban békén megmaradhatnak. Azonban hamar ráébredtek keserű csalódásukra. Még súlyosabb kényszermunkára kergették őket s most már nem volt védelem, elment Isten Embere, a Szabadító. Újabb habiru kóborlók telepedtek közéjük, azok is szolgákká lettek. A régi világra csak a városok héberesített nevei, falvak, dűlők, csatornák, mocsarak és tavak, összeomlott kőoltárok, magános kőszálak, besüppedt sírok, egy-egy helyhez, fához, forráshoz fűződő hagyományok emlékeztettek. Az emberek sokáig néztek még olykor-máskor Kelet felé, amerre a többiek elmentek.

Pathum Theku nevű városrésze a gyülekezés napján valóban olyan volt, mint egy elfoglalt erődítmény. A pukkadásig zsúfolt utcákon-tereken mozogni sem lehetett. Mindenütt bizakodó emberek, éneklő asszonyok, sivalkodó, hancúrozó gyerekek. Kérődző barmok, tülekedő szamarak, rakott kocsik, a kocsikról ugató kutyák, térdelő tevék. Itt falatoztak egy család tagjai, ott ivóvízzel rohangáltak fiúk-lányok, emitt öregek tanácskoztak, amott Hor fegyveresei kiabáltak. Máshol meg Lévi fiai hordtak utasításokat, biztattak, vigasztaltak, adtak tanácsokat. A város környéke ostromállapotra vallott. Tízezrek táboroztak a mezőségben. Mindenfelé lobogó tűz füstoszlopai kanyarogtak az Égre.

S mikor felharsantak Hor tisztjeinek riadókürtjei, elhangzottak a vezényszavak, rendben fölkerekedett, s megindult a nép. Égnek emelt kézzel, énekelve indult, nagy hatalommal, mint az Írás mondja. Legelöl Mósze meg Aharon haladt szamárháton Horral s néhány válogatott fegyveressel, mögöttük egy csapat jól fölfegyverzett pusztai férfi ugyancsak szamáron, tevén, majd rendre az egyes törzsek nemzetségei és családjai szamáron, szekéren, tevén, gyalog. Efráim háza nyomban Mószéék mögött haladt a Jószif-nemzetséghez való tartozás jogán. E jog körül szívós vita folyt Manasszéval, az is Jószif-törzsbeli volt, s nem akarta átengedni az elsőséget. Igen ám, de Efráim Jehósuahja hivatkozott a múltra: ők próbálkoztak elsőnek az Egyiptomból való kivonulással még a szolgaság kezdetén, ők vállalták a vakmerő lépés első kockázatát, viselték súlyos következményeit. Végezetül ők hordozták gyönyörű ládájában Já hétféle anyagból készült képét, jóslási eszközeit - az urimot meg a tummimot -, s övék volt az Ohel Moed is, a hajdani, szétbomlott szövetség Sátra. Aztán meg ők vitték külön szekerén hat pár ökörrel vontatva Jószifnak a Nílus medréből kiemelt szarkofágját is, hogy majd a Kánaánban élő Jószif-töredékek színhelyén eltemessék. Mindez elsőszülöttségi joga Manasszéval szemben. A folytonos vitába bele-beleavatkozott a Benjámin-törzs is. Ez hajdanában, különösen éhínség idején rablással foglalkozott, s nehezen mondott le összeférhetetlen harciasságáról. Férfiai mindig készek voltak a verekedésre, nemzedékeken át számon tartották sérelmeiket, a vérbosszú köztük virult legerősebben. Asszonyaik szerettek csúfolódni, veszekedni, rágalmazni. Meg lopni. Benjámin még évszázadokkal később is rabolgatott, ha lehetett.

Nyomukban békésebb népek következtek. Baj nem is történt. Mósze keményen szemmel tartotta a vetélkedőket, Aharon fáradhatatlanul beszélt a szívükre, Hor emberei pedig kíméletlenül őrködtek a fegyelmen.

Északkeletnek tartottak, a Birke Ballah tó s a Timszah tó között haladtak át az erődfalon Etham irányában. Itt egy-egy idegen erős őrtorony állt, megrakva katonasággal, a most vonulók keserves munkájának emléke. Ó, hányan dolgoztak itt étlen-szomjan, tűrték a felügyelők szidalmait, botütéseit! Hányszor kellett legörnyedniök, míg a sarat taposták, vetették, hordták, szárították! Falakká rakták! Hány könnycsepptől lettek sósak ezek a téglák, ezek a falak! Ha most az a sok könny kibuggyanna, könnyáradat folyna a tornyokból... míg építőjük fiai és azok fiai, maguk is nemrégen még reménytelen kényszermunkások, itt vonulnak szekerek, szamarak, tevék ezrein, sóhajtva pillantanak föl a komor falakra, aztán nevetnek, ujjonganak, égre emelik karjukat. Ránevetnek s rákiabálnak a katonákra, nem félnek többé, búcsút intenek nekik. Mert a parancsnok kezében királyi pecséttel ellátott parancs: meg kell nyittatnia a sorompókat, félre kell állítania útjukból a katonákat... Hatalmas Úr kényszerítette ki ezt a pecsétet a királytól: az Örökkévaló, az ő Istenük. Áldassék a Neve mindörökké.

Hová mennek most, miután maguk mögött hagyták a falakat és tornyokat, az egész Sósnak, Marnak nevezett - most oly édes! - vidéket, az otthont, a rabságot, a piramisok országát! Talán Meribat Kadesbe? Ott akarja őket közös ünnepre s áldozásra gyűjteni Uszirszafi, a Szabadító?

Ethamtól Meribat Kades éppen háromnapi járóföldnyire feküdt. Csaknem egyenes karavánút vezet oda a pusztaságon át. Bizonyos, hogy Mósze oda akarta vezetni népét a laza szövetségben élő pásztornépek szent helyére, hogy csatlakozzék a szövetséghez, amelynek ősi gyökereit a közös atyától, bár nem mindig közös anyától való származottság hagyományai őrizték. Bizonyos, hogy ebben a tudatban indultak el a héberek Gósenből, bár voltak, akik azt hitték, hogy az Örökkévaló megünneplése után ismét visszatérnek Egyiptomba, most már szabadságuk birtokában. E tévhitnek azonban az lehetett az oka, hogy Mósze mindig csak a legközelebbi feladatokat tűzte ki a nép elé, mint folyton megvalósuló Istenének éppen időszerű parancsát. A végső célt csak ebben jelölte meg: eljutni az Ígéret Földjére, amit most már Kánaánban látott.

Az Exodus megjegyzi, hogy Isten "nem vivé a népet a filiszteusok földje felé, noha közel vala az, mert mondá az Isten: netalán mást gondol a nép, ha harcot lát, s visszatér Egyiptomba". Igen, a tengerpart mentén sűrűn használt, mondhatnám: kényelmes hadi és karavánút vezetett Északnak, azon érhették volna el legkönnyebben Kánaánt. Hogy mégsem azon mentek, annak az említett okon kívül más, súlyos oka is volt. Mósze nem hagyhatta magára a föllázított és fölszabadított bányavidék lakosságát, továbbá össze akarta szedni a Vörös-tenger mentén összegyűlt néptöredékeket is, így Asert, Zabulont, a Palesztina déli részein legeltető Simeon-Jehuda-nemzetségeket s egyéb népeket is. Nem kell tehát törnünk a fejünket a mondva csinált problémán, miért nem haladt Mósze egyenesen Keletnek Kades felé, vagy miért nem használta a régi hadiutat egyenesen Északnak.

Most egyelőre Ethamban táboroztak, kívül a Hercegfal erődítményövén. A nép boldog volt. Megnyílt előtte a szabadság végtelen, gazdag távlata, s nem tudott betelni örömmel. Az asszonyok elővették kovásztalan pogácsáikat, a sajtot, datolyát, szárított fügét, a földre telepedtek, gondoskodtak éhes gyermekeikről. A férfiak is faltak egy-két harapást, jószágaikat legeltették, kocsit, nyerget javítottak. A fiatal leányok-legények egy kis pihenő után máris táncra kerekedtek, előkerült a síp, dob, a citera. Messze az egész környéken énekszó, vigalom zengett. Az öregek szava megeredt, könnyezve mesélték az ősatyák vándorlásait.

Ekkor végre találkozhatott Mósze meg Aharon a családjával. A Léviek csapatához siettek, s megtalálták Jozabétet, Mirjamot meg Aharon feleségét s fiait egyik volt szomszédjuk ökröskocsija mellett a fűben ülve s csendesen eddegélve, tanakodva az ismerősök között. De vajon ez az öreg, fáradt arcú asszony volna Jozabét? Ő tudott volna valamikor egyetlen mozdulattal fölkelni a földről, mint egy szarvas? És mellette a fehér ruhás nő, akinek kendője alól kibomlottak őszülő hajfürtjei, Mirjam? Hiszen mintha csak tegnap játszott, nevetgélt volna Mószéval meg Aharonnal, miközben szaporán őrölte az árpát, fejte a tehenet! Ó, Mósze csak most látta, mennyi idő telt el azóta!

Egy szép, barna arcú, magas fiatal nő is ült köztük, csodálkozó tisztelettel emelte fekete szemét a közeledő Mószéra, öröm sugárzott végig egész alakján, mikor Aharont is megpillantotta. Eliseba, Aminadab leánya, Aharon felesége. A pillanat egy tört részéig nem ismerte meg azonnal, hiszen Aharon szakállt eresztett, ruházata is szokatlan volt. Mikor kiderült, hogy ő az évekkel ezelőtt elmenekült férj, gyermekei atyja, halk sikoltás hagyta el érett ajkát, gyorsan fölkelt, s elébe sietve mélyen meghajolt előtte. Ezután zavartan Mósze előtt hajolt meg egyiptomiasan, kitárta karját, de nem szólt, bizonyára nem tudta, hogyan szólítsa meg sógorát, a hatalmas férfiút. Két karcsú, fekete sihederfia vad kiáltozással rohant Aharon elé, de Mósze előtt megtorpantak, s mélyen meghajoltak ők is.

Jozabét meg Mirjam szintén az érkezők elé siettek. Az első pillanatban ők is boldogan megölelték, megcsókolták volna a két fiút, ám úrrá lett rajtuk az alázat, s mélyen meghajoltak. Csak Mirjam viselkedett szabadabban. Ő a meghajlás után azonnal megölelte Mószét, Aharont egyelőre feleségének s fiainak engedve át.

- Mósze! Fiam! Aharon! Fiaim! - sóhajtott Jozabét. Mosolygott, eleredt könnyei végigperegtek öreg, fáradt arcán. Aztán hangtalanul mosolygott és zokogott, ráborult Mósze vállára. - Fiam! Hoj, hogy látlak! Hogy szemem megpihenhet rajtad ismét! Miért nem érhette meg atyátok is ezt a pillanatot...

Mósze meghatottan csókolta meg a kedves arcot, simogatta az ősz fejet, ölelte magához a zokogástól reszkető vállat. Sokáig álltak összeölelkezve, míg végül Jozabét magához tért, s nevetve mondogatta:

- Hoj, én vén bolond! Összelucskolom ruhádat a könnyeimmel! De csodálhatod-e, fiam? Hiszen oly régóta nem láttalak, azt hittem, meg is haltál azóta... És most itt vagy, karomban tartalak, mint mikor még az otthoni kis házba jöttél! De mennyire megváltoztál! Vajon szólhatok-e hozzád most is mint anyád? Isten Embere, Isten Embere, Szabadító, akivel az Örökkévaló szemtül szembe beszélt, hát igazán én tápláltalak tejemmel, az én zöldséglevesemet etted? Szólni sem merek hozzád, a nevedet sem merem kimondani. Mirjamnak igaza lett... Hoj, miért nem érhette meg ezt atyátok! Ő másként, méltó módon tudna szólni hozzád, én ostoba öregasszony csak sírni tudok s fecsegni összevissza...

Így fecsegett, sírt, nevetett a könnyein keresztül, barna, munkától cserzett ujjai gyöngéden simogatták Mósze arcát, keresve a régi kisfiú, majd a délceg egyiptomi herceg vonásait, szemébe nézett hosszan, s a régi, meleg ragaszkodás fényét kutatta benne.

Ezután Mirjamra került a sor. A prófétalány arca megkeményedett, ajka megvékonyult, nagy, sötét szemében különös, olykor az eszelősséghez hasonló fények játszottak, de vidámsága, mosolya, egy-egy mozdulata a régi szarvasünőre emlékeztette Mószét. A leány diadalmasan lendítette körbe kinyújtott jobbját, s így kiáltott:

- Látod, mindezt megmondtam már akkor, amikor még bölcsőben ringtál.

Mindnyájan a földre telepedtek. Aharon boldogan atyáskodott fiain, vágyó pillantásokat váltott feleségével, jóízűen ette a kovásztalan pogácsát meg a szárított fügét, nevetgélt, az elmúlt évek eseményei után kérdezősködött, ismerősök felől érdeklődött. Mindent rendben találván, tökéletesen megnyugodott. Mósze hallgatagon eddegélt, szemét ide-oda jártatta a kedves arcokon, olykor egy-egy bólintással, fejrázással felelt a kérdésekre, de a gondolatai mintha máshol jártak volna. Jozabét meg is kérdezte:

- Fiam, ugye, arra gondolsz, hogy nincs köztünk a te feleséged, az én ismeretlen leányom is fiacskáival? És én nem ékesíthetem az ékszerekkel, amiket számára eltettem, mikor még kisfiú voltál.

Mósze azonban nem szólt, csak elmerengett. Észre is vettek rajta valami idegenséget. Mintha csak testben lett volna köztük, lélekben azonban messze, tán a Purattu vidékén vagy máshol. A beszélgetés lassanként el is apadt. Mirjam különös tekintettel figyelte Mószét, aztán a botjára mutatott:

- Ez az a csodálatos bot, amiről beszélnek?

Mósze fölvette, s oda akarta adni, nézze meg jobban. Hanem Mirjam is, a többiek is elhúzódtak tőle, nem merték megérinteni, csak nézték kitágult szemmel, félig-meddig ijedten. Míg Aharon fiai eljátszadoztak apjuk botjával, Mószééra alig mertek rápillantani. Ijesztő volt az a gondolat, hogy ezt a botot maga Isten ajándékozta Ábrahámnak, évezredeken át nemzedékről nemzedékre szállt, s olyan jelek vannak belevésve, amikben a világ minden hatalma és ereje egyesül.

A találkozás ünnepi pillanatát tisztelték az ismerősök meg a Mószét kíváncsian figyelő idegenek, mégis mihamar népes kör alakult körülöttük, egyre sűrűbbé, tömöttebbé vált, s egyre szorosabbra zárult. Az emberek hallgattak, de megbűvölten bámulták Mószét. Majd szerényen előlépett egy-egy férfi, s kenyeret, sajtot, fügét, datolyát helyezett eléjük. Itt volt azonban az ideje, hogy Mósze fontos dolgai után lásson. Elmondta a hálaadó imádságot, megnyugtatólag kijelentette, hogy most már együtt maradnak valamennyien, elköszönt s elment.

A táborozás alatt néhány jelentős esemény történt. Hol is kezdjem elmondásukat? Tán a legközelebb eső dolgokon.

A pusztai népek életmódjának ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy a tüzet magukkal kellett vinniök, ha pedig kialudt a féltve őrzött zsarátnok, amit a családanyák gondoztak egy erre a célra szolgáló cserépedényben, a közös tűzről kellett parazsat kérni. Ez a közös tűz a nép istenének oltári tüze volt, Szent Tűz, annak a származéka, amit ősidőkben maga Isten adott az embereknek. A közös szent tűz eddig Gósenben minden törzs vagy nemzetség áldozati oltárán égett. Most azonban az oltárok ottmaradtak az elhagyott hazában. A tűzről parazsat vettek az oltár őrzői, aztán ünnepélyesen kioltották az oltáron égőt. Most közös oltárok nem voltak. De a tűz, szent tűz nélkül hogyan lehetett nép a nép? Mósze tehát öblös bronzserpenyőt készíttetett, abban táplálták éjjel-nappal a tűz őrzésével megbízott léviták. Kirendelt férfiak gondja lett ezt a serpenyőt a vándorlás idején vinni, alkalmas helyen letenni, őrizni, táplálni, a tüzért folyamodóknak zsarátnokot adni, a reggeli meg estéli áldozáskor a lángokat lobogó máglyává szítani. Ez a közös, hordozható tűz bocsátott távolról látható füstoszlopot nappal, ez vetett lobogó fényt az Égre éjszaka. Ez a szent füstoszlop meg tűzoszlop vezette az egész népet a pusztaságban hosszú éveken át. A külön-külön oltárok tüzei pedig örökre kialudtak.

Az oltárok elhagyásával, a tüzek kioltásával egyidejűleg Mósze megparancsolta, hogy minden bálványt, istenképet pusztítsanak el. Itt a boldog szabadulás első táborhelyén lehetett csak ilyen parancsot kiadni és végrehajtani. Korábban véres lázadás, istenek harca támadt volna ebből. Most azonban az egyetlen Örökkévaló, akinek nevében Uszirszafi rendelkezett, hatalmasan bebizonyította erejét nemcsak az egyiptomi istenek beláthatatlan seregével, hanem a héberek isteneivel szemben is. A régi istenek, istennők léte tehát semmissé vált. Bálványaik egyszerre megüresedtek. E döntő pillanatban a léviták, eddig is a láthatatlan, megfoghatatlan, ábrázolhatatlan Él Saddáj eszméjének őrzői, aránylag könnyen el tudták szakítani a népet Asirattól, a mindenféle Baáloktól. Bátran kifordították őket szekrényeikből, ruhájukat, ékességeiket letépték, összetaposták, a lemeztelenített szobrokat a szent tűzbe vetették. Sokan mégis rettenetes katasztrófa bekövetkezésétől rettegtek: Égből lecsapó tűztől, a föld meghasadásától, rögtönös haláltól... de nem történt semmi. Az öregek Égnek emelték karjukat, sírtak, kiáltoztak... nem történt semmi. Anyák keblükre szorították gyermekeiket, hogy megóvják a kínos haláltól... és nem történt semmi.

Efráim meg Manasszé férfiai azonban bőszen a fegyverükre csaptak, s kijelentették, hogy Jájukat nem hagyják, inkább megöletik magukat egy szálig. A Léviek hasztalan igyekeztek őket meggyőzni viselkedésük ostobaságáról. Hor katonái erőszakkal akarták kiborítani ékes ládájából Ját, erre fenyegetőleg körülfogták őket, csatára készen.

A katonák haboztak: sorra öldössék-e testvéreiket, akikkel csak nemrég forrtak össze, vagy megszegjék Uszirszafi, tehát az Úr parancsát?

Aharon a zúgó, háborgó nép közé sietett, szórul szóra megismételte az Úr parancsát: ne legyenek előttem isteneid! Az emberek ordítoztak, a nők lemeztelenítették vállukat s keblüket, lebontották hajukat, földet szórtak a fejükre. A vének megtépték szakállukat, könnyek nélkül zokogtak, rettentő átkokat kiabáltak Aharonra.

Mósze lassan, rettenthetetlenül közeledett. A nép utat nyitott előtte. Nagy csend támadt, a sötét szemek villogtak, a kardok, botok markolatát görcsösebben fogták a barna kezek. Mósze megállt. Fölemelte botját, körülnézett a sokaságon. Mintha acsarkodó farkasok sereglették volna körül. Egy pillanat, - s rárontanak!

- Hiába mondom nékik, hogy az Úr nem akar látni más isteneket - panaszolta dühösen Aharon. - És hiába magyarázom, hogy ez az isten, akárcsak a többi, arra sem képes, hogy letörölje arcáról a port meg a légyköpéseket, s egy lépést sem tud tenni a maga akaratából, vinni kell, mint egy követ, mint egy tuskót! Nem hallgatnak rám!

- Férfiak, az Örökkévaló fiai! Nők, az Örökkévaló leányai! - szólalt meg Mósze messze hangzó hangon. Arca kemény volt, lenyűgöző tekintete nem rebbent, szakálla nem moccant. Botját fölemelve tartotta, lássa mindenki. - Enyéim vagytok ti, mondja az Úr! Kihoztalak a Szolgaság Házából, mondja az Úr! Én tehát lerontom ezt az istent a szemetek láttára!

Egyenesen Já ládájához lépdelt, megragadta, fölemelte a tetejét, kifordította Ját a földre. Rettenetes, kétségbeesett ordítás csapott föl a népből, mint a láng. Néhány férfi Mósze elé ugrott. Ám itt sem történt semmi. Já ott hevert a porban gyámolatlanul, tehetetlenül, csiszolt kristályszeme bárgyún nézett az égre, mint egy halotté, faarca meg sem moccant, dárdát s fáklyát tartó keze fölmeredt. Drága öltözéke alól szánalmasan csillogtak ki rézből, ónból, ezüstből, elektronból, fából készült tagjai. Combjáról levált az aranyborítás. A nép iszonyodva nézte, mint egy szörnyeteget.

A fiatal Jehósuah fölemelte a kezét, s így kiáltott a dermedt csendben:

- Haljon meg, úgysem él!

Úgy állt a nép előtt a magas, karcsú, szép, fekete hajú fiatalember, bátran fölvetett fejjel, villogó szemét, fekete szemöldökét a sokaságra szögezve, mint egy angyal. Barna csíkos fejkendője körüllebegte sovány, finom arcát, melle mezítelen volt, jobbjában a pálcáját emelte. Mószénak hevesen megdobbant a szíve. Ebben a pillanatban tudta, hogy ez a férfi lesz az utóda, ez áll hozzá legközelebb. Ez mondja ki az igazságot, amit senki sem mer kimondani.

Saruja orrával meglökte a földön heverő bálványt, s így szólt:

- Azonnal vigyétek a tűzre, és égessétek meg! Ezt mondta az Úr, az Örökkévaló!

Az emberek ellenállása megtört. Ámde még tétováztak, Jehósuah azonban nem habozott. Fölemelte a megcsúfolt istenképet, elindult vele a közös szent tűz felé. Sokan követték. Így égett meg Já képe is, a többivel együtt. Istenekkel, istennőkkel, bikaképmásokkal s kisebb-nagyobb teráfokkal. Bika is volt tudniillik, a Holdistennek Dán fiai által tisztelt képmása.

A fölkavart izgalmak csak lassan-lassan csillapodtak le. Nehéz, nyomott hangulat feküdt meg az imént még oly gondtalanul vidám táboron. Nyíltan azonban senki sem mert szembeszállni Uszirszafi parancsával. Sokan sírdogáltak, sokan csendesen zúgolódtak, sokan meg sötét jóslatokat mondogattak. Olyanok is akadtak, akik fölhánytorgatták, hogy Uszirszafi Anuban Aton papjai között nevelkedett, s valójában nem akar mást, mint az egyiptomiak láthatatlan Atonját ültetni a nép nyakára. Azt az Atont, akit a jóságos, de őrült Eknaton imádott, s aki miatt Egyiptom régi hatalma elveszett. Hiába, zavarosan gondolkodott a nép - vagy inkább nem gondolkodott. Természetesnek vélte, hogy az egyiptomi istenek üres bábok, ugyanakkor pedig hatalmas istenek az ő bálványai.

Annál inkább, mert ezt az istentelen képrombolást ijesztő események követték. A nép büntetést látott bennük. Jóvátehetetlen zűrzavar, tán általános vérfürdő támadt volna, ha a léviták meg Hor fegyveresei nem álltak volna rendületlenül a talpukon. Mósze ugyanis parancsot adott, hogy a nép szedelőzködjék fel, de ne Keletnek folytassa útját, hanem forduljon Dél felé, majd a Timszah-tó s a nagy Sástenger északi sarka között vonuljon ismét Gósen földjére.

Hogy ezt a meglepő intézkedést megértsük, látnunk kell, mit tett Szekaré, a király.

Mikor elbocsátotta a szolganépet, nyomban nagy megkönnyebbülést érzett. Mázsás súlyok hullottak le szívéről, szabadon lélegzett, túl volt végre egy átkozott ügyön, ami valósággal beteggé tette. Hamar erőre kapott tehát, s amint erőre kapott, gondolkodóba esett. Ekkor aztán kijátszottnak, becsapottnak, elámítottnak érezte magát, Gyalázatosan szégyenkezett. Hogyan? Hát őt, az isteni királyt, Égnek, földnek korlátlan urát kényszerítette meghajlásra két héber jöttment, két hitvány lázító? Egy közönséges gyilkos, meg egy afféle héber "főpap" kényszermunkából szökött fia? Hogyan volt lehetséges? Csak úgy, hogy szívét elgyengítették az országra zúduló csapások s a héber mágia gyalázatos praktikái. Gyáva tanácsadói is megtették a magukét. Hát ilyen férfiú ő, ilyen isten! Elég volt a vizek szokatlan áradása és vörössé válása, elég a szúnyogok, legyek, békák zümmögése s brekegése, elég egy sáskajárás, néhány napi sötétség, s ő máris tehetetlenné vált. Elég néhány halotti menet, siratóénekek, zenekarok jajongása, a mindig rémüldöző nép óbégatása, s akarata máris megsemmisült. Elég egy alig értelmezett álom, egy-két nehéz éjszaka, s máris kiejtette kezéből a korbácsot, pásztorbotot. Elbocsátotta a szolganépet, ezer meg ezer munkást vesztett. Ám ennél is tűrhetetlenebb a tudat, hogy gyengének bizonyult. Nem volt igazi férfi!

Dührohamokat kapott. A ruháját tépte. Ordítozva szidta megdöbbent udvari méltóságait, hazugsággal, hízelgéssel, gyávasággal vádolta őket, meg azzal, hogy összejátszottak a héberekkel az ő elvesztésére... Mind, mind összeesküvők, a Palota falaira akasztatja őket fejjel lefelé! S miközben ilyesmit ordítozott, le s föl rohangált a trónteremben, öklével a homlokát verte, önmagát is vádolta:

- Hogy lehettem ilyen ostoba? Most az egész világ rajtam nevet! Kem isteni királya, én, a hatalmas, meghátráltam legyek, szúnyogok, békák, sáskák előtt! Én, a férfi, nem bírtam hallgatni a siratóénekeket, a fuvolákat, a dobokat. Én, Égnek és földnek ura, meghunyászkodtam egy idegen isten neve előtt, aki nincs is! Akit a lázadók találtak ki maguknak!

S korbácsával csapkodva üvöltötte:

- Utánuk! Katonákat rájuk! Azonnal! Most kimozdultak fészkükből, könnyű eltaposni őket! Eltaposom, eltiprom valamennyit, az egész barbár csürhét asszonyostul, kölyköstül, nem irgalmazok nekik!

Ebben volt is egy szikrányi értelem. A gyalogosan, szamáron, ökröskocsin vonuló népet valóban könnyű lett volna néhány száz vagy ezer jól fölfegyverzett, gyakorlott katonával, egy-két tucat harcikocsival pocsékká gázolni, a puszta felől bekeríteni. Ha a sokaságot nekiszorítják az erődöknek, senki sem marad életben. Akkor nézheti ismeretlen istenük, mire megy a hatalmával. A csapások most már úgyis megszűnnek! A gonosz pusztai varázslók kívánsága teljesült, szabadok, szabadok... de lássák, mi lesz a szabadságnak a vége.

Amint a határőrség parancsnoka jelentette, hogy az elbocsátott héberek rendben áthaladtak az erődövön, s Etham síkságán tábort ütöttek, Szekaré nyomban kiadta a parancsot:

- Két zászlóalj kerítse be őket. A harmadik állja el az utat a Timszahnál. Holnapután hajnalban indítsák meg a támadást. És még ugyanaznap alkonyatkor jelentést várok az utolsó héber rabszolga agyonveréséről.

Azt gondolhatná az ember, hogy Szekaré parancsát ezúttal éppúgy semmibe vették, mint eddig. Nos, ha nem is lelkesen, mégis kivonult Zo'an helyőrsége a testőrök parancsnoksága alatt, s a héberek után vetették magukat. Mert az egyiptomiak úgy gondolták, hogy a héber Isten kivonult már az országból, nincs hát okuk félni. Ismét magasra csapott bennük az idegengyűlölet lángja, no meg a könnyű préda is lelkesítette őket. Elindultak hát a héberek után.

Ugyanekkor a gazdag Korach is megértette, hogy itt a cselekvés ideje. A héberek fölkoncolása után ők következnek, egyiptomi héberek, hiába bizonyították be annyiszor hűségüket a király iránt. A héberek fölkoncolása? Hát ez nem olyan bizonyos! Korach ismerte Mósze meg Hor katonai képességeit, abban sem kételkedett, hogy a hurokba szorított nép férfiai úgy küzdenek majd, mint a kölykeiket védő oroszlánok, még a nők sem hagyják magukat. Szekaré reményei tehát könnyen összeomolhatnak... akkor pedig az újabb vereség kudarcát is rajtuk bosszulja meg, héber származásúakon. Országos vérfürdő lesz, elgondolni is iszonytató. Korach csapdába esett vadállatnak érezte magát. Ő, a jámbor, vallásos, hűséges, okos, kockázattól idegenkedő férfiú, aki mindig legelöl haladt a körmenetekben, s áhítatosan lengette a füstölőt... ő fizessen rá?!

Nem szabadulhat másként, mint hogy fölszedi családját, s lóhalálában a héberek után ered. Csatlakozik hozzájuk. Rendelkezésükre bocsátja tapasztalatait, üzleti képességeit. Aztán visszatér majd egyszer Egyiptomba az ázsiai népek szövetségének élén, győzhetetlen haddal, s elfoglalja az őt megillető méltóságot. Ahogy mindjárt először gondolta.

