Utószó

Miért nem lettem pszichológus, amikor egész életemben szenvedélyesen érdekelt az EMBER, s elvégeztem a pszichológia szakot a Bölcsészkaron, igaz, az egyetem és az én kölcsönös elégedetlenségeinkre egymással.

Addig eléggé egyenletes mederben folyt az életem.

De attól kezdve olyan kacskaringós lett, hogy a görbe azóta is egyre görbébb lesz.

Szerencsésen vagy átkozottan azóta is mindig útközben vagyok a négy égtáj között mentálisan és fizikailag egyaránt.

Nem az "élet hány" ide-oda, inkább az értés vágya és a véletlenek.

Jobban érteni, az embert, aki végtelen változatokban mutatja önmagát, s aki végül is minden változatában ugyanaz.

Miért csak a különbségeket, az ugyanazonosságokat miért nem hangsúlyozzuk? (No utópia, no sentimentalismus, please.)

S ahogy kimondom, hogy különbségek és azonosságok, az egész beláthatatlanul összekuszálódik.

Végül is nem az én dolgom.

Mi itt vagyunk egyenként, s énünk belső sorsa azon múlik, mennyit vagyunk képesek megérteni.

Megtalálni a saját műfajom
Hány évtized kellett
S hogy egyáltalán rátaláltam
Én még szerencsés vagyok.

Muscat, 1991. június 9.
Bánfalvi Mária