Csakhogy családja nem lelkesedett a vakmerő tervért. A nők, különösen kisebbik leánya, akkora sírást, jajveszékelést, kiabálást csaptak, hogy Korach csaknem megsiketült. Nagy békaszáját fülig tátotta, fejét félrebillentette, elővette állatszelidítő fogásainak leghatásosabbjait. Feleségét egyetlen szerelmének nevezte, idősebb leányát az okosság példaképének, a kisebbiket aranyos kedvencének, hiába. Csak azt hajtották, rikácsolták, zokogták félőrülten, hogy nem hagyják el ezt a házat, sem a többit, nem akarnak a pusztában szamárháton vándorolni, büdös barbárok között kovásztalan pogácsát enni, a Napon izzadni, földön hálni, jöttment rabszolgák leányaival táncolni, kóbor rablók elől menekülni... Semmi közük hozzájuk, Istenükre, a világ minden istenére fütyülnek.

Korach végül a fiát akarta a maga igaza mellé állítani. De hiába üzengetett érte, a fiatalembert nem tudták előkeríteni. Végül a palota udvarmestere kinyögte, hogy őkegyelmessége, a fiatal gazda korán reggel eltávozott a házból. Gyalog ment el, semmit sem vitt magával. Búcsúzóul azt mondta az udvarmesternek, ő a testvérei után ment, atyja vagyonából nem kíván semmit, üljenek mindnyájan kincseik halmazának tetejére s legyenek boldogok ebben a gyalázatos országban a maguk módján.

Korach összeroppant. Felesége zokogott, idősebbik leánya egyiptomi férjével együtt elment, bevágta az ajtót, csak úgy rengtek a falak. A kisebbik meg velőt rázó rikoltozással vágta magát földhöz, rugdalózott, a haját tépte, s egyre azt sikoltozta rekedt hangon:

- Nem megyek! Inkább meghalok, de nem megyek!

Mit lehetett tenni ilyen aggasztó körülmények között. Korach tátott szájjal meredt a padlón fetrengő zömök leányra, a zokogó feleségre. De a nyájas állatszelídítőből kibújt az erőszakos törtető, aki célját mindig elérte. Megparancsolta udvarmesterének, kötöztesse meg az asszonyt s a leányt, burkolja kendőbe, s tegye szekérre. Azonnal készülődjenek, az indulás pillanata elérkezett, holnap már késő lesz. Valamennyi szolga velük megy, minden kocsit meg kell rakni, minden szamarat megterhelni. Ami értékes holmi akad a palotában, egy kettős órán belül összecsomagolandó. A kamrákból minden liszt, só, olaj, szárított hús, hal, füge, datolya, bor, sör zsákokba, hordókba rakandó. Összeszedendő minden ruha, vászon, selyem. Hogy az ékszerek, drágakövek is ládákba teendők, azt Korach nem mondta, mert maga látott hozzá két titkárával.

Estére a kocsik púpozva sorakoztak a kertben. A szamarak rogyásig megrakva rázták csengőiket. Lótó-futó szolgák nyargaltak a lépcsőkön, folyosókon, házba be, házból ki, nyögtek zsákok, hordók, ládák terhe alatt. A kisírt szemű úrasszony, a "délceg pálma", a "ház korlátlan úrnője" meg inkább beletörődött zsarnok férje, az utálatos krokodil parancsába, semhogy világ csúfjára megkötöztesse magát. Inkább ő is munkához látott, azaz kihányta a ruhákat a szobák közepére, s szolgálóival bálákba kötöztette. Ám a kisebbik leányt valóban meg kellett kötözni. Ő a végsőkig feszítette okos, vallásos, gyöngéd atyja türelmét. Még így, remek mívű szíjakba csavarva is hányta-vetette magát, ordított s bőgött, mint egy vadállat. Senki sem hitte volna, hogy aki alig mukkant, egyszeriben ennyi hatásos szót talál indulatainak kifejezésére s ilyen fáradhatatlanul.

Korach még mást is művelt. Öt rabszolga, egy megbízható írnok s két szamár kíséretében alkonyatban fölkereste Zo'an egyik régi hikszosz obeliszkjét. Ó, nem az emlékmű szépségétől kívánt elbúcsúzni. Nem sokat törődött az épületek, emlékművek szépségével. Az obeliszk sem volt szép, afféle utánzat abból a korból, amikor a hikszosz királyok hamisítatlan, művelt egyiptomiaknak képzelték magukat, s nyakra-főre faragtattak emberarcú oroszlánokat, cifra oszlopokat, királyszobrokat, obeliszkeket. Korach szemében mégis sokat ért. Elhagyott helyen állt, magas fűben, bozót mögött. Oda igyekezett.

"Kulcsai", azaz titkos följegyzései és rajzai szerint ez alá rejtették el a legendás Jószif kincseit. Hogy valóban az első híres Jószifnak a kincsei voltak-e, vagy a hagyomány említette így, nem tudható. Lehetséges, hogy a Deltából kivert utolsó hikszosz király rejtette el a visszatérés reményében. Tény, hogy Korach az öt izmos rabszolgával ledöntette a nem nagy obeliszket, talapzatának köveit kibontotta - s íme, csakugyan ott volt a mély üreg s benne az ékszerek, drágakövek halmaza, ahogy a "kulcs" jelezte. Korach maga szállt a mélybe, s adogatta ki a kincseket. Volt itt még aranypor is zacskóban. A héber hagyományok szerint annyi volt a drágaság a mély üregben, hogy kilencven líbiai szamarat raktak meg vele. Korach nem bírta egymaga az adogatást, még két rabszolga bújt hát be utána és segített. Odakinn meg egyik szamár ment, a másik jött. Miért éppen líbiai szamarak? Mert a líbiai szamár afféle eráris jószág volt, katonai állat, terhe pedig szabványteher. Korach szamarai lehettek más fajtájúak is, terhük mindenképpen líbiai szamárnyi volt.

Gyorsan, szótlanul dolgoztak. Igazi, holdfényes, kincskereső este volt. Sikerült is az üreget egykettőre kitakarítaniok, s az utolsó aranyporos zacskókat, az apróbb fajta gyöngyöket, gyémántokat, rubinokat tartalmazó bőrtömlőket is szamárra rakniok. Ekkor kimásztak a lyukból, az obeliszk talpköveit visszahelyezték, de magát a kőszálat már nem. Ugyan ki törődött egy ledőlt hikszoszi emlékkel?

Visszasiettek a városba, a palotába. S mindent elrendezvén még, ahogy kellett, a kocsik, szamarak, szolgák kivonultak a palota főkapuján. A leányka még ordított volna tovább, ha száját egy ékes kendővel be nem kötik. Korach megtiltotta, hogy hozzányúljanak. Majd a pusztaságban ordíthat. Nefer-nefernek, azaz Szépek Szépének, Százszorszépnek nevezték a leányt.

Semmi sem volt könnyebb, mint Korachnak igazoló írásokat szerkeszteni önmaga számára. Nemcsak baj nélkül jutott ki a határon egész rakományával, szolgáival, hanem az őrség parancsnoka még térdig is hajolt előtte, s szolgálatkészen megkérdezte, nincs-e szüksége kísérőcsapatra.

Mósze Korachtól értesült a király dühéről és szándékairól. Azonnal megparancsolta, hogy változtassanak irányt, így került sor tehát arra az erőltetett menetre a Sástenger ingoványai között, amit említettem, s ami annyira megzavarja a kivonuló nép útjának kutatóit. Nem ejthette magát s a csaknem százezerre rúgó sokaságot csapdába. Inkább arra gondolt, hogy ő ejti csapdába az egyiptomiakat. Persze, ez a vakmerő mozdulat csaknem kétségbeejtő volt. A nép először megzavarodott, azután megdöbbent. Hát hiábavaló minden, az átkozott föld visszaköveteli őket? Kinyújtja utánuk polipkarjait, hogy magába ölelje, elpusztítsa? Hiába hittek az Örökkévalóban, hiába a Szabadítóban? Hiába készülődtek, imádkoztak, hiába győzték le önnönmagukat, szabadulni lehetetlen? Vajon Uszirszafi és társai ostobán becsapatták magukat, mint a gyermekek? Vagy ez a megsemmisített istenek bosszúja? Azt mondják az istenek: meggyaláztatok, elégettetek minket, most ám lássátok, hová vezet Uszirszafi istene.

A boldog reménykedés után csüggedés szállta meg őket. És elkeseredett düh. Itt kell veszniök az utolsó csecsemőig. A nők sikoltoztak és zokogtak, a férfiak öklüket rázták, szitkozódtak. Ők nem mennek egy tapodtat sem!

Az Úr parancsa, a léviták fáradhatatlan megnyugtatásai, Hor fegyveres férfiainak szigora azonban győzött. Győzött a Mósze botjára vésett Név. Aki annak a Névnek birtokában van, rendelkezik a hatalommal is. Ajkukat összeszorítva, némán engedelmeskedtek. És a törzsek, nemzetségek, családok csoportjai rendben vonultak a Sástenger nyugati széle mentén tovább és tovább, sorsukat arra a férfiúra bízva, aki szemmel láthatólag nem kételkedett sem Istenében, sem önmagában, s tudta a módját a kelepcéből való kijutásnak is.

Mai mértékkel mérve mintegy hetven-hetvenöt kilométert tettek meg, hol homokos, laza porongokon, hol gyepes dombhátakon, hol sűrű, nádas bozótban, hol süppedékeny mocsarakon keresztül-kasul, erőltetett menetben. A szekerek, talyigák magas korongkerekei nemegyszer megsüllyedtek a sárban, a derék ökröknek jól bele kellett dőlniök a nyikorgó járomba. Csüdig gázolták a szamarak, tevék a cuppogó mocsarat. Majd meg sikerült száraz talajra vergődniük, s gyorsabban haladhattak. A hosszan elnyúló menet néhol elkeskenyedett, néhol megint szétterült, mint a pávafarok. Legelöl vitték a léviták a közös tüzet, de bizony nemegyszer oly távol, hogy a füstjét nem látták. Mindegy, most már benne voltak, s lassanként megértették, hogy a váratlan helyzetben okosabbat tenni nem lehet. Hor katonái még örömüket is lelték ebben a merész mozdulatban. A sivatag gyermekei számtalan csetepaté, rablóhadjárat neveltjei voltak, szilaj életkedvük csak úgy izzott, mikor megkapták a parancsot, s hozzá a figyelmeztetést, hogy a király csapatait kell kijátszaniok. Ez igen! Ez már nekik való mulatság volt! Orránál fogva vezetni az álnok király seregét, játszani vele, belecsalni a mocsárba, kikezdeni, szétszórni, csúffá tenni, kirabolni... Hor vitézei között egy sem akadt, aki ne lett volna mestere a nyilazásnak, parittyázásnak, verekedésnek, egy sem, aki ne hitt volna Uszirszafi Istenében, a Név győzhetetlen hatalmában.

Nappal mentek, estére baj nélkül megérkeztek Phekeheret városába. A kis helyőrség nem tudta, mitévő legyen. Hagyta hát, hogy a nép egy része bevonuljon a kapun, a többi meg tábort verjen a városkán kívül. Itt töltötték az éjszakát. A jószág legelt és pihent.

Hajnalban Hor megfúvatta a kürtöket, s a nép ismét megindult. Alkonyatra sikerült eljutni a Sástenger déli csücskéhez, ugyanoda, ahol Mósze Aharonnal, Horral meg a hozzájuk csatlakozott férfiakkal Gósenbe hatolt. Ismét megpihentek.

A következő hajnalon aztán megkezdték az átvonulást a Sástenger ingoványain. Apály volt, szél sem fújt, csaknem száraz lábbal kerültek a túlsó partra. Alkonyodott, az Égen káprázatos tűz ragyogott, a majdnem szemközt fölmeredő hegy sötét violafényben égett. Mósze Aharonnal, Horral és néhány fegyveres férfival a part egyik dombjáról nézte a hosszasan elnyúlt sorban vonuló sokaságot: nyikorgó szekerek, cammogó szamarak, lomhán imbolygó tevék, vállukon batyut meg gyermeket cipelő gyalogosok ezreit, Isten népét, amely ezúttal örökre búcsút mondott a Szolgaság Házának. A merész mozdulat sikerült.

Mikor mindnyájan szárazra vergődtek, s a nép csoportonként, ahogy érkezett, letáborozott a füvön, éppen fölkelt a Hold. Már nem volt tökéletesen kerek, s később is bukkant elő a látóhatár pereméről, de itt, a pusztában, ahol semmi sem korlátozza a látást Kelet felé, olyan hatalmas, olyan aranyos-vörös, olyan fenséges volt, amilyennek Gósen lakói sohasem látták. Körös-körül fölzendült az elnyújtott imádság énekszava.

Mósze azonban nem Kelet felé nézett, hanem a Sástenger mély völgye felé. Nyugodtnak látszott, nem is szólt, de az őt régóta jól ismerő Hor a szívébe látott, s tudta, valami nagy esemény bekövetkezését várja. Hol az Égre tekintett, hol a távolban csillogó-villogó tenger síkjára. Orrcimpája kitágult, füle távoli hangokra figyelt. De csak a hatalmas táborból szállt feléjük halk zsongás, egy-egy állat bőgése, kutyaugatás, énekszó, citerapengés. Néma, kihalt volt a pusztaság és a tenger. Odaát, a túlsó part hegycsúcsán villogó tűz gyúlt ki: Baál Szafon régi foinik templomában mutatták be az esti áldozatot.

Aharon lent volt a táborban, imádkozásra adott parancsot lévitái útján. Mósze mellett nem tartózkodott más, csak Hor, meg öt-hat testőr.

Álmatagon, lassan múlt az idő. A Hold ezüstfénye lebegett földön és vízen.

De íme, egyszer csak finom szellő lebbent Dél felől. Mósze fölkapta a fejét, a levegőbe szimatolt. Majd ismét az Égre tekintett.

- Most kezdődik! - suttogta, s Horhoz fordult:

- Most kell megérkezniük a Sástenger partjaira - mondta figyelmeztetőleg.

- Híreink megbízhatók - felelte Hor csendesen. - Erőltetett menetben közelednek. Ha jól számítom, most kell megérkezniök. Mi lesz azután? El tudod képzelni dühüket, mikor megtudják, hogy elszöktünk, s éppen ezt a szokatlan utat választottuk?

Hor vidáman nevetett, tenyerével hangosan rácsapott a térdére.

- De most? Mi következik most?

- Hallod? Én már hallom - figyelmeztette halkan Mósze.

A világos, csillagos éjszakában távoli dübörgés kelt. Ugyanakkor a megerősödött szél Mósze meg Hor fejkendőjét, köpönyegét lobogtatta. A dagály és a déli szél!

Egyre magasabb hullámok gördültek elő a távolból, futottak széles karéjban a sekély partra, s nyúltak el a fövenyen. Újak meg újak érkeztek már tajtékosan, hánytorogva, síkosan, mint a zöld olaj, még messzebb nyúltak ki a szárazföldre - s elfeküdtek, ottmaradtak ők is. Aztán újabbak meg újabbak. Egyre torlódóbbak, egyre tajtékosabbak, egyre nyugtalanabbak, erőszakosabbak. És marták, falták a partot, elöntötték messze be, a lapos teknőbe. Már víz csillogott jobb felé is, a tenger fáradhatatlanul nyelte a földet. A morajló dörgés olyan volt, mintha hatalmas kőtömböket zúdítanának le egy hegyoldalon.

A szél zúgott. Tépte, cibálta a férfiak ruháit.

Így ültek, s vártak még mozdulatlanul. Egyszer csak vad kürtriogás, ordítozás támadt közel és távol. A környék megtelt kísérteties alvilági hangokkal. Vadállati hörgéssel, tébolyult ordítással, borzongató nyerítéssel, recsegéssel-ropogással, kürtök, tülkök rivalgásával. Most már teljes hatalommal dörgött a dagály, süvöltött, zúgott a szél. E vad hangörvénylés felett pedig olyan hideg nyugalommal lebegett a fényes Hold, mintha semmihez sem volna semmi köze.

Katonák, lovak, harci kocsik százai, ezrei vesztek el akkor a Sástenger mocsarában. A tenger, a szél elvégezte romboló művét. Zúgó hullámok csaptak át a völgyön, fölnyomultak a szárazföld belsejébe, összekötötték a sekély tavakat, mocsarakat, rátörtek a végtelenbe nyúló sásvilágra, elöntötték a vidéket, föl, föl, az erődítmények faláig, az őrtornyokig. De nemcsak felülről, hanem alulról is áradt a víz. A tenger irtóztató nyomása fölfakasztotta a vizeket. Felül, alul egyszerre ölelte Szekaré szerencsétlen csapatait a halál.

Mósze, Hor meg a többiek némán hallgatták a pusztulás borzalmát.

Egy őr szamárra kapott, a tábor felé vágtatott. Már messziről ordította:

- Erős az Úr! Megalázza, eltapossa ellenségeit. Jöjjetek! Jöjjetek!

A nép fölrettent álmából. Csakugyan, mi ez a különös zúgás, dübörgés, mi ez a félelmes lárma, rikoltozás, ordítozás, jajgatás, nyerítés? Mi történt? Futott, áradt a sokaság a tenger partjára, ott megtorpant a világos éjszakában. Odalent, közel és távol, tombolt a halál. A szél süvöltésén, a hullámok dörgésén is áthallatszott a pusztulók kétségbeesett ordítozása. Mintha nem víz, hanem tűz dörömbölt, lobogott, harsogott volna, s a tűzben elevenen égő ezrek üvöltése.

A tenger, a tenger összecsapott, ahogy Szinuhe mondta valaha régen egy thébai fogadó szobájában, holtrészegen. Mósze szinte hallotta a hangját, amint rekedten, torz nevetéssel mondja:

- Menekülj, menekülj, herceg, a keskeny úton! Még mielőtt összecsapnak a tenger hullámai!

Most összecsaptak. Ő pedig, Mósze, átmenekült népével a keskeny úton éppen az utolsó pillanatban.

Nem is hallotta a nép diadalmas ordítozását, eszelős nevetését, kárörvendő csúfolódását, átkait, szidalmait. Csak a tenger dörgését, a szél süvöltését, a fuldoklók borzalmas lármáját hallotta, s egy részeg hangot, amint mondja:

- Össze fog csapni a tenger, minden elmerül benne. Te azonban menekülj, herceg, menekülj a keskeny úton!

Tudta, látta, mi történik odalent. Valóságnál élesebben kavarogtak előtte az egymásba gabalyodott kocsik, az egymásra ágaskodó lovak, a legázolt, küszködő, hullámokkal s egymással viaskodó katonák. Szíjak szakadtak, kerekek törtek. Paták vágódtak az Ég felé. Tisztek fújták reménytelenül kürtjüket, menekülők gázoltak embert, állatot, nádat, mocskos áradatban fetrengtek levegő után kapkodva a fuldoklók... Mindezt tisztán látta Mósze. A király válogatott ékes-fényes seregét a csúfos halálban.

Ekkor már az egész tábor tudta, mi történt. Ember ember hátán szorongott a parton. Diadalordítás harsogott a halállal küszködők felé. Zengett a puszta.

De kik jönnek amott seregestül, ünnepi ruhában, dobokkal, citerákkal, sípokkal? Ki az a peregve táncoló, lobogó ruhás nő, aki magasra emelve dobját vad ütemben veri, s énekel mámorosan?

"Mirjam a prófétaasszony, Aharonnak nénje dobot vőn kezébe, és kimenének mind utána az asszonyok dobokkal és táncolva." Itt is kiütközik az ősszöveg: csak "Aharon nénje" s nem Mószéé is!

Mirjam így énekelt:

Ezt énekelte Mirjam vadul ujjongva, forogva és lobogva, vervén hozzá a kézidobot. Ezt énekelték utána a nők mind, táncolva, lobogva, forogva, s verték a dobokat, a citerákat. Ezren meg ezren, áradó menetben, ahogy nagy győzelem után szokás. Csak néhány szó volt az ének, újra meg újra ismételték, nem tudtak betelni vele. Részegek voltak a diadaltól, az Úr szavától, hatalmától, a legrészegebb: Mirjam.

Halálhörgés, tengerzúgás, szélsüvítés gyászzenéje a mélységben, víg tánc, tomboló forgás, pattogó, ujjongó diadalének fönt a parton.

Aki tudja, mikor dagasztja meg a tenger árját a Hold, s mikor támad föl a déli szél, Mósze, ott állt a tenger fölött, s némán nézte a pusztulást. Így állt reggelig Horral, Aharonnal, Jozabéttel s másokkal, akik ellepték a magaslatot. Mikor a Nap sugarai az Égre nyilalltak, elé tárult a pusztulás teljes képe. A tengerár visszavonult, a szél elült, odalent pedig, a Sástenger iszapos ölében mozdulatlan hullák, lódögök, iszappal, hínárral lepett harcikocsik hevertek... S a fellegekben érkező hollók, a nehézkesen lebbenő keselyűk máris megkezdték rajtuk lakomájukat. Egy-egy fényes tiszti sisakon napfény szikrázott. A legázolt nád között lovak kivicsorgó fogsorai fehérlettek. A tenger visszavonult, nyugodtan lélegzett a hajnali napsugárban. Rikácsoló sirályok csapongtak fölötte.

A síkságon, az óriási tábor kellős közepén magasra szállt a közös tűz kék füstje.

Ezúttal a számoknak is kell szentelnünk néhány pillanatot. Némely tudós ragaszkodik ahhoz a föltevéshez, hogy ezek az események jóval később, Merneptah idejében történtek. Azt mondják, hogy a hébereket elnyomó király Második Ramesszu volt, mert a Pitom s Rameszesz városok helyén végzett ásatások során éppen olyan sással készült téglák kerültek elő, amilyeneket a héberek vetettek. A téglákon az említett király neve is látható. Továbbá azt is mondják, hogy Mószénak kortársa volt az ugyancsak a Szentírásban említett Bileam ben Peor edomi próféta, akivel az edomi királylista nevei kezdődnek. Mósze tevékenységének ideje tehát szerintük csaknem pontosan megállapítható, s éppen Merneptah uralkodására esik. Végezetül rámutatnak Merneptah úgynevezett Izraél-sztéléjére is, amely Izraélt is megemlíti a megfenyített népek között. Ez a fölirat pontosan ezerkétszázhúszból származik Krisztus előtt.

Először is ezt a néhány fontos bizonyítékot kell röviden megvizsgálnunk.

Pitom meg Rameszesz neve az Exodusban szerepel. Pitom helye megállapítható, Rameszeszé nem. Csak találgatások folynak. Véleményem szerint Rameszesz neve csak később került a Szentírás szövegébe, hiszen a babiloni fogság után gyűjtötték össze, vetették alá rostálásnak, s állapították meg véglegesen A kivonulás városait tehát jóval későbbi viszonyok alapján rögzítették, hogy a kortárs tudja, hol történtek a sorsdöntő események. Ugyanúgy, ahogy Józsefet is olyan egyiptomi méltóság nevével ruházták fel, ami József korában még nem volt ismeretes. A bélyeges téglák pedig? Nos, miért ne építtethetett volna Második Ramesszu héber meg habiru kényszermunkásokkal, mikor Mószéék kivonulása után is maradtak elegen, s érkeztek hozzájuk újabb bevándorlók is?

Ami az edomi királylistát illeti: Edom királyai nem öröklés útján jutottak trónra, uralkodásuk időtartama bizonytalan. Csak hozzávetőleges számítások lehetségesek, például föl kell tennünk, hogy egy-egy király átlag húsz évig uralkodott. Bileám meg Baálám pedig több is lehetett. Számtalan példa van arra, hogy azonos nevű uralkodókat egynek tekintenek. Az említett Bileam nevét könnyen összekeverhették valamelyik Baáláméval, ez pedig nem személynév, hanem méltóság. Ahogy a "fáraó" nem név, mint a Szentírás gondolja, hanem a "per-ó", azaz "nagy ház" elferdítése.

Végül Merneptah sztéléje éppen azt bizonyítja, hogy az ő korában Mósze népe nem a Szinájon kóborolt, hanem Kánaánban élt már ebben az időben. Mert kánaáni népek sorrendjében szerepel.

Egy kiváló tudós, Dusseaud úr pedig fölveti azt az érdekes gondolatot, hogy a kivonulás a hikszoszok kiszorításával egyidőben történt. Így az egész fontos esemény jóval korábbra teendő. Valóban, az események leírásában sok a hikszoszi vonás. Ha író volnék, s nem egyszerű rabbi, aki óvakodik képzelőerejének eloldozásától, kedvem volna Mószét hikszosz környezetbe állítani. Ám ez távol legyen tőlem! A források mérlegélése, az emlékek tanúsága visszatart ettől a merészségtől.

Számítják a kivonulás évét a salamoni templom építésétől visszafelé is. Ennek az építkezésnek ideje ugyanis ismeretes. Igen ám, de napéveket számítanak, s nem holdéveket, ahogy akkoriban számoltak. Újabban korrigálták ezt a tévedést, és lám, az eredmény összevág Eknaton korával. Az akkori történelmi helyzet tökéletesen igazolja elbeszélésemet, ha Menthot feljegyzései nem igazolnák.

Meddig tartózkodtak a héberek Egyiptomban? A felelet látszólag egyszerű: négyszázharminc évig, ahogy a Szentírás mondja. Igen ám, de mind a zsidó, mind az ókeresztény források más meg más kiindulási pontot választanak. Az első komoly összefoglaló egy tanna, a Széder Ólám szerzője, Rabbi Jósze ben Chalafta. Adatait a világ teremtésétől a babiloni fogságig a Szentírásból meríti, s így folyamatos adatok állnak rendelkezésére. De Azarja dei Rossi - Philo, Josephus Flavius és az Egyházatyák jó ismerője - kimutatta, hogy a Széder Ólám szerzője egy igen érdekes elvet érvényesít művében: azt, hogy a nagyobb számok "fölfalják a kisebb számokat". Ez az elv érvényesül a Talmud Jerusalmiban is. Így hát pontos számításokat tőle nem remélhetünk. De nyerünk mást! A számok egymás által való elnyeletésének elve megvilágítja azt a jelképes jelenetet, amikor Mósze meg Aharon a király előtt földre vetik botjukat, s azok kígyókká válván elnyelik az egyiptomi mágusok kígyókká változtatott botjait. Nem egyéb ez, mint Mósze meg Aharon matematikai tudományának győzelme a varázslásig süllyedt tudomány fölött. Mósze meg Aharon nagyobb számai elnyelik a mágusok kisebb számait. A kígyó az értelmi tudás jelképe. Mósze botja a bevésett Név révén az ember isteni tudásának jele, Aharoné pedig, amit atyjától örökölt, csekélyebb mértékben ugyanaz.

Josephus a saját forrásai, hagyományai alapján azt mondja, hogy Ábrahámnak Harranból való távozása s Mósze egyiptomi kivonulása között telt el négyszázharminc esztendő. Hadaszi meg Izsák születésétől a kivonulásig négyszáz évet számít. Ismét mások máshonnét indulnak ki, s más eredményre jutnak. A Karaitáknak a Bibliával megegyező számításai ugyancsak Ábrahám Kánaánba való érkezésétől indulnak el, s jutnak a négyszázharminc esztendőre.

Az Egyházatyák számait ne is említsük, ezek mind ilyen vagy olyan zsidó hagyományokon alapulnak, fölsorolásuk is meddő volna.

Hanem toljuk félre a számokat s a számoknak Napévet vagy Holdévet jelentő értelmezéseit, s nézzük őket misztikus jelentésükben, ahogy ősidőkben nézték.

A négyszázharminc év Istennek Ábrahámmal kötött szövetségétől számítandó, ahogy az Exodus is mondja, tehát egy misztikus eseménytől. Ez megadja az értelmezés kulcsát. Bontsuk hát föl a számot részeire: négyesre, hármasra és tízesre, azaz zéróra. A négyes a látható világ száma: hosszúság+szélesség+magasság+idő vagy mozgás. A hármas a legfelsőbb hierarchiáé, az Egy, vagyis az Isten hármas megnyilvánulásáé. A tízes vagy zéró pedig a teljesség: látható világ és isteni hierarchiák teljessége. Az Isten száma! Ide rajzolom, fiam és tanítványom, a sorozatot: . Ebből láthatod, hogy a héberek Ábrahám misztikus szövetségkötésétől addig tartózkodtak a Szolgaság Házában, amíg a látható világ teljes ismeretétől az isteni hierarchiák ismeretéig s végül az Isten ismeretéig el nem jutottak. Csak ekkor szabadultak ki a Szolgaság Házából.

Mint ahogy "a Thorában a sorrend független az időrendtől", ugyanúgy a történelmi események időrendje mellékes a misztikus, az isteni valóság értelmével szemben. Ne bíbelődjünk mi sem a zsidó forrásokkal, a Széder Ólámmal, a Karaitákkal, de a keresztény Kincses Barlang, a Méh, a Névtelen Szíriai Krónika, a Második Névtelen Krónika s a többi végeláthatatlan forrás adataival sem. Maradjunk a jelképi értelemnél.

A számokat hagyjuk, forduljunk megint Mószéhoz.

Vajon amint ott állt a tengerpart kiemelkedő fokán, szemben Baál Szafon hegyen épült templomával, s a hajnali napfényben a szerte heverő hullákat, összetört kocsikat, elszórt sisakokat, pajzsokat, fegyvereket nézte, eszébe jutott-e az a régi "Mósze", aki sok-sok évezreddel előtte élt, s az áthatolhatatlan múlt távlatában kivezetett már egy népet, egy emberfajtát az összecsapó tengerek között a keskeny úton? Amikor a Földközi-tenger medencéjében még eleven városok, falvak, gyümölcsösök, gabonaföldek virultak, boldog népek daloltak, munkálkodtak, szültek és temettek, ott, ahol most a tenger hullámzik? Amikor még a Vörös-tenger helyén síkság terült el, karavánok jártak keresztül-kasul, s szállították az akkori idők kincseit: kőeszközöket, gyümölcsöt, vásznat, bőrárut, s varázserejű követ? Amikor még nem hasadt le az Arab Tábla rettentő földrengések, tűz, hamu, lávaömlések közepette, s a Jordán mély völgye nem repedt ketté, a Holt-tenger s az Arab Árok mélysége sem szakadt be? Amikor szemiták, chamiták s jáfetiták, barna, vörös, fekete emberek fajtái még nem különültek el, nem kellett egyiknek ide, másiknak oda, harmadiknak amoda vándorolnia a roppant kiterjedésű ősföldekről? Gondolt-e arra a hajdani férfiúra, aki a földrengések, tüzek, hamuesők, tengerzúdulások bekövetkeztekor ugyanúgy törődött népével, ahogy ő? S akinek éppen úgy nem volt valóságos személyneve, mint neki, a Fiúnak vagy Uszirszafinak, hiszen mind a két nevét a véletlennek köszönheti?

Mósze nagyságát, tudásának méreteit csak sejtjük, elképzelni alig tudjuk. De én, az egyszerű rabbi, az ismeretlen Jochanan ben Geula ki merem mondani: Mósze ezt is tudta. Az a különös, rejtett történelem, amelynek szájról szájra adott hagyományait, régi kövekre, papiruszokra írt eseményeit gyermekkora óta tanulta, aminek ismeretébe gondosan beavatták, s aminek mélyen hézagos szakaszait, töredékeit most kezdi föltárni a lélek mélyéből kiemelt tudomány, Mószénak birtokában volt. S többé-kevésbé nemcsak neki, hanem Aharonnak, a népek más Véneinek, prófétáinak, tudósainak, főpapjainak is. Mikor Mósze letekintett a Sástenger iszapos hulláira, akarva-akaratlanul a hajdani képre gondolt, tengerek áradására, pusztulásra, népek halálára, menekülésre, szétválásra. A mostaninál sokkal borzalmasabb katasztrófára, ami megváltoztatta a világ képét. Tengereket támasztott, ahol szárazföld volt, szárazföldeket emelt föl a mélyből, míg végre megnyugodott, s a halál képeit örökre elmosta az idők hullámverése. Látta az eseményeket, amiknek a mostaniak megismétlődő analogonjai voltak. Mósze és kora analógiákban gondolkodott, helyesebben: látott! S jaj volt annak, aki nem gondolkodott, nem látott így! Jaj volt Szekarénak, mert elvesztette a történelem láncolatának egységét, röviden: kiesett az időből. Mósze látta azt a régi Mószét is, aki akkor élére állt népének, a sokfelé, sokféle ágra szakadozott sémi népnek. Sőt Mósze még abban is bizonyos volt, hogy ő ugyanaz az Ős-Mósze. Az született benne újjá, hogy tudjon és lásson, cselekedjék. Azt hívta, küldte az Úr, hogy, mint akkor, most is vezesse népét.

Mósze pillantása átfogta az emberi faj egész sorsát, a teljes emberi tudást. Tízezer éveket kötött össze, mint a hátgerinc a tagok, izmok és inak, a külső-belső szervek rendszerét, s koronázza meg az agyvelővel.

Mósze nevét a Szentírástól a talmudi hagyományokig héberül is próbálták értelmezni. Azt mondták, ez a név Vízből Kihúzottat jelent, mert viselőjét a hercegnő a vízből húzta ki. Ezt az értelmezést a tudomány "népetimológiának" gondolja. És merőben tévesnek. Nem "kihúzott", hanem "kihúzó" az igazi értelem a héber nyelv szabályai szerint. Marad hát az egyiptomi eredet: Mósze, azaz Fiú.

Igen, marad. Tökéletesen helytálló. Nem "kihúzott", hanem "kihúzó".

Csakhogy... csakhogy, fiam és tanítványom, nem az Első Mószét azonosítja-e a népek makacs emlékezete a Másodikkal? Nem azt akarja-e mondani, hogy volt egy Vízből Kihúzó is meg egy Vízből Kihúzott, s a kettő azonos? Csupán testi alakjuk s működésük kora különbözik? Röviden: hogy a hajdani Vízből Kihúzó született újjá a Vízből Kihúzottban? Ha a régi kor emberének módján gondolkodunk, nem csodálkozhatunk ezen az azonosításon, nem tekinthetjük Mósze nevének "elferdített" értelmezését naiv népetimológiának. Hanem láthatatlan, titkos történelmi vastörvények érvényesülésének. Itt, ezen a helyen, megtapinthatjuk az emberi faj történetének rejtett bordázatát. Ez a jelenség mindjárt nem látszik olyan fantasztikusnak, mint amilyennek a földhözragadt gondolkodású, kicsinyes, atomizált ember véli.

A partfokon álló Mósze tehát látta, ami már egyszer sokkalta nagyobb mértékben történt. Látta azt a Vízből Kihúzót is, aki akkor népe élén állott. Látta a két tenger irtózatos összecsapását, egybeomlását, a Boszporusz átszakadását, a Vörös-tenger medrének megnyílását, kontinensek tábláinak széthasadását, földek elmerülését, hegyek föltorlódását. Látta egy hosszú-hosszú történelmi szakasz bezáródását, egy új kitárulását. A kettő között, mint egy vízválasztón, azt az Első Mószét. Aki maga volt. Aki ugyanígy szemtől szembe megélte az Örökkévaló jelenlétét, mint ő, ugyanúgy hallotta a Hangot, ismerte a Nevet. Ezt a látást Mósze nem vélte sem különösnek, sem szokatlannak. Sőt ez volt számára az egyedül lehetséges, törvényszerű látás. A síkságon táborozó, örvendező, ünneplő, bosszúvágyában megelégült népet tekintette vaknak.

De azért még a szegény, szolgaságban, tudatlanságban, apró-cseprő gondokban, félelmekben elnyomorodott nép sem volt vak. Mert lám, Mósze alakját évszázadok során mitikus fénnyel árasztotta el. Megnövesztette, kozmikussá tette. Hogyan? Talán később, fokról fokra rakta rá a mitikus vonásokat? Nem, éppen ellenkezőleg. Az emberi, a jól ismert Mószét fosztotta meg esendő, esetleges vonásaitól, s azonosította azzal az elfeledett, valóban mitikus Vízből Kihúzóval, aki az ős fajtát új életre vezette az új földön, új Égbolt alatt. Ennek az azonosításnak eredménye a történeti Mósze mitikus alakja. Mert ő már nem volt mitikus ember. Nem élt a mitikus korban. Egy fokkal alacsonyabban élt ő már, mint névtelen elődje, azaz első alakja: a mágikus korban. De ki akart menekülni a süllyedt mágikusból, s ki akarta emelni népét teljes egészében. Ezt kívánta tőle Istene, ezt kívánta ő a néptől. Ezért vezette ki a pusztaságba, ezért akart belőle új népet formálni.

Hogy milyen eredménnyel? Majd kitűnik, vagy már ki is tűnt. Kibékíthetetlen az ellentét Já, a viharisten, a vér, a tűz, a bosszú, a féktelenség mágikus istene s Já-Hevah, a teljes, az Egy, a változatlan, a kimondhatatlan, a mindig megvalósuló Azonosság Istene között. Mósze, az Egy szolgája és ismerője tudta ezt. És miközben a mélységbe s a pusztulásba nézett, látta az elkövetkezőket is: a pusztaságban megteendő hosszú út nehézségeit s a végső célt, az Istenhez való boldog megérkezést. Ő már ott volt. Népének is ott kellett lennie, szabadon, megtisztulva, testben-lélekben tökéletesen, boldogan.

Ha pillantása meg-megpihent a messze kiterjedő táboron, máris mélységes hálát érzett az Örökkévaló iránt. A lehetetlennek látszó feladat sikerült. A nép kiszabadult a Szolgaság Házából. Maradtak ugyan gyávák, lomhák, közönyösek, a silányságba beleszokottak, érdekeikbe belecsontosodottak, hitetlenek Gósenben, ennek így kellett lennie. Ők elmaradtak, elhullottak, elvesztek. Isten csak azokért nyújtja ki hatalmas kezét, akik kinyújtják kezüket Istenhez. Mert a kéz, amely megragadja az ember kezét a mélységben, ugyanaz, amely megragadja Isten kezét a magasságban.

A bátrak, a bizakodók itt vannak mind. Őket kell most továbbvezetnie.

És előtte voltak a várakozók, akik szintén kivágták magukat a mélyből: a bányák rabszolgái. Meg a puszta népei közül azok, amelyek hírét hallották Jahvehnek s az Ő szolgájának, s gyülekeztek az úton, hogy hozzá csatlakozzanak.

Más nagy események is történtek: sikerült megsemmisítenie a bálványokat. Oltáraik tüze örökre kialudt. Őket magukat elemésztette a közös tűz. Egy helyen ég már csak, bocsátja füstjét nappal, fényét éjszaka az Égre. Egy tűzben egyesültek a tüzek. Most még gondoskodni kell, persze, közös áldozatokról, míg elkövetkezik az az idő is, amikor senki sem áldoz többé, mert fölöslegessé válnak az áldozatok. Az ember maga, teljes egészében, mindenestül Istené lesz, benne születik, él, hal, elenyészik közte és Isten között minden távolság, minden közvetítő eszköz és módszer. Akkor megszűnnek a véres és vértelen áldozatok, nem öldösnek többé halomra tinót, bárányt, kecskét, galambot - sőt titokban gyermeket, szűz leányt is! -, mintha bizony Isten szomjazná a vért, éhezne a tűzön sercegő zsírra s az égő hús bűzére. És nem füstölnek illatszereket, mintha bizony Istennek orra volna, s gyönyörűséggel szívná be az illatokat. Mindez a múlté lesz. Az ember kiemelkedik süllyedtségéből, nem a föld, s nem a világ gyermeke lesz azután, hanem Istené. Valóra válik Imhotep, a régi bölcs igazsága: "Az Isten: világosság, a világosság: Isten, az ember: világosság, minden: világosság!" Akkor az idő megáll, minden visszájára fordul, az ember a világmindenséggel együtt visszatér oda, ahonnét kiszakadt: az Egybe.

Így állt Mósze a partfokon, s látta a múltat, a jelent, a jövőt. Aztán leborult, s nem látott semmit. Csak Istent látta olyan révületben, hogy társai eltávoztak tőle, magára hagyták, hogy még szótlan jelenlétük se zavarja.

A nép azonban, túl lévén első megpróbáltatásain, fölszabadulva a félelmek s a rabság nyűgeiből, szintén az isteni Forrás vizére szomjazott. Az első boldog nap eltelt tánccal, vígsággal, a kielégült bosszú mámorával. De aztán elhagyott oltáraikra, elpusztult isteneikre gondoltak s elcsüggedtek. Hoj, igen, ilyenkor, alkonyat idején szoktak áldozni, alkonyatkor meg hajnalban, s most hogyan, hol, mit áldozzanak? Szívük sajogni kezdett, szavuk elnémult. Csak ültek, ültek a szabad Ég alatt, nem kívántak enni kovásztalan pogácsáikból, inni a környék forrásaiból. Üres tekintettel bámultak maguk elé. És arra gondoltak, röviddel ezelőtt még megvoltak az isteneik, most pedig egyedül vannak, nincs kiknek áldozniok.

Ugyanúgy szomjaztak, mint Jethro "nyájai", s a "pásztorok", azaz a megsemmisült istenek szolgái ugyanúgy vízre akarták volna vezetni a szomjas nyájakat, mint Jethro pásztorai. De nem voltak többé kutak, ahol ihattak volna. Régi, megszokott, kedves kútjaikat, ahol évszázadokon át ittak s megelégültek, Uszirszafi betömte, lerombolta. Eltiltotta őket a vizüktől. Hol, hogyan igyanak hát?

A Vének komoran siettek Aharonhoz.

Aharon családja körében ült, s élvezte az együttlét boldogságát. Gyönyörködött feleségében, okos, eleven fiaiban, hallgatta anyja csendes szavait, Mirjam diadalmas, csaknem versekben ömlő terveit a jövőről. Pogácsát rágicsálva, szárított fügét majszolva hevert a hűvös fűben. S elnézegette a tábor nyüzsgését. Ebből a békés heverészésből riasztották föl a Vének.

- Jöjj, Aharon, tanácskoznunk kell veled!

Aharon fölemelkedett, s félrevonult a Vénekkel egy forrás mellett díszlő pálmaligetbe. Még le sem ültek, ahogy a szokás kívánta, a Vének máris összevissza kiáltoztak, korukhoz és méltóságukhoz korántsem illő izgalommal.

- Mit akartok? A nép áldozni kíván, s nincs hol! Oltárainkat elhagytuk, isteneink képeit összetörtük, elégettük. Asirat nincs többé és Baál Mot sincs többé, és Já sincs többé... Még csak szent fáink, köveink sincsenek, ahol áldozhatnánk! Mit tegyünk? Hogyan áldozzunk a láthatatlan Örökkévalónak? Mit tettetek velünk? A nép szomjazik, s mi nem tudjuk megitatni! Így térjen nyugovóra, szomjan?

Aharon tehetetlenül állt közöttük. A lenyugvó Nap utolsó sugarai pirosra festették komor, izgatott arcukat, nyírott szakállukat. Szemük aggodalmasan, csaknem fenyegetően villogott.

- Legalább Já képét meghagyhattátok volna - kiáltotta egy Manasszé-beli keserűen. - Most elkészülhetünk bosszújára!

- Hogy Isten láthatatlan, azt megértem - szólt csendesen a fiatal Jehósuah. - Ezért könnyen beleegyeztem Já képének elpusztításába. De hogyan áldozzunk a láthatatlan Istennek? Hogyan élvezze áldozatunk kövérét s illatát, ha láthatatlan? Hogyan fecskendjük oltárára a vért, ha nincs oltára?

Aharon zavartan hallgatott. Nemcsak zavartan, sértetten is. A baj komolyságára vallott illetlen viselkedésük: nem tisztelték benne Amram főpap fiát és utódját, sem azt, hogy Mószénak, Isten Emberének testvére, sem hősi tettét, hogy elmenekült a szolgaságból, mégpedig élete kockáztatásával, s vissza is tért. Összevissza kiabálnak, felelősségre vonják, követelőznek, még csak le sem ülnek, ahogy szokás.

Mégis elnyelte felháborodását, s arról kezdett beszélni, hogy lám, Él Saddájnak nincs, nem is volt soha képe, Lévi fiai mégis áldoznak illatos füsttel. Miért ne áldozhatna az egész nép ugyanígy az Örökkévalónak? Hiszen nem más, mint Él Saddáj, áldott legyen a neve mindörökké!

Szavai váratlan vihart támasztottak. Bősz kiáltások csattantak fel a Vének csoportjából, kezek emelkedtek a megbotránkozás jeléül, mintegy felnyúlva a Magasságbeliekhez, bocsássák meg ezt a beszédet.

Micsoda? Te, a Léviek főpapja ránk akarod erőszakolni a saját törvényeidet? Kik azok a Léviek? Hozzánk csapódtatok, mert magatok gyöngék voltatok! Hol vannak testvéreitek? Meribat Kadesben. Még ők is elhagytak benneteket. Tiszteltük áldozataitokat, de azt már nem tűrjük, hogy minket is arra kényszeríts. Bezzeg most megnőtt a szarvatok, mert Uszirszafi a te öcséd (legalább így mondjátok!), s ő az Úr parancsát hajtatja végre. Lóttok-futtok, rendelkeztek, ellenőriztek, parancsolgattok, mintha más dolgotok nem is volna. Mi nem vagyunk éppen olyan jók, sőt jobbak? Efráim, Manasszé, Jószif gyermekei. Ők viszik atyjuk csontjait. Dán hatalmas, Dánnak olyan istene volt, akit ismernek a tengertől az arab pusztáig. Miért nem Efráim Jája, Dán Élje parancsolgat nekünk, miért a te Él Saddájod? Benjamin, igaz, nem nagy nép, de fegyvereitől rettegtek a pusztában, mióta csak a világon van. Miért nem az ő Anatja parancsolgat nekünk?

Így kiabálták ki sorra s összevissza egymás nagyságát, erejét, kiválóságát és istenét, csupa merő fitymálásból s irigységből Lévi iránt. Lám, a bálványok megsemmisültek, de milyen szomjasan követelték áldozataikat! S hogy kikeltek magukból a Vének, mikor tehetetlenül látták, hogy a látszólag megsemmisült isteneket nem tudják kielégíteni. Féltek. A tábor felől pedig egyre hangosabb zúgás hallatszott: a nép türelmetlensége nőtt. Mint a darazsak, egyre dühödtebben zúgtak.

- A nép áldozni akar, s nincs kinek! - kiáltotta egy kis öregember. - Nem kívánhatjátok, hogy úgy áldozzák mindenki, mint ti, léviták!

- Eddig jó volt úgy, ahogy volt, most miért nem jó? - tetézte meg egy másik dühösen. - A ti Istenetek láthatatlan s megfoghatatlan. Miért nem tűri hát, hogy a láthatóknak s megfoghatóknak áldozzunk?

- Csak azért pusztítottátok el a nép isteneit, hogy ti, Léviek uralkodhassatok rajtunk! - mondta ki egy fölháborodott hang a vélemények summáját.

- Hol van Uszirszafi? Hívjátok ide! Gyerünk érte! Feleljen ő! Lássuk, mit mond! - kiáltozták összevissza.

- Nem megyünk érte, menjen a testvére, Aharon. Aharon menj, hívd magad. Egy lépést sem teszünk.

Valóban ez volt a leghelyesebb. Aharon nyomban el is indult, hogy megkeresse Mószét. Ekkor valamennyien leültek a pálmák alá, a csörgedező patak mellé, s komoran hallgattak. Az alkonyat leszállt, olyan volt az Ég, mintha rézből öntötték volna, s a patak vize, mint a vér. Elszánták magukat, hogy akár erőszakkal is, megakadályozzák a Lévi-törzs uralmát maguk fölött. Nemcsak a Léviét - egyikét sem tűrik. Mindnyájan egyenlő testvérek, akár kicsik, akár nagyok. Ugyanannak az atyának fiai, noha anyjuk nem volt ugyanaz. Még Efráim meg Manasszé hatalmát sem tűrték, pedig ők viszik Jószif csontjait, s övék az Ohel Moed. Hát akkor Léviét! A jöttmentét, amelynek egy része ide csatlakozik, a másik oda, de itt is, ott is uralkodni akar!

Mogorván ültek, s vártak mindenre készen. Ha Uszirszafi azt mondja, hogy az ő istene kőszikla, akkor mondja meg, hogyan áldozzanak a kősziklának. A nép szomjas. A kivonulás, a mocsarak közt való menekülés alatt elmaradtak az áldozatok. Akkor a puszta életről volt szó, azt kellett megmenteni. Most végre győztek. Ellenségeik csúfosan elpusztultak. Hát a nép áldozni akar. Hálát adni a menekülésért, az ellenség pusztulásáért... Íme, karját az Égre emelve kiáltoz, sír, követelődzik! Inni akar! Jöjjön hát Uszirszafi, nyissa meg az Örökkévaló szikláját, amely mellett hitvány haszontalanságok gyönge, tehetetlen bábok az istenek. Nyisson forrást a sziklából, fakasszon üdítő, életadó vizet, itassa meg mindnyájukat. De Lévi uralmát nem tűrik. Mi jogon emeli fejét föléjük Lévi? Mert neki nem volt látható istene, mint nekik?

Míg így tusakodtak, töprengtek, emésztődtek a patak mellett, Aharon megkereste Mószét. Jó időbe tellett, mert öccse a táboron kívül járt, szokása szerint egyedül, elmerengve önmagában. Csak távolról követte Hor két katonája, de Mósze nem is tudott róluk.

Aharon a magános kóborló vállára tette kezét, s ő megfordult. Révült tekintettel bámult rá, mintha sohasem találkoztak volna. Szemöldökét összevonta, erősen gondolkozott, ki ez az ismerős arcú férfi, honnét jött, mit akar. Valóságos ember-e, vagy a saját lelkéből lépett ki. Aztán megismerte, s kelletlenül szólt:

- Mért háborgatsz, mit kívánsz?

Aharon izgatottan rebegte el, milyen kíméletlen szavakkal szorították sarokba a Vének. A nép áldozni akar, zúg, panaszkodik, követelődzik. De miután isteneit elvetette, elpusztította, s oltárai sincsenek, nem tudja, hogyan áldozzék. A Vének azt kívánják, nyomban menjen közéjük, s mondja meg, hogyan fakasszanak éltető vizet a kősziklából, azaz a láthatatlan, megfoghatatlan Örökkévalóból, akinek nincs szája, hogy az áldozati húsból egyék, nincs orra, hogy az égő zsír, a füstölő illatszerek szagát beszívja s élvezze.

Mósze úgy hallgatta Aharon jelentését, mintha egy gyermek zavaros fecsegését kellene tűrnie, miközben magasztos gondolatok foglalják el elméjét. Arca haragos volt. Kezét türelmetlenül emelte föl, hogy véget vessen az izgatott szóáradatnak.

De nem szólt, csak megfordult, s a pálmaliget felé indult. Lépései ezúttal gyorsak voltak. Válla úgy rángott, mintha súlyos köveket akarna lerázni magáról.

Ahogy közeledett, s szokatlanul szapora lépéseit, türelmetlen mozdulatait, haragos arcát látták, mind fölálltak, s meghajoltak előtte.

Megállt köztük, körülnézett.

- Mit akartok tőlem? - kérdezte halkan.

Csak egy beszélt, egy tiszteletre méltó aggszakáll, a többiek égő tekintettel nézték.

- A kérdés egyenes, Mester - kezdte az öregember éles hangon, ősz szakálla reszketett. - Vajon miért hoztál bennünket a pusztaságba, hogy elégessük isteneinket, s áldozatok híján mind egy lábig elvesszünk?

Ez valóban egyenes kérdés volt. Olyan, hogy Mósze mintha nem is értette volna. Egyikről a másikra hordozta tekintetét, majd a kissé hátrább, oldalt álló Aharonra pillantott.

- A nép áldozni akar - magyarázta Aharon. - De nem tudja, hol, hogyan és kinek. Isten rendíthetetlen kőszál. A nép szomjazik, napok óta nem áldozhatott. Mondd meg, hogyan itassuk meg a népet?!

- Igen, a kérdés egyenes - szólalt meg ismét a reszkető szakállú öregember. - Arról van szó, hogy nyakunkra ültessük-e Lévi fiait, avagy ne? Mert mi sohasem szóltunk bele, hogyan áldozzon Lévi. De most, hogy isteneinket összetörtük...

- Szóljunk nyíltan - emelte föl a szavát egy másik megtöpörödött öreg. - Láttuk az egyiptomiak pusztulását. Miért ne mehetnénk vissza Gósenbe? Miért ne élhetnénk úgy, mint eddig? Csak most már szabadon. Többé senki sem kényszeríthet bennünket munkára. Hogy ezt megérhessük, ott kellett hagyni otthonunkat. De miért kellett isteneinket is elpusztítanunk? Kioltanunk oltáraink tüzet? Itt táboroznunk a pusztában? Forduljunk vissza! Vezesd haza a népet! És engedd, hogy úgy áldozzék, mint eddig.

- Abirámnak igaza van - szólaltak meg mások is.

Mószét csaknem leküzdhetetlen dühroham szállta meg. Arca eltorzult, szeme villogott, melle úgy hullámzott, mintha szét akart volna robbanni. Fölemelte botját, félelmes hangon kiáltotta:

- Gyalázat, amit mondotok! Tegnapelőtt még csókolgattátok bálványaitokat, tegnap elpusztítottátok őket, ma pedig ismét nekik akartok áldozni? Tegnapelőtt otthagytátok Gósent, tegnap örvendeztetek az egyiptomiak pusztulásán, ma meg vissza akartok menni? Tegnapelőtt eljegyeztétek magatokat az Örökkévalóval, mint menyasszony a vőlegényével, tegnap énekelve, táncolva ünnepeltétek diadalát, ma meg meg akarjátok tagadni? Tegnapelőtt valamennyien az ő gyermekeinek vallottátok magatokat, tegnap reszkettetek, hogy mindnyájan együtt fogtok elveszni, s ma, mikor megmenekültetek, pedig nem vagytok jobbak ellenségeiteknél, vetélkedtek?

- Mester, mindennek az az oka, hogy a nép szomjazik, s nem tudja, hogyan oltsa szomját - jegyezte meg csendesen Jehósuah, s mosolygott.

De Mósze mintha nem hallotta volna kedves tanítványának hangját. Rettentő hangon kiáltotta:

- Nem látjátok többé Egyiptomot! Nem fordulhattok többé vissza! A tenger nemcsak a király csapatait öntötte el, hanem az utat is, ami visszafelé vezet. Utatokat örökre elzárta! Azt akarom, hogy Isten népe legyetek, s az is lesztek, vagy összetörtök az utolsó csontig, elvesztek mind egy szálig, de veletek együtt összetörik és elvész az ember minden reménye.

E szörnyű szavakra némelyek elsápadtak, mások azonban, a hátrább állók, köveket szedtek a földről, hogy Mószéhoz vágják.

Mósze mindezt mintha észre sem vette volna. Düh és utálat viaskodott arcán, mint mikor az egyiptomi felügyelő verte Dathant. Botját is úgy emelte magasra, mint akkor az öklét. Egy pillanat még, s lesújt rájuk a szent bottal, amelynek markolatán a Név jelei tündökölnek, a Névvel magával veri őket agyba-főbe, amíg lélegzeni s mozdulni tudnak. De az is bizonyos, hogy ezek a férfiak nem tűrik az erőszakot szó nélkül, csak az első kőnek kell elszabadulnia, csak az első vércseppnek kibuggyannia Mósze homlokán, s többé nem menti meg senki, semmi a megköveztetéstől.

Aharon rémülten húzódott még hátrább, mindkét kezét fölemelte, tenyerét kifelé fordította, mintegy elhárítva magától a felé irányuló pusztító erőket. Jehósuah meg Mósze mellé ugrott, szorosan az oldalához, hogy saját testével védelmezze. A hátrább állók előretódultak, az elöl állók helyet adtak nekik. Távol pedig zúgott a nagy tábor, mint a tenger dagálya, mikor rázúdul a part szikláira, s pezsgő hánytorgással elönti, elnyeli őket, magasra csap fölöttük.

Ebben a pillanatban fehér alak futott, lobogott sebesen a pálmaliget felé a síkságon át. Mindkét karját magasra emelte, Lába mintha alig érte volna a füvet. Kendője, ruhája lengett a szélben, mint fehér lángok kavargása.

- Várjatok! Várjatok! - kiáltozta erős hangon.

Mirjam volt.

Lihegve érkezett a pálmák alá, mindkét kezét a szívére nyomta, támolygott a megerőltetéstől. Mindnyájan felé fordultak.

- Mi történik itt? - kérdezte elfulladva. - Hát megőrültetek? Én ismerem ezt az embert - mutatott Mószéra -, ismerem, mióta először fektették bölcsőbe. Mit mondtam akkor? Azt, hogy ő lesz a Szabadító. - Lihegett, alig tudott beszélni. - Neve nagy lesz, mint senkié sem közöttetek. Most pedig azt mondom, férfiak: ő megnyitja számotokra a sziklát is, hogy ihassatok, s ihasson az egész nép.

Nos, ha a férfiak Mószéval mint férfival álltak szemben, s éppen ezért csak hajszál híja volt megölésének, Mirjam nő volt, prófétanő, hozzá nem nyúlhattak, szava előtt meg kellett hajolniuk. Mószéra kezet emelhettek, Mirjamra nem. Mószéval vitázhattak, Mirjammal nem! Aki csak egy ujjal is hozzányúlt volna, bizonyosan meghal abban a pillanatban. Társai agyonverték volna.

Az ő megjelenése, néhány bátor szava elegendő volt indulataik lecsillapítására. Persze egyikük sem hitte, hogy Mósze forrást tud fakasztani akármelyik sziklából, s annyi vizet ajándékoz csoda útján, amennyivel az egész tábor elolthatja szomját, de Mirjam hitt benne, hite ott ragyogott kipirult arcán, égő, sötét szemében, ott lobogott kiáltó hangjában. És ez az egyetlen hit lenyűgözte őket. Még azon sem gondolkoztak, hogy amit ők jelképesen értettek - s Sziklát s a szomjúságot meg a vizet -, ez az idősecske, ősz hajú leány szórul szóra érti, úgy, ahogy hallotta. S igazán követeli, mutassanak egy sziklát, akármilyent, akárhol, Mósze bizonyosan vizet fakaszt belőle. Csak botjával kell érintenie, s forrás fakad a kőből gazdagon, tisztán, üdítőn.

Jól mondják bölcseink, hogy az Örökkévaló Mirjamért, Mirjam rendületlen hitéért fakasztott vizet a sziklából. Mert ha ő nem fut oda lélekszakadva, nem igázza le a vad férfiak indulatát, nem mondja ki bátran mindnyájuk hallatára, hogy igenis, hisz ebben az emberben, akit ő helyezett bölcsőjébe valaha, sohasem került volna sor a nép megitatására. Ha ennek az öregedő, szegény szűznek nem lett volna hite, az egész nagy mű már az első stációnál kárba veszett volna. Egy nőnek kellett ezt megakadályoznia. Egy naiv, nem vitázó, nem tétovázó nőnek, olyannak, aki nem kérdi: miért követelnek itt vizet, mikor a lábuknál folydogál frissen és bőven, miért beszélnek szikláról, amit meg kell nyitni, miért kavarnak az ügybe bálványokat, Örökkévalót, törzsek közti ádáz versengést, Egyiptomba való visszatérést, egyáltalán: hogyan nőhetett az egyszerű kérdés ilyen iszonytatóan naggyá, halálossá. Nem, Mirjam nem kérdezett, nem töprengett, nem keresett burkolt értelmet. Ő csak hallotta, hogy vizet akarnak, hogy a Kőszálat akarják megnyitni, s e lehetetlen kívánságukban meg akarják ölni Mószét. Mutassanak hát egy sziklát akárhol, s Mósze teljesíti kívánságukat! Hitte, teljesíti! Tudta, teljesíti! S ezt egyszerűen és bátran megmondta nekik.

Ekkora hit mélyen meghatotta Mószét is. A leányhoz fordult, botját leeresztette, arca ellágyult. Csak most látta, milyen szakadék mélysége fölött tántorogtak-viaskodtak az imént.

- Üljetek le, férfiak - mondta csendesen. - Ülj mellém, Aharon, s ülj le te is, Mirjam. Ti pedig, férfiak, Vének, a nép tiszteletre méltó vezetői, nézzétek el, hogy ezúttal egy nő is itt ül veletek. Bizony az ő hitéért nyitja meg éltető forrását az Örökkévaló, az ő kedvéért nyílik meg a Kőszál, s itat meg bennünket és az egész népet.

Szótlanul letelepedtek mindnyájan a pálmák alatt, a vörösen csillogó patak mellett. Aharon boldogan ült Mósze oldalán, Mirjam pedig úgy, mint akinek ott a helye. Az imént még bősz arcok nyájassá váltak, az ujjak elgondolkozva babráltak a nyírott szakállakon. Abiram behunyta szemét, Jehósuah olyan gyermekien mosolygott, mintha álmodnék, azok pedig, akik köveket ragadtak, igyekeztek észrevétlenül elejteni, mintha semmi közük sem volna ahhoz, aki ölni akart.

Mósze némi várakozás után körülhordozta megbékélt szemét az emberek szégyenkező, figyelő arcán, s halkan beszélni kezdett. Nem arról szólt, hogy miért akarnak visszatérni Gósenbe, arról sem, miért kívánják vissza régi oltáraikat s elpusztított isteneiket, arról sem, miért vetélkednek egymással. Nem. Hanem arról, hogy az Örökkévalót nem lehet emberi vonásokkal fölruházni, ilyennek vagy olyannak képzelni, akár könyörgések, akár áldozatok útján bármire rábírni, megvesztegetni, kegyeinek kiárasztására unszolni.

- Ember vagyok-e én? - mondja az Úr - avagy Isten vagyok? Az ember sebet ejt késével, s meggyógyítja balzsammal a sebet. Én azonban - mondja az Úr - ugyanazzal a kézzel ölök, s ugyanazzal támasztok föl, s amikor sebet ejtek, magával a sebbel gyógyítok is. Én vagyok az igen és a nem, én vagyok az élet és a halál, én vagyok a megsemmisülés és az állandóság, mondja az Úr. Mindez egyszerre vagyok. Hogyan akarjátok tehát elválasztani egymástól tulajdonságaimat? Nekem nincsenek tulajdonságaim!

Ilyesmit mondott Mósze nagy áhítattal, s mindnyájan csudálták a válogatott ellentétek egyensúlyát, a vakmerő ellentmondások harmóniáját. Mikor fölmutatta botját, s megmagyarázta, hogy minden elképzelhető ellentét s az ellentétek minden ellentéte tökéletes egységben mutatkozik a Név jeleiben, már nem tudták, hol vannak, s mennyi idő telt el. Moccanás nélkül ültek az egyre sűrűbb homályban, hallgattak, csupán mámorosan sóhajtottak néha. Már fölkelt a fogyatkozó Hold, mikor Mósze elhallgatott, s mintegy révületből ébredve, így szólt:

- Menjetek most, és tanítsátok a népet mindarra, amire engem tanít az Úr ismerete, s amire én tanítalak titeket. A nép azonban nem érti meg az élet és halál, fehér és fekete, világos és sötét, igen és nem azonosságát az Örökkévalóban, annyit mondjatok hát, amennyit ki-ki megért. Nektek azonban innotok kell a forrásból, s meg kell itatnotok a szomjazókat mindennap. Vagy megküzdötök tehát a lehetetlennel, vagy nem lesztek Isten méltó népe. Úgy kell hinnetek a lehetetlenben, ahogy ez az asszony hisz a sziklából fakadó vízben. Hinnetek kell a lehetetlen valóságában, mert a lehetetlen maga az Isten. Most hagyjatok magamra.

Mielőtt némán szétoszlottak volna, Jehósuah így szólt:

- Mester, a nép azonban áldozni kíván. Addig is, amíg megérti az érthetetlent, amíg hinni nem tud a lehetetlen valóságában, s hogy csakugyan a soha nem változó Kősziklából fakad az éltető forrás kinek-kinek a maga hite szerint, áldozni akar, s kétségbeesik, ha nem áldozhat. Gyengítsük-e erőit a megpróbáltatások között?

Jehósuahnak nem kellett soká magyaráznia, Mósze megértette. Türelmesen figyelte a fekete szempár ártatlan csillogását a halvány holdfényben, ahogy az apa gyönyörködik fiában. Igen, a nép gondolkozik, hogy adnia kell Istennek, adnia a magáéból, a válogatottból, a kedvesből, az értékesből, hogy Isten azután megsokasítva adja vissza. Erősíteni kell az Istent táplálékkal, hogy ő is erősíthesse a népet. Rá kell sugároznia gyengéd, odaadó ragaszkodását, hogy sokszoros gyengédséget s oltalmat kapjon vissza Istenétől. Meg kell lágyítania Isten szívét, hogy bosszújával ne sújtsa bűneiért. Ha a nép ezt nem teheti meg, kétségbeesik, meghasonlik, elveszti bátorságát, kiszolgáltatja magát mardosó bűntudatának s megbénul.

De hát hiába, még a válogatott Vének sem láthattak tisztán, hát akkor a tudatlan, anyaghoz tapadó nép?

Mósze töprengett, a férfiak szótlanul álltak körülötte. Mirjam elment már. A táborból egyre nyugtalanítóbb lárma hangzott. Mindnyájan zendüléstől tartottak, ha nem sikerül lecsillapítani a zavaros követeléseket.

- Hirdessék ki, hogy minden törzs, minden nemzetség s minden család egy-egy bárányt vagy gödölyét, egy kenyeret, egy mérték bort áldozzon az Örökkévaló oltárán a mindig égő tűzön. Aharon testvérem, te mutasd be az áldozatot az egész nép bűneiért. Siess hát, a Hold fölkelt már.

Csüggesztő látvány volt, ahogy a Vének arca fölragyogott, s mindnyájan megkönnyebbülten sóhajtottak. Amint ugyanis Mósze magyarázatai elmúltak, ismét betört közéjük a világ ezer hangja, követelődzése, félelme, fenyegetése. A tábor zúgását eddig nem hallották, most annál szorongatóbb lett. Hát hogy is térhettek volna vissza szinte üres kézzel? A volt földművesek, szőlősgazdák, pásztorok, mesteremberek, kényszermunkások, a tudatlan asszonyok, a vad fiatalok hogy is elégedhettek volna meg élet és halál, igen és nem, fehér és fekete, fény és sötétség, lét és nemlét egyensúlyával, az érthetetlen Istennel, a mozdulatlan Kőszállal? Ők áldozni akartak. Hát áldozzanak!

Aharon buzgón látott tisztének ellátásához, a Vének már nem morgolódtak, s nem irigykedtek rá. Mósze pedig ott maradt egyedül a kis pálmaligetben, a patak mellett. Már nem véres volt a csörgedező víz, hanem ezüstös a holdfényben. Ezüstösek a pálmák hosszú, bőrszerű levelei is. A csendet csak a víz csörgése törte meg. Mósze mozdulatlanul ült a fűben, bámulta a vizet, hallgatta csacsogását, csörgedezését, locsogását. Az egész világ megtelt ezekkel a folyton fecsegő finom hangokkal, s Mósze figyelni kezdett különös szavaira.

- Lásd, Uram, ezt csinálják a te prófétádból - mondták az apró vízfodrok panaszosan. - Sanyarúságuk nagyobb, mint a lelkük. Ha követni akarom szavadat, hogy őket tehozzád vezessem, gyilkosságra vezetem őket.

A locsogó-fecsegő vízfodrok kedvesen csilingeltek tovább:

- Ők aszerint cselekszenek, amilyenek, én pedig aszerint, amilyen én vagyok. Ha megnyitom nekik az én forrásaimat, ők vizet követelnek, s ha megismertetem velük igazi valómat, kenyeret kívánnak tőlem. Majd hullatok nekik igazi kenyeret a Harmadik Égből, de mit tesznek akkor? Íme, a világ népei csodálkozva mondják: Isten mennyei ajándékban részesíti népét, ők pedig azt fogják nézni, milyen a liszt, s eláll-e a kenyér, de hogy angyalaim készítették a lisztet, észre sem veszik.

- Meddig fognak kételkedni az Örökkévalóban? - csacsogta, mondikálta a víz hangja tovább. És betöltötte az egész világot. - Ó, jaj, Isten, Te örömöt készítesz nekik, s ők semmibe sem veszik! Hogyan végzik el hát a törvény munkáit? Hogyan érkeznek el az Ígéret Földjére? És az eljövendő világba? Hogyan munkálják akkor a világ minden népének üdvösségét?

- Ha az ember visszaesik embervoltába, én elfordulok tőle...

- Ne fordulj el, ne fordulj el! - csengtek a vízfodrok könyörgő hangon. S ugyanakkor Mósze behunyta a szemét, mert két nehéz könnycsepp buggyant ki belőle, gördült végig mozdulatlan arcán, nyíratlan szakállán. Önmaga előtt is titkolni akarta könnyeit, ezért hunyta be a szemét.

Ebben a pillanatban már csak a víz csörgését hallotta ismét, ahogy a lassan folydogáló csermely szokott csörgedezni a tiszta kavicsokon a magány csendjében. A szavak elvegyültek a vízfodrok zajában. A fájdalmas vitázás megszűnt. Mósze ismét körülnézett, látta a pálmák karcsú, fekete törzseit, a mozdulatlan, ezüstös leveleket s a halvány Holdat a tájék fölött. Hallotta a tábor zúgását is. De most nem hasonlított a darazsak dühös, türelmetlen zúgásához, inkább a vidám méhekéhez. Tudta, hogy Aharon lévita rokonaival most mutatja be a megengedett áldozatot az egész nép nevében, s minden törzs, minden nemzetség feje hibátlan bárányt, gödölyét vezet a közös tűzhöz. Valóban, a fényesség elsötétült, majd annál nagyobb erővel csapott föl az Égre.

Nekik áldozat kellett. Olyanok voltak, mint a gyermekek. Inkább megölték volna Szabadítójukat, de az áldozás valamilyen módjához ragaszkodtak. Mósze csak azzal vigasztalódott, hogy nem bálványaik előtt áldoznak, hanem a közös nagy tűznél, s annak az Örökkévalónak, akit elfogadtak ugyan, de megérteni nem tudnak.

Másnap hajnalban, mialatt Mósze reggeli imádságát végezte a táboron kívül, s Aharon új áldozatot mutatott be, a nép megnyugodott, bizakodását visszanyerte, kész volt nekivágni az útnak zúgolódás nélkül. Hor az áldozat után meg is fúvatta a kürtöket, s a tábor fölszedelőzködött. Nagy sürgés-forgás támadt, a pihent ökrök nyakába jármot tettek, a szamarakat, tevéket fölmálházták, az asszonyok szekerekre ültették gyermekeiket, a lányok vidáman énekeltek. És az egész nép a Hor által megszabott rendben elindult a tenger mentén Dél felé.

Hor azonban nem volt olyan vidám, mint a nép. Komoran faroltatta szamarát Mószéé mellé, s dühösen kifakadt:

- Ha nénéd csodálatosképpen oda nem siet tegnap este, megköveztek, agyonvertek volna! És én nem őriztettelek, hiszen gondolhattam-e, hogy éppen a legbölcsebbek, a nép Vénei vetemednek ilyen aljasságra. Hoj, átkozottak, gyalázatosak, hazugok! Ezekkel akarod te Istenhez vezetni a népet?

Mósze csak megrázta a fejét, s nem szólt. Hor azonban eléggé ismerte már, hogy tudja, mit gondol. El is találta.

- Persze, úgy véled, tökéletes biztonságban vagy. Amíg küldetésedet be nem végezted, nem ölhetnek meg. Eléggé erősnek is érzed magad, hogy lesújts nem egy csapat öregemberre, hanem ötször annyi ifjúra. Vagy csak fölemeled botodat, s holtan esnek össze előtted. Én azonban ismerem a gonoszságot, herceg, s tudom, olyan nagy az, hogy téged is el tud pusztítani. Mert ha Isten ezt a fölgerjedő gonoszságot látja, így vélekedik: kezükbe adom szolgámat, Mószét, öljék meg, s lássák, hogy vesznek el nélküle! Nem érdemli meg ez a nép, hogy törődjem vele, eltaszítom hát magamtól, kóboroljon ezután, nem érdemel mást. És te, testvérem, abban a pillanatban meghalsz. Igaz, hogy Isten magához ölel, megcsókol, megvigasztal, s azt mondja: hűséges szolgám voltál mindvégig, nem tántorodtál el tőlem, inkább a halált választottad... De itt marad a nép! S mihez kezdjünk akkor nélküled?

- Ne zúgolódj, testvérem - intette Mósze csendesen. - Olyanok ők, mint a gyermekek. Ragaszkodnak játékaikhoz. Megengedtem nekik, hogy még játsszanak egy ideig. De elkövetkezik a pillanat, amikor mindentől el kell szakadniok, s mindenestül oda kell adni magukat az Örökkévalónak. Addig vezessük úgy, ahogy lehet. Engedjünk itt-ott, amíg aztán egyszer csak nem engedhetünk tovább. Ne feledd el, hogy még nagyon is a régi életüket élik, a régi terheket hurcolják. Majd fokonként megszabadulnak tőlük.

Valóban, nem is lehetett kívánni, hogy egyik napról a másikra elfeledjék múltjukat. Nagy lépést tettek máris. Mósze a reggeli fényben ismét bizakodó volt. Szeme büszkén tekintett végig a vonuló seregen, a bátran haladó szekerek, szamarak, tevék, gyalogosok ezrein, füle boldogan itta be az óriási tömeg vidám hangjait.

A nép napról napra erősödött. Sorra csatlakoztak hozzá a pusztából szivárgó, csoportokban gyülekező, türelmesen várakozó népek. Gyalog, tevén, szamáron tódultak a testvérek hatalmas táborához, mint a patakok, folytak bele az óriási népfolyamba a boldog találkozás mámorával. Harsányan rikoltoztak, istenük nevét kiáltozták, magasra dobálták s el-elkapdosták botjukat, lándzsájukat, kardjukat, fehér fogsoruk villogott, szemük égett, vad rikoltásuk fölverte a pusztaságot. Fellegekben szállt a fölkavart homok, mint a füst, olyan volt a tájék, mintha vad csata folynék körös-körül. Vidám, ujjongó csata volt, az ellenfelek kacagtak, összeölelkeztek, összecsókolóztak, egybevegyültek. A jövevények fejei Uszirszafit, a legendás hírű vezért keresték, leborultak előtte, lábához rakták ajándékaikat.

Mósze Aharon meg Hor társaságában testőrei között fogadta őket.

Ünnepélyesen csatlakoztak az új istenhez, megfogadták, hogy elhagyják a régit, bálványaikat összetörték, a közös tűzbe vetették, majd együtt áldoztak valamennyien, s ezzel elszakadhatatlan részévé váltak Jahveh népének.

Mósze ezekben a napokban alig látta anyját, nénjét. Egy-egy pillanatra fordult csak meg náluk, érdeklődött hogylétük iránt, s már ment is, hívták, intézkednie kellett. A csatlakozók többé-kevésbé rokonnépek voltak, egymás nyelvét mégis nehezen értették, s voltak különös törvényeik, szokásaik is, amik nem egyeztek a góseniakkal. Hogy a viták súrlódássá, majd véres összeütközéssé ne fajuljanak, Mószénak kellett igazságot tennie. Amilyen vadul tudtak lelkesedni és örvendezni, olyan vadul kaptak fegyverre is. A pusztai élet örökös gyanakvásra nevelte őket, fegyverük mindig kéznél volt, gyorsan kaptak hozzá. Vezetőik, sejkjeik hiába tettek ünnepélyes fogadalmat, hiába esküdtek, hiába ettek kenyeret, ittak bort Mószéval és társaival, egy-egy törzs, család könnyen túltehette magát adott szón, akár eskün is, mégpedig semmiségért. Vélt sérelmekért, mellőztetésért, egy gúnyos vagy gúnyosnak tetsző szóért is. Mindig résen kellett hát lenni, törvényeiket tiszteletben kellett tartani, addig okvetlenül, amíg Isten az ő végleges törvényeit tudtukra nem adja, s a Szövetség mindenkire egyaránt érvényessé nem lesz. A legnagyobb gond tehát a régiek meg az újak békés együtt tartása volt.

A góseniek között szép számmal akadtak olyanok, akik idegenkedve, fitymálva nézték új testvéreiket. Irigykedtek is rájuk, mert hát mi jogon csatlakoznak ők is az Örökkévaló kedves népéhez, s részesednek a várható jótéteményekben. Mit szenvedtek ők? Tűrték-e az egyiptomi felügyelők, rendőrök gyötréseit, roskadoztak-e kényszermunkában, verejtékük összevegyült-e az agyaggal, amiből ők és apáik téglát vetettek a gonosz király építkezéseinél? Elrabolták-e elsőszülött fiaikat, hogy idegen istenek számára neveljenek belőlük papokat, tisztviselőket? Hurcoltak-e közülük egész családokat bányába? Csattogott-e hátukon a korbács? Mivel érdemelték meg hát mégis, hogy Isten népéhez csatlakozzanak, egyenlők legyenek a kivonulás hőseivel?

Idegenkedtek a ruhájuktól, a szokásaiktól, a beszédüktől, szaguktól. Féltek is tőlük, vad barbároknak tartották őket. Nem bíztak bennük. Szóbeszéd keringett az esti tábortüzeknél, ez is, az is mondogatta, hogy a pusztaiak le akarják őket öldösni, ki akarják rabolni. A férfiak féltették feleségüket, a szüzek érintetlenségüket, hiszen mindenki tudja, milyen szívesen rabolnak nőket, erőszakoskodnak velük.

A góseniek gyanakvását elsősorban Korach meg Dathan élesztgették. Korach ugyanis csalódott. Mindeddig nem sikerült bizalmas tanácskozást tartania Mószéval, elébe tárnia terveit, fölajánlania szolgálatait és vagyonát. Majd holnap, majd holnap - ezt a választ kapta Hortól is, Aharontól is, valahányszor sürgette a találkozást. Mószét meglátogatta ugyan egy alkalommal, de ez csak udvariassági forma volt, előkészítője a fontos megbeszélésnek, ahogy Egyiptomban nevelkedett úriemberekhez illik. A tisztelgő látogatás nem sikerült úgy, ahogy kellett volna, minduntalan zavarták őket, hol ez, hol az jött, végül el is hívták Mószét. Korach ezt a megalázó bánásmódot nem tűrte volna el Egyiptomban, de hát itt nyelnie kellett, sőt annál nyájasabb ábrázatot mutatnia, mennél többet nyelt. Reménykedett a hamaros megbeszélésekben. Hiszen lehetetlen, hogy Mósze, aki "mégis" Egyiptomban, sőt a királyi udvarban nevelkedett, ne kapjon olyan férfiún, amilyen ő, ne becsülje kincseit csakúgy, mint politikai tapasztalatait? Ámde - sajna - látnia kellett, hogy Mósze körül afféle "klikk" alakult máris. Aharon, Hor meg a többiek, a Léviek kisajátították Mószét, s a maguk hatalmi tervei érdekében "hasznosítják". Ravaszul kieszelték ezt már jókor: Aharon és lévitái a vallási életet kaparintották a kezükbe, Hor pedig, az áruló katonatiszt mint a herceg régi bajtársa fegyveres erőt szervezett, karddal uralkodik a népen. Nincs más hátra, meg kell őket vesztegetni.

Most ezt a tervet vitatta meg naponta a családjával, de ugyanannyi bosszúság közepette, akár a héberekhez való csatlakozás ügyét. Felesége teljesen közönyös volt, azt is lehetne mondani: életunt. Lánya, Nefer-nefer, a Szépek-szépe abbahagyta már őrült tiltakozását, de ki sem mozdult a fényes sátorból, amit Korach a pusztai vándorlásra hozott. Csak ült, ült tétlenül puha vánkosain, mogorván, mint egy vadmacska, ruhájával, hajával, ékszereivel annyit sem törődött, mint eddig. Ha megszólalt, nyekergő, kapkodó szavakkal vádolta atyját, anyját, bátyját, még Egyiptomban maradt nénjét is, ők okozták ugyanis ezt a kibírhatatlan, ezt a szörnyűséges, ezt az utálatos állapotot. Éjjel ágya sarkában kuporgott állig magára húzott takarók alatt, s erkölcstelen támadástól rettegett, aminek ártatlansága áldozatul fog esni. Nappal meg aludt, vagy félig alvó állapotban lődörgött. De hát ezek nők voltak, Korach túltette magát rajtuk. A fia azonban, Meti végképpen elkeserítette. Beállt Hor fegyveresei közé, mint monda: hadd vegyék valami hasznát vadászatokon, versenyeken, birkózásokban szerzett fegyverforgató tudományának, erre van most leginkább szükség. Szerzett egy valódi arab kardot, azzal büszkélkedett. Atyja szamarai közül kiválasztott egy erős szürke líbiai állatot, azon nyargalászott, odahaza alig látták. Atyja terveivel mit sem törődött, gúnyosan mondogatta, csak cipelje kincseit végig az egész Szinájon, vonuljon be velük az Ígéret Földjére, vagy ossza szét, neki mindegy. Úgy viselkedett csakugyan, mint egy született barbár. Nyers szokásokat vett föl, például nem várta meg, amíg az udvarmester ünnepélyesen asztalra helyezi az ételt, hanem beletúrt, evett, aztán elment. Mikor az egyik szolga a gyönyörű parókát a fejére akarta helyezni, Meti kitépte a kezéből, fejéhez vágta, s megparancsolta, hogy efféle ostobasággal ne zavarja többé. Majd olyan vad hahotában tört ki, úgy csapkodta térdét, úgy görnyedezett, hogy atyja azt hitte, megőrült. Lábbal taposta egy igazi előkelő egyiptomi ház legszebb szokásait. Elvadult. Szegény Korach mit kezdhetett hát ilyen családdal? Megint magára hagyták, s éppen azok, akiknek boldogságáért egész életében éjt nappallá téve fáradozott.

Voltak azért szövetségesei a táborban. Így Dathan, Abiram meg egy férfi: On, Péleth fia. Korach kénytelen volt rájuk alapítani terveit. Dathan afféle ügynöke, emisszáriusa, jobb keze, mindenese volt. Isten tudja, miért. Félelemből csatlakozott a kivonuló héberekhez, felesége, Selomith sem volt hajlandó Gósenben maradni. Másfelől azonban folyton zúgolódott, fitymálkodott, bizalmatlankodott. Hát pedig igazán megbékélhetett volna már! Selomith, efelől bizonyos volt, nem esett áldozatul a felügyelő erőszakosságának. Azóta három fiút is szült, s mind a három erősen hasonlított az elsőhöz. Dathan igyekezett úgy szeretni első fiát, mint a többi hármat.

Abiram, a Vének egyike okos, előrelátó, óvatos öregember volt, Korach éppen ezért becsülte. On a Léviek közé tartozott, már Gósenben az oltár körül szolgált. S Korach mindig nagyra becsülte a papféle embereket, mert az Isten orcája előtt lengetik füstölőjüket, afféle közbenjárók az emberek és Isten között, bizalmasai istennek-istennőnek, jó tehát barátságban lenni velük.

Így hát Korach helyzete kényelmetlen volt ugyan, de nem reménytelen. Tudta, csak várnia kell, minden üzlet megérik. Az igazán jó üzlet magától hull az ember ölébe, mint a gyümölcs. Várni kell hát, s Korach tudott várni. Csak az esett nehezére, hogy Mósze és társai nem fogadták kitörő lelkesedéssel, ahogy remélte s megkívánta. A díszebéd s a díszebédek sorozata, amivel a Szabadítót, Aharont, Hort el akarta kápráztatni, napról napra halasztódott. Így meg kellett elégednie Abiram, Dathan meg On s némely más jelentéktelenebb férfiak gyakori vendégelésével. "Ilyen emberek után futsz? - fitymálkodott a felesége, Olla. - Te, aki csaknem naponta a király asztalánál ettél? A király kocsijában ültél? Szép kis fölemelkedés!" Korach kitátotta széles száját, bosszankodva rázta a fejét, kezével végigsimogatta olcsó övét, amiben legértékesebb drágaköveit tartotta, s amit éppen ezért éjszakára sem oldott le. Arckifejezése azt mondta: "Hoj, hát ilyen méltatlan állapotok közt mit tehetnék mást? Mindent elölről kell kezdeni, úgy látszik, de csak várj..."

S mert nem tudott elfoglaltság nélkül élni, személyesen ügyelt a sátrak szétbontásánál, a szekerek, állatok megrakásánál, dirigálta szolgáit, futkosott, számon tartott, lajstromokat vezetett, intézkedett, parancsolgatott. És korholta feleségét, fiát, lányát, mert nem törődnek semmivel. Ha egy-egy újabb nép vagy csoport csatlakozott a táborhoz, izgatottan loholt, jelen akart lenni fogadásuknál, az eskütételnél. Mintha nélküle nem történhetnék semmi. Fontosnak érezte, hogy lássák.

Beleszólt a tábor életébe is. Véleményeket hangoztatott, okos tanácsokat adott. Foglalkoztatni akarta a népet. Borzasztó volt számára, hogy ilyen rengeteg ember semmiféle hasznos munkát nem végez. Napok, hetek múlnak, mennyi vásznat lehetne ezalatt szőni, mennyi sarut, övet, nyerget készíteni, mennyi csatornát ásni, téglát vetni, házat építeni, földet megművelni... S ez a sok-sok dolgos kéz tétlen. Fájt, elviselhetetlenül fájt ez Korachnak, a szorgalom példaképének. Óriási gondolat született meg agyában, el is mondta mindenkinek, terjesztette, népszerűsítette, kiszínezte, s adandó alkalommal meg akarta nyerni a számára Mószét is. Mi volt ez a nagyszerű gondolat? Az, hogy meg kell szállni a bányákat, holmi államfélét szervezni, újra kezdeni a réz, a malachit, a zafír meg más értékes kövek fejtését, eladni a világ minden tájára, s jól meggazdagodván, a Szinájt megtenni egy hatalmas szövetséges állam magjává. Néhány év múltán ez az erős, gazdag államszövetség aztán visszafordulhatna Egyiptom felé, meghódíthatná előbb a Deltát, majd az egész Nílus-völgyet, s uralkodnék az egész világon. Hiszen sok ezer bányász bizonyosan éppen úgy nem dolgozik semmit, mint ez a vonuló tábor. Munkaviszonyaik megjavításával s némi erőszakkal ismét föld alá lehetne küldeni őket. A népből is sok-sok ezer használható férfit. Soha nem sejtett virágzás indulna ebből. Persze, ő is ismerte Mósze parancsát: "Aki a mélyben van, szálljon föl, aki fönt van, ne szálljon le!" Ám ez a parancs jó volt akkor, de nem jó ezután. A népet kényszeríteni kell a hasznos munkára a saját érdekében. Ha Mósze parancsa örök időre szólna, megszűnnék minden bányászat. S az emberiség elveszítene sok olyan értéket, ami nélkül az élet lehetetlen. Erről is tanácskozni akart Mószéval, de hát nem adódott rá alkalom.

Eközben Sur földjére érkeztek. Másképpen a Kígyók Földjének is nevezték. Nem mintha itt ezerszám hemzsegtek volna a kígyók. Kígyó itt is éppen annyi volt, mint másutt, semmivel sem több vagy kevesebb, s éppen olyanok, mint mindenütt. Számukat éppenséggel nem lehetett volna a békákéhoz hasonlítani, amik oly mérhetetlen tömegben lepték el Egyiptomot a zöld meg a vörös áradat idején. Nem csúsztak be a sátrakba, nem bújtak az ágyakba, nem másztak be az alvó csecsemők száján, s ha az ember történetesen rájuk nem lépett, közéjük nem ült óvatlanul, nem is martak. A Kígyók Földje a környéken legeltető kenita arabok istenétől kapta a nevét. Istenüket ők is Jának nevezték, mint annyian mások, de kígyó alakban ábrázolták. Rézből öntötték ki, ágas fára szögezték, lépten-nyomon fölállították, amerre jártak: oázisokban, forrásoknál, dombokon, szakadékok szélén. Sőt szerették magát az élő kígyót is karóra szögezni. Ősi jelkép volt a kígyó. Évről évre való vedlése az ember újjászületését ábrázolta. Csúszó-mászó volta az anyaghoz való kötöttséget. Okossága - hiszen a kígyó zeneértő, sípszóra táncol is - a rejtett isteni tudást, a titkos tudományokat, a láthatatlan világ ismeretét példázta. Sok-sok nép hitt a Kígyóban, az isteni értelem állatában, akár a sárkány három vagy hét fejének emberfeletti tudásában is. A világ rejtett számainak ismeretét is neki tulajdonították. Tény, hogy a keniták imádták a kígyót, nem verték agyon. Mint szent állatot, mint Já képmását felszögezték, rézből öntött képe előtt áldozatokat mutattak be. Leggyakoribb varázslatuk az volt, hogy botjukat a földre vetve kígyóvá változtatták, parancsolgattak neki, majd farkánál fogva fölemelve ismét bottá változtatták vissza. Ehhez a bűvészmutatványhoz természetesen Já titkos számainak ismerete volt szükséges, és aki meg tudta tenni, bebizonyította, hogy az ismereteknek birtokában van.

Amint Mósze és népe Sur pusztáira érkezett, a keniták vezetői ünnepélyesen elébe járultak, lábához tették gazdag ajándékaikat, s megfogadták, hogy engedelmeskedni fognak neki és Istenének. Minden éppen úgy rendben lett volna, mint az eddig csatlakozottak esetében. Uszirszafi kijelölte táborhelyüket, megáldotta őket az Örökkévaló nevében, megszabta, hogy a közös áldozathoz mivel járuljanak hozzá, s a szövetséget megkötötték. A kenita előkelőségek elégedetten tértek vissza népükhöz, s a nép elfoglalta helyét a törzsek között. Fölvonultak a tevék, a szamarak. Az asszonyok serényen sátorveréshez láttak, a férfiak ismerkedtek, barátkoztak, közösen ettek kenyeret, sót, ittak egy-egy korty bort, a gyermekek összevegyültek...

Igen ám, de amint a tábort elkészítették, felállították rézzel öntött hatalmas kígyójukat is a tábor közepén, kövekből oltárt hordtak össze, s amint bealkonyodott, tüzet gerjesztettek az oltáron, tinót öltek, s a Kígyónak áldozatot mutattak be hangos imádsággal, énekszóval, tánccal. Végül az oltáron megsütött húsból valamennyien közösen ettek.

Ezt az első alkalommal Uszirszafi eltűrte ugyan, de áldozat végeztével nyomban a kenita táborba sietett Aharon, Hor, vagy száz fegyveres férfi társaságában, s kihirdette a Vének előtt az Úr parancsolatát: össze kell törni a rézkígyót, a közös tűzben be kell olvasztani, továbbá ezután soha, soha nem szabad botot kígyóvá, kígyót bottá varázsolni.

Hogy a keniták miképpen fogadták ezt a szigorú, szentségtörő parancsot, elképzelhető. Já titkos számainak ismerete magas fokon állott náluk, ebben rejlett igazi erejük. Ismeretébe gondosan beavattak minden rátermett, alkalmas, kiváló képességekkel rendelkező férfiút. Istenük képe, a szent Kígyó időtlen idők óta érinthetetlen volt. Egyetlen igaz és lehetséges ábrázolása az Égi Kígyónak, aki a látható világot hatalmas számaival fölépítette, s akinek gyermeke minden értelemmel bíró ember. Kígyóvarázslataik és bűvöléseik félelmet, hódolatot keltettek a népek között. A kenita inkább meghalt, de kígyót nem ölt, főként pedig nem evett volna. Kígyóbálványának elpusztítása tehát egyet jelentett Já titkos tudományától, a világteremtő Isten atyaságától való elszakadással. Az élet és a lét alapjainak megtagadásával.

Elsápadtak, megdermedtek. Aztán nagy csend lett. A hosszú csendet csak egy szó törte meg. Valamennyien, akik ott álltak Mósze és társai előtt, egyszerre mondták:

- Soha!

- Akkor hát megtagadjátok a szövetséget, megszegitek a fogadalmat, az esküt? - kérdezte Mósze félelmesen.

- Nem tagadjuk meg a szövetséget, nem törjük meg a fogadalmat, nem szegjük meg az esküt - mondta a legtekintélyesebb Vén, az egész nép feje nyugodtan. - Csupán szembeszegülünk parancsodnak, Uszirszafi, s inkább mind meghalunk, de a Kígyót nem pusztítjuk el.

Ez egyenes beszéd volt. Egyenes és félelmes. Kétség nem fért hozzá, hogy a Vén az egész nép nevében mondta, amit mondott, s valóban inkább megöletik magukat az utolsó kisdedig, de szavukat állják.

Mósze ezt ugyanúgy tudta, mint Aharon vagy Hor, s arcuk elkomorodott. A fegyveresek szorosan köréjük zárkóztak, hallgattak ők is. Ki láthatott a szívükbe? Hátha a Kígyó iránt érzett tiszteletük olyan nagy, hogy megtagadják az engedelmességet, sőt a Szabadító ellen fordulnak, megölik társaival együtt? Ne feledjük ám, hogy őket nem kellett felszabadítaniok, ők nem éltek a Szolgaság Házában, rajtuk akkor sem uralkodtak az egyiptomiak, mikor még nekik hódolt az egész világ, mert megfizették ugyan az adót úgy-ahogy, de minden kényelmetlenség alól kibújtak. Rajtuk csak Já uralkodott eddig s a Kígyó. Ha csatlakoztak a Szabadítóhoz és Istenéhez, a maguk szabad akaratából tették. Elismerték az Örökkévalót, de nem hagyták Jájukat. Ki tudja, nem értik-e meg ezt túlon-túl Hor katonái is? Hiszen ugyanolyan fiai a pusztának, mint a keniták.

Aharon ebben a forró pillanatban a nyakas lázadók értelméhez folyamodott. Előrelépett, s szépen zengő hangon így szólt:

- Tiszteletre méltó férfiak, bölcs Vének! Látjátok, minden nép és minden törzs kioltotta oltárai tüzét, összetörte, elégette isteneit. Mert tudván tudja, hogy az Örökkévaló egy, s kívüle nincs más isten. Azt is megértették mindnyájan, hogy bálványaik mind tehetetlen bábok, sem felöltözni, sem levetkezni nem tudnak a maguk erejéből, még a port, a légyköpést sem tudják arcukról letörölni. Hiszen azok az istenek, bár drága bíborruhát, aranyláncot, ékkövet aggattak rájuk, még lépni sem tudtak, vinni kellett őket, akár az egyiptomi istenek, istennők seregét is a körmeneteken! Mit akartok hát a ti Kígyótokkal? Vajon ennek a rézből formált állatnak a fejében csakugyan ott székel az isteni tudomány? Ismeri ő az isteni számok titkát? Vagy, akár a földön csúszó kígyók tudnak valamit arról, hogy az egy az Isten, a kettő az anyag, a három a láthatatlan erők, a négy a világ, s együtt valamennyi az egész Világegyetem száma, vagyis tíz? Nosza, kérdezzétek meg Kígyótokat vagy akár valamely eleven kígyót, mit tud erről. De nem folytatom tovább. Ennyi is elegendő, hogy bölcsen megértsétek az igazságot. Ne vonakodjatok hát, vegyétek le a Kígyót, törjétek össze, vessétek a közös tűzbe, oltsátok ki oltárának lángját, áldozatait szüntessétek meg. Így emésztődik meg minden, ami véges és hamis az Örökkévaló tüzében, férfiak!

De hány megcáfolhatatlan érv hangzott el addig is, azóta is a világban eredmény nélkül! Já kígyójának imádói sem voltak hajlandók gondolkozni, bár az isteni értelem fiainak vallották magukat. Hanem ismét fölhangzott a tiltakozó "soha!", még ércesebben, még elszántabban, mint az imént, sőt most már dühösen.

Ebben a pillanatban vetett lángot az első igazi, pusztító lázadás Mósze táborában, s mintegy háromezer ember esett áldozatul.

Mósze ugyanis nem tehetett mást, mint megismételte az Örökkévaló parancsát: pusztítsátok el a Kígyót, oltsátok ki oltárainak tüzét, áldozatot csak az Örökkévaló tüzénél mutassatok be. Ők meg konokul ragaszkodtak istenük otromba képéhez. Hor tehát elrendelte, hogy a fegyveresek erőszakkal tépjék le, törjék össze a Kígyót. A kenita férfiak erre körülállták bálványukat, kardot vontak, pajzsukon dörömböltek, s elkiáltották félelmes harci kiáltásukat: Já! Já! Já! A keniták táborában azonnal félelmes zúgás, kavargás támadt. Aki csak a karját mozdíthatta, fegyveréhez kapott, s rohant a tábor közepe felé, útközben rángatva karjára a pajzs szíjhurkait, csetelve-botolva kötötte meg saruját, csatolta föl övét. Mindenki ordított, mindenki teljes erővel döngette pajzsát. Egy pillanat alatt érvénybe léptek a hadiállapot törvényei és szokásai: az asszonyok meg a gyermekek a sátrak lebontásához láttak, az állatokat fölmálházták, a tüzeket kioltották, mindnyájan egy csoportba verődtek, ha menekülni kell, indulhassanak. Még nem tudták, mi történt, de váratlan támadásokban eddig is volt részük elégszer. Csak azt nem értették, miért történik mindez alkonyatkor, mikor már-már fölragyogott a Béke csillaga, a tisztességes, Istenben hivő nép ilyenkor nem kezd harcot.

Hor katonáinak le kellett volna dönteniök, össze kellett volna törniök az ágas fára szögezett kígyót, s a közös tűzbe hurcolniok. Ámde csak egy részük vállalkozott a föladat végrehajtására. Más részük azonban félrevonult, elsomfordált, cserbenhagyta parancsnokát s a Szabadítót. Persze, könnyen vitézkedtek, amíg góseni bálványok elpusztításáról volt szó. De most a tisztelt keniták Kígyójával kellett volna elbánniok, s ezt már nem tették szívesen.

A héberek táborából is rohanvást érkeztek az elszánt fegyveres férfiak, amint híre futamodott, hogy veszélyben a Szabadító, föllázadt az erős kenita nép. Ők is vadul verték pajzsukat, üvöltötték csatakiáltásukat, forgatták kardjukat, bunkójukat, szekercéjüket. Valójában vártak is effélét. Íme, a pusztai népek levetették álarcukat, meg akarják ölni Mószét, Aharont, Hort, majd a héberek Véneit, uralmuk alá akarják hajtani a góseni törzseket meg a hozzájuk csatlakozott gyengébb népeket, s a Kígyót akarják tenni egyetlen istenné fölöttük. Hát pedig nem azért vonultak ki Egyiptomból, hogy most egy barbár nép szolgaságába görnyedjenek!

- Uszirszafi! Uszirszafi! - üvöltötték, hogy bátorítsák vezérüket, s hírül adják jövetelüket.

Ezután már senki sem ismerhette volna ki magát az eseményekben. Egyre új meg új elvadult fegyveres férfi vetette magát a küzdelembe, ahol a legsűrűbb volt. Csattogtak a kardok, zuhogtak a bunkók, suhogtak a szekercék. Ordítozás, átok, imádság, röhögés és hörgés, döngő pajzsok, beszakadó koponyák recsegése, dobogó lábak, ropogó izmok zűrzavara árasztotta el az egész tábort, mint lobogó, pattogó tűzvész. Az összeverődött asszonyok esztelen rikoltásai egyre vadabb harcra tüzelték a férfiakat. A gyermekek sírtak, a tehetetlen öregek imádkoztak. Nevek hangzottak a lármában, amiket nem hallott senki. Parancsok, amikkel senki sem törődött.

Mósze a harc örvényének kellős közepén állt, botját magasra emelte. Nem szólt, nyugodt volt, arca mozdulatlan. Hor egy csapatot vezetett rohamra, a küzdők elsodorták. Aharon hasztalanul kiabált, könyörgött nyugalomért, eltaszigálták a verekedők, végül azon vette magát észre, hogy megtépett ruhában, kócosan, porosan és ziláltan kimaradt a tumultusból, s egyedül áll egy magános pálma alatt.

Mindez igen gyorsan történt. Aharon azonban rémülten gondolt egy még nagyobb veszélyre: a harc elharapódzik, a csak mostanában csatlakozott népek szintén föllázadnak, a kenitákhoz pártolnak, egyesült erővel támadnak a góseniekre, s akkor vége mindennek. Ebben a tébolyult kavargásban senki sem kérdi, mi történt, miért történt, az értelmen úrrá válik az elvakult szenvedély...

Szerencsére ez nem következett be. Aharon egyszer csak a fiatal Jehósuaht, röviden Jósuaht pillantotta meg, amint a héberek tábora felől a keniták felé futott.

- Rettenetes, mindnyájan elveszünk, vége mindennek! - kiáltotta Aharon kétségbeesve. - Mósze talán már nem is él. A megsemmisített istenek bosszúja ez!

Jósuah lihegve megállt a pálma alatt. Csak a futástól lihegett, izgalom csodálatosképpen nem látszott mindig nyugodt, mindig nyájas, mosolygó, ifjú arcán. Sötét szemének egyetlen, mindent látó pillantásával végigmérte Aharont, tudomásul vette zilált állapotát, de nem hökkent meg tőle.

- Vér, vér folyik, az elmék elborultak - panaszolta Aharon, remegve babrált a szakállában, arcán könny futott végig. - A puszta minden gonosz lelke föltámadt, hogy elpusztítsa Isten művét! Mósze talán már nem is él?

- Oda megyek, s meglátom magam - mondta Jósuah higgadtan.

- Hiszen fegyver sincs nálad! - figyelmeztette Aharon.

Jósuah nevetett. Olyan szép, olyan fiatal és ártatlan volt, mint egy angyal. S máris továbbindult, ahonnét a harci zaj szívszorongató lármája hangzott.

- A mieink nem lázadtak föl? - kiáltotta utána Aharon.

- Nem, nem - integetett megnyugtatólag futtában Jehósuah. - Csak Hor katonáinak egy része tagadta meg a segítséget. Azok is leültek, letették kardjukat, s azt mondják, döntsön az Örökkévaló maga ebben a vitában. Ők nem avatkoznak bele. Félnek!

Szavai már elvesztek a távolban, csak az utolsó, a "félnek" hangzott tisztán.

Aharon nem tudta, mit tegyen. És azt sem, meddig állt ott a fánál. Lelkében nagy zűrzavar uralkodott, hol vissza akart sietni a harc színhelyére, hol a Léviek táborába indult volna, hol meg a családjához. Végre ráeszmélt, hogy a nap lenyugodott már, itt az esti áldozás ideje. Ez eldöntötte kétségeit. Sietve megindult a tábor belseje felé, hogy a közös tűznél bemutassa az áldozatot.

Jósuah pedig a harc színhelyére sietett. Halottakon lépett át, sebesülteken szeretett volna segíteni, de most erre nem volt idő. Angyali ártatlansággal tört át fegyvertelenül az elvakult férfiak csoportjain, könyökével taszigálta félre az ádáz küzdőket, s hogyan, hogyan nem, sikerült egészen Mószéig hatolnia. Megjelenése különös hatással volt a küzdőkre. Amerre elhaladt, lebocsátották kardjukat, bunkójukat, rábámultak, mint egy jelenésre. Szelíd, nyugodt mosolya elképesztette őket. Akik ismerték, elszégyellték magukat, akik pedig nem tudták kicsoda, a szelídségnek és szeretetnek olyan bűvkörébe estek, hogy önkéntelenül meghódoltak előtte.

- Mesterem! Férfiak! - kiáltotta ifjonti, csengő hangon, fölemelte a kezét. - Isten ügyét ne döntsük el karddal! Lám, ott ragyog már a Béke csillaga! - S a Csillagra mutatott. Egyétek meg a békesség kenyerét, sózzátok meg a megértés sójával, igyátok az élet borát!

Szavai, mint olajcseppek a hullámokon, úgy úsztak szét a kavargásban. És lám, a Csillagra való hivatkozás hatott. Fokonként elült az indulatok kavargása, elcsitult az ádáz üvöltözés, a tépett, csapzott, véres férfiak mintha részegségből ébredtek volna, sorra a Csillagra tekintettek, leeresztették fegyverüket, megtörölték lucskos arcukat, köptek, mintha saját tettüket köpték volna le.

Mósze is leeresztette magasra emelt botját, s Jósuahhoz fordult.

- Fiam, jókor hoztad a béke szavát - mondta meghatottan. Megölelte, megcsókolta a fiatal tanítványt. - Áldott legyen az Úr, aki küldött.

Így végződött ez a véres, veszedelmes lázadás. Ebben csak az volt a különös, hogy a keniták egy pillanatig sem akarták megszegni a szövetséget, megtörni az esküt. És mégis mintegy háromezer férfi halt meg az összecsapásban, nem említve a sebesültek megszámlálhatatlan tömegét.

A józan ész felülkerekedvén, a keniták vezetői meg Mósze, Jósuah és Hor a közös tűzhöz mentek, s részt vettek Aharon áldozatán. Majd letelepedtek, s elköltötték a béke vacsoráját: megsózott kenyeret, egy kupa bort. A hatalmas tábor csendes zümmögését fájó szívvel hallgatták, mert a halottakra gondoltak, akiket a kenita tábor jajgatva siratott. A most megindult tanácskozásokon igen fontos kérdéseket kellett eldönteni. Először is azt, hogy el kell-e pusztítani a rézkígyó bálványát, másodszor meg, hogy miképpen lehetne gátat vetni az óhatatlanul meginduló vérbosszú-sorozatoknak. Mert sem a kenita halottak hozzátartozói, sem a megölt góseniaké nem mondtak le a megtorlásról negyed- vagy éppen hetedíziglen. Mósze nyomatékosan hangoztatta az Úr parancsát: "Enyém a bosszú, én mindenkinek megfizetek." S a keniták is megértették, hogy a friss szövetség gyorsan szét fog bomlani, ha a bosszúnak útját nem vágják.

Jósuah azt tanácsolta, ne nyúljanak a Kígyóhoz, viszont a keniták temessék el bosszújukkal együtt halottaikat is, és bízzanak mindent az Örökkévalóra. Mósze nem örvendett a megalkuvásnak, de a békességet mindennél előbbre valónak ítélte. Így a javaslatot elfogadta azzal a fenntartással, hogy ha az Örökkévaló mást kíván, például a Kígyó elpusztítását, akkor azt csalhatatlan módon mindnyájuknak tudtul fogja adni, s többé nem ellenkezik senki. A keniták ebben megnyugodtak. Csupán azt kötötték ki, hogy törvényeik ezután is érvényben maradjanak. Miután olyan végleges törvények még nem voltak, amiket az Örökkévaló az egész népre kötelezőnek jelentett volna ki (eltekintve a minden emberi közösségben egyaránt érvényesülő törvényektől), Mósze ezt a kívánságot elfogadta.

Az ember csodálkozik ezen a kompromisszumon, ha arra gondol, hogy a kenitákkal szemben nagy többségben levő góseniek s rokonaik könnyen kiirthatták volna őket az utolsó emberig, az asszonyokat, gyermekeket szolgáikká tehették vagy kiűzhették volna a pusztaságba. Csakhogy ez nem volt olyan könnyű. Hor katonáinak egy része kivonta magát a harcból, a csatlakozott népek egyike-másika a kenitákhoz állhatott volna, a góseni törzsek közt pedig lángra lobbanhatott volna a féltékenység, a versengés. Hiszen a Jószif-törzsek csak azért tűrték a léviták vezető szerepét az áldozatokon, mert kárpótlásul megvolt az Ohel Moedjük, Já-ládájuk, s ők vitték Jószif csontjait. A harcias Benjámin meg olyan kicsiny volt a többiek között, hogy nem gondolhatott nyílt erőszakosságra. Mósze tekintélye is elnyomta a külön-külön érdekeket. De az általános zűrzavar borzasztó következményeire még csak gondolni is rettentő. Különösen ha Mószét is megölik a csetepatéban.

Tény, hogy a kenita elesettek temetésén ott voltak a góseniek, a góseni halottakén a keniták, ezzel a vérbosszú parazsát sikerült eltaposni. A ledöntött rézkígyót is fölállították újra, hogy "aki rátekint, ne haljon meg, hanem éljen". Meg is maradt évszázadokon át, amíg Józsiás király a deuteronomista mozgalom során össze nem törette.

Korach az elmondott események idején rémülten ült sátrában, s nem tudta, mit kívánjon inkább: Mósze megölését, a keniták győzelmét vagy az ellenkezőjét? Ha Mósze elbukik, talán megnyílik végre az út az ő tervei előtt. Hatalmánál - hiszen királyi kincstáros volt még nemrég, s ez előtt okvetlenül meg kell hajolniok a barbároknak! - s vagyonánál fogva - ez meg fölöttébb tisztelt dolog a világ minden népe s minden embere előtt! - bizonyára őt ismernék el az egész nép fejének. S akkor csodát művelhetne. Ámde korántsem bizonyos, hogy a dolog ekként fordulna, mert az is megeshetik, hogy a barbárok egyszerűen megölnék őt, feleségét s leányát pedig rabszolgává lennék, vagyonát elkoboznák, aztán elszélednének a pusztában nyomtalanul. Korach gyötrődött. Homlokát kiverte a verejték, térde remegett, már csak azért is ülnie kellett. Folyton ócska övét tapogatta, arra gondolván, hogy szükség esetén megszökik, s legértékesebb drágakövei árán új életet kezdhet akár valamelyik foinik kikötővárosban, akár magában Egyiptomban, ha Szekaré meghal. Talán szerencséje lesz, s a cserbenhagyott ostoba, nyegle uralkodót hamarosan megölik.

Felesége, Olla lustán hevert dagadó selyempárnáin, s csak fitymálta Korach gondjait. Leánya pedig, a divatos nevű Nefer-nefer szinte holttá vált a rémülettől. Rekedten zokogott, csapzott haját tépte, s mindegyre fölkapta a fejét, hallgatózott... Most jönnek a barbárok, most ölik meg apját, most erőszakolják meg őt, hogy aztán hajánál fogva vonszolják a porban, s röhögjenek rajta. Rikácsolva vádolta apját, miért hozta ide erőszakkal, ő vissza akar menni Egyiptomba, de nem a Deltába, hanem Thébába. Mikor pedig a fenyegető zaj elült, s a rettentő barbár férfiak nem jöttek, takarójába ásta magát, és fásult egykedvűségbe süllyedt. A fiú meg, az átkozott Meti? Kardot, pajzsot ragadott, hogy Mósze oldalán vérét áldozza egy ügyért, amelynek kimenetele fölöttébb bizonytalan volt. Korach a fiú elé állt, s egész atyai szigorával ordított, Meti azonban megvetőleg elnevette magát, s csak ennyit mondott:

- Jöjj te is velem, szórd szét drágaköveidet, s meglásd, azonnal abbahagyják a küzdelmet.

- Egy hitehagyott egyiptomi fattyúért! Egy gyilkosért! Egy szökevényért! - üvöltötte Korach égnek emelt kézzel. - Egy Istenért, akit nem látott senki! Egy kígyó miatt, amilyent akárki önthet, ha van hozzá reze! Egy országért, ahová senki sem teheti be a lábát! Ne menj! Parancsolom! Megtiltom! Kitagadlak! Várd meg a végét, te ostoba!

De hasztalan! Az átkozott fiú csak hadarintott a karjával s elfutott. Így ültek hárman fényes, gazdag sátrukban, s várták sorsuk beteljesedését. Olyanok voltak, mint három lomha krokodil. Nagy szájuk zihálva szedte a lélegzetet.

Hála Istennek, isteneknek - vagy sajnos? -, a harci zaj elcsitult, létrejött a megegyezés. Mószét nem verték agyon, a kenitákat sem irtották ki, Korach tehát ismét elővette terveit, s elküldte szolgáit, hívják meg Abiramot, Dathant meg Ont, hogy a helyzetet megvitassa velük. És olyan vacsorát készíttetett a számukra, amilyent még őnála sem ettek soha. A lepecsételt királyi borokból saját kezűleg bontott néhány korsót.

Azt valamennyien megállapították, hogy a nehézségek egyre szaporodnak, s Mósze hatalmát sem Hor fegyveresei, sem Aharon s a léviták áldozatai, sem a varázserejű bot nem képesek tartósan biztosítani. Ennek pedig egyedül az az oka, hogy Mósze különös gőgtől elkapatva nem hallgatja meg az ő terveit, mármint Korachét, nem kíváncsi tanácsaira, konokul halad a maga veszedelmes útján. Holott, hát igen... minden józan ember igyekeznék őt, Korachot szövetségesévé tenni, neki korlátlan hatáskört adni, rábízni, építse ki újra terjedelmes kereskedői hálózatát, kösse a héberséghez a foinik városok érdekeltségeit, s így tovább. Micsoda államot lehetne itt teremteni, erős, gazdag államot! S néhány év leforgása után el lehetne bánni a roskadozó Egyiptommal!

Korach terveivel azonban Mósze mit sem törődött. Más gondjai voltak. A nép megindult, s mint a kőgörgeteg mozdította meg s ragadta magával a kóborló pásztornépeket. Így nőve, szaporodva haladt oázistól oázisig, víztől vízig lefelé, Elimtől már kanyarogva, hol szorosan a tenger partján, hol beljebb kerülve a völgyeken, száraz folyómedreken, szakadékok között a fáráni bánya felé. Ezt az óriási tömeget együtt kellett tartania, táplálni, itatni, s mindezek hegyibe a kőgörgeteg részei folyton súrlódtak, ütköztek egymáshoz, korántsem tapadtak össze. Az élelmezés csaknem lehetetlenné vált. Igaz ugyan, hogy voltak barmaik, de azokat nem ölhették le az utolsóig. Az is igaz, hogy a tenger mentén könnyen jutottak halhoz, a nép hazulról is hozott valami élelmet: lisztet, szárított fügét-datolyát, sajtot, hagymát, s a csatlakozók magukkal terelték nyájaikat, tömlőkben hordozták a datolyát, szárított húst, de mi volt az ennyi embernek! Ennyi éhes szájnak, mikor a dolgos kezek ezrei tétlenek voltak. Aztán a jószágot is legeltetni kellett. A világ e legforróbb, legaszályosabb vidékén pedig csak homok, homok meg kő volt, ameddig a szem ellátott, a kisebb-nagyobb oázisok füvét a sok állat hamar lelegelte. A jó reménység s az Úr akarata nem sokáig lakatta jól a mégoly szerényeket sem. Hovatovább előbb az asszonyok, majd a férfiak is egyre dühösebben emlegették Egyiptom húsosfazekait, mert a szolgaságot már elfeledték, csak a bőséges legelők s az ízletes húsételek jártak az eszükben. Nyáluk megcsordult vélt illatukra, a gyermekek rimánkodása elviselhetetlen volt fülüknek. Eleinte még megnyugtathatták a kicsinyeik miatt tépelődő asszonyokat: majd gondoskodik népéről az Úr, majd segít Uszirszafi, majd hamarosan megérkezünk az Ígéret Földjére, s dúskálhatunk minden jóban, amit az Úr készített számunkra... De napok, hetek teltek-múltak, a forróság elviselhetetlenné vált, az éhségtől elgyengült emberek dühe ki-kicsapott, s egyre sűrűbben hangzott a kiáltás:

- Ezért hagytuk ott Gósent? Ezért hoztál ki minket, Uszirszafi? Ezt kaptuk cserébe a szolgaságért? Vissza! Forduljunk vissza! Elég volt!

És köveket ragadtak, hogy agyonkövezzék.

Mósze látta az éhségtől szikrázó szemeket, hallotta a dühös kifakadásokat és vádakat, de rendíthetetlenül csak ezt mondta:

- Nem fordulhattok vissza! Egyiptomba nincs többé út!

Ettől azonban nem laktak jól. Elrendelte hát, hogy szorgalmasan szedjék egy bizonyos növény, a tamariscus mannifera mézgáját, ezt a fehér hópehelyhez hasonló anyagot, amit Egyiptomban gyógyszerül használtak, s némely istentiszteletnél fontos kellékül szolgált. Az egyiptomiak mannunak nevezték, jelzője pedig "het" volt, azaz világos, vagyis fehér. A góseniek alig ismerték, de Mósze annál inkább. És ismerték a Szináj lakói is. Hát ezt a mézgát gyűjtötték, kenyeret, süteményt készítettek belőle. Jobb híján el lehetett rajta éldegélni a szűkös liszt, sajt, gyümölcs mellett. Szerencsére olyan tömegben találták, hogy mindig volt belőle elegendő.

A nép egy kissé lecsillapult.

Bíráskodnia, ítélkeznie is kellett Mószénak mindennap. Alig aludt néhány órát, kora hajnalban kelt, tisztálkodott, elvégezte testgyakorlatait s imádkozott. Mikor anyja vagy nénje elébe tette silány reggelijét: egy darab mannakenyeret, némi datolyát, már ott volt Hor, s beszámolt a tábor állapotáról, a nép hangulatáról, az élelmezésről, a vízellátásról, az egészségi viszonyokról. Mint annak idején a szanáai háborúban, Mósze meg Hor most is szigorú intézkedéseket tett a tisztaság érdekében. Ha víz nem volt elegendő, legalább homokkal, ahogy a sivatagi népek szokták, mindenkinek tetőtől talpig meg kellett tisztálkodnia. A Szinájon csatlakozott népek ezt eddig is megtették. A góseniek azonban idegenkedtek a száraz mosakodás e fajtájától, s bizony keményen rá kellett szorítani őket. "Légy tiszta, légy szent, te az Úr népe vagy!" - hangzott a parancs. És teljesíteni kellett. Ugyancsak a tisztasághoz tartozott a bőrpoklosok, a nemibajosok s a tisztulásos nők elkülönítése is. Ezt nem kellett magyarázni, az egész nép amúgy is megtette. Ám a betegek érthetően igyekeztek kivonni magukat az elkülönítés szomorú állapota alól, s titkolták bajukat. Mósze kihirdette, hogy aki a bőrpoklosság, a nemibetegség jeleit észleli magán, azonnal jelentkezzék Aharonnál vagy a léviták valamelyikénél, hagyja el a tábort, s addig be ne tegye a lábát, amíg meg nem tisztult, mert meghal. Hornak néhány szerencsétlent ki is kellett végeztetnie. Mósze irgalmatlan volt. Kijelentette, hogy aki lélekben nem tiszta, nem lehet tiszta testben sem, állítsa tehát helyre kapcsolatát az Örökkévalóval, hogy meggyógyuljon. Ugyanakkor, mint orvos, gyógyító módszereket is rendelt. Mindezekről az ügyekről Hor reggelente gondos jelentést tett Mószénak.

Azután a bíráskodás ideje következett. Valamely nagy fa vagy kőszál árnyékában sorra Mósze elé járultak a panaszosok, a folyamodók, a pereskedők, s előadták ügyüket. Mósze ítélt, titkára jegyzőkönyvbe vette az ítéletet. Gyakran alkonyatig vége-hossza nem volt a panaszoknak, vádbeszédeknek, tanúkihallgatásoknak. Mósze enni sem ért rá. Arról meg szó sem lehetett, hogy a nap forró óráit árnyékban heveréssze át. Itt egy asszony jött, s elsírta, hogy erőszakot követtek el rajta. Ott egy öregember saruinak ellopásával vádolta meg a szomszédját. Emitt verekedés miatt állítottak elé egy férfit a katonák, amott valaki a sebeit mutogatta, amiket verekedés során ejtettek rajta. Férjek el akartak válni, mert feleségük nem szült fiút. Feleségek kegyetlen bánásmóddal vádolták férjüket. Majd valaki jóslás miatt került ítélet alá, ismét más titokban bálványt tartott, s háznépével áldozatot mutatott be előtte. Mások elhajtott vagy elcsatangolt jószágukat keresték. Megint mások dühükben kifakadtak az Örökkévaló ellen, s azért kerültek Mósze elé. Volt sírás, jajgatás, fogadkozás, könyörgés, térden csúszás, fenyegetőzés, vita, ilyen meg olyan törvények feszegetése. Mósze pedig rendületlenül ült egy kövön, s mindent meghallgatott. Kimondta a döntő szót az Örökkévaló nevében. De hát egységes törvények nem voltak, másként kellett ítélnie a góseniek, másként a Zabulon vagy Áser törzséhez tartozók, megint másként a keniták ügyében. Pusztai törzstörvények keveredtek össze Hammurápi, hettita, mitanni, sőt assuri törvényekkel. Ha ezeket Mósze olykor megkerülte is a tiszta igazság érdekében, szembe nem fordulhatott velük, lábbal nem taposhatta őket. Népe keveréknép volt, némely része egészen új.

Este ismét megjelent a közös áldozatnál. De maga sohasem áldozott. Egyetlenegy áldozatáról sem tud a hagyomány.

A családdal együtt evett valamit, azután kiment a táborból, s régi szokásához híven egyedül járkált a környéken. Barangolt a pusztában farán összekulcsolt kézzel, fejét hol leszegte, hol a csillagok vagy a Hold szemlélésébe merült. Messze elkóborolt ilyenkor, s mintha nem is a földön járna, lassan, egyenletesen s könnyedén lépdelt, egy-egy követ félrelökve saruja orrával az útból, olykor önkéntelenül meg-megállva s körültekintve a kopár hegyormokon. Fegyver sohasem volt nála, botját összekulcsolt kezében a háta mögött tartotta. Az őrzésére Hor által rendelt fegyveres férfiak kellő távolságban követték, nehogy zavarják. De talán akkor sem látta volna őket, ha mellette mennek vala, annyira más világban járt. Az emberek azt mondták, ilyenkor az Örökkévalóval társalog, s ebben igazuk is volt.

- Hoj, Uram - mondta magában Mósze -, lásd, az emberek már elfelejtették, hogy nemrég szolgák voltak még, most pedig a szabadság kenyerét eszik. És hogy ez a kenyér Tőled származik, a Te kezedből veszik el, s nem az enyémből. Mikor szomjaztak, Te itattad meg őket, s nem én, mikor éheztek, Te adtad nekik a mannát, s nem én.

- De követelőznek s lázadoznak, még meg is akarnak engem kövezni.

- Ők olyanok, amilyenek az emberek lenni szoktak, én pedig olyan vagyok, amilyen Én vagyok - felelte a hangtalan Hang Mósze lelkében. - És te olyan vagy, amilyennek lenned kell, hogy engem szolgálj.

- Ó, Uram, amit tettem és teszek, az én kezemmel, de a Te akaratoddal teszem. Amit mondok, az én számmal, de a Te akaratodból mondom. Csakhogy túlságosan nagy vagyok én nekik, nem értenek. Azt akarod, Uram, hogy méltó legyek Hozzád, s ezért magam fölé kell nőnöm. Az emberek azonban még hozzám sem tudnak felnőni!

- Tedd a dolgodat, szolgálj engem, vezesd a népet, a többi nem a te gondod.

- Hoj, Uram, látod, köveket ragadnak, hogy agyonkövezzenek... Meg fognak ölni!

- Félsz tőlük, fiam? Félsz a haláltól?

- Nem félek, Uram. Átléptem a Halál Kapuján, tudom, hogy a lét örökkévaló, mert Te vagy a lét. Azonban ki szóljon hozzájuk a Te nevedben, ha megölnek? Hogyan hallják a Te szavadat, ha kitépik s elvetik a nyelvet, amely szavaidat mondja?

- Panaszkodol, Mósze, ismét panaszkodol - korholta szelíden a Hang. - Mondtam már, hogy ők olyanok, amilyenek, vagyis emberek. A mélységből jönnek felém, rajtuk a mélység minden átka, sötétsége. Mit akarsz hát? Büntessem meg őket?

- Nem, Uram, ne büntesd meg őket. Látom nyomorúságukat, magam is ember vagyok, éppen olyan nyomorult, mint ők. Ne fordulj el tőlük, ne vesd el őket Magadtól. De kérlek, ne hagyd, hogy kitépjék szavadat a számból, a Te nyelvedet, amely a Te szavadat mondja!

- Nyugodj meg, Mósze - biztatta a Hang. - Ha te haragszol a népre, én megenyhülök iránta, s visszatartom haragodat, le ne sújtson rá. Ha pedig én haragszom meg erre a népre, s el akarom vetni haragomban, mert eltávolodik tőlem, légy te, aki könyörögsz érte, s visszatartod karomat, le ne sújtson. Mert szabad szolgám vagy te, szembe kell szállanod haragommal, hogy bosszút ne álljak. Én pedig szabad urad vagyok neked, aki visszatart, hogy le ne sújts az én népemre.

Mósze e hosszú kóborlásokból mindig olyan nyájas, mosolygó arccal tért vissza a táborba, hogy legnagyobb haragosai is kitértek előle, lesütötték szemüket, fejet hajtottak, még térdre is borultak nemegyszer, s alázatosan megvallották, hogy életére törtek. Mósze csodálatos türelemmel tekintett rájuk, mosolya olyan volt, mint a jó baráté vagy a jó testvéré, aki megérti testvéreit, s azt mondja: "Ami benned jó, Istentől származik, ami pedig rossz, tőled magadtól, de én nem ezt nézem, hanem az Istentől származót."

Majd aztán, ha megint nehézségek támadtak, indulatuk fölkelt Mósze ellen, keserűen szidalmazták, követelőztek, számon kérték rajta a gondokat, s átkozták, mért nem tud segíteni. Sőt újra meg újra köveket ragadtak vitáik hevében, s valóságos csoda volt, hogy még agyon nem verték. Ilyenkor elvakultak, nem látták Mószéban Isten szolgáját, mert nem látták Isten ábrázatát. Emberek voltak, lezuhantak a türelem, a bizakodás magas fényköréből a sötét mélységbe, s csak gyomruk korgását hallották, szomjúságtól tikkadt nyelvük keserűségét érezték, s ölni szerettek volna.

Így múltak a napok, s haladt a nép lassan, lassan egyre beljebb a szakadékos hegyek közé. A világ, amely körülvette, egyre kopárabb, sivárabb, zordonabb lett. Az élet egyre nehezebb. Szaporodtak az élelmezés, a vízhiány nehézségei. Mósze esti kóborlásai után egyre többször hallotta a tábor dühös zúgását, egyre ritkábban a méhdöngéshez hasonló megnyugtató zümmögést. Sokasodtak a viták, a pörök, a vádaskodások, a szidalmak. És fogytak a dalok. Majd elterjedt a hír, hogy ha a bányák népével egyesülnek, megrakodhatnak kincsekkel, a raktárak élelmével, s aztán... aztán fölfelé haladnak ismét, Meribat Kades felé, ahol tágas legelők, gulyák és nyájak, a békesség, a rend, a jólét vidékei várják őket, s onnét egyenesen bevonulnak az Ígéret Földjére.

Mósze ugyanis ezt a tervet tárta Aharon meg Hor elé, s a Vének hetvenes gyülekezetében ezt tűzte ki célul. Így aztán nyílt lázadásra mégsem került sor. Továbbá azt is megmondta Mósze, hogy Szin-Horeb hegyénél hatalmas események fognak történni, az Örökkévaló megmutatja hatalmát, s tudtára adja a népnek azokat a törvényeket, amik mindenkire kötelezők és érvényesek lesznek, mert az egész emberi faj egyetemes törvényei, mindig voltak, mindig lenniök kell, ha az emberek tudatában elhomályosultak is már.

Szin vagy Horeb hegycsoportja emberemlékezet óta szent volt. Miért? Miért szent némely hegy? Talán valaha tűzhányó volt, s ennek emléke lappang a szentség alatt. Mint emberfölötti erők félelmes székhelye, eget-földet rengető hatalmak fészke. Talán a százmérföldekre lobogó tűz, a százmérföldekre hömpölygő láva, a hegyeket megrendítő, tengert tornyozó hánytorgások soha nem feledhető képei rögződtek meg a szentségben. Talán a hegyek alakja szimbolizál valamit, ami szentté teszi őket. Vagy mindez együtt. A Szináj déli csücskén vadul egymás hegyére-hátára hányt hegyormok igen régen okádtak tüzet, igen régen hánytak izzó köveket, sűrű füstöt, szórtak hamut, löktek ki lávafolyamot, kavarták a tenger hullámait, de azért még borzalommal vegyes tisztelet övezte őket. Alakjuk is különös. Három hegyorom egymás mellett, mint három piramis. Egy óriás, egy kisebb és egy még kisebb. A legnagyobb meglepően hasonlít valamely babiloni vagy sumer lépcsős templomhoz, még a fölvezető teraszos út is éppen olyan. Naphegynek is lehetne mondani, s igazán csodálatos, miért nem emelkedik a csúcsán aranyból épített kis Napház. A másik, a kisebbik Holdhegynek volna nevezhető - a Szin csakugyan Holdat jelent -, a legkisebbik pedig a Nap-Hold házaspár fiának, Fiúnak, Hajnalcsillagnak.

A félsziget nomádjai nagyon jól ismerték ezeket a hegyeket, számtalan borzalmas, csodálatos történetet tudtak róluk.

Mikor tehát híre terjedt, hogy Uszirszafi, az Úr Embere nagy eseményeket vár ennél a hegycsoportnál, senki sem kételkedett. Ahogy közeledtek a Szin-Horebhoz, várakozó izgalmuk egyre nőtt. Mi fog történni ott, a szent hegynél? Micsoda hatalmas, feledhetetlen, talán borzasztó esemény? Hátha megjelenik maga a Láthatatlan, az Örökkévaló? Ugyanúgy, ahogy a szóbeszéd szerint Uszirszafi szemtül szembe látta. Leszáll a hegyre a Nap egész dicsőségében, elviselhetetlen nagyságában, vakító fényében, lángoló forróságában? A Hold meg a maga hegyére? Anat vagy Sahar a harmadikra? És a három Csillagisten együtt, a maga hármas egységében, teljességében mutatkozik meg mindenkinek, hogy azután ne kételkedjék benne senki?

Vége-hossza nem volt a találgatásnak, a türelmetlen faggatózásnak. Most már sem az ennivaló, sem az ivóvíz, sem a legelő, sem a törzsek, nemzetségek között szokásos torzsalkodás nem érdekelte őket. Még a totyogó kisgyermekek is ilyen kérdésekkel nyűgösködtek atyjuk-anyjuk térdén:

- Mikor látjuk Istent? Milyen lesz? Igaz, hogy a Nap, a Hold meg Sahar leszáll a hegyekre? Meg is lehet őket fogni?

Ilyen várakozó feszültségben közeledtek Fárán bányáihoz. Egyszer csak idegen embercsoportok jelentek meg a táborban; Uszirszafit keresték. Abban a sátorban, amit Mósze a kenitáktól kapott ajándékba, tanácskozásra gyűlt össze Aharon, Hor meg két idegen férfiú. Ám ezek sem voltak idegenek. Egyikük Szakkai volt, másikuk Hofni. Emlékszel, fiam, mind a kettőt Mósze küldte Gósenből a bányákba, hogy rendet tartson a föllázadt nép között, s előkészítse a kivonulók fogadására, a hozzájuk való csatlakozásra.

Két fegyveres őr állt a sátor előtt, más fegyveresek távoltartottak a környéken mindenkit. Téti, a Mósze szolgálatára önként jelentkező öreg elöljáró most roppant fontos személyiségnek érezte magát ismét. Eddig észre sem vette senki, csaknem eltűnt a sok-sok névtelen között. Ura körül alig volt tennivalója, bár éjjel-nappal résen állt, miben lehetne segítségére. Kitisztogatta saruját, mosta, javítgatta ruháit, meleg vízzel, ennivalóval szolgált, de mióta ura ismét találkozott a családjával, még ezektől az apró, neki oly kedves munkáktól is megfosztotta Jozabét. Szerényen tiltakozott ugyan, de az öregasszony ámulva tekintett rá s megkérdezte: "Nem én vagyok-e az anyja uradnak? Nem én tápláltam-e tejemmel, nem tőlem tanulta-e az első szavakat, amiket most az Örökkévaló mondat ki vele? És nem volna-e szégyen, ha nem én gondoskodnék róla, hanem te?" Ez bizony igaz volt, Téti nem szólhatott semmit. Csak fájdalmasan sóhajtott, s várta az időt, mikor megint szükség lesz rá. Boldogan érezte, hogy ez az idő közeledik. S ahogy a bányavidék környékére érkeztek, már bizonyosan tudta, nem kell sokáig várnia. Hiszen ő volt, aki először mondta ki a világfordító szavakat: "Aki fönt van, ne szálljon a mélybe, aki lent van, jöjjön fel, ezt parancsolja az Úr!" Bizonyosan megint ilyen vagy ehhez hasonló szavakat kell mondania a volt kényszermunkásoknak, s ő lesz az, akire hallgatnak. Téti tehát méltóságos szerénységgel jött-ment a sátorban, előkészítette a kenyeret meg a sót egy aranytálcán, öblös aranykupában bort is mellé, továbbá néhány kosár fügéről, datolyáról, narancsról is gondoskodott. Nesztelenül, szorgosan járt ki-be, egy szót sem szólt, a kíváncsi őrök kérdéseit leintette, mint aki minden fontos titokba beavatást nyert, azonban tilos szólnia. Csak annyit jegyzett meg, hogy nagy dolgok vannak készülőben, ő nemsokára láthatja szabad, boldog családját, s azután akár meg is halhat.

Mósze egy vén fügefa alatt bíráskodott, mikor Hor jelentette, hogy itt van a két testvér. Az ítélkezést azonnal félbeszakította, elbocsátotta a pörösködőket, s elsietett Horral. A két férfiú már föltűnt a tábor szélén, szamáron poroszkáltak, tíz-tizenkét fegyveres kísérte őket. A találkozás a legszigorúbb udvariassági szabályok szerint történt. Amint megpillantották Mószét, leszálltak szamarukról, s gyalog közeledtek. Öt-hat lépésnyire megálltak, mélyen meghajoltak, kitárták karjukat egyiptomi módon, de azután szívüket, ajkukat, homlokukat is érintették jobbjukkal, ahogy a nomádok szokták. Mósze meg Hor hasonlóképpen meghajolt, míg Aharon sietve jött a tábor belseje felől, s hajlongott is, nevetett is örömében. Még két ízben hajlongtak egymás előtt, aztán Mósze elé érve leborultak, mint egy király előtt. Ámde Mósze gyorsan lehajolt, egymás után fölemelte, megölelte, megcsókolta őket. Általános ölelkezés, csókolódzás következett. Most már valamennyien boldogan nevettek, egymás vállára tették karjukat, egymás egészsége iránt érdeklődtek. Majd Mósze a sátorba vezette őket, s mindnyájan leültek a Téti által leteregetett szép szőnyegekre, vánkosokra. A találkozás kimondhatatlan öröme sugárzott arcukon.

Téti asztalkát helyezett közéjük, behordta a tálcát, a kosarakat, a serleget. Öreg keze szinte remegett a boldogságtól. Mikor mindent elvégzett, nem állhatta meg, hogy kérdést ne intézzen Hofnihoz meg Szakkaihoz a saját családja felől. Megnyugtatták, nincs semmi baj, van élelmük, ruhájuk bőven, jut a raktárakból, ami pedig fogytán van, bőven megvásárolhatják a közös kincsekből a környékbeli népeknél. Azt is megmondták neki, hogy türelmetlenül várják, mert az ő visszatérésében látják az új világ bizonyságát.

Így hát Téti ragyogó ábrázattal mosolygott, s egy könnyet törölt ki vén szeméből.

A tanácskozás megkezdődött. Mósze közölte az Úr akaratát: szent hegyéhez vezetni a népet s előkészíteni a Törvény fogadására. Sok apró intézkedéssel jár ez. Például meg kell akadályozni, hogy az érkezők nekiessenek a raktáraknak, az erősebbek sokat harácsoljanak, a gyengébbek, gyámoltalanabbak pedig üres kézzel szűkölködjenek. Minden a közösségé, először az öregeknek, asszonyoknak, gyermekeknek osszanak, azután a többieknek, igazságosan, a szükséglet szerint. A táborozó helyet is gondosan elő kell készíteni. A bányamunkások maradjanak házaikban, telepeiken, a többiek törzsek, nemzetségek szerint táborozzanak. Ki kell jelölni a legelőket is, már ami kevés akad ezen a vidéken a völgyekben, nehogy az egyik törzs megszállja a jókat, s fegyverrel zavarja el a másik nyájait. Gondoskodni kell a vízellátásról. Meg kell hát jelölni a sorrendet, amiben mindnyájan vízhez juthatnak, s a helyeket, ahol vizet meríthetnek. Ügyelni kell a tisztaságra. Most fölszerelhetnek mindenkit egy-egy kis lapáttal, hogy mikor szükségét végzi, gödröt ásson s betemethesse. A szanáai hadjárat tapasztalatait végre alkalmazhatják.

A hallgatag, most azonban szokatlanul gyakran mosolygó Hofni beszámolt a Nakb Rakineh bányavidékének állapotáról, a nép helyzetéről, hangulatáról. Ugyanezt tette Szakkai is, a sovány, sápadt, szerény kis férfiú a Serat Khadiméról. Kiderült, hogy mindenütt teljes a rend, az emberek bizakodva tekintenek a jövő elé. A bányák művelése abbamaradt, csakugyan senki sem száll a mélybe, de azért nem tétlenek. Többet foglalkoznak házuk, családjuk rendben tartásával, tisztálkodással, a jövőről vitatkoznak, naponta háromszor imádkoznak, buzgón énekelnek, vidámság uralkodik mindenütt. Találgatják, mikor tér vissza a Szabadító az egész néppel, mely népek csatlakoznak majd hozzá, mikor indulhatnak el mindnyájan Meribat Kadesba, s mikor foglalhatják el az Ígéret Földjét. Az egyiptomiak pusztulásának gyorsan híre terjedt, mind a két bányavidék örömünnepet ült. Az emberek táncoltak, énekeltek, lakomát csaptak, ölelkeztek-csókolóztak, úgy viselkedtek, mint a gyermekek.

- Igen, mint a gyermekek, akik nem tudják, hogy amazok is gyermekei az Örökkévalónak - dünnyögte szomorú mosollyal Szakkai.

- Majd megnőnek - nyugtatta meg Hofni.

Nem mondta, de hallgatag, mosolygó arcán észre lehetett venni a ki nem mondott kérdést: mikor foglalkozhatom ismét csak matematikával? Meddig kell még ilyen haszontalanságokkal bíbelődnöm, mint rend, élelmezés, tisztaság, egészségügy, raktárak őrzése, készletek lajstromozása a végtelenségig? Mósze hosszan nyugtatta rajta átható tekintetét, kezét a vállára tette, s biztatón mosolygott. Majd elkövetkezik az az idő is, amikor Hofninak nem lesz más tennivalója, mint az égitestek mozgásának kiszámítása. Pillantását akár sohase vesse akkor a földre. Majd nagy sajnálkozással nézte Szakkai sápadt, sovány arcát, beesett, sötét szemét, görnyedt alakját, mert jól tudta, hogy ez a lelkes kis férfiú nem sokáig bírja a nem neki való éghajlatot s fáradságokat. Mint orvos gyógyító étkezést, vértisztító főzeteket akart javasolni s pihenést, pihenést mindenekelőtt. De hát most ilyesmire nem kerülhetett sor. Minden tanult, megbízható testvérére szükség volt, az Úr műve nem tűrt halasztást. Majd később. Majd Kadesben. Addig élnie, dolgoznia kell Szakkainak, még halottaiból is föl kellene támadnia.

Másnap Hofni meg Szakkai ismét szamarukra ültek, s kísérőikkel együtt eltávoztak a hegyek közé. Öt nap múlva az egész tábor felkerekedett, s megindult a már megszokott rendben. Elöl Mósze, Aharon meg Hor, azután a Jószif-ház két törzse az ősatya koporsójával, a tevékre rakott Ohel Moeddal s a Ládával, utánuk a Léviek, szintén még a nép elején. A közös tűz óriási serpenyőjének hordozására kijelölt férfiak egy-egy rúdon négyesével fölváltva vitték a magasan füstölgő tüzet. Azután a góseni törzsek következtek, majd a csatlakozottak. A sort az erős kenita törzs zárta be, mint legfrissebb, a hátvéd feladatát vállalva. Ők a hosszú ágas fára szögezett nagy rézkígyót vitték, az egyetlen bálványt, amit Mósze megtűrt. Büszkék is voltak kiváltságos helyzetükre, már-már úgy viselkedtek, mint akik legyőzték az egész népet, s az események sorrendjét ők diktálnák. Összetűzésre azonban nem került sor, mert Hor fegyveresei résen voltak. Egyébként minden törzset szigorúan megszabott távolság választott el egymástól, ebben a közben csak Hor emberei tartózkodtak, megakadályozták az egymáshoz való oktalan járkálást, igazoltatták a jövő-menőket, s ezzel elejét vették az olyan szomorú események megismétlődésének, amilyenek Elimben történtek.

Ugyancsak ügyeltek arra is, hogy a hetedik napot, a Szabbatot, mindenki megtartsa. A Hetedik Nap értelme a hetes világciklusokban rejlik. Hat teremtési, kitágulási szakasz után egy hetedik, lappangó, szunnyadó, tétlen szakasz következik, amikor a világba kiáradt erők mind visszatérnek az Egybe, s tökéletes nyugalomba merülnek. Ez történik a világokban mérhetetlen idők, "örökkévalóságok" során át, s ez tükröződik a világ minden nagyobb-kisebb részletében, így az ember életében is. A teremtéssel való tökéletes harmónia fölbomlására, tehát halálos bűnre vezetne a hetedik nap, a hetedik év, a hétszer hetedik év megülésének elmaradása. A népnek elég volt tudnia a Szabbat jelentőségét a maga kicsiny életkörében, kozmikus értelmét csak vezetői tudták. Könnyű volt hát megünnepeltetni, hiszen ősi szokás volt csaknem mindenütt. Különösebb ellenőrzésre alig volt szükség. A Hetedik Napon ünnepi csend honolt az egész táborban. Ember, állat pihent. Az asszonyok nem főztek, nem mostak, nem őröltek, nem varrtak. A férfiak nem készültek útra, s távolabb egyáltalában nem is mentek. Nem terelték más legelőre jószágaikat, éppen hogy őrizték, de még kutyáiknak sem adtak a szükségesnél több parancsot. Épületes beszélgetést folytattak családtagjaikkal, tanítgatták a gyermekeket, régi-régi imádságokat énekeltek, üldögéltek ünnepi ruháikban, megtisztálkodva, megfésülködve. Szünetelt a bíráskodás is. Amíg a Csillag föl nem ragyogott, még vizet sem hordtak a patakokból, elvégezték az előtte való napon. És a csendben, tétlenségben, a magasztos dolgokkal való foglalkozásban lepergett róluk a tevékeny napok sara, mocska, sötét indulata, aggodalma, ledobták lelkükről a sok-sok terhet, ami a földi világba húzta s kötötte őket.

Ám Szabbat után újult erővel kerekedtek föl, s vonultak tovább. És végül mintegy ötnapi lassú vándorlás után megérkeztek Fáránba, a bányák legdélibb vidékére.

Körös-körül a hegyeken őrtüzek lobogtak-füstöltek. Jelezték az érkezők élcsapatainak közeledtét. Mindenfelől csoportokban ereszkedtek alá a völgyekben, kiáltoztak, Égnek emelték karjukat, leborultak, fölpattantak, mámorosan ölelkeztek az első csapatokkal. A nép egyre szaporodott. Mint a patakok áradtak, ömlöttek, futottak a nagy folyamba boldog ujjongással, dobokkal, tánccal, koszorúsan. Az öregek sírtak, a fiatalok rivalgása visszhangot vert a kopár hegyeken. Fáklyákat gyújtottak. Szamarakon nyargaltak. Fejtőkalapácsot, szekercét, dárdát forgattak. S aztán áradt a sokaság. Sípok sivalkodtak, citerák zengtek, dobok peregtek. Az egykori rabszolgák forró napsütéstől barnán, fényben ragyogva, megmosdva, fölékszerezve vonultak Mósze s testvéreik elé. Mind a három bánya népe itt volt, mind az ezrek, akik éveket, évtizedeket töltöttek el a hegyek sötét gyomrában, s nem láttak más fényt, mint apró mécseseik pislákoló lángocskáját, más arcot, csak egymásét s a felügyelőktől rettegő munkavezetőkét, nem hallottak egyéb hangot, mint a kalapácsok csattogását, a kosarak kötelékeinek nyikorgását, a tárnákban huhogó káromkodásokat, a teher alatt nyögők sóhajtásait. Itt voltak mindnyájan a lefelé hajló Nap fényében, fölöttük magas, kék égbolt, körülöttük a hegyormok és sziklagerincek pirosban, rozsdabarnában, kékben játszó ragyogása. Szabadság, szabadság! Szabadok voltak attól a naptól fogva, hogy először hallották a hatalmas szózatot, de szabadságuk elképzelhetetlenül megnőtt, mikor szabad testvéreikkel találkoztak.

Bár köznap volt, mégis ünnepet ültek. A bányák raktárai megnyíltak. Hofni meg Szakkai élelmet engedélyezett a közös lakomára. A szekerek mélyéből is előkerültek a végső esetre őrzött szegényes kenyerek, pogácsák, szárított gyümölcsök, boroskorsók. Száz meg ezer tűz lobogott a tágas völgyben. Egy magaslaton körtáncra gyűltek össze a fiatalok. Egy másikon Aharon rakatott oltárt összehordott kövekből, hatalmas oltárt, amilyent eddig sohasem raktak. A serpenyőben őrzött tüzet buzgón hordott hulladékfával növelték óriási máglyává. Minden törzs, minden nemzetség feje áhítatosan vezette áldozati kosát, bakját, bárányát. Ugyancsak nagy áldozatra készültek a keniták táborában is a Kígyó előtt állított oltáron.

Hogy milyen volt a sötét szolgaság feneketlen mélységeiből szabadult két nép találkozásának ünnepe, nem akarom részletezni, fiam. Hogy mi mindenről beszélgettek, min sírtak-nevettek, hogyan találtak rég elfelejtett rokonokra, s hogyan dörzsölgették meg újra s újra a szemüket, igaz-e hát, ami velük történik, lehetetlen is elmondani. Rád bízom, hogy örvendezz velük tiszta szívből, a magad elképzelése szerint.

Három bánya lakossága zsúfolódott össze a fáráni munkástelepen. Közülük Nakb Rakineh mai mértékre átszámítva mintegy ötven kilométernyire feküdt Fárántól, a kettő között levő Serbat el Khadim pedig húsz kilométernyire Nakb Rakinehtől. De hegyek, szakadékok, száraz folyóvölgyek, úgynevezett vádik választották el őket, s így a távolságok valójában sokkal nagyobbak voltak. A nép azonban mit sem törődött távolságokkal, hegyekkel, hőséggel, hideg éjszakákkal, hanem amint hírét hallotta a Szabadító és népe közeledtének, csoportonként elindult Fárán telepe felé. Nagy mozgalom volt, és felkavarta az egész Szináj-félsziget lakosságát, róla beszéltek széltében-hosszában, s csodálom is, hogy a történészek nem szentelnek neki nagyobb figyelmet. Mintha bizony Mósze tevékenysége, a népek vándorlása valami légüres térben zajlott volna le! Pedig az elv, amit kimondott, vakmerően merész volt: a nép és Isten közvetlen kapcsolata a királyok és istenek közvetlen kapcsolata helyett! Érthető hát, ha a népek izgatottan ütötték föl rá a fejüket, s évtizedeken át másról sem beszéltek, vitatkoztak, mint erről. És az is érthető, ha a szabadságukra olyannyira féltékeny pusztai nomádok seregestül csatlakoztak hozzá. Hiszen az Örökkévalóhoz kapcsolódtak, s ezen a szövetségen belül egyenlők maradtak, senki előtt sem kellett meghajolniuk.

Nohát, együtt voltak már valamennyien. A bányák fölszabadult rabszolgái beszállásolták magukat Fárán kis nyomorúságos munkásfalvaiba, vagy éppen a szabad ég alatt tanyáztak, míg a Gósenből érkezők sátrak, szekerek oltalmában húzták meg magukat. Óriási zsúfoltság támadt, de a kényelemre nem néztek, sokkal nagyobb volt az örömük, elszántságuk, sokkal nagyobb dolgok forogtak itt szóban.

A találkozás ünnepei, vigasságai, a rend megteremtése, az élelmezés, a vízellátás, a tisztálkodás gondjai közepette múlt el néhány hét. A nép vezetői a bányaraktárakból ruhát, élelmet osztottak szét a rászorulók között. Igazságtalanság nem történt. Ezúttal Korach is szerephez jutott, nála lévén valamennyi bánya tervrajza. Hor személyesen kereste fel pompás sátrában, s hosszasan tanácskozott vele. Korach elkápráztatta Hort vendégszeretetével, gazdag lakomát rendelt, valódi libanoni bort bontott, szolgái úgy jöttek-mentek némán, nesztelen léptekkel, a legfinomabb modorban, mintha nem a Szináj hegyei között, egy Korach szerint "nyomorúságos pásztorkunyhóban" folyt volna le ez az ebéd - nem is ebéd, csupán egyszerű kínálgatózás -, hanem a királyi kincstáros valamelyik egyiptomi palotájában. Az esemény Olla asszonyt is fölpezsdítette, úgy viselkedett, ahogy valódi egyiptomi nőhöz illett. Gyönyörű parókát, drága ruhát, csodálatos ékszereket viselt, igazi ritka arábiai balzsam illatfellegét árasztotta. Okos kérdésekkel bájolta el Hort, például megkérdezte, nem fárasztó-e kora hajnaltól késő estig lótni-futni a hatalmas táborban, nem fél-e, hogy valamelyik tudatlan barbár megöli. Nefer-nefer, a Százszorszép azonban az egész ügyet még annyira sem tartotta fontosnak, hogy tisztességesen megfésülködött, felöltözött volna. Mikor pedig Hor néhány kedves szót intézett hozzá, csak valami érthetetlen, rekedt, indulatos dünnyögéssel válaszolt. Szerencsére a két nő evés után eltávozott a saját sátrába, s magukra hagyta a férfiakat.

Korach úgy érezte, végre sikerült a megdicsőülés első lépcsőfokára hágnia. Igen körülményesen, nyájasan tekergette ki tekercseit, s vaskos ujjaival mutogatta a föld alatti világ ábrázatát. Kiderült, hogy sohasem sejtett titkos raktárak vannak a hegyek gyomrában, befalazott, sziklákkal álcázott tárnák, üregek, pincék, barlangok s mind színig töltve arannyal, drágakővel. Például Mósze sátra alatt éppen egy halom válogatott zafír lappang, meg rubin, malachit is fölös mennyiségben. Innen származik, fiam és tanítványom, az a Rabbi Chanin által megfogalmazott hagyomány, hogy: "Isten drágakövek és gyöngyök halmazát támasztotta egy sátor alatt, s ettől gazdagodott meg Mósze" És egy párhuzamos Tanna ama kijelentése, hogy: "A törvénytáblák zafírja Mószéé volt."

Korach olyan adakozón számolt be a hegyek kincseiről, mintha ő maga ajándékozná meg Mószét, de ez a tette igazán csekélység volna. Nagy száját diadalmasan eltátotta, legyintett: "Szót sem érdemel, szívesen szolgálom a Szabadítót abban a reményben, hogy kedvességet találok előtte!"

Nos, a kincsek helyének pontos megállapítása után Hor köszönetet mondott a szíves látásért s a szolgálatért, kijelentette, hogy mindent tevékre, szamarakra rakat, s magukkal viszik Meribat Kadesbe. Korach ezt helyeselte, hiszen a kincsek örök időkre megalapozhatták egy erős állam pénztárát. Érdemei jutalmául végre bizonyos volt benne, hogy előkelő állást kap az új államalakulatban, s akkor mégsem távozott hiába Egyiptomból. Hajlongva, ragyogó ábrázattal kísérte ki Hort a sátorból s még jó darabon odakint is. Olla titkon leselkedett utánuk ajtófüggönye mögül, s Korach szívét örömmel töltötte el feleségének kíváncsisága. Mert ebből látta, hogy az asszony visszanyerte életkedvét s reményeit.

Míg tehát a nép Fáránban tartózkodott, a kincsek föltárására önként vállalkozó bányamunkások nagy lelkesedéssel vetették magukat munkába. Ismét nyikorogtak a bányakosarak csigái, kigyulladtak az apró mécslángok, s a visszhangos tárnák örömujjongást, kacagást bömböltek. Csattogtak a fejtőkalapácsok, szikrázott a szétfreccsenő kő, akár a tréfák, amiket a munkások egymásnak kiáltoztak. Ezúttal övék volt a bánya s nem kegyetlen bot hajtotta őket munkára, hanem a saját jókedvük. Lássuk csak, kibontjuk az egyiptomi királyok gyomrát, mi van benne? Hát szemkápráztató kincsek voltak a mély gyomorban. Tömlőkbe varrt aranypor, téglákba olvasztott színarany, amiket alig tudtak megemelni, válogatott zafírtáblák, malachittömbök, csiszolatlan rubintömegek, szem-száj elállt a látásuktól. Buzgón hordták kosarakba, s szállították felszínre mind. Kétszerte szorgalmasabban dolgoztak, mint mikor hajcsáraik kényszerítették őket. Gondoltak-e vajon az Úr parancsára, ami egyszerre megváltoztatta sorsukat: "Aki fönn van, ne szálljon le a mélybe!" Bizonyosan gondoltak, de mégsem vonakodtak, sőt önként mentek, boldogan, versengve. Hiszen csodálatos módon egyikük sem érezte, hogy a mélyben van.

A bányák titkos raktárait tehát gondosan kitakarították, s a kincseket a föld felszínén összehordták. Hor férfiakat jelölt ki őrzésükre, akik majd állatokra rakják, ha továbbmennek, s leszedik, ha megpihennek. Írnokokat is rendelt egyiptomi módra, hogy lajstrom és súly szerint számon tartsák, s Hor személyes rendelkezésére kiadják, ha szükséges.

Az Exodus harmincharmadik fejezetének hatodik versét tehát pontos értelme szerint így kell fordítanunk: "Így fosztogatták ki Jiszraél fiai az ő (az egyiptomiak) kincseit Hore hegyénél innen."

Mósze eközben fáradhatatlanul végezte mindennapi dolgát. Alkonyatkor azonban elhagyta a tábort, s messze kint kóborolt a fenyegető hegyek között. Botját kezében szorongatta, kezét a farán összekulcsolva lépegetett magányos útjain, s míg füle érzékenyen figyelte a tábor békés zümmögését, szeme a fényben fürdő különös sziklákon merengett. Mégsem hallott, mégsem látott semmit. A belső Hangra fordította lelkét, kérdezgetett, s a Hang felelt. Mikor érkezik el a Törvény kihirdetésének napja? Mikor lesz méltó a nép, hogy a Törvényt elfogadja? Mikor tisztul meg teljesen minden földi mocsoktól?

- Az én Törvényem a lelkében hibátlan - susogta a Hang - Vajon az én népem is hibátlan a testében? Lám, vannak benne némák és süketek, vakok és bénák. Adhatom-e törvényemet olyanoknak, akik képtelenek a látásra, a hallásra, akik nem tudnak sem énekelni, sem táncolni?

Mósze elismerte, hogy vannak a népben némák, süketek, vakok, bénák. De lám, nem teheti-e az Úr hallókká a süketeket, nem adhat-e szemet a vakoknak, nem gyógyíthatja-e meg a bénák elsorvadt lábát? Nem kell-e eljönnie az időnek, amikor a süketek hallanak, a vakok látnak, a bénák és a némák táncolnak, énekelnek az Örökkévaló előtt? Nem oda, nem Hozzá tart-e az egész emberi faj? És ha az Örökkévaló meg akarja várni, amíg nem lesznek többé sem vakok, sem süketek, sem némák, sem bénák, hogy méltó kezekbe adja Törvényeit, nem kell-e mindörökké várnia? Hiszen az ember képtelen maga szemet, fület, nyelvet, táncoló ép lábat adni önmagának! Istentől kell mindent kérnie, s ha Ő megadta neki, adhatja akkor a Törvényt is! De kéri-e a nép mindegyik tagja? Igen, ha kéri, meg is fogja kapni. Megkapja a Törvényt is. El akarja-e fogadni vajon? Mert a Törvény: korona, de a korona bilincs is. A Törvény: nyakék, de a nyakék lánc is. Isten a föld minden népének kinyilatkoztatta, senki sem mondhatja hát: "Ha ismertük volna, megtartottuk volna!" Az első embernek, Ádámnak még csupán egy törvényt szabott: "Ne egyél ennek a fának gyümölcséből!" Ádám evett belőle. Hogyan tartják meg ivadékai a Törvény mind a hatszáztizenhárom parancsát? (E számjegyek összege ugyanis tíz, vagyis az Isten száma, s Mósze tudta, hogy Isten a teljesség szent számába foglalja parancsait.) Noah hét parancsot kapott az Örökkévalótól. Ivadékai építették Babilon tornyát, a gőg építményét. Hogyan tarthatják meg hát most mind a hatszáztizenhárom parancsot?

Az ősatyák kilenc parancsolatot kaptak Istentől. Ivadékaik belesüllyedtek az egyiptomi szolgaságba. Hogyan tartják meg mind a hatszáztizenhárom parancsot?

Íme, az első ember egy parancsot kapott, s mégis elvesztette az Édent!

Akik hatszáztizenhármat kapnak, vissza tudják-e nyerni? Mennél távolabb van az ember Istentől, annál több a törvény. Ádám pedig Istennel és Istenben élt, mégsem tartotta meg az egyetlenegyet.

De azért Mósze mégis könyörgött a Hangnak, adja oda törvényét, ne nézze a süketeket, a vakokat, a némákat és a bénákat, nézze a békességet, ami közöttük uralkodik, mert ez a békesség megtisztítja őket, s méltókká válnak a Törvényre. Egyesítse az Eget a földdel, mert a Törvény: egység az Ég s a föld között.

Így vitázott Mósze magányos útjain a Hanggal, s bármily reménytelennek tartotta is az ember állapotát, bármily sok érvet tudott is ellene, újra meg újra az Örökkévaló szerető kegyelmére apellált. Érvek nélkül, bizonyítékok nélkül, tehetetlenül. Pusztán a szeretetre hivatkozva, amit népe iránt érzett, a szeretetre, ami az Örökkévalóhoz fűzte, a szeretetre, amivel Isten elküldte őt a nyomorult szolganéphez. És bízott benne - nem, nem, tudta! -, hogy közeleg a nap, amikor Isten az ő keze, az ő szája által kinyilatkoztatja Törvényét mégis.

Hagyományaink meghatóan beszélik el a hegyek versengését Isten előtt. Mindegyik kiáltozott, hogy rajta állva hirdesse ki a törvényt Mósze, a Közvetítő. "Világnak Ura, Világnak Ura! Énrám helyezd a közvetítőt, hogy részem legyen a Törvény kihirdetésében."

- Válassz engem - mondta a Hermon. - Nem én vagyok-e a legnagyobb a hegyek között? Az én homlokom még a vízözön hullámaiból is kiemelkedett!

- Engem válassz - kiáltotta a Karmel. - Nem én vagyok-e a legszebb minden kertek között? Plántáld el rajtam törvényed kertjét, hogy szebb legyen, mint az Édenkert!

- Engem válassz, engem válassz! - könyörgött a Libanon. Nem én vagyok-e a dalok szépe? Nem az én cédrusaim zengik legszebben a Te nagyságodat? Énekeld rajtam a Törvény énekét, amely énekre fakasztja az embert a Te dicsőségedre!

Isten azonban hallván a versengést, így szólt:

- Szináj, terád helyezem közvetítőmet, rólad hirdetem ki a Törvényt. Mert te olyan egyedül vagy a pusztában, mint az én népem a népek pusztaságában, mint én magam, én, az Isten, a világegyetem pusztáin.

A hegyek e naiv versengése nagy igazságot hirdet, fiam. Azt, hogy a látható világ minden része a maga módján a Törvényt akarja hirdetni, de csak akkor képes erre, ha Isten kiválasztja, szinte magához emeli, s reá helyezi közvetítőjét. Az embert!

A nép időközben újra fölkerekedett, s lassú vonulással megtett vagy negyven-ötven kilométert mai mérték szerint, a hegyormok között. Széles, táborozásra alkalmas katlanba jutott, s Hor parancsot adott a letelepedésre. Mintegy tizenöt kilométernyire terült el e sziklás gerincekkel övezett katlan a Szináj hármas hegycsúcsaitól, északra, szűk, mély völgyek torkolltak bele, mint száraz folyók egy száraz medencébe. Szivan havában történt ez, a szémi népek számítása szerint az év harmadik hónapjában. Mósze úgy érezte - nem, nem, tudta! -, hogy ez a harmadik hónap lesz a döntő események ideje. Miért? Mert a hármas számnak megvan a maga isteni értelme. Szivan havában kellett hát megtörténnie annak az eseménynek, ami összeköti az Embert az Istennel, a földet az Éggel.

Ha egy kissé járatosak vagyunk a jelképekben, nem mosolygunk azon a talmudi tanításon - az emberiség ősi tanításán -, hogy Ádám "harmadik fia", Szeth volt az emberiség őse. Azaz Szeth volt az emberiség harmadik fájának gyökere. Ugyancsak harmadik "fia" volt Noahnak Szem. Három pátriárka, Ábrahám, Jiszhak s Jákób volt méltó a kiválasztott nép dicsőségére. S a kiválasztott népnek is harmadik törzse, Lévi, hogy kiformálja méhében Mószét, Jozabétnek ugyancsak harmadik gyermekét. Figyeljük csak meg, milyen szép fokozatosan száll le a szent Hármas az emberiség kezdeti gyökérfajától a fajtákon, a beavatási módokon, a törzseken át az egyes személyekig, Mószéig. S a Hármas isteni értelme hogyan szűkül egyre szűkebb körre az általánosból a személyesig, hogy ismét kisugározódjék, az egyetemesbe.

A Törvény nyilván önként kínálkozott más népeknek is. Szem utódai, a szemiták mindenike kinyújthatta volna érte a kezét, megragadhatta volna, helyreállítva az eredeti kapcsolatot Isten és ember, Ég és föld között. "Akarjátok-e a Törvényt?" - mondta Isten Ésau ivadékainak. "Mit kíván a Törvény?" - kérdezték ők. "Ne ölj!" - hangzott a Törvény. - "Hogyan? Hát megfeledkezzünk Ésau, a mi atyánk szavairól: a kard által fogtok élni? - szóltak ők. - Nem akarjuk a Törvényt!" Fölajánlkozott a Törvény Ammon és Moab népének is. Ők megkérdezték: "Mit rendel a Törvény?" A felelet ez volt: "Ne paráználkodjál!" Ők elgondolkoztak, s így szóltak: "Paráználkodásból születtünk, nem akarjuk hát a Törvényt!" És kínálkozott a Törvény az izmaelitáknak is. Mit kívánt tőlük? "Ne lopj!" De így gondolkoztak: "Miből teremtsük elő akkor az ennivalót meg az italt?" És ők sem akarták a Törvényt. Így történt ez tovább minden népnél, de ők mind így feleltek: "Nekünk megvannak a saját törvényeink, legyen a törvény Izraélé. Izraél szabad, nincs törvénye." És ez igaz is volt. Az a nép, amely később egy hajdani ősapáról s egy Kánaán-béli néptöredékről Jiszraélnek nevezte magát, még szabad volt, ekkor volt megszületőben. Ugyanúgy nyúlhatott volna más népek törvényeihez, vagyis csatlakozhatott volna kész formulációkhoz, fölszívódhatott volna bennük ugyanúgy, ahogy elutasított minden részlettörvényt. Magát a Törvényt ragadta meg, az eredetit, minden elképzelhető törvények gyökerét. Ha nem lett volna szabad, nem tehette volna meg... Ha nem tette volna meg, sohasem válhatott volna néppé, Isten művének hordozójává, az egész emberiség sorsának alakítójává. Nem lett volna sem hivatása, sem küldetése.

Mikor tehát Mósze ünnepélyesen megkérdezte a Vének gyülekezetét:

- Akarjátok-e, elfogadjátok-e a Törvényt?

- Akarjuk, elfogadjuk, megtartjuk - zúgta rá a gyülekezet egyhangúlag, egy szívvel.

- Csakhogy - vetette föl Mósze az újabb kérdést, mert szeretett mindennek a végére járni - mi a biztosítéka ennek a döntésnek?

Arca szigorú volt, feneketlen sötét szemét körülhordozta a férfiakon, mind a hetvenen, egy-két pillanatra minden arcon fürkészőleg megállt, botját önkéntelenül fölállítva tartotta maga előtt ültében, mintha el akarná plántálni, hogy kihajtson, ágakat, lombot, virágot neveljen, fává terebélyesedjék.

A férfiak elgondolkoztak. Egyikük végre megszólalt. Vastagon zengett a hangja, mint egy esküé, szakállát megfogta jobbjával.

- Őseinket idézzük, legyenek ők kezesei fogadalmunknak.

- Úgy van! Úgy van! Őseink álljanak őrt elhatározásunk mellett! - zúgtak a Vének.

- Őseitek halottak - vetette ellenük Mósze konokul. - Hogyan lehetnének ők a ti elhatározástok őrei?

Ismét csend támadt. Majd egy másik Vén megszólalt:

- Legyenek hát az atyák, Ábrahám, Jiszhak, Jákób, Jószif.

- Ők is meghaltak! - mondta ki Mósze vakmerőn.

- A próféták! A próféták! - kiáltozták most már többen egyszerre. Belátták ugyanis, hogy a pátriárkák visszatértek az Örökkévalóhoz, miután dolgukat elvégezték, s többé nem öltenek testet a földön... A prófétákra hivatkoztak tehát, mert nyilván mindig lesznek olyan férfiak, akik Isten szavát hirdetik az embereknek.

- A próféták még nem születtek meg - torkolta le őket Mósze könyörtelenül.

- A gyermekeink! Gyermekeink gyermekei! Ők legyenek kezesei elhatározásunknak! - kiáltozták ekkor a Vének. Hiszen gyermekeik s gyermekeik gyermekei itt voltak a táborban, nagy számmal, vígan, erősen és egészségesen, ők kell hogy vállukra vegyék a jövendőt. - Isten átadja a Törvényt neked, te átadod az atyáknak, az atyák továbbadják gyermekeiknek, a gyermekek az ő gyermekeiknek és így tovább.

Mósze tapsolt. Téti szolgálatkészen igyekezett hozzá a közelből.

- Hívj ide néhány gyermeket - parancsolta néki.

A tágas körön kívül, amit a tanácskozók köré vontak az őrök, a terebélyes, vén fügefa alatt, kíváncsi népség ácsorgott. Téti azonnal kiragadott néhány gyereket, s Mósze elé állította a gyülekezet közepébe.

Mósze mosolyogva nézett végig rajtuk. Szelíden megkérdezte őket:

- Az Örökkévaló, atyáitok s minden népek Istene törvényt kíván adni mindnyájatoknak. Elfogadjátok-e? Kezeskedtek-e azért, hogy a Törvényt megtartjátok ti is, majd gyermekeitek is?

A gyerekek úgy viselkedtek, mintha bölcs öregek lettek volna. Érezték, nagy dologba vonta be őket a Szabadító. Először félénken bámultak a hatalmas férfiú komoly arcába, mély, sugárzó, sötét szemébe, híres botját is áhítattal nézegették, hiszen sok csodálatos szóbeszédet hallottak róla, de ilyen közelről még nem láthatták. Aztán a komoly méltósággal üldögélő Véneken néztek végig. Ismerős, tekintélyes bácsikat láttak körös-körül. Némelyikük nyájasan mosolygott, mások biztatóan integettek, íme, őket, éppen őket hívta ide a Mester, hogy döntsenek egy fontos kérdésben, amit maguk a tiszteletre méltó Vének sem tudnak. A fiúk komoly arca sugárzott a büszkeségtől.

- Kezesek lesztek az Örökkévaló előtt? - hangzott ismét a súlyos kérdés.

- Azok leszünk, kezesek! - jelentették ki azonnal. Egyik halkan, megilletődve, másik hangosan, buzgón. Valamennyien hevesen bólogattak. És nem váltogatták meztelen lábukat türelmetlenül, hanem megálltak szilárdan mind a két talpukon, s büszkén néztek a félelmes Szabadítóra.

A Vének pedig boldogan kiáltották:

- Gyermekeink a kezesek! Mindazt, amit az Örökkévaló rendel, meghallgatjuk s megtartjuk. Mutassa meg nekünk arcát, ahogy megmutatta annak, aki most hozzánk beszél!

Ekkor Mósze elbocsátotta a megilletődött gyermekeket, s némi szünet után, miközben behunyta a szemét, s arca mozdulatlanná vált, a tőle szokott lassú, gondosan tagolt szóval ezt mondta:

- Az Úrnak parancsa, hogy két napig minden férfiú tartsa meg magát asszonyától. Hogy megtisztuljon az Úr szavának fogadására. Tisztálkodjék meg mindenki gondosan, és öltözzék ünneplőbe. A harmadik napon látni és hallani fognak engem, mondja az Úr. De senki közületek ne hágjon a hegyre, maradjon tőle távol, mert aki a hegyre teszi a lábát, meghal.

Így rendelkezett Mósze az Úr nevében, s miután imádkozott, szétoszlottak valamennyien. És maguk is, meg kikiáltók útján is hírül adták az egész népnek a parancsokat.

Könnyű elképzelni a nép várakozó izgalmát, feszült kíváncsiságát, megrendültségét, büszkeségét, sugárzó bizakodását, egész csodálatos, sohasem érzett ünnepi hangulatát. Könnyű elképzelni azt is, milyen buzgón készült a három nap múlva bekövetkező csodálatos eseményre. Senki sem tudta, hogy megy majd végbe, mit látnak, hallanak akkor. Talán elviselhetetlen fényt, hangot, amit sohasem hallottak, elképzelni sem tudnak, hiába is találgatnák. A férfiak elfordultak az asszonyoktól, böjtöt tartottak, magányosan vagy kettesével-hármasával üldögéltek az árnyékban, járkáltak, ődöngtek, bűnös tulajdonságaikon elmélkedtek, töprengtek, vajon méltók-e ekkora dicsőségre. Bizony, alázatosan megvallották, hogy nem méltók az Örökkévaló kimondhatatlan, érthetetlen jóságára, végtelen kegyelme választotta ki őket, méltatlanokat a Vele való találkozásra, a Törvények elfogadására. A nők lázas igyekezettel mosták, fésülték gyermekeiket, aggódva figyelmeztették őket minden pillanatban, be ne mocskolják magukat, szépen játsszanak, ne verekedjenek, ne kiáltozzanak durva szavakat. Időnként lehajoltak, magukhoz ölelték, könnyes szemmel megcsókolták, megsimogatták őket. A nagy napra már előre kenyeret sütöttek, meg sokféle apró süteményt: Napocskákat, Holdacskákat, csillagokat, ahogy ősidők óta szokás. Mert a nagy napnak előestéjén kioltanak minden tüzet, csak a nagy Közös Tűz fog égni, mint mindig, amelynek füstje nappal, fénye éjjel vezette őket vándorlásukban. Új tüzeket majd csak azután gyújtanak ismét, a közösről hozott parázzsal. Az új tűzzel aztán új életnek, új sorsnak, új világnak kell kezdődnie.

Szinte látjuk az óriásira, több százezerre duzzadt népet a tágas völgykatlanban s szétszórva a környező hegyoldalakon, dombtetőkön, napfényben szikrázó sziklagerincek között, sátrak, szekerek oltalmában vagy a szabad Ég alatt, törzsek, nemzetségek szerint rendben, ünnepi csendben. A tábor zümmögése most csakugyan olyan volt, mint egy óriási szorgos kaptáré, melynek lakói sejtről sejtre járva töltögetik a mézet, gyúrják a virágport, építik világukat Isten szellemének mindent átható melegében. Az Ég szinte fehér volt a déli órák idején, s a nagy kaptár csaknem teljesen elnémult. A sok-sok ezer tűz füstje kéken szállongott fölfelé, szelíden terült el a katlan fölött, fátyolként úszott a sziklákon. Ahogy közeledett az alkonyat, úgy vált az Ég egyre sötétebb kékké, s a füst oly fehér lett, mint az ezüst. Majd magasra lobogott a közös áldozat fölszított tüze, vörösbe vonta a hegyormokat, s fölzengett a nép hatalmas esti énekének harsogása. Mint megannyi óriási hangszer, zengett a hegyek visszhangja is, mintha az emberekkel együtt ujjongott, imádkozott volna az egész világ.

Voltak azért, akik nem hitték, hogy Mószéval csakugyan szemtől szemben szól az Isten. S voltak, akik úgy vélekedtek, hogy a néphez sem maga az Örökkévaló fog beszélni, hanem Mósze. Mindig vannak, akik Isten Emberét olyan közelről látják, hogy képtelenek elhinni: valóban Isten Embere. Nem ismerte-e Korach Mószét már fiatal hadvezér korában? Nem látta-e a Palota előkelőinek társaságában beszélgetni, étkezni, nevetni, énekelni? Nem a hamis király jó barátja volt-e? Nem róla suttogták-e, hogy a hercegnő fattyúgyereke, meg hogy igazában nem is egyiptomi, hanem bőrpoklos héber? Nem ő akarta-e Hor társaságában szárított hallal, hússal, olajjal, liszttel, himnuszokkal legyőzni a lázadó kusitákat, s nem ő szenvedte-e bárgyú kísérletének kudarcát? Most meg egy új állam s a saját nagyratörő vágyai érdekében azt hirdeti, hogy Isten - nem tudható, milyen Isten! - szemtől szemben szól hozzá, parancsait, törvényeit általa közvetíti a néphez. Hát hogy okosan dolgozik tervein, az bizonyos. De lám, Korach talál benne hibát is elegendőt, s nem sok jót jövendöl neki, ha továbbra is mellőzi az ő, Korach tapasztalatait, világra szóló összeköttetéseit.

Ugyancsak közelről látta, ismerte Mószét Dathan is, Uziél fia, a szép Selomith férje. Mégpedig olyan pillanatban, ami nem válik Mószénak becsületére. Igen, a Szabadító: gyilkos. Aztán elmenekült, tehát gyáva is, áruló is. A komisz felügyelő nem érte el célját, miért kellett hát megölni? Otthagyni holttestét a vadállatok zsákmányául? Maror lelke azóta is hazátlanul kóborol, s keresi bosszúja kitöltésének módját. Lehet-e ilyen ember Isten szószólója? Nem káromlás-e még csak elgondolni is, hogy őt válassza az Örökkévaló? Nem, nem, Dathan annál makacsabbul hangoztatta, mennél többen hirdették az ellenkezőjét: nem Isten szól a néphez, hanem Mósze vagy Uszirszafi, az igazi nevét nem tudja senki, maga sem. A Törvény sem Istentől származik, hanem tőle, Mószétól.

A Vének között Abiram kételkedett Mósze igazában. Ő csendes ember volt, keveset szólt, inkább csak a fejét rázogatta, a szakállát tépegette, mikor lelkesen magyarázták neki a Szabadító tetteit s a csodálatos eseményeket. Mósze? Uszirszafi? Igen, nagy varázsló, valóban van egy csodálatos botja, ismer néhány titkos számot, tud istennevet, amivel a másvilági hatalmak egyikét-másikát szolgálatára kényszeríti. Amit eddig tett, nem közönséges dolog. De hát azért ne túlozzon. Egyiptom királya ostoba volt s tetejében gyáva. Országának állapota siralmas. A társuralkodó vízfejű gyerek, beteg is. Hát ilyen körülmények között nem volt nehéz kiszabadítani a népet Gósenből. Bezzeg ha Horemhab a sarkára állt volna, nem volnának ma itt, ebben a szakadékos, forró, terméketlen völgyben. Ha pedig itt vannak, hát olyan nagy öröm ez? Nincs hazájuk, még csak állandó otthonuk, valami silány házacskájuk sincs. Kertjük, szőlőjük, legelőik, szántóföldjük? Abiram csüggedten legyintett. Aj-haj, bizony nincs semmijük. Csak éppen szabadok! Istenük van vagy lesz, lesznek törvényeik is, de majd meglátjuk, mire megyünk azzal az Istennel, azzal a Törvénnyel a sivatagban. Nem lesz mannu sem. A barmok bőgnek az éhségtől, s még a legyeket sem lesz erejük elzavarni oldalukról. A nép elzüllik a tétlenségben. A gyermekek? Úgy nőnek föl, mint a vadállatok. Hoj, hol van még Meribat Kades, mily ellenséges népeken kell odáig áttörni s hogyan! Hol van az Ígéret Földje? Abiram nem vak, tudja, nem lehet ám oda csak úgy besétálni énekszóval, zászlókkal, koszorúsan. Abiram sokkal okosabbnak vélné, ha az eggyékovácsolt nép visszafordulna Egyiptomba, elfoglalná Gósent, s most már szabadon, hatalmasan, mint az egyiptomiakkal egyenlő jogú nép rendezné be boldog, gazdag életét. Abiram tökéletesen egyetértett Korachhal. Csakhogy sokkal szerényebb volt nála. Nem kívánt világbirodalmat alapítani, még kevésbé magas pozíciót foglalni el benne. Az volt ő, akit manapság "kisember" vagy "egyszerű ember" jelzővel szokás megjelölni, az "ember az utcáról". Nem akart mást, csak békességet, egészségét, hosszú életet, s hogy ezt elérje, mindent megtett, amivel Isten vagy az istenek jóindulatát megnyerhette. Hogy ki, mi az isten, kik, mik az istenek, azon sohasem mert gondolkozni. Azon sem, vajon elegendő-e, ha az ember szorgalmasan elvégzi munkáját, eltartja önmagát és családját, ugyanerre a föladatra neveli gyermekeit, s megvénülvén meghal, az Alvilágba száll, szunnyad az örökkévalóságon át. Abiram egyáltalában irtózott a gondolkodástól, minden felelősség iszonyú volt számára. "Egyszerű ember" volt, annyira sokrétűnek, beláthatatlannak, ijesztően körmönfontnak látta tehát az életet s a lét kérdéseit, hogy maga is zavaros körmönfontságba esett, valahányszor meg kellett valamit magyarázni a fiainak. Csak természetes, hogy iszonyodott attól a felelősségtől is, ami a pusztába vonult népre várt. Azt a közönséges tényt sem volt képes megérteni, hogy vannak emberek, akik a legmagasabb egyszerűségek ismeretére jutnak, s bátran, biztosan forgolódnak a világ zűrzavaros dolgai között. Így nem hihette, hogy Uszirszafi szemtől szemben látta Istent, s hogy az ő sugallatait követi. Abiram némileg hasonlított az ökörhöz, amely némán tűri a jármot, örül, ha legelészhet, s este békés megszokással ballag jászolához. Így szeretett volna ő hazaballagni a góseni kis házhoz a jól ismert tájakon. Ezért nézte Uszirszafi ténykedéseit éppen olyan aggodalmasan, mint a nagyravágyó Korach.

Hogyan lett Abiram mégis egyike a nép Véneinek? Úgy, hogy ifjú korában megtanult mindent, amit atyja tudott. Igaz, semmit sem értett belőle, de nem is akart érteni, hiszen ez, meggyőződése szerint úgyis lehetetlen. Tanulni viszont kell, mert ez a szokás. És mert így szerez magának az ember megbecsülést. Ezenfelül tisztességes volt, nem lopott, nem hazudott, nem csalt, igyekezett segíteni a bajban levőkön, ugyan csak azért, mert így szokás, és mert így lehet elnyerni az Isten kegyét. Így jut az ember mindennapi kenyérhez, egészséges, hosszú élethez. Így háríthatja felelősségét önmagáért, sorsáért a másvilág hatalmaira.

A Vének gyülekezetében Abiram sohasem ellenkezett, soha sem mondott különvéleményt. Méltóságosan üldögélt a vitázó férfiak között, szakállát simogatta, bólogatott, és okosan hallgatott. De ha a gyülekezeten kívül beszélgetett valakivel a dolgok folyásáról, jelentőségteljesen hümmögött, rázta a fejét, óvatosan célozgatott kételyeire. A legegyszerűbb mégis az lenne, ha szépen megerősödve visszatérnének Egyiptomba. Hiszen most már nem kell vályogot vetni, a bányák héber munkásai is fölszabadultak, nincs hát semmi baj. Nem ezt kívánta az Örökkévaló? Nem az-e az Ígéret Földje, ahol az ember békességben, szorgos munkában tisztességesen él, eltartja családját, nyugalomban meghal, ha beteltek napjai? Minek éhséget, fáradalmakat, hideget-hőséget tűrni, harcolni is talán egy olyan földért, ahol ugyanúgy kell élni, mint azelőtt? És amit tűzzel-vassal védenek majd a lakói?

Voltak hát, akik ilyen vagy olyan okból kétellyel nézték Mósze tetteit, s nem bíztak benne.

No de hát leszállt az éj, az utolsó, rövid éjszaka, s a nép mélyen aludt a tágas völgykatlanban, amely a hármas ormú Szináj hegyekhez vezetett, s a hegycsoport előtt kitárult, mint egy hatalmas tölcsér.

Csend volt, csak az éji madarak s a tábor körül kódorgó hiénák kiáltoztak a holdfényes szendergésben. Szivan havának ötödik éjszakája, hatodik hajnala volt.

Mószét harmadik napja nem látták már. Kiadva utolsó utasításait legszűkebb köre tagjainak: Aharonnak, Hornak, Hofninak, Szakkainak, Jósuahnak - akik úgy csoportosultak köréje, mint egy ötágú csillag csúcsai -, elbúcsúzott anyjától, nénjétől, Aharon családjától, mint aki hosszú útra indul, ahonnét talán sohasem térhet vissza. Hor hegyére ment, a lépcsős templomok feljárójához annyira hasonló úton, eltűnt a rozsdavörös sziklák között. Két nap s három éjszaka egyedül akart lenni az Örökkévalóval.

Hogy mit művelt a kopár hegyormon? Miután életét születésétől kezdve idáig fáradhatatlan buzgalommal nyomon követtük, nem nehéz megmondani. Megtisztálkodva, ünneplőbe öltözve, sem ételt, sem italt magához nem véve, a tökéletes magányban minden erejéből megismételte az Istennel való találkozást, amiben egyszer a pusztán akaratlanul részesült. Ifjúkora óta folytatott lelkigyakorlatai révén az imádság olyan tökéletes és mély állapotába merült, hogy szinte halottként feküdt a földön. Egy sziklatömb árnyékában, arccal a földre borulva, teljesen megszüntette a világgal való kapcsolatát, olyan egységben Istennel, amire csak a tökéletes tétlenség ád módot. Semmivé vált, nem volt sem Mósze, sem Uszirszafi. Nem gondolkozott, nem kavarogtak benne indulatok, nem érzett, nem hallott, nem látott, nem volt súlya, nem voltak tagjai. Lelke mozdulatlan, sima tóvá lett, s ő maga leszállt a feneketlen mélységbe, ringott, lebegett benne, körülvette a végtelen óceán, a világegyetem óceánja. Semmit sem akart. Teljesen és tökéletesen nem akart!

Ám azért ne hidd, fiam és tanítványom, hogy elvesztette tudatát. Ellenkezőleg: olyan éles, vakító volt a tudata, amit mi, mai emberek el sem képzelhetünk. Kitágult a tudata, mint a világegyetem, mint az örökkévalóság, mint maga a lét. S összeszűkült a tudata, mint a világegyetem erőinek középpontja, kisebb a tű hegyénél, élesebb a fénysugár tűző nyilánál. Az emberi lélek legcsudálatosabb, egyben legegyszerűbb tevékenysége folyt le benne, s vált időtlen állapottá: minden lett az Egyben, egy a Mindenben.

Hogy a létnek e vakító időtlenségében milyen fénytenger hullámzott körülötte, milyen csodás boldogságban lebegett, a forró szeretet milyen áradása borította el, s ölelte magába, csak az tudhatja, aki életében legalább egyszer igazán imádkozott. És csak az tudja, fiam és tanítványom, azt is, hogy Isten létének vagy nemlétének minden érve hiábavaló. Csak aki a végtelen szeretet, a határtalan fény, a teljes szabadság e ritka pillanataiból egy töredéket is megélt, tudja minden bizonyíték nélkül is. Viszont minden érv hiábavaló annak, aki sohasem élte meg. Hasztalan is fogalmaznám Mósze állapotát ilyen vagy olyan szavakkal, fiam, mind csak jelkép, eszköz, hasonlat, homályos tükröződés volna. A végtelen és határtalan szeretet súlytalan állapotát vagy tapasztalja valaki, vagy minden meddő. Nem ábrázolja sem zene, sem kép, sem épület, sem bölcseleti mű, sem matematikai egyenlet. Mindez csak "hamuba írt jelkép" annak a valósága mellett, amit röviden úgy mondunk, hogy: szeretet.

A harmadik hajnalon, még ragyogtak a csillagok, de az Égen már gyémántporhoz hasonló könnyű fény szóródott szét, Mósze fölserkent révületéből. Érezte a hajnal didergető hűvösségét, hallotta a pusztaság tétova hangját s a mélyben halkan zümmögő tábor lélegzését. Lassan körülnézett, mintha nem tudná, hol van. Mintha nem értené, hogyan került a hegycsúcsra, mozdulatlan, komor sziklák, hegygerincek, sötét szakadékok világába. Mintha most szállt volna le a láthatatlan, igazi, valóságos világból a kísérteties káprázatok, sötét árnyékok, rejtelmesen hunyorgó csillagok, vijjogó baglyok, vonyító sakálok, hiénák világába. Akaratlanul körültapogatta a földet, a köveket, egyet föl is emelt, latolgatta a tenyerén, azután elhajította. A kő szikláról sziklára szökve kemény robajjal gördült le a hegyoldalon.

Majd fölállt, kitárta karját, s boldogan sóhajtott.

Éppen hasadt a hajnal, megszólaltak a tábor kürtjei és tülkei. Kagylókürtök, szarvtülkök, zengő harsonák. A hegység figyelő csendjét riadó visszhang verte föl. A kikiáltók minden törzs, minden népcsoport, minden nemzetség táborhelyén teljes erővel ordították:

- Kelj föl, Jiszraél népe! Űzd el az álmot! Kelj föl!

Ekkor nevezték először a pusztában táborozó népet Jiszraélnek. Ekkor született meg, s lett néppé. Nevét az "Éllel küzdő" ősatyától nyerte.

Sohasem törölte ki szeméből az álom édes ittasságát gyorsabban ez a nevén először nevezett nép, mint most. Nagy sürgés-forgás támadt. Az emberek lázasan készülődtek, az asszonyok reszketve öltöztek, csinosították magukat, fésülték, igazgatták gyermekeiket. Innen is, onnan is csoportok érkeztek a Közös Tűz felé. De léviták rohangáltak a táborban szerteszét, figyelmeztettek mindenkit, hogy ma nem lesz áldozat, közös imádság, ének és tánc, ma ennek semmi értelme, mert maga az Örökkévaló fog megjelenni. Ő maga szól a néphez. Siralmasan szegény volna tehát az áldozat.

A nép a hideg szürkületben a hegycsoporthoz vezető tágas, mély sziklamederbe indult. Teljes rendben, csaknem némán, várakozástól és félelemtől elszoruló torokkal. Sokan egymás kezét fogva, széles, hömpölygő áradatban, mintha hullámok töltötték volna meg hirtelen a száraz vádit. A sok-sok ezer láb súlyosan morajlott a köveken. Mögöttük a sátrak, szekerek között nyugtalanul ugattak a kutyák, bőgtek a marhák, ordítottak a szamarak. A hajnal sápadt képe lassan-lassan elhomályosította Sahar csillagát, a Nap készült letaszítani a mélységbe.

Hosszan, sokáig áradt a nép. Fegyveresek tartották a rendet, azonban szükség nem volt rájuk. Léviták loholtak ide-oda, újra meg újra figyelmeztetve mindenkit, hogy ne merészkedjék közel a hegyhez, mert meghal. Rájuk sem volt szükség, tudta mindenki.

A Nap első sugarai szétlövelltek a megvilágosodó Égen, eltűntek a csillagok, vörös fény ragyogott a komor sziklák tömbjein. Mintha rézből öntötte volna őket egy isteni kéz egyetlen iszonytató loccsintással, s azon nyomban megdermedtek volna. A gyér pálmák, tüskés bokrok fázósan borzongtak a szellőben.

S mikor a népáradat szétterült a mély völgy torkolatában, éppen a három hegycsúcs előtt, vakító, égig törő fény vágott föl a legmagasabb oromról. Villám, de elképzelhetetlenül több, nagyobb, kápráztatóbb minden villámnál. Ragyogása megvilágosította a három hegyet, körös-körül az egész hosszú szakadék öblét, a messzeségben emelkedő hegyek oldalait. Kigyúltak a sziklák, szikráztak, mint megannyi szemkápráztató gyémánt. A fák mintha lángot vetettek volna. Fénybe borult a nép, az arcok ragyogtak, a szemek villogtak.

A tömeg egyetlen mozdulattal csapta arcára tenyereit, s borult a földre, mintha láthatatlan sarló vágta volna le. A rémület ordítása szakadt fel a torkokból.

Ugyanekkor tompa, borzasztó dörgés harsant a hegyormon, s mint óriási állat ugrált, hempergett, hömpölygött tovább a hegyoldalakon, mintha ki akarta volna tépni a mozdíthatatlan sziklákat tövestől, romba akarta volna dönteni az időtlen szakadékok falait, el akart volna söpörni mindent. De nemcsak akart: - söpört, tépett-szaggatott. Sziklatömbök röpültek a magasba, kövek süvöltöttek, szakadt, recsegett, zengett a hegycsúcs.

A talaj pedig megrendült, mintha kínjában vonaglott volna.

Az első dördülést, az első fölvillanást, az első rengést újabb, majd még újabb követte. Mintha azok az időtlen idők tértek volna vissza, amikor ez a hegycsoport még lángot hányt, tüzet okádott, köveket, hamut szórt, völgyeket hasított, gerinceket és csúcsokat támasztott, tengert kavart, folyónak vágott ágyat, tengeröblöknek medret. Mintha a hajdan eleven erők fölébredtek volna szunnyadásukból, s munkához látnának pihenten, százezeréves álom után. A rég elfelejtett, de ködösen lappangó emlék borzalma támadt föl a lelkekben, tízezrek lelkében egyszerre, egyetlen pillanat alatt.

A lángoló, meredő, süvöltő hegyről harsonák zengtek, kürtök rivalltak. És a földre borult nép, mint a Szentírás pontosan és merészen mondja, "látta a hangokat". Látomásában fehéret, vöröset, kéket hallott, a mennynek zengését látta. Nem merte felemelni fejét, nem tudta letépni arcára tapasztott tenyerét. E megrendítő pillanatokban újra meg újra fölkiáltott, mint a vihar, s csak egy szót, egy nevet, egy ismert varázsigét tudott kilökni szorongó torkából:

- Já! Já! Já!

Mi volt ehhez képest minden elképzelés, várakozás? Silány gyermekjáték. Haszontalan, halvány, erőtlen ostobaság. A hegy lángokat lövellt, fényt árasztott, dörgött-csattogott, a föld remegett. Émelyítő szag szállongott a völgytorok mélyében, sárga, nehéz füst lepte el a hegyeket, megült a szakadékokban, tovalebbent lomhán a dombok között, hempergett, szakadozott a gerinceken, megakadt a reszkető pálmák ágain, lecsüngött a bokrokról. Majd reggeli szél támadt, elhömpölyögtette a füst nehéz gomolyagait, s kiragyogott a felséges Nap aranyosan az ormokon... s elcsendesült minden.

A nyugalom e fenyegető pillanatában pedig megszólalt a Hang, zengőn, áradon, nyugodtan. A hegyek visszadörögték:

- Én vagyok Jáhveh, én vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földjéről, a Szolgaság Házából. Ne legyenek neked idegen isteneid énmellettem. Ne csinálj magadnak faragott képeket, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az Égben vagy amelyek lent a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak...

Így harsogott a Hang, s a nép, a hegyek, a völgyek, a fák, a kövek visszatartott lélegzettel figyeltek. A szavak mindenekhez szóltak, az egész világhoz. Ismerős szavak voltak, ám a világ már elfelejtette őket. Most újra a szívébe kellett vésnie, hogy ismét helyreálljon az egység, a szövetség, megújuljon az ember s vele együtt a világ.

Amint a Hang harsonák és kürtök zengése közben mondta a Törvényt, a nép reszkető félelemben, leborulva, mozdulatlanul hallgatott. De mikor ismét beállt a teljes csend, és többé nem következett semmi, lassan-lassan föleszűdött révületéből, fölemelte fejét, s pillantását a hegyre merészelte fordítani. S a megdöbbent szemek látták, amint Mósze a hegyormon bemegy a füstbe, majd ismét kijön, végül szokott hosszú, egyenletes lépéseivel leszáll a meneteles úton.

Mikor odalent volt munkatársai csoportjában, hozzá rohantak az emberek, s könyörögve kiáltozták:

- Ne szóljon hozzánk többé az Úr! Te szólj hozzánk! Te mondd meg, mit kíván!

Annyira féltek ugyanis, hogy az esemény megismétlődhet, talán még borzasztóbb módon, még pusztítóbb alakban, mint a gyermekek, ha váratlan erővel szemben érzik semmiségüket. A világteremtő, világromboló Demiurgosz rettenetes látomása olyan iszonyattal töltötte el őket, amit másodszor, többször nem tudtak volna elviselni.

De hát valójában mi történt Szin-Hor hegyénél?

A jelenségek, amelyek kitörölhetetlenül belevésődtek a nép emlékezetébe, tűzhányó működésére vallanak. Füst, földrengés, lángoló tűz, repülő sziklák, zengések - mindez olyan, mintha az ősidők óta alvó hegy ismét tevékenykedett volna. Ezért keresik a törvényadás helyét a tudósok ebben vagy abban a hegységben, s hordanak össze érveket igazuk mellett. Azonban munkájuk sajnálatosan gyámoltalan, a kérdéseket megoldani nem tudják. Mohó lokalizálási vágyukban tehetetlenül topognak, egymásra néznek, egymást cáfolják, s végre is csüggedten lebocsátják tollukat. Semmi nyoma annak, hogy a történeti időkben, különösképpen ebben a tüzetesen ismert korszakban vulkanikus tevékenység folyt volna a Szinájon. Nem tudtak ilyesmiről sem az ott, sem a távolabbi környéken élt vagy élő népek hagyományai sem. Nos, mondják némely kutatók, akkor mégsem itt történt a sorsdöntő esemény, hanem talán Moab földjén, az Arab Öböl túlsó oldalán. Csakhogy ott sem mutatkoznak vulkáni események nyomai.

Nem is voltak ilyenek akkoriban sem a Szinájon, sem Kades környékén, sem Moabban. Sokkal egyszerűbb magyarázatra kell gondolnunk, hacsak abba a súlyos tévedésbe nem esünk, hogy Isten maga rendezte ezt a tűzijátékot, ezt a szívdermesztő mutatványt - mintha bizony Isten ilyen eszközökre szorulna, lármára, tűzre, füstre, sziklák dobálására, báva emberek rémítgetésére! Mintha holmi ijesztő varázsló módjára így kellett volna az emberek szívébe, agyába, emlékezetébe vésnie szavait! Szégyenletes gondolat, fiam és tanítványom, el ne csábíttasd magad azoktól, akik Istennek efféle vásári csodákat tulajdonítanak.

Vagy Mósze, az ő hatalmas erejű botja támasztotta a borzalmat? Ő akarta, éppen Isten Törvényének megtartása érdekében, hogy a hegy lángot vessen, a föld megrendüljön, harsonák zengjenek, sziklák röpüljenek, kövek hulljanak, füstbe burkolózzék a világ? Talán ő látta mágiába süllyedt népét annyira gyermekesnek, hogy éppen Jáhveh ügyének sikeréért Egyiptom módszereihez folyamodjék? Ő szállt le kénytelen-kelletlen saját korának és népének színvonalára, hogy így emeljen rajta egy arasznyit? A néphez oly közel álló, rettentő haragos, tűzokádó, vihar szárnyán szálló, hatalmával fenyegető Ját kívánta fölhasználni a nép eggyékovácsolására, hogy azután Jáhveh birodalmába, az Ígéret Földjére vezesse? S mikor majd megérkeznek Jáhveh közelébe, föltárja előtte az ő teljességének fényét?

Talán igaza van Dacqué úrnak, midőn kijelenti, hogy "a jáhvizmus egyistenhivő pogányság". Szellemes megjegyzés csakugyan, de azzal a kiigazítással, hogy a jáhizmus nem a jáhvizmus! Sajnos, a jáhizmus monotheista pogányságából évezredek során a legnagyobb próféták, Mósze Jáhvehjának alázatos hívei is csak alig-alig s igen nehezen tudták a népet kiemelni. Így "jáhizmus" és "jáhvizmus" azonossá lett - ma sem tesznek köztük különbséget.

Mósze birtokában volt az egyiptomi tudomány minden titkának. Így nemcsak azokat a szemkápráztató csodákat ismerte, amiket az Ámun-papok ünnepélyes alkalmakkor, törvényhirdetésekkor s más fontos esetekben a lelkek megrendítésére használtak, hanem a féltve őrzött pusztító anyagokat is, amikkel akár egész hegyoldalakat lehetett fölrobbantani. Ezeket az anyagokat ők valójában szellemi erők hordozóinak tekintették, készítésük gondosan alkalmazott mágikus szertartásokkal, kultikus cselekményekkel történt. Titkukat évezredeken át megőrizték, a beavatottaknak nemzedékről nemzedékre továbbadták, de a gyakorlati életben nem használták. Mégis egyike volt megrendíthetetlen hatalmuk alapköveinek. Templomi szertartásaikban itt-ott alkalmazták, hogy félelmet keltsenek. Ahogy a kínaiak is csak látványos játéknak tekintették puskaporukat, s emberölésre, pusztításra csak romlott időkben kezdték használni, ugyanúgy az egyiptomi papok sem fordították közönséges munka végrehajtására, sziklák kifejtésére, csatornamedrek vágására, háborúban városok lerombolására - tiltotta a felelősség, amit az emberi faj iránt éreztek.

Mósze talán a legendás hírű "vril" készítését ismerte, talán valami másét? Talán birtokában volt a színtelen kristály, ami erős ütésre iszonyú erővel robban? Talán értette a módját, hogy ezt az anyagot finom földdel összegyúrva, gyújtózsinór segítségével detonációra kényszerítse? Ha számba vesszük Mósze roppant tudását mind a matematika, mind a csillagászat, az orvostudomány, a történelem terén, nem szólván olyan tisztára gyakorlati ismeretekről, mint a hadászat, az építészet, egy pillanatig sem kételkedhetünk mágikus-vegyészeti ismereteiben sem.

Mósze tehát csalt? Ne mondj ilyen bárgyúságot, fiam! Mósze Istenhez akarta vezetni népét, tehát elsősorban népre volt szüksége. Nem széthulló, torzsalkodó, szanaszét huzakodó, silány bálványokat imádó, tétova, gyáva hordára, nem névtelen gyülevészre, nem a tudatlanságában vágyainak, ösztöneinek, indulatainak, mohó érdekeinek kiszolgáltatott csürhére. Nem olyan ideig-óráig szövetkezett hordalékra, amit fegyverrel, kényszerrel, büntetésekkel, könyörtelenséggel lehet csak összetartani, egy cél felé irányítani. És aminek neve sincs, tehát igazában nem is létezik. Hanem szilárdan összeforrt népre, amely egy test, Istenét a szívében hordja, szeretet köti össze, s céljáért, az Istennel való egyesülésért nemcsak minden vagyonát, de életét is kész áldozatul vetni. Hogy ilyen népet teremtsen, ahhoz valóban szokatlan eszközök kellettek. Tűz és sziklák, fény és harsonazengés, füst és kövek hullása... Mert csak az így összeforrasztott népet lehet aztán megtölteni Isten ismeretével, mint a bronzból tűzben öntött, eltörhetetlen edénybe.

Mósze nem csalt, fiam. Mósze alkalmazta azokat az erőket, amiket tanulmányai során megismert. Alkalmazta Istenért, a Törvényért, a népért, eljövendő nemzedékek boldogságáért - az Igazságért! Használta rendíthetetlen önuralommal, alázattal, felelősséggel. Egy pillanatra sem gondolt a maga hatalmára. Sőt inkább azt akarta népe elméjébe vésni, hogy csak egy az Úr: Jáhveh, csak egyet kell szolgálnia teljes erejéből: Jáhveht. Hogyan magyarázhatta volna ezt meg másként, mint Jáhveh szolgálatába állított tudásával? Tünemények és jelenségek támasztásával, amik önmagukért beszéltek?! Fölidézésével félelmes katasztrófáknak, amik a sötét múltból villódzó lángjaikkal bevilágították az emberi faj hosszú, tekervényes, szakadékos útját?

Ez annyira sikerült neki, hogy még ma, háromezer és háromszáz esztendő múltán is sokan úgy beszélnek a törvényadás napjáról, mintha maga az Isten rázta volna a hegyet, okádta volna a lángot, hajigálta volna a sziklákat, fújta volna a füstöt, harsogtatta volna a harsonát. Nem pedig szolgája, Mósze, akit elhívott, és elküldött művének végrehajtására.

Ezeknél a gyámoltalan tudósoknál sokkal közelebb járt az igazsághoz - nem az isteni, hanem a szánalmas emberi igazsághoz - Dathan, Uziél fia, mert már akkor vakmerő gúnnyal mondogatta, hogy nem az Örökkévaló szólt a hegyről, hanem Mósze, nem Jáhveh harsonái zengtek, hanem Mószéé, a tüzet, mennydörgést, füstöt pedig botjával idézte elő, mint egy, az eddig ismerteknél nagyobb varázsló.

Jobban megközelítette a valóságot - a szegényes földi valóságot! - Abiram is. A Vének gyülekezetében bölcsen hallgatott, bólogatott, még megrendültnek is látszott, de baráti beszélgetések során nyugtalanul babrálta a szakállát, rázta a fejét, búsan mosolygott, mint aki semmi jót sem vár olyan eseménytől, amit Mósze félelmes varázserejével művel. Arra célzott, hogy ami történt, Mósze és baráti köre, valamint a léviták hatalmának érdekében történt. Abiram ugyanis benjáminita volt.

Végül Korachtól sem szabad megfeledkeznünk. Ő ugyan nem vádolta Mószét varázslattal, nem állította, hogy a félelmes tűz, fény, földrengés, hang, harsona Mószéé volt. Lehet, hogy gondolta, ám okosan hallgatott róla. Csupán azt az aggódó vélekedést kockáztatta meg, hogy Mósze Egyiptomban szerzett titkos tudománya segítségével valamely hatalmas szellemet kényszerített szolgálatába, csalárdul hirdetvén, hogy maga az Örökkévaló adja a Törvényt. Mindez lehet jó, helyes, ha hozzájárul az egyéb népekkel való szövetség megalapozásához, egy erős katonai hatalom megteremtéséhez, Egyiptom legyőzéséhez. Azonban, sajnos, nem járul hozzá. Mósze vakmerő, bukásba vezető úton jár. Kudarca elkerülhetetlen. Egyrészt ugyanis éppen szétválasztja a népeket, mikor saját népének ilyen különös bánásmódot tulajdonít Isten részéről, másrészt megfeledkezik arról, hogy a népek legbiztosabb összekötő kapcsa a közös érdek, a kereskedés, az anyagi jólét. "Nem lehet fölülről építkezni csupán alulról, az alapokról - magyarázta. - Az alap pedig a szép lakóház, a kényelem, a finom ruházat, a bőséges, jó eledel, kitűnő ital. Ezt kell megadni a népnek. Ennek pedig egy módja van csak: érintkezésbe lépni a gazdag városokkal, kereskedni, megszüntetni a vámokat, őrizni a karavánokat, hajókat indítani a világ minden tengerére, építkezni, bányászni, csatornát ásni..." Világos szavait sokan helyeselték, mire kitátotta nagy száját, s folytatta: "De mire megyünk a pusztában? Meddig bírjuk a nélkülözést? Hova jutunk így? Bizony, barátaim, ha még néhány évig kell kóborolnunk a pusztában, elvész létünk minden alapja. Kincseinket feléljük, ahelyett hogy egy új állam céljaira fordítanánk, befektetnénk, kamatoztatnánk. S végül nem is sokára itt állunk hazátlanul, rongyosan, soványan, még kevés marhánk, juhunk is a gyomrunkba vándorol, rá fogunk fanyalodni a tevék húsára, megesszük a szamarakat is... de nemcsak azt! A kutyákat, a saruink bőrét, övünk szíját, mindent, ami megrágható! Igaza van Abiramnak, mikor gyermekeink elvadulása miatt aggódik. De hát Mósze vagy Uszirszafi, nem is tudom, hogy hívják igazán, kerül engem, nem kíváncsi tanácsaimra. Hát majd meglátjuk, mi lesz a vége! Csontjaink úgy fehérlenek nemsokára a puszták homokján, mint Efráimról mondják. S akik túlélik a pusztulást, kénytelenek lesznek visszakullogni Gósenbe, ahogy az efráimiták tették, s még nagyobb szolgaságba estek, de akkor már önként..."

Tudott ezekről a suttogásokról, vitákról, aggodalmakról, vádakról Mósze? Bizonyosan tudott, noha nem járt utánuk. Tájékoztatták a léviták, Hor emberei s azok a vének is, akik szívesen mondtak másokról rosszat, hogy maguk annál jobbnak mutatkozzanak. Miközben este a lámpa fényénél diktált írnokának, Szakkainak - maga mellé vette a betegségéről tudni nem akaró Szakkait, hogy kényelmesebb munkája legyen -, meg-megállt lassú járkálásai közepette. Sóhajtott.

Szakkai szomorúan tekintett rá, de nem szólt. Mósze pedig kezét összekulcsolva farán, folytatta sétáját a sátorban, s jól tagolt szavait ejtegette, mint egy-egy csiszolt drágakövet. Szakkai keze alatt suhogott a papír a térdére támasztott táblán, vékony ujjai szaporán vetették a betűk kacskaringóit. Olykor-olykor várakozón megállt, sápadt arcát, égő, fekete szemét Mesterére emelte, s csöndben várt, amíg a következő szavak megformálódtak. Tudta, ez a fontos, nem amit az ostobák fecsegnek.

Mósze maga sem törődött velük. Ment a saját útján, Istenének útján új erővel, hittel, bizalommal, mint aki sohasem fordulhat már vissza. De nem is akar, mert tudja, hogy célhoz fog érni!